Ahogy a költők a gyermeket látják

megosztotta: Porcelánszív




Egyetlen felnőttnek sem lenne szabad soha megfeledkezni arról, hogy a Gyermekhez való viszony a legnagyobb felelősség. Sokunkban intenzíven él az életnek ez a szakasza későbbi éveinkben is. 
Gyermek napi verseket válogattunk, kortársaink tollából.






Gősi Vali
Fohász
a gyermekmosolyért


Hogy ember vagy,
éld át e létcsodát:
a kerti úton át
a fű friss illatát
érezheted,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod,
de láss, ne csak nézz,
nyisd ki szívedet,
őrizz a lelkedben
színeket!

Szívd mélyen magadba
a lét illatát, s meglásd,
álmaid elhozzák
borongós éjek után
a legfényesebb csodát:
egy kisgyermek ártatlan,
angyali mosolyát!
Őrizd, és vidd tovább
végtelen utadon,
és mondj el e mosolyért
néha egy csendes
imát.




Hajnal Éva
szeplős


luca nagyon undok
először nem volt undok
azt mondta segít majd ő az én bajomon
és eltünteti az összes szeplőmet
hogy szép legyek mint ő
ő a legszebb
már castingon is járt és kapott igazi levelet
a postástól
én is kaptam már igazi levelet
örömmel értesítettek mehetek szavazni
apukám azt mondta ez téves értesítés
gyerek nem vehet részt választáson
eltévesztették a nevet
pedig nem is tévesztették el
az én nevem volt a borítékon ezt már el tudtam olvasni
és sírtam mert tudtam hogy nagyon jól tudok választani
minden reggel én választom ki a ruháimat
és a peti mamája is megmondta milyen jó ízléssel választok
bementünk a lányvécébe
luca elővette a zsebéből a krémet amit anyukájától kért
olyan fura mert ilyenkor az anyukája hangján beszél
lassan és egyenletesen kell felvinni a bőrre
és tíz percig rajtahagyni
már becsengettek amikor lemostuk
julcsi néni nagyon összeszidott
luca persze megint becsapott egyetlen szeplőm sem tűnt el
peti mégis úgy nézett rám mintha nem lennék szeplős
ezt szeretem legjobban a petiben





Zagyi G. Ilona
Élethű képsor...


Oly rég volt, de mintha csak tegnap lett volna,
hogy kacagva futott, röpült a karomba.
- Kapj el! - csilingel, itt kering körülöttem,
időnként itt hagy, de mindig visszaröppen
az a hang... - Nem ér a nevem! -
Élethű képsor... eleven.
A múlt szürkeségén átüt - Gyere, játssz még! -
Miért is nem? Idő... egy mesét mondanék,
összefolynak a betűk... a könyv bezárult.
Most sem értem, miért, az a lap megsárgult.
Kértem volna, hogy több legyen
huszonnégy óra, Istenem!
Oly rég volt, de mintha csak tegnap lett volna
a rám simult ébredés – "Szeretlek, anya!"






Gősi Vali
Álomtündér
– altató –


Lábujjon
beoson az este…
Tündérálmodon ezüst árny szalad,
álom-csókjával még mosolyt fakaszt,
és elszunnyad arcodon
a béke.

Nézlek…
S amíg az álomtündér simogat, 
elfogom könnyű-varázsú mosolyodat,
és csendben feloldozásért imádkozom,
amiért e mosolyt titkon
ellopom.

Aludj…
én mosolyodat tovább álmodom…
Hajnalig őrzöm, és angyalarcodon
reggel, az első napsugártól fényesen
hajnal-tündérek csókja  vár,
velem!




B. Tomos Hajnal
Meskete


tegnap a csapvíz
visszatért a gát mögé

a fák földbe dugták koronájukat
s gyökerük rügyezni kezdett

mint nagy rózsaszín esernyő,
tél közepén kinyílt a magnólia

idelenn felhőket szántottunk
a kiterített mezőn
s mire észrevettem,
szememmel egy gyermek nézte
a meztelen napot .




Gősi Vali
Kicsi másom
– Unokámhoz –


Apró lényed
fénye éltet,
azúr ég vagy,
kék igézet,
megvalósult álom,
pöttöm
boldogságom!

Szivárványszín
valóságod,
bársony-fényű
pillantásod
már örökre vágyom
átöleli álmom –
édes,
kicsi másom!

Szemed tükre
kék, tiszta tó
kacagásod
muzsikaszó
– andalító éden –
napsugár-reményem,
csöppnyi
csillagfényem!






B. Tomos Hajnal
Gyermekkor


Akkor még élt
a bordád mögé
vackolódott állat,
meleg volt a lábadat
bíztató föld,
rügyet, piros bogyót
ígérő savak keringtek
napnak kitárt sejtjeidben -

akkor még  álmodtad
a magát felgyújtó csipkebokrot,
amint éj közepén
fényt kiált a pusztába.






Bakkné Szentesi Csilla:
ne félj kicsim


ne félj kicsim
ha sötét van
nem haltak meg a csillagok
csak egy üstökös most fényezi
azután mind ragyog

ne félj kicsim
ha villámlik
nem égnek égi szekerek
csak a Nap szívéből futnak szét
mennybolton az erek

ne félj kicsim
ha az ég dörög
biliárdoznak az istenek
csillaggolyók koppannak ott
egy üstökösfejen

ne félj kicsim
ha fogy az idő
csak a Nap falja a tegnapot
hogy jól lakottan szülje meg
nekünk a holnapot

ne félj kicsim
itt a föld se reng
ha kell kitámasztom neked
három ponton a legbiztosabb
az egyik én leszek




B. Tomos Hajnal
Árvák csöndje


Csak mikor ablaktalan házat,
kilincs nélküli ajtót,
lakatlan,hideg fészket látsz,
jut el hozzád az  eltépett
összetartozások sikolya.

Árván maradt gyermekek
tudnának mesélni
az utána beálló
sír-csöndről-
tekintetük lesz aztán
tükre az egyre mélyülő
távolságoknak.




Bakkné Szentesi Csilla:
Kicsit még veled


csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót
még engedd be halkuló szavam
nem üvöltve köszönök rád nem lesve
szótlan széllel hordozom magam

kopognom se kelljen
kezem fagytól még ne legyen jéghideg
ifjú lelked már más úton barangol
de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót
szívem

az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél
mézízű álmaim sodorják fellegek
szememben őrzött megannyi fénykép
életszilánkok fakuló sebhelyek

már erőtlen karom ölel dérlepte fákat
madarak dalt idéznek hangtalan
de te halld meg a csendet is a kiáltásban
ugye nem hagysz magamra
kisfiam

a tűnő idő lassan odakint marasztal
én várok szavam sincs reménykedem
tudom ha kell újra kitárul de addig
csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót
gyermekem






Képforrások:



Tovább

Lesley MacBeltine: Lidércfény, tündértűz

megosztotta: Porcelánszív




A célszemély egykedvűen támasztotta a korlátot, és úgy táncoltatta az ujjai között a lidércfényt, mintha az égvilágon senki és semmi nem lenne körülötte... Ami nagyjából igaz is volt, hiszen a járókelők igyekeztek a lehető legnagyobb ívben kikerülni, ami annak ellenére sem bizonyult egyszerű feladatnak, hogy a felüljárón a kétszer két sávos Kirkonkyläntie mellett még egy kisebb buszállomás is helyet kapott. Valahol a fickó mögött és alatt épp ekkor gördült be az állomásra a menetrend szerinti K-vonat Kerava felől a négyesre, épp olyan közömbösen, mint ahogy emberünk azokat a szikrákat bűvölte. Azon, hogy az egyes és kettes peronja üres volt, nem csodálkoztam, hisz hosszú évek óta csak a gaz verte fel… Ellenben mostanra a hármas és a négyes közötti peron is kiürült, mozogni csupán a szél sodorta szemetet láttam.
– Mit látunk, Helmi?
– Egy pózert.
A boszorkányunk nem volt közlékeny hangulatban, bár ennek általában csak örülni lehetett, hiszen amikor megeredt a nyelve, rendszerint átkokat szórt.
– Talán ha pontosítanád…
– Egy idióta pózert – Helmi a fickó felé se pillantott, a vonatkocsikból kilépő embereket figyelte. Noha aligha lehetett tudomásuk róla, mi zajlik a felüljárón, sietős léptekkel, csaknem futva indultak a távolabbi feljáró felé, mintha megérezték volna, hogy menekülniük kell valami elől – Nem itt kellene csinálnunk. Nem most.
A látszat persze csalt, mint mindig: Helmi valójában minden érzékével a lidércfényekkel játszadozó alakot fürkészte, még  olyanokkal is, amelyeknek a létezéséről se tudott a legtöbbünk.
– Először is, most van itt – vontam meg a vállam – Másodszor, épp az imént mondtad, hogy egy idióta pózer.
– Tudom, mit mondtam.
Ugyan Helmi igencsak hasznos, ha nem a leghasznosabb tagja volt a csapatunknak, nem volt egyszerű együtt dolgozni vele. Irgalmatlanul erős boszorkány volt, ám ezért nagy árat fizetett: három húga halt meg, hogy ő hatalmat nyerjen, és amikor ráébredt, milyen árat fizettettek vele, valami mindörökre eltört benne. Annak idején a testület lélekgyógyásza öngyilkosságra való hajlam miatt nem javasolta a felvételét, de ez nyilvánvalóan csak látszatkifogás volt, ráadásul annak is gyenge – Helmi Toivonen-nek esze ágában se volt megölni magát. Nem, amíg a húgai miatt bosszút nem állt a világ összes kultistáján, feketemágusán, boszorkányán, meg úgy mindenki máson, aki ferdén nézett. Egy ideje már ismertem őt, elég hosszú volt a listája.
– Most szívatsz bennünket, vagy mi? – Martti-t se a türelme miatt szerettük, úgyhogy elég sok fejfájással járt kettejüket ugyanarra a feladatra beosztani, még akkor is, ha hatékonyak voltak együtt, amikor akcióra került a sor – Először azt mondod, hogy nem veszélyes a tag, aztán meg azt, hogy lessük, amíg valami eldugottabb helyre battyog?
Martti Urho misztikus létére hülye volt a varázsláshoz, méghozzá a szó legszorosabb értelmében, ám a gyakorlati hiányosságait bőven pótolta elképesztő elméleti tudása. Jóformán ránézésre azonosított bármilyen bűvölt tárgyat, vagy aktív mágiát, amivel jelentősen megkönnyítette a dolgunkat, különösen Helmi-ét, akinek bár a Vének misztériumain alapult a hatalma, a tudása legjavát haltia sámánoktól sajátította el valahol Lappföldön, így lényegében nem is beszélt egy nyelvet azokkal, akikkel rendszerint összeakaszkodtunk. Talán éppen ezért alkotott Martti olyan kivételes párost a boszorkánnyal, még ha látszólag egymás idegeire mentek is.
– Egyetlen szóval sem mondtam, hogy nem veszélyes – a ritka pillanatok egyikének lehettem tanúja, amikor Helmi teljes mondattal válaszolt, sőt még azzal is megtisztelte Martti-t, hogy feléje fordult – Egy idióta pózer, viszont elég régóta szórakozik már azzal a lidércfénnyel…
– Vagyis? – Kezdtem én is elveszteni a türelmemet, arról nem is beszélve, hogy a pisztolyomban lévő töltényekre mondott bűvölés se tartott ki a végtelenségig.
– Vagyis nem lesz egyszerű menet – Helmi rám pillantott és elmosolyodott. Gyönyörű mosolya volt, mégis utáltam látni, mert sose ígért semmi jót –, de hát mikor volt ebben a melóban bármi is egyszerű?
– Az már igaz…
Épp hat évvel ezelőtt állt össze az egységünk, gyakorlatilag az Egyezmény aláírásának másnapján, egy afféle politikai, gazdasági, kulturális, vallási és minden egyéb határokon felülálló, nemzetközi rendőrség keretében, amely épp az olyan atrocitásokat volt hívatott elhárítani, mint amilyen a jelek szerint itt, Malmi-ban is készülőben volt. A mi tisztünk volt megfigyelni, és ha a szükség úgy kívánta, megrendszabályozni a varázshasználókat, különös tekintettel azokra, akik sötét praktikákat űztek. A hivatalos megnevezésünk protektor volt, de persze a szellemes újságírók a legkülönfélébb beceneveket aggatták ránk, bár egyik se volt gúnyos, se kifejezetten sértő.
Ami a megfigyelést illeti, nem volt különösebben nehéz dolgunk, hiszen amióta az internet révén gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra fény derült a létezésük több évezredes titkára, a varázsosok úgy másztak elő a sötét vackaikból, mint a csótányok és – miként a mellékelt ábra mutatja – nem is nagyon csináltak titkot a továbbiakban abból, amivel foglalkoznak. Az addigi jól megszokott és kényelmes világunkat hirtelen ellepték a különféle, rég elfeledettnek hitt szörnyistenekhez fohászkodó szektások és kultisták, a maguk büszkén viselt, visszataszító testi torzulásaival, na meg a rengeteg szabadúszó, akik rendszerint úgy néztek ki, mint ha valami huligán ördögmotoros részegen belehajtott volna egy new-age bolt kirakatába. Persze, az ő vackaik egytől egyig működtek…
Persze, voltak ennél a mostaninál sokkal nagyobb szabású műveletek is – mivel nem csak a szörnyistenek őrült követői kerültek elő nagy hirtelen, de sajnos maguk a szörnyistenek is –, ám olyanokra közülünk egyedül Helmi lett volna alkalmas, ő meg ki tudja, miért, de ragaszkodott hozzánk.
– Hoppá…
– Kifejtős rész is van, Helmi kedves? – rendszerint ezek a hoppá-dolgok voltak azok, amiket muszáj volt hallanom, noha semmire se vágytam kevésbé.
– A fickó nem kezdő – fordult felém a boszorkány – Lehet, hogy le fog törni pár körmünk.
– Szóval ez a hoppá… Ha meló közben patkolsz el, esküszöm, ezt fogom a sírkövedre vésetni! – mordultam fel, mire Helmi elnevette magát.
– Ha én meló közben patkolok el, aligha marad utánam bármi is, aminek érdemes lenne sírt ásni!
– Az nagy kár volna – vigyorodott el Martti –, mert már kinéztem magamnak a bőrödet. Komoly pénzeket fizetnének érte a feketepiacon!
Helmi Toivonen eredetileg patyolatfehér, hibátlan bőrét annyi tetoválás díszítette – egytől egyig haltia, illetve lapp sámánszimbólumok –, mintha az egész Kalevalát magára varratta volna.
– Ez érdekes, Urho mester – Helmi ugyan még velünk cseverészett, tekintete már ismét a fickót fürkészte –, fogadásom is lett volna rá, hogy valami teljesen mást tervezel a holttestemmel.
– Azt csakis akkor, ha odaérek, mielőtt hűlni kezdesz.
– Lehetne, hogy a melóra koncentráltok? – magamban ismét elhatároztam, hogy amint sikerül kettesben maradnom azzal az idiótával, aki aláírta a kinevezésemet az egység élére, tüstént agyonverem egy lapáttal.
– De hát arra koncentrálunk, főnök. Helmi épp az imént mondta, hogy hoppá.
– Na mi van, te idáig aludtál? – Iiris Väliaho feladata szerint a Malmintori tetejéről figyelte a célszemélyt és a környéket egy megbűvölt .50-es Barrett távcsövén keresztül: az ő tiszte volt gyorsan és hatékonyan lezárni a műveletet abban az esetben, ha a fickó megpróbálna ellenállni a letartóztatásnak – Látsz valami érdekeset?
– Se én, se Sebastian – az adás olyan zajos volt, mintha Iiris a Föld túloldaláról rádiózott volna, pedig akár láthattam is volna őt a leshelyén – Nagyon utálnál, ha azt mondanám, hogy egyetértek Helmi-vel?
– Még annál is jobban. Sebastian mit csinál?
Sebastian Piotrowski volt a csapatunk egyetlen külföldi tagja. Abban a lassan teljesen álomszerűnek tűnő másik világban, amikor az emberek túlnyomó része nem látott messzebb a jelentéktelen napi gondoknál, ő teológiát tanult Varsóban. Pontosan nem tudom, mivel töltötte az idejét, amikor a Pokol elszabadult, de amikor protektornak jelentkezett, már egy két lábon járó vallástörténeti lexikon volt.
– Fogalmam sincs. Ha nem őróla lenne szó, azt mondanám, hogy imádkozik…
– Imádkozom, kapitány – szólalt meg végre a lengyel is – Most a leginkább türelemért, mielőtt még lehajítom Väliaho hadnagyot innét…
– Ahhoz jobban kellene imádkoznia, Sebastian atya! – nevette el magát Iiris Väliaho hadnagy, első osztályú lövész – Amúgy meg honnan tudja, mi szól a fülesemen?
– Már abból tudom, ahogy a hátsóját riszálja, hadnagy.
– Ej, hát szabad egy papnak fenekeket emlegetnie?
– A hátsó fertály is csak Isten alkotása, Väliaho hadnagy.
– Ha a csajra megint rájött a lökdösődhetnék, hát csak lökd le – morogta Martti –, az Eszünk meg majd valahogy kidumálja a jelentésben!
A PLS – teljes nevén Pure Little Samantha – nevű formáció Push című produkciója kiválóan példázta a korszak könnyűzenei felhozatalát. Az 1990-es évek legrosszabb eresztéseit majmoló stílusával, ami azonban nem volt annyira meghatározó, hogy egyszerűen retrónak lehetett volna nevezni, elég gyorsan felkapott sláger lett, és ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, míg a világ egyik, szerintünk értelmesebbik fele tiszta szívből utálta, a másik megszállottan rajongott érte… Véleménye ellenben talán csak a Véneknek nem volt róla. Sebastian elmondhatatlanul gyűlölte, Iiris viszont rajongott érte, bár többünk véleménye szerint csakis azért, hogy a lengyelt bosszantsa vele. Eredetileg se felhőtlen viszonyuk akkor mérgesedett el igazán, amikor Iiris, akit a testület (női) fele irigyelt gyönyörű és dús vörös hajáért, az egyik reggel kopaszra borotválva jelentkezett szolgálatra, csupán egy hupikék leszbikonttyal a feje tetején – Sebastian nevezte így, ha jól emlékszem.
Iiris első osztályú lövész volt, a minősítése szerint és a gyakorlatban egyaránt, ám a TruVision miatt egyben alkalmatlan is minden más melóra: pár éve egy bevetésen megvakult a bal – szerencsére nem a domináns – szemére, de a testület EÜ-keretéből és a KELA-támogatásból csak úgynevezett kedvezményes beültetésre futotta… Így, ha valaki Iiris szemébe nézett, kénytelen volt egyúttal egy implant-forgalmazó cég kéken világító reklámját is látni; ez főleg sötétben volt zavaró, amiért is Iiris kénytelen volt szemkötőt viselni a bevetések alkalmával.
– Megvan az az előnye – jegyezte meg egyszer, a sokadik Kossu után –, hogy sose kell zseblámpa…
– Most épp melyik istenhez imádkozik, Piotrowski mester? – szólalt meg ekkor Helmi – Mert hát újabban túlkínálat mutatkozik e téren…
– Ahhoz az Istenhez imádkozom, akihez azelőtt is, hogy ez az egész megtörtént volna, Helmi.
– Á, az isten, akinek nincs neve.
– Ahogy te is mondtad az imént, a világ egyszeriben tele lett olyan istenekkel, akiknek tudjuk a nevét és mire mentünk velük? Nevet kapott az iszonyat, a gonosz, amelyhez foghatót korábban elképzelni se tudtunk volna. Nem, Isten megmaradt annak, ami mindig is volt: névtelen és magasztos atyának, aki szeret, megbocsát és reményt ad, még akkor is, ha valójában nem is létezik. Isten egy szükséglet, ami ráadásul sokkal fontosabb most, mint eddig bármikor.
– Én személyesen ismerek hármat azok közül, akiket a népem és a ti fajtátok elsői istenként tiszteltek ezen a földön. Semmi magasztos nincs bennük – Helmi felsóhajtott – Még a népem mércéjével is vének és furcsák, tudják, hogy réges rég lejárt már az idejük, hogy a nyomai is eltűntek a kornak, amihez tartoztak, ám még mindig itt vannak, mert egyszerűen képtelenek meghalni.
– Kussoljatok és figyeljétek a célpontot – szakítottam félbe őket. Máskor kifejezetten élveztem az efféle beszélgetéseket, most azonban fontosabb dolgunk is volt a filozofálgatásnál – És Iiris, ha a tag akár a legkisebb fenyegető mozdulatot is teszi, vagy egyáltalán bármit azon kívül, amit most csinál, lődd ki a haja alól!
– Parancs!
– Kifejtős rész, Helmi – emlékeztettem a boszorkányunkat ekkor, hogy még adósunk egy épkézláb válasszal – Mégis mi a hajderménkűért hoppáztál?
– Hát… A fickó mást se csinál, csak azt a hülye lidércfényt bűvöli már két órája – Helmi ezúttal egyenesen a célszemélyre meredt, jószerével pislogás nélkül – Gondolod, fel se tűnt neki, hogy ez idő alatt egyetlen busz se állt be az állomásra vagy indult el? Sőt, sehol egy türelmetlenül toporzékoló nyanya, a piások is máshol lézengenek… Ráadásul csak balra kéne kicsit fordítania a fejét, hogy lássa, itt vagyunk. Tehát vagy egy hülye amatőr viszonylag nagy Erővel, amit én kizárnék, vagy nagyon is tisztában van a jelenlétünkkel nagyjából azóta, hogy kiszálltunk a kocsiból. És ha mindez nem elég neked a libabőrhöz, mióta itt vagyunk és őt figyeljük, folyamatosan úgy érzem, mintha ködbe bámulnék.
– Akkor hát ez kavart be – mordult fel Martti – Fedett a célpont, de lényegében az egész terület is, főnök: ha úgy döntesz, hogy akcióba lépünk végre, lényegében vakon fogunk nekimenni. Ha egyáltalán van valami, amit utálok a haltiákban, az hogy nem tudnak hazudni!
– Ez azért nem teljesen igaz, Urho mester – mosolyodott el Helmi – csak emlékezz vissza a tavalyi Vappu-ra, amikor a szaunában megesküdtem az összes északi istenre, hogy a tiéd Skandinávia legszexisebb férfiteste.
Olykor kifejezetten örültem, amiért az egység parancsnokaként én kimaradtam a csapatépítő vérszívás jelentős részéből.
– Te csak félig vagy haltia, Helmi – vihogott Iiris –, szóval ez féligazság?
Már épp készültem, hogy újfent csendre intsem reménytelenül cserfes egységemet, amikor Helmi hangján váratlanul becsapott közénk a ménkű.
– Emlékeztek még az Idegenre?
– A tagra azzal a hülye zsebórával, amit szerinte elátkoztak? – Martti reagált elsőként – Nem volt teljesen komplett…
– Tény, bár őrült azért távolról sem volt – rázta meg a fejét Helmi – Az órában tényleg volt valami különös, bár hogy valóban a halála idejét jelezte volna előre… Az Idegen auráján mindenesetre tisztán látszott, hogy többször is összeakadt már a Vörössel és a híveivel, de mindannyiszor túlélte.
– És, mi van vele?
A „Vörös” szó hallatán akaratlanul is megborzongtam. Miután – néhány rejtélyes és borzalmas halálesetet követően – a varázsos protektorok pár éve felhívták a laikus többiek figyelmét a tényre, hogy a nomen est omen nem csak egy jópofa frázis, amikor mágiahasználókról van szó, különösen, ha még istenek is a tetejébe, az alakulatnál hamar bevett szokássá vált a szörnyetegeket és elmebeteg híveiket valamilyen jellemző becenévvel azonosítani. Voltak Kecskék, Polipok, Halfejűek… És ilyen becenév volt a Vörös is. A dolog odáig fajult, hogy az újoncok már csak a kiképzés során hallották a különféle szörnyistenek általunk ismert valódi neveit, és azokat is csak beszédmodulátor közvetítésével. Személyes véleményem szerint kissé túlparáztuk ezt az egészet, de nem én vagyok az az ember, aki leáll egy varázsossal a mágia működéséről vitatkozni… És hát az sem elhanyagolható, hogy a beceneves szabály bevezetését követően többé egyetlen protektornak sem halt undorító halált azért, mert néven nevezett egy szörnyistent, magára vonva ezzel a figyelmét.
– Utoljára akkor bámultam ilyen ködöt, amikor vele találkoztunk.
Vörös. A lehetetlenül hosszú hajával, amiről a becenevét is kapta, és amit mindig vagy lágyan lengetett vagy orkánerővel tépett a szél, amit senki más nem érzékelt, mivel hát az a szél a Köztes Síkon fújt, ahová Ő is tartozott… Minden elképzelhető szempontból kilógott az isteni túlkínálatból, ráadásul egyértelműen még csak ellenségnek sem tekinthettük, hiszen bár megvoltak a maga sötét misztériumai, ártani nem igazán ártott velük senkinek. Ő volt továbbá az egyetlen, akit mondhatni, személyesen ismertünk valamennyien, hiszen a szervezetünk életre hívása óta nem volt protektor, aki ne álmodott volna vele legalább egyszer. És bár azóta is a hideg ráz ki, valahányszor eszembe jut az éjszaka, amikor én kerültem sorra, hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi fenyegető vagy lidércnyomás-szerű lett volna abban az álomban: egy szimpla „tudok rólad” jellegű vízió volt, semmi egyéb – már persze, ha az ilyesmit lehet egyáltalán szimplának nevezni.
– Na jó – köröztem párat a vállaimmal, de úgy recsegtek, mint egy korhadt falépcső – Tudtommal nem azért fizetnek minket túl, hogy kukák és parkoló kocsik mögött lapítva lessük a melót, hátha elvégzi saját magát! Helmi, kicsit maradj le mögöttünk és figyeld a tagot. Ne varázsolj, ne csinálj semmit, csak legyél ott! Martti, te meg jössz velem, tekintélyt kölcsönözni.
– Arra Sebastian jobb volna…
– Ha őt viszem, nem lesz, aki nyakon vágja Iirist. Na gyere, itt amúgy is huzat van!
Nem voltunk messzebb negyven méternél a célszemélytől, mégis egy örökkévalóságnak tartott odaérni hozzá – de amikor végül megálltunk úgy kétlépésnyire tőle, azt kívántam, bár még mindig gyalogolnánk.
– ’napot.
– Üdvözletem, biztos urak! – a fickó felpillantott ránk, tipikusan olyan mosollyal, hogy a láttán kedvem lett volna véres péppé zúzni az orrát. Azt hiszem, ezt nevezik tenyérbe mászónak… – Kivételesen szép nap ez a mai az évnek ebben a szakában!
– Valóban az – bólintottam komor arccal. A mi munkánkra nem voltak jellemzők a tiszteletkörök – és talán tehetnénk is valamit azért közösen, hogy ez így is maradjon.
– Ja, hogy ez? – ahogy a fickó, még mindig idegesítő mosollyal, felemelte a kezét, a tündérlángok egyszeriben ki is hunytak az ujjai között – Ne már épp én zavarjam meg a közrendet!
– Ezen a részén sajnos már túl vagyunk – biccentettem a peronok felé, egy pillanatra belegondolva abba, hogy nézne most ki a fickó vigyora, ha Iiris reagál a mozdulatára – Több lakossági bejelentést is kaptunk, továbbá – mutattam a Rendőrség épülete felé a Malmintori mögött – a kollégák abban az épületben szintén indokoltnak látták értesíteni bennünket.
– Nahát, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ártatlan lidércfény ekkora pánikot kelt! – nevette el magát a fickó, mire Martti ingerülten csattant fel mellettem.
– Ha esetleg még nem tudná, uram: manapság bármilyen mágia gyakorlása alkalmas a pánikkeltésre!
Pedig tudnia kellett. Mindenki tudta. Amikor a dolgok elkezdtek rosszra fordulni, és világossá vált, hogy a rendőrség és a hadsereg, de úgy az egész államapparátus teljesen tehetetlenül áll a mágiával szemben, az egyszerű emberek egy egyre népesebb csoportja úgy gondolta, hogy a klasszikus módszerekhez kellene visszanyúlni és máglyán égetni el minden varázsost – a globális lincshangulat azonban gyorsan elpárolgott, amikor néhány szerencsétlen eset nyomán világossá vált, hogy a mágiahasználókkal való konfrontáció, még ha sikeresen végződik is, százak, de akár ezrek életébe is kerülhet. Akkoriban persze még nem értettük, miért nem foglalnak állást a kérdésben az egyházak… De az Egyezményt, ami a mi testületünket is életre hívta, rekord gyorsasággal írta alá valamennyi ország politikai vezetője.
– De hát ez csak lidércfény. Nem áldoztam szüzeket vagy csecsemőket, nem idéztem meg szörnyisteneket…
– Az igazából édes mindegy – vontam vállat. A fószer játssza a hülyét, ez a napnál is világosabb – Mindenképpen be kell vinnünk, ha másért nem is, legalább a polgárok megnyugtatására.
– Mennék is örömest, elvégre miért akadályoznám a hatóságok munkáját? – mosolyodott el megint, ám ezúttal a hideg rázott ki tőle – Sajnos azonban úgy alakult, hogy nem mehetek sehová innen. Illetve nem most, nem önökkel, és nem oda, ahová önök vinnének…
– Így mégiscsak akadályozza a munkánkat – csóváltam a fejem – Ez pedig nem jó…
– Valóban nem használ semmilyen mágiát, biztos úr? Ez érdekes!
– Valóban nem – meglepett a hirtelen kérdés. Kezdő koromban talán még vissza is kérdeztem volna, honnan tudja – Nincs szükségem rá.
– Szokatlan az önök munkájánál.
– Nem annyira, mint hiszi. Mindenhez azért még nem kell mágia.
– Hm, valóban nem – bólogatott egyetértőn – Igazából ahhoz se fog kelleni, amiért itt vagyok, csak hát unatkoztam.
– Újság? Keresztrejtvény? – horkant fel Martti – Mp3-lejátszó? Vagy csak birizgálhatná az okostelót, mint a normális emberek.
– Furcsa épp őket nevezni normálisnak – ezúttal valahogy más volt a mosolya és közben átpillantott a vállam felett. Pontosan tudtam, hogy Helmi-t figyeli.
– Pedig nem is varázsolok, főnök – egy élmény volna tudni, hogyan és miért tudja mindig a boszorkányunk, ha épp rá gondolok – És szerintem tud Iiris-ről is.
– Ott tartottunk, hogy elő kell állítsuk önt, uram – igyekeztem nem kizökkenni, de valamiért ez egyre nehezebben ment: Helmi-t nehéz lett volna nem észrevenni, de egy mesterlövészt a tetőn… – a közrend megzavarásáért, valamint a közterületen való mágiahasználat tilalmáról szóló…
– Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nem mehetek magukkal sehová – a fickó ezúttal nem mosolygott, fagyos volt, mint a sarki jég – Pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
– Mi talán a térdünket csapkodva röhögünk?
– Martti…
Martti a következő pillanatban üvöltve vágódott a járdához, mintha valami irgalmatlanul nagy, láthatatlan kéz passzírozta volna oda. Aztán Iiris kezdett sikoltozni de olyan rettenetesen, hogy ki kellett tépnem a hangszórót a fülemből; kristálytisztán hallottam őt anélkül is.
– Nem ezt ígérted, Urho! – Helmi ingerült hangját hallottam magunk mögül – Aztán szép legyen az a sírkő, Főnök!
Mielőtt észbe kaphattam volna, a boszorkányunk már meg is lódult: nem futott, hanem néhány centivel a talaj felett lebegve suhant, közben pedig énekelt, egyre énekelt valamilyen furcsa nyelven, ami teljesen más volt, mint a tőle megszokott lapp-számi katyvasz. Egy lövedék centikkel az orrom előtt süvített el, aztán meghallottam a Barrett dördülését…
– Helmi…!
Mire kimondtam a nevét, már vége volt: a haltia elérte a fickót és aztán vele együtt foszlott semmivé. Nem volt se robbanás, se füst, se egy árva fényvillanás, csak eltűntek mindketten, mintha soha nem is léteztek volna.
– Cseszd meg…!
Dermedt döbbenettel meredtem a helyre, ahol Helmi és a fickó – akkor már biztosan tudtam, hogy tényleg az Idegen volt – eltűntek. A pillanat törtrészéig mintha felsejleni láttam volna egy másik alakot, ám a jelenés előbb köddé vált, mint hogy felfogtam volna, mi zajlik a szemeim előtt. Persze, ennyi is elég volt, hogy öklendezve rogyjak össze a rettegéstől.

A gyász-szertartás nem volt túl hosszú, noha rengetegen eljöttek, csak hát senki se akart vagy tudott beszélni. Helmi nem volt többé és nagyobb űrt hagyott maga után, mint bármelyikünk is gondolta volna.
Emlékszem, a halála napjának éjszakáján káprázatos, tejfehér északi fény ragyogott Helsinki felett: szokatlan jelenség ennyire délen, különösen az évnek ebben a szakában. A kórház tetejéről, a helikopter-leszálló mellett állva bámultam.
– Nem ő az, főnök – Martti csendesen szívta mellettem a sokadik cigijét, minden orvosi tiltás ellenére – Ha ő csinálná, az lenne az égen, hogy „hoppá”…
– Talán az van ott, csak az ő nyelvén – vontam vállat és elfordítottam a fejem az égről – A többiek?
– Iiris-nek vége – fújt ki egy nagy adag füstöt Martti – Az a francos átok örökre kiégette mindkét szemét, ráadásul a TruVision miatt a fél agyának is sanyi. A dokik úgy telenyomták drogokkal, hogy többnyire azt se tudja, hol van… És talán jobb is így. Amennyire tudom, az utolsó, amit ebből a világból látott, az volt, ahogy Sebastian kettéhasadt.
– Vele mi van?
– Talán túléli, de soha többé nem fog járni, gyereket csinálni, de még csak rendesen szarni se – Martti kiköpött – Csoda, hogy egyáltalán maradtak belei.
– Nem is értem, hogyhogy nem üvöltött a fájdalomtól.
– A dokik szerint akkora sokk érte, hogy azonnal elájult.
– Te hogy bírod?
– Még állok a lábamon – elmosolyodott, bár látszott az arcán, micsoda pokoli szenvedést okoz neki minden mozdulat; jóformán nem maradt ép bordája és a jobb lábát is négy darabból kellett összerakni – És te? Megúsztad egy karcolás nélkül…
– Csak úgy látszik. Azt hiszem, nagyon rácsesztünk erre az ügyre, Martti. Azt hiszem, tudom, miért volt ott az a rohadék: a halálát várta – benyúltam a zsebembe és elővettem valamit, amit aztán a tenyeremen Martti orra elé tartottam. Egy régi zsebórát – Ezt a vacakot a helyszínelők gyűjtötték be. Ketyeg, de nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e… Azután, hogy Helmi-vel együtt eltűntek, egy pillanatra mintha láttam volna valamit megjeleni ugyanott: valami iszonytatót, de nem tudnám megmondani, mi volt az. Szóval, szerintem a fickó szépen, csendben és nyugodtan meghalt volna a közreműködésünk nélkül is. Úgyhogy ami engem illet, holnap reggel kérvényezni fogom a leszerelésemet. Elég volt ennyi ebből a melóból.
– A mai dátumot mutatja legalább?
– Csak jár, mint egy óra, ennyi.
– Az a kurva boszorkány! – Martti nem bírta tovább, ömleni kezdtek a könnyei – Ha ő nincs, most mi mindannyian…
– Tudom.
– Nem, nem tudod – intett le – Akkor reggel, a szoli előtt, megkértem a kezét. Azt mondta, ha túléljük a napot, megkapom a választ…
– Baszki… – elvettem a cigijét és nagyot szívtam belőle, pedig nem dohányzom – Mi… Mi volt az, amit megígértél neki? Tudod, amit akkor… Mielőtt…
– Egyszer megígértette velem, hogy nem halok meg őelőtte – sóhajtott fel Martti – Azt mondta, sohasem akarja megtudni, milyen érzés, ha már nem vagyok mellette… Mintha előre látta volna az egész szart!
– Ennyire még ő se volt jó – a hír kicsit kizökkentett a letargiából – Azt hittem, ti ketten nem csípitek egymást.
– Valamikor régen talán úgy is volt – nevette el magát – De jó ideje már, hogy csak nektek bohóckodtunk!
– Menjünk el valahová nagyon berúgni!
Tejfehér északi fények Helsinki felett: szokatlan jelenség ennyire délen, különösen az évnek ebben a szakában – ilyen az égbolt, amikor meghal egy haltia. Annak, aki nem tudja, mit lát, lélegzetelállító látvány, ám ami engem illet soha, többé nem voltam képes a tiszta éjszakai égboltra nézni.


Kép forrása


Tovább