Boér Péter Pál: Egyik zápor sem te vagy...

megosztotta: Porcelánszív



Még homályosan látsz, önfegyelmet erőltetsz, szép hosszú szempilláiddal feded el gyönyörű szemeidet. Mindenhonnan kivágyik a fájdalom, és akár tenyérben tartott részecskék, úgy csurran alá. Az első csepp homályos. Kilépsz önnön derengő valóságodból, már nem érdekel a rád zúdított, sáros homokvihar sem. Szemeidből egyszerre ered meg a belső zápor. Bár könnyítene, de nem...
      Hiába rázkódik a tested, annak sincs jelentősége, hogy maréknyi igazgyöngy a lelked. A patyolattisztára söpört helyen is besötétedett. Szurokszínű mocsokdagonya latyakja lötyög, s tán sosem tisztulna még tisztábbra a már zivatarrá változott könnyeső nélkül.
      Vajon mennyi idő kell, míg elvonul, mert a patakzó cseppek árja ugyan kifogy, de az ok nyomot hagyott. Belső eged kéksége messze még. Barna, foltos mocsok fed mindent, csak egy szemmel láthatatlan út érzete fénylik egy picit középen, amin enyhe cikk-cakkban vezet fölfelé a keserűség ízben mérhető mutatója.
      A külső és belső könnyek egymásba folyása letisztít minden lengőhíd érzetet. Lebegsz, majd elsüllyedsz a kínban. Tudod, egyik zápor sem te vagy, csupán egyszeri és megismételhetetlen csodálatos műalkotás, akinek bármennyit bakancsolják érzelmeit, mindig kap annyi tisztítót, hogy ha mást nem, azt a ködbe veszni látszó, lényegi fény-utat soha ne tévessze szem elől.


 
Forrás


Tovább

Otsukimi - Csodállak Telihold...

megosztotta: Porcelánszív


名月にけろりと立しかがし哉
meigetsu ni kerori to tatashi kagashi kana (1816)

szüreti holdfény
megőrzi hidegvérét
a madárijesztő


名月のあるが上にも玉火哉
meigetsu no aru ga ue ni mo tamabi kana (1819)

szüreti holdfényt
halvány homályba taszít
a tűzijáték


名月をにぎ にぎしたる赤子哉
meigetsu wo nigi-nigishitaru akago kana (1810)

totyogó gyerek
a szüreti teliholdat
el-elkapdossa


名月や仏のやうに膝をくみ
meigetsu ya hotoke no yō ni hiza wo kumi (é. n.)

szüreti holdfény
összefont lábakkal
ülök mint egy Buddha


名月や出家士諸商人
meigetsu ya shukke samurai shoakindo (1821)

aratáskor mind
holdat bámul: kalmárok
papok szamurájok


名月や薮蚊だらけの角田川
meigetsu ya yabu ka darake no sumida-gawa(1811)

szüreti holdfény
a  Szumida-folyóra
tódul a szúnyog


目ざはりになれど隣の柳哉
mezawari ni naredo tonari [no] yanagi kana (1822)

bár eltakarja
a kilátást a szomszéd
fűzfája – sebaj


身の秋や月は無きずの月ながら
mi no aki ya tsuki wa mukizu no tsuki nagara (1823)

éltemnek ősze
tökéletesen csak a
hold néz ki ma is



Fotó: TabiKazu


Forrás: Terebess.hu

Tovább

Pusztai Andrea: Álmoknak hinni

megosztotta: Heléna Szilágyi




A hátizsák jobbra-balra zötykölődik a vállamon, ahogy minden erőmet beleadva futok felfelé. Fájó izmaimmal keményen nekifeszülök a hegynek, zihálok, szántszándékkal nem nézek fel a meredek útról. Az eső fanyar szurokbűzt old ki az aszfaltból, majd’ megfulladok tőle, ahogy felszáll a tüdőmbe tolakodó pára. Nem akar elállni, minden nyirkos, langyos és sikamlós. Már csak pár méter, mondogatom magamban, és biztonságban leszek. Fülemben annyira zúg a vér, hogy úgy hallom, mintha maguk a hegyek dübörögnének, ahogy a víz lezúdul a vihartól felduzzadt folyón. Hátrafordulok, a fentről mint egy terepasztal elém táruló völgyben, lent egy világoszöld autó alól készül elsodorni a gyenge kis kőhidat. Reccsen a fák törzse, omlanak a sziklák, zubog az áradás, mintha a bérc másnapos haragjában alánk okádna. Borul és oldódik a világ. Arcomra fanyar mosoly ül ki, ráfagy a rekkenő hőségben. Zihálok. Várok. Ha elér az áradás, itt halok meg.
Egy izzadtságcsepp a nyakamból lecsorog a melleim között, be véres pólóm alá. Kéjes érzés ömlik el rajtam: végignézhetem, ahogy Siskót autóstul elsodorja a háborgó áradás. Pár perc gyönyör: az előttem reccsenő világban ő eltűnik, és vele a múltam is.
Közeledik a víz, de talán van esélyem.
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”
Az ár most magával rántja a hidat: előbb alul roppan el a pillér, majd lustán megroggyan az egész alkotmány, és az autó az oldalára borul. Lomhán fel-le hullámzik a vízzel, végül eltűnik, benne Siskóval, a barátommal. Megérdemli a rohadék.

a kép forrása


Erre járva mindig megálltunk a hídon, és bámultuk a gyors folyású vizet. Bíztunk benne, hogy nem önti el, mielőtt átérünk. Bár hallottuk a rádióban, hogy a vihar után kiönt a folyó, lezárták az utakat, mi látni akartuk az áradást.
 Nincs még fél órája, hogy elhagytam a házunkat. A postaládából kilógó levelet a sarkánál fogva kirántottam, a zsebembe gyűrtem, és már pattantam is be a kocsiba, autóztunk, a földúton levágva, hogy mihamarabb kilyukadjunk a szerpentinre. Aztán száguldottunk fel a hegyekbe, jókedvűen, mint két beszívott hippi.
A pólómon, a széldzsekim alatt azonban vércseppek száradtak.
A vér az apámé volt.
Mikor kiléptem a bejárati ajtón, anyám a fürdőszobában volt, mindig két órán át áztatta magát a kádban. Ezalatt dördült el a lövés.
„…Az az ember az apád!”
Álmomban anya a kezemet fogta. Én kicsi voltam, az ő keze nagy volt. A hosszú, kék ruhájában sétált mellettem. Másik karján egy kosárban kenyeret vitt, meg tejet, szalámit talán, nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy nyűgnek gondoltam, ha engem is húznia kellene, ezért elhatároztam, hogy segítek neki, erősen tartottam a karomat, és szaporáztam a lépteimet, hogy ne rángassam lefelé, a legkisebb erőt se kelljen kifejtenie, hogy megtartson, miközben egymás mellett megyünk.
Aztán már a földön térdelt, és sírt. Nem értettem, mi történt, egy nála is nagyobb férfi állt előtte, ott az utcán. Lövés dördült, dobhártyarepesztő, és meleg, lágy anyag fröccsent rám, ami rózsaszín pöttyöket oldott a kifolyt tej fehérjébe, és hosszú csíkot festett a halványszürke aszfaltra. Éreztem, ahogy eltorzul az arcom, és azt hiszem, üvöltöttem, de nem hallottam a hangomat, csak a szám feszült szét, majd’ elrepedt, és a szemem résnyire szűkült a rémülettől. Valaki felemelt, és simogatta a hátam, de én csak sírtam. Olyan sokáig, hogy mire abbahagytam, elfelejtettem, miért kezdtem bele.
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”


Reggel a szobám nyitott ablakán beáradó madárcsicsergésre ébredtem. Már mindent becsomagoltam, amire szükségem lehetett a nyaralás alatt. És tegnap megszereztem a fegyvert. Két hete terveztem, hogy megteszem, és két hete minden nap a „mégsem” mellett döntöttem. De újra és újra ugyanazt álmodtam. Ugyanazt, hogy a kék ruhás nőt mellettem – aki az anyám, meggyőződésem, hogy ő az igazi anyám – lelövi az a férfi. Közvetlen közelről. Éjjel, amikor aludtam, egy női hangot hallottam, anyámét, akit lelőttek, mint egy kutyát, a kísértetének a hangját, bármennyire is nem akartam hallani. Utolért álmomban, képtelenség volt menekülnöm előle. Néhány napja már éberen is hallottam dallamos hangját:  
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”
Néha mintha kuncogott volna.
Meg kellene várnom az eredményt? Egy ismerősöm elintézte, hogy gyorsított eljárásban elvégezzék a DNS-tesztet, amit kérvényeztem, de a levél az eredménnyel még nem érkezett meg. Ha az a férfi az apám, akit eddig annak tudtam, a szivarfüstjével és a divatos parfümje illatával, a luxus iránti olthatatlan vonzalmával együtt, akit így fogadtam el… Ha megtörtént mindaz, ami kísért, amit a nő sugdos álmomban, akkor ez az ember, az apám, gyilkos, aki megölte az igazi anyámat. Engem azonban éppen ezért valaki más DNS-e érdekelt.
Az anyámé.
Ha a nő, aki felnevelt, és most a konyhában azon szorgoskodik, hogy eldugja a titokban iszogatott brandyjét, ha ő a DNS-teszt alapján a vér szerinti anyámnak bizonyul, akkor egyszerűen csak baromságokat álmodok. De mi van, ha nem? Mi van, ha a valóságot láttam, és felszínre tört egy elfojtott, régi emlékem, amit eddig a tudatom bölcsen elzárt előlem? Olvastam már ilyesmiről, és tűkön ülve vártam az eredményt.
Miután rendre ugyanazt álmodtam, és a hempergések után Siskóval, hogy felfedeztem a testem kínálta lehetőségeket a gyönyörre, apa és anya hirtelen távol kerültek tőlem. Már nem voltam szűz, nem voltam az ő kislányuk. És Sisko nagyon is értette a dolgát. Szerettem vele lenni, bár alig ismertem.
Mély magány tört rám. Kívül rekedtem az egész világon. A tükörbe pillantottam, sápadt arcomon sötét kifejezés ült. Vajon látszik rajtam, mire készülök? Hogy ölni indulok? Elvigyorodtam. Úgysem vagyok képes rá. De mi lenne, ha mégis megtenném? Csak úgy. Az élvezet kedvéért.
Kihúztam az éjjeliszekrényem középső fiókját, és elővettem a fegyvert. Nézegettem, a filmekből ellestem már, hogyan kell bánni vele.
Fejbe kellene lőnöm magam. Az lenne a legtisztább. Túl sok a zűr velem. Nem nekik van bajuk velem, hanem nekem magammal. Talán elment az eszem, meghibbantam. Talán örököltem anyám gyenge idegzetét – ahogy ő szokta mondani –, és éppen a megőrülés utolsó fázisában vagyok. Holnapra teljesen begolyózom. De előtte még lelövöm az apámat. Kíváncsiságból.
Nem tudom lelőni apát. Anya belehalna.
És semmivel sem lennék különb. A magányom oka egyébként éppen ez volt, hogy nem is akartam különb lenni. Valósággá lett számomra, ahogy anya a kezemet fogja, és a vére rám fröccsen. Azt kívántam, bár pontosabban ki tudnám venni az arcokat, de egy kicsit homályosak voltak az álomban, az érzéseim viszont annál tisztábbak. Az anyám volt az a nő, valahogyan tudtam, éreztem.
Képtelen voltam szabadulni az álomtól meg a nő hangjától.
Hirtelen színpadias mozdulattal az ágyamra dobtam a fegyvert. Farmert és pólót rántottam magamra, kapkodva felkötöttem a hajam.
Megteszem, mielőtt Siskóval nekivágunk annak az egy hétnek. Egy hétig vele. Végigtáncoljuk a koncerteket, szívjuk a füvet, meg minden anyagot kipróbálunk, amihez csak hozzáférünk, és addig kefélünk a sátrunkban, míg alig tudok lábra állni. Jó lesz.
Csak előbb lelövöm apát.
Beléptem a dolgozószobába, a karom az oldalam mellett lógott, a fegyvert hátrafelé fordítva tartottam a markomban, hogy ne láthassa. Elcsodálkoztam, milyen nehéz. A csomagom az előszobában várt rám, anyám a fürdőben dudorászott, a hangja kiszűrődött hozzánk.
– Mi a baj, kicsim? Azt hittem, már elmentél. Vagy nem adtam elég pénzt? – kérdezte, ahogy felnézett. Minden gondolata a pénz körül forgott. Így is többet adott már, mint amennyire szükségem lehetett. Elmosolyodtam, mélyen beszívtam a barátságos szivarfüstillatot, ami belengte a szobáját, és meglepett, hogy nem reszketek.
– Elég lesz, csak még beszaladtam egy puszira – mondom. Nem remegett a hangom sem, szinte megijedtem magamtól. Már eldöntöttem, hogy lelövöm. Ő egy halott ember. Most az egyszer én leszek az erősebb, én döntök. És én így döntöttem. Azon tűnődtem, mit is mondhatnék még neki. Aztán rájöttem, hogy szinte semmit. Csak úgy lelövöm. Tulajdonképpen mindig vágytam rá, hogy kiöljem magamból a szeretetét, ahogy rám néz azzal a barna szemével, mindazt, amit jelent számomra.
Közelebb léptem hozzá. Tőzsdei kimutatásokat böngészett, fél szemével tovább követte volna a monitoron villódzó számoszlopokat, miközben hozzám fordult megszokott egykedvűségével, ami, mint valami láthatatlan ködfelhő, állandóan körülvette. Azzal a rá jellemző, kifejezéstelen tekintetével pillantott rám; ilyenkor mindig azt éreztem, hogy megzavartam a tevékenységében, alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. Újra szembesített az idegenségével, alig egy méterre ült tőlem, és mégis világokban volt mérhető a távolságunk.
– Mondanék még valamit…
– Mit?
– Hogy hiszek az álmaimnak. – Azzal mosolyogva hozzá hajoltam, ahogy szoktam, de előhúztam a fegyvert a hátam mögül, miközben homlokon csókoltam. Észre se vette, ahogy az álla alá feszítettem a csövet, mielőtt meghúztam a ravaszt.
Olyan könnyen ment.
Ajkam még meleg homlokához ért, füstillatú, enyhén sós bőréhez, amikor éreztem, hogy megvonaglik a teste. Csodálatos érzés volt. A dörrenő hang még keményen ott feszült a fülemben, mikor kinyitottam a szememet, és láttam, hogy a vére olyanra spriccelte össze a dolgozószoba falát, mint valami posztmodern műalkotás. Egy agyvelődarab csúszott le a tapétán. Igen, ez már művészet. Különleges gyönyör.
Anyát hallottam a fürdőszobából:
– Mi történt, drágám, jól vagy?
Ha megszólaltam volna, végem. Én már nem voltam otthon.
Az a nő nem az anyám, emlékeztettem magam, bár bizonyítékom még nem volt erre.
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád.”
Apám ernyedten az ölében pihenő kezébe szerencsétlenkedtem a fegyvert.
A nő előbújik majd a fürdőszobából. A nő, aki biztosan nem az anyám. Az én anyám az a nő a kék ruhában.
Lehúztam a kezemről a kesztyűt, és a zsebembe dugtam, aztán az előszobában belebújtam a széldzsekimbe, hogy eltakarjam véres pólómat. Hátizsákomat a vállamra vetve kisétáltam. A bejárati ajtót nyitva hagytam arra az esetre, ha a rendőrség mégis idegenkezűségre utaló nyomokat fedezne fel – annak ellenére, hogy apám saját kezében találják meg az életét kioltó fegyvert. Az én bűnöm legfeljebb annyi lehet, hogy elfelejtettem becsukni az ajtót. Könnyedén bejöhetett bárki.
Győztem. Legyőztem apát, a tőzsdecápát, a férfit, én, a gyerek, a lány, a senki, a nyűg.
Mire a kertkapura erősített postaládáig értem, már hallottam is a velőtrázó sikolyt, de szerencsére éppen egy lélek sem járt arra. Üvölts csak nyugodtan! Kikaptam a résből a levelesládából kikandikáló borítékot.
A francba! Ez az! Őrült izgalommal vártam a levelet, mindennap ellenőriztem a postát. És igen, ez az! A DNS-vizsgálat eredménye!
Negatív lesz, biztosan nem találtak egyezést a génkészletem és az alkoholista és ideggyenge nőé között, aki éppen kiszállt a fürdőkádból, aki úgy tett éveken keresztül, mintha az anyám lenne. Az én anyám szép, fiatal, és kék ruhája van, hatalmas, lebbenő szoknyája.
Sisko a szomszéd utcában parkolt. A levelet szorongatva, hosszú léptekkel siettem feléje. Már távolodtam a nő sikoltozásától, amikor váratlanul kinőtt a földből egy ember, valaki felfigyelt rám. Felegyenesedett a kertben, a kezében ásó, amiről földdarabkák potyogtak. Éppen hortenziát ültetett. Távoli szomszéd volt, a nevét sem tudtam. Az idős férfi kérdőn, gyanakodva nézett rám.  Közömbös arccal pillantottam felé, fogalmam sincs, mi történhetett. Ki sikoltozhat ilyen fülhasogatóan?, láttam az arcán a kíváncsiságot, ahogy a hang irányába fordult. Reméltem, hogy megfeledkezik rólam. Nem szóltam semmit, az gyanús lett volna. Továbbmentem. Siettem, de nem annyira, hogy fussak, csupán mintha épp nem akarnék elkésni a randimról. Ez így is volt.
Sisko a zöld tragacsában ülve várt rám, mint mindig. De ezúttal nem úszótáborba mentem a béna osztálytársaimmal, hanem egy rockfesztiválra a pasimmal. Lendületesen az autóba vetődtem, a szabadság íze megrészegített. Vagy talán, hogy öltem. Nyelvünkkel szinte egymás torkáig hatolva csókolóztunk, és miközben az egyik kezével eltartotta a dzsointot, a másik azonnal a lábam közé tévedt. Ettől olyan volt, mintha még követelőzőbb lenne a nyelve, az izgató, puha nyelve. Mitől támadt ez a gyönyörvágy bennem? Váratlanul kúszott végig rajtam a felismerés, hogy begerjedtem.
– Indulhatunk, bébi? – kérdezte vigyorogva. Láttam a szemén, alig várja, hogy kiérjünk a városból, és megálljunk egy menetre.
– Taposs bele, Sisko! – mondtam, miközben hátradobtam a hátizsákom. A hátsó ülésen ott volt a sátor, az ülésről félig lelógott a nyele baltának, mellette egy hátizsák fekete filccel telerajzolva békejelekkel. Ki akartam bontani a levelet, de hirtelen megrémültem a gondolattól. Már mindegy. A levélben ott van minden. Én hittem az álmaimnak, a nő hangjának.
– Adj egy slukkot! – mondtam Siskónak. Elvettem tőle a felém nyújtott füves cigit, és a levelet a műszerfalra, a szélvédő elé tettem.
Elindultunk. Megnyugtatott, hogy távolodunk, bekapcsoltam a városi rádiót. Éppen megszakították az adást, hogy figyelmeztessenek, a hegyekből várhatóan nagyobb vízmennyiség zúdul alá, sorolták a lezárt utakat. Sisko lepisszegett, mikor meg akartam szólalni.
– A francba, másfelé kell mennünk? Már az 51-est is lezárták.
– Menjünk arra! – mondtam. Vágytam a veszélyre. – Majd a hídon megállunk.
– Ahogy szoktunk? – kérdezte sokat sejtetőn a szemembe nézve.
– Ahogy szoktunk – súgtam, kifújva a füstöt, és lábai közé csúsztattam a kezem. Éreztem, hogy máris készen áll.
– Levelet kaptál? – pillantott felém, de egy sóhajjal nyugtázta, hogy épp mással foglalatoskodom, bal kézzel a nadrágjában matatok. Annyira akartam.
Újabbat slukkoltam.
– Hé, nekem is hagyj! – vette vissza a cigit.
Lekanyarodtunk a keskeny földútra, ami a hegyekbe felkapaszkodó szerpentinre vezetett. Az isteni anyaggal, a gyilkosság emlékével a véremben nem bírtam magammal. Sisko nagy örömére vad játékokat űztem vele, miközben vezetett, és úgy száguldottunk a göröngyös úton a híd felé, mintha egy sportkocsival döngetnénk az autópályán. Sisko tépte a hajam, és tucatszor a kormányba ütöttem a fejem, de akartam, ki akartam készíteni, nem tudtam betelni vele.
A hídon, várva az áradásra, vad szexbe bonyolódtunk. A rasztáiba kapaszkodtam, arca teljesen elmosódott előttem. Mindjárt itt a víz, tudtuk, hogy elsodorhat, de a veszély még édesebbé, mámorosabbá tette a gyönyört.
– Kurva jó ez a cucc.
– Mi van?
– Jó ez az anyag, amit mostanában Bingótól veszek, bírom, ahogy megvadulsz tőle, angyalom! – vigyorgott.
Elkomorodva néztem rá, miközben próbáltam visszarángatni magamra a ruháimat.
– Mióta veszed ezt?
– Már vagy két hete ezt szívjuk, bébi. Baromi jó, mondom! Csak hülyeségeket álmodok tőle, de amúgy mindent visz.
– Nem szóltál, hogy áttértünk valami másra?
– Akartam, de mindig annyira beindultál tőle, hogy elfelejtettem. Néha kicsit megijedtem tőlük, de nem érdekeltek komolyabban a rémálmaim. A minap a nagybátyám feje helyére álmodtam egy fehér macskát. Hófehéret, érted? Te is láttál ilyeneket, mi? – röhögött.
– Azt mondod, hogy a szertől baromságokat álmodunk? – Tekintetem a felbontatlan borítékra tévedt.  
– Ja. Miért? Beparáztál rendesen, mi?
– Nem annyira, mint hiszed. – Azzal hátranyúltam, és rámarkoltam az ülés mögötti baltanyélre.

Most pedig végignézhetem, ahogy a kettéhasított koponyájú Sisko holtteste a kocsival együtt lezuhan a mélybe. Elviszi a víz. Csak az enyém ez az öt perc, míg különös gyönyörömet élvezhetem, ahogy eltűnik a habok között. Átvert. Miatta álmodom a kék ruhás nőt.
A víz dübörög, de úgy tűnik, elég magasra feljutottam, hogy ne érhessen el. Előveszem a farzsebemből a levelet. Forgatom a kezemben. Kinyitom, kapkodva széthajtogatom. Kiszáradt a szám, és nincs egy rohadt söröm.
Olvasni kezdek. Ha negatív az egyezésre, akkor a kék ruhás nő az anyám volt. Ha pozitív, és a DNS-em megegyezik hivatalosan is ideggyenge anyáméval, akkor egyszerű gyilkos vagyok. Többszörös gyilkos.
És nincs egy rohadt söröm.
A mellemen csiklandósan folyik le az izzadság.
„A teszt eredménye: pozitív.”
Tehát ettől a pillanattól fogva tényleg egy rohadt gyilkos vagyok. Az anyám él.
De ha nem az igazi anyám az a kék ruhás nő, akkor ki a franc lehet?  Ki? Miért beszél hozzám? Mit akar tőlem?
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád. Te pedig megölted! De majd én vigyázok rád.”
A hang hallatán megpördülök magam körül, egy kék ruhás nő ül a szürke aszfalttal borított út szélén. Az a kék ruhás nő. Hunyorgok. Tényleg látom.
Döbbenten bámulom. Az arca az én arcom. Ő én vagyok. A gyilkos énem. És mostantól vigyáz ránk, mindkettőnkre.
És nincs egy rohadt sörünk.

Tovább

"Szeretném, ha szeretnének"

megosztotta: Porcelánszív




Legdrágább kincsünk a szeretet. De furcsamód,  minél bővebben szórjuk-osztjuk, annál gazdagabbak leszünk. Az akinek meleg családi otthona, szerető hozzátartozói vannak, sokkal könnyebben küzdi le a nehézségeket is, mint a megkeseredett, magányos ember. Szeretteink támaszt és örömet nyújtanak nekünk, de bánatunkban, gondjainkban is mellettünk vannak. Az alábbiakban kortárs költőink vallanak családtagjaikhoz fűződő eltéphetetlen kötelékeikről.







Kozák Mari
Nagyanyónak


Alszik az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
már várták az égi mezők, a csillagok,
míg lépkedett feléjük – dúdolgatott

egy régi altatódalt, mit anyjától hallott
mikor lánykaként aludni nem tudott,
csak nézte a holdat – nem álmodott,
éhes volt, fáradt – ma is dolgozott,

dohánylevél illata járta át a házat,
tisztaszoba kezétől ragyogott, teknőben
a kovászolt kenyér még álmodott,
sajgott háta, köténye liszttől porzott,
épp betöltötte már a tizenhatot.

Alszik az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
az égi mezőn várták pipacsok
lába nem dohánylevélen tapodott

és fehér kötényén szirmok ébredtek,
hajába illatot font a messzeség,
tenyerén csillag ébredt – olyan kék,
s lábához térdelt a mindenség…
szólt - nyolcvan év lenne már elég.

Most megállt kicsit, vállát előre lökve
dagasztotta újra a kenyeret,
fehér gyolcsot terített rá, megmosta
agyon-fáradt kezét, körbe nézett,
sóhajától elcsendesült a szürke ég,

majd öccséhez lépett – homloka
ráncait simítva kívánt szebb életet,
hisz gyermek még – már ismer
gondoktól terhes nyomorult életet,
talán még nem is vétkezett…

Alszik az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
emléket, rossz életet sarokba dobott,
egy halk imával búcsúzott.




Nászta Katalin
Kiáltás Imafokon


könnylevélbe öltöztetlek
mosolyommal simogatlak
tenyeremmel takargatlak
ezüstszéllel hűsítgetlek
melegemmel melengetlek
a bőrömmel óvlak, védlek
szememet is rád aggatom
hulló hajammal csiklantlak
égő keblemen ringatlak
kihűlt erekkel sikoltlak
sziklavirág szíved
sziklacsipke melled
szétszaggatja villám
szétveri a zápor
tavasz utolérhet
csillag sem segíthet
földem is kivethet

szaladj édes fiam
fussál kedves párom

tán megőriz álmom




B. Tomos Hajnal
Elődök


Keveset beszéltek,
de értettek
a ki nem mondott
szóból is –
könyvet nem forgattak,
mégis féltekére-valót
tudtak
a teremtett világból.

Rongyokban eltöltött
életük után,
feltépett ingmellel
mentek a halál ellenébe.




Para Olga
Hallom a Hangod


– Ó fiam Fiam
Hallom a hangod
– virág vagyok a
síromon nőtt
legeslegszebb
piros rózsa
s csak Neked nyílok
mert örökké látsz
őrzöl azóta
anyai hűség
szobra vagy te
örökké sírsz azóta
hallod a hangom
hallom a hangod
örökké sírsz azóta
téren túl de létezem
hinned kell ebben
apadjon könnyed
én várni tudlak
más dimenzióban
időtlenül
időtlenül
– most a félelem
mocorg bennem
kiöl minden
ép gondolatot
csak te vagy egész
az elme így vetít
belülről és
látlak érezlek
épp mosolyogsz
hogy mily banális
dolog és percnyi
a Lét bennünk s elválni
mégsem tudunk
s érveket sorolsz
pillanat perc
nem létező fogalmak
s valahol én
veled te
velem
egyek vagyunk






Nászta Katalin
Idéző
90-edik éves édes szülémnek


könny-egű szemed
fehér karod ívének erejét
homlokod bronzfényű ráncait
őszbe vegyülő hajad
szelekkel szembefeszülő tested
engem vállaló kínod
téged – mással összehasonlíthatatlant
az életre marakodó küzdelemben
néha ködöktől elszürkülő halántékod is
meg össze-összecsukló térdeid
fáradtságos hited
merészséged, hogy felneveltél
idézem, anyám
volt erőd tavasszal nyuszit varázsolni a fűbe
télen csillagokkal teletömni a szobát
TÉGED  – e szertelen mindenségben
anyámságodra borult eszemmel
rég nem férkőzve álom öledbe
kiáltalak – tartalak a Nappal szembe
hogy elhomályosul
hova menekülsz???
idézlek büszkén, fájón
kétségbeesetten
egyedül




Kozák Mari 
Lilim játszik


arcán pilleszárny
rebben
álmok jönnek
hozzá – csendben
szemében csillag
vállán angyalok…
hát játszik
néha felnőttet
és álmában tanulja
madarak röptét
anyák örömét…
Lilim játszik
még rejti mosolyát
sejti milyen a világ
pillangó szemével
csodát lát…
Lilim játszik
én mégis féltem
gonosz a világ
megsebezheti
tán a pille – védi.




P. Pálffy Julianna
Születésnapodra
(Édesapámnak)


Mikor túl sós volt a könny,
végig imádkoztam minden utat,
mormoltam magamban
ezerszer ismételve neved…,
az útszéli búzavirágot, akkor
tettem el emlékbe neked;
Mások közönye felemésztett,
a hidegen kék-zöld fények
cseppnyi reményt sem hagytak,
temettem nyáron őszt, tavaszt, telet…,
azt az útszéli búzavirágot
tettem el emlékbe neked;
Nyolcvanhat éved csikócsengő,
tél-tavasz-nyárból őszbe zengő,
ha Édes tartja kezében a kezed,
Ő az erős, s Te csodálod az eget…,
azt az útszéli búzavirágot
én tettem el emlékbe neked;
Álomszép anyám csillagszeme,
ha túl sok könny marta,
magamban imádkoztam vele:
Tartson meg Téged az Ég,
mert az az útszéli búzavirág
ma is csak érted, miattad kék!




Zelenka Brigitta
Nagyanyám


Keze ölében két galamb,
vállára hull az est harang,
arcán a pilla rebbenő,
kályha duruzsol, szemben ő.

Benéz a hold az ablakán,
melléje ül a bús magány,
szeme előre, múltba lát,
száz csodát, álmok hajnalát,

talán csak apró kincseket,
gyermek, ha lepkét kergetett,
vagy egy illatot, ha a fán
szerelem nyílott hajdanán,

csak egy elsüllyedt rég-világ
játszik színt, míg a szél kiált.
Öleltem volna Nagyanyám…
almaszag leng az őszhaján.




B. Tomos Hajnal
Üzenet  
(apámnak, aki 15 éve elment)


Azóta sok minden változott,
jöttek-mentek a fellegek,
emberek születtek: dédunokáid,
és haltak meg: sokan
(ott vannak már veled).
Azóta sok minden lehullott,
kinyilt, felépült, megjavult,
kikopott, megszépült, betörött,
letisztult, elrohadt,
szóval ugyanaz maradt
a föld idefent, s az ember,
csak TE nőttél szinte elérhetővé
minden nappal és éjszakával
egyre elevenebbé,
intéseid is most váltak érthetőbbé,
mintha nyomodba lépkedve
egyre közelednék.







Barna Júlia
A Nővérem Voltál


hol van már az oktalan boldogság
amikor könnyűnek érzed magad
csupán azért mert vagy
most a pillanatnyi örömön is
fekete szalagok lobognak
neked tartozom minden nevetéssel
szerény örömökkel jóízű étellel
el kell számolnom magammal
hol voltam miért engedtelek el
a kérdés is nyomaszt
kit gyászolok kit sajnálok jobban
téged vagy magamat
a borzongás minek szól
az elmúlásnak a tiednek az enyémnek
egy múltban álltunk
mint az egymás mellé ültetett fák
mint a fán egymás fölött kihajtott ág
egy anyagból egy lélekből voltunk
egy szóban a múlt idő szörnyűsége: “voltunk”
a napok egyre messzebb visznek tőled
az idő múlása sodor el
elérhetetlen lettél
de agyamból kizárom a soha márt
ha van reinkarnáció lélekvándorlás
vagy valami más
ott állunk majd egymás jövőjében is.




Gősi Vali
Velem maradsz
Fiam, Gősi Zoltán emlékére
(1974. július 24 - 2000. július 29. )


szívemben
a késő nyárból
csak a pillanat maradt
ahogy a víz tükrére
rácsodálkozott a nap
a hang
a csend
– a szinte már nemlét –
a szótlan együttlétben
rejtőző emlék
– velem maradsz
a szívemben hordalak
áradsz
a délutánból
akár a nyári nap
de itt az ősz
az esttel
sárguló emlék
a perc szalad
s te ott állsz a hold-ezüstben
a csillagok alatt
– velem maradsz
a szívemben hordalak
talán a tél
a hó alatt bújó apró magok
a kis fürge rovarok
és a kő-nehéz bánat is
visszahúz marasztal
még nem menekít…
marad a fájón is szép
furcsa tél –
valami hófehér
szerelem
– velem maradsz
a szívemben hordalak
talán a tavasz
ha meglátogat
újra majd
az érti titkomat
mely szétfeszít
mint mikor rügy fakad
nyomában levél és virág
végül megint széllel elszálló
mag marad
– velem maradsz
a szívemben hordalak








Nászta Katalin
Csendélet szavakban


fekete rózsák nyíltak a kertben
házunkra sütött a hold
kishúgom szemébe botlott
játék mackó volt kezében

sötétben írtam a verset
különös szagú ibolyák
simogatták körül a házat
csillag ki nem verte ösvényen
bandukoltunk mind a négyen
árva anyám árva lányai
és apám is – a legárvább




Gősi Vali
"csendes örömök árnyékában"
anyámhoz


néha még vissza-visszatér
hamisítatlan mosolyod
megéled angyal-arcodon
az a szeretetből sarjadó
eredendő jóság
valami égi lámpafény hoz el
homlokod fölött arany glória
hajadban mirtusz-ág
körben mennyei világosság
érzem újra a rózsavíz illatát
ahogy életre kél majd illan
és az angyalszárnyak suhogásával
elsimul az itt hagyott csend
különös békesség járja át a szobát
majd hirtelen tovaszáll
ezen a szeretetlen felemás világon át
eltűnik mint egy szép karácsonyi álom
talán hogy utat találjon valahol
ahol régóta hiába várják
"tiszta szívvel
csendes örömök árnyékában"

Az idézett sorok Moretti Gemma Másként c. verséből valók.




Zelenka Brigitta
Örökség
(megkésett vers Anyák napjára)


Anyám, a génjeink sohase hazudnak
jelt vésnek jelenbe, tanúi a múltnak,
véred a véremben: kódolva a lét,
reámtestált örök, ősi hagyaték.
Zúgnak az emlékek és cikáznak képek,
ha veled lehetek, én sohase félek,
apró kéz kezedben, alig szűnő varázs:
sudárderék-Anyám napfényes kacagás.
Te sohase kértél, de mindig csak adtál,
elkopott a cipőd, lábadon a szandál,
alig jutott árnyék, elégtél a tűzön,
csiszoltad a hibám, elnézted a bűnöm,
új ruhám kelmébe álmaidat szőtted,
hogyha lázban égtem, hoztál meggybefőttet,
mikor együtt voltunk, öröm úgy vigasztalt,
otthon illatával terítettél asztalt.
Minden kikeletkor, konok kitartással,
élet-magvat szórtál remény-ringatással,
hogy álmatlan éjek dér-havazta búja
tavaszba oldódjon s hit csirázzon újra.
Közben egyre fogytál mint a fény, ha alkony
fogyó Napból árnyat rajzol az ablakon.
Fájt benned a rossz szó, de a tett még jobban,
s nem voltam melletted, szívem most is dobban
a bocsánatodért, de mosolyod látom,
s tudom elengeded minden tartozásom.
Testedből azóta ősi rög lett, s netán,
ha gyönyörű szíved már messze-messze jár,
Édesanyám, ha majd lenyugszik a napom,
mondd hol keresselek,  melyik hűs csillagon?







  

A címidézet Ady Endrétől származik.


Fotók forrása: B.Tomos Hajnal



Tovább