Klasszikus nyári haikuk

megosztotta: Porcelánszív




Buszon



déli hõségben
a templom nagyharangján
lepke szendereg



ha lepkét fognék
tenyerembe – szürke por
lesz, mit találnék



rövid nyári éj –
kicsi tócsa tükörén
csillog a holdfény





Basó



te kicsi madár
egész nap csak énekelsz –
sohasem únsz rá?



forró néma nap.
csak a sziklák közül zeng
tücsökcirpelés



hajnalka virít
még a pimasz szúnyog is
halkítja hangját


Issza



lábamnak porát
nem merem itt lemosni:
tiszta a patak



ne bántsd a dongót
hiszen köszönteni jött
sok szép virágod



tücskök zengenek
egyik szépen a másik
csúnyán – ki hogy tud




Kojodo



a szitakötõ
nem szállt a virágokra –
fehér kõre ült



Kjoroku



míg benn reggeli
imám mormoltam ott künn
hajnalka virult





Moritake



Felszállt egy szirom?
Mikor jobban megnéztem:
lepke volt – bizony!



Siki



pacsirták dala
hangos békabrekegés
versenyeznek most



vándorutamon
más társat nem kívánnék
csak egy pillangót



záporesõ zúg
kis pontyok piros fejét
vízcseppek verik


Soha



virág illatát
bárcsak könnyû ecsettel
visszaadhatnám



Sokaku



csöndes nyári éj
tiszta tóba hullott egy
gesztenyelevél





Sokju-ni



ha forró napon
hirtelen hûs esõ hull:
senki sem dohog



Juinen



zápor kergetett
alighogy hazaértem
nyomban el is állt



Kako



hûs szellõt árul
a legyezõkészítõ –
szörnyû forróság





Képek:
1. Utagawa Kunisada: Summer - Enjoying the Cool of Evening at the Otonashi River in Ôji
2. Ikeda Shoen: Yaekasumi - Two female students on a boat on a lotus pond — Yaekasumi
3. Toyohara Chikanobu: Shinobazu Pond
4. Katsushika Hokusai: Peony and Butterfly
Tovább

Ha a szem a távolba réved...

megosztotta: Porcelánszív




Az ábrándozás nem feltétlenül öncélú légvárépítés. Álmok nélkül kevesebb szín lenne a mindennapokban. A merengés a múltat szépíti, a jövő félelmeit pedig szelídebbé teszi. Kortársaink ezeket a belső folyamatokat öntötték versformába.







D. Bencze Erzsébet
Álmok. Vágy. Vallomás 


Szívekhez szelídült,
lélekben lappangó,
melengető melódia,
s benne a lényeg,
a nagy harmónia,
vallomás,
rejtőzködő vágy.
Csak a zene, mi hallható...

Ujjaid alatt elhaló moll akkordok
verőfényemen újra virulnak.
Minden bú, mi fojtogatott
szertefoszlik a dallamokkal,
s trillázó igazgyöngyként
gurulnak szét ajkamon...
Ha te muzsikálsz, kigyúl napom,
Korábban ragyognak fel a csillagok...

Az őszi ködben eltévedt álmaimat
felborzolja egy zengő dúr,
fergeteggé dúsul bennem,
vérembe szánt, elringat,
szívem peremén a jég felenged,
szerelmem újra lázba sarjad...
Sosem múló káprázatával
indul Ámor lángoló diadalára.

Szemem tükrében titkok üzenete,
mélyében fürdik a kimondhatatlan,
majd könnyezve megered. –
Zubog a zene, a test ring,
sejtelmes táncba, édes kábulatba visz. –
Zsongó, halk futam a zongorán
zöldbe hajló álmaimmal
szárnyat bontva, karodban talál...

Megbabonáz a kéz,
mely száguld a billentyűkön.
Oldás és kötés, mindegy már.
szerelem forró, lázas éjszakán
mézet és csókot lopni jár...
A Vénusz bekacsint ablakomon,
test a lélekkel helyet cserél,
hangtalan készülődik a szenvedély. –

Elszégyelli magát a Hold,
egy felhőbe burkolózik,
mielőtt a pirkadat anyjának
végleg átadná helyét...




Paál Marcell Hesperus
Nyári alkony


Bódult nyári alkonyatkor,
a nádas lágyan suttogott imát,
s fohászra kulcsolt ágakkal,
közelebb húzódtak a parti fák.

Lankadó utazó lett a Nap,
álmosan nyoszolyát vetett,
a dombok keblére borulva,
félholddá vált a víz felett.

… és meglassúdtak a zajok is,
lusta csobbanás kuttyogott,
vándor vihar vad morajlása
hangolt a stégen bádogot.

… majd hirtelen pisszent a csend.
Mint nesztelen sikló könnyű halál,
lombot burkolt és lélegzetet;
nyomába érve az idő - megáll…

Valahány múló érzékemet
megtöltötte szent pillanattal,
átírta minden sors-ívemet
reám hulló élő malaszttal,

s vacogva vártam a fák alatt,
alkony peremén billegő léttel,
hogy kezed érintse vállamat,
s békét hints belém – nyitott tenyérrel...




Albert Zsolt
Olaj a fény


Megint elkerültelek.
Az asztalon könyv s benne levél,
pedig egy úton járunk, mégis alig látlak.
A szék hűvös, mozdulatlan.
A vasalt terítőn virágok egy dimenzióban,
ingem rám tapad, izzadok reszketek,
láz gyötör s hiányod.

A házban este lesz, becsukom a szemem,
alápréselem emléked és hangod keresem.
Csend bárddal hasít a zajba,
mint amikor az ajtót becsapom
és a világ kint reked.

Forró láthatatlanban lépkedek,
azokon a helyeken ahol elvesztem
és te mindig megtaláltál.
Mikor olaj lett a fény, kenet a nap,
amerre mentél rózsát szült a sivatag.

De most csak szobám van
és asztalon hagyott szavak.
Hatvanhat lépés egy pillanat alatt,
míg a betűk felizzanak,
mintha itt lennél, kinyílsz, hogy olvassalak.







B. Mester Éva
hamuba sült


tükröm voltál szemedben
láttam magam fényedben
vágyam voltál tengerem
szárnyakká vált a kezem
elégett a távolság
forró pernye kavalkád
hamuba sült szerelem
homlokomon bélyegem
tiszavirág örömöm
emlékekbe kötözöm
menekül a pillanat
mindig így volt így marad





Cs. Nagy László
Félig telt pohár-szonett


Örökös, feléig telt pohár az élet,
cseppenként töltve mindig csak kevés
mi valóban színig töltené, a lényeg,
múlások szélén örök keresés,

mi az mi fontos, és fent még túl se csordul,
kitöltve benned az üres teret,
szennyével nem áraszt el körötted orvul
ösvényeket, hol lépni még lehet.

Alul sűrű a volt, felül a meg nem élt
kínálja eléd, hogy beléd csepeg,
s a lesz ürességét valósra elcseréld,

és ott állsz, magaddal telt pohár kezedben,
a kortyot elcserélnéd mindenért,
ha egy volt mosoly az életedbe cseppen.




Ernst Ferenc
Tiéd egészen


Széket faragtam
magamban
gyere ülj le.
Itt belül
nézz körbe,
érezd otthon magad,
ne maradjon semmi
észrevétlenül.
Italod legyen
a vérem,
hozzá a zene
szívem ritmusa,
étked testem
vágyban pácolt
édesen forró húsa.
Tiéd vagyok
bátortalan merészen
vágyom, vágyom,
hogy rész legyek
a kettőnkből
készülő egészben.




Németh Alexandra
Kimondatlan szó


Szavaid még most is kimondatlanul
ülnek ott az ütött-kopott karfán,
mintha fogasokon lógnának mozdulatlanul
szűk szájam szélin tengenek csupán.


Koldulja már amott a „szeretleket”
reszketeg utcaszéli könyörög,
de frissen mosott leplével hiába öltöztet
csontomban vásott szava nem zörög.

Felmart karomon szipolyod mit sem ér
s csak kívánod viszkető tenyerem,
ne hidd, hogy arcodon a bőr ettől lesz majd fehér,
hol a kimondatlan szó egy verem.





Kránitz Laura
Múlt idő


Üvegarcokon szomorúfűz árnya.
Viaszbábokon néma testbeszéd.
Hangod itt hagytad, üresen kong bennem.
Húzz magadhoz, ez véd.





Pádár Erika
Homokóra


Mint egy homokórán,
Átfolyik rajtam az idő,
Kezeim között, ahogy tágra nyílik,
Apró résen átszökik a mélybe,
Sikló a tér. Lopott ábránd.
Porszemek súlya feszít
Fordulatra készen,
Távolra esik minden kényszer,
Amint közel ereszt szűk medrében,
Szép álmom két szemében,
Reszket szívem körül
A membrán játék.








Székely-Máté László
– Száz hajó –


Karvalycsőrű szerepek, változatlan báj
Legyél te a bulldózer, én az akadály
Palackpostát visz az ár, sziklás földet ér
Óceánon elvesző névtelen levél

Szétkenődő lábnyomok, váratlan pofon
Kergetőző vérpatak csillog arcomon
Álomittas ígéret, kőlevesed fő
Túl könnyűnek ítélt egy fáradt vámszedő

Elhajított ezüstpénz, harmatgyenge fű
Feldarabolt földgolyó, mégis egyterű
Ármánykodó látnokok, nincsen tarka hó
Színes tengert álmodok, úszik száz hajó




Zagyi G. Ilona
Angyali érintés?


Csak egy érzés... nincs misztikus, fénylő látvány.
Valami azt súgja, nem maradtam árván...
figyel, kísér... vigyáz rám
egy sejtés... valami az egyedüllétben,
a nappali fényben, s éjjel a sötétben.
Akinek nem számít, hogy mennyi a vétkem,
tán angyallá született... azért, hogy féltsen.
Ismeri járt utam.
Különös párhuzam
a törékeny léttel... az időtlen térben.
Megértett, békés jel a semlegességben,
mint szívdobbanás,
hozzátartozás.
Nincsen rá szó, talán az Ima is kevés...
elgyászolt, mégis itt maradt gondviselés...




Kapocsi Annamária
Álomtalanok


Léggömböt dob a távolság,
lélekteát főz az idő belőlem,
belőled, nem marad semmi,
csak ez az örökké kis menni.

Buszra teszem magam,
érzelmi netovább-ok púpjain
csontot kacag a bábfilmfigura,
otthon maradt az érzelem.

Fel nem foghatja senki már,
hogy semmi nem tartja homlokom,
mögöttem is van a Csókolom.

Mint elhagyott utcákban a köszönés,
kopogássiető örvendés,
int a kéz, a fej halad.
Lefelé forduló biccentés alatt.

Most? Tarkón nyom az éj,
nehézsúlyú az álmodás,
le is győz - hagyom. Hagynám!
Ha volna, nem csalás.

Elkelne némi álmodás.





Arany-Tóth Katalin
Várlak


Mikor lépted távolodni látom,
vállamra omlik egy bénult világ.
Gondszülő bánatot érlel a távlat:
roskadva vonszolom a magamba
gyűrt elégiákat, miközben futni
akaró elhagyatottságom lázadón
követelve, maradásodért kiált.

Mint zsoltárok hitébe vésett
időtlen ígéret, mégis hiszem
az örök valót, s mint jámbor
angyali kísértet, lelkemmel
nesztelen kísérlek – remélve,
hogy hagytál magad mögött
valami szelíd vigasztalót.

Magányba lapuló napok ölébe
bújva várlak, s hogy létezel,
csodállak! S dacára e torzított
világnak, merem kimondani:
tőled se kétség, se halál el nem
választ… mert sorsom vagy,
s én sorsod vagyok.

Az Ég szava suhan el mellettünk
olykor, s közben ránk tekint egy
születő csodát sejtető, kristály
pillanat. Úgy járva át a bennünk
bolyongó szivárvány-utakat,
mint a kolostorok levegőjében
meghúzódó, csöndes áhítat.

Éjbe olvadó nappalok fűzik
gondosan feléd az idő sugár
fonalát, s én, a remény szűk
szegletén át közelgő jöttöd
figyelve, árván várok rád,
mint tiszta fényű hajnalok
szívébe nyíló, apró virág.







Vasas Marianna
Kifejlés


Ahová nagyon nem futnak idegek,
oda fut minden nagyravágyás, 
sürög a forgandó, egyedül 
a szinapsziskuckóban élő álmodozó
tudja már, nem egészen idevaló, 
hiszen Ő minden csinnadattráról lekésik,
de ha rezdül, az felhatol a fényig,
melyre a vakuvillanás vak marad.

Mert az idegsejtek találkozóját nem Ő kési le,
panelszín kivetülő arctalan sziluettjébe
borzad bele barátja: a szürke hold,
néha Ő maga is szürkének tűnő,
pedig közelebbről nézve bizony
az ezüst észrevétlen értékével
halmoz hangulatot, hatást, 
szikrázást, belül ringató árapályt,

de ők nem látják,
nem fullasztja őket a visszaható sár, 
ide-oda cikázó tespedés az ő saruk,
szenvtelen seszavaik mérgezett nyila
– mely károsabb mint az átéléstől szennyezetteké–,
levegőbe semmisül mind. 

És kiserken föntről az éter vércseppje,
korognak hiába-teljességek,
hiába-hiányok, egyetlen nullagörcsbe érő láncok,
a kör bezárul, és a kör nem sebez,
csak aminek két éle van, az éltet sebezhetővé,
az fakaszt és pezsdít bíbor áramlatot.

Erekbe hömpölyög ez a fájdalomlágy világ,
minden ízében átélve nem is lehet szilárd,
nem mindenki kortyolja a legédesebb keservest,
csupán az álmodó osztályrésze
a gyönyörűségtől fejlődő szenvedés…
– a hajnalt inkább az Ő 
tátongó szemében keresd.







Hajnal Éva
rebbenő

hátamon holdfény hegedül
tétova tincseimen
végtelen csöndjeink járnak
hajfonatomban hajnal ül
rebbenő szívveréseim
utad mutatják
várlak




Vincze Andrea Viktória
Fénykoncert


...kristályarcú reggel,
– szelíden áramló langyos
szelek,
az erkélyajtó résnyire nyitva,
halkan perlekedve
zörögnek a fán
a levelek.
Halkuló napfelkelés,
– sárga fénybe öltözködnek
a házfalak,
forró kávé, fahéjjal keverve,
s néma sóhajokká simulnak
bennem a szavak.
Reggeli az ágyban,
a keresztbe vágott zsömle
bekebelezi
a fóliából kibontott
sajtokat,
– a desszert crème brûlée,
a tea zölden finom,
s ablakom előtt
fénykoncertet adnak
a szerelmes szárnyakon
billegő madarak...







Képforrások:




Tovább