Lesley MacBeltine: Lidércfény, tündértűz

megosztotta: Porcelánszív




A célszemély egykedvűen támasztotta a korlátot, és úgy táncoltatta az ujjai között a lidércfényt, mintha az égvilágon senki és semmi nem lenne körülötte... Ami nagyjából igaz is volt, hiszen a járókelők igyekeztek a lehető legnagyobb ívben kikerülni, ami annak ellenére sem bizonyult egyszerű feladatnak, hogy a felüljárón a kétszer két sávos Kirkonkyläntie mellett még egy kisebb buszállomás is helyet kapott. Valahol a fickó mögött és alatt épp ekkor gördült be az állomásra a menetrend szerinti K-vonat Kerava felől a négyesre, épp olyan közömbösen, mint ahogy emberünk azokat a szikrákat bűvölte. Azon, hogy az egyes és kettes peronja üres volt, nem csodálkoztam, hisz hosszú évek óta csak a gaz verte fel… Ellenben mostanra a hármas és a négyes közötti peron is kiürült, mozogni csupán a szél sodorta szemetet láttam.
– Mit látunk, Helmi?
– Egy pózert.
A boszorkányunk nem volt közlékeny hangulatban, bár ennek általában csak örülni lehetett, hiszen amikor megeredt a nyelve, rendszerint átkokat szórt.
– Talán ha pontosítanád…
– Egy idióta pózert – Helmi a fickó felé se pillantott, a vonatkocsikból kilépő embereket figyelte. Noha aligha lehetett tudomásuk róla, mi zajlik a felüljárón, sietős léptekkel, csaknem futva indultak a távolabbi feljáró felé, mintha megérezték volna, hogy menekülniük kell valami elől – Nem itt kellene csinálnunk. Nem most.
A látszat persze csalt, mint mindig: Helmi valójában minden érzékével a lidércfényekkel játszadozó alakot fürkészte, még  olyanokkal is, amelyeknek a létezéséről se tudott a legtöbbünk.
– Először is, most van itt – vontam meg a vállam – Másodszor, épp az imént mondtad, hogy egy idióta pózer.
– Tudom, mit mondtam.
Ugyan Helmi igencsak hasznos, ha nem a leghasznosabb tagja volt a csapatunknak, nem volt egyszerű együtt dolgozni vele. Irgalmatlanul erős boszorkány volt, ám ezért nagy árat fizetett: három húga halt meg, hogy ő hatalmat nyerjen, és amikor ráébredt, milyen árat fizettettek vele, valami mindörökre eltört benne. Annak idején a testület lélekgyógyásza öngyilkosságra való hajlam miatt nem javasolta a felvételét, de ez nyilvánvalóan csak látszatkifogás volt, ráadásul annak is gyenge – Helmi Toivonen-nek esze ágában se volt megölni magát. Nem, amíg a húgai miatt bosszút nem állt a világ összes kultistáján, feketemágusán, boszorkányán, meg úgy mindenki máson, aki ferdén nézett. Egy ideje már ismertem őt, elég hosszú volt a listája.
– Most szívatsz bennünket, vagy mi? – Martti-t se a türelme miatt szerettük, úgyhogy elég sok fejfájással járt kettejüket ugyanarra a feladatra beosztani, még akkor is, ha hatékonyak voltak együtt, amikor akcióra került a sor – Először azt mondod, hogy nem veszélyes a tag, aztán meg azt, hogy lessük, amíg valami eldugottabb helyre battyog?
Martti Urho misztikus létére hülye volt a varázsláshoz, méghozzá a szó legszorosabb értelmében, ám a gyakorlati hiányosságait bőven pótolta elképesztő elméleti tudása. Jóformán ránézésre azonosított bármilyen bűvölt tárgyat, vagy aktív mágiát, amivel jelentősen megkönnyítette a dolgunkat, különösen Helmi-ét, akinek bár a Vének misztériumain alapult a hatalma, a tudása legjavát haltia sámánoktól sajátította el valahol Lappföldön, így lényegében nem is beszélt egy nyelvet azokkal, akikkel rendszerint összeakaszkodtunk. Talán éppen ezért alkotott Martti olyan kivételes párost a boszorkánnyal, még ha látszólag egymás idegeire mentek is.
– Egyetlen szóval sem mondtam, hogy nem veszélyes – a ritka pillanatok egyikének lehettem tanúja, amikor Helmi teljes mondattal válaszolt, sőt még azzal is megtisztelte Martti-t, hogy feléje fordult – Egy idióta pózer, viszont elég régóta szórakozik már azzal a lidércfénnyel…
– Vagyis? – Kezdtem én is elveszteni a türelmemet, arról nem is beszélve, hogy a pisztolyomban lévő töltényekre mondott bűvölés se tartott ki a végtelenségig.
– Vagyis nem lesz egyszerű menet – Helmi rám pillantott és elmosolyodott. Gyönyörű mosolya volt, mégis utáltam látni, mert sose ígért semmi jót –, de hát mikor volt ebben a melóban bármi is egyszerű?
– Az már igaz…
Épp hat évvel ezelőtt állt össze az egységünk, gyakorlatilag az Egyezmény aláírásának másnapján, egy afféle politikai, gazdasági, kulturális, vallási és minden egyéb határokon felülálló, nemzetközi rendőrség keretében, amely épp az olyan atrocitásokat volt hívatott elhárítani, mint amilyen a jelek szerint itt, Malmi-ban is készülőben volt. A mi tisztünk volt megfigyelni, és ha a szükség úgy kívánta, megrendszabályozni a varázshasználókat, különös tekintettel azokra, akik sötét praktikákat űztek. A hivatalos megnevezésünk protektor volt, de persze a szellemes újságírók a legkülönfélébb beceneveket aggatták ránk, bár egyik se volt gúnyos, se kifejezetten sértő.
Ami a megfigyelést illeti, nem volt különösebben nehéz dolgunk, hiszen amióta az internet révén gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra fény derült a létezésük több évezredes titkára, a varázsosok úgy másztak elő a sötét vackaikból, mint a csótányok és – miként a mellékelt ábra mutatja – nem is nagyon csináltak titkot a továbbiakban abból, amivel foglalkoznak. Az addigi jól megszokott és kényelmes világunkat hirtelen ellepték a különféle, rég elfeledettnek hitt szörnyistenekhez fohászkodó szektások és kultisták, a maguk büszkén viselt, visszataszító testi torzulásaival, na meg a rengeteg szabadúszó, akik rendszerint úgy néztek ki, mint ha valami huligán ördögmotoros részegen belehajtott volna egy new-age bolt kirakatába. Persze, az ő vackaik egytől egyig működtek…
Persze, voltak ennél a mostaninál sokkal nagyobb szabású műveletek is – mivel nem csak a szörnyistenek őrült követői kerültek elő nagy hirtelen, de sajnos maguk a szörnyistenek is –, ám olyanokra közülünk egyedül Helmi lett volna alkalmas, ő meg ki tudja, miért, de ragaszkodott hozzánk.
– Hoppá…
– Kifejtős rész is van, Helmi kedves? – rendszerint ezek a hoppá-dolgok voltak azok, amiket muszáj volt hallanom, noha semmire se vágytam kevésbé.
– A fickó nem kezdő – fordult felém a boszorkány – Lehet, hogy le fog törni pár körmünk.
– Szóval ez a hoppá… Ha meló közben patkolsz el, esküszöm, ezt fogom a sírkövedre vésetni! – mordultam fel, mire Helmi elnevette magát.
– Ha én meló közben patkolok el, aligha marad utánam bármi is, aminek érdemes lenne sírt ásni!
– Az nagy kár volna – vigyorodott el Martti –, mert már kinéztem magamnak a bőrödet. Komoly pénzeket fizetnének érte a feketepiacon!
Helmi Toivonen eredetileg patyolatfehér, hibátlan bőrét annyi tetoválás díszítette – egytől egyig haltia, illetve lapp sámánszimbólumok –, mintha az egész Kalevalát magára varratta volna.
– Ez érdekes, Urho mester – Helmi ugyan még velünk cseverészett, tekintete már ismét a fickót fürkészte –, fogadásom is lett volna rá, hogy valami teljesen mást tervezel a holttestemmel.
– Azt csakis akkor, ha odaérek, mielőtt hűlni kezdesz.
– Lehetne, hogy a melóra koncentráltok? – magamban ismét elhatároztam, hogy amint sikerül kettesben maradnom azzal az idiótával, aki aláírta a kinevezésemet az egység élére, tüstént agyonverem egy lapáttal.
– De hát arra koncentrálunk, főnök. Helmi épp az imént mondta, hogy hoppá.
– Na mi van, te idáig aludtál? – Iiris Väliaho feladata szerint a Malmintori tetejéről figyelte a célszemélyt és a környéket egy megbűvölt .50-es Barrett távcsövén keresztül: az ő tiszte volt gyorsan és hatékonyan lezárni a műveletet abban az esetben, ha a fickó megpróbálna ellenállni a letartóztatásnak – Látsz valami érdekeset?
– Se én, se Sebastian – az adás olyan zajos volt, mintha Iiris a Föld túloldaláról rádiózott volna, pedig akár láthattam is volna őt a leshelyén – Nagyon utálnál, ha azt mondanám, hogy egyetértek Helmi-vel?
– Még annál is jobban. Sebastian mit csinál?
Sebastian Piotrowski volt a csapatunk egyetlen külföldi tagja. Abban a lassan teljesen álomszerűnek tűnő másik világban, amikor az emberek túlnyomó része nem látott messzebb a jelentéktelen napi gondoknál, ő teológiát tanult Varsóban. Pontosan nem tudom, mivel töltötte az idejét, amikor a Pokol elszabadult, de amikor protektornak jelentkezett, már egy két lábon járó vallástörténeti lexikon volt.
– Fogalmam sincs. Ha nem őróla lenne szó, azt mondanám, hogy imádkozik…
– Imádkozom, kapitány – szólalt meg végre a lengyel is – Most a leginkább türelemért, mielőtt még lehajítom Väliaho hadnagyot innét…
– Ahhoz jobban kellene imádkoznia, Sebastian atya! – nevette el magát Iiris Väliaho hadnagy, első osztályú lövész – Amúgy meg honnan tudja, mi szól a fülesemen?
– Már abból tudom, ahogy a hátsóját riszálja, hadnagy.
– Ej, hát szabad egy papnak fenekeket emlegetnie?
– A hátsó fertály is csak Isten alkotása, Väliaho hadnagy.
– Ha a csajra megint rájött a lökdösődhetnék, hát csak lökd le – morogta Martti –, az Eszünk meg majd valahogy kidumálja a jelentésben!
A PLS – teljes nevén Pure Little Samantha – nevű formáció Push című produkciója kiválóan példázta a korszak könnyűzenei felhozatalát. Az 1990-es évek legrosszabb eresztéseit majmoló stílusával, ami azonban nem volt annyira meghatározó, hogy egyszerűen retrónak lehetett volna nevezni, elég gyorsan felkapott sláger lett, és ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, míg a világ egyik, szerintünk értelmesebbik fele tiszta szívből utálta, a másik megszállottan rajongott érte… Véleménye ellenben talán csak a Véneknek nem volt róla. Sebastian elmondhatatlanul gyűlölte, Iiris viszont rajongott érte, bár többünk véleménye szerint csakis azért, hogy a lengyelt bosszantsa vele. Eredetileg se felhőtlen viszonyuk akkor mérgesedett el igazán, amikor Iiris, akit a testület (női) fele irigyelt gyönyörű és dús vörös hajáért, az egyik reggel kopaszra borotválva jelentkezett szolgálatra, csupán egy hupikék leszbikonttyal a feje tetején – Sebastian nevezte így, ha jól emlékszem.
Iiris első osztályú lövész volt, a minősítése szerint és a gyakorlatban egyaránt, ám a TruVision miatt egyben alkalmatlan is minden más melóra: pár éve egy bevetésen megvakult a bal – szerencsére nem a domináns – szemére, de a testület EÜ-keretéből és a KELA-támogatásból csak úgynevezett kedvezményes beültetésre futotta… Így, ha valaki Iiris szemébe nézett, kénytelen volt egyúttal egy implant-forgalmazó cég kéken világító reklámját is látni; ez főleg sötétben volt zavaró, amiért is Iiris kénytelen volt szemkötőt viselni a bevetések alkalmával.
– Megvan az az előnye – jegyezte meg egyszer, a sokadik Kossu után –, hogy sose kell zseblámpa…
– Most épp melyik istenhez imádkozik, Piotrowski mester? – szólalt meg ekkor Helmi – Mert hát újabban túlkínálat mutatkozik e téren…
– Ahhoz az Istenhez imádkozom, akihez azelőtt is, hogy ez az egész megtörtént volna, Helmi.
– Á, az isten, akinek nincs neve.
– Ahogy te is mondtad az imént, a világ egyszeriben tele lett olyan istenekkel, akiknek tudjuk a nevét és mire mentünk velük? Nevet kapott az iszonyat, a gonosz, amelyhez foghatót korábban elképzelni se tudtunk volna. Nem, Isten megmaradt annak, ami mindig is volt: névtelen és magasztos atyának, aki szeret, megbocsát és reményt ad, még akkor is, ha valójában nem is létezik. Isten egy szükséglet, ami ráadásul sokkal fontosabb most, mint eddig bármikor.
– Én személyesen ismerek hármat azok közül, akiket a népem és a ti fajtátok elsői istenként tiszteltek ezen a földön. Semmi magasztos nincs bennük – Helmi felsóhajtott – Még a népem mércéjével is vének és furcsák, tudják, hogy réges rég lejárt már az idejük, hogy a nyomai is eltűntek a kornak, amihez tartoztak, ám még mindig itt vannak, mert egyszerűen képtelenek meghalni.
– Kussoljatok és figyeljétek a célpontot – szakítottam félbe őket. Máskor kifejezetten élveztem az efféle beszélgetéseket, most azonban fontosabb dolgunk is volt a filozofálgatásnál – És Iiris, ha a tag akár a legkisebb fenyegető mozdulatot is teszi, vagy egyáltalán bármit azon kívül, amit most csinál, lődd ki a haja alól!
– Parancs!
– Kifejtős rész, Helmi – emlékeztettem a boszorkányunkat ekkor, hogy még adósunk egy épkézláb válasszal – Mégis mi a hajderménkűért hoppáztál?
– Hát… A fickó mást se csinál, csak azt a hülye lidércfényt bűvöli már két órája – Helmi ezúttal egyenesen a célszemélyre meredt, jószerével pislogás nélkül – Gondolod, fel se tűnt neki, hogy ez idő alatt egyetlen busz se állt be az állomásra vagy indult el? Sőt, sehol egy türelmetlenül toporzékoló nyanya, a piások is máshol lézengenek… Ráadásul csak balra kéne kicsit fordítania a fejét, hogy lássa, itt vagyunk. Tehát vagy egy hülye amatőr viszonylag nagy Erővel, amit én kizárnék, vagy nagyon is tisztában van a jelenlétünkkel nagyjából azóta, hogy kiszálltunk a kocsiból. És ha mindez nem elég neked a libabőrhöz, mióta itt vagyunk és őt figyeljük, folyamatosan úgy érzem, mintha ködbe bámulnék.
– Akkor hát ez kavart be – mordult fel Martti – Fedett a célpont, de lényegében az egész terület is, főnök: ha úgy döntesz, hogy akcióba lépünk végre, lényegében vakon fogunk nekimenni. Ha egyáltalán van valami, amit utálok a haltiákban, az hogy nem tudnak hazudni!
– Ez azért nem teljesen igaz, Urho mester – mosolyodott el Helmi – csak emlékezz vissza a tavalyi Vappu-ra, amikor a szaunában megesküdtem az összes északi istenre, hogy a tiéd Skandinávia legszexisebb férfiteste.
Olykor kifejezetten örültem, amiért az egység parancsnokaként én kimaradtam a csapatépítő vérszívás jelentős részéből.
– Te csak félig vagy haltia, Helmi – vihogott Iiris –, szóval ez féligazság?
Már épp készültem, hogy újfent csendre intsem reménytelenül cserfes egységemet, amikor Helmi hangján váratlanul becsapott közénk a ménkű.
– Emlékeztek még az Idegenre?
– A tagra azzal a hülye zsebórával, amit szerinte elátkoztak? – Martti reagált elsőként – Nem volt teljesen komplett…
– Tény, bár őrült azért távolról sem volt – rázta meg a fejét Helmi – Az órában tényleg volt valami különös, bár hogy valóban a halála idejét jelezte volna előre… Az Idegen auráján mindenesetre tisztán látszott, hogy többször is összeakadt már a Vörössel és a híveivel, de mindannyiszor túlélte.
– És, mi van vele?
A „Vörös” szó hallatán akaratlanul is megborzongtam. Miután – néhány rejtélyes és borzalmas halálesetet követően – a varázsos protektorok pár éve felhívták a laikus többiek figyelmét a tényre, hogy a nomen est omen nem csak egy jópofa frázis, amikor mágiahasználókról van szó, különösen, ha még istenek is a tetejébe, az alakulatnál hamar bevett szokássá vált a szörnyetegeket és elmebeteg híveiket valamilyen jellemző becenévvel azonosítani. Voltak Kecskék, Polipok, Halfejűek… És ilyen becenév volt a Vörös is. A dolog odáig fajult, hogy az újoncok már csak a kiképzés során hallották a különféle szörnyistenek általunk ismert valódi neveit, és azokat is csak beszédmodulátor közvetítésével. Személyes véleményem szerint kissé túlparáztuk ezt az egészet, de nem én vagyok az az ember, aki leáll egy varázsossal a mágia működéséről vitatkozni… És hát az sem elhanyagolható, hogy a beceneves szabály bevezetését követően többé egyetlen protektornak sem halt undorító halált azért, mert néven nevezett egy szörnyistent, magára vonva ezzel a figyelmét.
– Utoljára akkor bámultam ilyen ködöt, amikor vele találkoztunk.
Vörös. A lehetetlenül hosszú hajával, amiről a becenevét is kapta, és amit mindig vagy lágyan lengetett vagy orkánerővel tépett a szél, amit senki más nem érzékelt, mivel hát az a szél a Köztes Síkon fújt, ahová Ő is tartozott… Minden elképzelhető szempontból kilógott az isteni túlkínálatból, ráadásul egyértelműen még csak ellenségnek sem tekinthettük, hiszen bár megvoltak a maga sötét misztériumai, ártani nem igazán ártott velük senkinek. Ő volt továbbá az egyetlen, akit mondhatni, személyesen ismertünk valamennyien, hiszen a szervezetünk életre hívása óta nem volt protektor, aki ne álmodott volna vele legalább egyszer. És bár azóta is a hideg ráz ki, valahányszor eszembe jut az éjszaka, amikor én kerültem sorra, hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi fenyegető vagy lidércnyomás-szerű lett volna abban az álomban: egy szimpla „tudok rólad” jellegű vízió volt, semmi egyéb – már persze, ha az ilyesmit lehet egyáltalán szimplának nevezni.
– Na jó – köröztem párat a vállaimmal, de úgy recsegtek, mint egy korhadt falépcső – Tudtommal nem azért fizetnek minket túl, hogy kukák és parkoló kocsik mögött lapítva lessük a melót, hátha elvégzi saját magát! Helmi, kicsit maradj le mögöttünk és figyeld a tagot. Ne varázsolj, ne csinálj semmit, csak legyél ott! Martti, te meg jössz velem, tekintélyt kölcsönözni.
– Arra Sebastian jobb volna…
– Ha őt viszem, nem lesz, aki nyakon vágja Iirist. Na gyere, itt amúgy is huzat van!
Nem voltunk messzebb negyven méternél a célszemélytől, mégis egy örökkévalóságnak tartott odaérni hozzá – de amikor végül megálltunk úgy kétlépésnyire tőle, azt kívántam, bár még mindig gyalogolnánk.
– ’napot.
– Üdvözletem, biztos urak! – a fickó felpillantott ránk, tipikusan olyan mosollyal, hogy a láttán kedvem lett volna véres péppé zúzni az orrát. Azt hiszem, ezt nevezik tenyérbe mászónak… – Kivételesen szép nap ez a mai az évnek ebben a szakában!
– Valóban az – bólintottam komor arccal. A mi munkánkra nem voltak jellemzők a tiszteletkörök – és talán tehetnénk is valamit azért közösen, hogy ez így is maradjon.
– Ja, hogy ez? – ahogy a fickó, még mindig idegesítő mosollyal, felemelte a kezét, a tündérlángok egyszeriben ki is hunytak az ujjai között – Ne már épp én zavarjam meg a közrendet!
– Ezen a részén sajnos már túl vagyunk – biccentettem a peronok felé, egy pillanatra belegondolva abba, hogy nézne most ki a fickó vigyora, ha Iiris reagál a mozdulatára – Több lakossági bejelentést is kaptunk, továbbá – mutattam a Rendőrség épülete felé a Malmintori mögött – a kollégák abban az épületben szintén indokoltnak látták értesíteni bennünket.
– Nahát, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ártatlan lidércfény ekkora pánikot kelt! – nevette el magát a fickó, mire Martti ingerülten csattant fel mellettem.
– Ha esetleg még nem tudná, uram: manapság bármilyen mágia gyakorlása alkalmas a pánikkeltésre!
Pedig tudnia kellett. Mindenki tudta. Amikor a dolgok elkezdtek rosszra fordulni, és világossá vált, hogy a rendőrség és a hadsereg, de úgy az egész államapparátus teljesen tehetetlenül áll a mágiával szemben, az egyszerű emberek egy egyre népesebb csoportja úgy gondolta, hogy a klasszikus módszerekhez kellene visszanyúlni és máglyán égetni el minden varázsost – a globális lincshangulat azonban gyorsan elpárolgott, amikor néhány szerencsétlen eset nyomán világossá vált, hogy a mágiahasználókkal való konfrontáció, még ha sikeresen végződik is, százak, de akár ezrek életébe is kerülhet. Akkoriban persze még nem értettük, miért nem foglalnak állást a kérdésben az egyházak… De az Egyezményt, ami a mi testületünket is életre hívta, rekord gyorsasággal írta alá valamennyi ország politikai vezetője.
– De hát ez csak lidércfény. Nem áldoztam szüzeket vagy csecsemőket, nem idéztem meg szörnyisteneket…
– Az igazából édes mindegy – vontam vállat. A fószer játssza a hülyét, ez a napnál is világosabb – Mindenképpen be kell vinnünk, ha másért nem is, legalább a polgárok megnyugtatására.
– Mennék is örömest, elvégre miért akadályoznám a hatóságok munkáját? – mosolyodott el megint, ám ezúttal a hideg rázott ki tőle – Sajnos azonban úgy alakult, hogy nem mehetek sehová innen. Illetve nem most, nem önökkel, és nem oda, ahová önök vinnének…
– Így mégiscsak akadályozza a munkánkat – csóváltam a fejem – Ez pedig nem jó…
– Valóban nem használ semmilyen mágiát, biztos úr? Ez érdekes!
– Valóban nem – meglepett a hirtelen kérdés. Kezdő koromban talán még vissza is kérdeztem volna, honnan tudja – Nincs szükségem rá.
– Szokatlan az önök munkájánál.
– Nem annyira, mint hiszi. Mindenhez azért még nem kell mágia.
– Hm, valóban nem – bólogatott egyetértőn – Igazából ahhoz se fog kelleni, amiért itt vagyok, csak hát unatkoztam.
– Újság? Keresztrejtvény? – horkant fel Martti – Mp3-lejátszó? Vagy csak birizgálhatná az okostelót, mint a normális emberek.
– Furcsa épp őket nevezni normálisnak – ezúttal valahogy más volt a mosolya és közben átpillantott a vállam felett. Pontosan tudtam, hogy Helmi-t figyeli.
– Pedig nem is varázsolok, főnök – egy élmény volna tudni, hogyan és miért tudja mindig a boszorkányunk, ha épp rá gondolok – És szerintem tud Iiris-ről is.
– Ott tartottunk, hogy elő kell állítsuk önt, uram – igyekeztem nem kizökkenni, de valamiért ez egyre nehezebben ment: Helmi-t nehéz lett volna nem észrevenni, de egy mesterlövészt a tetőn… – a közrend megzavarásáért, valamint a közterületen való mágiahasználat tilalmáról szóló…
– Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nem mehetek magukkal sehová – a fickó ezúttal nem mosolygott, fagyos volt, mint a sarki jég – Pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
– Mi talán a térdünket csapkodva röhögünk?
– Martti…
Martti a következő pillanatban üvöltve vágódott a járdához, mintha valami irgalmatlanul nagy, láthatatlan kéz passzírozta volna oda. Aztán Iiris kezdett sikoltozni de olyan rettenetesen, hogy ki kellett tépnem a hangszórót a fülemből; kristálytisztán hallottam őt anélkül is.
– Nem ezt ígérted, Urho! – Helmi ingerült hangját hallottam magunk mögül – Aztán szép legyen az a sírkő, Főnök!
Mielőtt észbe kaphattam volna, a boszorkányunk már meg is lódult: nem futott, hanem néhány centivel a talaj felett lebegve suhant, közben pedig énekelt, egyre énekelt valamilyen furcsa nyelven, ami teljesen más volt, mint a tőle megszokott lapp-számi katyvasz. Egy lövedék centikkel az orrom előtt süvített el, aztán meghallottam a Barrett dördülését…
– Helmi…!
Mire kimondtam a nevét, már vége volt: a haltia elérte a fickót és aztán vele együtt foszlott semmivé. Nem volt se robbanás, se füst, se egy árva fényvillanás, csak eltűntek mindketten, mintha soha nem is léteztek volna.
– Cseszd meg…!
Dermedt döbbenettel meredtem a helyre, ahol Helmi és a fickó – akkor már biztosan tudtam, hogy tényleg az Idegen volt – eltűntek. A pillanat törtrészéig mintha felsejleni láttam volna egy másik alakot, ám a jelenés előbb köddé vált, mint hogy felfogtam volna, mi zajlik a szemeim előtt. Persze, ennyi is elég volt, hogy öklendezve rogyjak össze a rettegéstől.

A gyász-szertartás nem volt túl hosszú, noha rengetegen eljöttek, csak hát senki se akart vagy tudott beszélni. Helmi nem volt többé és nagyobb űrt hagyott maga után, mint bármelyikünk is gondolta volna.
Emlékszem, a halála napjának éjszakáján káprázatos, tejfehér északi fény ragyogott Helsinki felett: szokatlan jelenség ennyire délen, különösen az évnek ebben a szakában. A kórház tetejéről, a helikopter-leszálló mellett állva bámultam.
– Nem ő az, főnök – Martti csendesen szívta mellettem a sokadik cigijét, minden orvosi tiltás ellenére – Ha ő csinálná, az lenne az égen, hogy „hoppá”…
– Talán az van ott, csak az ő nyelvén – vontam vállat és elfordítottam a fejem az égről – A többiek?
– Iiris-nek vége – fújt ki egy nagy adag füstöt Martti – Az a francos átok örökre kiégette mindkét szemét, ráadásul a TruVision miatt a fél agyának is sanyi. A dokik úgy telenyomták drogokkal, hogy többnyire azt se tudja, hol van… És talán jobb is így. Amennyire tudom, az utolsó, amit ebből a világból látott, az volt, ahogy Sebastian kettéhasadt.
– Vele mi van?
– Talán túléli, de soha többé nem fog járni, gyereket csinálni, de még csak rendesen szarni se – Martti kiköpött – Csoda, hogy egyáltalán maradtak belei.
– Nem is értem, hogyhogy nem üvöltött a fájdalomtól.
– A dokik szerint akkora sokk érte, hogy azonnal elájult.
– Te hogy bírod?
– Még állok a lábamon – elmosolyodott, bár látszott az arcán, micsoda pokoli szenvedést okoz neki minden mozdulat; jóformán nem maradt ép bordája és a jobb lábát is négy darabból kellett összerakni – És te? Megúsztad egy karcolás nélkül…
– Csak úgy látszik. Azt hiszem, nagyon rácsesztünk erre az ügyre, Martti. Azt hiszem, tudom, miért volt ott az a rohadék: a halálát várta – benyúltam a zsebembe és elővettem valamit, amit aztán a tenyeremen Martti orra elé tartottam. Egy régi zsebórát – Ezt a vacakot a helyszínelők gyűjtötték be. Ketyeg, de nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e… Azután, hogy Helmi-vel együtt eltűntek, egy pillanatra mintha láttam volna valamit megjeleni ugyanott: valami iszonytatót, de nem tudnám megmondani, mi volt az. Szóval, szerintem a fickó szépen, csendben és nyugodtan meghalt volna a közreműködésünk nélkül is. Úgyhogy ami engem illet, holnap reggel kérvényezni fogom a leszerelésemet. Elég volt ennyi ebből a melóból.
– A mai dátumot mutatja legalább?
– Csak jár, mint egy óra, ennyi.
– Az a kurva boszorkány! – Martti nem bírta tovább, ömleni kezdtek a könnyei – Ha ő nincs, most mi mindannyian…
– Tudom.
– Nem, nem tudod – intett le – Akkor reggel, a szoli előtt, megkértem a kezét. Azt mondta, ha túléljük a napot, megkapom a választ…
– Baszki… – elvettem a cigijét és nagyot szívtam belőle, pedig nem dohányzom – Mi… Mi volt az, amit megígértél neki? Tudod, amit akkor… Mielőtt…
– Egyszer megígértette velem, hogy nem halok meg őelőtte – sóhajtott fel Martti – Azt mondta, sohasem akarja megtudni, milyen érzés, ha már nem vagyok mellette… Mintha előre látta volna az egész szart!
– Ennyire még ő se volt jó – a hír kicsit kizökkentett a letargiából – Azt hittem, ti ketten nem csípitek egymást.
– Valamikor régen talán úgy is volt – nevette el magát – De jó ideje már, hogy csak nektek bohóckodtunk!
– Menjünk el valahová nagyon berúgni!
Tejfehér északi fények Helsinki felett: szokatlan jelenség ennyire délen, különösen az évnek ebben a szakában – ilyen az égbolt, amikor meghal egy haltia. Annak, aki nem tudja, mit lát, lélegzetelállító látvány, ám ami engem illet soha, többé nem voltam képes a tiszta éjszakai égboltra nézni.


Kép forrása


Tovább

Szilágyi Heléna: A vendég

megosztotta: Porcelánszív


Kegyetlen idő tombolt, mintha fagyos sóhajával maga az Úristen ostorozta volna dévaj, földi teremtményeit, vagy démoni kriptaszökevényeket igyekezne visszahajtani a Pokol perzselő melegébe. Aki megtehette, a városközpontba ment szórakozni, aki pedig nem, az otthona csendjében ünnepelte a szilvesztert, miközben agyzsibbasztó televízió-műsorokat bámult a kanapéján kuporogva. Mindenesetre az utcák kihaltan kongtak és a házak többsége is üresen maradt az esztendő utolsó napjára.
A főutca legvégén egy takaros családi ház állt, melyet hatalmas fakerítés oltalmazott és terebélyes diófák lombjai takartak a kíváncsiskodó szemek elől. Ez volt az év egyetlen éjjele, amit a ház tulajdonosai otthon tölthettek együtt, hiszen munkájuk minden egyes napja éjszakai műszakot követelt, hol együtt, hol külön-külön megbirkózva a kihívásokkal. A szomszédok csak ritkán találkoztak velük, sőt kerülték őket. Különös, egyenesen hátborzongató szerzeteknek tartották ezt a házaspárt. Ami nem is csoda, hiszen a ház lakói nem szívesen kötötték más orrára hétköznapitól eltérő életük részleteit.
Éjjel féltizenkettő felé járt az idő, mikor a sikoly felharsant a titokzatos épületben. A zsibbadt némaságban vérfagyasztó üdeséggel hasított keresztül. Kába szomszédságuk fel sem figyelt a visító kiáltásra, betudták egy alkoholmámorban fetrengő huligán sikoltozó hahotájának. Ennek ellenére az emeleten alvó kislány szemhéja felpattant. Felült az ágyban, körbejáratta a tekintetét és hallgatózott a sistergő csendben. A kisvillany fénye a sötétből félhomályt varázsolt a gyerekszobába, amely eddig távol tartotta a szellemeket és a sötétség szörnyetegeit attól, hogy zargassák békés álmát. A sikoly viszont mindent megváltoztatott. Az óév utolsó élménye semmi jót nem ígért. A gyermek nyelt egy nagyot, kicsi szíve csak úgy dübörgött, miközben szaporán kapkodta a levegőt. Megijesztette a hang, ám folytatás nem következett, így reménykedve visszafeküdt biztonságot nyújtó pihe-puha dunnája alá. Biztos csak álmodta a hangot, vagy valaki túl korán kezdett neki az újév köszöntésének – nyugtatgatta magát. Rengeteg logikus érv bizonygatta, hogy ez csupán irreális félelem, mégis reszketett, akár egy nyárfalevél.
A lánykát már tízkor ágyba küldték, mert majd’ leragadt a szeme, de a szülei még virrasztottak, szolid szilveszterezést terveztek erre az éjszakára. Nem akarta megzavarni a felnőtteket, ezért bebugyolálta magát a takaróba és lehunyta a szemét. Örült, hogy legalább a ma éjszakát itthon töltik mindketten.
− Szentséges ég! Mi történt? Mégis ki maga… Te? – dörrent fel egy férfi hangja. – Mégis Hogyan? Ne! Ezt ne! – kiáltotta elfúlt hangon, majd egy test tompa puffanása hallatszódott és ismét csönd ereszkedett a családi házra.
A csöppség a nevelőapja hangját vélte felismerni a felszűrődő hangfoszlányokból. Őt apának szólította. Ha az igazi édesapja ott lett volna – akit pedig papának hívott –, biztos szólt volna apának, hogy ne kiabáljon így. Éjszaka nem szabad, mert felébrednek a szomszédok! A mai éjjel talán kivétel ez alól, de attól még dühösek lehetnek. Papa tudta ezt, mert mikor meglátogatta, sosem hangoskodott. Mindig elővigyázatosan járt el, még sosem hallották meg  az érkezését. A lány és édesapja hónapokon át őrizgetett titka a mai napig nem szivárgott ki és ez bizsergető jóérzéssel telítette a kisgyermek szívét, ami a jelenlegi riadalmát is enyhítette kissé.
Miután bénító félelme elpárolgott és csak a mardosó kíváncsiság maradt, megmarkolta a paplant, majd tágra nyílt pupillával kikukucskált alóla. Nem morajlottak a földszintről már sem léptek, sem lélegzetvételek. Semmi, csak a mindent elnyelő némaság. Feltornászta magát ülő helyzetbe, majd lerúgta a takaróját. Szomorú félhomály ölelte körbe, amely indulásra késztette. A vén parketta keservesen nyekergett a talpa alatt, miközben kisétált a folyosóra. Rettegő lelke megnyugtatásra vágyott; pár kedves szóra, ami elfeledteti vele a felriadásának minden hátborzongató részletét. Az anyukáját akarta.
Apró, csetlő-botló léptekkel szedte a lépcsőfokokat, ám félúton megtorpant. Az egyetlen fényforrás a gyermekszoba résnyire tárt ajtaja mögül pislákolt, a ház többi látható részét sötétség borította. A fojtogató csendben a gyermek nem mert tovább haladni. A szúette fadeszkák a csöppség súlya alatt halk nyikorgást hallatott és tépázta kiélezett idegeit. Bár a dermesztő csendnél még ez a kísérteties muzsika is megnyugtatóbb volt, a saját hangja meg fölöttébb:
– Anyu! Anyu! – szólongatta félhangosan az édesanyját, majd csak várt. Csilingelő szopránja erőtlenül rezonált a térben. Senki nem válaszolt. 
– Anyu? – rebegte utoljára, reménykedőn. Ám az eredmény ugyanaz: semmi.
– Hát akkor most ki fogja megvigasztalni? – töprengett a kisleány fodros hálóingjét morzsolgatva ujjai között. A félelemérzet újra és újra rákacsintott sötét odvából.
Elszontyolodott, de kiirthatatlan kíváncsisága és naiv tudatlansága tovább hajtotta. Úgy vélte, az anyja biztos elaludt, ez a hit erőt adott neki. Majd édesanyja fülébe suttog, mert attól mindig felébred, és utána minden bizonnyal el fogja mesélni neki, hogy miért viselkedtek ilyen furcsán. Hogy miért nem válaszoltak, holott mindig az első szavára az ágya mellett termett valamelyikük...
A magas korlátba kapaszkodva lejjebb bukdácsolt, míg meg nem érkezett az előszobába. A koromsötét tarka fénypászmákkal gazdagodott. A karácsonyfa égői vígan világítottak, a kék és piros égők felváltva izzottak a sötét szobában. A fenyő illata megcsapta a gyermek orrát… és ezen kívül még valami. Egy ismerős szag, amit még a cirka három évével is azonosítani tudott. Ugyanilyet érzett, mikor egyszer átrohant a zebrán és elbotlott a padkában. A térdét felsértette a beton, amitől valami vörös buggyant ki a sebből: ez a fémes aroma a vér szaga. Sírt, mikor utoljára ezt megérezte. Rossz volt, nagyon rossz. Alsó ajkát lebiggyesztette a szomorú emlék hatására és tétován tipegett csupasz talpával. Nem akart megint sírni, nem akart megint fájdalmat érezni. Csak az anyukáját akarta.
– Anyu! – kiáltotta kétségbeesve, majd a hálószoba felé indult.
Az ajtó könnyedén adta meg magát a csöpp teremtésnek, és nyikorogva kitárult. A látvány, ami fogadta, felfoghatatlan volt számára.
– Anyu, hívtalak. Miért nem jöttél? – topogott a franciaágy mellé, és megfogta édesanyja ernyedt kézfejét. – Anyu, vérzel – suttogta. – Fáj?
Édesanyja szemei rámeredtek, a kislány érdeklődve pillantott vissza rá. Felelet mégsem érkezett. A szempár fénytelen és üres maradt, a test pedig mozdulatlan.
– Anyu, alszol? Miért alszol nyitott szemmel? – Mikor felfogta, hogy hiába minden igyekezet, a mellette heverő férfihoz sétált. – Apa? Apa, miért nem válaszoltok? – kérdezte, de a férfi épp úgy csendbe temetkezett, mint a nő.
Mellettük a földön két fémes csillogású tárgy hevert. Az édesanyja mindig azt mondta, hogy nem játékszerek, hogy ez fontos a munkájához, és gyerekek hozzá sem nyúlhatnak. Túl veszélyesek, mert sebeket okoznak. Az anyja mindig is túlzottan óvta őt mindentől és mindenkitől, mintha a lelke mélyén örök rettegésben élt volna… És tessék: a kardok most véresek és mindketten hallottak voltak immár.
– Miért nem válaszol nekem senki? – pityeredett el. – Nem szerettek? - hüppögte, tehetetlenségében vörösre dörzsölte nagy, ártatlan ragyogású szemét.
Elárvultnak, cserbenhagyottnak érezte magát. A halál fogalmát még épp ésszel nem érhette fel, így éretlen gyermeki elméje büntetésnek fogta fel nevelői szótlanságát. Kereste az okokat, de nem jött rá, mit véthetett, hogy ezt a kegyetlen bánásmódod érdemli.
A semmiből váratlanul egy árnyék vetült elé a padlóra. Az ablaknál egy férfi állt. A kislány ijedtében hátrálni kezdett, de ügyetlenül a fenekére huppant. Az üveg halkan döngött, amikor az alak megkopogtatta, majd beintegetett a kicsinek. Rengeteg érzés és kérdés vegyült a kislány zsenge lelkében. Nem tudta, mi történik körülötte, és mihez kéne kezdenie. Szíve vadul kalapált és adrenalin áradt szét ereiben. Az ösztönös élni akarás átvette a hatalmat fiatal teste felett. Hirtelen felküzdötte magát a földről és úgy, ahogy volt, hálóingben és mezítláb, kirohant az udvarra. A talaj jéggé fagyott, így nem jutott sokáig. Az anyukája sosem engedte, hogy a jégre lépjen. Azt mondta, ha rálép, elesik és eltörik a lába. Ez ma már a sokadik olyan dolog volt, amit nem szeretett volna megélni. Így csak álldogált, miközben könnyáztatta szeme az égboltra meredt. Még azzal sem volt tisztában, mi végre jött a világra, de máris elveszik tőle a lehetőséget, hogy tisztességes felnőtté cseperedjen? Az élet igazságtalan.
A hó nagy pelyhekben hullt a koromfekete éjszakában, de még nem temette maga alá a tegnap délután épített hóembert. Bogyókból kirakott szája vidáman vigyorgott, és gesztenye szeme kárörvendve tekintett le a lánykára. A kislány hátán végigfutott a hideg, didergett és zihált. Lélegzete parányi pamacsokban hagyta el az ajkát. Fehér ruhácskája és sápadt bőre beleolvasztotta a hólepte tájba, de hollófekete haja büszkén hirdette hollétét: itt egy angyal a hóesésben.
Léptek nesze hangzott a ház takarása mögül. A hó ropogott az érkező bakancsa alatt és fortyogó tócsává vált hűlt helyén. A gyermek a hang irányába fordult és nagyokat nyelve meredt a még szereplőmentes kietlen tájra. Nem tehetett mást, hiszen a jég és a kolosszális kerítések tehetetlenségre kárhoztatták. Várta a végzetét.
A férfi kilépett a fal mögül és a reszkető gyermekre nézett.
Az éveken keresztül tartó nyomozás és üldözés végre behozta a beleölt energiát – összegezte a férfi marcona álarca mögött. Miután rájuk akadt, hónapokig sertepertélt körülöttük észrevétlenül. Megismerte a szokásaikat és a gyengéiket. Lépéselőnyt szerzett, és ki is használta. Mindent a legapróbb részletekig kitervelt. A démonvadászok többé már nem menekülhettek előle, ma éjjel esélyük sem volt. Ez a minimum, hiszen az a nő kihasználta és megrabolta. Négy-öt éve talán, ha történt – amely illemedet korához képest egy szemhunyásnak tűnt csupán –, hogy a démonvadász elcsábította és elhitette vele, hogy ők ketten együtt, dacolva az elvárásokkal és a szabályokkal, családot alapíthatnak, és békét teremthetnek ebben a végtelenül elvakult világban. Mogorva és távolságtartó lény hírében állt, nem hitte volna, hogy egy női szív így meglágyíthatja és elvakíthatja merev jellemét. Tévedett, keservesen megfizette az árát. A saját vérét akarták ellene fordítani! Csak jogos revánsot vett, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bármiféle különösebb ok nélkül is ugyanígy élvezte volna a mészárlás és a riadt sikítások kakafóniáját. A múltbéli incidens meg a több éves várakozás csupán megfűszerezte a gyilkolás eksztázisát. A kétszínű nőszemélynek és az idióta élettársának bármi áron, de pusztulnia kellett!
Csupán ez az apró gyermek maradt az egész családból. Naiv és ártatlan. Kitűnő információ forrásként szolgált eddig, de immár csak egy kockázatos nyűg. Vérszomjas énje vívódott; hol maradni, hol távozni szeretett volna. Hollófekete hajába belekapott a szél. Szeme vörösen felizzott, kivilágított sápadt arcszíne palástjából. Gonosz és elégedett mosoly ült ki markáns arcára.
Az óra épp ekkor ütött éjfélt. Megrázta magát és döntött. Rémisztő alakjával a kislány felé lépett, majd leguggolt. Az óév búcsút mondott és átadta a helyét az újesztendőnek, miként majd a gyermek régi, hazug léte is semmisé válik, hogy kezdetét vehesse az új és igaz élete. Egy élet a másik, a megfelelő oldalon.
– Eljöttem érted – vigyorgott a férfi, éles fogait vörösre festette a vér. – Vár az otthonod, hercegnőm! – Tárta szét karját.
A félvér kislány megborzongott, majd zokogásban tört ki. A sokktól hirtelen nem ismerte fel a férfit, de most már teljesen biztos volt benne:
– Papa! – kiáltotta hüppögve és a démon oltalmazó ölelésébe rohant.
A megkönnyebbülés könnyei gördültek végig a gyermek alabástrom arcán. Végre egy megnyugtató, ismerős tekintet és egy lény, akinek az ölelése vigaszt ígért ezen borzalmas, véráztatta éjszaka után.
Nem hiába, a vér kötelez.



kép forrása
Tovább

Japán legendás kardjai - Kogitsunemaru

megosztotta: Porcelánszív




Sanjou Munechika korának egyik leghíresebb kardkovácsa volt.  Az ő keze munkája volt többek között az Ima no Tsurugi, az Iwatooshi és nem utolsósorban a Mikazuki Munechika, ám talán a legtöbb rejtély által övezett kardjának a története egy Nô színdarabban maradt fenn, a Kokajiban, ami így szól:

A 66-dik uralkodó, Ichijō császár egy álmot látott, amelyben a nevezetes kardkovács, Sanjô Munechika, egy kardot készít neki. Elküldte hozzá a szolgáját, Tachibana no Michinarit a megbízással. Miután megtalálta, közölte vele, hogy a császár személyesen választotta ki őt, hogy egy különleges kardot készítsen neki. Munechika nagy gondban volt, mivel éppen nem volt megfelelő segédje, akivel vállalkozhatott volna erre a megtisztelő, ugyanakkor kényes feladatra, ám a küldöttet ez nem érdekelte.
-         Ha nincs, akkor keress! – közölte és távozott.
Munechika nem szállhatott szembe a császár akaratával, ezért kétségbeesésében elment a Fushimi Inari szentélybe, hogy isteni segítségért imádkozzon Inari Ōkamihoz, aki többek között a kovácsok védelmezője is volt. A nap már  lenyugvóban volt, mikor elérkezett az ezer toriik útjához, ami a szentélyhez vezet. A cinóber kapuk alagútját vérszínűre festették a hanyatló napsugarak, s ekkor a vörös fényben egy fiút látott feltűnni.
-         Te vagy Sanjô Kokaji Munechika?- kérdezte a férfit.
-         Ki vagy és honnan tudod a nevem?
-         Nem fontos – válaszolt a fiú. – Tudom, hogy aggódsz, mert a császár egy kardot kért tőled és neked nincs megfelelő segéded. Nos, nyugodj meg, miután elvégezted a szükséges megtisztulási szertartásokat, ott leszek és segítek neked – azzal eltűnt a lebukó sugarakkal.
Másnap Munechika elvégezte a rituális mosakodást, fehérbe öltözött, mint a szertartást végző sintó pap, majd nekiláttak a szent  kötelekkel megtisztítani az eszközöket. Mialatt a kovács imádkozott, felbukkant egy fehér róka és rádöbbent, hogy maga Inari istenség küldött neki segítséget. A róka átváltozott a fiúvá és nekiálltak a munkának. Isteni segédje egyetlen szó nélkül is tudta, miként dolgozzon legjobban a mester keze alá, milyen erővel üssön a kalapáccsal, és mikor a penge elkészült, Munechika tudta, hogy remekművet alkottak. Az előlapjára a Kokaji Munechika nevet véste, vagyis, hogy ő kovácsolta, a hátlapjára pedig azt, hogy Kogitsune, ami a fiút jelentette, azaz a kitsunét, a rókát, Inari istenség küldöttét, aki segített neki. Alig fejezte be a vésést, segédje eltűnt, ő pedig másnap büszkén adta át a császári követnek a Kogitsune-marunak elnevezett tachit.

Sajnálatos módon semmilyen történeti feljegyzés nem maradt fenn erről a legendáról a színdarabon kívül, viszont az tény, hogy a kard készítésének dátumának az Eian-korszakot jelölik meg, ami 987-től 988-ig tartott és beleesett Ichijō császár uralkodási idejébe, valamint a legkorábbi írásos emlék, ami említi a Kogitsu-marut, a késő Heian-korból való, és a tachit a nemes Kujō család kincseként nevezi. Van egy legenda, miszerint 909-ben Kyoto még mindig szenvedett Sugawara no Michizane átkától. Néha heves viharok zúdultak a városra áradásokat okozva, de a legfélelmetesebbek és legveszélyesebbek a váratlanul lecsapó villámok voltak. Ebben az évben egy fehér róka bukkant fel a semmiből és egy kardot adott át a Kujō klánnak, akik nagyrabecsült kincsként őrizték a csodás tachit, melynek neve Kogitsune-maru volt és bűvös ereje képes volt elűzni a vihart.

Az elkövetkező néhány évszázadban elég zavaros kijelentések voltak a kard birtokosairól és az sem világos, hogy öröklés útján került-e a Fujiwarák birtokába és utána hogy kerül újra vissza a Kujō családba, mindenesetre a családi krónikában van egy feljegyzés, miszerint 1370-ben  a klán egyik tagja, Kujō Tsunenori, aki az akkori kormányzó volt, éppen sétálgatott, amikor hirtelen vihar támadt és az égen villámok cikáztak. Előrántotta a Kogitsune-marut a hüvelyéből és az ég felé vágott vele, majd hadonászni kezdett, hogy elűzze a fellegeket. Ekkor egy villám lecsapot, egyenesen a kardba. Hogy igaz-e, ma már lehetetlen eldönteni, mindenesetre a régens életben maradt, viszont elképzelhető, hogy a kard nem élte túl a kalandot és megsemmisült.
Ezután az eset után sokáig nem hallani erről a nagyszerű pengéről, ám mikor Tokugawa Yoshimune shōgun lesz (1716 – 1745),egy kard bukkan fel a Kasuga-szentélyben, amiről azt hiszik, hogy a Kogitsune-maru, ám nagy valószínűséggel egy Kage kard, azaz Árnyék. A régi időkben gyakran előfordult, hogy a kovácsmester bizonyos megbízások esetében nem egy, hanem kettő kardot kovácsolt, esetleg többet is. Ennek az ún  árnyékkardnak a kovácsolását kageuchi-nak nevezték. A legtökéletesebbet kapta a megrendelő, ezt látta el aztán a mester a kézjegyével, a másikat soha nem írta alá.

Kuze Shigeyuki , aki hivatalnok volt Tokugawa shogunátus idejében, vizsgálatot indított a karddal kapcsolatosan, amiből kiderül, hogy  2 shaku és 2 bu hosszú (kb.61,2cm), és két vésés van benne, az egyik Munechika neve, a másik furcsa módon „Kogitsune-maru kage”, ami miatt erősen megkérdőjelezhető, hogy a Kogitsune-maru lenne, ugyanakkor szokatlan a „kage” jelölés ellenére az aláírás. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több szentélynek is a birtokában van az állítólagos Kogitsune-maru, de ezeknek a mérete kizárja a hitelességet. Van még az öreg Isonokami-szentélyben, Narában is egy tachi, amit lezárva tartanak egy szekrényben, de sajnálatos módon nem engedélyezik a kard vizsgálatát, így a hír ellenőrizhetetlen.

Gyakorlatilag semmilyen adat nincs, hogy a kard létezik-e még és hol őrzik, de talán éppen ettől maradt meg a titokzatosság, ami születését övezi.







Az alábbi források alapján: 
https://www.facebook.com/Tourabu/posts/960126384037754:0
https://en.wikipedia.org/wiki/Inari_%C5%8Ckami
Tovább

Azok a szép napok

megosztotta: Porcelánszív



Emlékeink – főleg a gyermekkorunkban, ifjúkorunkban megtörténtek – mindig szebbek, verőfényesebbek, mint az épp folyamatban lévő jelenünk. Akkor voltak a legnagyobb havak, akkor sarjadt a legzöldebb fű, és fölöttünk akkor homorult a legtisztább ég. Sőt, mi magunk is nyitottabbak, tisztábbak, őszintébbek voltunk – vagy legalábbis most így emlékezünk – kevesebbet aggódtunk és több időnk jutott egymással törődni.
Alábbi gyűjteményünkben e csodásan megszépült –hellyel-közzel nosztalgikus – emlékkockákból válogattunk, melyeket kortárs szerzőink vetítenek elénk a költészet sajátosan szemléltető eszközeivel.







Keszthelyi György
Aki folyton visszafordul


Te vagy az, aki folyton visszafordul,
eltéved járdákon, ösvényeken,
számodra talán a vérpad is kevés,
csak hideg szimbólum, emberevő fétis.
Te vagy az, aki beleszerettél
a hóhér markába, a csorba vasakba,
visszatértél és feladtad magad.
Szúnyogok között nem ülsz a fapadon,
nem hívod fel magadra figyelmemet,
nem mesélsz a gyilkos véletlenről,
nem látod kontúrom ajtón, ablakon,
akcentusod sem vonz testközelbe,
hiába vonaglik, hullámzik a nyár.
Leoldották szoros kötelékeid
csak azért, hogy újra meg újra megéld
a vénák, a hajszálerek haláltusáját,
a reggeltől estig tartó fulladásokat.
Jöttél, láttál, aztán agyonlőttél,
te, aki folyton visszafordult,
akit életre rázott a lihegő képtelen,
a baljóslatú csatatereken.
Te serdülő korú öregasszony,
csatornák, lefolyók között álldogálsz,
valahol ott, ahol a fák is nőnek.
Vénülő gyerek vagy kívül és belül,
lakatlan, mint egy szakadó puttony.
Megérezted-e, édes boszorkány,
hogy már utolsó testem is kihűlt?




B. Tomos Hajnal
Visszajárók


Időnként vissza-vissza térnek
mint vándormadarak,
az emlékek,
de fészkek már nincsenek,
és a fák már öregek,
eresz alja,
gyermek hangja  beomlott –
csak röpködnek
fásult ideggel,
mint kiknek
a tavasz is csak
rangrejtett örök fagy.




B.Tomos Hajnal
Felvétel ködben


Már alig vehető ki a nádas,
hol egykor meglestem
a csákányorrú, elvadult disznókat
s a halevő, bozontos lovakat -
már csak ködön át rémlik
a millió szárny, lapát-csőr,
az apró sziget partja,
ahonnan hajnalonta
lomha suhogással emelkedett
egy testként a madárraj –

por és piszok
most rajta,
kulcscsörgés, tányérkoccanás,
érkezések és nekilódulások
cserepei –
már nem is biztos,
hogy ott, az épp kifutó
halászbárkában
én vagyok a képen.







Para Olga
Szülőfalum


„ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd,”

                         (Csoóri Sándor)


mi vagy te

az első
magamra eszmélésem
fészke

mi vagy te

a belső utca
s  a patakocskám
csilingel bennem
ha behunyom a szemem

mi vagy te

a kezdet
az ózondús levegő
e gyönyörű táj
amint látható
Kerekes M. István
művészi fotóján


a falu beburkolózva
a sejtés homályába

mi vagy te

a házak hűséges sora
a  patakocskám partján
hol esténként
a lidérc kergetett
s mi gyerekek sikongtunk
vihongtunk
az égig érő
akácfák alatt
belepett a belső utca felvert
szállongó pora
s e boldog gyermekkorban
mezitláb futkároztunk
az esti szürkületben
mi kicsi lánykák
nyakunkba dobott cserebogarakkal
fiúcskák loholtak a
sarkunkban
rohantunk
vihánzoltunk
féltünk
a lidércektől
akik
csak a képzeletünkben léteztek

este alig tudtam
elaludni
hallgattam a patakocskám csobogását
ez volt az altatószerem

csak erre elaludni
ez a mélységes
 gyermeki boldogság
csendje

s aztán mégis hozzá
hűtlen lenni
s mégis mindig
hazavágyni

hallom messze
e három harang
hívogató hangját
az élet sűrűjében

s mint eltévedt
gyerek az erdőben
menni  menni  mindig
toronyiránt

zengnek-bongnak
 e harangok bennem

 apám anyám
átlényegülten ülnek
a pici patak partján
az akácfák fölött
egy fellegen

s látom, amint a múltban
árvízkor apám utánam jön
a napközibe
nyakába kap
és visz a megvadult víz partján
a belső utcán
-gyermeki békemenet-
gumicsizmában
az esti szürkületben

mindenki az utcán
nézik a vizet
megbabonázva
apám az utcán lépdel
büszkén
a nagy gumicsizmában
mert hátán a
Jövő

a Jövő várja
hogy leszálljak
 s megálljak végre a magam
lábán

s én hűtlen leszek
s mégis halálosan hű
mert a halálhír is itt ér engem
e patak partján

minden fontos dolog
kiindulási pontja
életemnek

innen el
tanulni
ide haza
megérkezni
míg volt ki
hazavárt
apám anyám

ma már csak  a
csendbe vesző
boldogság
fészke
e hamvas gyermekkor

a boldogság ás a halál szele
itt ér engem
hol legtisztább a levegő

apám szigorúsága
emlékképbe fagyva
aggódó anyám
megtört mosolya
bennem

s fiam halálhírének
réme ráfagy örökre
az arcomra

s nem tudok szabadulni
fognak az emlékek
láncra vernek

vert szívvel és mégis
újra és újra
fel kell állni
talpra kell
állni

a sírokra virágot
vinni

Emléket hagyni




Kránitz Laura
Emlékhalmazok


Anyám utolsó cigarettacsikke,
botok, injekciós tűk, ampullák.
Apám számtalan sok szemüvege,
és fájdalom elterelő pirulák.
Kicsi helyen elfért kedvesek,
könyvek, képek, apróságok
egy pince mélyén fekszetek,
– emlékként– velem maradtok.

Hol lehettek szüleim, sokszor elrévedek.
Egymásra talált vajon, a kihűlt szerelem?
Feleletet nem tudok, csak kérdezek,
az emlékek súlyától lerészegedem.
A gyermekkor kései véget ért,
így nehezebb megélni a folytatást.
Harminckettedik évemben apám megtért,
harminckilenc évesen búcsúztattam anyát.
Törődő rokonom nem maradt,
olykor pótolhatatlan e hiány,
hibáztunk keresztünk alatt,
erényekkel elűztük, mint jobb irányt.

Bolyongok a házban, és keresem,
egyre csak keresem a múltam
Nem csak Mindenszentekkor kegyelem,
naponta elkap, ahogy elbúcsúztam.
... mert felbukkan egy régi illat,
kedvenc regényed könyvespolcon megpihent,
és felidézem álmunkat, – a kertben apám fenyőfája,
szemem rajta őrizem.

Túllépve magasságokat, látványa megnyugtat.
 A halál mit jelent: ha szemed lehunytad…?




Gősi Vali
Emlék után


Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.

Kiszáradt földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.

Álmomban én is lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.







Kozák Mari
Megvakul


Három év – azóta egyre várlak,
és nappal is feketére festem
felettem az eget.

Akkor magamhoz hívtam varjakat,
huszonkettő – számoltam,
míg ruhám ránca közzé engedtem őszt,
majd leromboltam hitem…
anyám átölelt – azóta hallgat,
ölében az élet, jéghideg.

Inged már cafatokban – egyre csak mosom,
éjszakánként álmodom,
hogy vállamhoz ér kezed
és halkan kérdezed – anya mondd…
hátat fordítasz, feleded szavad,
három éve nem láttalak.

A sarkon felejtett lépted fordul – vissza,
nem talál felém utat,
pedig felgyújtottam mögöttem
minden szép emlékem,
azóta parázson jár a tegnap.

Három év – csak várlak egyre
és feszülnék keresztre – félek
ha magadra hagylak telente
varjak szállnak s halnak ölembe…

Három éve hallgatom- csak a szél
kopog az ablakon,
hiába kérdem – merre vagy
nem hallja már hangodat.

Néha eszembe jut egy pillanat,
fekszel – öledben fejem
és ujjam szemed keresi – megvakul, mikor eléri.




Nászta Katalin
Szép emlékek


régen, amikor még
s amikor már
minden olyan szép volt
innen úgy látszik
pedig csak az égbolt volt kékebb
a hegyoldal
a fű a ház előtti réten zöld
a zöld libafostól
amiket mindig ki tudtunk kerülni
még cigánykereket is vetettem
soha nem lett piszkos a kezem
pedig nem néztem oda hova teszem
repült a szoknyám s a lábam
az égnek
és csak nehezen tudtam megadni magam
az éji sötétnek
mikor a szuterénben
a vasrácsos ablakon át
persze hogy besütött a hold
lábtól aludtunk a húgommal
miután többször szájba vertem fordultamban
elfértünk azért, széles volt az ágy
rekamié, ahogy előkelően mondtuk
s a csempekályha rózsaszínbarnán
a sarokban őrzött, mint az oszlop
emlékszem, mellé kellett állnom egyszer
büntetésből, mert rossz voltam
és mindig rossz voltam
nem jöttem be időben a rétről
rendetlen voltam, feleseltem élből
aztán megtanultam a fegyelmezett rendet
nyakam behúztam
ha anyám hangja felemelkedett
de jó volt – jó bizony
a büntetést mindig megérdemeltem
szép emlékek?
hát a ház falán
a szemköztin, egyszer
máig nem felejtem
délután megláttam az alkonyt lecsorogni
piros volt és valószínűtlen
más világból ideragyogó állapot
sokáig néztem
kerestem a forrást
honnan kapta ezt a tündéri színt a ház fala
még más is volt –
egyszer a nevemen szólított valaki
mikor egyedül voltam a szobában
Kati, hallottam tisztán kétszer is
ma is úgy hiszem, az Isten hívott
annyi szófogadatlansággal
szaporítottam bűneim
mégis arról álmodtam éjszakánként
hófehér bőrt kaptam, vakítót
a megskalpolt testem fölé
nagy nagy megkönnyebbülés volt

és mintha most –

emlékeimtől meg nem foszthat senki






Kapui Ágota
Visszajátszás
Anyámnak


Robbanj a pillanatba szelíden
ne hagyd győzni a csendes árulást
ne halld a csörtető kis hangokat
s az összehajló szándékot ne lásd
ne hagyd hogy arcodat a feledés
–  emlék hóhéra –  eltörölje bennem
és tiszta tőkén ragyogjon a kés
ne hagyd hogy lényed lassan elfeledjem
mert megszakadnak álom-filmjeid
hol ifjú arcod nem ismert halált
és lánghajad az elmúlásba int
s egy fényes kéz a múltba visszaránt




B. Tomos Hajnal
Ha kivárod


Annyi minden elhervadt
végérvényesen:
parancsszavak,
melyek az utolsó percben
talpra állítottak,
a kipusztított népek
jajszava,
a legidősebb orgonamester
lágy mozdulata,
anyád pillantása,
mellyel átkarolt utoljára
s a fehéregyházi mezőn
elveszitett penna,
akár gyermekkorod
eszterlánca, zöld ága,
vizet árasztó tavaszi szele  –

csak a kiskert orgonája
borul virágba
újra és újra
amig csak győzöd
kivárni.




Kapui Ágota
A lélek ostoba


Legyek dongják múló életünket
álmainkra raknak gyöngy-petét
és felismerik mindazt ami romlik
a komposzt-létnek osztódó neszét
és szárnyaik membránja ott rezeg
hol felrebben az ébredés szaga
hol otthonod volt ágyad asztalod
ebédre már nem mehetsz haza
mert legyek dongják létünk rongyait
de tűnt időnk be ne lepik soha
a múlt szökik s tolakszik a jelen
az elme lát a lélek ostoba




Kozák Mari
Fiamhoz – Töredékek


Míg ölellek – magamra hagy az ősz
cipőmön koppannak üres szavak
belevakulok a mába – hallgatsz
elhúzod tőlem vállad
valahol füstöt sír egy kémény
hajunkba szórja pernyéjét a szél
tegnap velünk fagyott nyarunk
ma a búcsúba belehalunk...

****

…azóta nem tudom milyen
a tavasz mosolya
nem hallom növését a fűnek
madarak csőréből lopok vizet
és gyűlölöm ha mellém ülnek
kerülöm az érintést
nem ébredek a nappal
csak éjszaka járom utam
átkozódom halk haraggal.

****

Hétszer feküdtem sárba – én árva
s hét imát mondtam érted…
már ősz van levelek hullnak avarba
és azok a mindig hazug szavak
rozsdás kilincsen hallgat az akarat…

****

Fagyos a reggel
nem találom lépted
elveszett – avarba szédült levelek
suttognak érted
már nem félted a múlt ezernyi
magára hagyott álmát
madarak jönnek
csőrükbe csípnek minden
feledhető napot
mondtam már – nélküled
olyan árva vagyok.





Kránitz Laura
bizalom


végigsimít
arcodon
szemem
majd átsiklik
a szobán
ide oda cikáz
visszatér hozzád
valamit kutat
egy pillanatra
fókuszál
egy rég nem látottal
konspirál

magadba sóhajtasz 
repteted
könnyen száll
valami ott legbelül birizgál
az idő felpörgetve kattog
semmit nem mondtál el
mégis kavarog
érzed mégis kémleled
ne képzelj vészjelet
a tudat hiába nem jelez

kezedben tulipán
illata rád talál
most minden
tavaszt vár





Gősi Vali
Anyám emléke nyár


Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,–
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.







Képek forrása: B.Tomos Hajnal fotói



Tovább