Japán hókirálynője

megosztotta: Porcelánszív

 

Yuki-onna (雪女), vagy hóasszony, a japán hitvilág népes családjának egy érdekes alakja, egy yokai. A néphit szerint Újév napján érkezik és február első napján távozik ismét.
Megjelenését többféleképpen írták már le, de többnyire egy magas, törékeny alkatú, gyönyörű lány. Haja bokájáig ér, hófehér, ritkábban hollófekete. Ruhája fehér kimonó. Egyes leírások szerint a bőre oly erősen sápadt fehér, hogy a nő szinte áttetszőnek tűnik. Néha lebegve jár a hó felett, mint a láb nélküli kísértetek, de képes hóvá, vagy köddé válni, ha fenyegetve érzi magát.
Személyisége az elmondások alapján erősen megosztott. Néha figyelmezteti az embereket előre, ha hóvihar jön, máskor tévútra csalja a vándorokat a havas hegyekben, akik aztán reménytelenül megfagynak. Állítólag figyelmezteti a kisgyerekeket, hogy ne játsszanak egyedül odakinn. Ha egy gyermek nem hallgat rá, akkor elrabolja.
Viszonylag fiatal yokai. Először egy, a Muromachi-korból (1333-1573) származó írásban tűnik fel. Alakja eleinte gonosz, de idővel változni kezd. Napjainkra egyre emberibb vonásokkal ruházták fel.
Áldozatait különböző módon öli meg. Van, hogy elég neki a látvány, ahogy a hóviharban eltévedtek meghalnak, máskor csókkal szívja ki az életenergiájukat. Van, hogy az otthonukban tör rájuk, de csak akkor, ha behívják. (érdekes hasonlóság a vámpírokkal…)
Van azonban gyengesége is. Ha egy fiatal férfi megtetszik neki, őt életben hagyja, de az nem beszélhet róla senkinek. Sőt az is előfordulhat, hogy beleszeret a férfiba, akivel aztán családot alapítanak, ám ha kiderül róla, hogy nem ember, akkor elhagyja a családját.
Azonban ne felejtsük, hogy a ma ismert yokai-ok, kamik, szellemek és társaik szinte mind a japán őshitben, a shintoban gyökereznek, így a yuki-onna is. Ő a téli fagy, a hideg és persze a hó metaforája, egyszerre mutatja a szépségét és a veszélyességét. Eredetileg nem ölt embereket, csak meg-megjelent. Később, a századok elteltével változott meg a kép róla és vált először gyilkossá, majd romantikus figurává.  Azt a formáját, amit a filmekből ismerünk, a 19. században kapta, Lafcadio Hearn történetváltozatának hatására.
Kevésbé ismert változata a tsurara-onna, vagy jégcsap asszony, akivel alakja az idők folyamán összemosódott. Az szintén kevésbé ismert, hogy nem csak fiatal nőként létezik yuki-onna, hanem gyermeklánytól idős asszonyig vannak variációi.
Tsurara-onna (つらら女) egy gyönyörű nő, akit talán éppen a férfiak magányossága hozott létre. Ha egy férfi hosszasan, vágyakozva bámul egy tetőről lelógó jégcsapot magányosságában, a tsurara-onna nem sokkal később megjelenik. A felszínen a jégcsapasszony egy hétköznapi – habár kifejezetten szépséges – nő.  Megjelenésükben megszólalásig hasonlítanak a yuki onna-ra, és mindkettőjük életeleme ugyanúgy a tél. Ahogy a téli hó olvadni kezd, és a jégcsapok sem lógnak már a tetőkről, a tsurara-onna is eltűnik a hideg idővel együtt.)
.


Találkozások:
Jeges lénye ellenére a tsurara-onna melegszívű, és szerető lélek. Valójában a legtöbb “jégcsapasszony-történet” arról szól, hogy szerelembe esnek egy emberrel, és hozzámennek feleségül. Ezek a kapcsolatok aztán kivétel nélkül tragédiával végződnek. A gyönyörű menyasszonynak elkerülhetetlenül el kell mennie, ahogy a tavasz közeleg, elhagynia az összezavarodott és megtört szívű férjet, és a jövőbeli találkozásuk a következő télen általában nem ér jó véget, ha hihetünk a legendáknak.
Minthogy úgy néznek ki, mint bármelyik emberi asszony, gyakran igen nehéz felfedezni valódi identitásukat. Egy esetleges jel lehet erőteljes vonakodásuk a forró fürdőtől. Alkalmanként a történetek úgy szólnak, hogy a férj hiába is kérleli őket, nem hajlandóak a fürdőzésre. Ha végül kimerülnek az ellenkezésben, engednek és belépnek a fürdőbe. Mikor a férj visszatér, csak néhány apró jégszilánkot talál a felszínen lebegve, a feleség viszont örökre eltűnik.
 


Tsurara-onna történetek:
Számtalan tsurara-onna történetvariáció létezik. Fellelhetőek minden olyan prefektúrában, ahol havas a tél, és minden történetben van egy kis egyediség. De azért találhatóak közös motívumok is szép számmal a különböző variációkban. A legtöbb szinte megtévesztésig hasonló a yuki-onna történetekhez. A fő szálak a szerelem, a házasság és végül az árulás/tragédia.
Az egyik legismertebb elbeszélés Echigo provinciában (ma Niigata Prefektúra) játszódik.
Egy fiatal, magányos férfi bámult ki az ablakán egy hideg, havas éjjelen. Csodálattal és sóvárogva figyelte a gyönyörű, téli tájat. Szíve mélyéről azt kívánta, bárcsak egy olyan gyönyörű feleséget találna, amilyen a tetőről lógó jégcsap. Nem sokkal később kopogás hangzott kintről. Egy nő hangját hallotta, ami olyan szép, és tiszta volt, akár a jég csilingelése.
“Bocsásson meg! Éppen úton voltam, de a rám törő hóvihar miatt nem tudtam folytatni az utazást! Megengedné, hogy a házában húzzam meg magam éjszakára?”
Az ifjú természetesen beleegyezett (melyik férfi ne tenné?), és elragadtatással vette tudomásul, hogy a nő arca legalább olyan gyönyörű, mint a hangja. Mindent megtett, hogy az asszonyt maradásra bírja.
Hónapok teltek el, és a nő még mindig a ház vendége volt… természetesen ő, és az ifjú mélységes szerelembe estek, és így megfeledkezett az utazásról. Összeházasodtak, és nagy boldogságban éltek együtt.
Egy tavaszi reggel a gyönyörű ifjú asszony vásárolni indult, de nem ért többé haza. Az ifjú férj hiába várta, várta egész nap, egész éjjel. A hó megolvadt, a szilva virágot bontott, és közelgett a tavasz. Az ifjú végigkérdezett mindenkit, hogy látták-e a feleségét, mindenfelé kereste őt, de sehol nem találta és senki nem látta őt. Lassan beletörődött, hogy az asszony elhagyta őt. Ahogy telt az idő, az összetört szíve lassan gyógyulni kezdett, és végül újraházasodott, elvett egy lányt a faluból.
A következő télen, egy hóvihar alatt az ifjú férj azon kapta magát, hogy az ablakon kifelé bámulva a hosszú, tetőről lelógó jégcsapokat figyeli. Szinte azonnal kopogás hallatszott. Az előző tél gyönyörűséges asszonya állt odakint. A férfi döbbenten meredt rá.
“Minden nap téged kerestelek! Mit jelentsen ez? Hogy voltál képes eltűnni egyetlen szó nélkül?”
A nő így felelt: “Tudod, az ember néha kénytelen alávetni magát a körülményeknek, de mi örök szerelmet ígértünk egymásnak! Azt mondtad, hogy a kettőnk közötti kötelék olyan erős, tiszta és gyönyörű, mint a jégcsapok odakint… és most… új feleséged van”
A gyönyörű, bánatos asszony ezzel elhagyta a házat. A férfi utánaszaladt, de volt felesége eltűnt. Ekkor az új feleség kikiáltott a házból, és azt kérdezte, mi történt.
“Semmi! Maradj odabent!”
A következő pillanatban hangos csattanás hallatszott, amit egy kiáltás követett. Az új asszony kirohant a ház elé. A férje a ház előtti téren feküdt. Halott volt, a fejéből egy hatalmas jégcsap állt ki, ami a tetőről hullott alá…
Egy másik eset Yamagata-ból, ahol egy férfi állította, hogy egy tsurara-onná-t vett feleségül. Az asszony gyönyörű volt, átható pillantással, és a bőre olyan fehér volt, mint a márvány. A férj szeretett esténként hosszú, forró fürdőt venni, de a felesége mindig elutasította, hogy csatlakozzék. Egy rettenetesen hideg, és havas estén a férfi aggódva ragaszkodott hozzá, hogy felesége is fürdőt vegyen, nehogy megfagyjon a hidegben. A nő tiltakozott, sőt ellenállt, de nem volt esélye a férje ellen, aki egyszerűen beledobta a dézsába. Amikor néhány perccel később visszajött, az asszonyt nem találta sehol, helyette csak néhány vékonyka jégcsap maradt a dézsa vizében.
.

Yuki-onna történetek:
Egy régi legenda az Edo-korból, a Sōgi Shokoku Monogatari –ból, kb. 1690-ből. A szerző egy Sogi nevű szerzetes volt, aki azt állította, hogy találkozott egy hóasszonnyal egy havas reggelen, amikor kiment a kertjébe. Leírása alapján a nő sápadtfehér bőrű, 20 év körüli és kb. 3,30 méter magas volt. Haja és ruhája olyan fehér volt, mint a hó. Mikor a férfi beszélni kezdett hozzá, a yuki-onna eltűnt.
Egy másik, Oguni-ból – Yamagata prefektúra -, származó történetben a yuki-onna tulajdonképpen egy holdbeli hercegnő, aki nagyon unatkozott. Kíváncsi volt, vajon milyen lehet a Földön, ezért leszállt a hópelyhekkel együtt, és itt is ragadt, mert arra nem gondolt, hogy juthat majd vissza.
Niigata-ban, egy öreg, és a felesége fogadót üzemeltettek a hegyi út mentén. Egy havas éjjelen egy szépséges fiatal hölgy tért be hozzájuk, aki egyedül utazott. Megmelegedett a tűznél, és együtt vacsorázott a fogadóssal, és a nejével.. Édes, elbűvölő teremtés volt, hihetetlen szépséggel megáldva. Éjféltájt, mikor az ádáz idő odakint a leginkább tombolt, felállt, és távozni készült. A fogadós könyörgött neki, hogy ne menjen ki, és megfogta a kezét, hogy marasztalja. Az hideg volt, akár a jég, és ettől az egyetlen érintéstől elszállt a férfi testéből minden melegség, heves reszketés vett rajta erőt. Ahogy próbálta a házban tartani, hirtelen a nő egész teste jeges párává vált, és egyszerűen kiszállt a kéményen át az éjszakába.
.

Egy következő történet Minokichi-ről, a szorgos inasról szól, aki egy heves hóviharba került a gazdájával. Egy hegyi kunyhóban kerestek menedéket. Miközben aludtak, megjelent egy hóasszony, és jeges lélegzetével megölte a gazdát, ám mikor látta, hogy a szolga, fiatal és jóképű, megkímélte, ám megígértette vele, hogy soha senkinek nem fog beszélni a találkozásukról, majd eltűnt. A következő télen a fiatalember egy gyönyörű fiatal nővel találkozott szülőfalujában, akit Yūki-nak hívtak. Hamarosan összeházasodtak és a nő tíz szép gyermekkel ajándékozta meg, akiknek feltűnően fehér volt a bőre. Minokichi egy  este elmesélte a feleségének, hogy mennyire emlékezteti  a hóasszonyra, akivel évekkel azelőtt találkozott. Yūki dühös lett. Felvette eredeti alakját és közölte a férjével, hogy megszegte az ígéretét és csak a gyermekek miatt nem öli meg őt, és ha a gyerekekkel bármi történne, azt keservesen megbánja, azzal a yuki-onna eltűnt.
(Megjegyzés: ez a történet többféle változatban létezik, de a mag ugyanaz. Érdekes a hasonlóság a Hókirálynővel is, aki jégszilánkot fúj az emberek szívébe, hogy megfagyassza azt)
Hogy vannak-e még hóasszonyok a Földön, ki tudja, de azért nem árt meg, ha a havas túrákon nem térnek le az útról, legalábbis Újév napja és február 1 között!
 .
Yuki-Onna / Snow Woman (2016) movie by Kiki Sugino





Források:
Kwaidan by Lafcadio Hearn (1904)
Ancient Tales and Folklore of Japan by Richard Gordon Smith (1908)
The Night Parade of One Hundred Demons by Matthew Meyer: A Field Guide to Japanese Yokai (2012)
The Great Yokai Encyclopedia: The A-Z of Japanese Monsters by Richard Freeman (2010)
Yokai Character Collection by Michael Goldstein (2015)
https://yokaigrove.wordpress.com/2013/01/04/yuki-onna-lit-snow-woman-%E9%9B%AA%E5%A5%B3/
Tovább

Eliza Beth: Párbaj

megosztotta: Heléna Szilágyi




Kicsi volt. Talán borsószemnyi. Szinte láttam magam előtt, ahogy összedörzsöli nem létező kezeit. Képén gonosz vigyorral, szemeiben boldog izgalommal készül tettére… Előre örül, hogyan meg fog gyötörni. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagy számomra. Csak hadd kínlódjon! – gondolja magában… 

Éjszaka kezdődött, mint mindig… Először csak a nyálát érezte besűrűsödni. Félálomban érzékelte, bárhogy is próbálja, képtelen lenyelni a manduláit. Torkában apró, szúró fájdalmak jelentkeztek. Felkelt, ivott egy pohár vizet, és ezzel elintézettnek tekintette a problémát. Visszafeküdt, aludt reggelig. 

Másnap délben már lázas volt. Estére tovább emelkedett a testhőmérséklete. Fájtak az ízületei, a feje szét akart robbanni… Influenza – mondta ki az orvos az ítéletet. Orvosság, tea, gyümölcs, pihenés. Haha! Azt hiszi, ezzel legyőzhet engem? 

Csak szeretnék pihenni! De az a kis alattomos nem hagy. Orvul támad, és naná, hogy épp akkor, amikor aludnék. Érdekes módon, amíg függőleges testhelyzetben vagyok, nyoma sincs… ellenben, mihelyst lefekszem… 

Két nap alatt elmúlt a láza, nappal már felkelt, hisz a fekvésbe belefájdultak a csontjai. Türelmetlenül vártam, hogy végre este legyen, és ágyba kerüljön… Hagytam neki néhány nyugodt percet. Nem sokat. Aztán elkezdtem… 

Elmondhatatlanul idegesít a saját hörgésem. A tüdőm sípol, zümmög, bugyborékol… Igyekszem szabályosan lélegezni. Hanyatt fekszem, hogy kapjak levegőt az orromon keresztül. De kilégzésnél ingerel, köhögnöm kell. Visszafojtom. 

Nem tudja még, hogy képtelen ellenállni nekem. Úgyis én fogok győzni. Mindig én győzök. Belekapaszkodom minden oldalról, megfeszítem magam… indián harci dob nem lehet olyan feszes, mint én ezekben a pillanatokban. Eleinte halkan, diszkréten duruzsol. Pár légvétel után erősödik a zihálás, hangja vetekszik a szerelmes macskáéval… Remek! Kezdem elérni a célom… 

Elemi erővel tör fel belőlem a köhögés. Függőlegesbe rántja a testem, muszáj felülnöm. Hanyatt fekve képtelenség szabadulni tőle. Rátelepszik a mellkasomra, hullámzik odabenn, megfojtani készül. Két köhögés közt próbálok oxigénhez jutni. 

Egyelőre döntetlen a párbajunk. Ő egyre nagyobb erővel köhög, én egyre nagyobb erővel kapaszkodom a légcsövébe. Elzárom előle a levegőt, élvezem a fuldoklását. Aztán mégis hagyok neki némi szünetet. Hadd higgye, győzött… 

Végre sikerült! Szabaddá vált a levegő útja a tüdőmbe. Megkönnyebbülten vettem pár mély lélegzetet. Füleltem. Nem sípol, nem hörög. Ellenben kiszáradt torkom késpengék hasogatják. Jót tesz a hűsítő víz. Sóhajtva fekszem vissza… 

Hihi… itt vagyok ám! Mindjárt észreveszed, mihelyst lesz bátorságod teljesen kifújni a levegőt a tüdődből… Hallod? Már zümmögök újra… mint a rovarok szárnya a szélben… Csiklandozom a torkodat, ingerellek… nehogy elaludj, hé! 

forrás: ocdn.eu

Szundítottam néhány percet. Órákat szerettem volna, de már megint… Sóhajtoztam, nyeltem, hátha vissza tudom fojtani… Kinyújtott kezem félúton megállt a levegőben, nem érte el a vizespoharat. Két választásom volt: vagy köhögök, vagy megfulladok. Megfulladni roppant kellemetlen érzés… Köhögni is. Beleadtam minden erőmet, a mellkasom zengett, mint a hárfa húrjai, a szomszédok is hallhatták. Egy pinduri sűrű váladék a légcsövemben… és mekkora galibát tud okozni… Csakhogy végre sikerült megszabadulnom tőle! 

Na jó, most te nyertél! De csak csatát vesztettem, háborút nem! A testvéreim még benned vannak…







Tovább

Nosztalgiáink

megosztotta: Porcelánszív




Életkortól függetlenül a legtöbbünket elkap olykor az emlékek áradata. Kortárs verseinkben a nosztalgia, a múlt, és a tűnődés játszik kulcsszerepet.







Vaskó Ági
Múltölelő


Takaros kis ház volt hatvan éve,
vakított az oltott mészköténye,
fal tövében sárgalléros pócik
kérkedett, hogy fénnyel takaródzik,
s ha húsvétra fakult pirosabbja,
szorgos kéz meszelte csinosabbra.
Tündértánctól ragyogott az ablak,
horgolt függöny rojtjai csillantak,
s mikor jött a csendes léptű éjjel,
mennybolt mesélt, ezer csillagképpel.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
aranynád font süveget fejére,
jó anyaként védte télen, nyáron,
gúzskötését tűrve a nádszálon.
Bársonymoha jelzett, hol van észak,
s mi, vonyogóval lehúztuk játéknak.
Mily erős volt, e nádtető télen,
álmában sem lehetett törékeny,
zokszó nélkül tartotta hóterhét,
mint konyha priccs a ráterített csergét.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
októbertől füstölgő kéménye
a hidegben dölyfös grófot játszott,
semmittevőn hátradőlt, s pipázott.
Ha megenyhült odakünn a zord tél,
nádszálakon könnyezett a hólé,
a szél csókja cseppenként faragta –
hidegnyelű üvegkard alakra.
S mi nem voltunk egy percig sem restek,
levertük, ha maguktól nem estek.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
az egy utcányi, Alsóhegy tövébe’,
parolázott léckerítés jobbja,
figyelve a kedves szomszédokra.
De az idő mély sebeket ejtett…
vert faláról a mész rég lepergett,
bodza nőtte be a döngölt gádort,
s az elmúlás vesztőhelyet ácsolt.
Győztes lett a múltölő enyészet,
de lábnyomán újra hajt az élet!




Vincze Andrea Viktória
Csend


...öreg karosszékébe
telepszik
a tükörcsontú csend,
lába mellé guggol
a lassan mozgó idő,
reszkető
hajnal-ruhába
öltözik a fény,
s bíbor köntöst terít a tájra
az emlékezet.
Elérkezett végül
a lassú ébredés,
mosolyt csókol
minden haldokló sziromra
a reggel,
csak az őszirózsák
suttognak álmosan
a szelekkel,
s fejüket lehajtva
sírnak harmatot
a bánat-barna
sárba.
Hiába nyílik meg az ég,
s remegve hintenek
új remény-fátylakat
a felhők,
keserű könnyeket
ereszt ki magából
a képzelet,
nem repül
madárszárnyon felém
a valóra-váltó álom,
s a végtelen, üres tér
újra
önmagába temet...








Lelkes Miklós
Vers egykori pöttömkénknek
(Rusovszki Szilviának 2017)


A Pilis, igen! Fény-, s Árnyország szárnya
suhant, s – mint írtad – szinte Himalája
volt nekünk a hegy, amely messze nézett.
Homlokán kék ragyogtatott fehéret…
Ó, kis Költőnő! Verseiden akkor
mesék ámultak: sárkányos lovagkor
hajolt föléjük, s forgatták az álmot
itt is, ott is égszín katángvirágok.
Ösvények vittek és ösvények hoztak,
lengett léginge lepkés illatoknak,
madár idő röppent át nyárról nyárra,
lobbant pipacs merész láng-boldogsága,
majd tó ringatott ide-oda nádast,
s elszenderült harangszavas vasárnap..
Közben Nagymamád főzte az ebédet
a telken, hol kört írt le darázsének,
főzte és kész lett, meg is jöttünk délre,
csábításra is: gulyáslevesére..
Volt tükörben akkori arcod látom.
Mint csillogott a csend a csigacsápon,
mily kedvesen! Mily más világban éltünk!
Volt tükörben akkori álomlétünk..
Kisgyermekként mint szeretted a telket,
tájat, estét, ha csillagok remegtek,
vagy a hajnalt, ha piros hangok jöttek!
Az emlék gyakran olyan: tükrös könnycsepp,
kis gömb, de rajta mégis végtelenség
rejti s mutatja az embert, – a lelkét..




Gősi Vali
Tükre lennék


Tükre lennék tiszta mosolyoknak,
gyűjteném hosszan magamba a fényt,
visszacsillannék borús alkonyatban,
idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,
a szememben bújó ősi csillogás
emlékként élne tűnt mosolyokban:
rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen, titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,
búcsúzó madarak éteri dalát,
míg örök hajnalra virrad a világ.








Kamarás Klára
Nosztalgia, Pécs


Mért keresném a régi arcokat
az utcán hömpölygő diákseregben…?
Az élet friss és mindig újuló,
a lelkünk az, hol a múlt árnya rebben.
Én visszamenni többé nem tudok,
ott már a levegő is rég megváltozott…
Csak ódon házak, lombos fák sora
és templomok hűs tömjénillata
idézne titkolt, égő vágyakat,
vagy sörhabjával tán a Tettye várna…
Romok között hősök kísértő árnya
még ott lebeg… de mindhiába várnám
a sárga, pécsi villamost, csak árván
állnék a tündöklő, tavaszi fényben,
csak állnék… várnék… mint valaha régen…
Nem hűtlenül, mert szeretem, szerettem
a várost, ahol életre születtem.
Ezer kakukknak édes otthona,
én hívő és hitetlen, mostoha
gyermeke, akit, lám, kitaszított,
most üzenem: Még nem vagyok halott.
A büszkeségem talán ostoba:
hová nem várnak, nem megyek soha.
Szépséges anyám, kedves városom,
maradj álmom, ha nem vagy otthonom…!




Hajnal Éva
néha álmodom


néha álmodom
ilyenkor
sárba pottyant csillagokat szedegetek
letisztogatom róluk a valóság szöveteit
és sorba rendezem mind
felszisszenő fűszálakat fésülgetek
visszarakosgatom a leveleket a fákra
vagy
visszahajtogatom őket a levélrügyekbe
máskor a fák véredényeibe pakolgatom mindahányat
ahol még csak emlék volt valamennyi
ilyenkor fényből szőtt tenyerem poros tócsákat tesz ragyogóvá
és ideálmodlak
éppen rétest sütsz
nagyvonalúan szeleteled hogy mindenkinek bőven jusson
ilyenkor
csupa illat az álmom
igazi nagymamaillat




Balogh Bea
Mama


Látom alakod,
amint felsejlik az est
köd-ruhája mélyén,
majd angyali mivoltában
égi édenbe reppen.
Mennybéli képek elmosódott kontúrja
fátyolos szemeim előtt látomásként dereng.
Lágyan csilingelő hangod foszlánya,
a lég bús szólamán
idők távlatából remeg
újra füleimbe.
Szívemben üvölt a keserűség,
szakadt köntösében csak áll mozdulatlan,
felejthetetlen lényed siratja.
Forró könny-zuhatagommal
pergő évek fájó sóhaján
ismét megidézlek.
Deres leheletével ma lelkünkbe
mart a hajnali gyász:
– már nem nevetsz
többé a Földön, Mama…




Damm József
Az első, akit nem felejtek


Emlékszem egy lányra,ki enyém volt talán.
Homályba vesző, édes-bús, borzongató.
Hallom hangját, látom szemét, oly csillogó.
A kelő hold halvány fénye játszik haján.

Gyöngy kacagása, az éjszaka varázsa,
megtörte ifjú férfi-szívem magányát.
Felcsigázta képzeletem önző vágyát:
enyém legyen e lány, más senki ne lássa!

De! De! Lássa mindenki! Az egész világ!
És tudja meg, hozzám tartozik e csodás
tünemény, szebb, mint a legragyogóbb virág!

Jaj, szívem! Csillapodj már te bolond! E kép
elillan, s mi marad? Marad az új magány,
s az emlék, mely ha felbukkan, szebb mint a szép!









Cs. Nagy László
Vértezetlenül


Felsérti tollam rozsdás vértemet,
a mindenség kúszik homlokomra,
a tűnő végtelenen vág eret,
csillagodból égig felrakódva
csak hagyom, hogy naponta kifosszon
emléked, szentséges ájulásig,
létemet csak remegve bitorlom,
mindig újraszül valami másik
tükörkép,verseken átkeverve,
míg feladják sejtjeim a harcot,
egyetlen ponttá szűkül az elme,
és pupillámra ráég az arcod,
elkezdhetem újra megfejteni,
képed végtelen dimenzióit,
míg végül nem marad, csak emberi
páncél, mi megint életre gyógyít.




Kovács Daniela
Jó volna


Jó volna, ha újra gyermek lehetnék,
lánghajammal megint játszhatna a szél,
Apám ölében oltalmat keresnék,
oda menekülnék, mikor szívem fél.

Oly jó volna, ha vissza tudnék menni,
oda, hol gyermeki emlékem cikáz,
múltam illata elönthetné megint,
akár beteget a forró esti láz.

Jó volna, ha újra gyermek lehetnék,
Apámra néznék, akár a múltban rég,
és hozzábújva suttognék, remegnék,
hogy az élet szép, ó, istenem, de szép...





Képforrások:
https://pixabay.com/hu/f%C3%A9nyk%C3%A9p-album-fot%C3%B3s-f%C3%A9nyk%C3%A9p%C3%A9sz-256889/
https://pixabay.com/hu/fa-term%C3%A9szet-t%C3%A9li-%C3%A9vad-a-sziluett-3361331/
https://pixabay.com/hu/dawn-fa-alkonyat-madarak-3358468/
https://pixabay.com/hu/hold-tengeri-telihold-2762111/
https://pixabay.com/hu/zseb%C3%B3ra-id%C5%91-homok-%C3%B3ra-sz%C3%A1mlap-3156771/

Tovább