Fekete Ágnes: Kutyák ugatása

megosztotta: Heléna Szilágyi




A szemem bekötve, kezemben fegyver. Beterít a szinte kézzel fogható, fullasztó feketeség, és a legkísértetiesebb az egészben, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, ahogy arról sem, hogy vajon hány óra lehet. Éppen most jött el az ebédidő, vagy talán már éjfélt kongatnak? Teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy csak pár perce sötétült el számomra a világ, vagy egy örökkévalóság telt el. A látásom teljesen cserbenhagyott, azonban a többi érzékszervem eddig soha nem tapasztalt módon erősödött fel. Minden eddiginél tisztábban érzem a kezemben lévő pisztoly hideg érintését, kifinomult hallásom ajándéka pedig az engem körülvevő kutyák eszement ugatásának disszonáns szimfóniája. Az idegeimet ostromló hangok vad csatározásának eredményeképpen egy másodperc alatt végigsöpör a testemen a jeges adrenalin, ami cselekvésre késztet. A belsőmet elárasztja az életösztön sikoltó segélykiáltása, hogy tegyek valamit, különben széttépnek a vérengző fenevadak. Öljek, vagy pedig engem ölnek meg. Mozdulnék, de nem tudom, merre induljak, mivel a szemeim felmondták a szolgálatot. Remegve veszem tudomásul, hogy valószínűleg bármerre lépnék, vagy futnék, egy feldühödő, vérben forgó szemű állattal találnám szemben magam, és mire észbe kapnék, már vége is lenne az egésznek. Abban a pillanatban, hogy harcra készen felemelem fegyvert szorongató kezemet, és vakon a semmibe célzok, hátha eltalálom az egyik támadómat, a kutyák ugatása egyszeriben kitisztul, és legnagyobb döbbenetemre érteni kezdem a fenyegetőzésüket, amit eddig számomra idegen nyelven káromkodtak nekem.



- SEMMIRE NEM VAGY JÓ, EZÉRT EL KELL PUSZTULNOD!
- MÁSOK SOKKAL JOBBAK NÁLAD, EZÉRT EL KELL TAKARODNOD ERRŐL A FÖLDRŐL!
- MINDENKIT CSAK BÁNTASZ, EZÉRT NEM ÉLHETSZ TOVÁBB!
- TEHER VAGY A VILÁGNAK, EZÉRT MAJD ÉN TESZEK RÓLA, HOGY TÖBBET NE FERTŐZD EZT A FÖLDET!



Ehhez hasonló káromlások záporozását kellett elszenvednem tőlük. Mély, vicsorgó, rekedt hangjuk fájdalmasan sértette a füleimet, míg végül az ugatásuk ismét egybefolyt, és emberek számára érthetetlen hangok zavaros halmazává alakult vissza. Abban a minutumban, hogy az átokmondások végére értek, nem láttam, de a zsigereimben éreztem, hogy a falkavezér elrugaszkodik, és készül leteríteni a földre. A többiek mozdulatlanok maradtak, és tudom, hogy miért; ezt az utasítást kapták. A kutyák közt egyfajta hierarchikus rend uralkodik, hiszen eredetileg falkában éltek, majd az ember elkezdte honosítani őket. A legerősebbik köztük a vezér, aki küzd a hatalma megőrzéséért, ha valaki el akarja orozni tőle a vele járó dicsőséget. Tudom, hogy mire gondol. Fegyver van a kezemben, ezért az ostoba állat fejébe beférkőzte magát az a rögeszme, hogy a hatalmára fáj a fogam, holott nem én választottam magamnak ezt a horrorisztikus helyzetet. Valaki igazán felvilágosíthatná, hogy nem én kértem, hogy veszítsem el a szemem világát, miközben egy csapatnyi veszett eb vesz körbe, akik örömmel kioltanák az életemet, ha lehetőségük lenne rá, és ezt a parancsot kapnák. De talán parancsra sincs szükségük, hiszen az ösztöneik vezérlik őket. Elég egy rossz mozdulat, és végem.

A falkavezér támadásra készen ugrik. Elönt a fagyos rettegés, mert nem látom, de egyszerűen érzem, hogy hatalmas mancsa a levegőben az én testemhez közelít, vérszomjas állkapcsa kitátva várja, hogy elnyeljen. A következő másodpercben tompán érzem, hogy a földre érkezem, de az óriási adrenalinlöketnek köszönhetően szinte semmit nem érzek a fájdalomból, ami tudom, hogy néhány perc múlva égetően fog végigrohanni az egész testemen, sajgó pontokat hagyva maga után. A kutya bundáját melegnek és véresnek érzem, amint nagy és nehéz testével rám nehezedik; talán mást is megleckéztetett már előttem, és most olyan vagyok neki, mint egy gyakran elvégzendő rutinfeladat. Játszi könnyedséggel terített le a lábamról, amik meg voltam győződve róla, hogy stabilan álltak a talajon. Nincs időm, hogy akár egy cseppet is felocsúdjak a kábulatból, mert rögtön meghallom, ahogy a falka többi tagja üvöltve biztatja a kínzásomra. Egy másodperc alatt lepereg előttem az egész életem, és ösztönös reakcióként csukom be vak szemeimet, hogy hamarabb vége legyen a rémálomnak, de akkor valami egészen különös dolog történik, amitől a testem és az elmém új erőre kap. 



Hirtelen egy másik kutyát látok magam előtt, aki annak idején már bántott egyszer. Azon a napon majdnem teljesen biztos voltam abban, hogy meg fogok halni, és ugyanúgy vártam a megváltó elmúlást, tehetetlenül és mozdulatlanul, mint most. De mégis itt vagyok. Mert egy túlélő vagyok, és most már hiszek abban, hogy minden további akadályt is képes vagyok átugrani, legyen az bármilyen magas. A másodperc törtrészét sem hagyom meg magamnak arra, hogy gondolkozzak, csupán teszem, amit a testem, önálló életre kelve parancsol az agyamnak: a még mindig a kezemben tartott fegyvert az állat koponyájához szorítom, és a sorsra bízva mindent, elsütöm. Ekkor csoda történik, mert a szemeim elől eloszlik a fekete ködfátyol, és a látásom tisztább, mint új korában. A falkavezér megsemmisülten fekszik mellettem a saját vérében, én pedig harcra készen nézek farkasszemet hűséges bajtársaival:



- Ki lesz a következő?



Tovább

Szívlenyomatok

megosztotta: Porcelánszív



Az egyik legszebbnek tartott emberi érzésről nem könnyű újat, eredetit írni. Valentin napján kortárs költőink egyedülálló módon szólnak a szerelemről.

























Pődör György
Csillagfátyol


Kemeneshát felől mintha pánsíp szólna, 
s a felhőpárnán Szeléné csillagfátyla 
libben, szememet az éj nem bántja 
mikor szíven érint fénylő holdsarlója. 

Aztán lényegtelen lesz a perc, az óra, 
a párna és az örök szerelem álma 
pillámat egyszer húzza majd visszarántja 
amint emlék úszik égi mutatóra. 

Napot sejtetnek már a derengő ködök, 
s amíg az alvó arcod mellett őrködök, 
nyitottá csókolja szemem ezüstsugár. 

Mérlegben letisztul a türkizkék egész, 
emlékek szellőivel suttogva becéz. 
A hajnal lángja ígéret, nem füst csupán!







Szilágyi Hajnalka
ötszázhetven


nélküled az idő üres téboly
fuldokló hiány ha nem lélegzel
mellettem ha nem öleled karjaiddal
mezítelen lelkem
átlebegsz velem valami holnapba
 jó szeretve lenni veled
rejtve virrasztva
ahogy vagy aki vagy
isten ember szerelem

térképet rajzolok tenyeredbe
hogy bármikor visszataláljunk
lángoló csontok közt zúgó véráramlatok
sodrásában hogy újra és újra lássam
szemedben a csendet a kiáltást a  tájat

pillanatkép
paradicsommadár az ághegyén
velünk lebegnek az erdők a felhők
mindigmár soha nélküled
ahogy vagy aki vagy
jó szeretve lenni veled
ködben árnyékban fényben mezítláb
nyakig gombolva éjsötétben
levetkőzve az alkonnyal
mögöttünk hegyekké nőtt múlt
csöndes mozdulatlan
néha szívbe költözik az emlékezés
olyankor életre kelnek a tárgyak
a szék az asztal  mi hallgatunk
s minden hirtelen édesízű lesz
megtart széppé szelídül mint
kopár téli fák a tavasz ölelésében

ismersz
ismered az idő hangját
ahogy kattan a zár szívemen
az évszakok színeit ahogy levetkőznek bennem
a csókot a szeretést az ájulást a csöndet
a zakatolást a sikolyt az őrületet
ismersz
mintha mindig te lettél volna én és én te
isten ember szerelem

lobban a táj
mikor szemed lehunyod
hajlik a horizont
ahogy bőrömre a jelent rajzolod
alattunk sodródik az éj fekete tengere
párnánk  alatt összegyűrt telihold
reccsen a padló a mennyezet
körülöttünk csillagok csörömpölnek
búvó csupasz világok érnek össze

pillanatkép
ötszázhatvannyolcadik éjdörgés szívemben
ötszázhatvankilencedik hajnali láz szívedben
ötszázhetvenedik lebegés
veled
mikor égig ér a föld
hol égig ér a szerelem




Zajácz Edina
Tűzben


Nem vágytam 
még így a csókra, 
melegre, mit adhat gyufaláng.
Összefonódni a tűzzel,
ostobán kúszni egekre,
és fáradtan tarló tövébe bújni.
Újra lángol a nap,
bíbor hajnalán
szelek alá hullik a meztelen nász,
hogy ne lássa senki 
élte alkonyán.
Nyomában csend, 
zokogó, fekete gyász.
Elfeledett árva álmok fénye int,
karodban ringatózó azáleák.
Tegnapi magányban nem vagyok más, 
mint monoton faladon 
szakadt képfonák,
és szerelembe fúló cédaságom
szűz sóhaját 
a válladra borítom.







Bátai Tibor
Tárgy. Súly. Zárlat.


A szerelemnek jó, ha tárgya van. 
Ám ameddig nincs, addig sem tárgytalan. 

Miért ne lehetne a tárgy maga 
(amiként anyag a semmi anyaga)? 

A szerelemnek jó, ha súlya van. 
Soha nem repülhet, aki súlytalan. 

Lebeghet, ha épp felkapja a szél 
(mondják, hogy elsül olykor a kapanyél). 

Szárnyalni mást jelent: választani. 
Sebességet, irányt és mindazt, ami 

alannyá tesz egy repülő tárgyat 
(az ösztön pedig kiterjeszti szárnyad). 

Mutatvány helyett kéznél a varázslat: 
két tárgy, két alany. Jó, ha ez a zárlat.




Hajnal Éva
szerelem


muzsikában búvó madár
puha álom apró tanyán
aratáson szalmaillat
harmat amit hajnal ringat
fák tetején esti szellő
nagy hidegben meleg kendő
égi csillag 
száz 
merengő
csend mit tenyeredben tarthatsz
selyemfűben ágy hol alhatsz
tóban kavics csobbanások
arcodon lánglobbanások
mosoly mit már sosem rejtesz
nyári patak
tánc mit lejtesz
télen kabátodba bújva
az amikor csókolsz újra
tűz amit csak öled rejthet
tavaszillatban a kertek
sóhaj őszi fák ölében
lépések a hófehérben
egyszerű csend kéz a kézben
élet 
Isten tenyerében







Sylvester Anita
Vallomás


Úgy érkeztél, mint versbe a rím,
a sosem várt összhang csendült fel,
ki idegenként is ismerős,
melléd le aztán én így ültem,

tekintetedtől olvadt a jég,
az ereszről tócsák csepegtek,
bennünk, akár az örök vágyak,
megnyíltak a tavaszi egek,

felszáradtak mind a tegnapok,
nem létezett a világ többé,
egy soha nem látott álomban
itt vagyunk most és mindörökké,

az elveszett éden partjain,
hol Isten és ember még rokon,
az ördög az angyalokkal jár,
nem vár se mennyország, se pokol,

nincs más, amit meg kell találnunk,
mosolyunkban igazság ragyog,
összekulcsolt kezünk a hűség,
időtlen, mint fent a csillagok.



Vincze Andrea Viktória
Délután


Lágyan lila árnyék 
suhan a falon, 
– kihallgatom
a szelek dúdolta fényjátékokat
az ablakon, 
– az égett betonon
virágport lehelnek szárnyaikból 
a bogarak, 
s elszáll a pitypangszirom,
mint nehezebb éjeken
a félédesen kimondott 
szavad...
– s ha bíborló arcomban 
mélységeket kémlel a szerelem, 
szemed bogarán megpihenő 
szemem 
majd édesen felragyog, 
– aztán 
a karmazsin délutánba érnek 
az aranyporba mártott
csillagok, 
s mikor kékesbe fordul
a rózsaszín árnyék a házakon, 
hagyom, 
hogy érett padlizsánok 
kábító színeit 
szórja magából a lelkem, 
mert még éppen csak 
megöleltem
rügybe pattanó vágyaim, 
hogy aztán megpihenjen kezem
a szél-fésülte fűszálak 
törékeny gyökérlábain, 
–s fény-kottát dalolva,
földig hajolva 
áradjon bennem az éj,
mint mikor kósza szellők 
dallama
a fák közötti, 
elrejtett zegzugokba ér
egy hajnalon,
s pillangók csókját kínálja fel
ajándékként,
a lila álmokba ájuló, 
szégyenlős 
virágokon...



Vasas Marianna
Derengés vagy


Íriszem poroszkál derengő sziluetteden,
kocsonyás most ez a fény, remeg még, hihetetlen,
...már felismertem, megízleltem és megőrzöm
nemes valódat, álom vagy, többet nem töröm
a kívánság nyakát holmi csillagleséssel,
itt vagy, itt vagyok, nagyságod egy fehér éjjel;
havazik, felérek arcodig, tükröződünk,
idő nincs, csak teljesbe font éden: el nem tűnt.
A mindig volt mélyéből feltörő, őserejű igazság,
ritkaság, titkokból felszökellő felfedés-energiák
hangja, viszontagság-alakok első helyét előző Egy,
most már égi szikár bizonyossággal reszkethetek, Veled –
s rév köde vagy, soha fel nem szálló, violaszín pára,
mégis tisztaság, éjből kisugárzó hajnalok tánca,
maga a lehetőség, kincsvágyó szemekben a reménylátás,
az idegentelen új érzése, derült lüktetés, igaz, gáláns,
sorolni fölös, nem tudom, nem lehetne 
nem létezhet lélegzetednél szebb zene.






Cs. Nagy László
Tudnál-e


Tudnál-e nagy hóban csatangolni,
vagy hóembert építeni velem?
Tudnál-e szaladni,
vagy csak hemperegni zöldellő réteken?
Tudnál-e táncolni velem,
szállni, repülni, hogy ha kell,
vagy komor temetőben fájdalmasan
egy imát mormolni el?
Tudnál-e velem sírni,
akkor mikor én sírok,
vagy tudnál-e akkor nevetni,
mikor én kacagok?
Tudnál-e esőben kószálni,
s nem bánni, hogy megázik a hajad,
tudnál-e ajkamba úgy harapni,
hogy édes nyoma megmarad?
Tudnál-e sétálni velem
illatos, virágzó fák között,
hol minden szirmot
ezer madárdal öntözött?
Tudnál-e tóban fürdeni,
vagy csak megmártózni meztelen,
tudnál-e belopózni hozzám
lábujjhegyen, lopva, nesztelen?
Tudnál-e csábító nő lenni
kiben ott sajog a vágy, a szerelem,
tudnál-e forrón, mámorosan
az ágyban összeölelkezni velem?
Tudnál-e úgy élni,
hogy reggel melletted én ébredek,
tudnál-e úgy élni,
hogy örökre én fogom a két kezed.




Bánfai Zsolt
Érkezésed hullámai


Jöttöd talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,
csarnokod vizében sorsommá válva
úsztam feléd, mint
boldog, kétéltű állat
ki megvetést, de megváltást sem e létben talál
ám álma még valóra válhat
vagy szánalmas halál része, mi jő,
tudja, hisz minduntalan ez érzés
mi benne ég, lüktet és tör elő:
pusztíts ha kell hát, csak érezzelek
meddő áramlat tüdőmben
a lélegzet,
mi nélküled múlik el.
Áldásom vagy halálom talán,
de fagyott csontomban a dalom leszel.

Azóta tudom,
érkezésed vihar volt csak:
pusztában tomboló fényes orkán
útjában sejtjeimet tépő áramlat dúlt;
íve éles volt és szép,
törékenyen egyszerű, s tiszta
lágy melódia úszott hullámaid
nyomán át a szobán, küszöbön,
aztán keresztül ajtón-ablakon, tájon
ittlétedet a lágy ölelkezés
illatodban lengve itta,
s azóta a kagylótestem
morajlásként zengi ma is vissza.




























Képforrások

Tovább

Hosoda Mamoru: Mirai - Lány a jövőből 2018 - kritika, filmismertető

megosztotta: Porcelánszív


Mirai - Lány a jövőből 2018

Első kézből sikerült megtanulnom, hogy ha kritikát szeretnék írni egy filmről, akkor nem szabad előtte mások véleményébe beleolvasni, mert könnyen befolyásolhat. Mamoru Hosoda eddigi összes alkotásáról írtam már, így elég nyilvánvaló volt, hogy kíváncsi leszek az animegyártás ezen mesterének vadiúj bemutatójára, a Mirai-ra is (Mirai of the Future, Mirai no Mirai, Mirai – Lány a jövőből) is.

A cselekmény:

Anya és apa boldogan éldegélnek az általuk felépített házban, mely igencsak különleges, hiszen a férfi maga tervezte. Hamarosan egy kölyökkutya is csatlakozik a családhoz, majd Kun is megszületik, aki nagyon élvezi, hogy körülötte forog a világ, egészen addig, míg kishúga, Mirai meg nem érkezik. A négyéves fiú képtelen elfogadni, hogy a figyelem nem rá irányul. Úgy érzi, szülei már megfeledkeztek róla, és lassan megutálja a kis jövevényt. Ahogyan a helyzet elmérgesedik, és édesanyja visszatér a munkába, egyedül hagyva őt a dolgozó és háztartás fenntartani próbáló édesapjával, egyszercsak furcsa eseményláncolat kezdődik, melynek első aspektusa, hogy a ház átriumában találkozik egy felnőtt lánnyal, aki azt állítja, ő a jövőbeli Mirai.



Az elemzés:

Mamoru Hosodától megszokhattuk már, hogy izgalmas témákat feszeget a művei során, melyek történetét egyébként ő maga írja meg. Jelen esetben több réteget is felismerhetünk, amellett, hogy egy slice-of-life fantázia szülte világba enged betekintést, egy család életébe. Éppen ezért a cselekmény és a látottak értelmezése is több szinten lehetséges, ezért igyekszem mindegyiknek végigmenni. Lévén a fentiekben már ellőttem, hogy erről az alkotásról már született egy cikk, ráadásul pszichológiai alapokon nyugvó megközelítéssel, így talán megengedhetem magamnak a kritika műfajának kicsivel szabadabb kezelését.

A legegyszerűbb megközelítés egyértelműen az, ha nagyjából szó szerint vesszük a történetet. Ebben az esetben a Mirai egy család születését mutatja be nekünk, ahol a legfontosabb tanulság, hogy minden egyes új jövevény megbolondítja a helyzetet, és az alkalmazkodás lesz a legfontosabb kérdés, hiszen egy pár összeszokása is arról szól, hogy megismerik egymás jó és rossz oldalát, elfogadják a másikat, ami egy idő után feltétel nélküli szeretetté alakulhat át. Ezt a köteléket aztán erősítheti egy közös szerzemény, ami lehet egy ház, de akár egy háziállat is, mely aztán felelősségre tanítja őket. Természetesen a klasszikus értelemben vett családi modell megkoronázása az első gyermek vállalása, mert ott már komolyabban oda kell figyelniük, illetve jóval közelebb áll majd hozzájuk, hiszen kettejükből születik meg az utód, aki majd tovább viheti a vérvonalat. (Így mindenféle megközelítésben sikerül szemléltetnek a szituáció jelentését, jelentőségét.)
Ez a réteg tényleg leegyszerűsíti a cselekményt, de nem ad magyarázatot a misztikus szálra, azaz a címben említett jövőből érkező Mirai-ra. Japán legendákra is találunk utalást az animében, így akár el is mehetnénk emellett, de úgy tűnik egy következő rétegben kell keresnünk a magyarázatot.



Ha már amúgy is a családnál tartunk, és a szimbolikus családfa akár ott is állhat a kertben, ahogyan a film bevezetőjében is szépen megjelenik ez; akkor tekinthetjük úgy az egész történetet, mint egy tágabb értelemben vett család egyik állomását, egyik ágát a folyamatban. Azaz nem az a lényeg, ami aktuálisan történik, hiszen globálisan szemlélve csupán egyetlen generációja ez egy klasszikus vérvonalnak. Ez jóval több magyarázattal szolgál a látottakra, mert így értelmezhetőek azok a misztikus jelenségek is, mint a kertben megjelenő furcsa emberek. Itt bizony értelmet nyer a teljes szereplőgárda, mert megtanítják nekünk, hogy minden folyamatnak része az is, amikor hibázunk, és ez nem egyedi jelenség. Amikor próbálkozunk, és valami nem sikerül, de ennek ellenére kitartunk mellette, egy idő után meghozza a várva várt gyümölcsöt. Sosem szabad feladni, akkor sem, ha esélytelennek tűnik a vágyott dolog elérése. Ebben pedig nem csak a családnak van szerepe, hanem annak is, hogy mi szeretnénk azt létrehozni. Az összetartás elengedhetetlen, a csapatmunka szükségeltetik a működéshez. Hiába próbálják a szüleink azt belénk sulykolni, hogy ne rosszalkodjunk, és hallgassunk rájuk, mi is tisztában leszünk azzal – legalábbis előbb vagy utóbb –, hogy ők ugyanúgy beleestek azokba az útvesztőkbe, amibe mi keveredtünk. Természetes jelenség tehát, hogy megpróbáljuk megóvni utódainkat a kudarctól, azt viszont felnőttként el kell fogadnunk, hogy csak úgy fejlődhet valaki, ha azokat elköveti, és tanul belőlük.

Hiába a küzdelem az ellen, hogy másként cselekedjenek a családunk tagjai, mint ahogyan azt elvárnánk tőlük, emlékeznünk kell, mennyire hasznos volt az, hogy bizonyos pontjain az életünknek átéltük azokat, és így jobb emberként keveredtünk ki belőle, a következőkben másként álltunk a szituációkhoz. Ez pedig már egy harmadik réteg, a felnőtté válás folyamatáé, amelyet ugyancsak szemléletesen ábrázolnak a Mirai során. Regényesen mondva ez a karakterfejlődés aspektusa, amely kimondatlanul is fontos, hogy jelen legyen egy-egy történet során, kivéve, ha a statikus jellemeknek funkciója van. A tanulási folyamatok nincsenek elrejtve, csak nem arcbamászósak, a többi szereplő szembesíti a másikat azzal, hogy mennyire megváltozott ahhoz képest, amilyen korábban – akár gyermekkorában – volt.
Ezt értelmezhetjük egyetlen személy szintjén is, de én nem ragadnék le, és összekapcsolnám a rétegeket egymással, hiszen a lényeg az, hogy minden és mindenki hatással van ránk, arra, ahogyan cselekszünk, ahogyan beszélünk és reagálunk, amilyen emberré válunk. Ez alól nem kivétel az sem, hogy mi magunk milyenek vagyunk, mert bizony az is kihathat a jövőnkre, ha szembesítenek múltbéli vagy akár jövőbéli önmagunkkal – ez utóbbi a sci-fi eszközei közé tartozik, de jelen anime esetében is könnyedén belesimul a cselekménybe.

Szeretem komplex módon, akár globálisan is értelmezni az animék boncolgatta kérdésköröket és a megjelenített problémákat, ami azt jelenti, hogy ezt a bekezdést bátran kihagyhatják azok, akik a filozófiai fejtegetéseket nem kedvelik, valamint SPOILER-esnek tartják. Ötvözzük és foglaljuk össze tehát azoknak, akik látták már a Mirai-t, és kérdőjeleket hagyott bennük a történet értelmezése. Számomra legalábbis a következőket jelenti a cselekmény, az elénk vetített képi anyag. Azon túl, hogy a középpontban Kun áll, ő valójában a család férfi- és női tagjainak szimbolikus megtestesítője is, ez megmagyarázza a kertben lezajló eseményeket, melyek nem csupán a fantáziája szüleményei, hanem megmutatják azt is, hogy életük különböző állomásain milyen nehéz helyzetekkel kerültek szembe a felmenői, hogyan küzdöttek meg a problémákkal, és a fiú génjeiben gyakorlatilag örökítették ezeket az élményeket. Nyilván ők nem tudnak megjelenni a srác előtt, nem tudják ezeket elmondani, de egy animációs film tökéletesen alkalmas eszköz arra, hogy ezeket a tudásokat átadja, megjelenítse, miként klasszikus drámai művekben ez bizony bevett eszköz volt.
De itt nem állunk meg, hiszen azt is láthatjuk, ahogyan a felnövő lánygyermek szembesíteni próbálja a kis Kunt annak a következményeivel, amit a jelenben tesz vele a bátyus. Azaz egy teljesen globális megközelítést láthatunk, hogy ki milyen jó tanáccsal látná el a fiút jelenlegi helyzetében, hogy felnőjön, igaz és szerető testvére legyen a kis Mirainak, akinek a neve is ugyanúgy szimbolikusnak mondható. A misztikus szál tehát könnyedén kibogozható, ha nem csak a látottakon gondolkodunk el, hanem azon is, milyen hatással van ez a fiúra, aki egyértelműen elhanyagoltnak érzi magát, hiszen az új jövevény a „jövő”, ő már a háttérbe szorult és igencsak féltékeny Mirai-ra. Mégis, a cselekmény folyamán fokozatosan elfogadja a változást, és felnő a feladathoz, megérti, hogy neki kell megvédenie a kishúgát, ez pedig egy új szerep, amelynek meg kell felelnie. De nem csak ő fejlődik, ugyanígy megváltozik a rendetlen és hebrencs anyuka, és a családi élettől menekülő, munkába temetkezett férj is, és igazi családdá érnek össze.

Az alkotókról:

Mamoru Hosoda (Wolf Children, Summer Wars, The Boy and the Beast, The Girl Who Leapt Through Time) eddigi alkotásai során is különböző világok ütköztetésével találkozhattunk, de a legfinomabban a Mirai-ban sikerült ezt ábrázolnia. Tovább megyek, erős Satoshi Kon hatást is érzékelek a műben, ahogyan itt a fantázia és a valóság elemeit vegyíti, olyan igényességgel, miként a rendezőmester a Paprikában és a Perfect Blue során teszi. Persze hasonló megoldásokkal a The Boy and the Beast szimbolikájában is találkozhattunk, de ott jóval árnyaltabb volt az egész ábrázolása, sokkal inkább egy fantáziavilágban jártunk, itt viszont egyértelműbb, hogy üzenetet szeretne közvetíteni, azaz a síkok valójában nem találkoznak, a jeleneteket inkább virtuálisan kell értelmeznünk. Így szemlélve ez Hosoda úr eddigi legérettebb alkotása.
Nem meglepő módon a Chizu Studio karolta fel ezt a munkáját is (Wolf Children, The Boy and The Beast). De az sem sokkol majd senkit, ha elmondom, a művészeti vezetést is olyanokra bízták, akik Ghibli-animációk során segédkeztek, hiszen Takashi Omori és Yohei Takamutsu is részt vettek a From Up On Poppy Hills elkészítésében, ez pedig jelen anime képi világában is visszaköszön. Igen, ezzel azt akarom mondani, hogy – bár eddig sem voltak kétségeim Mamoru Hosoda képességeit illetően, de – ezzel a művel „felzárkózott” Miyazaki és Shinkai mellé. A mű vizuálisan szemet gyönyörködtető, az animációk kifogástalanok, felismerhetjük a különböző említett hatásokat a rajzok során is, de Hiroyuki Aoyama (The Great Passage) karakterdizájnja és Masakatsu Takagi (Wolf Children, The Boy and The Beast) zenéje is fantasztikusan illeszkednek a Mirai mondanivalójához.

Bár a műről egyértelműen a Paprika és a Totoro ugrik be elsőre, valamint a Millennium Actress varázslatos cselekménye, a Mirai mégis egyedinek mondható, hiszen zseniálisan felépített, sokrétegű alkotás. Nagyon sokáig nem derül ki róla, hogy nem egy egyszerű helyzetkomikumokkal tűzdelt vígjátékkal van dolgunk, hanem bizony súlyos kérdéseket boncolgató izgalmas drámával, méghozzá a szó klasszikus értelmében is megállná a helyét, azaz a színpadon is el tudnánk képzelni. Ebből a szempontból is kiemelkedőnek mondható a mester munkásságából, de nem utolsó sorban azért is, mert a világ, amelybe elkalauzol bennünket, sokkal barátságosabban közelíti meg a problémákat, mint egy arcbamászósabb alkotás. Képes egyszerre bájosan mosolyogtató, elbűvölően játékos és végtelenül komoly lenni, ahogyan a rendezőtől ezt már megszokhattuk.
Emellett viszont sokkal érettebb mű, a Mirai, mint a korábbi animék, legalábbis az eddigiekre ez teszi fel a koronát.




Értékelésem 10/10

Smaragd Sárkány

https://smaragdanimesarkany.blog.hu/2018/10/02/mirai_lany_a_jovobol
Tovább