Májusi impressziók

megosztotta: Porcelánszív




Tavasszal a fények, illatok, hangok kavalkádja felpezsdíti szívünk, lelkünk, elménk. Megannyi csodás árnyalat és felejthetetlen hangulat, minden pillanat magában rejthet egy kisebb csodát, egy új világ – vagy egy új gondolat reményét…



egy apró cseppben is ott a világ



Gősi Vali
Újjászülettél


és elhozott az illatos tavasz
fény-szirmokból fonta a hajad
titok voltál pompa ragyogás
arany színben égő tűzzománc
csak néztem a fényt
hosszan elmerengve
míg újjászülettél
a tenyeremben






Dvorák Etela
Figyeld


Nézd a kezem,
sosem csalok, úgy érintelek,
ahogyan az árnyék simul lépted nyomába.
Marasztalnálak.
Elmondanám, mit rejt a hajnal,
ha messze jársz,
más utakon csellengsz.
Látod,
ujjaim kitépnek minden gazt,
amely elveszi a fényt a gyökerektől.
Tudod,
értelmetlen minden bánat,
majd mosolyom nyújt vigaszt.
Figyeld,
szirmokra fest szivárványt a fény,
aranysárgából kipattan a kék.
Szép!
Csöndre csöppen a harmat,
elcsitul a hang.
Fekete rigó fészkében
egy új élet lappang.



"elhozott az illatos tavasz"







Nagy Ilona
Mélylila orgonák...


Tudod én úgy szeretem a májust,
s a hajnalok amarant-bíborát,
mikor kacéran virulnak a bokrokon
a mélylila, illatos orgonák.

Reggeli harmat csillogó cseppjét,
a kibomló virágok szirmain,
az akácillattal behintett sétányon,
s a gyöngyvirágok csendharangjain.

Csipkefehér, gömbölyű bokroknak
földre omló porcelánfátyolát,
midőn magamba zárhatom a gyengéden
igéző, édes... illatorgiát.







Cs. Nagy László
ég-magasra


repülj velem kinn a réten,
szárnyad válladra mesélem,
és ha felhők közt feledlek,
létrát támasztok a hegynek,
szárnyam tollán hálót bontok,
tenyeremben vizet hordok
szűk árok száraz medrébe,
ne serkenjen talpad vére,
tollaimra bátran lépjél,
ha már elég napfényt téptél,
hajad bontsd ki majd a fényre,
hadd repítse szél az égre,
a délibáb szépnek lásson,
legyen tükröd vízmosáson,
hangodat a csend se hallja,
repülj bennem ég-magasra.




"repülj velem"






Márkus László
mint fürge pillanat

mint fürge pille
fejemben kedves emlék csapong
tovalibben de visszatér
áthatol vágyakon falakon
megül szerényen
majd újra szárnyra kél
anyám öléből nyújtom felé kezem
ha megfogom
többé el nem engedem
magamba zárom
örökre itt marad velem  


"örökre itt marad velem"


Harcos Katalin
Piruló alkony

Rózsaszín felhők az alkonyi égen…
a lenyugvó Nap még kinyújtja kezét,
megcirógatja a bodrokat szépen,
rózsapírt hintve köztük szerteszét.
Könnyű szárnyain röppen az este
lenge ruhájú tündérkeként,
az enyhe tavaszban szerelemre lesve
ránk ragyogtatja csillagszemét.
Piruló alkony, szép tündelányka…
az ezüst Hold szerelmére vár,
de csak távolról vágyón csodálja,
s elillan, ha tűnik a napsugár.


piruló alkony...





B. Tomos Hajnal
Vesztesen

Megmártom tekintetem
ebben az alkonyatban,
hogy majd reggel – valamikor –
vörösen, szépen,
szavaimban újranézzem.
Megragadok mindent,
mint ki a betévedt fényeket 
menti zsaluja mögé
holnapig – valameddig –
most, hogy már holtbiztos:
olyan nagy szavak is, mint ÉLET,
csak ideig-óráig érvényesek.




Aurana Waters
Szürkület

Vártalak, de nem jöttél el
nem jött más, csak a szürkület,
ajtómban állt, s nem tudtam már,
várjalak-e, vagy küldjelek.


"oly nagy szaval, mint az ÉLET"





Vincze Andrea Viktória
Holdas

Tegnap éjjel a Hold
néma arcával rám mosolygott, 
s körbetáncolták 
huncut pislogású csillaghalmok.
Az ég sötétkék volt, 
a holdudvar szivárvány,
s a felhők között a fény
tündérdallamokba kódolt talány.
Az árnyékok a házakon
keskenyre húzódtak, 
s a lámpa fénye lassan 
elcsendesült, 
a virágok a szélben 
álmokat hazudtak, 
míg a Hold ezüstje felragyogva
szemem izzó bogarába merült...



"tündérdallamokba kódolt talány"



Hajnal Éva
Mosoly


Felhők peremén ücsörög az éj ma,
mint vén semmirekellő, csak szendereg,
bóbiskolva hallgat muzsikát a léha,
csillagok játékán hosszasan mereng.
 
Lelkében hordja mind a téli álmot,
szívére gombolja tavasz illatát,
álma rejtekén képzeleg a nyáron,
őszi köntöséről esőt sír a ránc.
 
Amikor behunyja két szemét megint
és a Mindenségből kortyol álmodón,
hajnal karja éled, suttogva legyint,
 
szunnyadozni készül mind az árnyhozó.
Élet cseppje árad fények rejtekén,
s mosoly kergetőzik sötét csend helyén.




"csillagok játékán hosszasan mereng"


Tovább

Takiguchi Yasuhiko: A kérők

megosztotta: Porcelánszív






A kérők, Kohajato és Genpacsi




1.

– Mi lett velük, elmentek? – fordult a feleségéhez Icsidzaemon, amint az asszony visszatért az előcsarnokból a fogadószobába.
– Kifele is egyszerre léptek ki a házból – válaszolt Cune, mint akinek semmi különös nem tűnt föl a legények viselkedésén.
– Fura fickó mind a kettő... – nevetett Icsidzaemon az iménti látogatókon – A nagy egyetértésből is megárt a sok!
– Miért? Az ilyen barátság igazán derék dolog – így az asszony. Szavai Icsidzaemon fülében meglehetős együgyűen csengtek. A cseresznye virága elnyílott már, szirmok szállingóztak a levegőben. Egy ilyen napon, délután történt, hogy Icsidzaemonnál, vagyis a Cugava-háznál megjelent két fiatal vitéz, hogy tiszteletét tegye. Bizonyos Ikuno Genpacsi és Aszakura Kohajato.
Egyikük, a fent nevezett Genpacsi, családja örököse, százötven bála rizs évi jövedelmet húzott a lovasságnál, ott szolgált Kohajato is, a másik, neki meg százhetven bála rizs jutott, továbbá az Aszakura családban az elsőszülött rangja.
Genpacsi és Kohajato korára nézve egyaránt huszonhat esztendős volt. A lányos háznál, vagyis Icsidzaemonéknál hírből-látásból mindkettejüket ismerték, de azért eleddig annyira nem, hogy az ifjak csak úgy beállíthattak volna hozzájuk.
Icsidzaemon, a családfő, mégis fogadta őket.
A látogatók egy kurta órácskát időztek ott, s már távoztak is.
– Fura fickók... – ismételgette Icsidzaemon.
– Ugyan miért? – érdeklődött az asszony.
– Tudom is én... – felelt talányosan a ház ura, de érdekes módon az arcán nyoma sem volt a neheztelésnek, inkább úgy tűnt, mintha kedvtelve gondolna az ifjakra. Cune ekkorra már sejtett valamit:
– Csak nem?...
– De bizony.
Most már feltűnt az asszonynak, hogy két ifjú vendégük egyidősforma.
– Nem volt velük házasságközvetítő sem... – mondta -, melyik jött akkor lánykérőbe?
– Ha csak egyikük lett volna, nincs abban semmi meglepő...
– Csak nem mind a kettő?!
– De úgy ám.
Icsidzaemon nyugodtan végiggondolta a történteket. Hogy is volt? Genpacsi azon kezdte a szót, hogy:
– Micsi kisasszony... – itt azután Kohajato csatlakozott:
– ...kezét megkérni jöttünk tisztelettel.
Miután egy darabig választ nem kaptak, ezúttal Kohajato zendített rá:
– Micsi kisasszonyt...
–...szeretnénk feleségül kérni tisztelettel – kapta el a mondat végét Genpacsi.
Végre aztán Icsidzaemon rájött, hogy itt korántsem azért visszhangozza egyik a másikát, hogy nyomósabbnak hasson a kérés. Ugyanazt akarja mindkettő!
– Kegyelmetek talán még mondókájuk sorrendjében is megegyeztek?
– Igen, sorsot vetettünk rá. – hangzott kórusban a válasz. – Várjuk tisztelettel a beleegyezését és kérjük, hogy mint a család feje, juttassa el hivatalos úton a választ az elöljárókhoz.
Így folyamodtak a lányért egy emberként – ketten.
Valójában – néhány nappal azelőtt – házasodási szándékát Genpacsi fedte föl elsőnek, így szólt Kohajatóhoz:
– Én bizony arra jutottam, hogy megkérem a Cugava-házból Micsi kisasszony kezét... mit szól ehhez?
Kohajato váratlanul kijött a sodrából:
– Hogyisne! Nagy baj lenne abból. Méghozzá nekem, hiszen Micsit én akarom elvenni.
– Nocsak!? – így Genpacsi. – Hát... ha már így megtudtam: hogyan is tolhatnám magam előre?
– No, de azt én sem tehetem ám.
Ezért kettesben mentek lánykérőbe azon a bizonyos napon.
– Fura fickók! – szólt az apa, Icsidzaemon.
– Bizony – furcsállotta az esetet most már az asszony is.
Általában szólva ilyen esetben az a szokás, hogy ha mondjuk Genpacsi rukkol elő elsőnek, gondolhatja ugyan erre a másik, hogy neki is éppen szívéből szól, de – mint igazi szamurájnak
– a szeme sem rebben, szó nélkül hagyja a dolgot és szépen visszavonul. Ám Kohajato elvesztette a fejét és elszólta magát:
– Hogyisne! Nagy baj lenne abból!
– Ha belegondolunk, mégiscsak így volt őszintébb – mondta erre Cune, az asszony. Nem kétséges, hogy Icsidzaemon sem gondolta másként, de csak annyit szólt megint, hogy:
– Fura fickók! – méghozzá érezhető rokonszenvvel.
Különben – amilyen természete volt Cugava Icsidzaemonnak – teketória nélkül kikergeti őket a házából és rájuk is ripakodik:
– Micsoda faragatlanság ez! Be mernek ide állítani ilyen szándékkal – házasságközvetítő nélkül!
De... nem mondta. Összefonta a karját és feltette a kérdést:  – Most azután mitévők legyünk?
Ebben az esetben még azt sem tehette, ahogy szokásban volt a nemesi szamurájcsaládban, hogy tudniillik sorra járja a rokonságot és egyenként kipuhatolja a véleményüket.
Végül is a ház ura saját tetszése szerint maga dönt ilyenkor!
Icsidzaemon estére mégis összehívta a családot: vagyis csak a szóban forgó leányt, Micsit, elsőszülött fiát, Jadzsúrót, meg azután a feleségét, Cunét.
Jadzsúró huszonöt volt ekkor. Közvetlenül nem, csak hírből ismerte Kohajatót, Genpacsit.
– Bármelyiküket is nézzük, kivetnivaló egyikükben sincs – jelentette ki. De ebből egyáltalán nem következett, hogy pártolta volna eljárásukat:
– Vissza kell őket utasítani.
Az okát Icsidzaemon is sejtette.
– Nehogy összeveszejtsük őket! Azt semmiképpen, igaz?
Jadzsúró bólintott.
– Erről szó sincsen – ellenkezett Cune -, nem is úgy viselték magukat, mint akik Micsi miatt
összetűznének egymással.
– Nem úgy! Mégiscsak vissza kell őket utasítani.
Harag nincsen. Szó sincs arról, hogy a kérők közül bármelyik ne lehetne elfogadható párja a leánynak, erősködött Jadzsúró.
Maga Micsi mindvégig lesütött szemmel hallgatott, olykor felemelte a fejét, majd meg lehaj-totta. Nem szólt egy szót sem, de azért az apja figyelmét nem kerülte el, amint a lány arcán egy-egy pillanatra halvány mosoly suhant át.
– Ha lehetne, én választanék – mondta az apa. Jadzsúró sietve hozzátette:
– Semmiképpen sem ellenkezem apámuram akaratával. Szóba sem jöhetett volna, hogy az elsőszülött fiú szembeszegüljön a családfővel, Jadzsúró egyszerűen csak kimondta a véleményét.
Az anyának, Cunénak sem volt ellenvetése. Igaz, beállítani valahová közvetítő nélkül, és választ kérni – kissé szokatlan, de ha egyenlő eséllyel két ifjú is jelentkezik: nem rossz lánykérés. A gond csupán annyi, kettejük közül melyiknek mondjanak igent.
– Micsi vajon mit gondol erről? – kérdezték végre a lesütött szemű leányt is, de helyette Cune szólt s vetett egyben mentőövet szabódó leányának:
– Ugyan ne erőltessük már...
– Kissé tanácstalan vagyok... – ezt Icsidzaemon mondta, de korántsem volt annyira nagy zavarban. Látszott rajta, hogy titokban kissé mulattatja a dolog.
– Apámuram, hiszen nem is nekünk kell választani... – villantotta ki fehér fogát a fia.
– Igaz! – döbbent rá Icsidzaemon. Tényleg, annyi bizonyos, hogy nem az ő dolguk, hogy megoldást találjanak. Át lehet hárítani a kérőkre a választás gondját.
– Micsi... – szólt a lányára és folytatnia sem kellett, mert Micsi olvasott apja gondolataiban, megértette, hogy neki nem kell döntenie.
Genpacsival és Kohajatóval jó néhányszor összefutott, de esze ágában sem volt szóba hozni a dolgot, hiszen egyikük sem volt ellenére.
– Az apára bízzuk, igaz? – kérdezte az anyja.
– Ühm – szólt a válasz, mint a légyzümmögés.


2.

Néhány nap múltán egy délutánon, mivel előző nap Icsidzaemon üzent nekik, megjelent
Genpacsi és Kohajato.
– Egyidőben kaptuk kézhez sorait... Elnézést az alkalmatlankodásért... – szóltak, egymás között váltogatva a szót. Valóban, Icsidzaemon két küldöncről is gondoskodott, hogy egy-szerre érjenek a kérőkhöz. Üzenete így szólt:
Kérjük, várjanak a kapunál, bebocsáttatást nyernek majd, mihelyt hatot üt az óra.
– Ez nem tréfabeszéd.
– Világos – egyeztek meg a kérők, a megadott időben el is mentek, aztán illő módon letelepedtek.
– Helyt adunk kérésüknek, de a döntést már nem mi hozzuk, kérjük, egyezzenek meg egymás között! – indította a beszélgetést Icsidzaemon.
– Megértettük – jelentették ki a kérők ellenvetés nélkül.
– Hát ezt jól kieszelték... – a lányos ház kapuját elhagyva egymásra néztek és elnevették magukat. A legények viselkedése Icsidzaemon fülébe jutott, mivel Jadzsúró hazatértében éppen arra járt.
Icsidzaemon erre megint csak kedvenc szavajárását tudta ismételni. – Fura fickók –, majd hozzátette: – milyen mulatságos.

Érdekes lett volna tudni, hogy azok ketten mire is jutottak. Így, vagy úgy, Icsidzaemon mosolyogva latolgatta magában az esélyeket. Cune kissé neheztelt.
– Szemtelenség... – jegyezte meg, de furcsamód ő is palástolni akarta derültségét. Érzéseikben osztozott Jadzsúró. Csak az érintett, vagyis Micsi arca volt kissé borongós. Nem szerette volna, hogy miatta ifjak civakodjanak. Végig sértette ez a gondolat, nem tudott róla elfelejt-kezni.
– Ne félj Micsi, majd csak megegyeznek valahogy – nyugtatta Jadzsúró.
Megint eltelt néhány nap. Lehullottak a cseresznyevirágok szirmai és a fákon megjelentek a nedves, zöld levelek.
Ám azok ketten nem kerültek elő.
Micsi néha felsóhajtott.
– Nagyon várja már... – mindenki sajnálta szegényt, de mit tehettek volna érte?
Cune is aggódott a szíve mélyén. Bizonyára Jadzsúró sem volt olyan közömbös, mint amilyennek látszani szeretett volna.
Ez a Jadzsúró egyik este sötét arccal jött haza a gyakorlótérről.
– Ikuno Gonnodzsó uramat meggyilkolták.
– Hogyan? Genpacsi atyját?
Gonnodzsó valami hivatali dolgon összeszólalkozott Kudó Den’emonnal, az meg, hogy a vitában alulmaradt, lekaszabolta Genpacsi apját.
– Úgy hallottam, tegnap este történt.

– Lesből támadt rá?
– Úgy beszélik, Kudó belopódzott a házba, ott leste ki áldozatát, egyetlen kardcsapással végzett vele, majd nyom nélkül eltűnt.
– Akkor Genpacsi lánykérésének befellegzett.
Rövidesen Genpacsira száll a családfő tiszte, tehát éppenséggel előáll az, amit előre nem látható kényszerhelyzetnek neveznek. Ám az ifjú nem nyughat, míg meg nem bosszulja a gaztettet: vállalnia kell a felelősséget, elégtételt kell vennie a gyilkoson.
Másnapra előkerült a másik ifjú, Kohajato.
– Genpacsi elfoglaltsága miatt ezúttal egyedül jöttem.
Az ifjú tolmácsolta az üzenetet, miszerint Genpacsi elnézést kér, de tekintsék múltkori ajánlatát – semmisnek.

Elégtételt venni főbenjáró vétségért – könnyű mondani, de a valóságban ez nem olyan egyszerű, mindennapos eset. Ritka szerencse, ha valaki három-öt év alatt sikeresen végére jár az ügynek, olyor tíz, tizenöt esztendő múltán sem tud célba érni. Pedig a feladat teljesítése nélkül nincsen visszatérés a szolgálatba. Vagy céltalan bolyongássá válik az élet, vagy feladva a hazatérés reményét, új életet kezd az ember az ismeretlenben – csak e két út között lehet választani.
– Még ha – mondjuk szerencsés esetben – öt év leforgása alatt sikerül is a tettest utolérni és megbüntetni... azalatt Micsi kisasszony felett eljárnak az évek. Ezt tőle nem várhatja el senki, tehát kéretik a múltkori lánykérést meg nem történtnek tekinteni. – tolmácsolta Kohajato, hozzátéve, hogy mindez szóról-szóra Genpacsi szájából származik.
– És mi a szándéka Kohajato úrnak? – kérdezte a fiatalembert Icsidzaemon.
– Természetesen, mint Genpacsi, magam is visszavonom ajánlatomat.
– Ez így igazságos. Tudomásul vesszük.
Icsidzaemonnak nagy bánatára fel kellett adnia a reményt, az érvek előtt meg kellett hajolnia.
Kohajato mondókája végén elhallgatott egy kicsit, de úgy tűnt, mintha még valami nyomná a lelkét.
– Nos?
Kohajato nehezen fogott hozzá:
– Mit is akarok mondani... Átadtam mindazt, amit Genpacsi megbízásából közölnöm kellett...
Kibökte, hogy szabad-e kérnie Micsi kisasszonyt, várna még három évet, míg Genpacsi végére jár küldetésének.
– És ha lehetne, tartsák javaslatomat titokban Genpacsi előtt.
– Ilyet nehezen ígérhetek.
– Én mégis kérném...
– Ne makacskodjék – utasította rendre a családfő, de belül nem neheztelt.
– Elnézést, ha túl messzire mentem – Kohajato gyorsan elköszönt. Az eset napok múlva jutott Micsi tudomására.
– Nos, akkor várjuk csak meg Genpacsi urat – gondolta magában.

A május beköszöntével egy szép napon odaállt a Cugava-ház kapujába Genpacsi – útrakészen. Kinézett Icsidzaemon és hívta, jönne beljebb.
– Köszönöm – mondta az ifjú -, engedelmükkel idekint maradnék.
– Indul elégtételt szerezni?
– Igen, elmúlt már a negyvenkilenc nap, a megholt lélek már odaát van.
– Szívből kívánok minden jót küldetése szerencsés teljesítéséhez.
– Mélyen lekötelez – hajtotta meg a fejét tisztelettel Genpacsi, majd kissé megváltozott arccal folytatta:
– Bátorkodom kérésemmel alkalmatlankodni.
– Mondja csak – biztatta Icsidzaemon, hogy megkönnyítse a szólást.
– Megkérhetném tisztelettel, hogy adják Micsi kisasszonyt Kohajatóhoz?
– Kohajato már közölte, hogy visszavonja ajánlatát.
– Ezt magam is hallottam már tőle.
– Akkor most?...
– Kérem, hallgassanak énrám...
– Ez igen derék... – mondta Icsidzaemon de nem bólintott rá, Genpacsi érezte, hogy nincs értelme tovább erőltetnie a dolgot.
Elbúcsúzott:
– Bocsássanak meg nekem... – majd sarkon fordult és már csak távolodó alakját követhették a szemükkel.
– Fura fickók... – mormogott magában megint Icsidzaemon.


becsület és barátság mindenek felett



3.

Kétszer is fordult az esztendő mióta Genpacsi elutazott, hogy végrehajtsa küldetését. Hervadt már a tél végét jelző szilvavirág, beköszöntött a cseresznyevirágzás ideje.
Micsi húsz éves lett, már jócskán eladósorba került. Háromszor is megkérték már, de Icsidza-emon mindenkit elutasított. A leány pedig hálás volt érte, szépen megköszönte, valahányszor tudomására jutott.
Genpacsinak azonban se híre, se hamva. Arról szó sem lehetett, hogy családjánál érdek-lődjenek, hiszen még nem fűzték össze őket rokoni, vagy baráti szálak.
Cune néha kissé tapintatlanul megjegyezte:
– Bizonyára sokat töri magát szegény Genpacsi...
– Vajon mikor tér már haza? – sóhajtott a leány.
Icsidzaemon is töprengett. A kilátások nem voltak túl biztatóak. Megkérte barátját, Szenuma Csúbee jegyzőt, aki utánanézett hasonló eseteknek a krónikákban. Az eltelt ötven esztendőben öt hasonló ügyre akadt. Ezek közül annak rendje-módja szerint csak kettő jutott el a teljesítésig, a többi három nem nyert elintézést, az utolsóhoz cinóberszínnel odarótták:
“A család kihalt.”
Mindezt Icsidzaemon Micsinek nem mondta tovább. Nem vitte rá a lélek. Egy ízben üzenetet küldött Kohajatónak, fáradna el hozzájuk – abban a reményben, hátha ő tud valamit Genpacsi hollétéről.
Az ifjú udvarias elutasító választ küldött, de hozzátette: – Mind ez ideig Genpacsi felől semmit nem tudok.
Nyilván azért állta meg, hogy hírt adjon magáról, nehogy levelével megríkassa szegény Micsit.
– Kemény fickó! – ismerte el magában Icsidzaemon.
A cseresznyefák elhullatták szirmaikat. Ekkor szóbeszéd kerekedett és eljutott Icsidzaemon fia, Jadzsúró fülébe is.
Azt beszélték, hogy az Aszakura-házban Kohajatóra szállt a családfői tisztség. Apja, Mondo ugyanis visszavonult, Kohajato pedig örökébe lépett, még a Mondo nevet is átvette tőle.
– Akkor asszonyt is kap egyhamar – vélte Icsidzaemon.
Ha már családfő lett, nyilván nem maradhat tovább legénysorban.
– Erről nem hallani.
– Hát akkor?
– A tisztség átvételével egy időben kérvényezte, hogy azt később öccsére ruházhassa át. Tehát mégsem szándékozik megházasodni – vélekedett Jadzsúró.
Ugyan ki feltételezné Kohajatóról, hogy míg elválaszthatatlan barátja valahol az ismeretlenben bolyong, addig ő idehaza családalapítással foglalatoskodjék.
– Eltúlozza a lovagiasságot – furcsállotta Icsidzaemon.
– Ha Gonnodzsó uram életben marad, ugyan mi lenne most? – tűnődött Cune asszony halványan mosolyogva. Erre Micsi, aki némán ült ott eladdig, sebbel-lobbal felállt és kiment a szobából. Mikor behúzta maga mögött az ajtót, maga is sejtelmesen elmosolyodott.
Mert ha egyszer Kudó En’nemon nem vágja le Gonnodzsó uramat, Genpacsinak sem kellene most úttalan utakon bolyongania, hogy elégtételt vegyen atyja haláláért. Így azután a két jó barát már kieszelhetett volna valamit Micsi gondjának orvoslására. Hogy azután ez milyen megoldás lett légyen, erre Icsidzaemon és Cune is igen kíváncsi volt. Ám Micsi szemszögéből nézve még a szüleitől is tűrhetetlennek tűnt, hogy megmosolyogják.
Megállt kint a tornácon.
A kertben az egyik cseresznyefa már félig virágba borult.
– Tényleg, mi lett volna fordított esetben... – tűnődött. Vagyis ha nem Genpacsinak kellett volna elmennie elégtételt szerezni, hanem Kohajatónak. Akkor bizonyára a távol lévő foglalja el szívében a közeli helyét. Hiszen most Genpacsi felé hajlik, feltéve, hogy bizonyosan visszatér néhány év múltán.
– Mitévő lett volna Kohajato?
Vajon megtette volna, mint Genpacsi, hogy vetélytársára hagyja Micsit? Dehogyis, nem valószínű. Akármilyen elválaszthatatlanok is, magától értetődik, hogy a két ember nem lehet azonos, Genpacsi: Genpacsi, Kohajato pedig Kohajato. De hogy miben különböznek, azt nagyon szerette volna megtudni.


kényszerű várakozás...



4.

Április végén a hűbérúr, Naokata hazatért az edói palotaszolgálatból, mivel végre engedélyt kapott az udvarból való távozásra. Csak a következő év március közepén áll össze ismét a főúri menetoszlop, hogy nekivágjon az útnak, mely ismét szolgálatba vezetett. Addig is a nagyúr csatlósaival birtokain tölti idejét.
Naokata hazatérte után Kohajato engedélyt kapott arra, hogy immár hivatalosan Aszakura Mondóként, vagyis apai nevén a várban mutatkozzék.
A visszavonult családfőt ekkorra már Kanszainak hívták. Ám az öreg még sokszor a régi, megszokott néven szólongatta fiát:
– Kohajato!
Ilyenkor az ifjú tette magát, hogy nem hallja.
– Vagy úgy... – Kanszai mindjárt rájött a hibára. – Mondo! – javította ki magát és feltette a kérdést:
– Mikor szánja már rá magát Mondo a házasodásra?
– Később, nemsokára.
– Ennyire komolyan veszi a Genpacsi iránti kötelezettséget?
– Ezek szerint apámuram fülébe jutott a dolog...
– Furcsa lenne, ha valaki nem hallott volna az esetről – mondta csendesen Kanszai, hiszen Genpacsi és Kohajato esetének híre eléggé elterjedt a vidéken.
– Ő is már huszonnyolc éves...
– Tudom.
Kohajato három, legalább három esztendeig akart várakozni, s ekkorra kettő már lejárt.
– Még egy év hátra van.
– Ha tehát Genpacsi azalatt haza nem tér, rászánja magát a családalapításra?
– Feltett szándékom.
De nem a Cugava-ház leányával, Micsi kisasszonnyal – fűzte hozzá magában. Mikor Genpacsi apját megölték, megmondta Icsidzaemonnak:
– Ha három év alatt Genpacsi sikerrel elvégzi küldetését, legyen övé Micsi keze.
– Ilyet nem ígérhetek – utasította el akkor Icsidzaemon.
Ám kijelentése eladdig puszta szó maradt, tudvalévő, hogy másnak sem adta a leányt, három kérőnek is kosarat adott még ezután.
– Genpacsi! Még egy éved van! – szólongatta magában Kohajato a távollévőt, igen szerette volna, ha Genpacsi hazatérve megkapja fáradozásai jutalmát – miután három év alatt végére járt becsületbeli ügyének, s atyjának gyilkosa halállal lakolt.
Az egyetlen kérdés csak az volt, hogy hazatér-e a kijelölt időn belül. Mert ha az letelt: nincs arra ok, hogy tovább várakoztassa Micsit.
Sejtelmük sem volt Genpacsiról: él-e, hal-e... Hol-merre járhat – fogalmuk sem volt róla.

Genpacsi anyja szülei egykori házában talált menedékre. Igaz, az öregek már rég kihaltak belőle, az asszony öccse lakott ott. Bizonyára össze kellett húzniok magukat ezekben a nehéz időkben.
Kohajato néhányszor meglátogatta az anyát: – Nem üzent semmit? – faggatta.
A válasz mindig előre várható volt:
– Nem – csak ennyi. Kohajato, hitte is, nem is. Lehetségesnek tartotta, hogy a fiú figyelmez-tette anyját, el ne árulja – ez nagyon is Genpacsira vallott.
Nemsokára beköszöntött az ősz. Továbbra sincs semmi hír.
– Ugyancsak bizalmatlan... – gondolta Kohajato, de elismerést érzett Genpacsi állhatatossága láttán.

Mikor a Hold túljárt az ősz közepén megint hallani lehetett ezt-azt a vár alatt, még Kohajato fülébe is eljutott a szó. A húga, Kodzue hozta a hírt.
– A nagyúr tetszését megnyerte Micsi kisasszony... – rebesgették.
– Jöjjön tehát föl – udvari szolgálatra! – Naokata nagyúr óhaját a Cugava-ház tudomására hozták.
– Mit szólt ehhez Cugava Icsidzaemon?
– Nagy kínban van.
Naokata úr nem volt kényúr, de ami a nők iránti vonzalmát illeti – jóhírűnek éppen nem volt mondható. Volt arra példa addig is, hogy eljegyzett menyasszonyát végül udvari szolgálatra fogta.
De ha a nagyúr parancsol, mi mást lehet tenni, mint könnyeket nyelve térni nyugovóra. Nem volt kihez fellebbezni az ügyben. Bőséges ok volt tehát az aggodalomra: Micsi esete sem lesz kivétel.
A vár alatt másról sem lehetett hallani, mint hogy:
– Háromszor is járt már küldönc az udvarból, hogy rávegye Cugaváékat.
– Legyen bár házának feje Icsidzaemon, végül is engednie kell.
– Apámuram! – szólította Kohajato Kanszait, mikor belépett atyja szobájába. Az öreg tudta rögtön mi járatban lehet.
– Hallgatom – szólt kurtán és felvonta szemöldökét.
– Én... – kezdte mondókáját a fia, de nem kellett folytatnia, apja tekintete felmentette a további magyarázkodás alól.
– Ühm – felelte és rábólintott. Ami nagyjából annyit tesz, hogy: “Tégy úgy, ahogy jónak látod”.



5.

– De jó, hogy láthatom! – üdvözölte Icsidzaemon a hozzá látogatóba érkező Kohajatót, akin látszott, hogy az elmúlt napok igencsak megviselték – nem is tudta palástolni.
– Hallotta a szóbeszédet, igaz?

– Azért vagyok itt... – az ifjú megtört tekintetét Icsidzaemonra emelte.
Nemrég az újhold alkalmával tartott mulatságra Micsi harmadmagával meghívást kapott az udvarból. Az ilyesmi nem ment éppen ritkaságszámba, ugyanezért az apa minden gyanakvás nélkül elengedte lányát. Csakhogy néhány nap múltán sürgős üzenet érkezett.
– Micsi kisasszonyt kéretik – ez volt a nagyúr akarata. Nem mondták ki elsőre világosan, hogy ágyasnak, inkább valamilyen elfogadható nevet akartak adni a dolognak.
– Udvari szolgálatra igen alkalmatos... – szólt az üzenet.
Ezt így nehezen lehetett volna visszautasítani. Akkor viszont, ha elengedik a szolgálatba – száz az egyhez: végül is az ágyasházba juttatják.
– Nem akarom! – tiltakozott Micsi.
Az apa nem mondta, hogy kire gondol, de kibukott a száján: – Pedig ő annyi kedvére valót találhat, amennyit csak akar!
Az volt a baj, hogy miután lányát elengedte a mulatságra, nehéz kitalálni neki hirtelen valami betegséget. Meg aztán, ha erre hivatkoznak, mit mondanak akkor, ha megkérik a kezét?
Genpacsi nevét még szóba sem hozták ez idő szerint.
Már nem is volt hivatalosan a nagyúr csatlósa. Egy időre felfüggesztették.

– Cugava uram! – hajolt meg ültében mélyen Kohajato – Igaz, vétek Genpacsi ellen, de most mégis arra kérem, adja nekem Micsi kisasszony kezét!
Ebben a helyzetben nem volt más kiút.
– De az ön atyja hogyan vélekedik erről?
– Nincs kifogása ellene.
Azon nyomban be is nyújtják a kérelmet a házassági engedélyért az elöljáróságnak. Remény-kednek benne, hogy odafönn is vannak jó emberek, nem csak olyanok, akik a nagyúr kénye-kedvét lesik folyton.
A palotából eladdig szerencsére csupán afféle nem hivatalos tapogatózásokkal próbálkoztak a Cugava-családnál, írásos parancsba nem foglalták Naokata nagyúrnak egyelőre még csak belső körökben ismeretes óhaját. De a házassági kérvényre, ha már egyszer benyújtották, halogatás nélkül ki kell bocsátani az engedélyt. Csak hamar megérkezzen, nehogy Micsinek szolgálatba kelljen állnia addig!
Kohajatónak azonban éppen kapóra jött az engedélyezés okozta késedelem, hiszen lassan lejárt a hároméves határidő.
Icsidzaemon szinte le tudta olvasni az ifjú arcáról a kiáltást:
– Siess haza, Genpacsi!
– Micsi! – szólt át az apa a szomszéd szobába, mire a leány engedelmesen megjelent.
– Aszakura uram az imént megkérte a kezedet – tudatta vele a kérő szándékát, s azzal röviden elmondta lányának Kohajato tervét.
– Kérem, tegyen úgy, ahogy jónak látja – tette össze a kezét Micsi. Ezzel a kérdés eldőlt.
– Akkor holnap ismét eljövök – mondta az ifjú és elbúcsúzott. Másnap már új nevén, mint az Aszakura-ház feje adta be folyamodványát az elöljárósághoz házassági szándéka jóváha-gyatása végett.
Hasonló beadvánnyal állt elő a Cugava-ház feje, vagyis Icsidzaemon, mint a lányos ház képviselője.
Ezután egy darabig semmi hír. Még a palotai szolgálatot sem erőltették odafentről. Nem vitás, az ügy valahol elakadt.


A nagyúr főtanácsosa, Szakaki Sikibu eszelte ki, hogy Micsit belső szolgálatra rendeljék. Úgy tűnt, hogy ezt a vének tanácsának második embere, Togicu Deva úr jóváhagyja. A vének feje, Itó Szandzaemon betegeskedett. Viszont a harmadik tanácstag, Ómori jegyző, a távollévő Itó úr véleményének ismeretében a terv ellen foglalt állást. Ők ketten már régóta rossz szemmel nézték uruk kicsapongásait. Ezért eleve nem voltak Micsi palotai szolgálatának támogatói.
Mégis úgy látszott, hogy a házasságkötésre vonatkozó döntést egyre csak halogatják.
Telt-múlt az idő válasz nélkül – míg csak lassan be nem köszöntött az új esztendő. A harmadik évforduló Genpacsi híre-nyoma nélkül. Faggathatták időnként az édesanyját, az mindig csak ugyanazt hajtogatta.


6.

Amikor az újévi fenyődíszeket levették a kapu elől, üzenet jött Kohajatóhoz a vének tanácsá-nak második emberétől, Deva úrtól. Az idézés aznap estére szólt, de nem a palotába, hanem
Deva rezidenciájára.
– Szaga van ennek... – fintorodott el magasra emelve szemöldökét az apa, Kanszai. Merénylettől talán nem kellett tartani, de félő volt, hogy igencsak megszorongatják Kohajatót.
– Készüljünk fel a legrosszabbra...
– Készüljünk.
Kohajato annak rendje-módja szerint meg is jelent Togicu Deva úr portáján, a várudvar második kerületében. Azonnal bevezették a belső fogadóterembe.
– De jó, hogy eljött – köszöntötte barátságosan mosolyogva Deva úr, oldalán az udvari szolgálatot kitervelő Szakaki Sikibuval.
Deva úr negyvenkét-negyvenhárom éves lehetett, arca fehér volt és jóindulatú. Tehetségét az udvarban sokan elismerték.
Sasaki Sikibu uram politikai képessége viszont nem emelkedett túl az átlagon, ám mégis értékén felül becsülték – a nagyúr kegyeltje volt.
– Mondo!
– Jelen! – válaszolt Kohajato. Felemelte a fejét, mire a lámpatartón égő szilács lángjától arcára fény derült.
Feltűnően sápadt volt.
– Nem vonná vissza szépszerével házassági kérvényét? – vágott bele Deva úr kertelés nélkül.
– Miért – ha szabad kérdeznem?
– Az okot tudnia kell.
– Hogyan...? – tette Kohajato az ártatlant.
– Ugyan, ne mondja már, hogy nem tud róla!
– Bizony nem, miről van szó, kérem?
– Icsidzaemontól nem hallott semmit?
Kohajato gondolkozott egy darab ideig. Nem árulhatja el Icsidzaemont, de ha letagadja – az is rossz. Választania kell!
– Azt akarja mondani talán, hogy Icsidzaemon mit sem mondott magának? – sürgette Deva. – Egy árva szót sem?
Ekkorra Kohajato döntött:
– Nekem nem, én ugyan semmit sem hallottam.
Természetesen egy olyan tapasztalt udvaronc, mint Deva nem veszi készpénznek az efféle választ. Ennek ellenére tette magát, hogy elhiszi és elmondta nagyjából, miről is lenne szó. Ezután Kohajato színlelte, hogy először hallja a történetet, nagy odaadással figyelt, csakhogy közben folyt róla ám a veríték.
– Mondo! Mit tett volna, ha mindezt előbb hallja?
Ravasz kérdés volt, de Kohajato elhárította.
– Nehéz felelni a feltételezésre – válaszolt röviden, óvatosan felkészülve a buktatókra. Egy pillanatra Deva úr homlokán kidagadt egy kék ér, de volt annyira tapasztalt az öreg róka, hogy nem engedte szabadjára indulatait.
– Mindegy is, most az a kérdés: megtenné-e nekünk, hogy visszavonja kérelmét, vagy sem? – mondta mosolyogva, de nyomatékkal. Kohajato figyelt a kifejezés finomságára és megértette, mit jelent: “megtenné-e nekünk”. Inába szállt a bátorsága, de nem mutatta.
– Tanácsnok uram! – szólalt meg Szakaki Sikibu.
Deva úr ráemelte tekintetét.
– Ha Icsidzaemon nem mondott semmit, Mondót miatta nem hibáztathatjuk.
Úgy van. Minden annak az Icsidzának a felelőssége.
Nyilvánvaló volt, hogy Kohajatót akarják színvallásra bírni. Az ifjú azonban hallgatásba burkolódzott, ezután már nem mondott semmit.
– Most itt a baj.
– Hogy mondjuk meg ezt a nagyúrnak?
– Nincs más hátra, azonmód, ahogy van.
Kohajato bezárkózott. A továbbiakban egy szó sem hagyta el az ajkát. Fejére szól, ha meg-gondolatlan. Némán ült, mint a kő.
– Nos, elmehet. Köszönjük, hogy idefáradt. Atyjaurát üdvözöljük – vetette oda a szót Deva uraság.


Mióta Kanszai visszavonult, korán tért nyugovóra, ezen az estén azonban nem feküdt le, várta Kohajatót.
– Meglehetős férfiak ezek... – bólogatott hallva a történteket, de nem felejtkezett meg utódja bátorításáról sem:
– Fiamuram állta a sarat.
– Most mit tegyünk?
– Nem tudom. Akárhogy is, nem maradhatnak a dolgok ennyiben.
– Vajon Deva uraság átlátott-e rajtam...
Azután Genpacsi is szóba került.
– Legalább valami mende-mondát hallanók már – sóhajtott fel az apa, Kanszai. Kohajato meghajolt és elbúcsúzott.
– Elnézést, hogy gondot okoztam.
– Nem kell most már visszakozni egy lépést se tovább. Aki utoljára marad, beteszi az ajtót: ha kell, majd én bevégzek mindent – nyugtatta meg fiát az apa, Kanszai.



7.

Odafenn mindenesetre arra vártak, hogy az Aszakura és a Cugava család meggondolja-e magát. Az udvarból egy darabig nem jött semmi üzenet.
A hallgatás ereje majd megteszi a magáét.
Togicú Deva és Szakaki Sikibu legalábbis így gondolták. Jobb bevárni, amíg a két család magától visszavonja a házassági kérvényt. Jobb, mint erővel rákényszeríteni őket.
Kohajatónak azonban esze ágában sem volt lemondani.
– Mi aztán nem adjuk fel – Icsidzaemon is titkon így üzent neki.
Nem  állítható,  hogy  a  rokonságból  ne  hallatszottak  volna  megadást  javasló  hangok,  de
Kanszai keményen rendreutasította őket.

A cseresznyefa ekkorra már leveleit bontogatta. Kohajatót pedig soron kívül felrendelték a palotába.
– Kezdik – gondolta és gyorsan küldöncöt menesztett Icsidzaemonhoz. Tőle azt a választ kapta, hogy hozzá ugyan nem érkezett semmiféle hivatalos értesítés.
Késedelem nélkül új ruhát öltött magára és a parancsba adott időben fölment a palotába.
Az Aszakura-ház vagyonára nézve a kisebbek közül való, de jó hírnévnek örvendő család volt. Bejáratosak a nagyúr udvarába. Erre külön engedély is volt birtokukban.
Ennek a fölrendelő parancsnak a módja ezúttal mégis rendhagyó volt.
Kohajatót betessékelték a fogadóterembe.
Maga a nagyúr, Naokata nem mutatkozott, de a főhely lépcsőjén helyet foglalt Togicú Deva és Szakaki Sikibu tanácsnok.
– Tolmácsoljuk urunk legmagasabb akaratát – mondta lassan Deva úr és arca olyan jóakaratú kifejezést öltött, hogy egy pillanatra megtévesztette Kohajatót.
– Menjen a Cugava-házhoz! Ott Icsidzaemont kell jobb belátásra bírnia.
Kohajato most értette meg a félmosoly jelentését. Tehát Icsidzaemont éppen neki kellene rávennie, hogy küldje Micsit palotaszolgálatra.
– Gondolhattam volna – ébredt rá a valóságra. – Ezt aztán jól kieszelték.

Ha pedig a legmagasabb akaratról van szó, tetszik-e vagy sem, nincs mit tennie, a hűbéres engedelmeskedik gazdája parancsának.
– Megengednek egy kérdést?
– Mondja csak.
– Ha ne adj’ Isten Icsidzaemon mégsem hajlana a szóra, mi a teendő?
– Nyerje el azon nyomban méltó büntetését.
Nyilván ez kivégzést jelenthet – felső parancsra. Ám Deva óvakodott ezt néven nevezve kimondani. Furfangosabb volt ő annál. Csakhogy Kohajato átlátta a helyzetet és újfent értet-lennek tetette magát.
– Én, Aszakura Mondo még semmit életemben meg nem bántam, nem szeretnék tévedésbe esni most sem a “méltó büntetés” mértékét illetően. Kérem, mondják ki világosan, mi légyen az.
Ezt nem várta volna Deva úr, ezért kissé meghökkent. Zavara azonban nem tartott tovább egy múló pillanatnál.
– A méltó büntetés az... méltó büntetés – mondta.
– Felső parancsra történő kivégzés, nemde... – vágta rá Kohajato.
– Csínján a szavakkal...
– Mikor nagy a tét, pontosan kell fogalmazni. Kevés annyit mondani, hogy valaki nyerje el méltó büntetését...
Deva ki akart térni a kérdés elől: vagyis, hogy Kohajato lekaszabolja-e az ellenkező Icsidzae-mont?
– Az utasítás méltó büntetésre vonatkozott, nem hangzott el utána a felső parancsra történő kivégzés – mondta.
Valószínűleg senkinek sem állott szándékában megöletni Icsidzaemont. Deva csak annyit szeretett volna elérni Kohajatónál, hogy vonja vissza házassági kérvényét. Ha ugyanis önként lemond szándékáról, Icsidzaemon sem tehet mást, mint hogy enged Naokata nagyúr kívánságának és a körmönfont cselvetést siker koronázza.
Kohajato ezt ugyan nem látta át egészen, de a felső parancsra történő kivégzés veszélyét elhárította.
– Akkor hát ugye befejezte, Mondo – szólt Deva úr és felemelkedve ültéből jelezte a kihallgatás végét. Példáját haladék nélkül követte Szakaki Sikibu.
Az ifjú mégsem hagyta annyiban.
– Tiszteletre méltó tanácsurak, a feladatot én nem vállalom, kérem, kerítsenek elvégzésére mást.
– Ez felső parancs! – kiáltott fel Deva úr.
– Még ha úgy is van – ezt a feladatot én nem vállalom.
Kohajato nem tágított, keze ökölbe szorult. Pedig jobb öngyilkosságra kérni engedélyt, mint a nagyúr parancsának ellene szegülni.
– Akkor várjon! Megtudakolom, mi a nagyúr akarata! – azzal Deva eltűnt a szomszéd szobában. Szakaki Sikibu utána. Kohajato magára maradt. Önkéntelenül is Genpacsi ötlött halványan az eszébe.
– Mit csinálhat most? – morogta magában.
Nem tudni mennyi idő telt el így, míg a baloldali tolóajtó mögül Togicú Deva feje bukkant elő. Az ifjú mélyen meghajolt.
– Felemelkedhet – Deva hangja váratlanul barátságosan csengett. Kohajato felnézett.
– Állhatatossága elragadó. Ezért hát különös igényének engedve, házassági kérelmének helyt adunk.
– Tanácsnok úr... – Kohajato elámult. Hihetetlennek tűnt, amit hallott.
Hiába volt a nagyúri parancs, a húrt nem lehetett tovább feszíteni. Úgy látszott, hogy ezt be kellett látniok.
– Győzelem! – gondolta Kohajato, de öröme korai volt.
Mint ahogy nyilván maga is tudja – kezdett hozzá Deva úr, hogy minden kertelés nélkül tol-mácsolja ura akaratát -, a nagyúr március derekán útra kél, hogy Edóba vonuljon szolgálat-tételre. Kívánsága, hogy a házasságkötésre a menet elindulása előtt sor kerüljön.
– Elnézést kérek, de...
– Mit akarhat még...
– Hallottak kegyelmetek Ikuno Genpacsi esetéről?
– Ha becsületbeli ügyének rendezéséről van szó, természetesen van róla tudomásunk – válaszolt szárazon, de barátságosan Deva úr, arcán nyoma sem volt ártó szándéknak.
Kohajato meghökkent. Hiszen minden, amit eddig gondolt és tett, csakis Genpacsi érdekében történt. Hogyan is tehetne vele ilyet: nincs arra mód, hogy fogadalmát megtörve a három év letelte előtt lakodalmat üljenek.
Szája széle megrándult.
– Rászedtek – gondolta magában.
– Mi a baj, Mondo? – Deva elnevette magát, de nevetésében nem volt rosszindulat.
– Tanácsurak! – csattant föl Kohajato hangja. – Tisztelettel esedezem, hogy a nagyúr parancsának teljesítéséig várják meg május harmadik napját.
Május harmadikán telt volna le a három év azután, hogy Genpacsi elment becsületbeli ügyét rendezni.


8.


Deva azután elbeszélte Szakakinak, mi is történt valójában.
– Az elmúlt éjszaka ez az Icsidza... iderohant a rezidenciámra...
Ott azután Icsidzaemon töviről-hegyire mindent elmondott Devának.
– Nagyurunknak pedig én terjesztettem fel az ügyet. Ő jóakaratú megértéssel viseltetett.
– Akkor az iménti beszélgetés?...
– Bocsássa meg nekem. Bizonyosságot akartam szerezni Kohajato valódi szándéka felől.
Icsidza... is összezavarja az embert ahelyett, hogy kezdettől fogva nyíltan tudtunkra adta volna, miről van szó – magyarázkodott Deva úr.
A nagyúr március derekán útra kelt, hogy Edóba vonuljon szolgálattételre. Majd elkövetkezett május harmadik napja. Letelt a három év és Genpacsi még mindig sehol.
Kohajato és Micsi lakodalmát május közepére tűzték ki. Micsi ugyan úgy vélekedett, hogy:
– Várjunk még Genpacsi úrra.
És Kohajato engedelmesen igazat adott neki:
– Ahogy Micsi kisasszony gondolja... – ő is szerette volna halogatni a szertartást. Ám Micsit nem más, hanem éppen Genpacsi anyja vette rá a házasságra. Kohajato ugyan egy csöppet sem félt Deva úr fenyegetésétől, de Genpacsi anyja más véleményen volt:
– Deva úr parancsát nem lehet tréfára venni – figyelmeztette a leányt és ezzel egy csapásra megváltoztatta Micsi elhatározását. Főleg, mikor hozzátette:
– A legjobban maga Genpacsi örülne kettejük egybekelésének.
Bizonyítékként megmutatta azt a levelet, melyet Genpacsi bízott rá elindulása előtt.
– Nem tartozik rám Genpacsi levéltitka, hogy megossza velem – húzódozott Micsi.
– Jó, akkor hívjuk ide Kohajatót.
És a levél tényleg azt írta, hogy ha három évig nem térne vissza, azt szeretné, ha Micsi és Kohajato férj-feleség lenne.
– Ez kétségkívül az ő keze írása... – akarta mondani Kohajato, de csak annyira futotta, hogy:
– Genpacsi... – és többet nem szólt.

Egy hétre rá, hogy megtartották a lakodalmat – miután dicséretesen véghezvitte küldetését – visszaérkezett a vár alá Genpacsi.
– Egy lépéssel elkéstem – szólt, midőn úti köntösében megállt az Aszakura-ház portája előtt. A májusi esők ideje volt már, de még nem nyíltak meg az egek.
– Hol sikerült véghezvinned a dolgot? – esett rá valósággal Kohajato.
– Ecsigóban – felelte keményen megnyomva a szót Genpacsi.
– Ecsigo... csak ennyi?
– Itoigavában.
Ezen és ezen a napon...
Kohajato zavarba jött.
– Majd később elmondok mindent – azzal Genpacsi sarkon fordult és könnyedén megindult a kapun kifelé. Kohajato mezítláb szaladt utána. Intett Genpacsinak, aki erre visszafordult.
– Gondold azt, hogy te vagy az én testem – és mintha mi sem történt volna, folytatta útját. Kohajato némán megállt.
Genpacsi anyjának arca felderült, boldogsága határtalan volt, midőn szemei végre újra megláthatták a fiát.

Fordította: Erdős György




esküvői öltözet





A megosztást a Terebess Ázsia E-tár engedélyezte
Tovább