Virágok ébredése

megosztotta: Porcelánszív




A virágok lehetnek szépek, illatosak, színesek, törékenyek, vagy akár méltóságteljesek, és gyakran szimbolikus jelentés is kapcsolódik hozzájuk. Kortárs összeállításunk tavaszi verseiben is találhatnak belőlük olvasóink egy csokorral. 







Ruder Jana
Kipattant egy bimbó


hallgat a szél,
a sápatag hold sem leskelődik
az égi tengeren,
elnémult a végtelen,
kipattant egy bimbó,
egy apró...
Még alig él,
a napfényre vágyik szüntelen,
harmatot inna,
hogy majd szép legyen.
Vándor, ha erre járnál,
lépj hozzá szelíden-
a hold a széllel
majd együtt dalol
s örömükben
csillagot sírnak ott fenn
az égi tengeren...






Vaskó Ági
Tündérfürt


Tündérfürtnek
karcsú ágán
bókolnak a tegnapok,
szűzi-fehér
virágfürtjén
gyöngy kaláris holnapok.

Buja vágyak,
ölelések
lapulnak a szirmokon,
korai Nap
kacér fénye
aranybetűs írnokom.

Tündérfürtnek
karcsú ágán
nyújtózik a szerelem,
mézes-ajkú
virágpor csók
ragyog már a szememen.




Nagy Ilona
Ezt már nem szabad…

Álltam a nárciszok között,
s szívembe kúszott a tavasz,
barackfád virágba szökött,
él a kert, Apu, nincs panasz,

és mind nyílik a sok virág,
még te ültetted el, Anyu,
hagymákból bújik a világ
- bár nyikorog a kertkapu -

az ibolya is kékre kel
- hazug boldogság ez ma itt -
fürtös gyöngyike nyújtja fel
indigószín harangjait,

és zöld a gyep, madár dalol,
rezedaszínű a fenyő,
a két fa egymásba hajol,
már minden águk összenő,

vadárvácskák a járda közt,
lassan a szőlő is fakad…
Még visszanézek, hátha jössz,
de tudom, ezt már nem szabad…






Vasas Marianna
Belső tavaszom


Hagytam,
hogy kongó hangulatom homlokát 
simítsa nárcisz, rózsa, tulipán,
Tudtam:
bár fog még ketrecben könyörögve
sebes kókadásba halkulni szárny,
Mégis,
a Sár súlyánál százszor tömörebb tartalom
gyógyító szirmok dús érintése,
Érzem,
a vájó karomnak nincs akkora hatalma,
hogy a Szépség gyökerét kitépje…



Jeremy Jones
Fáradt vagyok


Fáradt vagyok.
Szelíd és nincstelen.
Testem néha itt van.
Néha lélektelen.


Robotként kattogok, mint a gyűlölt óra.
Csön-csön gyűrűm hol van?
Hol gurul azóta?
Lázadozni gyönge, sivár kor van ma már!
Tavasz, égi illat… poklok poklára jár.
Nyárfa lombja ég fenn, szalmaszínű lánggal,
földöntúli sárban várok a világgal.


Mit láthatok még meg tarka gyufafényben?
Merre indul lelkem egyedül az éjben?
Fáradt vagyok.
Árva.
Folyton kiátkozott.
Szeressetek!
Talán virágokat hozok…




Böröczki Mihály
Sziromoló


A fehér szirmok szítták a világot,
ahogy a karcsú mandula virágzott,
s mert levette a válláról a gondot,
a szomszéd meggyfa szirma is kibomlott,
s belüktetett a gondos szívverésbe
a százszorszépek fű közötti rése,
az újult öröm belepte a földet,
a boldogság lágy színt adott a zöldnek,
egy apró szirom kipattant a rügyből,
s egy mélyet lélegzett a madárfüttyből.







Jeremy Jones
Tavasz, tavasz!


Hajtsd a fejed vállamra!
Lehelj csókot államra!
Minden virág nekünk nyílik.
Minden, mire vártam ma!


Forró napunk felragyog.
Zenét, dalt és jót susog.
Sötét átkot, rab kórságot
kulcsra zárnak angyalok.


Kiülök a ház elé,
zöld fű, meg a fény elé.
Onnan vígan fütyörészem:
-Gyere tavasz befelé!


Rángassuk a világot
szellők, bókok, irányok!
Dobbanjon a Föld új szíve!
Dús életet kívánok.


Hajtsd hát fejed vállamra!
Lehelj csókot államra!
Minden virág nekünk nyílik,
úgy, ahogyan vártam ma…




Zagyi G. Ilona
Nyíló rózsa


Feslik a bimbó, nyílik a rózsa,
könnyeket szárít kelő nap róla.
Illik a csókja titokra, zöldre,
elkölti vágyát égő vörösre.

Hajlik a fűszál, bókol előtte.
Szolgája lenne, szőnyeget szőne.
Lángoló szirmok, rezgő levelek,
szél csente illat, édes lehelet.






Bak Rita
Tavaszváró


Fekete füvön
betakart a köd.
Nem látom a földre hulló madarakat,
a tölgyfa alatti fonnyadt füvet.
Szellőnyalábok körülöttem,
kalitkába zárnak.
Hófehér szeretnék lenni
puha liliomágyban,
Szeretetet megtartó,
önmagához tartozó,
égbe szédülő vadlány.
A sötét  madarak
éjfélre elsereglenek,
s reggelre az ibolyák már
nyakukat nyújtogatják
az ég felé.




Turza Sándor
Egy szál rózsa


Számtalan szirma mind egy levél,
minden levél érzésről beszél.
Minden érzés egy lélekből fakad,
várakozó álom a rózsaszirmok alatt.
Felkel reggelenként a nap,
a rózsa ágán új bimbók hajtanak.
Csatát vív bennük a lélek,
ha tehetnék fél feslésben maradnának,
lennének mindig szépek,
ám harmat jő, az öreg tőke inni kap,
nap arcú lesz a rózsa néhány
röpke óra alatt.
Szavakat rejt minden levél alatt,
sokszor könnyezik, mert tudja,
földre hullanak.
Évek telnek, talán szépek,
szőnyeget terítenek magukkal a szélnek.
Megcsípi a dér a leveleket,
ám az ágak már akkor bimbót rejtenek.
Sóhajtva, csendben egy vágyra várnak,
simító kezét egy léleksugárnak.
Az érzés táplálkozni kezd
a rég elhullatott szavakból,
csók, érintés, ölelés lesz a gondolatból.




Bíbor Kata
Rézvirágok


Egy nyílt virágfejben meg sem fordul a nyárvég,
hogy hová lesz a lepkék táncos boldogsága,
s ha tél ökle sújt, lesz-e még fényjáték,
csak ámul a Napba és televihorássza.

Öt ujjam markából szárnyra kel a semmi,
kitárt tenyerembe hull egy csöpp ajándék,
máshogyan nem lehet, csak beleszeretni.
Máshogyan nem lehet, a fénnyel jön az árnyék.







Képforrások:

https://pxhere.com/zh/photo/478682
https://pixabay.com/hu/kivirul-lev%C3%A9l-n%C3%B6v%C3%A9nyen-%C3%BCzem-3174978/
https://pixabay.com/hu/z%C3%B6ld-lev%C3%A9l-n%C3%B6v%C3%A9nyen-vir%C3%A1g-%C3%BCzem-2572761/
https://pixabay.com/hu/vir%C3%A1g-mandulafa-3289399/
https://pixabay.com/hu/r%C3%B3zsa-r%C3%B3zsabimb%C3%B3-r%C3%BCgy-piros-1516680/
https://pixabay.com/hu/m%C3%A9g-transience-az-%C3%A9let-tulpenbluete-3287314/

Tovább

Seres Rebeka: A favágó meséje

megosztotta: Porcelánszív




Talán sohase fogom megtudni mi történt pontosan azon az éjszakán. De egy biztos, soha egyetlen percét sem feledem...

Az egész Samu ötlete volt. Ő mondta, hogy milyen jó lenne az erdőben tölteni egy éjszakát, sátorban, tábortűzzel, sült szalonnával, körülvéve a természet lágy hangjaival. Azt mondta ez férfias időtöltés, és mivel mi is férfiak vagyunk muszáj kipróbálnunk nekünk is. Tizenöt évesek voltunk akkor, még alig kezdett pelyhezni az állunk, de mi felnőtteknek éreztük magunkat, erősnek és függetlennek, akiknek a világ a lábaik előtt hever. Az az éjszaka döntötte meg ezt a hitemet, mert soha nem éreztem magam annyira gyámoltalannak és sebezhetőnek, mint akkor.

          – Ne húzd a szád! – szólt rám szigorú tekintettel Samu, felém emelve mutatóujját. – Jó móka lesz!
          – Én ebben nem vagyok olyan biztos… – visszakoztam, mire csak a szemeit forgatta. Samu sohasem szerette, ha ellenkeztem vele és ilyenkor mindig elővette a legmeggyőzőbb hangját, amellyel még egy fecskét is rá tudott volna venni, hogy tél helyett inkább nyáron repüljön melegebb éghajlatra. Nem akartam kinn tölteni egy éjszakát a természetben, még akkor sem, ha már elég jó idő volt ahhoz, hogy egy pulcsiban átvészeljük az időt egy sátorban, de bármennyire is ódzkodtam tőle, tudtam, hogy Samu meg fog győzni, hogy menjek el vele. Mindig is ezt tette, addig magyarázott, ameddig be nem adtam a derekam és el nem ráncigált magával.
          – Aj, te soha semmit se akarsz csinálni! – hányta a szememre. – Inkább bezárkózol a házba és bebújsz az ágyad alá, hogy még véletlenül se történjen veled semmi! Soha nem találkoztam még hozzád hasonló nyápic kisfiúval! – ingerelt nevetve, mire haragosan összevontam a szemöldökömet és sértődötten felhúztam az orrom hegyét.
          – Nem is vagyok nyápic! – kértem ki magamnak, mire még hangosabban kezdett el nevetni.
          – Ó, dehogynem! – vetette ellen azonnal és még harsányabban nevetett, hogy felingereljen.

Nem volt rá szükség, már így is elég zabos voltam. Utáltam, amikor nyápicnak, beszarinak vagy anyámasszonykatonájának nevezett, sértette a büszkeségemet és az önérzetemet. Ezzel mindig azt fejezte ki, hogy ő mennyivel érettebb és bátrabb, mint én, holott kettőnk közül én voltam az idősebb! Jó, mindössze csak három hónappal, de akkor sem voltam nyápic! És ezt ő is pontosan tudta, csak azért mondta ezt folyton a szemembe, hogy arra ösztökéljen, hogy beadjam a derekam valamelyik hülye tervébe ezzel is bizonyítva mennyire nem vagyok nyápic.

          – Jó! – préseltem ki nehezen a fogaim között a szót, de annál erőteljesebb hangon, melynek hatására Samu nevetése egy pillanat alatt abbamaradt, mintha csak valaki hirtelen elvágta volna egy ollóval a jelenetet, komoly arcot varázsolt magára és elégedett szemekkel pillantott rám.
           – Remek – jelentette ki győzelemittasan. – Jövő hét pénteken megyünk.

***

Rossz érzésem volt a táborozással kapcsolatban. Nem tudnám megmondani, hogy miért, vagy hogy mi váltotta ki ezt bennem, de volt a gyomromban egy furcsa, felkavaró érzés, mely az időpont közeledtével csak még hatalmasabbra duzzadt.

Megpróbáltam kibújni alóla. Én tényleg megpróbáltam, de olyan volt, mintha összeesküdött volna ellenem a világ. Valahogyan mindenki azt akarta, hogy a május huszonegyedikét az erdőben töltsem. Először anyámmal osztottam meg a tervünket, akiben nem váltott ki különösebb aggodalmat, hogy egyetlen fia az éjszakát egy bogarakkal és különféle állatokkal teli erdőben akarja eltölteni. Sőt, aktív környezetvédő lévén még támogatta is az ötletünket és a nap bármely szakában apróbb jó tanácsokkal látott el, hogy mit kellene magammal vinnem és mire kellene figyelnem az erdőben.

          – Ne kóstold meg a tiszafa levelét, mert mérgező! – szólt oda nekem a mosogatónál állva, miközben az egyik tányért mosta el éppen.
          – Rendben – biztosítottam róla a nappaliból, miközben éppen a matek leckémet oldottam meg az asztalnál. Nem hiszem, hogy valaha eszembe jutna megkóstolni bármit is, amit találunk az erdőben, de a tiszafa levelét biztosan nem fogom, ugyanis – mint most megtudtam – mérgező. Már ezzel is tisztában vagyok, nem mintha szükségem lenne ehhez hasonló tudásra.

Anya kihúzásával már csak Apa maradt a listámon, mint akadályozó tényező, de pechemre, mikor előálltam az ötlettel úgy belelkesült, hogy anekdotázni kezdett a saját fiatalkoráról és a barátairól. Számtalan nevetéssel kísért történetet kellett végighallgatnom tőle, amikor a haverjaival lementek a tóhoz fürdeni vagy halat fogni, amikor felfedezőként körbejárták az erdőt, vagy amikor olyan sokáig kóricáltak benne, hogy rájuk sötétedett és nem lelvén a kiutat kénytelenek voltak ott éjszakázni… Mindez elég ijesztően hangzott, de ő biztosított róla, hogy nagyon élvezték, még úgy is, hogy eleinte maguk is rettegtek.

         – Minden gyereknek szüksége van efféle kalandokra – jelentette ki a felnőttek bölcsességével.– Kellenek a kalandok, hogy aztán legyen mire visszaemlékeznünk és továbbadnunk a gyerekeinknek.

Hát én nem vágytam efféle életre szóló, rettegéssel teli élményekre. Inkább untatnám az unokáimat a hétköznapi sztorijaimmal, minthogy szétmarcangoljanak az állatok az erdőben, megakadályozva jövőbeli unokáim megszületését. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy a családomban én vagyok az egyedüli, akinek megvan még az esze és nem költözött el melegebb éghajlatra valahova a Hawaii szigetekhez. Egyedüli józanként, őrültekkel körülvéve pedig nem sok esélye van az embernek, főleg úgy, hogy gyerekként amúgy is alárendelt szerepben van, így hát nem tehettem mást, mint május huszonegyedikén pulcsiban és bakancsban, meleg holmikkal és étellel megrakodott hátizsákkal a vállamon, a hálózsákomat szorongatva a kezemben az ajtóban toporogtam és anyut vártam, hogy elvigyen Samuékhoz.

          – Mindened megvan? – vetette oda nekem a kérdést, miközben fel-alá rohangált a házban és ide-oda kapkodva szorította magához a vezetéshez szükséges kellékeket. A táskájában kutakodott a kulcsait keresve, majd könyékig elmerülve benne végül meg is lelte és megkönnyebbült mosollyal az arcán már ki is lépett volna az ajtón, ha nem szólok neki, hogy még nincs rajta cipő és kék csíkos zokniban álldogál. – Mi lenne velem nélküled? – tette fel ezt a költői kérdést, majd belebújva mokaszinjába kinyitotta az ajtót és magával rántva engem bezárta mögöttünk.

Vetettem még egy utolsó, sóhajjal teli pillantást a házra, majd Anya unszolására utána siettem és a hátsó ülésre bevágva a dolgaimat beszálltam az autóba.

          – Jó buli lesz – jelentette ki lelkesen vetve rám egy ösztönző pillantást a visszapillantó-tükörből, hátha sikerül változtatnia fancsali képemen. Nem sikerült.
          – Akkor menj inkább te az erdőbe – ajánlottam –, én pedig itthon maradok és takarítok.
          – Azt megnézném ahogyan te takarítasz! – kiáltott fel hahotázva, amelytől csak még rosszabbul éreztem magam. Nem igaz, hogy az erdőben kell éjszakáznom, még jót röhög is rajtam az utolsó együtt töltött perceinkben.

Valóban ezek voltak az utolsó együtt töltött perceink, ugyanis anya ebben a pillanatban fordult be Samuék házához és állt be a kocsifeljárójukra Samu apjának Fiatja mögé. Anya támogatásával felsétáltunk a házhoz, melynek lábtörlőjéhez érve szinte azonnal kivágódott az ajtó és Samu anyja állt ott kötényben, begöndörített rövid hajjal, széles mosollyal az arcán. Kedvesen üdvözölt minket, majd utat engedve maga mellett beinvitált a házba. Alig csukódott be mögöttünk az ajtó a két nő máris belekezdett szokásos csacsogásába, majd az egymás szavába vágó lelkes szavak hallatán Samu is megjelent hatalmas hátizsákkal a hátán, kezében hurcolva a sátrat, mely méretes táskaként függött az oldalán, kissé lehúzva abba az irányba.

          – Minek nekünk ennyi cucc? – kérdeztem értetlenül a hatalmas, feje fölé magasodó túratáskára bökve. – Csak egy estére megyünk. Ugye? – tettem hozzá kissé bizonytalanul, rettegve a választól.
          – Egy éjszakára is sok cucc kell! – vetette ellen tapasztalt bölcsességével. – Sátor, hálózsák, meleg ruha, váltóruha, víz, étel, nyárs, zseblámpa, szúnyogirtó, kötszer, gyógyszer… – sorolta hosszasan, melynek már jócskán az elején lemaradtam és elbambultam. – Mindenre fel kell készülni.
          – Medve ellen is pakoltál be valamit? – kérdeztem, mire csak a szemeit forgatta.

Tudom-tudom, már ezerszer elmondta, hogy ebben az erdőben nincsenek medvék, de én mégis rettegtem attól, hogy egy véletlenül arra vetődik, ahol mi vagyunk és az igazak álmát aludva apró darabkákra cincál minket.

          – Arra ott leszel te – felelte legnagyobb felháborodásomra. – Majd te alszol kívül, így te leszel az első, akit megesz.
          – Samu! – szólt rá szigorúan az anyja, amint eljutottak a fülébe fia szavai. Rosszallóan rázta a fejét és tekintélyt parancsolóan csípőre tette mindkét kezét, melynek hatására Samu behúzta a nyakát és félve pillantott fel anyjára, várva a kioktató szavakat. – Légy kedvesebb, ne mondj ilyet Barnára! Így neveltelek én?!
          – Nem – nyögte ki alig hallhatóan, de édesanyja fülébe így is eljutottak szavai.
          – Na azért! Most pedig kérj tőle bocsánatot! – utasította, mire Samu ismét felém fordult és engedelmesen elnézést kért, amiért ilyen csúnya dolgot mondott nekem. Én visszafojtott nevetéssel figyeltem, ahogyan nagyhangú oroszlánból egy pillanat alatt félős nyuszivá változott, aki szó nélkül követi anyja parancsait. – Többet meg ne halljam, hogy így beszélsz Barnáról! – rázta felé az mutatóujját fenyegetően. – Különben nem nézhetsz tévét!

Erre bőszen bólogatni kezdett, melyet anyja egy elégedett biccentéssel nyugtázott, majd az órára pillantva, mely már három körül járt kiléptünk az ajtón anyai csókokkal meghintve, hogy kezdetét vegye kalandunk.

         – Az erdőben is ilyen nyuszi leszel? – cukkoltam röhögcsélve az erdőhöz vezető úton, mire sértődött hangon rebegett egy nemet, amiért továbbra is ezen a témán lovagolok. Néhány nevetéssel teli perc után továbbléptünk a Samu és édesanyja közötti kapcsolaton és Samu irányításával megkerestük a legideálisabb helyet arra, hogy tábort verjünk.

Az erdő nem sokkal Samuék háza mögött kezdődött el és sűrűn benőve égig érő fákkal több kilométeren át tartott. Samu már többször sátorozott itt édesapjával, főleg nyáron, így jól kiismerte magát a számomra ugyanolyan fák között és elkalauzolt minket egy hatalmas fa tövéhez, mely több méterre magasodott a többi fától, így bőséges helyünk akadt a lábánál, hogy felállítsuk sátrunkat és tábortüzet gyújtsunk. Samu gyakorlott mozdulattal állította fel sátrunkat és „ágyazott meg” benne, szétterítve a földön hálózsákjainkat. Majd velem karöltve bevetette magát a fák közé és szakértői szemmel vizsgálgatva szedegette fel az ágakat és hordta kupacba néhány méterre a sátrunktól. Én csak ámulva figyeltem, ahogyan ide-oda rendezgeti őket, majd a gyufát a kezébe véve lángra lobbantotta a máglyát. Hirtelen megcsapott a belőle áradó meleg, de nem volt ellenemre, ugyanis már kezdett ránk szállni a sötétség és a fellobbanó láng némi fénnyel töltötte meg a köztünk lévő teret. Az ijesztő lényeknek tűnő nyúlánk alakok ismét fákká változtak és karmaik ismét ágaikká alakultak, melyek zöld levelekkel ékesítve vettek minket körül.

          – Ülj le – utasított Samu kizökkentve bambulásomból, miközben egy farönköt húzott végig a dús gyepen a tűz mellé.

Nem kellett kétszer mondania, felélénkülve vetettem rá magam és vártam barátomat, hogy csatlakozzon hozzám. Hosszú percekig kellett várnom a farönkön ülve, mire ismét megpillantottam őt hatalmas csomagot szorongatva a kezében. Sietős léptekkel csörtetett felém, közben pedig egyetlen pillanatra sem rezdült meg a két kezében cipelt, alufóliával becsomagolt tálca, melyet mellém letéve bontott fel. Ámulva vettem szemügyre a szép sorban elrendezett szalonnadarabokat, virsliket, burgonyákat, paprikát, paradicsomot és a hozzá illő fél kiló kenyeret.

          – Ennyi kaja egy hadseregnek is elég lenne! – jelentettem ki csodálkozva, mire Samu elégedett mosollyal megvonta a vállát.
          – Akkor nekünk csak elég lesz.

Hátsó zsebéből egyszer csak előrántott néhány nyársat, majd átnyújtva nekem egyet megmutatta hogyan szúrjam fel rá a szalonnát és a lobogó tűz fölé emelve máris kezdetét vette az esténk. A krumplikat alufóliába göngyöltük, majd egyesével behajítottuk őket a lángokba, hogy rendesen megsüljenek. Samu is végre leült és együttesen a tűz fölé tartott szalonnáinkkal elmerültünk egymás társaságában és jókat nevetgélve vártuk, hogy elkészüljön a vacsoránk.

Ekkor nem is éreztem olyan rossznak, hogy az erdőben éjszakázunk. Fákkal körülvéve, a csillagos éggel fölöttünk, előttünk a ropogó tábortűz, sült szalonna édes illata száll a levegőben… Minden olyan tökéletesnek tűnt. És akkor valóban az volt. Egészen addig, amíg…

         – Meséljünk rémtörténeteket! – jutott hirtelen Samunak eszébe, miközben már vagy az ötödik adag szalonnánkat fogyasztottuk el és még mindig nem tűnt úgy, hogy bármi is fogyott volna a köztünk lévő tálcáról.

A számat húzva rágcsáltam tovább a krumplimat, mire Samu megint a szemeit forgatta.

          – Muszáj rémtörténeteket mesélnünk! – hányta a szememre, mintha nem tudnám, hogy minden egyes filmben és könyvben pontosan ezt teszik tábortűz mellett. – Ne vágj ilyen fancsali képet! – kiabált rám. – Majd én kezdem – ajánlotta fel és mielőtt még bármit mondhattam volna máris belekezdett egy mesébe mély, kísérteties hangon.

***

Sok-sok évvel ezelőtt élt ebben az erdőben egy favágó. Egész életét ezek között a fák között töltötte – tárta szét a karját végigmutatva a körülöttünk magasodó fák sokaságán –, melyek oltalmat nyújtottak neki a világ ellen. Elvégezte a munkáját, kivágta a korhadt fákat, majd az út szélére hordta őket, ahonnan a városlakók elszállították és felmelegítették velük otthonaikat. Nem szerette az embereket, nem is kereste a társaságukat, az erdő szélére pakolta a kivágott fákat és otthagyta őket, hogyha szükségük van rá, elvihessék, így bár ő fűtötte fel kihűlt házaikat a hideg téli estéken, sohasem találkoztak vele, magányosan élte életét távol a város mozgalmaitól.

De nem volt boldog. Hiányzott valami az életéből, melynek létezéséről még csak nem is tudott, csupán a hiányát érzékelte, mely folyamatosan ott lüktetett mellkasában egyre hatalmasabbra és hatalmasabbra duzzadva.

A folytonos magánytól fokozatosan megőrült, az őt körülvevő fákat családjának tekintette és kezdett velük ekképpen is bánni, beszélt hozzájuk, simogatta ágaikat és úgy védelmezte őket, akárcsak tyúkanyó a kicsinyeit. Hallotta őket. Hallotta a hangjukat, amint hozzá beszélnek és utasításokat adnak neki, megszabják melyik fákat vágja ki és hogyan aprítsa fel őket. Persze sohasem a családtagjait kellett felaprítania, hanem azokat a csemetéket, melyek ellenük fordultak, azokat, amelyek kiváltak a családból és a maguk útját járták. Ezek a fák rendszerint az erdő legtávolabbi pontjaiba szöktek, így több napnyi gyaloglás után tudott csak a nyomukra bukkanni és végezni velük. Sokszor még könyörögtek is neki, hogy ne ölje meg őket, de a Favágó nem ismert kegyelmet, vasmarokkal fogta fejszéjét és sújtott le vele rájuk.

Egy ilyen leszámolás alkalmával az erdő azon részébe vándorolt, mely a legközelebb helyezkedett el a városhoz. A gonosz fát hamar megtalálta, elég vékonyka volt még, levelek is alig függtek ágain, olyan fiatal volt. Már éppen bele akarta vágni a fejszéjét, amikor egyszer csak nevetés harsant fel és átkúszva a fák között eljutott a Favágó fülébe. A magas hang hatására a férfi megdermedt, hegyezni kezdte a fülét és a hang irányát próbálta kitalálni. Tőle alig néhány méterről jöhetett, mert nagyon erőteljes volt és az apróbb kacajok, melyek utána felhangzottak is eljutottak hozzá. Keletről jött a hang. Amint tudatosult benne az irány leeresztve a fejszéjét keletre rohant otthagyva a magában reszkető facsemetét. Olyan kíváncsi volt és meglepett, hogy még a feladatáról is megfeledkezett és fejvesztve rohant az erdőben az ismeretlen hangot kutatva.

Egy fiatal lány volt az. És egy fiú. Az egyik vaskos fának dőlve harapdálták egymást ajkaikkal, ami közben a lány olykor fel-felsikoltott. Ez a hang kúszott el hozzá a fák leveleinek zizegésén keresztül. A fiú a lány blúza alatt matatott, keze bebarangolta a lány testét akárcsak egy túrázó a hegyeket, majd egy határozott mozdulattal letépte róla az anyagot. És a lány hagyta, hogy a ruhadarab esetlenül a földre zuhanjon, nem zavarta, hogy meztelen háta immár a fa kérgét súrolja, láthatóan úgy el volt foglalva a fiúval, hogy semmi sem zökkentette ki a gondolataiból.

        – Ments meg! – harsant fel hirtelen egy magas, cincogó hang. – Ments meg, Favágó! – ismételte meg könyörgően, mire a fák között megbújó férfi rákulcsolta vaskos ujjait a fejsze nyelére.

Tudta, hogy ki szólongatja. A szegény, tehetetlen fa, akinek oldalához hozzápréselődött a lány meztelen háta. Segíteni kell rajta. Meg kell mentenie őt.

A Favágó kilépett rejtekéből. Hanyagul maga mellett lógó fejszéjével indult meg a fiatal pár felé lassú, óvatos léptekkel. Olyan volt, akárcsak egy oroszlán, aki éppen lecsapni készül tudatlan prédájára. Hangtalanul somfordált oda a párhoz, akik úgy elmerültek egymás társaságában, hogy még csak észre sem vették a rájuk váró csapást, így a Favágó nehézség nélkül tudott a közelükbe férkőzni és a fiú mögé lopózni. A fiú a lányt csókolta, majd ajkai lejjebb vándoroltak a lány testén, lecsúszott nyakán és mikor kulcscsontjához ért a lány halk nyögést hallatva egyetlen pillanatra kinyitotta a szemét.

És akkor meglátta a Favágót. Rémület ült ki a szemébe és vérfagyasztó sikoly tört fel tüdejéből. A fiú meglepetten kapta fel a fejét és meredt kérdőn a lányra, de már késő volt. Amint a fiú szerelme szemébe pillantott a Favágó lesújtott fegyverével és egyetlen mozdulattal levágta a fiú fejét, mely könnyed labdaként hullott a talajra.

A lány ismét felsikoltott. Aztán futni kezdett. Félmeztelenül rohant a fák szúrós ágai között és űzött vadként kereste az erdőből kivezető utat. De rossz irányba ment. Csak még inkább elveszett az erdő fái között és ezernyi sebbel a testén, melyet az aprócska ágak hagytak ott bolyongott a labirintusban. Lihegése olyan hangos és félelemmel teli volt, hogy a Favágónak nem esett nehezére követni őt. A vadászokra jellemző nyugalommal hagyta, hogy fejvesztve rohanjon és kifáradjon, majd mikor már képtelen volt tovább menni és megállt, akkor lépett elő.

A lány mellkasa fel-alá járt, szíve a torkában dobogott és a vér az ereiben megállás nélkül lüktetett. Úgy kapkodta a levegőt, akárcsak egy vízben fuldokló kisgyerek, aki minden egyes próbálkozása ellenére mégsem jut hozzá a vágyott oxigénhez. A lány combjaira támaszkodott és fejét lehajtva próbált magába szívni némi életét. Feje lelógott maga elé és miközben azért harcolt, hogy levegőhöz jusson átnézett lábai között és meglátta a felé igyekvő Favágót, kezében a szerelme vérétől csöpögő fejszével.

Egy pillanat alatt egyenesedett fel és fordult a férfi felé, aki komor tekintettel lépdelt felé. El akart futni, de már nem volt benne elég erő hozzá. A lábait ólomsúlyúnak érezte és a földhöz szegezték, akárcsak egy fát.

         – Kérem, ne bántson! – könyörgött a férfinak könnyekkel öntözött arccal, de a Favágó rezzenéstelenül közeledett felé. – Kérem…! – nyögte elcsukló hangon, miközben hátrálni kezdett ezzel is megtartva a köztük lévő távolságot.

Kétségbeesetten könyörgött neki, de a férfi meg se hallotta a szavait, addig ment, míg sarokba nem szorította a lányt. A lány záporesőként hulló könnyekkel eszmélt rá, hogy egy hatalmas fa törzsének ütközött, a férfi pedig már ott áll közvetlenül vele szemben, alig fél méter távolságban. Remegni kezdett. Egész testében reszketett, akárcsak a levél, mellyel a hideg őszi szél játszadozik.

         – Kérem… – csendült fel tüdejéből alig hallhatóan, könnyekbe fulladva. Ez volt az utolsó szava. A Favágó mindkét kezét rákulcsolta a fejszére, majd belevágta a lány koponyájába az éles pengét. A fegyver megakadt benne, a lány tekintete üvegessé vált, a homlokán tátongó hatalmas sebből apró vércsepp kúszott elő és folyt végig megmerevedett arcán.

A Favágó kitépte a fejszét a lányból. Hatalmas lyuk tátongott rajta, melyből bíborszínű folyadék szivárgott elő ellepve a hófehér bőrt. A lány teste erőtlenül zuhant le a fa lábához vércsíkot hagyva maga után a kérgén. A férfi gondterhelten törölte le kézfejével a homlokára cseppent vért, majd még inkább szétkenve rajta leeresztette a kezét. A lányt nézte. Mozdulatlanul ült a fa tövében akárcsak egy baba, felnyitott koponyával.

         – Köszönöm – szólalt meg hirtelen a vékonyka hang hálásan és a Favágó akkor tudta, hogy jó munkát végzett. Megvédte a családját és ez mindennél nagyobb örömmel töltötte el.

De valami még hiányzott. Még nem volt teljes a műve. Meg kellett mutatnia az újabb behatolóknak, hogy azt a családtagját ne bántsák. Emléket kellett állítania annak, hogy sikerrel járt és meg tudta védeni azt a csemetét. Meg kellett rémisztenie őket.

Ismét a lányhoz lépett. Lehajolt hozzá, majd hatalmas, kérges kezét belemártotta a sebbe és vérrel átitatva húzta ki onnan. A vörös, ragacsos folyadékot a fára kente hatalmas foltot hagyva rajta. Aztán újra belemártotta a kezét és újra a fára kente a ráragadt vért. Egészen addig csinálta, ameddig a fa törzsének nagy részét be nem fedte vele. Úgy nézett ki, mintha moha nőtt volna az oldalára, csak ez nem volt puha és bársonyos, ez sima volt, ragacsos és fémszagú. De a Favágónak tetszett. Büszke volt magára és elégedett mosollyal az arcán hagyta ott a fát, a lánnyal a tövében.

Az embereknek viszont feltűnt a lány és a fiú eltűnése. Keresni kezdték őket és néhány nap leforgása alatt kiderítették, hogy az erdőbe mentek, hogy kettesben lehessenek. Az emberek ellepték az erdőt. Rendőrök és civilek mászkáltak a fák között és kutatták a két fiatalt. Nem kellett sokáig keresgélniük őket, a fiú lefejezett teste ott hevert az erdő szélén. Nem tett jót neki az a néhány nap, jó pár állat fedezte fel őt a rendőrök előtt és dézsmálták meg amúgy is ijesztő maradványait. Nem egy fiatal, tapasztalatlan rendőr lett rosszul a látványától és hányt a bokrokba. Egyikük se jutott ki onnan…

Felfedezve a fiút immár biztosak voltak abban, hogy a lánynak is valahol a közelben kell lennie és félő volt, hogy hasonló körülmények között fognak rátalálni. Mégis sokkoló látvány volt, amikor megpillantották a vérrel beszínezett fa tövében üldögélő lányt azzal a hatalmas nyílással a feje tetején, melyen sapkaként kandikáltak kifelé agytekervényei.

Ez volt az a pillanat, amikor Favágó kisétált a fényre a fák árnyékából. Csendben figyelte az otthonában járkáló embereket, de mikor már vagy az ötödik piszkította össze családtagjait a szájukon át kiáramló váladékkal végképp elege lett és felbőszült tekintettel vetette magát a gyanútlan rendőrökre. Gyorsan végzett velük, hiába voltak sokan, gyengék voltak és úgy rettegtek, akárcsak egy ma született bárány. A legváratlanabb pillanatokban csapott le és mielőtt még megállíthatták volna, vagy egyáltalán felfoghatták volna a rájuk leselkedő veszélyt vége volt. Ugyanolyan tehetetlenül hullottak a vértől csillogó földre, mint előttük a fiatal pár.

Csupán egyetlen rendőr élte túl, a rendőrfőnök, aki már jócskán az ötvenes éveit taposta és kihasználva a fiatalok bambaságát berohant a fák közé. Biztosan vigyázott rá valaki, mert meglelte a kivezető ösvényt, bepattanva járőrkocsijába elhajtott a helyszínről és tövig nyomva a pedált visszament a városba. Egy rendőrt úgysem lehet megbüntetni és úgy, hogy ő az egyedüli élő rendőr, akinek ez jogában áll, így pláne nem. Még aznap sajtóközleményt adott ki és jelentette az erdőben látottakat, továbbá parancsba adta, hogy senki sem teheti be a lábát az erdőbe, még akkor se ha tűzifát akar gyűjteni télire.

A városra kiült a pánik. Az emberek rettegtek és még házaikat sem hagyták el. Sokan elmentek, maguk mögött hagytak mindent és inkább egy jó messzi helyen kezdtek új életet. Ők cselekedtek helyesen. Mindenkinek el kellett volna mennie, de a legtöbben ragaszkodtak a városhoz, ahol felnőttek, ahol családot alapítottak, ahol megöregedtek, akárcsak a szüleik és nagyszüleik. Ők nem tudtak egyetlen szó nélkül maguk mögött hagyni több száz évnyi történelmet, így hát házaikba bújtak és vártak, ameddig véget nem ért az ügy. A rendőrfőnök tovább nyomozott és ismerve őt tudták, hogy előbb-utóbb leszámol a titokzatos kockás inges Favágóval, aki fejszéjét szorongatva őrzi az erdőt.

De nem mindenki bújt meg házában, még a tiltás ellenére sem. A gyerekeket izgalomban tartotta a dolog és kíváncsiságuk olykor legyőzte józan eszüket vagy félelemérzetüket. Kisebb csoportokba verődve bemerészkedtek az erdőbe, hogy megbizonyosodjanak a Favágóról. Egyikük sem tért haza. Apró testeiket brutális körülmények között találták meg felaprítva az erdő szélén, közel a többi gyilkossághoz. Mindegyik egy bizonyos régióra korlátozódott, hiszen mindegyikük ugyanazon az útvonalon lépett be az erdőbe, de egyikük sem jött ki onnan – kivéve a rendőrfőnököt. Mindegyikük egy fának dőlve ült felfestett vére mellett, mely fejfaként jelezte végső nyughelyét. Rengetegen haltak meg a Favágó fejszéje által. És a gyilkosságoknak sohasem szakadt vége, csupán abbamaradtak hosszabb-rövidebb időkre, attól függően, hogy milyen időközönként tette be oda ember a lábát. Az elmúlt ötven évben senki sem vesztette életét az erdőben, így a rendőrök halottnak nyilvánították a Favágót és feloldották az erdő belépésére vonatkozó szabályt. Sokan még így is úgy gondolják, hogy a Favágó még mindig itt él és védelmezi a területét, csupán a megfelelő alkalomra vár, hogy ismét lecsaphasson.

***



          – És tudod hol volt az a hely, ahol a lány meghalt? – tette fel nekem a kérdést majd kicsattanó izgalommal Samu. Nagyot nyelve, rémült tekintettel ráztam meg a fejem, mire egy pillanat alatt bukott ki belőle a válasz – Hát itt! Pontosan itt! – bökött arra a vaskos fára, melynek lábához a sátrunkat állítottuk fel.

Szavai hallatán összerezzentem és nagyot nyelve próbáltam lejjebb tuszkolni a torkomban felgyülemlett gombócot, mely megakadt a nyelőcsövem közepén és minden igyekezetem ellenére ottmaradt. Látva rémületemet Samu felnevetett, majd kicsorduló könnyeit törölgetve felém fordult.

          – Csak nem betojtál? – kérdezte hahotázás közben, majd hasára szorította a kezét, pontosan nevetéstől sajgó rekeszizmára.
           – Nem – jelentettem ki magabiztosan és kissé sértődötten a feltételezésért. Kihúztam a hátamat és próbáltam közömbös arcot vágni, elrejtve mögötte a bennem dúló félelmet és rettegést, mely hatalmába kerítette egész lényemet.
           – Pedig nem úgy tűnik – vetette ellen még mindig harsányan hahotázva. A szemeit forgatva tűrtem a gúnyolódását, majd leugrottam a farönkről és elindultam a fák közé. – Hova mész? – szólt utánam kissé meglepett, de kíváncsiságtól terhes hangon.
           – Pisilnem kell! – szóltam vissza felé sem nézve és eltűntem előle az egyik nyárfa takarásában. Még hallottam, amint azon viccelődik, hogy még jó, hogy nem pisiltem be a félelemtől, de ügyet se vetettem rá, tovább meneteltem a fák között.

Nem akartam nagyon messzire elkóricálni, így az első szimpatikus, bokorral szegélyezett fához ballagtam, aminek takarásában nyugodtan elvégeztem a dolgomat. Nem a félelemtől kellett pisilnem, hanem attól a rengeteg meleg kakaótól és teától, amit az itt tartózkodásunk óta megittam. Megkönnyebbülve léptem el a fától, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam az ellenkező irányba és vetettem egy gyors pillantást a mögöttem lévő tájra. Sötét volt már és néhány vaskos, vékony alaknál többet nem tudtam kivenni. Aztán mégis. Nem állat volt és nem is ember, hanem egy kidőlt, egy méter átmérőjű fa, mely elesett katonaként hevert tőlem alig néhány méterre. Egy ilyen sűrű erdőben nem olyan különös az efféle jelenség, nem is ez keltette fel az érdeklődésemet, hanem az ahogyan hevert ott. Nem vihar döntötte ki, nem villám szelte ketté, hanem azt a fát valaki kivágta. Egyenes vonalban szakadt el gyökereitől, emberi kéz által veszett oda.

Közelebb lépve a fához jobban szemügyre tudtam venni a rajta ütötte fejsze nyomokat, a bele-belevágó pengét, mely felhasította kérgét. Aztán tekintetem továbbsiklott a törzsére, melyen valami sötét, ragacsos anyag húzódott. Először azt hittem gyanta, majd miután megérintettem az ujjaimmal és az orromhoz emeltem, várva, hogy megcsap a gyanta szúrós szaga, fémes ízt szagoltam az ujjaim hegyén.

Vér…

Elszörnyedve ugrottam el a fatörzstől és mereven tartott kezemmel rohantam vissza Samuhoz. A szívem a torkomban dobogott és megállás nélkül lüktetett a vér a testemben, a fejem búbjától egészen a talpam legkisebb szegletéig. Olyan gyorsan futottam, hogy még egy oroszlán se ért volna a nyomomba, néhány perccel később már ismét a táborunknál voltam és zihálva, összekócolódott hajjal, remegő ajkakkal álltam ott Samu előtt, aki jót derült a félelmemen, majd látva rajtam, hogy ez most nagyon komoly lehervadt a mosolya és kérdőn szegezte nekem a kérdést.

          – Mi történt?
          – A… a… Favágó… – nyögtem levegő után kapkodva. – Itt van… a közelünkben…

***

Samu nem hitt nekem. Láttam a szemében, hogy kételkedik a szavaimban és képzelgésnek véli mindazt, amit láttam. Pedig nem álom volt. Tudtam jól, hogy nem az és be kellett bizonyítanom neki, így hát hosszas unszolás után beleegyezett abba, hogy velem tart ahhoz a farönkhöz.

Kételye addig állt fenn, ameddig el nem értünk alkalmi illemhelyemhez és meg nem pillantotta a saját szemeivel a kivágott fát. Gyanakvó léptekkel közelített felé, majd mintha csak egy ritka kőzet lenne egy múzeumban óvatosan megérintette. A vér rá is átragadt, minek hatására elrántotta onnan a kezét és rémület ült ki a szemébe. Akkor már hitt nekem. Láttam, hogyan keríti hatalmába őt is a rettegés és hogyan jut el az agyáig a gondolat, miszerint a Favágó valóban létezik és itt van velünk az erdőben.

         – El kell tűnnünk innen – közölte velem kissé remegő, de mégis kemény hangján, mire szinte azonnal kirepült a sötét fák éjfekete levelei közül egy balta, mely széles ívben szelte át a köztünk lévő dermedt levegőt és állt bele a közvetlenül mögöttünk lévő fába. Samuval szinte ugyanabban a pillanatban tört fel belőlünk a rémisztő sikoly, mely hosszan visszhangzott a térben.

Léptek zaja hallatszott. Egy széles vállú, magas alak lépett ki a fák sötét árnyékából, arcát homály fedte, csupán dús fekete szakállát tudtam kivenni és az ölés vágyat, mely úgy sugárzott belőle, akárcsak egy mezőn tavasszal a virágillat. Piros kockás inget viselt, farmert és bakancsot. Jobb karjában egy fejsze lógott, pengéjén megcsillant a fölöttünk világító hold fénye. Felénk tartott.

Samuval riadtan egymásra pillantottunk, majd szinte egy emberként kezdtünk el rohanni. Nem tudtuk merre tartunk, csak az volt a lényeg, hogy minél messzebbre jussunk. Samu haladt elöl, én szorosan a nyomában és közben szinte másodpercenként pillantottam magunk mögé, hátha megpillantom a Favágó utánunk rohanó alakját. De nem volt ott. Nem volt mögöttünk senki sem csak a fák és a közöttük lévő bokrok. Mégis hova tűnt?

Nagy erővel estem neki Samu hátának, aki egyszer csak megtorpant előttem és lemerevedve meredt maga elé. Majdnem feldöntöttem a súlyommal, de olyan szilárdan állt földbegyökerezett lábaival, hogy képes volt visszaverni az ütésemet és a talpamon tartani. Értetlenül pillantottam rá és kisöpörve a szemembe lógó hajtincseimet én is abba az irányba néztem, amerre Samu olyan hipnotikusan meredt.

Ott állt. A Favágó. Mereven előttünk magasodott, akárcsak egy szikla és mozdulatlanul tartotta izmos karjában függő fejszéjét.

          – Gyerünk …! – nógattam őt, de Samu csak halálra vált arccal meredt a tőlünk alig néhány méterre lévő gyilkosra és úgy tűnt, már ki is szállt a lélek a testéből, ugyanis egy tapodtat se moccant, hiába rángattam a ruháját.

A Favágó elindult felénk. Öblös léptekkel haladt, hangtalanul, akárcsak a fák között bujkáló árny. Alakja egyre nagyobbra és nagyobbra nyúlt, már tisztán ki tudtam venni a ruhája mintáját, a karját befutó sötét szőrszálakat, a bakancsára száradt apró vércseppeket…

          – Futás! – ordítottam Samu fülébe teljes hangerővel, de még csak bele se rezzent. Olyan volt, mintha a Favágó birtokba vette volna az elméjét és bezárta volna őt a tulajdon testébe. Samu már nem volt ott velem. Már akkor tudtam, hogy messze jár, távol tőlem és a Favágótól, távol a saját életétől, távol a világunktól. Otthagyott engem, hagyta, hogy a Favágó őt kaparintsa meg és ne engem, amiért egész életemben hálás leszek neki.

Nem akartam otthagyni. Tovább húzogattam a pulcsiját és a karját, de meg se moccant, olyan volt, mint egy robot, akinek parancsba adták, hogy ott álljon mozdulatlanul, ameddig engedélyt nem kap a mozgásra. Nem tehettem érte semmit. Nem tudtam felkapni a vállamra és magammal cipelni, nem tudtam elhúzni, nem tudtam magammal vinni. Ott kellett hagynom.

Könnyes szemmel csúsztattam le a kezemet a válláról és léptem el tőle, közben le sem véve róla a szemem. Még mindig vártam, hogy megmozduljon, de nem tette, a Favágó pedig már alig két méterre volt tőlünk.

Futásnak eredtem. Néhány kínkeserves méter megtétele után vetettem még rá egy utolsó pillantást. Láttam, amint a Favágó elér hozzá, felemeli a kezében szorongatott fejszét és egy határozott mozdulattal belevágja Samu koponyájába. Barátom összerogyott az ütés alatt, térdre esett, majd holtan zuhant le a földre.

Elfordítottam a fejemet és könnyeimet potyogtatva rohantam tovább az erdőben. Igyekeztem elhessegetni Samu képét a fejemből, ahogyan térdre rogyott és élettelenül esett össze, de sehogy se tudtam kitörölni őt a fejemből. A szívem meghasadt és olyan erősen vérzett, akárcsak barátom feje, melyet a fejsze pengéje hasított szét.

Életben kellett maradnom. Samuért. Magamért. És a történetünkért. Tudtam, hogy el kell mesélnem, ami velünk történt, hogy mindenki megtudja, hogy a Favágó meséje nem egy puszta mese, hanem igaz történet és még mindig ugyanúgy fenyeget minket, mint száz évvel ezelőtt. El kellett mondanom mindent, hogy soha többé ne tudjon ölni. Hogy senki se merészkedjen be az erdőbe, hogy aztán soha többé ne szabaduljon ki onnan.

Kijutottam az erdőből. Fogalmam sincs hogyan, de sikerült elérnem a széléhez és kirohannom az útra. Még ma is biztos vagyok abban, hogy Samu segített abban is, hogy megleljem a kijáratot a végtelennek tűnő fák között. Ott volt velem végig és még most is érzem, hogy velem van. Nélküle nem sikerült volna. Nélküle nem éltem volna túl. És nélküle nem tudtam volna elmeséli senkinek sem a Favágó meséjét.




Kép forrása


Tovább