Sütő Fanni: A Tisztulás Földje

megosztotta: Heléna Szilágyi





A félvilági levegőben hamvadó szantál füstölő illata terjengett. A magnólia fák szirmai gyász-fehér esőként hulltak a föld felé, a talajt soha el nem érve, egy közteslétben fennakadtan. Az ég sötétbordón borult a tájra, megrekedve félúton az alkonyat és az éjszaka közt. Egy ködbevesző hegykúpon szentély gubbasztott, de az áhítat olyan messze költözött az emberektől, hogy alig akadt valaki, aki elmerészkedett volna odáig. A periféria gyér lakossága sokkal prózaibban próbálta megtalálni az élet értelmét: templomuk a Fehér Démon nevű fogadó, papnőjük a Csalogánynak becézett kocsmárosné volt, aki most is, mint a megakadt létezés minden pillanatában, éppen rizspálinkás poharakat hordott körbe nagy serényen. Széles vállú, öblös hangú férfiak énekeltek több száz éves népdalokat, amiket rajtuk kívül már mindenki elfelejtett, és harcsabajszú öregek tologatták vékony ujjaikkal a mahjong dominókat. A sarokba húzódva ült az egyetlen női vendég, előtte hajnalillatú fehér tea és egy szinte érintetlen zöldséges tál gőzölgött. A nő arcát egy háromszög alakú szalmakalap karimája alá rejtette, csak a szája sarkában ülő apró ráncok látszódtak. Ajka töprengő mosolyra húzódott, amikor leült elé egy arcát szintén nagy gonddal rejtegető alak.




– Hui Hua, ha nem tévedek? – kérdezte a jövevény, elhagyván a szokásos udvariassági formákat. 

– Az vagyok. 

– Azt hallottam, maga a legjobb a szakmában. 

A nő ráncai még jobban elmélyültek. – Ne higgyen a hízelgőknek – mondta. 

– Akkor talán nem maga a legjobb? 

– De. 

– Hagyjuk talán a fölösleges udvariaskodást. Az idő pénz. Két főről lenne szó egyszerre, elvállal annyit? 

– El. Felárért. Két lélekkel dupla kockázatot vállalok. 

– Aranyban fizetünk vagy években? 

– Aranyam most van elég, de évekből mindig sok van. 

– Rendben. Akkor ötszáz év? 

– Legyen hat. Akkor már csak tízezre évet kell letöltenem itt, a Tisztulás Földjén. 

Az utóbbit inkább magának szánta, mint beszélgetőtársának. 

– Az rengeteg! Mi volt maga életében, sorozatgyilkos? 

– Nem. Szerelmes. 

– Ezt nem igazán értem. 

– Nem is kell. Mikorra esedékes a szállítás? 

– Holdújév éjszakáján. A megrendelőnek fontos a különleges csillagállású dátum. 

– Megtudhatom, hogy hívják a szállítandó lelkeket? 

A rejtélyes férfi összeráncolta sűrű szemöldökét, majd Huahoz egészen közel hajolva a fülébe súgott két nevet. Hua arca elkomorult. Valaki nagyon szeretheti őket, hogy fizet a kijutásukért. Még a tisztulásuk tizedénél sem tartanak! 

– Mindig vannak szerencsések. Nem bánja? – kérdezte, de a választ meg se várva már kikapott egy szelet sárgarépát a nő tányérjáról. 

– Egye meg, ha akarja – tolta Hua a tálat a megbízója elé, aki máris tiszta evőpálcikákat varázsolt elő kabátjának valamelyik bugyrából. – Nekem úgyis elment az étvágyam - sóhajtotta Hua, és belekortyolt a teájába.

Undorodott az élettől meg a karmától, ahol egyeseknek kifizetik a megváltást, neki meg mindent kockára kell tennie. De az élet már csak ilyen, úgyhogy Hua az idegen kezébe csapott. Holdújév éjszakáján lampionjába rejtette a lelkeket, és elindult velük az emberek világa felé.






Tovább

Takigucsi Jaszuhikó: Küldetés életre-halálra

megosztotta: Porcelánszív


Dzsóiucsikokoroe

Történet a szamurájok korának alkonyából, amikor:

"Változik a világ: gyengül ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt".



1.
A leány nem győzött szemrehányásokat tenni magának:
- Jaj, mit tettem, mit tettem... miket beszéltem én össze-vissza... nem, ez képtelenség! Mi lesz, ha minden rosszra fordul? Kedvesem, Sume elvéti a célt, és a gaz Aszaka Daigaku visszavág neki? A bátyámmal bajba kevertük Sumét. Merő jószándékból vesztét okoztuk...
- Ugye félsz, Kojuki... - szakította félbe húga néma töprengését Jaszaburó, mintha csak olvasott volna a gondolatai között.
- Nem én, ugyan már! – tiltakozott a lány. Magabiztosnak kell len­nie, mintha nem is osztozna Jaszaburó kételyeiben - csak az a fontos, hogy bízzunk Suméban!
Belül azonban egészen mást gondolt, mivelhogy a szívének parancsolni nem tudott.
- Nem, az nem lehet - áltatta magát -, éppen ő veszne el, Sume, aki annyira kedves neki? A fiú nem térhet vissza dolgavégezetlen, és ő, Kojuki majd sértetlenül látja viszont Vaka­jamában - miután Sume kezétől annak rendje-módja szerint elnyerte méltó büntetését Aszaka Daigaku.
Kojuki sehogy sem tudta lerázni a lelkére telepedett baljós előérzetet, s önmaga megnyug­tatására felhozott érvei homokvárként dőltek halomra.

Jaszaburó aznap este a várból ereszkedett lefelé és egyre csak dohogott magában:
- Mit makacskodik ez a Sume!
Mire hazaért, haragját elnyomta az aggodalom, csak rótta fel-alá a szobáját anélkül, hogy felsőruháját levetette volna.

Aszaka Daigaku! A félmillió bála rizs jövedelmű Kisú Vakajama-házban egy kézen meg lehetett volna számolni, hányan forgatják úgy a fegyvert, mint ez a zabolátlan, magabiztos, kemény fickó. Azonban egy hónappal azelőtt gyilkosság bűnébe esett. Haragjában lekaszabolta a nagyúr kegyencét. Azon nyomban eltűnt a várból, azóta bottal üthetik a nyomát.
- Vágjátok le nyomban, akárhol látjátok! - parancsolta a nagyúr és mérgében kettesével küldte ki leg­java vitézeit Daigaku üldözésére, hat válogatott szamurájt. Négyet Kii és Jamato határán érte el szomorú végzete, s rövidesen nyoma veszett a másik két harcosnak is. Eltelt két-három hét, de nem érkezett róluk többé hír.
- Azokkal is végzett... - találgatták rosszat sejtve a népek. A sejtelem már-már bizonyosságnak tűnt, mikor a két holtnak hitt vitéz egyszer csak, jó hónap múltán, csonttá-bőrré fogyva  mégis előkerült.
- Kinyomoztuk - jelentették buzgón -, merre jár Aszaka Daigaku...
Aszaka Daigaku a hírhozók tanúsága szerint Honda főjegyző birtokán, Jamato Kórijamában rejtőz­ködik. Egy kereskedő házában szállásolta el magát, úgy döntve, hogy ott nyugodtan bevárja üldözőit.
A nagyúr  szigorú számonkérésére ezt felelte a két szamuráj.
- Tudjuk mi jól, mit parancsol a kötelesség! Távol legyen tőlünk, hogy az irhánkat féltsük... viszont Kórijama nem nagyságodé, Honda nagyúr birtoka, s ha óvatlanul járunk el az ügyben, ne adj’ Isten elhibáznánk a célt, szégyent hoznánk a Kisú-házra, és az megbocsájthatatlan... Inkább hazatértünk - vallották be restelkedve. Letagadhatatlan volt azon­ban, hogy megrettentek a feladattól.

A hír hallatára a vének összetanakodtak:
- Talán lövészcsapatot küldjünk reá?
- Egy szál emberre? No, azt már nem...
- Vagy, mondjuk, ha kiadatását kérnők Honda úrtól?
Ez ugyancsak megfontolásra méltó indítványnak tűnt.
Az ám... csakhogy elfogatni, leöletni valakit, aki idegen felségterületen keres menedéket, szégyenletes, ha kiderül! A kiadatási hercehurcának pedig megvan a maga helye és ideje - de nem most! Ezúttal a ház tekintélye forog kockán, arra kell ügyelni. Meg kell mutatni: nem szorulnak senki segedel­mére.
Egyszóval a vének sehogy sem tudtak dűlőre jutni az ügyben. Tehetetlenségük uruk fülébe jutott, aki aludt rá egyet, és másnap közölte döntését Aszaka Daigaku ügyében:
- Parancsom ez: eredjen utána Szatomi Sume, végezzen vele!
Meglepődve nézett egymásra a sok tanácsbeli, mit is szólhatnának, a parancs egyértelmű, hát menjen csak ez a Sume. A fiú különben lovászmester, háromszáz bálás javadalmat húz az udvartól, az idén tölti be a huszonnyolcadik évét. Eddig arra se adott okot, hogy a nevét meg­jegyezzék, nemhogy őt jelöljék ki a nagyságos akarat végrehajtójának. Ám ha ez a parancs, elő kell keríteni a fickót.
Sume nyilván a legmélyebb hódolattal fogadja majd a nagyúri kegy hírét. Haladék nélkül a nagyúr színe elé vitték aki egy segédet is adott mellé, aki az egyik legjobb kardforgató volt harcosai között, emellett Sume legjobb barátja, jegyesének pedig a fivére, ám az ifjú nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot.
- Alázatosan kérem, vegyék figyelembe szerény kérelmemet... de ha másképp nem megy, csak segéddel, válasszanak más kiküldöttet e feladatra, ne engem.
Addig nyakaskodott, míg végül a nagyúr beleegyezett, és egy írásbeli meghatalmazást is adott neki a parancsáról, ahogy az kérte.
Jaszaburó dühös volt, ugyanakkor aggódott. Nem véletlenül, hiszen ez a veszélyes küldetés az ő ötlete volt, hogy húga, Kojuki kedvében járjon.

2.
Sume egyszerű közvitéz volt, Kojuki mégis beleszeretett. Mikor? Hogyan? Senki sem tudja, maga a lány sem értette, miért éppen ez a Sume lett ilyen kedves neki. A bátyja régóta barátságban volt vele, ezért Sume bejáratos volt a házuknál. Kezdetben Kojuki rá se hederített, nem méltatta komolyabb figyelemre, mint egy kavicsot a kertben. Ám hirtelen pótolhatatlanná vált számára. Különös egy eset, ami azt illeti, magyarázatot nem találni rá.
Történt egyszer, úgy két-három évvel azelőtt, hogy Jaszaburó egyszer csak így szólt a náluk vendégeskedő Suméhoz.
- Te, Sume... hallottam, hogy gyerekkorodban balkezes voltál...
- Ez igaz... de honnan tudod?
- Édesanyádtól hallottam, vajon igaz ez? - Jaszaburó bizonyosságot akart szerezni a dologról.
- Igen. Még az evőpálcikákat is balkézre vettem. Anyám haragudott, folyton szidott érte. Azután... az idejét nem is tudnám megmondani, egyszer csak elhagytam ezt a rossz szokást. Fogtam magam és rendbejöttem - mesélte Sume, s ahogy visszaidézte, arcán felsejlettek a gyermekkori vonások. Kojuki, aki éppen ott volt a közelben, kilenc esztendővel volt fiatalabb Suménál, de úgy érezte, mintha korkülönbségük csak néhány évvé zsugorodott volna. Hirtelen támadt kíváncsiságból megkérdezte, hogy még tud-e úgy bánni a bal kezével, mint gyerekkorában.
- Vajon tudok-e még?... - tűnődött Sume, majd elnevette magát és engedelmet kérve barátja édesanyjától, ott maradt vacsorára, hogy mindenkit titoktartásra kérve bemutassa balkezességét. És bebizonyosodott, hogy igen ügyesen tud ballal enni. A legény gyermekien ártatlan arca láttán Kojuki szíve átmelegedett. Emlékezetébe vésődött a jelenet.
- Össze kellene kötni benneteket - mondta Jaszaburó egyszer, hetekkel az eset után. Lehet, hogy ez ültette a bogarat Kojuki fülébe, mert különös érzései támadtak tőle. Elsőnek a bátyja észlelte hajlandóságát. Mikor az anya tudomására jutott a dolog, nem nagyon, de kicsit azért megneheztelt. A rokonságból a befolyásos nagybácsi sem vágott különösebben jó képet hozzá, mintha azt akarná mondani, hogy a választott nem zavar túl sok vizet.
Igaza is volt, Sume az udvarban tényleg nem számított. Viszont nem lehetett felhozni ellene semmit.
Jaszaburó szerette volna barátját összeboronálni a húgával. Ő maga már befolyásos, kegyben álló embernek számított, a nagyúr adott a szavára. Bármit keresztül tudott volna vinni az udvarban, de éppen ezért soha nem akart gazdája terhére lenni kívánságaival.
- Valami jelentőset kellene Suménak véghezvinnie! Akkor nem lehetne kifogása ellene sem anyánknak, sem a nagybácsinak... - töprengett magában, de, hogy mi legyen az a jelentős, sehogy sem tudta kitalálni, míg egyszer csak kapóra jött Aszaka Daigaku esete. Mikor híre jött a négy megbízott elestének, titokban bement az urasághoz.
- Volna itt egy vitéz, Sume nevezetű, igazán alkalmas lenne a feladatra... - ter­jesztette elő kérését, hozzátéve, amit első perctől fogva elgondolt magában, hogy ő kíséri majd Sumét. Természetesen az úrnak nem lehetett semmi kifogása a terv ellen. Jaszaburó maga értesítette Sumét és úgy adta neki elő, mintha uruk maga adta volna akaratát parancsba ebben a formában. Sume hitte is, nem is, de mikor a segédletről esett szó, azt már mereven elutasította. Eladdig senki nem tételezett föl róla ilyen határozottságot.
A várból lesiető Jaszaburó előadta mindezt húgának. Kojuki ajka elfehéredett. Nem értette, mi ütött Suméba.
- Megyek, beszélnem kell vele - mondta abban a meggyőződésben, hogy a legénynek igenis szüksége van arra, hogy olyan ember kísérje, aki majd Aszaka Daigakuval szemben is állja a sarat.
Jaszaburó sehogy sem tudott lecsillapodni, Kojuki távozása után is egyre rótta fel-alá a szobát.

3.
Későre járt, mire lehangoltan, reményvesztetten hazatért a leány. Sápadt volt, szemében könnyek ültek.
- Mi történt? - kérdezte Jaszaburó. - Máris elindult Kórijamába?
- Nem... - hajtotta le fejét Kojuki és ajkát harapdálta kétségbeesésében. Találkozott ugyanis Sume anyjával, aki heves szemrehányásokkal halmozta el.
- Hogyan? - rökönyödött meg a bátyja. - Mi baja volt veled?
- Azt mondta, hogy úgy látszik mi ketten: te, meg én - nem tudjuk mi a becsület!
Úgy történt, hogy mire Kojuki Sume házához ért, már alkonyodott. Bebocsáttatást kért, mire rögtön megjelent gondterhelt arccal maga a nagyasszony, Sume anyja, Okacu. A lány azt gondolta, hogy bizonyára a küldetés miatt aggódhat.
- Kérem, nagyon szeretnék találkozni Sume úrral, még mielőtt útnak indulna.
Okacu régen sejtette, hogy a lány mit érez fia iránt, és hogy a jelek szerint a fiúnak sem közömbös Kojuki. Örömének hangot nem adott, de a lány megérezte rokonszenvét. Okacu az első pillanattól kezdve olyan jószívvel volt hozzá! Látnivaló volt, hogy már a házhoz tarto­zónak tekinti, a fia jövendőbelijét látja benne. Jöttében-mentében mindig szerét ejtette, hogy a leány közelében lehessen. Kojukinak tehát semmi kétsége sem volt afelől, hogy rögtön találkozhat Suméval. Meglepetésére kérése visszautasításba ütközött.
- Azt már nem - rázta a fejét tagadóan a nagyasszony, valószínűleg nem rossz szándékkal, inkább tapintatból. Talán nem akarta, hogy a fontos megbízatásra készülő Sume szívét a találkozás megzavarja.
Úgy illett volna, hogy erre Kojuki csendben visszavonuljon, de nem vitte rá a lélek. Minden­áron meg akarta menteni a fiút, hiszen ha nem tesz valamit, Sumét Aszaka Daigaku megöli és ezt nem nézhette ölbe tett kézzel.
- Okvetlenül szót kell váltanom vele éppen a küldetése miatt.
Kétségbeesésében bevallotta, hogyan kapta meg a küldetést Sume. Könyörgött, hogy az anya beszélje le fiát a vállalkozásról.
- Azt mondod hát, hogy az egészet Jaszaburó uram eszelte ki...
Kojuki ekkor bánta már, hogy kicsúszott a száján, de későn, mert az öregasszony arca meg­merevedett. A leány ezeket a kemény, irgalmatlan vonásokat még sohasem látta rajta.
- Hiba volt, ugye... - kérdezte.
- Kojuki kisasszony! Nem is... Jaszaburó úrnak üzenem... úgy látszik maguknak fogalmuk sincs a becsületről.
Hideg, kemény, elutasító szavak voltak ezek.
- De miért...
- Ha nem értené, kérdezze meg csak a bátyját, Jaszaburót! Hát így nevelte magukat néhai édesapjuk? Szégyent hoznak az emlékére.
- Kérem, csak egy szót szólhassak Sume úrral!
- Most már késő. Ő tudni fogja, mit kíván a becsület és méltó halált fog halni, ha kell - jelentette ki Okacu. Ezzel el is vágta a beszéd fonalát, sarkon fordult és bement a házba. Odakint már egészen besötétedett. Kojuki egy darabig még ott állt a Satomi-ház kerítésénél, hátha kinéz az ifjú előkészületeinek befejeztével, de miután látta, hogy hiába, tétova léptekkel elindult hazafelé.
- Keserves ügy... Sume anyjának alighanem igaza lehet - mondta Jaszaburó bűnbánóan. Könnyelműen azt hitte, hogy mint Sume barátja megengedhette magának azt, amit tett.
- Bizony egy ilyen küldetést nem lehet félvállról venni.
Hányszor óvta pedig az elhamarkodott cselekedetektől őket édesatyjuk!
Jaszaburónak át kellett gondolnia - az igaz, hogy az ilyen küldetésre általában kettesével indítják el a vitézeket, de van, aki kétségbe vonja ennek előnyeit, hiszen a teljesítés dicsősége vitathatat­lanná válik - olyannyira, hogy nem ritkán karddal, párbajjal vágják szét a megoldhatatlan csomót. Hivatalosan csak az egyiket nevezik kiküldöttnek, a másik csak tartalék arra az esetre, ha a kiküldöttel ne adj’ Isten történnék valami. De csak akkor és csakis abban az esetben fordulhat elő, hogy már nem kell vetélkednie kettejüknek az elvégzett feladat dicsőségéért.
- Hát igen, érthető, ha Sume erőnek erejével ragaszkodik a magányos küldetéshez. Ha erőltetik, inkább lemond a megbízatásról...

Most döbbentek rá a testvérek, hogy mennyire rászolgáltak a helyreigazításra.
- Nem kis gond ez, jól meg kell fontolni...
Apja tanítását Jaszaburó újra felidézte magában. Végtére is éppen azért nem lehet félvállról venni a dolgot, mert olyan jóban vannak egymással Sume és Jaszaburó.
- Mit gondolsz, Kojuki?
- Bízom Suméban. Biztos vagyok benne, hogy sikeresen végbeviszi a dolgát és sértetlenül tér majd vissza.
Hazugság volt, önámítás. Egyre csak az anya szavai visszhangzottak a lelkében:
- Most már késő. Ő tudni fogja, mit kíván a becsület és méltó halált fog halni, ha kell.
Mi lesz, ha beigazolódnak a szavai? - gondolta a lány és elborult előtte a világ.

4.
„Értesültünk Szatomi Sume megbízatásáról - nem történt itt valami félreértés?...” - érdek­lődtek egy nap a Honda nagyúr portájáról, Kórijamából, ám a levél még gyorsfutárral is csak ötödnapra ért oda Sume elindulása után. Aznap este Jaszaburó lesietett a várból és rögtön szólította Kojukit, hogy elújságolja neki:
- Semmi baja Suménak, ragyogóan véghezvitte megbízását, megölte Aszaka Daigakut!
- Valóság ez, vagy...? - a lány szíve megtelt megkönnyebbüléssel és boldogsággal. Ám bátyja sötét arcára tekintve kétkedés fogta el.
- Viszont Sume elveszíthetett valamit...
- Ugyan...
- A megbízólevelet... - azzal Jaszaburó röviden elmondta, amit Honda úr futárjától hallott. Sze­gény leány arcából kiszaladt a vér. Az örömteli hír után minden átmenet nélkül lesújtott a végzet.

Silány édességeket árult a boltos Kórijama városában egy mocskos mellékutca mélyén. Jó hónapja már, hogy beállított hozzá a csavargó külsejű vitéz, mondván, hogy egy-két napot pihenne ottan. Hiába mondta a savanyúképű szatócs, hogy az ő háza nem vendégfogadó, a szamuráj addig erőszakoskodott, míg ki nem csikarta tőle egyik szobáját. Ott tanyázott nap-nap után anélkül, hogy hajlandóságot mutatott volna a távozásra. Bánta is a boltos, hogy elfogadta a hanyagul odavetett ezüstöt.
Különben a vitéz folyton résen volt, a kardját még evés közben is állandóan keze ügyében tartotta, a legkisebb gyanús neszre felfigyelt.
Lassan az is kiderült, hogy Aszaka Daigakunak hívják, Kisú Vakajama urának csatlósa, de szökésben van. Felindulásában meggyilkolta ura kegyencét, halálra keresik, ám még a tarto­mány határán elintézte azt a négy harcost, akit a megtorlás végett küldtek utána.
Miután mindez a kereskedő tudomására jutott, már nem merészelte távozással zaklatni vendégét. Tartott attól is, hogy ha feladná az elöljáróságon, a vitéz haragja utolérné. Vigyá­zattal volt tehát, nehogy baja essék. A gyerek félt a vendégtől, a feleség titokban korholta férjét, a kereskedő végül is már azt se tudta, mit csináljon.
Fél hónap elteltével a szatócs felfigyelt két alakra, amint a kerítés résén lesel­kedtek befelé. Másnap is ott settenkedtek.
- Ezek csak Vakajamából jöhettek, megbízottak, jobban tenné uram, ha odébb állna... - közölte a hírt izgatottan a szamurájjal, annak reményében, hogy talán erre az csak elhordja magát valahogy, ám Daigaku nem foglalkozott a dologgal.
- Ostobaság. Hívatlan vendégek ezek. Tizenkettő egy tucat belőlük, egy hajszálammal sem érnek fel.
- De ha mégis...
- Na, elég! - vágott oda a szemével Aszaka Daigaku, s nyomatékul meglazította kardját hüvelyében. Az ilyesmi nem sok jót jelent. A kereskedő hátán végigfutott a hideg, belátta, jobb, ha ráhagyja a vitézre, tegyen, amit akar. Aszaka Daigaku ezután még jó ideig tanyázott nála.
Egy nyári alkonyatkor hűvös szél kerekedett. Daigaku szokása szerint fél kézzel eszegetett, anélkül, hogy baljával szájához emelte volna a rizses csészét, keze a kard markolatán pihent, a penge kissé kilazítva, harcra készen. A gyilkolásra kész erőszak szaga terjengett körülötte, mikor is a szellőnél is csendesebben megjelent valaki a szobában, ledobta a szalmából font, széles karimájú kalapját, mely addig arcát is takarta és jobbjában meztelen karddal Daigaku előtt termett.
- Urunk parancsára!
A boltos egy pillanattal később csak Aszaka Daigaku velőtrázó ordítását hallotta. Mire magához tért az ijedelemből és beóvakodott, vendégét a véráztatta asztalra borulva találta.
Legyőzője, az ismeretlen vitéz pénzt vetett oda a boltosnak:
- Fogd! A tönkrement tatamiért - azzal a vért lesuhintva kardjáról, hüvelybe dugta. - Eredj, jelentsd az elöljáróknak.
- Gyilkosság történt, megölték a rónint... - az időközben összegyűlt népek szörnyülködve adták szájról-szájra a történteket, rövidesen előkerültek hivatalnokfélék is.
- Ezt jó elintézték! - álltak meg a holttest fölött.
Bizony ismeretlen okból, se szó, se beszéd levágtak itt valakit. A hivatalnokok mielőtt nekifogtak volna kivizsgálni az ügyet, elképedtek a támadó ügyességén. Úgy meglepte ellenfelét, hogy az, keze ügyében jó kardja ellenére, egy szem­pillantás alatt kiszenvedett. A hivatalnokok meglepetésükben körmönfont udvariassággal érdeklődni kezdtek:
- Szabad megtudnunk becses nevét?
- Szatomi Sume vagyok, a Kisú-ház szolgálatában - válaszolta és elmondta, hogy hivatalos külde­tésben jár, büntetőparancs foganatosítása végett.
- Esetleg méltóztatott volna szándékát jelezni hivatalunknál? - óvatoskodtak a mulasztásra célozva.
- Elnézésüket kérem. A szükség kényszerített rá, hiszen amíg tiszteletemet teszem önöknél, ez itt megneszeli és kereket old.
Eddig rendjén lett volna, Sume eltalálta a helyes választ, ám jött a következő kérdés.
- Valóban, csakhogy az ilyen küldetéshez írott parancs dukál igazolás gyanánt. Mutassa fel tüstént!
Elhangzott a szó, ám Sume csak annyit vetett oda, hogy neki olyan nincsen. A hivatal­nokoknak leesett az álla a válasz hallatán.
- Hogyan? Ezt úgy kellene értenünk, hogy őméltóságának saját kezű, írott parancsával nem rendelkezik?
Sume rájuk hagyta a választ, majd közölte, hogy a parancs maradéktalan végrehajtásáról urának haladéktalanul jelentést tenni köteles.
- De még mennyire! - helyeseltek neki. - Ám a derekas munkát még előbb annak rendje-módja szerint ki kell pihennie. Ugyan maradjon még pár napot minálunk, ha szabad kérnünk.
Ilyen marasztalásra Sume nem mondhatott nemet.
Miután a vitézt ily módon egy időre feltartóztatták, a Kórijama-i Honda-ház haladéktalanul futárt küldött a Kisú portára.
A történetet hallgató Kojuki közbeszólt:
- Bátyámuram, de hát hová lett urunk írásos parancsa?
- Azt bizony magam sem tudom.
Hogy Sume elvesztette volna, el sem lehetett képzelni. Bárhogy történt, különös egy eset. Alighogy jött a jó hír - Sume derekasan helytállt, legyőzte Aszaka Daigakut, megint csak a félsz szorította össze szegény Kojuki szívét.
Hová tette az eszét ez a Sume!? Egy ilyen fontos okmányt elhagyni... valami egyéb nyomós oknak is lennie kell. Így mit sem ér a sikeres küldetés. A legkisebb büntetés, hogy eltanácsolják a háztól, de még az is lehet... rossz rágondolni is, mi minden történhet még.
- Hebehurgya munka volt - morogta magában Jaszaburó és arcára sötét árnyék terült.

5.
Ahogy Kojuki egy szemhunyásnyit sem aludt azon az éjszakán, úgy bátyjának véreres szemei is arról tanúskodtak, hogy bizonyára elkerülte az álom. Nem tudhatták, vajon mivel fordították vissza azon nyomban Honda futárját a nagyúr házából.
Ugyan mit számít, ha végrehajtotta a parancsot, az irat elvesztése akkor is főbenjáró vétség­nek számít. Rossz fényt vet a Kisú-házra. Nincs kizárva az sem, hogy a Hondának küldött válasz valami ilyesmi:
„- Nincs ilyen nevű vitézeink között.”
Ebben az esetben pedig Hondáéknál, mint rendzavarót, Sumét utoléri a büntetés. Jaszaburó azt szerette volna, ha a válasz így hangzik:
„- Valóban Szatomi Sume házunk vitézi karának tagja - magunk kértük fel küldetésére, ítéletünk végrehajtójául.”
Ám ha így történne is, a vitézt hazatérése után vajon milyen büntetés várja majd idehaza? Ha még olyan fontos küldetést is teljesített - elgondolható miként fogadják majd.
Kojuki már azt sem tudta az aggodalom miatt, hogy holt-e, vagy eleven, ám ekkor este nyolc-felé, - akiért olyannyira reszkettek - váratlanul beállított Sume vitéz maga.
Jaszaburó kisietett az előcsarnokba, nem hitt a fülének, mikor az ajtónálló őr beje­lentette a látogatót. Pedig ott állott előtte Sume, azonmód, ahogy megtért hosszú útjáról. Még az este megtette jelentését a nagyúrnál: végbevitte küldetését, Aszaka Daigaku meglakolt... hazatértében pedig gondolta, hogy benéz barátjához.
A fogadóteremben Jaszaburó első kérdése az volt, hogy mi lett a megbízólevéllel.
- Mi lett volna? - nevetett fel Sume könnyedén...
Ördöngős fickó! Tudja ez mit beszél, mikor annyit aggódtak miatta? Sume futó pillantást vetett a durcás Kojukira, majd Jaszaburóhoz fordult.
- Ez nem rám tartozik, hanem a gazdánk gondja. Hiábavaló haragudnotok, vagy neheztelnetek miatta énrám.
A testvérek megdöbbentek a hányaveti módon előadottak hallatán.

Hogy történt minden?
Sumét a Honda vitézek Kórijamában felvitték az Akane néven ismert vendégházba, rögtön ételt-italt hozattak neki.
- Ez férfimunka volt... - ismerték el.
A lakoma elsőrangú, felért egy díszvendég tiszteletére adott fogadással, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, főemberek vették körül, megbámulták mindahányan és elhalmozták jókívánságaikkal.
- Micsoda ragyogó tehetség, csodálatra... irigylésre méltó.
Olyan meleg fogadtatásban részesítették a fiatalembert, mint valami magasrangú vendéget. Egy idő múlva azonban Sume gyanúja is feltámadt. Jól hangzik, ha valakit egy ilyen előkelő helyen, mint az Akane megvendégelnek, de úgy tűnt, mintha egyfajta házi őrizetbe helyezték volna. A lakomán résztvevő csatlósok viselkedése szertartásosan udvarias volt, de kimért és merev. A Kórijama-i nemzetség harci szellemét - Honda úrral az élen, le egészen a mezítlábas közkatonáig - mindenki ismerte régótától fogva.
- Ha kiderül, hogy csaló, ott helyben levágni! - szólt a parancs. Vérszomjas készülődést álcáztak a nagyvonalú vendéglátással, a szép szó is vésztjóslóan csengett. Sume rájött, hogy gyorsfutár indult gazdájához. Valószínűnek látszott, hogy a mesterien elrendezett kert bokrai mögött is elszánt, keménykötésű vitézek lapulnak.
Kölcsönösen töltögettek egymásnak, de továbbra is nyilvánvaló volt, hogy gyanakvás kísér minden mozdulatot. Sume ülőhelye mögött, a szomszédban, a folyosón, de még az árnyékszék megett is mindenütt tettre kész vitézek álltak lesben.

Elmúlt az éjszaka, túl a reggelin Sume csak elégedetten mosolygott. Néha felkacagott, úgy mint amikor barátait, Jaszaburót, meg Kojukit szokta ugratni.
Az első perctől kezdve minden úgy alakult, ahogy eltervezte. Természetesen tudta jól, hogy futár indult a gazdájához. Vagyis, hogy éppen ez volt a szándéka. Közben a háta mögött a folyosón, a katonákkal zsúfolt termekben összesúgtak a vitézek.
- Mi van ezzel... nem veszti el a fejét, meg kell adni...
- Még nem tudja, mi vár rá...
- Érthetetlenül nyugodt...
- Tetteti, közben csak azt lesi, hol nyerhet egérutat...
- Lehet, hogy még mindig nem jött rá, mi készül...
Valaki odaszólt egy cselédnek:
- Leszedték már az asztalt?
- Épp az imént...
- És?
- Jó étvággyal megevett mindent.
- Ez nincsen az eszénél... Mit gondolhat a gazda? Hamis volt a megbízatás, vagy igazi?
- Persze, hogy hamis! Az igazinál van kézzel írott megbízólevél!
- Odahaza azt csinál, amit akar, de itt idegen területen...
- Bárcsak hamisnak bizonyulna! - sóhajtott fel valaki, aki már régóta várt rá, hogy meg­mutassa, mit tud.
- Holnapután estére talán megjön a küldönc. Addig tart neki az élet.
- Mindenesetre úgy látszik, fogalma sincs róla, mi készül ellene... - azzal jót nevettek az óvatlan legény rovására.

6.
Későre járt már, mikor Sume odaszólt az egyik személye körül szolgáló cselédnek.
- Fontos bejelentenivalóm van. Kérem, haladéktalanul tiszteljen meg jelenlétével valaki e ház vénei közül. Tudassák vele, hogy a vendég távozni készül.
Egy Jazava nevezetű főember került elő a vendég szándékának hírére.
- Mint említettem, szeretnék búcsút venni a háztól, ezért kértem, hogy szíveskedjen idefáradni rangbéli ember - mondta Sume minden különösebb elfogultság nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon.
Nyomban elküldtek Cuda Szeidzaemonért, aki a ház elöljárójának számított. Fél óra múlva ott is volt a nevezett férfiú és vele együtt megjelentek mindnyájan a jeles vendég búcsúztatására hivatalosak.
Izgalom vett erőt a gyülekezeten kivéve Sumét.
Az ifjú nyugodtan végignézett a jelenlévőkön és határozott hangon így szólt.
- Az elmúlt éjszaka óta élvezhettem vendégszeretetük számos jelét. Úgy is, mint a Kisú-ház csatlósát, elhalmoztak figyelmességükkel, pedig nem voltam méltó rá, hiszen a látszat gyanút keltett a magamfajta iránt, kétséges volt az is, hogy csaló vagyok-e, vagy sem... Bevallom, birtokomban van a kézírásos megbízólevél. Az én uram annak idején írószerért küldött, még szemüveget is öltött, mivel tudta, hogy a helyzethez méltatlan kétkedés kísérhet megbízatá­som végrehajtása során. Most jutottam arra, hogy bemutatom ezt a megbízólevelet. Íme...
Azzal megbontotta ruháját, majd öltözetének gallérjából kifejtve Cuda Szeidzaemon elé tárta a bizonyítékot: a minden kétséget kizáróan Kisú urának sajátkezű aláírásával ellátott levelet, melyet addig gondosan apróra összehajtva a testén viselt.
Szeidzaemon elképedt.
- És tényleg...
Ez tudta hát, hogy futár ment Kisú urához... - jutott egyszerre hirtelen mindenkinek az eszébe, Sume pedig felnevetett.
- Bizony így volt ez...
Jaszaburó és Kojuki meg sem tudott mukkanni a meglepetéstől. Nyilván Suménak nyomós oka lehetett arra, hogy ilyen körültekintően járjon el. Nem vitás, egy csapásra minden rendben lett volna, ha azon nyomban előveszi az okmányt, csakhogy nem volt kísérője küldetése végrehajtásában, aki tanúskodott volna mellette!
Igaz, hogy ragyogóan vitte véghez megbízatását, levágta Aszaka Daigakut, saját szájából hallva azonban, bármilyen részletesen adja is elő, nem hangzik hihetően, senki sem hitt volna neki. Örökké a fejéhez vágták volna, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, biztos a helybéliek veszejtették el Aszaka Daigakut. Előre látta, hogy miféle szóbeszéd kelne lábra odahaza, evégett szánta rá magát erre a végső lépésre.
- Szemtől-szembe egyetlen csapással! - állították a Kórijama-i Honda-ház küldöttei lelkes csodálattal a mestervágás láttán - ezzel tulajdonképpen mellette tettek tanúbizonyságot. Sume így járt túl az eszükön, eképpen szedte rá őket.
- Egy szál karddal, méghozzá egyetlen csapással! - csodálkozott Jaszaburó, aki bizony nem bízott volna ennyire még saját ügyességében sem.
- Megvan annak a magyarázata... - Sume úgy tett, mintha balkezével enne és mosolygott.
- Aha... - kis időbe beletelt, mire hallgatói rájöttek, hogy mit is akar jelezni ezzel.
Sume egy balkezes elővágással terítette le ellenfelét. Szándékosan úgy közelített, hogy a kardot jobbjában fogta, ezzel megtévesztve Aszaka Daigakut, aki jobbkezesnek gondolta Sumét.
- Jaszaburó! Te ugyan nem tudtad volna félrevezetni Daigakut! - ugratta Sume a barátját.
Kojuki merően a fiatalemberre nézett:
- Dehát azt mondta Sume uram, hogy régen leszokott már a balkezességről...
Sume csak nevette. Ez volt a válasz. Még saját édesanyját is abban a hiszemben tartotta, hogy már kinőtte a balkezességet. Pedig dehogy! Csak színlelte, de közben kamaszkorától kezdve titokban gyakorolta a balkezes elővágást. Gondolta,  talán egyszer hasznát veszi az életben...
- Micsoda fickó! Még a saját édesanyja se ismeri! Még előttem, a barátja előtt is képes volt eltitkolni - csudálkozott Jaszaburó, de örült is, hiszen ekkora vitézség előtt még Kojuki anyja és a zsörtölődő nagybácsi is kénytelen meghajolni. Minden ellenérzés elmúlik, minden akadály elhárul a két szerelmes útjából. Sume, mintha megérezte volna mire gondol.
- Rövidesen bejelenthetjük, hogy egybekelünk, nem igaz?
Jaszaburó csak a szemével intett, hogy igen.
- Maradnék még - mentegetőzött a vitéz -, de anyám vár, sietek megnyugtatni, hogy nem esett semmi bajom - azzal már szedelőzködött is. Jaszaburó szántszándékkal a helyén maradt, a vendéget húga kísérte ki. Nemsokára vissza is jött a bátyjához. Valami bánthatta, mert meg se szólalt.
- Mi van veled?
Csend.
- Az édesanyja jutott eszedbe?
Nem kétséges, gondolta Jaszaburó, nagyon szívére vehette a múltkori dorgálást, de nem ilyen egyszerű dologról volt szó. Ami Sume sikerét illeti, s hogy annak eredmé­nye­ként, végre egybekelhetnek, nagy öröm volt a leánynak, de volt valami emögött... a gondolat, hogy Sume uram sorsa fordulójához ért.
Kojuki a köznapiságot szerette benne, melyben el volt rejtve az emberek szeme elől, nem hivalkodott, nem akart kitűnni a többiek közül. Erre ez a fiú, akin nem akadt meg addig senkinek a szeme, csak az övé, egyszerre csak előrukkol egy olyan harci sikerrel, amit csak azok tudnak, akik folyton az effélékért törik magukat. Ez a mostani Sume már nem az, aki volt ezelőtt. Kojukit elfogta a szomorúság.
- Mi lelt? - kérdezte a testvére.
- Semmi, igazán semmi - Kojuki elhúzta az ajtót és kilépett a verandára. Édesanyjuk éppen akkor érkezett a szobába. A leány kintről hallotta még, ahogy Jaszaburó lelkendezve meséli neki a történteket.
- Micsoda páratlan bátorság - mormogta maga elé a lány és mélyet sóhajtott a szeme előtt az éjszaka sötétjébe vesző zsenge lombok felé.



Forrás: Terebess Ázsia E-tár

Tovább

Szaszkó Gabriella: A betakarítás

megosztotta: Heléna Szilágyi






Jeges szellő simította végig a végtelen földeket. Reggelre haraphatóan tejfehér köd ült meg a keményre fagyott talaj felett. A fák lecsupaszodtak, fekete ágaik karomszerűen nyújtózkodtak a szürke ég felé. A munkásoknak vastag kesztyűt és tömött mellényt kellett viselniük, hogy megvédjék magukat a csípős, őszi fagytól. A kinti munkák ideje lassan a végéhez közeledett az évre. Egyetlen hét maradt hátra, aztán átengedték a földet a fagy takarójának. 

Négy férfi állt a megszokott helyén, szerszámokkal a kezükben. A föld már nem sározta be a csizmájukat, egyszerűen túlzottan keményre fagyott már azon az októberi napon. Az út zaja sem ért el hozzájuk, csak a végtelen földóceán és köd, amely sóhajtva ölelte körbe a kanyargós fákat. 

Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. Kihalt belőlük a nyári, csevegős kedv, amikor a fehér trikójukat is ledobták maguk mellé. Sóhajok és fémes csattanások hangja keveredett a természet halálra készülő csendjével. 

Egyikük tágra nyílt tekintete mégis érdeklődést sugárzott. A fiatal fiú nem lehetett több húsz évesnél, de a szeme alatti fekete karikák sokkal idősebbnek mutatták. Izmai aznap reggel még merevebbek voltak a szokásosnál, testének minden egyes porcikája a meleg takarót kívánta. A fiú minden apró zajnál zaklatottan tekintett körbe, kesztyűs keze erősen markolta a kapát. 

Szokatlan volt az aznap reggeli csend. Mintha az állatok is eltűntek volna a föld színéről. A fiatal fiú az öreg terepjáróra nézett, amellyel hajnal ötkor érkeztek a munka helyszínére. Egyetlen pillanatra megállt, és a nyélre támaszkodva nézte a távoli fehérséget. 

– Fiam, te sohasem akarsz hazamenni? Itt vesz meg bennünket az isten hidege! 

A fiú lebiggyesztette a száját, majd újra kapálni kezdett. Egyetlen pillanatra állt meg, de az öreg minden lépését figyelte. Az ősz hajú, soványra fogyott, alkoholszagot árasztó férfi úgy hitte, ő a csapat vezetője, csak mert betöltötte a hatvanat, de a korral nem lett bölcsebb, csak basáskodóbb. 


a kép forrása

A fiú mélyen belevájt a földbe. Percekig csak lefelé nézett, igyekezett egyre nagyobbakat rántani a fagyos feketeségből, hátha felmelegszenek ledermedt izmai. Aztán újra felpillantott. A ködös távolban kecses alak körvonala rajzolódott ki. 

A fiú megdörzsölte a szemét, de az alak nem tűnt el. Lassan közeledett a férfiak felé. Halk dallamot dúdolt, hangja betöltötte a hajnali csendet. Fehér, szinte átlátszó ruhája úszott a szellőben, egybeolvadt a köddel. Kontrasztosan fekete haja derekáig ért, feje tetején őszi virágokból font koszorút hordott. Tökéletesen sima és szabályos arcán hatalmas szemek csillogtak. 

– Kisasszony – szólalt meg remegve a fiatal fiú –, merre tart ebben a hidegben? 

A másik három férfi azonnal az ismeretlen után kapta a fejét. Hangosan duruzsolni kezdtek, miközben a lány kecses léptekkel közeledett. Lábán nem viselt semmit, talpát tisztán hagyta a fagyos föld. 

– Hogy kerül ide maga, kishölgy? – horkantott fel a másik férfi. – Hát megfázik, tudja-e? 

A lány lassan megállt előttük. Lepelszerű ruhája abbahagyta lassú hullámzását. Vörös és telt szája vonzotta a tekintetet. 

– Csak négy kérdést szeretnék feltenni – szólalt meg kellemes tónusú hangján. – Szeretek játszani. 

Lassan megnyalta ajkát nyelvével, majd mosolyra nyílt a szája. A három férfi azonnal felnevetett. A legfiatalabb csendben maradt. Mélyen belül megremegett a lány fagyos tekintetétől. 

– Mindenkinek mondok egy kérdést, aki nem tudja a választ, azt megbüntetem – vigyorodott el újra. 

– Ha tudom a választ, akkor hazajössz velem? – kérdezte a legnagyobb darab férfi, mire a másik kettő hangosan felnevetett. 

– Még az is lehet – simította végig a haját a lány. – Ki szeretne az első lenni? 

A kövér, foghíjas férfi vigyorogva jelentkezett. A lány eggyel közelebb lépett hozzá, óvatosan végigsimította csupasz arcát, majd halványan elmosolyodott. 

– Nem fogok könnyűeket kérdezni – mondta lágyan. – De az első kérdés az, hogy mitől félünk? Mi a félelem egyáltalán? 

A kérdezett beszívta az ajkát, de szája sarkaival még mindig mosolygott. Felhúzta a vállát, majd megigazította a sapkáját. 

– Félünk a kígyótól, a póktól, a tűztől meg ilyenektől. Ki mitől fél. Mindenkinek vannak hülyeségei. 

A lány arca hirtelen elkomorodott. Tekintete fagyossá vált, miközben egyik kezét a háta mögé csúsztatta. Szája egyszerre elfehéredett, beleolvadt sápadt arcába, ami csak ördögibbé tette a fekete szemét. 

A hajnal visszafogott fényében megcsillant a sarló ezüstös pengéje, amely hirtelen sújtott le a kövér férfi nyakára, bemocskolva a lány fehér ruháját a szinte fekete vérrel. 

A fiatal fiú kiejtette kezéből a kapát, lába beledermedt a fagyott földbe. Kövér munkatársuk gurgulázva hörgött, teste hangosan puffanva terült el a talajon, amely kortyokban szívta magába a vért, mint furcsa, éltető táplálékot. 

Senki sem menekült el. A fiatal fiú érezte testében a dermedtséget, tagjai lebénultak, de nem csak a félelemtől. Valami megmagyarázhatatlan erő ragasztotta oda, ahol éppen állt. 

– A haláltól félünk – mondta a lány. – Semmi mástól nem félünk, csak a haláltól. Ez a válasz a kérdésre. Ki szeretne a következő lenni? 

A lány tekintete továbbra is komor maradt, ahogy a legidősebb férfi felé lépkedett. Fehér ujjával erősen markolta a sarló vérfoltos nyelét. 

– És mi van a halál után? Ez lenne a második kérdésem. 

Az idős férfi arcán peregtek a könnyek, halkan nyüszített, gyors egymásutánban vette a levegőt, majd hangosan köhögni kezdett. 

– Ezt nem kérdezheti! Ezt senki sem tudja! – nyögte ki, majd hangosan felszívta orrába a kitörő nyákot. 

A lány kisimult arccal, egyetlen mozdulattal vágta le a férfi fejét, mire a harmadik hangosan felordított a csendes hajnalban. A legfiatalabb megremegett. Tekintete a kocsira vándorolt, és az anyjára gondolt, akinek nem készítette ki a reggelit aznap, mert késésben volt. 

– A halál után szabadság van. Hogy milyen? Azt tényleg nem tudja senki – mosolyodott el a lány, majd közelebb lépett a szakállas férfihoz. Mélyen a szemébe nézett, miközben fehér ujjával letörölte a sarló pengéjéről a vért. Gőz szállt fel a holttestekből, a vér melegen csordogált a fagyos októberi időben. 

– Kérem, ne bántson! – sírt a szakállas férfi, de a lány közelebb lépett hozzá. 

– A következő kérdésem az, hogy mire jó a szabadság? 

A szakállas férfi szorosan behunyta a szemét, majd erősen rázni kezdte a fejét. 

– Nem tudom, nem tudom a választ! Kérem, ne bántson! Otthon várnak. 

A lány egyetlen suhintással vágta el a férfi torkát, akinek kidülledt, majd fennakadt a szeme. A fiatal fiú összeszorította sajátját, de így is hallotta a hörgést és a puffanást, amikor a férfi földet ért. Mellkasa erősen emelkedett le és fel, szíve fájdalmasan lüktetett a fejében. Nem akart meghalni, nem akarta a fagyos földön végezni húszévesen. Mélyen a lány szemébe nézett. 

– A szabadság mindenre jó, mindenre gyógyír és megoldás, nemde? Nem kérdezek én nehezeket – mosolyodott el újra, majd véres kezével lassan végigsimította a fiatal fiú arcát. – Te nagyon helyes vagy. Kár lenne érted. 

– Kérdezz! – mondta a fiú szilárdan. 

– Te kis helyes, szerinted mi az élet értelme? 

A fiú mélyen beszívta a fagyos levegőt a tüdejébe, ujjai sajogtak, szíve vadul pumpált. Végignézett a fekete földön, a karmos fákon és tejfehér ködön, aztán a lány tekintetén állapodott meg. Lassan behunyta a szemét, majd kiejtett egyetlen szót, lassan és érthetően. 

– A szabadság – mondta, majd várta az ítéletet. Szinte érezte a penge érintését a bőrén, de hirtelen csend lett. 

Lassan kinyitotta a szemét. A lány eltűnt. Csak ő állt egyedül a végtelen földeken, szíve lassan lecsillapodott. Oldalra nézve látta társai holttestét egyenes sorban egymás mellett. Arcok félelmetesen elfehéredett, vérük egybeolvadt a földdel. 

Egyetlen holló károgott a testek mellett. Fekete szemében a kegyetlenség ismerős szikrája csillant meg. Egy utolsó pillantást vetett a fiatal fiúra, majd felreppent egyenesen az ég felé, hogy más magányos munkásokat látogasson meg.



Tovább

Amíg az emlék tart

megosztotta: Porcelánszív



Amíg nincs feledés, addig nincs teljes halál sem.
Halottak napi versválogatásunkban kortárs költők emlékeznek szeretteikre.







Gősi Vali
Ághegyen ringó álmok


Megremeg fönt a holdvilág,
egy esőcsepp arcomon koppan,
a felhők sötétek, mély-lilák,
mögöttük csillagmécs lobban.

Dereng a fény a víz fölött,
egy parányi csodára várok,
szívembe békesség költözött,
ághegyen ringnak az álmok.



Cs. Nagy László
Feszület


Ősszel fehérlenek kövei a hegynek,
nekidőlnek minden fáradt fakeresztnek,
felzokog belőlük egy "kőbezárt" élet,
hallani lengését az ősz köntösének.

A fákról is berozsdált álmok potyognak,
sárrá dagadt álmok, kővé meredt holtak.
Színes elmúlások ragadnak az útra,
csak a "kőbezártak" nem lelnek magukra.

Cikázó vésőjét egy villám élezi,
a fehér köveket felhők könnye veri.
Minden kő megreped, omlasztja a hegyet
sziklákon átsejlő hófehér feszület.







Hajnal Éva
hogy


sorsodon fekszel
önmagad fele
régvolt ligetek lélegzete
gyűrött kezedben színarany fűszál
szárnyadon szunnyadó zene
homlokod hátán rémület
kitárt karodban este ring
hogy lehetnék meg nélküled




B. Tomos Hajnal
Ha láthatnád
(az emberhez)


Ha valaha láthatnád
sárgára mart csontjaid
egy gödör alján,
üres szemüregedből
bámulna az,
ki valaha voltál
s bordáid kamrájából
sírna fel
legyőzöttséged-
akkor értenéd csak meg,
mennyire  egyformán
szeret bennünket
a legfelsőbb igazság.




Gősi Vali
Várlak


Mint tűnő napfény az alkony-égen,
szívemben is csitul a bánat,
de esténként ma is megidézem
az arannyá érett relikviákat,
és sok év után is visszavárlak.

Akár ha angyalhad kísérne,
életre kelnek az esthomályban,
hajlongnak egymás énekére
álmos felhők közt tünde árnyak;
ott rejtőzöl egy fénynyalábban.

Mintha a mennybolt ünnepelne,
izzó verőfény az ég nyugatra
színarany láng a naplemente,
lobban ezernyi csillaglámpa,
és én csak várlak, egyre várlak...



Cs. Nagy László
Gyász-szonett


A gyertyák is lobogva, állva halnak,
a fejfák homlokán komor gyász csorog.
Csendekké olvadnak égi hatalmak,
tétován csüngenek lelkek és karok.

Ürességgel fáj a belső pillanat,
a torokra emlékek marka szorul.
Elfeledett sírokon szellő matat,
viaszt olvadva lassan bealkonyul.

Nélkülük már sosem lesz minden egész,
a végtelent hiába kaparja ész,
marad az üresen visszhangzó hiány.

A szavak elhalnak csendületlenül,
a sírokra sötétlő éj-varjú ül,
holdra akasztva fénylik minden magány.



Barna Júlia
Halottak napja


a gyertyák időtlen fénye ragyog
 a mécsesekben a halottak szemei izzanak
rózsákat égetnek az alkonyatba
az öröklét bizonytalanul sugárzik
a hitek titkos szegleteiben
itt fekszik mind
aki visszaütni nem tudott
a földben folytatódik aki a folytatásból elfutott
aki kifordult a kínból haragból
most hűvös föld békíti
változnak ők is a fölényes vesztesek
ahogy a tegnapok fodrozódnak bennük
kiemelkedik a lényeg
mint a tenger hullámaiból
a most születő sziget
halottaim sehol és mindenütt vannak
ködülte tájakon fénylenek fel
ahol derűt-borút lüktető szívüket hagyták
hangjuk színével felmorzsolják félálmos perceimet
gondolataim bokrából felszökkennek
sóhaj-körökben kerekednek
én tartom össze őket életemmel éltetem
halálomban halálaik ismétlődnek
árnyék-kezük egymásba kulcsolódik
és múlttá lesznek végleg
homályba mállik szomorúságuk
elsárgult fényképeken fakul
legszelídebb pillantásuk






Gősi Vali
rekviem

hogy megfogantál
csak azóta létezem
együtt teremtődtünk e földi létre
életre keltetted szunnyadó álmom
lettél örökérvényű bizonyságom
beteljesült veled végre a lényeg
s míg emberré formált az ősi érdem
kinyílt melletted bimbózó
anyaságom

és elhullt a virág
hős neveddel
elszirmozott a rózsa a kertben
fekete felhők sírnak felettem
legenda éltet gyászkereszten
lélekharang zúg himnuszt szívemben
rekviem szól
gyönyörű
gyötrelemben



B. Tomos Hajnal
Elődök


Keveset beszéltek,
de értettek
a ki nem mondott
szóból is –
könyvet nem forgattak,
mégis féltekére-valót
tudtak
a teremtett világból.

Rongyokban eltöltött
életük után,
feltépett ingmellel
mentek a halál ellenébe.



Gősi Vali
Ringató


átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat
mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben kín kering vér helyett
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
ne riasszalak - nem sírok mégsem
maradjon örök a pillanat
hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat







Vasas Marianna
Érintőleges


a világ elsírja minden születését
mélység fölött a felszín
felhőszempárba halkul

mögé látásokból feltárul
belső tájak megrázó igazsága
hogy igazolja a visszhangzó tapasztalatot

az első álom felsírásától
az utolsó valóság mosolyáig
a végesség kiterjeszti
egyszeri szivárványát

minden kettébontott
ölelkezésbe tömörül
majd válik szét
hogy levegőt kapjon
az élet tüdeje

némult tekintetek fátylán gyülemlik
a megrendülés és önfeledtség
váltakozó könnye

minden arc, mi valaha létezett
selymes esőcseppekben él tovább
s hull alá
idők és sóhajok
átszellemült csontzápora

míg odalent üresek a földek
sírmárványt simogat
a nincsen halál
örökké ringató keze







B. Tomos Hajnal
Arcok a gyertyafényben


Elmaradoztak a sokat
mélyitett barázdák
árkaiban,
a kővé taposott ösvények
kanyaraiban,
egyszer elfelejtettek
megtérni az élethossznyi
kaszálásból :
történések tanúságává
zsugorodtak,
hétköznapok szürke
hitévé –
De őszidőn
glóriás csont-arcuk
felfénylik,
s pillanatokig úgy
rémlik,
belépnek nesztelen
a csillámló ünnepbe.







Hajnal Éva
hová


a hajnal töredezett bordái között
ziháló kérdés
hová tűnik az éj összes titka
amint reggel pislog a kerti fákon
hová viszi a virágillatot a szél
ahogy végignyargal fűszálak muzsikáján
hová rakosgatja a csillagokat Isten biztonságot nyújtó keze
amikor virgonc hajnal lófrál izgatott kertekben
hová tűnt az összes öröm beesett beteg ráncos arcodról
hová menekült életvidám tekinteted
gyerekkorom bizonytalan-biztos menedéke
hová halkult vigasztaló szavad
ami a lehetetlent is átformálta
hová
hová tűntél ágyadból
idegen arc fürkész
hol keresselek most
édesanyám







Harcos Katalin
Gyertyát gyújtok…
(Halottak napján)

Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk…

Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai…
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg rá emlékezem.






Hajnal Éva
Valami


Valami végleg összetört,
üvegcserépen lépdelek,
jeltelen síron nincs virág,
holtan hevernek életek.
Valami végleg összedőlt,
nincs maradása, menni kell,
eltörve ég, mi összenőtt,
semmi sajoghat ennyire.

Valami végleg kiborult,
összeseperni nem lehet
szíved szívemből kivonult,
mindent mindenből elvehet.
Valami végleg szétszakadt
ami csak fontos, elmerül,
őszben merengő kismadár
vértócsát kémlel s elrepül.




Cs. Nagy László
Elveszejtettek
(katonasírokra)


Jeltelen bozót a vánkosuk,
fölöttük mindig csak szél söpör.
Éhes vágyaik eltaposva,
halálba-csillogó szemgödör.

Porló porukban a nyugalom,
csontjuk lerágta a félelem.
Földbe taposott vad-borzalom
vicsorog ajkukon vértelen.

Rothadó kézben fénykép-cafat,
vérük-szaggatta képeslapok.
Mellükön sötétség fojtogat,
némák, vakok, mozdulatlanok.

Hegynyi magas a megszállt gödör,
jeltelen bozót a vánkosuk.
Csillag-gyertyát gyújt az éjszaka,
fényesen világít homlokuk.




Harcos Katalin
Emlékező


Temetőkertben imbolygó fényeket,
mécses-lángokat kócol a szél.
Kavargó avarban mélázva lépdelek,
bennem, ki rég elment, ragyogva él.
Fénybuborékokat röptet a szél,
suttog az este és róluk beszél…




Vasas Marianna
Halálharmónia


Némult vizek tükrére rádobog arcotok,
elmúlás kanócán hattyúszín tűz halk lobog,
a rút élet kicsinyes kacagása ide már nem ér el.
A fénykép sárguljon. Ne az érintés az Emlékkel.

A halál harmónia. Mégis, gyötrőn sóvár.
Gyötrőbb minden túlhordott, de fejletlen szónál.
Voltatok valaha. S még lesztek. A jelen? Sugárzó por.
S túl szemcséken kirajzotok egyszerre a csillagokból.




B. Tomos Hajnal
Valaki elment


egy nap, amikor
súlyos kupacokba
halmozzák az
agyagos földet,

amikor esik az eső
s a gumicsizmák nyomába
tócsák gyűlnek –

egy nap, amikor
a sírásó káromkodik
s alig várja, hogy
nyisson a kocsma,

az élők csak suttyognak
összedugott fejjel:
ezúttal is kivételek voltak,
az Élet kegyeltjei.

Összehajtogatott bankókat
dugdosnak  a
szépen faragott dobozba,

mintha borravalót csúsztatnának
egy finnyás pincér zsebébe.

Olyan mint a többi
ez a nap,
csak egy valaki
elment közülük.







Gősi Vali
Fényben


Ahol a csillagok földre hajolnak,
s még álmodik megejtő fényben a táj,
valahol csendesen sóhajt a hajnal,
és gyertyaláng lobban érted, apám.

Válladon felhők – már könnyű a terhed,
s míg tiszta fehérben egy angyal-lány
mosolyod melegét éleszti lágyan,
vágyódó imát mond érted anyám.








Képforrások:


Tovább