Tavaszi séták

megosztotta: Porcelánszív



Lassan, de biztosan érkezik a tavasz, a természet ébredése az ember hangulatát sem hagyja érintetlenül.





Barna Júlia
hatvanadik tavasz


optimistán
bizalmatlanságom a napba olvad meggyőzöm magam
a tavasz még nekem is tud újat mondani
a föld misztikus másállapotából
most születő jövő csukott arcába nézek
a magok új és új végtelent csíráznak
szárnyat emelnek a levelek –  minden repülne –
mint meggyfa-menyasszonyok fátyla a szélben
a kezdődő csodák közt szédülten keringek
mintha az élet befizetne
az évszak-körhintán még egy utolsó menetre
kételyeim rejtőznek mint a könnyes szemek
oxigént vedel a vér
ér-háló-tüze határtalan vágyaim lobogja
– a lehetetlennél több lehetőt!
egy élet helyett kettőt! –
mintha rátalálnék a mindent nyitó kulcsra
a tavaszban otthonosan berendezkedem
el akarom hinni
hogy a tél nem bír majd velem




Cs. Nagy László
Tavaszkiáltó


Nem búj' a szél a fák között,
már nap pirong' a rét fölött,
fény-csipke leng az ágakon,
kék mögé bújt az ég-korom,

ebegnek pajkos illatok,
a harmat néha felragyog,
rügyek csilinge' szép dala
zenél, mint zengő orgona,

levél tolakszik, lengedez,
az ágra zöld ruhát szegez,
fészkek mélyén a némaság
dalokkal fényes égre hág,

fűszál hegyén egy kis bogár
szárnyát próbálja, szállna már,
és csókra nyíló szirmokon
a tavasz fürgén átoson.






Vasas Marianna
Tavasz-esszencia


Cívódik a tél a távoli nyárral.
Hő-híd lesz majd, mi összeköti őket.
Ha találkoznak, a tavasz felszárnyal –
a tavasz főnixmadárként ér földet.

Csak az emlékező mag hallhatja
eszültségek titkos egységét.
…kis sziromba zárul ősi dala,
akkor is cseng, ha már letépték.



Hajnal Éva
rózsaszirom hull

rózsaszirom hull
illat az este
illan a szellő
gyöngy a kezemre
gyöngy a kezedre

selymes a fény is
rózsa a lépte
szélölelése
szép derekára
karcsú nyakára
moccan a karja
lépked a lába

rózsaszirom hull
gyöngymosolyára






Szedő Tibor
Tavaszodik

Felszínre tör a kikelet,
pattanásos a fa ága.
Kérges erdő-ablakkeret,
kileng a természet-inga.

Színözön ömlik a rétre,
üde tavasz lágyan dalol.
Harmat ül a farönk-székre,
csend az égre mosolyt karcol.

Fűben matató napsugár,
arany fény táncol a mezőn.
Szélben hajlongó virágszár,
nyugalom a hajnal-kendőn.

Szüntelenül tavaszodik,
égvásznon felhő hólyagja.
Izzadt táj nekivetkőzik,
csírázik a búza magja. 




Vincze Andrea Viktória
Barackvirág


Ma még csak sár a tavasz,
összeborult faágakon ugrál
bohókásan a déli fény,
– bájos barackvirág,
mint leendő vigasz,
mosolyog rám a tölgyfakéreg
érdesre csókolt felén.
Még elérem talán a lelkét,
de a csalfa széllel keringőzve
végtelen magasba repül,
– bár elül a sodródó,
délutáni tánc,
majd lehull a kis szirom,
mint lakat nélkül a lánc,
végül teste mégis
a sűrű sárba ér...
– rózsaszín álom volt a lét,
s most párát könnyez a halál
apró szirom-szemén,
lágyan a kezembe veszem,
talán egy könyvbe préselem,
s megőrzöm csalfán bíborló
szerelmes szirmait,
hisz mulandó léte már enyém…






Böröczki Mihály
Tavaszi Hószirom


Egy ébredező, mély lila csoda,
ahogy rügyet pattint az orgona,
és friss pamacsot simogat a fény
a zöldbe mártott fenyők ághegyén,
a meggyfa fehér blúzba öltözött,
friss százszorszép örül a fű között,
és úgy mereng az öreg almafa,
hogy törzse-ága egybehajlana,
kivirulnak a vén cseresznyefák,
szél borzolja az ág virág-haját,
és szétterülve leng a pázsiton,
mint tavaszi hó, a virágszirom,
a gyöngyvirágba most karol bele
kis ívbe hajló karcsú levele,
egy virtuóz kis cinege talán
a hívó hangért röppen át a fán,
az egész kert új zöld zenét akar,
s egy rigófüttyel szétterül a dal.




Nagy Ilona
Nincsen veszély…


Ha virágba borulnak a fák,
sétányra szórják szirmukat,
s mint illatukat az orgonák,
úgy hintik szét varázsukat,

s én olyan leszek, mint egy gyerek,
ki nem hitte, de létezett,
úgy lépek, Apu, ahogy veled,
s tudom, a kezed még vezet.

Bár akadnak néha bús napok,
s fáradt arcomon könny pereg,
de nem hagyom, és nem adhatom
a régi, boldog gyermeket,

mert magvait szórta sok imád,
és újjáéled a kövön,
a résekből bújó gyöngyvirág,
Anyu, ezt neked köszönöm.

Amikor úgy érzem, fáradok,
megcsodálom a kék eget,
s egy kopott dallamot hallgatok,
amit Nektek köszönhetek,

és mint kit sosem hasít a szél,
átcaplatok az életen,
ne féltsetek, hisz nincsen veszély,
egyszer én is megérkezem…




Lir Morlan
Tájképek


Áldott enyhet ígér a megnyúló árnyék,
Leheletkönnyűen közelgő fuvallat,
Mélyzöld tüzű levél moccanatlan áll még,
Oltalmazó fészek víg madárdalt hallat,
Suttogó fűzfaág nagy titkokról vallhat.

Temérdek gyermekét játszani engedi,
Álmot aranyporral fest a fellegekben,
Járt ösvények nyomát fátylával elfedi,
Rőt lombkoronáján fény táncol mind szebben,
Arany díszruhája nehéz fénnyel lebben.

Hólepte bálterem víg táncban gomolyog,
Uszálynak jéglepel hull alá a fákra,
Libbenő hókristály-keringő kavarog,
Lassan újabb pehely telepszik az ágra.
Ódon lélek lebben át a boldogságba.

Lágy madárdal ruhát öltenek most a fák,
Eleven fehérrel fest felhőt az égre,
Virágkoszorút kap mind a szűzi faág,
Égszínű tótükrön egy hullám kél éppen.
Lélek ébred újjá a remény színében.






Zajácz Edina
Ébredés


Apró ágacska végén hintázott,
a szél játszva ide-oda fújta,
teste langyos esőben mártózott,
miközben a napfényt vágyta újra.
Az első zöldellő levelecske,
előcsalta a korai tavasz,
vagy a kíváncsiság, hogy élhet-e
ott, ahol egyszer süt, aztán havaz.
Nyújtózkodva nézte a felhőket,
mintha előre érezte volna,
emelt fővel magasabbra nőhet,
mielőtt a föld felé hajolna.




Kovács Daniela
A hamu újra lobot vet


Még üres ugyan minden fecskefészek,
s a kegyetlen szél még durván rám rivall,
de ellenére vígan fütyörészek,
ajkamon éled egy fényünnepi dal.

A szél elnémul. Nem zörög, nem zihál.
Bár háttal állok neki, hallom, követ,
tetszhalottként ül a fák lábainál,
mint a némaságra kényszerült kövek.

És hirtelen az ég aranylángot ont,
édes enyhülést és gyémántport havaz,
s a nyír derekán, hol eddig hólé folyt,
tüzet rak az árnynak újra a tavasz.




Lelkes Miklós
Tavasz jön...


Tavasz jön, madárhangok
fénylenek a havon,
de nekem nem tavasz kell,
csak álomtavaszom,

nem kis kerteknek osztott
arany dal-tulipán,
csak az a végtelen kert:
tavasz-álomhazám.

Az a boldog fehérség
fákkal, virágidő,
amelytől szebb a szépség,
s szelíd bánata nő,

tavasz, melyben, ha felhő
siet szélben tova,
zászlók lobognak, s rajtuk
tündérek mosolya.

Tudom, álomhazámig
nem érek el: haza.
Nem lesz valóvá szívem,
álmaim tavasza.

Lehulló madárhangok
fénypontok a havon.
A fenyők elmerengnek
egy álomtavaszon,

tavaszon, mely szabadság,
mely hív új égbe fel,
melyben varázsló isten
nagy karja átölel,

melyben az öröm: ének,
mely hazád és hazám,
s égi kert-végtelenben
piros dal-tulipán.






Képforrások



Tovább

Sütő Fanni: Esőnapok

megosztotta: Heléna Szilágyi



A felhők sűrű sorokban csüngtek a város fölött, mint a szárítókötélre akasztott vizes ruhák. A szürkeség és a nyomottság csöpögött mindenhonnan, és fekete esernyők kertjei nyíltak az utcán minden reggel és este, mikor a munkából hazafelé iparkodtak az emberek. Nyikorogtak a gumicsizmák, suhogtak az esőkabátok szárnyai, az esőcseppek pedig kopogtak a fém kukatetőkön, olyan volt ez, mint egy jól összehangolt zenekar szimfóniája.

forrás



A Napot senki sem látta vagy egy hónapja, a ködös, borult időben csoda, ha az ember az orrát megtalálta. Sokaknak ezért nem is tűnt fel, hogy ahol eddig az ég sugaras királya trónolt, nincs most más csak az üresség és a Napnak hűlt helye. Lassan el felejtették, hogy valaha volt másmilyen, hogy valaha volt jobb is, a múltat lemosta a lassú víz a csatornák mélyébe. Egy idő után már elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha máshogy lett volna, és a penészes falak ugyanolyan áhítattal imádták az esőt, mint régen a napsugarakat. Egyetlen ablak volt csupán, aki nem hagyta, hogy a víz átmossa az emlékeit, és még emlékezett a fény langyos csókjára az üvegén. Ez a ház, amikor az éj közeledtével lehunyta a zsalugátereit, a reményről álmodott.


Tovább

Sakura-legendák I.

megosztotta: Porcelánszív





A Sakura, vagyis a cseresznyevirág Japán egyik legismertebb szimbóluma.
Sokan tudják, hogy a japán emberek évszázadok óta évről évre kivonulnak megcsodálni a virágzó fákat, családjaik, barátaik körében, ünnepi hangulatban áldoznak a természet e szépségének.
Azonban a cseresznyevirág nem csupán szépsége miatt jelentős.
Túl a kellemen és a látványon más jelentést is hordoz. A múlandóság, a halandóság érzését, ugyanakkor a múlhatatlanságét, a körforgásét, az újjászületését.
Öt szirom, megannyi szimbólum, érzés és jelentés. Múlt, jelen és jövő egyetlen virágban.
Páratlan szépsége csupán rövid életű, néhány nap alatt kipattannak majd elnyílnak és lehullanak a virágok. A percet, amikor csodálhatjuk őket, meg kell becsülni, ám ezt a nyugodt, felemelő érzést mégis belengi a közelgő múlandóság halvány árnya. 
Számos vers, történet és műalkotás központi eleme a cseresznyevirág.
Néhány kevésbé ismert, klasszikus elbeszélést hoztunk el ezalkalommal, így hódolunk e pillanatnyi szépség előtt, csodálattal, ugyanakkor emlékezve a múló időre.






JIU-ROKU-ZAKURA



kép forrása


Iyo provincia egyik körzetében, Wakegoriban áll egy ősi, híres cseresznyefa, amit úgy neveznek: Jiu-roku-zakura, vagyis a „Tizenhatodik nap Cseresznyefája”, mivel virágba borul minden év tizenhatodik napján, rögtön az első hónapban (a régi holdnaptár szerint) – és csakis erre az egyetlen napra! A virágzása éppen a nagy hidegek és fagyok idejére esik, ilyenkor a cseresznyefák még téli, dermedt álomban várakoznak. De a Jiu-roku-zakura virágait olyan erő éltetni, amely nem – vagyis eredendően nem – a sajátja. Egy férfi szelleme élteti a fát.
Élt Iyo-ban egy szamuráj. A fa a kertjében állt, és, ahogy a többi fa, ez is március végén, április elején hozta a virágait. A férfi már gyermekként is a fa alatt játszadozott, ahogy szülei, nagyszülei, és számtalan őse, évről-évre, századokon át, felmászott a virágzó ágakra, és virágfakadáskor színes papírcsíkokon kívánságokat vagy verseket akasztott rá. Számtalanszor csodálta a cseresznyevirágokat, szíve ilyenkor megtelt békével és örömmel.
A szamuráj lassan megöregedett, túlélte minden gyermekét, és végül semmi más nem maradt a virágon, ami boldogította, csupán ez a fa. És aztán… az egyik nyáron a fa kiszáradt és meghalt!
Az idős ember mély bánatba süllyedt. Szerető szomszédai találtak egy gyönyörű, ifjú cseresznyefát, és elültették a kertjében, remélve, hogy jobb kedvre deríti. Bár hálásan megköszönte nekik, szíve mélyén még mindig fájdalom ült, ő a régi, öreg fát szerette, és semmi nem pótolhatta hiányát a szívében.
Végül eszébe jutott egy lehetőség, amivel talán megmentheti a szeretett, halott fáját.
Éppen az első hónap tizenhatodik napja volt. Kiment a kertjébe, és leborulva a kiszáradt fa előtt, így szólt:
– Hódolattal kérlek, virágozz ki újra, meghalok helyetted!
Úgy vélték, hogy ha valaki őszinte szívvel, valóban feláldozná magát egy másik teremtményért – és ez nem csupán ember lehetett, hanem akár egy fa is –, akkor az istenek meghallgatják a kérését. Úgy nevezték: migawari ni tatsu, átvenni valaki helyét.
Ezután fehér ruhát öltött, szertartásosan elhelyezkedett a fa tövében, majd szamuráj módra hara-kirit követett el.
És abban a pillanatban, a szelleme a fába költözve ismét virágba borította azt néhány órára!
Azóta is, minden évben, az első hónap tizenhatodik napján, a havas évszakban, a legnagyobb hidegben… még mindig virágzik a fája!

Lafcadio Hearns: Kwaidan




*****


UBAZAKURA


kép forrása


Háromszáz évvel ezelőtt, Asamimura faluban, Iyo provincia Onsengori körzetében, élt egy jó ember, akit Tokubeinek hívtak. Ő volt a környék leggazdagabb embere, és a muraoda, vagyis a falu vezetője. Az élet legtöbb területén igen szerencsés volt, de elérte a negyvenedik évét anélkül, hogy apa lett volna. Ezért ő, és a felesége sokat imádkoztak Fudo Myo O istenséghez, akinek Asamimurában volt egy híres temploma, a Saihoji.
Imáik végül meghallgattak, Tokubei felesége gyönyörű kislányt szült, aki a Tsuyu nevet kapta. Amikor az anyja teje elapadt, egy szoptatós dajkát vettek fel a kislány mellé, akit O-Sode-nak hívtak.
O-Tsuyu gyönyörű lánnyá növekedett, de amikor tizenöt éves lett, megbetegedett, és az orvosok úgy vélték, menthetetlen. Ekkor O-Sode, aki éppen úgy szerette O-Tsuyut, mint a saját anyja, elment a Saihoji templomba, és buzgón imádkozott Fudo-Samához, hogy a lány meggyógyulhasson. Minden nap, huszonegy napon át, újra és újra elment a templomba az isten segítségét kérni, és végül O-Tsuyu hirtelen és teljesen felépült.
A Tokubei házban nagy volt az öröm, és minden barátjukat meghívták, hogy megünnepeljék a csodát, de az ünnep estéjén O-Sode hirtelen megbetegedett, és az orvos, akit hívtak, hamarosan közölte: haldoklik.
A család nagy bánatban gyűlt az ágya köré, hogy búcsút vegyenek tőle, de ő mély nyugalommal így szólt hozzájuk:
– Itt az ideje, hogy elmondjak nektek valamit. Az imáim meghallgattattak. Fudo-Samát kértem, hogy átvehessem O-Tsuyu helyét a halálban, és ő nagy kegyességében megadta nekem ezt az áldást! Ezért, kérlek, ne bánkódjatok a halálomon! … De lenne egy kérésem. Ígértet tettem Fudo-Samának, hogy köszönetként és megemlékezésként egy cseresznyefát ültetek Saihoji kertjében. Sajnos nem vagyok már képes rá, hogy magam tartsam be az ígéretem, ezért benneteket kérlek, hogy teljesítsétek a fogadalmamat… Ég veletek, barátaim, és emlékezzetek rá, hogy boldogan haltam meg O-Tuyuért!
O-Sode temetése után Tsuyu és a szülei egy kis cseresznyefát – a legszebbet, amit találhattak – ültettek el Saihoji kertjében. A fa nőtt és bimbózott, és a következő év második hónap tizenhatodik napján – pontosan O-Sode halálának évfordulóján – virágba borult. Ez aztán megismétlődött újra és újra, kétszázötvennégy éven át – mindig a tizenhatodik napon a második hónapban, – a virágai pedig egyszerre voltak rózsaszínek és fehérek, jelképezve a nő mellét és tejét, mellyel a gyermeket táplálta. Az emberek Ubazakurának nevezték el, vagyis a Dajka Cseresznyefájának.

Lafcadio Hearns: Kwaidan






*****



A 'JIROHEI' CSERESZNYEFA


kép forrása


Kyoto északi részén áll egy Shintó templom, amit Hirano-nak hívtak, és amely híres gyönyörű cseresznyefáiról, melyek ott nőnek. Van azonban köztük egy vén, halott fa, melynek a neve „Jirohei”.
A cseresznyevirágzás idején rengeteg ember érkezik, hogy a fákat csodálja, és nem csak nappal, de éjjel is. Ilyenkor apró lámpásokkal világítják meg a virágzó faágakat, és a látvány talán még a nappali képnél is pompásabb.
A Jirohei-fához közel, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt állt egy nagy, jól működő teaház, melynek a tulajdonosát hívták Jiroheinek. Szépen keresett, az üzlet jól ment, ezt leginkább a hatalmas, gyönyörű cseresznyefának tulajdonította, ami a kertjében állt, és amit ezért nagy tisztelettel vett körül. Sosem hagyta, hogy a gyerekek felmásszanak rá, vagy bárki az ágait tördelje, vigyázott rá, akár a szeme világára. A fa virágzott, és az üzlet is.
Egy reggel egy szamuráj – amolyan vérfagyaszót külsejű – érkezett a Hirano templomba, és leült Jirohei teaházánál, hosszan nézve a cseresznyefát. Erős volt, magas, gonosz tekintetű.
– Te vagy a teaház tulajdonosa? – kérdezte.
– Igen, uram – felete Jirohei mélyen meghajolva – én vagyok. Hozhatok valamit az úrnak?
– Nem kérek semmit – mondta a szamuráj. – Milyen szép cseresznyefája van a teaháznak!
– Igen uram! Úgy hiszem, ennek a fának köszönhetem, hogy ilyen jól megy az üzlet! Köszönöm, uram, hogy megdícsérted!
– Akarok egy ágat a fáról! – mondta a szamuáj. – Egy gésának!
– Legmélyebb sajnálatomra, uram, – tördelte a kezét a fogadós – ezt a kérést nem teljesíthetem! Senkinek sem tehetném meg! A templom papjai, akiké ez a terület, mielőtt engedélyezték az építkezést, feltételül szabták, hogy nem törhetünk ágat. Mindegy, hogy ki az, aki kéri, el kell, hogy utasítsam. A lehullott virágokból vagy szirmokbó bármennyit vihetsz, uram, ha úgy gondolod! Kérlek, jóuram, ne feledd a régi közmondást, szilvaágat vágj a vázádba, de cseresznyét soha!
– Valóban vitatkozni merészelsz velem?! – dühödött meg a szamuráj. – Már megmondtam, mit akarok, úgyhogy jobban jársz, ha indulsz, és vágsz nekem egy ágat, most azonnal!
– Bármilyen határozott légy is, uram, el kell utasítanom a kérésed – mondta Jirohei halkan és udvariasan.
– És bármilyen határozottan utasítod is el, a végén úgyis az lesz, amit én mondok! Szamuráj vagyok, azt kell tenned, amire utasítalak! Tényleg úgy hiszed, hogy el tudsz tántorítani a szándékomtól?! Ha nem adod szép szóra, elveszem erővel! – mondta, és hogy szavai súlyát bizonyítsa, előhúzta a kardját, hogy levágja a legszebb ágat, mind közül.
Jirohei belekapaszkodott a kardot tartó kézbe.
– Kérlek, uram, ne bántsd a fát! Kérlek, vedd inkább el az én életemet helyette!
– Arcátlan, bosszantó bolond! Teljesíthetem a kívánságod! – mondta, kirántva a karját a fogásból, megszúrta a fogadóst.
Jirohei nem halt meg azonnal, a fa elé állt, hogy megakadályozza az ág levágását, de nem volt hozzá elég ereje, így átölelte a fát. A szamurájt mindez nem hatotta meg, felemelte a kardját, és egy suhintással levágta az ágat, és ugyanakkor ismét lesújtott a fogadósra is, ezúttal halálosan. Látva a vérző halottat, a szamuráj végül gyorsan elsietett a tetthelyről, a levágott, virágokkal telt ágat pedig, amit a fogadós vére borított, ott hagyta a földön.
Hallva a zajokat, Jirohei felesége és a szolgák kisiettek a fogadóból. Borzalmas látvány fogadta őket. Jirohei ugyan halott volt, de halálában is olyan szorosan ölelte imádott fáját, hogy egy óra is eltelt, mire karjait le tudták fejteni róla.
Jirohei meggyilkolásának napjától kezdve a fa halványodni, sorvadni kezdett, és hamarosan egyértelművé vált, hogy haldoklik. A fogadós felesége pedig néhány nappal a férje halála után felakasztotta magát a fára.
Ettől kezdve a teaháznak rosszul ment. Egyre kevesebb ember jött, és így egyre kevesebb volt a bevétel, hamarosan be is kellett zárni. Az emberek azt beszélték, hogy szellemjárta hellyé vált, és hamarosan senki nem közelítette meg éjjel a helyet. A balszerencse átragadt a szomszédos teaházakra, sőt, magára a templomra is, amely ettől kezdve népszerűtlen lett, és egyre kevesebben látogatták.
A szamuráj, aki mindennek oka volt, titokban tartotta az eseményeket, és senkinek nem beszélt róla, az apját kivéve, akinek elmondta, hogy szándékában áll visszatérni a templomba, és ellenőrizni a kísértetről szóló híreszteléseket. Bár apja mindent megtett, hogy lebeszélje erről, a harmadik hónap harmadik napján, Keio harmadik évében (1868) egyedül, de fegyveresen indult útnak, egyenesen a kiszáradt fához ment, és elrejtőzött egy kőlámpás mögött.
Legnagyobb megdöbbenésére, éjfélkor a fa hirtelen virágba borult, és pontosan úgy nézett ki, mint Jirohei halálának a napján, amikor levágta az ágát. Ezt látva félelmében kardjával szabdalni kezdte a fát, őrült rettegéssel csapkodta újra és újra, mint aki darabokra akarja vágni. Rögtön az első csapás után rettenetes kiáltás hallatszott, borzalmas halálsikoly, mely mintha magából a fa törzséből jött volna, a szamuráj azonban nem állt meg, eszement, félelemmel vegyes dühe nem csillapodott, csak jó fél órával később. Várt az első hajnalfényig, hogy megnézze, milyen kiváló munkát végzett, de amikor kivilágosodott, a szamuráj saját apja feldarabolt tetemét találta vérbe fagyva a földön. Az apa, valószínűleg, aggódva fia miatt, követte, hogy biztos legyen benne, hogy nem esik baja.
A bánattól és szégyentől sújtott szamurájnak nem maradt más, minthogy az istenek bocsánatáért fohászkodjon, és hara-kirit hajtott végre.
Ettől kezdve mintha a helyet sújtó átok a szellemmel együtt elenyészett volna, az emberek lassan ismét járni kezdtek a cseresznyefákhoz. Senki nem tudta megmondani, hogy a korábbi kísértet kié lehetett… Jiroheié volt, vagy a feleségé? Néhányan azt gondolták, maga a cseresznyefa szelleme volt, mely akkor halt meg, amikor az ágát lemetszették…

Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan



Eredeti illusztráció a történethez

Tovább