Hetényi Soma: Amerikai Obake[1]

megosztotta: Porcelánszív


Mi ez a hely? A nedves sötét színű homokra emlékezett, ami mohon itta be a vért. Itt nem volt homok, csak jó minőségű föld. Owari[2]? Nem, biztos nem. Idegen, új vidék, de marad a szomjúság és a fájdalom. És persze a gyűlölet…. 

A nyári esték voltak a legrosszabbak Monica Dunlop számára. Nem a meleg zavarta, vagy a betakarítással járó fáradságos munka okozta kimerültség. A ház. Nem volt öregebb vagy rosszabbul karbantartott ház Milfayben, ha esett, számos eresztékén csorgott be a víz, és bármilyen szél elég volt, hogy nyikorogni kezdjen. De az augusztusi estéken az aszály kellős közepén nem volt sem eső, sem szél. Már mindenki nyugovóra tért és Monica ennek ellenére mégis folyamatosan hallotta a nyikorgást. Legtöbbször a padlás felől jöttek a hangok, de nem volt olyan szobája ennek az öreg majornak, ahol ne rémítette volna halálra valami megmagyarázhatatlan zaj.
-          Öreg a ház Monica, csak fel kéne újítani.
A férje, Fred Dunlop junior mindig leoltotta. Ő már megszokta, sőt, beleszokott ebbe az egészbe. Ha úgy tetszik belenőtt, itt született, itt élte le az egész életét, s nem is tervezett elköltözni innen soha. Ez a gondolat valahogy jobban rémisztette Monicát, mint bármi más.
-          ­Ezek léptek voltak. Nem hallod? – suttogta riadtan a sötétben és megpróbált Fredhez bújni.
-          ­Hagyjál már aludni! Nincsen még véletlenül se semmi a padláson.
Fred talán egy kicsit ingerültebb volt a kelleténél, de a betakarítás felemésztette az energia tartalékait, s két nappal ezelőtt felesége addig nyaggatta, amíg hajnali kettőkor felmászott a padlásra, ahol persze semmit nem talált. Régi játékok, egy ősöreg bicikli, apja egykori tengerészgyalogos egyenruhája és más háborús kacatjai, kinőtt, divatjamúlt ruhák a negyvenes évekből. Se betörő, se menyétcsalád, de még egy szánalmas bagoly se volt sehol.
-          Ma nem játszok kísértetesdit, a keservit neki! Te se játsszad itt nekem a városi úrilányt!
Monica nem válaszolt, elhúzódott a férfitól. Nem volt ő városi úrilány, aki fél a vidéki zajoktól és maga alá pisil, ha meglát egy egeret. Depewból származott, ami bár nagyobb volt Milfaynél, azért nem egy Dallas. Az ő családja is a földből élt, kislánykora óta besegített a háznál, s amikor még csak tervezgettek Freddel, tetszett neki, hogy majd együtt művelik tovább a férfi családjának a birtokait. Akkor még jó ötletnek tűnt, de az elmúlt három év felőrölte az idegeit. Hát csoda, hogy nem tudott teherbe esni, amikor ez a ház minden perccel nyomasztóbbá válik?
És Fred nem értette meg őt, pedig tudta, érezte, hogy máshol boldogok lehetnének, máshol újra kezdhetnék, máshol biztos sikerülne a baba-project is, de Fred hajthatatlan volt, és ha felhozta a témát kitért a válasz elől. Azt mondogatta, hát majd aratás után beszéljünk, meg hogy most minden pénzük benne van a kukoricában, meg hogy máshol csak rosszabb minőségű földet lehetne venni a birtok árából. Kifogás volt elég, de Monica tudta, a férfit egyáltalán nem zavarja a helyzet és nem akar elköltözni. Ezt sosem mondta ki őszintén. Ha pedig kifogyott a kifogásokból, akkor csak némán ült a tévé előtt és erősen markolta a dobozos sörét. Néha kortyolt a felmelegedett italból, nem is az élvezet, hanem a megszokás miatt. Monicát ez felettébb idegesítette. Így végződött a legtöbb veszekedésük. Legalább nem pofonokkal, de talán annak is eljön az ideje…
Monica tudta, nem számíthat aznap este már a férjére. Fred ütemesen vette a levegőt. Hogy tényleg aludt, vagy csak színlelte, hogy a nő többet már ne szóljon hozzá, ki tudja… Lassan kisurrant a hálószobából és úgy ahogy volt, hálóingben, kiment a folyosóra. Hajgumijával lófarokba fogta össze szőke haját és halkan elindult. A végére akart járni? Elébe menni a dolgoknak, amik később történtek? Nem mondhatnánk. Nem volt semmi tudatos ebben, csak már nem bírt volna abban az ágyban feküdni, hallgatni a furcsa zajokat. Túl sok éjszakát szorongott végig ébren az ágyban. Automatikusan a konyha felé indult, egy meleg kakaó talán segít. Huszonhárom éves volt, felnőtt nő, de valahol még mindig kislány. Sokkal jobban szeretett volna most az apja házában lenni. A lépcsőn lassan ment lefelé, amikor az a valami kilépett az egyik megvilágítatlan sarok takarásából és elindult vele szemben felfelé. Hosszú fekete haja középen elválasztva lógott, sötét keretet adva természetellenesen fehér arcának, amitől erősen elütött a vörös szem és az ugyanolyan vörös, gonosz grimaszba torzult száj. Hímzett piros kimonót viselt, fatalpú szögletes szandálja ijesztően gyorsan kopogott felfelé. Ördögien gyorsan
***
Fred nem értette az egészet. Monica három hetet töltött a brisowi Szent Mary városi kórházban a balesete után. Mindenki tudta, hogy augusztusban sokat dolgozott, fáradt volt és megcsúszott a lépcsőn. Őt senki nem hibáztatta. A felesége, amikor felébredt a pittyegő gépek között, még akkor is valami japó ördögről hadovált. Mondta neki, hogy nincs ott ördög, ott nőtt fel, de a nő hajthatatlan maradt. Miután kiengedték, nem volt hajlandó visszajönni Milfaybe, inkább hazaköltözött Depewbe a szüleihez. Hát hogy mondhat egy jó asszony olyat, hogy elválik, ha Fred nem hajlandó eladni a Dunlop családi birtokot?
Három hónap telt el azóta, hogy egyedül volt és végre döntésre jutott. Monica fontosabb volt neki, mint a föld, és már sajnálta, hogy ennyi idő kellett neki, hogy rájöjjön. Talán még nem késő, végül is nagyon szép pár voltak, mindenki azt mondta róluk a mulatságok alatt is, amikor még csak udvarolgatott neki. Meg hát voltak Dunlopok másfelé is Oklahomában, majd csak lesz valahogy, ha elköltöznek innen. Az anyja és az apja majdcsak megbocsájt neki odaföntről, hogy ezt teszi, de szerette azt a nőt.
Fred szülei már nem éltek. Az anyja egy autóbalesetben halt meg, amikor tíz éves volt, még a háború alatt, az apja pedig hat évre rá akasztotta fel magát a csűrben. Frednek nem volt egyszerű tizenhat évesen végigcsinálni az egészet. A farm, az állatok, a temetés, talpon maradni mindezek ellenére. Nem eladni a birtokot, hanem csinálni hónapról hónapra, évről évre. Vetéstől aratásig, újra és újra. Nem csoda, ha kibukott az iskolából. Mégis minden megváltozott, amikor Monica belépett az életébe. Ő lett minden öröme a munka mellett, amíg el nem kezdte ezeket az ideggyengeségre utaló jeleket mutatni. Fred már azt hitte, valami nincs nála rendben, hogy valami bolond lányt vett el. Erre most itt ült egy gyerekkori rajza előtt, ami egy vörös kimonós fehér arcú, fekete hajú valamit ábrázolt a kukoricásba. Az anyja rá is írta a kép hátára: Fred – 1946 Április.
Ez volt az igazán érthetetlen. Mielőtt elbúcsúzott volna a szülői háztól, átnézte a régi kacatokat, végül is mindent nem akart magával vinni az új helyre. Több képet is talált, sokat. A furcsa alak ott volt, néha csak a háttérben, néha egyedül. Nem is emlékezett ezekre. Nem akart emlékezni. Majdnem húsz évig eltemette magában ezt az egészet, tudatosan nem vett tudomást semmiről, ami körülötte történt. Leült a régi kartondoboz mellé és bal kezével végigsimított borotválatlan arcán. Leomlott egy fal vagy egy gát belül. Rosszabbul érezte magát, mint valaha. Miért nem hallgatta meg Monicát? Nem kellett volna idáig jutnia. Megrohanták az emlékek. Gyerekkorában sokszor látta azt az ördögi idegen arcot és azt a vörös kimonót, és mennyire félt tőle, mennyire megbénította, valósággal megnyomorította, ha csak elsuhant mellette. A zajok, az éjszakai suttogások, a szülei veszekedései mind-mind rátörtek és a legfájdalmasabb emlék is. Látta magát tíz évesen, amikor anyja kihajtott a kék Packard szedánnal azon a végzetes napon. Az anyja nem látta, de a hátsó ülésen ott vigyorgott az démon és egyenesen az ő szemébe nézett. Hiába futott a kocsi után, az anyja gázt adott és délnek indult a poros úton a postahivatal felé. Cobby serif este 7-kor kopogtatott a baleset hírével.
A rajzok kiestek a férfi kezéből, szája tátva maradt, lassú könnycseppek futottak végig az arcán.
-          Helló  Fred!  Anata wa watashi o minogashite shimatta no desu ka? [3]– a hang közvetlenül mellette szólalt meg.
***
1945 márciusa a végéhez közeledett. A japánok keményen küzdöttek Ivo Dzsima szigetéért a több mint háromszoros túlerő ellen. Kuribajasi Tadamicsi tábornok taktikája azonban nem hozhatott győzelmet, csak maximalizálta az amerikaiaknak okozható veszteséget. A tengerészgyalogosok már majdnem az egész szigetet uralták, de titkos barlangokból, földalatti járatokból még előtörtek fanatikus védők, akik nem is gondoltak a megadásra. A katonák az elmúlt pár hét alatt megtanulták, hogy nem szabad lebecsülni az ellenséget, hiába fogyott el a lőszerük, az élelmük, ennek ellenére további támadásokat kíséreltek meg.
Az esték voltak a legrosszabbak. Sötétre mázolt képű csontsovány japán gyalogoskatonák egy szál gránáttal a kezükben bekúsztak az amerikaiak lövészárkaiba és felrobbantották magukat. A C század emberei hallották a robbanást, de már nem tehettek semmit. A bunkerban három halott bajtársuk feküdt és egy felismerhetetlenségig roncsolódott japán katona. Barna egyenruhája cafatokban lógott, alvadt vér borította mindenütt. Törött fogai között halkan hang szűrődött ki. Lassan elvérzett.
-          ­Mizu…. mizu…….. ga watashi ni mizu o ataeru![4] -nyögte a japán katona.
-          Dunlop maga mit csinál? – bődült el Johanson őrmester, aki már vagy egy éve próbálta a C század fiait életben tartani, több-kevesebb sikerrel.
-          Csak elveszem a kardját, őrmester úr. Olyan szép piros. –  hebegte megszeppenve Fred Dunlop, az oklahomai parasztfiú.
-          Jól van, már azt hittem, hogy segíteni akar neki vagy valami.
-          Lelőjem őrmester? – kérdezte a Tommy Tanner, a langaléta srác, aki civilben tanárnak készült. – Kegyes dolog lenne, rajta már nem segít senki és semmi.
-          Lelőni? – köpött ki a földre az őrmester – Dehogy, ne merészeld te anyaszomorító! Ez a kis japó szar majdnem az én lövészárkomba mászott be. Hagyjátok, hadd szenvedjen!






[1] A japán folklór egyik kifejezése a szellemre
[2] Japán egyik tartományának régies neve, a mai Aichi -prefektúra nyugati területe.
[3] Rég nem láttuk egymást, hiányoztam?
[4] Vizet, vizet, adjatok vizet!
Tovább

Craz: A nappap

megosztotta: Heléna Szilágyi



A falu főterére vezető úton latyakká vált a tegnap leesett hó, számos láb taposta sárba. Most csatlakozott hozzá nyolc pata is, amikor a várúr és kísérője a házak közé ért. Még világított a délutáni nap, de már a horizont felé közeledett. 

– Mindenki ott lesz? – A kérdés türelmetlenségről árulkodott. 

– Kívánságod szerint, úrnőm – felelte halkan a nemes az egyenes háttal lovagló lánynak, a Napisten harcos-varázslójának. 

Bár a hőmérséklet fagypont felé közeledett, a lány nem fázott, istene iránti elhivatottságát mi sem mutatta jobban, mint lenge öltözete. Lovaglócsizmája felett vékony, félig átlátszó selyemnadrág takarta bőrét és egy hosszú, éjszín köpeny. Az általvetőt is csak a hátára szíjazott kardja tartotta kordában, időközönként a várúr látta kivillanni a lány tetoválásait, amikor a hidegen szuszogó menetszél játékosan fellebbentette a fekete ruhadarab két szárnyát. 

A környék kihaltnak tűnt, mintha csak híre ment volna, ork rablók közelegnek. Egyetlen embert se lehetett látni, csak egy girhes macska téblábolt egy rozoga kerítés mellett – az is csak addig, amíg az egyik léc a fejére esett, utána eliszkolt. 

A főtéren felsorakozott a falu apraja-nagyja, a lord zsoldosai erről időben gondoskodtak. Elég volt néha felemelniük a hangjukat, a túlnyomó részt parasztokból álló lakosság elhelyezkedett a nem túl tágas területen. Tudták, mi következik – mint minden évben ezen a napon. 

Az első sorban fiatal lányok sorakoztak, ki-ki saját vérmérséklete szerint várakozva a közelgő eseményre. Egyesek lelkesedését a hideg levegő is hűtötte, melyben a lélegzetük párája rövid életű, ámde ismétlődő légköri jelenséget hasított. Egy a sorba orvul belopakodó lányzombi ezen, bizony azonnal lebukott volna. Mellesleg a kiválasztáson is csekély eséllyel indul. 

A lányok irigykedve figyelték a nappapot. Akadt, aki kecses alakját szerette volna sajátjának – ő kövér volt. Akadt, aki gazdag, bár annál inkább lengébb öltözékét tudta volna magán – e helyett a vacak gönc helyett, aminek jobb ujján takargatni kell a szakadást. 

De legtöbben azt irigyelték, hogy nemesekkel lovagol, hogy semmi gondja, hogy neki másnap tutira nem kell krumplit kapálni, padlót sikálni, kimosni a dédi barnacsíkos alsóit, vagy szaladni a részeg szomszéd elől, ha sötétedés után összefutnak vele hazafelé. 

A nappap ellenben a lányokat irigyelte. Nem nyomja a vállukat világméretű vészhelyzet megoldásának problémája. 

A legtöbb lány tudta, délceg királyfira fehér lovon hiába vár. Pláne, hogy nagy az ország, a legközelebbi kóbor királyfi is bazi messze. A várúr is egy alternatíva – persze nem örökre, csak egy alkalomra. Nézzük a jó oldalát, talán csurran-cseppen valami. 

És ha nem lettek kiválasztva, még mindig jöhet a kóbor. Királyfi, gróf, középnemes, de legalább valami fess kereskedő vagy vándor – csak vigye őket messzire. 

De ha akadt is ilyen idetévedt jóképű dalia, az legtöbbször csak kihasználta a rózsaszín ködöt; a nagy utazás is befejeződött még az Óperencián innen, egy szénakazalban, egy hangulatos erdei tisztáson, vagy csak úgy sebtiben egy fának dőlve. 

A várúr rendszeresen igényt tartott az első éjszaka intézményének gyakorlására. Nem volt szexuálisan nagy étkű, ellenben a szomszéd falu urával, aki már másként állt a dologhoz. Folyton-folyvást újabb és újabb kiskapukat kutatott fel, hogyan lehetne az adott populáció keretei közt maximalizálni a darabszámot. Tavaly például felfogadott egy vándor kirurgust, aki pecsétes papírral tudta neki igazolni, hogy húsz lány a kedvező időjárási viszonyoknak köszönhetően visszanyerte a szüzességét, így újra elvihetők egy éjszakára. Az pedig, hogy az a bizonyos pecsét viaszból van avagy a tegnap esti vacsorából, ilyenkor csak részletkérdés. 

Mivel a kiválasztás családi programnak számított, pár percen belül hat férjet rúgtak bokán, mert túl sokáig bámulta a nappapot – még jó, hogy nem kezdett el nyáladzani is ez az istenekverése! Egy esetben kisebb mozgolódás támadt, mert az asszony nem találta el elsőre a bokát. 

A nappap lassan sétált a sor előtt, s míg ránézésre úgy tűnt, a lányokat méricskéli, létrehozott egy keresővarázst. Tudta, most is ketten lesznek, akiket megjelölt az Éjisten. Az egyiket rögtön meg is találta – a földet bámulva várakozott, próbált mindjobban beleolvadni a tömegbe. A másik viszont nem volt a felsorakozottak között, de még a téren sem. 

A lány a várúrhoz lépett, közölte vele, ki az egyik, majd nyeregbe pattant, de nem indult útnak. Két karját kitárva lehunyt szemmel szavakat mormolt, hívóigéket. Kisvártatva válasz érkezett, két vijjogás a magasból. A nappap egy-egy csuklójára egy-egy sólyom ereszkedett. Csendben ültek, mintha csak figyelnének valamire, majd egyszerre rugaszkodtak neki és szálltak el egy irányba. A harcos-varázsló arra fordította paripáját és elvágtatott. Tíz perc múlva tért vissza a második lánnyal, aki nem tűnt boldognak a nyergen átvetve. 

A kastélyhoz már jóval sötétedés után érkeztek. A külső falon a fáklyákkal kivilágított kapun keresztül jutottak át, négy őr mellett, akik szótlanul végezték dolgukat. Látták a két lányt, tudták, kik ők, de csak csendben bezárták a dupla rácsos kaput, amikor mindenki áthaladt. 

A díszterem dísztelen volt, bár a várúr nem is tervezett nagy hacacárét. Azért egy közös vacsora a nevezetes esemény előtt még belefért a költségvetésbe. A húszszemélyes rönkfa asztalnak az egyik vége állt megterítve, melyen tekintélyes mennyiségű étel feküdt – négyüknek több, mint elég. 

A két lány megilletődötten ült a magas támlájú, faragott székeken a várúrral és a nappappal szemben. Illetve a vörös hajú lány szemében – akit sólymokkal kellett levadászni – még pislákolt a dac, de kezdett beletörődni a megváltozhatatlanba. Első lépésként belemarkolt egy tál gyümölcsbe, amit nem ismert. Egyrészt fennállt a lehetőség, hátha mérgező, és ez megold mindent. Másrészt, ha már nincs visszaút, legalább kiélvezi a járulékos dolgokat, minél többet kihozva a helyzetből – amit nemsoká még egy marék aprószemű gyümölcs jelentett, mivel nagyon ízlett neki. 

A nappap sejtelmes mosollyal figyelte, ahogy szemben vele a vöröske csak úgy tömi magába a nyúlbogyót, ami ezen a vidéken különlegességnek számított. Egy messzi trópusi szigetről származott, ahol alacsony bokrokon termett, és az őslakosság afrodiziákumként használta. Ugyanis a népi megfigyelés bebizonyította, hogy a nyulak, akik bezabálják, utána éjjel-nappal csak bagzani akarnak. Mindenesetre a dolog az őslakosokon is működött. Számos szem elfogyasztása után szexeltek egy jót, és utána a nyúlpörköltet is megkívánták. 

Igaz, egy híres utazó szerint – aki először hozott magával északra egy hajórakománnyi nyúlbogyót – a szigetre érkező férfiaknak amúgy is megjön a kedve a hosszú út után a szerelmi játékok gyakorlására a buja bennszülött lányok társaságában. Pláne, ha összehasonlítják őket az otthoni, északi hölgyismerőseikkel, például a feleségeikkel, akik mellett mindig elfogja őket a vágy, hogy messzi, titokzatos tájakat fedezzenek fel. Lehetőleg mihamarabbi indulással. De ez egyetemes jelenség, ugyanis bármelyik ismert világon is nézzük, a nagy földrajzi felfedezők mögött mindig áll egy inspiráló asszony. Vagy anyós. 

Csendben eszegettek. A várúr bekanalazott egy egész majomagyvelőt, a harcospap egy fél grillcsirkével harcolt, az első kiválasztott csak csipegetett a tányérokból, olyan ételeket, amit ismert, míg a vörös ugyanezt tette a számára ismeretlenekkel, csak nagyobb adagokban – gondolta, éjszaka úgy is ledolgozza a kalóriákat. 

A vacsora után a nappap saját kézzel kevert egy-egy italt a lányoknak, akik meg is itták. A szemük először csillogni kezdett tőle – mintha apró szikrák gyúltak volna benne, villódzva kis ideig –, majd elhomályosult. 

Belépett négy őr, és karon fogva kikísérte a két lányt, akik szófogadóan mentek, mintha nem is tudnák, hol vannak. Akkor már nem is tudták. 

– Hát akkor kezdődjék a véres szertartás! – kacsintott a Napisten földi helytartója a várúrra, aki homlokát ráncolta. 

– Ez feltétlen szükséges? – kérdezte, kicsit reménykedve. 

– Vannak más tájak vagy világok, ahol már nincsenek véres áldozatok, de itt másképp nem működik. – A harcos-varázsló felállt az asztaltól. 

– Történjék hát, aminek meg kell történnie! – érkezett az utasítás. 

A kép forrása

A nappap felkészült a rituáléra. Tudta, mi múlik rajta, de azzal is tisztában volt, nem először mutat be áldozatot istenének, és mind sikeresnek bizonyult. 

A tágas pincehelyiség terméskő falán szabályos közökként fáklyák égtek. Ez is a külsőségekhez tartozott. A két lány már a belsőségekhez. 

Vallástörténeti előtanulmányai során olvasott több száz éves részletes leírásokat, melyek anatómiai pontosságú illusztrációkat is tartalmaztak. Akkoriban más volt a gyakorlat, a rituálé csúcspontját az áldozatok szívének kivágása jelentette. Szerencsére azóta ez kedvező irányban módosult. Manapság a különféle aktusok során, amit a Napisten tiszteletére mutatnak be, az áldozatként közreműködő emberek túlélik azt. Csak állatokat ölnek meg a szertartások folyamán. Legtöbbször háziállatokat, ugyanis egy-egy kecske, birka, ló vagy macska könnyebben beszerezhető, mint egy tigris, elefánt, sárkány vagy csíkos morcsák. Némely öregek mondják, hanyatlik a birodalom. Hülyeség. És különben is, ez a mostani, évente ismétlődő szertartás sokkal szórakoztatóbb, mint egy tigris lemészárlása – merengett a nappap, majd az áldozati oltár elé lépett. 

A két lány meztelenül feküdt hanyatt a hófehér, egy tömbből kifaragott kövön – ami több száz éve használatban lehetett, mivel a díszítése túlnyomó részt véres pillanatokat bemutató faragványokból állt –, megfelelően rögzítve ahhoz. No nem, mintha ekkora mennyiségű ködfűoldat elfogyasztása után el tudnának szaladni, de a béklyók biztosították a könnyebb lebonyolítást. A szíjak fixen tartották a vállat, a derekat és a bokát, de a kéz szabadon mozoghatott. A vörös hajú lány jobb oldalt éppen az ujjait forgatta lassan a szeme előtt. A nappap jól ismerte a szer hatását, tudta a lány mit érezhet és láthat. 

Beszélik, valakinek egyszer – aki a kelleténél több ködfüvet fogyasztott – egy vigyorgó, csillogó szőrű, fura hengeres testalkatú guanakó (a láma távoli rokona) is megjelent. De ez csak amolyan városi legendának számított a Napisten Varázslói Tudományok Egyetemének komor falai között. Mindenesetre a szertáros az egyetem ködfűkészletét az utolsó szálig nyilvántartotta. Persze ez nem jelentette, hogy a bulizni vágyó papnövendékek azt ne tudnák más forrásból beszerezni. 

A nappap tudta, a szertartás során nagy jelentősége van a különféle koreográfiák pontos betartásán kívül a harmóniának is, így – csak, hogy ne lógjon ki a sorból – ő is levetette maradék ruháit, és anyaszült meztelenül állt az istene és az oltáron fekvő két feláldozandó szűz elé. Azzal a különbséggel persze, hogy egy újszülöttet nem borítanak ilyen tetoválások. Homlokán egy stilizált Napszimbólum, arcán a Beavatottak Fényárnyéka, hátán a Tűzsárkány, hasán a Két Szolgáló és a fenekén egy halálfejes éjszakai pillangó – de hát ugye mindenki volt ifjú és meggondolatlan. 

Elérkezett az idő, így előhívta a Két Szolgálót. Bőrén a két tetovált sárkány előbb megremegett, majd lassan fodrozódni és mozogni kezdett, végül úgy helyezkedtek, hogy elérjék a köldöke alá ágyazott rubinokat. Ekkor kiléptek a két dimenzió fogságából, anyagiasultak, és rátekeredtek a nappap két kinyújtott karjára. 

A harcos varázsló letérdelt az oltár elé, a lányok közé, két kezével végigsimított combjuk belső felén, majd kimondta a varázsszavakat, és útjára engedte a két sárkányt. 

A sárkányok összhangban mozogtak, lassan kígyóztak felfelé a két lány lábán, hasán, majd elérték a mellek domborulatait, ahol megkezdték isteni küldetésüket. 

Az elkövetkezendők során a lányok lélegzete felgyorsult, majd a varázsszavak és a ködfű együttes hatására érzékeik kiélesedtek. Ahogy a sárkányok a bőrükkel érintkeztek, egy konkrét képet keltettek a tudatukban, napfelkelte előtti hajnali rétet. Amint közeledtek az egyre hangosabban sóhajtozó lányok öle felé, annál jobban érződött a réten a felkelő hajnal ígérete. 

Ütemesen mozogtak, tökéletes összhangban. A hajnali réten az első napsugár akkor tört át, amikor a nappap azt gondolta magában mosolyogva, a sárkányok útját testközelből figyelve: Nocsak, ti meg mibe ütöttétek az orrotokat! 

A lány a kastély tornyában állt a várúr mellett, és a felkelő napkorongot tanulmányozta. Amikor istene átlépte a horizontot, csendesen megszólalt. 

– A Napisten elfogadta az áldozatot, ismét szembeszáll az Éjistennel. Így a világ nem hanyatlik örök sötétségbe, mert mától újra hosszabbodnak a nappalok. 

– Köszönöm, úrnőm! Megtisztelsz jelenléteddel a holnapi ünnepségen? 

– Persze, jövök, de most pihenésre van szükségem. – Rám fér néhány ital a kedvenc kocsmámban – gondolta, miközben belépett a mellette felfénylő térkapun. 

– Nehéz nap? – kérdezte a Próbagoblin tulaja a pult mögül. Néha ő is beállt a forgalmasabb estéken vagy akkor, ha egy ismerőst személyesen akart kiszolgálni. 

– Á, csak egy kisebb világot mentettem meg az örök sötétségtől – forgatta szemét a kérdezett. 

– Akkor ez a ház ajándéka – kacsintott Nyakonöntő, és a lány elé rakott egy zöld élőhalott koktélt. 

– Ó, köszönöm! – mosolyodott ő el az ital láttán. – A kedvencem. 

– Holnapután várunk a Szolgáltatóház belső megbeszélésére! 

– Rendben, ott leszek! – A nappap kezében a pohárral a nagyteremben nyüzsgő vendégek felé fordult. De most nem lányokat keresett.












Tovább

A Hiány ölelése

megosztotta: Porcelánszív



Mindannyiunknak szüksége van olykor az egyedüllétre: órákra, mikor letisztulnak érzelmeink. A szívet tépő csalódások hatására viszont ezek az órák könnyen megnyúlhatnak, és fájdalmas csendet hordozva örök hiányérzetet égetnek lelkünkbe. Kortárs szerzőink lírai formában tárják elénk ezt az állapotot.









Vincze Andrea Viktória
Virrasztó


Éjjel meleg takaró a testem
– nappal szélfútta, sápatag
esőkabát,
zilált hajamba savas záporeső,
 elhervad a reggel kidobott
szarkaláb.
Sárral festett ház az üres téren,
fehér-zaj az égen,
– agyonsétált,
végtelenbe tartó hegyek,
nappal ébren alszom,
éjjel
ezer szemével virraszt bennem
a Hold,
s a köztes létbe ragadt,
néma félhomályban
körbebúsulják
a hazug villanykörtét a legyek.








Keszthelyi György
Időszámítások


Vasárnap van a menetrend szerint,
valamelyik arcod az ajtóban áll,
miként azt a mosolygó,
kosztümös halál
időnként teszi.
Eső permetez, a diófa ágon
egyetlen bagoly huhog,
a kert végében egyetlen korcs eb
üvölti magányát a holdra.

Szanszkrit csókod, sumér nektárod
ízére hangolódnék,
azt ajánlanám, menjünk a bálterembe,
mert ez már egy másik történelem,
másik nyelv, másik őselem,
tucatnyi dekorált szeszély
piros lámpás háza.
A tükörből viszont vénülő arc
meredt szeme figyel,
a meggörbült alázat fénymásolata.

Hát hiába várlak szmokingos hangulatban,
csak klubokat látok, bandákat, galerit
és meggyalázott illemhelyeket.




Székely-Máté László
- Pokrócok -


megolvadó viaszbábok
váratlanul jött pofon
kiszáradó vizesárok
esőverte otthonon
szaladj ki egy mentő elé
itt egy torzó ott egy láb
áldozatok mindenfelé
talán lassít legalább
elmerengő koldus pihen
harmadnapig sokat vét
bátrak élnek jó kégliben
ki mossa meg rőt fejét
idejétmúlt dogmákat vall
zsebredugott kézzel jár
villamos vár csendes zajjal
imát mond vagy kiabál
szertefolyó viaszbábok
éjszakázó nővérek
csukott szemmel szépet látok
földre szállt a szentlélek
valahol egy cinke dalol
nyárfák mögött fekve két
leterített pokróc alól
hallgatják az énekét








Gősi Vali
Hiánydal


Vasmarokban ziháló,
halkuló szívemen
kérgesedett sors-nyomokat pántol,
de olykor – villanásra – gyermekké varázsol
a szépre szomjazó emlékezet,
s míg a múltból feltörő,
ifjú ábrándok forrása alatt
cseppenként kortyolgatok
sosemvolt álmokat,
suttogó hiány-dalokat
ringat a távol.




Dvorák Etela
Félbemaradt


Képzeletem
az idő selyembolyhos érintésében megrebben,
vihar viháncol,
fokról fokra szomorúbb vagyok,
félelmemben katicákat számlálok.
Hét.
Ezerszép.

Ma egyszerűen csak nem akarom,
hogy szavaim megértsd,
hátam mögött mosolyogsz,
gondolataiddal játszol,
félbemaradnak.
Tudod.
Pont.

Néha itt vagy.
Néha elmész, néha csak elindulsz.
Néha mozdulataimban
rebbenek az éppen ma tanuló
vadgalamb szárnyai.
Figyeltem, eléri-e az ereszt,
elfáradt a szívem.

Félbemaradnak a nyár ízei,
végig csorognak az ujjaimon,
s te nevetve ízlelgeted
a maroknyi fekete szedret.
Édes.







Arany-Tóth Katalin:
Fényárnyék


Már nem akarok sehol szivárvánnyá lenni,
elég vagyok a világnak egyedül.
Magamnak és magamban teremtem a békét
– kínomon a sorsom húrja hegedül.

Titkaim megőrzik a befalazott évek.
Tapossátok szét a törmelékeit!
A változásban állandóságot remélek,
s így-vagy úgy, de megtart majd a büszke hit.

Már nem akarok felhők szivárványa lenni,
elég vagyok csak magamnak. Egyedül.
Jövőmnek és múltamnak teremtem a békét.
Lépteimnek hídján fényem árnya ül.




Zajácz Edina
Minden egymásra hullik


Egymás tavaszára hullnak a záporok,
miként koporsófedelekre pereg
az ártatlan homok,
egymásra hullnak a csókok a szánkról,
ahogy pocsolyába érkeznek
a levelek a fákról,
simítás simítást takar,
mint tűnő lépteket
a félig látszó útkanyar,
egymás kapujára hullnak a percek,
ahogy az egyszerű beszédet
érti a gyermek,
egymásra hullnak ruháink az ágyon,
hogy minden kígyómarás
egyformán látsszon.
Lehajtott fejű angyalok
takarják az arcom.







Sylvester Anita
Összetört szívben


Összetört szívben szilánkok csörömpölnek
lehullt sötét csillagok az utcakövek
éber álmot feketével telít az éj
ahogy az elalvó nőt a szunnyadó kéj
vajon mik maradnak tegnapból a mának
amik bomló egünk alatt nem is fájnak
szenvedésünk teliholdja sarlóra fogy
benne csitítgatjuk a gyermek holnapot
ami bennünk megint meghalt azt temetem
sírba száll vele minden elmúlt szerelem
tiszta érzések úsznak vérben és sárban
csak a telet látod akkor is ha nyár van




P. Pálffy Julianna
haragvó hitem


most
avult árnyak bolyonganak
fejed felett
smirgli bársonyával
etetnek kíméletet
s te folyamatosan nyeled
bensődet hideg rázza
bomlik a felépítmény
koordinátát vált a váza

dönteni fáj
gubancolódnak az illatok
széna vagy szalma
választását etikátlan gúzsba
kényszerítik
csalódott csontra fogyott
gondolataid
„magad uram” asztalra
holtan kiterítik

galamb csőrében olajág
te fested képzeletre
nemesen egyszerű lenne
nevetve szaladni el
átugrani éltető semmiségeken
de itt összekulcsolt ujjak közt
templomok csendjében
csorog a végtelen

lélekőr nincs sehol
igazából birkákat terelget
a végeken



Márkus László
alkony


magasabbra törni nincs többé erőm
a parnasszus orma oly messze van
szárnyszegett pegazusom velem vénül,
nem tud repülni már baktatni is alig
szövegeimből szemétdombot formál a sors
töppedt tetejéről bámulom a nyugvó napot.









Képforrások:



Tovább