Tájvarázs

megosztotta: Porcelánszív



A természet szépsége mellett nehezen megy el a halandó. Ilyenkor tavasszal pedig különösen, mikor a levegő zsong, és a tájba élet költözik. Ezt a színes, felhőtlen életérzést mutatják ma be kortárs költőink.







Zagyi G. Ilona
Édes titok


Mint óvatos suttogás, hangzik a völgyben,
hívójel árad szét "csek, csek, csek" a csöndben.
Vörösbarna színfolt csetteg az akácon.
Tövisszúró gébics csalogat, énekel,
csak úgy, hogy ne hallja más: honnan, ki felel,
s válasz jő... ott ring a galagonya ágon.






Barna Júlia
hangulatok 4.


távolabb a fák feszítenek díszletet az égre
amelyen lustán elnyúló állatok a felhők
a szél sóhajától borzongó vetés
zöld négyszöge is ismerős
mellette út kanyarog
valahonnan valahova tart
éjszaka a csillagok fényén vezet át:
őseim akik a nappal keltek
élethosszat szántottak vetettek
járhattak itt e tájon
ahol az ember magányára
csak a harangszó válaszolt:
ők még tudtak valamit
nem kérdezték soha – miért?
nappal dolgoztak éjjel jól aludtak
azonosak voltak önmagukkal
úgy irányították őket a belül írt törvények
ahogy az esőben nőnek a növények
kétség bennük soha nem ébredt
nem zavarták meg őket
más minőségek:
én csak tétován ballagok nyomukban
nem értem már a föld a szél szavát
csak járom az utam
mint akit egyszer lejtőre löktek
és nem várnak lent
virágos völgyek




Imre Flóra
Atipikus tavasz


zöld küllő repült át az út felett
hideg a május reggel még fagyott
mérsékelt szél a fények élesek
a cseresznyék zöldek de már nagyok

öregszik az idő várat a nyár
szeszélyes rosszkedvű és feledékeny
kacskaringózik tántorogva jár
nem törődik kiélt környezetével

a rigó csőrében valami féreg
a kismacska anyja nélkül remeg
hiába vakítanak úgy a fények
borzonganak a bőrfelületek

libikókázik szorongás remény
egymáshoz bújna minden ami él




Nászta Katalin
A föld ahol születtem


hóhasú hegyek ölébe búvó gyermek
szilaj csikó-remegések sápadó arcán
gyermekláncfű-szerelmek
bokra égi temetők
csipke virágzású erdők
alig hiszem szorongásoknak
öle kék szájú gyermekálmoknak
tó tükre szálas fenyőknek
szobor tobozoknak
merengése dicső halottnak
szélbe pusztulónak
templomok fecskeívelésű égi sodra
kacagása hulló pataknak
csilló kövek ezredszenvedése
régvolt havasok emléke
virágszirom tétova rebbenése
kőbe mézesült szitkok
verdeső parázs mosolyok
tékozló szépség
foglalata madár vergődésnek
villám szikrázó zivatar dühe
halak egymásba repülése
hazám
mindenség ősi fészke
hamuból kinövő tűz lángolása
fehér gondok őszi hullása
vörösre égett levelek váza
álmaim széthalása
tavaszt hirdető temető
alkonyba eső fény
őzsuta sírás
pille rebbenő szárny
magasodó felhő hullám
szárnyaink egetverő lombja
égő tüzeknek isteni szobra
nem égsz magadban!






Cs. Nagy László
Opál-ég alatt


Érezni már lombokon a rezgést,
az ágtöveken csalfa fény matat,
odacseppent madárdalok foltja
ha felvillan az opál-ég alatt,
minden tócsát boldogan kibélel,
foszló selyem a téli félelem,
csendes, lassú ébredés virágzik
a fagy-gyötörte, morcos kérgeken.

Kabát nélkül sétálnak az esték,
a langyos meleg szembe jön velük,
halkan cseppent bársony-álmú festék
eltakarja a bámész hold-szeműt,
a fagyos lét órái kiteltek,
ágvégeken serken az irgalom,
újjászülni reménykedő lelkek
ott táncolnak a tavasz-színpadon.






Németi-Vas Katalin
örök körforgás


távolodó galamb röptét
lassan nyeli el a lég
ismeri az összes tetőt
az ostornyelesek tetejét
tudja a fák lombjai közt
melyik fészek kié és miért
fejében térkép
arra repül amerre akar
ő nem költözik
marad,
s a nap
minden reggel
néhány perccel
később ébred
s legalább annyival
nyugszik hamarabb
megfejthetetlen titok lappang
az időbe tekintek
s minden egyes csodát
lelkembe illesztek




Kőszeghy Miklós
Örül a kert


Bukik már a nap az akácfák mögé,
a szilvaszóró hőség messze költözik.
A száraz ágak mind levélre vágynak,
röpke sóhajuk az égre köpködik,
s komló indája kúszva érleli sörét.

Illékony tűzben ég levendulám ma,
lilája méhek, s pillangóknak otthona.
Szagom megérzik, ismerősük lettem,
száll, lebeg munkásaiknak hímpora,
és rigóm dalolni tér az almafára.

Örül a kert, ha lépteim betöltik,
ha meztelen lenne talpam: ő kacagna!
Míg lelkem alszik benne éber álmot,
a fű, a fák hajlongnak erre-arra,
s ím, befogadtak maguk közé, mint földit.




Nagy Ilona
Hajnal hasad...


Szinte minden nap látom a Hajnalt,
amint leveti csipkeköntösét,
és gyengéden, sirályszürke hajjal,
öleli a tér álmos emberét.
Hangtalan oson, s oly észrevétlen,
mégis, most itt érzem a bőrömön,
s tudom, hogy ti még alusztok éppen,
de nekem léptem már a hűs kövön.

Szeretem a Hajnalt ahogy ébred,
mert láthatom sejtelmes arcait,
mikor a Nap még fák között lépked,
aludni küldve az éj hangjait.
Kristályharmatát széthinti végre,
páfrányzöldben szunnyadó lombokon,
s oxidvörössel festi az égre,
most új nap kél az alvó bokrokon.

A tinta égnek, lenkékre mossa
libatollmeleg csillagpaplanát,
s barit felhőket húz a magasba,
hogy űzzék a királykék éjszakát.
Dalol, suttog, s csengettyűhangokon
most felcsókol szendergő arcokat...
s a patakban, sófehér habokon,
egy csipketiszta, új Hajnal hasad.








Képek forrásai:



1 megjegyzés: