OBON, a hazalátogató lelkek ünnepe

megosztotta: Porcelánszív




Van egy időszak minden évben, amikor megnyílnak a kapuk és a holtak lelkei hazatérnek az élőkhöz, akik megvendégelik őket étellel, itallal, tánccal és emlékezéssel. Ennek az ünnepnek a neve, Obon.
A gyökerei visszavezethetőek a hindu Dīpāvalī-ünnep, vagy fényünnepre, az Avalambanára, avagy az éhes szellemek megetetése, illetve a taoista Chung-yuen rítusra.

Az obon szó a szanszkrit avalambana, vagy ullambana szó rövidített formája, amelynek jelentése fejjel lefelé lógva szenvedni a Pokolban. A szenvedő és éhező lelkek minden évben kapnak rá lehetőséget, hogy rövid időre visszatérjenek a Földre. Az ő szimbolikus megetetésük enyhíti pokolbeli kínjaikat.
A holtak lelkeinek szánt áldozatokról van említés az Avalambana szútrában, vagy japánul Urabon-kyō-ban, pontosabban az ősszülők felé hét generációig visszamenőleg.
Az Obon fényei, a lámpások, először a 86-dik császár, Go-Horikawa-tennō uralkodása alatt lettek bevezetve 1230  körül. Az utolsó napon meggyújtott máglyák szokását a shingon buddhizmus alapítójának, Kōbō Daishi-nak tulajdonítják. Az ünnepség utolsó aktusa a Tōrō nagashi, azaz a lámpások útrabocsátása egy folyón, vagy a tengeren, hogy hazavezessék a lelkeket.

Az ünneplés fontos alkotóeleme a tánc, ami már 500 éve kapcsolódik a megemlékezéshez.
Az Obonhoz kapcsolódó táncok eredetije egy Buddha tanítványtól, Mokuren-től származik, aki egyszer egy látomásban meglátta anyja szellemét az Éhezők Királyságában. Döbbenettel tapasztalta, hogy anyja teljesen átadta magát a gőg bűnének. Megkérdezte Buddhát, hogy miként tudná kiszabadítani ebből a szellem birodalomból, mire Buddha azt felelte, hogy július 15-én rendezzen egy nagy ünnepséget a holtak lelkeinek 7 generációig visszamenően. A tanítvány megtette és evvel sikerült anyját kiszabadítania, ugyanakkor ezzel egyidőben ráeszmélt, hogy mennyire önzetlen volt vele az anyja és látta, hogy mennyi áldozatot hozott érte az életében. A felismerés akkora örömet okozott neki, hogy táncra perdült, és ebből a táncból lett a későbbi Bon-Odori, azaz Bon tánc.

A táncok és énekek között eltérések mutatkoznak régiónként.

Bár az Obon nem tartozik Japán nemzeti ünnepei közé, de az egyik legfontosabb. Mivel ez az ünnep a második leghosszabb az Aranyhét után, így sokaknak a szabadság ideje, s ugyanakkor ebben az időszakban találkoznak egymással a rokonok, aki csak teheti, hazamegy a szülővárosába és ekkor gyűlik össze a család.

A sok szokás egyike, hogy augusztus 13-án lámpásokat aggatnak az ereszek alá és tüzet gyújtanak a ház előtt, jelezve az érkező léleknek, hogy örömmel látják. A házi oltára dangót (édes gombóc rizsből és babból) helyeznek, majd kimennek a temetőbe és hazaviszik a rokon lelkét. A Bon-Odori este kezdődik, ami sok helyen egy körtánc. Egy tér közepén álló torony tetején vannak a dobosok és körülöttük táncolnak az emberek.  Az Obon utolsó napján ismét tüzeket raknak és visszakísérik a rokonok lelkét a temetőbe.

Sajnos a modern időkkel a közösségi kapcsolatok egyre gyengülnek, s ennek egyik következménye, hogy egyre kevesebb helyen tartják meg az ünnepet, s a fiatalok közül egyre kevesebben jönnek el.
Japán főleg keleti részén,  július 13-tól („Üdvözlő Obon”) tartják július 16-ig („Búcsúzó Obon”) míg Japán nyugati részén augusztusban.







Kép: Osurasma, or praying a soul out of purgatory-J. M. W. Silver.jpg
"Sketches of Japanese Manners and Customs", by J. M. W. Silver, Illustrated by Native Drawings, Reproduced in Fac-simile by Means of Chromo-lithography, published in London in 1867
This image comes from the Project Gutenberg archives. This is an image that has come from a book or document for which the American copyright has expired and this image is in the public domain in the United States and possibly other countries
Források:



Tovább

Obon

megosztotta: Porcelánszív




 Japánban az Obon a lelkek ünnepe, amikor az élők "vendégül látják" elhunyt szeretteik lelkét.

A többnapos eseménysorozat alkalmából igyekszünk egy kis bepillantást nyújtani ebbe - az európaitól merőben különböző- szokásba.




Tovább

Ariana T. Dianis: A Macska-kő varázsa

megosztotta: Heléna Szilágyi



Sötét erdő mélyén, a bokrok oltalmában fiatal nő üldögélt. Karcsú testét puha úti köpeny fogta körül, hollószín hajába bele-belekapott a lágy, esti fuvallat. Zafírkék szemét ismét körbejáratta az elé táruló tájon. Fák, bokrok, apró tisztás sziluettjei mindenfelé. Fegyvert nem viselt, félni sem félt különösebben. Várt. Várta a percet, hogy a telihold felragyogjon az erdő felett. A finom szellő kellemetlenül hűvös légárammá erősödött. Fázósan burkolózott a köpenybe, majd bokáira húzgálta alsóbb és felsőbb szoknyáit. A hőguta így sem kerülgette, csupán kissé kevésbé didergett. Tekintetét az égre emelte. A csillagokat is eltakaró sűrű fellegeket az egyre erősebb szél végre messzebb sodorta, látni engedve az őszi égboltot. Ragyogóan fehér korongként szikrázott fel a telihold, kékes fényével beborítva a tisztást. Vibrálni kezdett a levegő, a fák, a fű, minden flóra és fauna elmosódott. A fiatal nő lélegzetvisszafojtva figyelte a csodát, moccanni sem mervén. Alig néhány szívdobbanással később egy apró faház körvonalai kezdtek kirajzolódni. Áttetsző falai üveg-festett képre emlékeztették a lányt, akinek gyönyörködni sem maradt ideje a látványban, mert a ház minden szeglete megtelt színekkel, élettel, hogy a következő pillanatban már a valós világ részévé váljon, mintha mindig is a tisztáson állt volna. Ablakaiból gyenge fény derengett, a kéményből keskeny füstkígyó úszott az ég felé, de egyéb mozgás nem látszott. Percek teltek el, mire a fiatal nő kimerészkedett a bokrok közül, majd óvatos léptekkel megközelítette a házat. Épp csak rátette lábát a tornáclépcsőre, amikor az ajtó kivágódott és egy asszony körvonalai rajzolódtak ki, a bentről áramló meleg fényben. A lány ugyan ijedős sosem volt, most mégis hajszál híján a szívbaj vitte el. 

– Ki jár itt? – Lépett ki a házból az idős nő. 

– Jó estét – köszönt vékonyka hangon a fiatalabbik. – A nevem Ademyl. Ön Tremynia? 

– Nocsak. Évszámra nem nyitja rám az ajtót olyan, aki tudja a nevem. Minek köszönhetem a látogatást? 

Az asszony fölött jócskán eljárt már az idő. Alakja elvesztette nőiességét, bőre pergamen-szerűvé aszott, kontyba font haját is ezüstté színezték az évek, de szeme bölcs élénkséggel csillogott. Ruházata egyszerű volt, minden cicomától mentes. Ha a lány nem tudta volna, hogy szinte végtelen tudású boszorkány, bizony sosem nézte volna ki belőle. Ademyl torkot köszörült, igyekezvén visszanyerni az iménti ijedelemtől cincogássá vált hangját. 

– Boszorkány szeretnék lenni! – válaszolta határozottan. 

– Úgy – bólintott Tremynia. – Kerülj beljebb. No, gyere-gyere, nem kell félned. 

Ademyl a szerényen berendezett házba lépett. Nem kifejezetten ilyennek képzelte el az egyik legnagyobb hatalmú boszorkány otthonát. Kandalló, asztal, egy nagy, puhának látszó fotel, egy kisebb, háromlábú szék, könyvekkel megrakott polc, egy szőrtakaróval beborított ágy, valamint a falakról és mestergerendákról lógó szárított, illatos füvek. Ennyi és semmi több. Igazából nem is tudta, hogy mit várt, mégis meglepte a ház egyszerűsége. 

– Foglalj helyet – biccentett az idős boszorkány a székek felé. – Ülve csak kényelmesebb diskurálnunk. 

– Hova ülhetek? – Érdeklődött Ademyl tisztelettudóan. 

– Választhatsz. Ahova szeretnél. 

A lány nem sokat gondolkodott, leült a háromlábú kisszékre. Kicsit helyezkedett a billegő alkalmatosságon, aztán ölébe fektette kezét és várt. Tremynia megosztotta figyelmét a fiatal nő és kedves pipája között. Míg Ademylt figyelte meggyújtotta a dohányleveleket, majd aprókat pöfékelve kihúzott egyet az asztal körüli székekből, és ő is helyet foglalt. 

– Jól választottál – szólalt meg végül. 

– Miért, mi a baj a fotellal? – Nézett rá gyanúsan a lány. 

– Semmi a világon – vont vállat Tremynia –,csak túl kényelmes. Aki a könnyebbik utat választja a nehezebb helyett, jó boszorkány sosem lesz. Nos, tehát azt mondtad, szeretnél boszorkány lenni. Ismered a füveket? Tudod például, mi az a macskagyökér? 

– Hogyne. A szomszédom cicája. Minden hajnalban betrappol a házamba, kinyávogja az álmot a szememből, aztán mikor kipattanok az ágyból, elegánsan távozik. Na, ő egy igazi macska-"gyökér" – nevetett Ademyl. – Komolyra fordítva; a növényt is ismerem. Viszont, ha már a macskáknál tartunk. Úgy hallottam boszorkány csak az lehet, akit beavat a Macska-kő. Azért zavarom, hogy megtudjam, hol találom. 

– Macska-kő? – Hunyorgott cinkosan a lányra Tremynia. – Bizony az nagyon fontos. Minden boszorkánynak macska kő'! Ennyi a titok. 

– Kérem, Tremynia ne tegye ezt velem! Nagyon hosszú utat tettem meg, hogy megtaláljam önt! Komolyan kérdeztem. 

– Én pedig a lehető legkomolyabban válaszoltam – bólintott az idős boszorkány. – Ha el akarod érni a célodat, ahhoz bizony macska kő'. Minden jó boszorkány lelke eggyé válik egy macskáéval, mert ennek a lénynek bejárása van az összes dimenzióba, védi a szeretett embert mindentől, ami negatív vagy gonosz, és már a jelenlétével is gyógyít! 

– Tehát keresnem kell egy macskát? – pislogott Tremyniára a lány. 

– Keresned nem kell, majd rád talál, amelyiket neked szánta a Sors. Viszont feltennék néhány kérdést. 

Ademyl tétován bólintott, egyebet amúgy sem tehetett. Érezte, hogy Tremynia pontosan tudja mi az a Macska-kő, és hol található. Élt a gyanúpörrel, hogy az öreg boszorkány csak a bolondját járatja vele, azért tereli el a témát a kőről, a macskákra. 

– Nos, tehát az első kérdésem: mit teszel, ha rossz napod van? – Hajolt közelebb az idős nő. 

– Semmit – vágta rá meglepetten Ademyl. Fel nem foghatta, hogy jön ez ide. – Nem érdemes erőlködni a rossz napok ellen, mert azok is csak huszonnégy órából állnak. 

– Remek – bólintott elégedetten Tremynia. – No, és mi a fontosabb: a gazdagság, vagy a tisztelet? 

– A tisztelet – felelte a lány rövid gondolkodás után. – Mert a gazdagságért sokat kell dolgozni, de a tiszteletet csak megszolgálni lehet. 

– Helyes – mosolyodott el az idős boszorkány. – Végül azt tudod-e, hogy melyiket nehezebb nevelni: a kutyát, a macskát, vagy az embert? 

– Szerintem egyik sem nehezebb a másiknál. A kutyát védelemre, a macskát bizalomra, az embert becsületre nevelni egyformán nehéz. 

– Jól van lányom, látom, helyén van az eszed, és a szíved is! – nézett elismerően Ademylre a nő.– Most gyere velem. 

Felállt és elindult a hátsó ajtó felé. Amint kiléptek a szabadba, Ademyl eltátotta a száját. A hátsó kertben egy gyönyörűen megmunkált, hegyikristály kapu szikrázott a telihold fényében. Oszlopai között opálosan derengés hullámzott, átlátni nem lehetett rajta. 

– Csodaszép! – szakadt ki a lányból az első gondolata. – Mi ez? 

– Ez a Rejtett Utak Kapuja – adta meg a választ Tremynia. – Azért láthatod, mert belőled olyan boszorkány válhat, aki szebbé teszi ezt a világot. Feltéve persze, hogy valóban ezt akarod. 

– Ezt akarom! – felelte meggyőződéssel Ademyl. 

Igazán nem akart tiszteletlen lenni, ezért nem tette szóvá, de ugyan mi másért szelte volna át a fél világot? Jelenlegi tudásával legfeljebb vajákos lehetett volna, aki ért valamicskét a füvekhez és a kristályokhoz, de boszorkánynak lenni nem csupán ennyiből áll. 

– Ó, az közel sem biztos – nevetett az idős boszorkány. – Az agyad és a szíved lehet, hogy akarja, de az majd elválik, hogy a lelked is felkészült-e rá. Ha átlépsz ezen a kapun, két dolog történhet: vagy eljutsz a Macska-kőhöz, vagy otthon fogsz felébredni az ágyadban. 

– Ha nem jutok el a Macska-kőhöz, visszajöhetek? – nézett a boszorkányra reménykedve a lány. 

– Visszajöhetsz – bólintott Tremynia. – Hét év múlva. 

– Hét év múlva? – jajdult fel kétségbeesetten Ademyl. 

– Bizony. Hét évente van lehetőség arra, hogy beavatást nyerj. Amíg ez meg nem történik, még csak nem is taníthatlak. Most menj. 

A lány remegő lábakkal indult a kapu felé. Mindennél jobban vágyott rá, hogy már most megkapja a beavatást és valódi boszorkány legyen, mégis igyekezett minden gondolatot vagy érzést elengedni. Ha valóban a lelke mérettetik meg, teljesen fölösleges bármire is koncentrálnia. Amint megállt közvetlenül a kapu előtt, az opálos derengés hullámzása erősödni látszott. Hirtelen visszafordult Tremynia felé. 

– Ha esetleg mégsem sikerül átjutnom, szeretnék megköszönni mindent – mosolygott hálásan az asszonyra. 

– Igazán nincs mit – válaszolt a boszorkány. – Majd meglátjuk, mit hoz az élet. Az aggodalom még semmit sem vitt előrébb ezen a világon, tehát ne aggódj. 

Ademyl mély levegőt vett, behunyta szemét, majd átlépett a kapun. Igazából semmi különöset nem érzett. Talán kicsit kevésbé volt hűvös. Hazaért volna? Lassan felnézett. Végtelen megnyugvás áradt szét minden sejtjében. Nem otthon volt. Körülötte minden fa és növény millió színbe öltözve gyönyörködtette a szemet, az égen három hold ragyogott. Minden olyan ismerősen emberi volt, mégis oly idegen. Talán az álom és az ébrenlét határán látott már hasonlót. Tőle jobbra, egy sziklaszerű, szürke kő feküdt, három hold fényénél sem volt egyszerű észrevenni. Ahogy elindult felé, már biztosan tudta, hogy megtalálta, amit keresett. A szikla leginkább egy összegömbölyödve alvó macskára hasonlított. Semmi kétség, ez lenne hát a Macska-kő. Már bánta, hogy nem kérdezte meg az idős boszorkányt, hogyha megtalálja majd, mit is kell tennie. Körülnézett, hátha lát még valamit, ami segítségére lehet. 

Mire visszafordította tekintetét a kő felé, azon egy apró, pihésen cirmos kiscica üldögélt. Okos kis szemét Ademylre függesztette és halkan rányávogott. Sem ijedtnek, sem elhanyagoltnak nem tűnt, sokkal inkább úgy üldögélt a Macska-kövön, mint aki vár valamire. A lány közelebb lépett és kezét a kiscica felé nyújtotta. A pöttöm megszagolgatta a felé nyújtott végtagot, majd orrocskáját hozzáérintette. Ademyl elmosolyodott. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, karjába vette a csöpp cicát, majd vele együtt leült a Macska-kőre. A kismacska mélyen a szemébe nézett és hangos dorombolással a mellkasához simult. Minden légvételével együtt rezgett Ademyl összes bordája, izma, minden molekulája. Ember még nem érzett olyan végtelen harmóniát, mint a lány, aki észre sem vette, hogy alatta a Macska-kő előbb halványan, majd egyre erősebben világítani kezdett. Ademyl érezte, hogy ha akarná sem tudná itt hagyni a cicát. Minden légvételük, minden szívdobbanásuk eggyé vált, a kőből áradó fény beburkolta kettejüket. A cirmos kis test odaadóan bújt a lányhoz, aki finoman cirógatta lelke másik felét. Már nem érdekelte, hogy miért jött ide, ujjaival a selymes bundát simogatva üldögélt, a világ leggazdagabb emberének érezve magát. A Macska-kő hirtelen szikrázni kezdett, majd Ademyl körül fénylő rúnák kezdtek őrült táncba. Ezer és ezer ősi jel kavargott a lány és a cica körül, míg végül kivált közülük egy. A rúna egyre közelebb ért Ademylhez, majd annak homlokára szállt és felfénylett. Ugyanennek a jelnek kisebbik párja szintén kivált a forgatagból, és a kiscica fejecskéjére röppent. 

A kép forrása

– Amíg életetek útja egy irányba halad, ez az ősi kötés köztetek szilárdan megmarad! – suttogta egy nem e világi hang. 

A rúnajelek örvénye amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Ademyl az arcához emelte a kiscicát és puszit nyomott a fejére. A beavatás tehát megtörtént. 

– Szerintem most már hazamehetünk. Te mit gondolsz? – mosolygott a pihés pöttömre. 

Magához ölelte cicáját, betakargatta köpenyével és elindultak a kapu felé. Tremyniának igaza volt – állapította meg vidáman. Minden valamirevaló boszorkánynak macska kő'! 



Tovább

Idegen tájak érintése

megosztotta: Porcelánszív




Bár a költők többsége leginkább belső tájakon szeret barangolni, nem kizárt az sem, hogy inspirálja őket a nagyvilág megannyi remeke. Kortárs válogatásunk keretében ezúttal egy olyan utazásra invitáljuk az Olvasókat, ahol gyönyörködhetnek a felidézett hegyek, tengerek, idegen tájak mesés forgatagában.






B. Tomos Hajnal
Hajnalonta görög partokon


Most arra gondolok,
a márványtüskés görög partra,
hol vörösre égetett
korsó-cserepeket szedegettem,
hol fenékig átláttam a tengert
s halivadékok raja rajzolta
lábam körül a nyolcasokat.
Az idős hölgyek rendszerint
ilyenkor érkeztek biciklijükkel,
felpakolva s beúsztak szinte a látóhatárig
egymást túllicitálva, míg hangjuk
nem érte el a partot –
aztán színes plédeken
sajtot és olajbogyót ettek,
friss kávéjuk illata
terjengett szerte és pörgött,
sziszegett a rengeteg
-osz meg -ász végtelenszer.

Most is ez szivárog valahonnan,
mint láthatatlan szirének suttogása
a zárt ablakok mögé
most, hogy párolog,
piszkosszürkén haldokol ez a tél is.




Molnár Jolán
A sziget


Ahol páráját gyöngyözi forrpontja
a léget borzongató ragyogásnak,
hol egzotikus farktollát kibontja
a kolibri, csöpp fészkébe tojást rak,

s szivárványszárnyán szitál a boldogság;
hol barbár, faragott istenek álmát,
s meddő kőasszonyok nászágyát mossák
a hullámok; ahol datolyapálmák

siratják kagylóhéjak igazgyöngyét,
örvény gyűrűzi a víz ezüst csöndjét,
hol fönn jajong sirálycsapat éktelen

ricsaja; s a "tenger fájdalma ellen"
kikelnek rózsaszín flamingó szívek –
ott égkékből von kupolát a sziget.





B.Tomos Hajnal
Páros táj


Valamit megszerzett belőlem
a látvány,
amint tenger a parttal összeér,
mint két egymásba simuló
hűs tenyér,
ott maradt egyszer
ízekre szedett lényegem,
mint tettből a könnytiszta
értelem
s azóta mindent,
mit érintek, tudatlan,
látószög árnyalta kép,
akárha holtsárga koponya
kútjában tükröződnék.

Vissza kell térnem – érzem –
a páros táj összemarkába,
édeni tudásom azúr világába,
csak tenger ringásához
csillapultan,
csak magammal egyként
azonosan.





Gősi Vali
Tengerkék álmok
meditációk
(változatok)


I.

semmi sincs most
csak a tenger
az ég lehajol és a vízzel
összeolvad
minden mi volt itt most nincsen
csak a kékség csak a tenger
narancsliget ringó csendben
kavics- s homokrengetegben
olíva-zöld szirteken áll a pillanat
ultramarin fényben úszik
könnyű árnyam
semmi vagyok – mégis minden
homokszem a végtelenben
zöld s kék színű lebegésben
csak a csend van
csak a tenger
a hegy ormán olajfák közt
figyel Isten


II.

ha úgy érzed
hogy már semmi vagy
nincs idő áll a pillanat
halál sehol csak létezés
és nincs közel csak messzeség
csak mozdulatlan egy egész
a lélegzeted is belevész
az áttetsző kék semmibe
beszédnek szónak hűlt helye
békesség ragyog a lelkeden
az ég azúrja rád borul
a fény a színek közé simul
akkor megleled önmagad
minden vagy
örök a pillanat






Kárpáti Tibor
Zakynthosi anziksz


Megleplek egy emlékképpel
Léten túli égszínkékkel
Fény-festékkel elkeverten
Elring a menny a tengerben
A tenger azúr öblében
Mint lélek az Úr ölében

Álomképemmel megleplek
Felhő képében lebegnek
Át tereken és korokon
Kikkel habfehér homokon
A hullámzó sziklák alatt
Szikra-táncot táncolt a nap




Sonkoly Éva
Forró nyáron


Hűvös estén az égen
sötét fellegek mint
távoli hegyek orma.
Mögötte villám rajzol
kérdőjeleket, egy-egy
arc kontúrja, pillanatra
feltűnik, aztán tova viszi
a szél. Most hajamba túr,
fülembe súg, ébredek.

Álmodtam tán' az arcokat,
a hegyeket, összerakta a
– képzelet.







Pásztor Attila
Sirályok közt


Szajna hív e szelíd partra...
Két hajónk – szellőn ringatva
fecseg, s locsog vasmacskákhoz,
felhőt csikland erdő, árboc...

Argenteuil kőhajtásra
Párizstól - lelt ifjúságra,
s nyaranta  szép hétvégeken
futamot ajz sportversenyen.

Bámész sereg – sihederek –
kedélyt borzol s lágy szíveket:
evezőjük fenn' lóbálva
dülöngélnek sor-kocsmákba'...

Borogatnak asztalt, széket –
lelket pusztít így enyészet,
nem sejtvén, hány festő  – híres –
kötődik e selymes vízhez.

S hol képzelet szállt fodrokon,
 vitorlákból lett vásznakon –
sirály tükrén... Élet s Határ!...
Színfolt csak Monet s Renoire?





Vaskó Ági
Engedd


Ott vagyok, hol ráhajol
az ég a tengerre,
hol napvérétől izzik
a bársonyhorizont,
s hol a szilaj-szél
korbácsolja vágyam, de
nem sebezhet halálos szigony.
Ott vagyok az aranysárga parton...
üres kagylóhéj a lábnyomom,
de sóvárgó szívvel várom,
hogy ébredő szerelmed
majd utánam oson.

Ott vagyok, hol
a tükörfényes tenger ringatja
az azúrkék eget,
s ott, ahol lágy hullám fürdeti
a vízben úszó fodros-felleget.
Ott vagyok minden
sirály szárnyon,
gyöngyházcsillogású
tarajos hullámon;
égre szökő,
Napban zengő tengerárban,
hullámpermet szőtte
horgolt csipke-vágyban.

Ott vagyok, hol
a habok szerelmet dalolnak,
s lelkedet tükrözve
fölém hajolnak...
Engedd! Engedd, hogy
beléd hatoljak!
Végtelen ölelésre vágyom.
Mondd! Mondd, hogy
nem vagy álom!







Nászta Katalin
Vers


magasra nyúlt hegyek fölött
idegen fenyők
virágnyi mozdulat a fűben
ébredő erőd
ránk mordul a fény
hó hull szemünkbe

árva öröklét, mi lesz veled
ha a hegyek itt felednek
mi lesz veled, ha a csend
az arcunkról lepereg
havazó szemünkben
nem szikrázik a nap

mi lesz veled, ha a hegyek
hamuhegyek
a virágokra omolnak?





Cs. Nagy László
Vihar


A hegy mögött, a hegy mögött,
a ködszakállú hegy mögött,
minden illat nyurga-szárnya,
üveg-harang kondulásra,
fellegházba költözött.
A tó vizén, a tó vizén,
a szikra-tükrös tó vizén,
hullámokkal kergetőzve,
szelek jártak pörgölődve,
tapostak a kék szivén'.
Az ég alatt, az ég alatt,
a cintányéros ég alatt,
fürge villám földre cikkan,
pipacs-szárnyú lelke lobban,
fény a fénynek tár utat.
A fák fölött, a fák fölött,
a véres lombú fák fölött,
csepp-paripán vihar nyargal,
lengőbajszú indulattal,
ég a földre költözött.





Rozsnyói Ferenc
Santiago de Compostela
Utazások Hispániában 4.


Szent Jakab apostol városa
Csillag mezejének harcosa,
Kagylóval jelzett zarándokút.

Végpontja most épp idecsábít,
Ahol a hit körülvilágít
Mámoros madridi éj után.

El Camino útján nem jártam,
De magamról a szennyt leráztam,
S állok a Katedrális előtt.

Merengve gyönyörködöm benne,
Mintha Isten is megdöbbenne,
S élete filmjét vetítené

Itt a templomja homlokzatán,
Napfénytől izzadó mellkasán,
Hol megmozdulnak mind a szobrok,

Magukhoz hívnak: no, gyere már!
Te gyarló, hisz tudjuk, ugyebár
Hiszel benne, csak félelmed gyűr.

Nehéz bírnom, kicsit könnyezem,
Velem van, s nem vagyok bűntelen.
Mosolyognak a faragványok:

Látod, látod, csupán hinni kell,
A remény homokszemeivel
Ő is új várost épített már.

Meditálok, amíg még lehet,
Megköszönöm, hogy egy beteget
Gyógyulás útjára segített.

Mulatozni most kedvem nincsen,
Szent köveit még megérintem,
S itt hagyom ezt a csodás helyet.





B. Tomos Hajnal
A kagyló


Itt ülök, eső utáni parton,
mint kit dúlt habok
adtak el koncon –
jaj, szívtelen visszhangok!

Itt vagyok, aszalt végtermék,
homoknak, sónak torz szobra,
ráncok-szántotta kagylóhéj,
nagy vizek szépének utóda.

Fél század csonttá faragott,
s bennem a legnagyobb teher:
az, ki igazak gyöngyéről álmodott,
most héjként üresen hever.








Képforrások:



Tovább

Csernus M. Júlia: Az Élet könyve

megosztotta: Heléna Szilágyi




Réges-rég olyan író voltam, mint te, de aztán egészen más feladatot kaptam. Nehogy azt hidd, hogy ez csak úgy az ölembe pottyant! Sőt, ha megtehetném, akkor messzire menekülnék a rám nehezedő súly alól, ami ezzel a munkával jár, és mind-mind egyedül az én vállamat nyomja. 

Megint ez van, itt ülök ezen az átkozott repülőn, arra várva, hogy végre elhagyjuk a kifutót, és a levegőbe emelkedjünk. Te a mellettem lévő ülésen foglalsz helyet. Micsoda kellemetlen véletlen, hogy pont egy hozzád hasonló került a közvetlen közelembe! De ahogy jobban megnézlek, már tudom, száz százalékig biztos vagyok benne, nem véletlenül vagyunk mi ketten egy helyen. 

Ha valaki, akkor én sejthetem, mi járhat a fejedben. Látom ám a pillantásodat, ahogy a kezemben lévő könyvre nézel. Sosem láttál még hozzá hasonlót, igaz? Nahát, nahát... Csak nem felkeltettem az érdeklődésed? Azt hittem, keményebb dió leszel. 

Fogom a könyvemet, és úgy forgatom, hogy még jobban szemügyre vehesd. Inkább nevezném füzetnek, de ha kinyitom, pontosan annyi lap lesz benne, ahány ember van körülöttem, akkor mikor használom. Ó, tudom, mit akarsz kérdezni. Elég gyakran írok bele, naponta többször is, de az is lehet, hogy ugyanabban a pillanatban más és más helyen. Mit is mesélhetnék erről? 

Jobb lesz, ha inkább megmutatom! 


a kép forrása



Jelenleg itt ülünk ezen a repülőn, te, én, meg az a másik százkilencvenegy utas, meg az öt fő személyzet. Igazából, hattal többen lennénk, de egy fiatal házaspár egy szerencsés vagy inkább szerencsétlen véletlennek köszönhetően lekésték a gépet, míg egy négyfős család a reptérre igyekezve balesetet szenvedtek, és csak ketten élték túl. A szemedben megértés csillan. Pontosan. Emiatt zárták le pont azt az utat, amerről az a nászutas pár jött. Gyors a felfogásod, ez tetszik! 

Nézz szét itt az utastérben! Mit látsz? Semmit? Nem mondod komolyan, hogy te nem látod, amit én?! A fenébe is, ne most okozz nekem csalódást! Nézzük csak azt a légikísérőt! Igen, tényleg csinos, de ne arra figyelj! Vedd le a szemed a formás combjáról! A mellei is tabuk! Tudom, tudom, igaziak... És akkor mi van? Ne irigyeld, ahova te mész majd, ezt senki sem fogja nézni... 

Jó, kérek egy italt, hogy észrevedd, amit kell. A stewardess odalép hozzám, átnyújtja a narancslevemet, felcsúszik a blézere ujja, és így láthatóvá válik a már sötétedő kék folt a csuklója körül. A szeme alatt is csak a smink takarja a zúzódást, a sebet a homlokán meg a haja mögé rejtette. A tekintetedből süt a gyűlölet és a szánalom. Szóval megértetted, ezt a nőt veri az élettársa? Lenyűgöző, tényleg gyorsan felfogod a dolgokat! 

Ott, két üléssel előttünk az a fiú, Toma és a fiatal anyukája. A lány tizenhat volt, amikor Toma született, elszökött otthonról, mert a szülei azt akarták, vetesse el a gyereket. Pár évvel ezelőtt az apja magánnyomozót fogadott, és megkerestette a lányát, számtalanszor kért tőle bocsánatot. Sosem kérdezte senki a fiatal anyát, hogy ki Toma apja. Ugye neked is feltűnt, milyen csendes a nő, és milyen ártatlan őzikeszemmel néz a világra? Bizony, kihasználta a zenetanára, akibe a kamaszlány fülig szerelmes volt, erőszakkal a magáévá tette, majd kidobta, mint a szemetet szokás. A tökéletes áldozat, hiszen a mai napig nincs tisztában, mit tettek vele, a nő abban a hitben él, hogy ez így volt természetes. Jövőre találkozik egy férfival, aki minden este a sárga földig issza magát, aztán még a szart is kiveri belőle. Összesen két közös gyerekük születne, de mindkét esetben el fog vetélni, az egyik alkalommal a pasi ökle, míg a másiknál a lépcsőről zuhanás miatt... Hogy mi lesz a gyerekkel? Jobb esetben elbújik a mostohaapja elől, vagy éppen ha a részeg férfi végez anyucival, akkor Toma jön. Esélye sincs, ha minden így marad! De itt a toll, és én szépen leírom a füzetbe, amit kell. 

Ott az a nő például terhes, igen, arról a vöröshajúról beszélek, akinek csak úgy ragyog az arca. Fehérbort iszik, szóval még nem is tud róla. Kislánya lesz, aki híres orvosi kutatásokban fog nagy eredményeket elérni. Az asszony hosszú életű lesz, de a férje nem, ő rákban fog meghalni tizenegy év múlva. 

Ha figyelsz, akkor mindenkiről láthatod, hogy milyen helyzetben van most. Mondjuk ott van az a nagyon elegáns öltönyös öreg, akiről messziről süt, mennyi pénze van. Nem éppen tisztességesen szerezte a kezdeti tőkéjét, hanem ellopta a barátja találmányát, ami miatt az öngyilkos lett. Az öreg, hogy kiegyenlítse lelkiismerete számláját, manapság mindenkivel jótékonykodik, de mondanom sem kell, ez nem fogja eltörölni a régi hibáit. Jól sejted, a sápadtsága a betegsége jele, alig fél éve van hátra. Lehetnék kegyes vele, de miért is lennék? 

Ez így megy tovább, mindenki nevéhez felkerül egy apró megjegyzés. Ez az utolsó lap a tiéd! Csak nem félelmet látok a szemedben? Ó, nyugodj meg! A halál nem fáj, legalábbis nem jobban, mint az élet, de te nem most fogsz meghalni. Pontosan öt éved van arra, hogy mindent elrendezz magad körül! Én fogok visszajönni érted. 

Te is érzed ugye? Ahogy a gép megrázkódik, a szárny egy része leválik, majd a gép zuhanni kezd, és a pánik eluralkodik a fedélzeten. Néhány alkalom után hozzászoksz, hiszen ez csak ócska színpadi kellék. Sok-sok alkalom után a szabadesést már egyenesen élvezni fogod, és az sem ijeszt meg, ahogy az utastér kettészakad, azután a földbe csapódik. A robbanást később szépnek, művészinek fogod találni, főleg, ha csak az emberekkel teli gép egyik darabja robban fel, és a másikból hallod a fájdalmas nyögéseket, vagy ahogy többen halkan sírdogálnak, mert csakis ekkor fogod biztosra tudni, hogy sikerrel jártál. Megszereted a félelmet és rettegést az arcokon, ahogy az is, amikor a túlélők megérzik a szél által feléjük sodort füstöt: az égő haj, hús és csontok szagát, a halál semmivel össze nem téveszthető bűzét. Hogy miért? Mert ezzel új célt adsz nekik, másképpen néznek majd a világra. Azt fogják keresni, hogy ők miért élnek, és a többiek miért nem. 

Felállok, és még egyszer utoljára meglengetem előtted a könyvet, most látod meg először, mi a címe, és döbbenten nézel velem farkasszemet. Igen, ez az Élet könyve, nem a halálé. Bár a kettő kéz a kézben jár, és egyik sincs a másik nélkül. Elmosolyodok, hiszen már tudod, miért kaptál haladékot. Érzem, ahogy megfagy a vér az ereidben, és a szíved kihagy egy ütemet, de csak egyetlen pillanatra. Elfogadod, és még csak egy kérdést sem teszel fel? Öt év múlva átadom neked az életet, én pedig elfogadom a halált. Ellenségek leszünk, mert mindenki, akit te nem tudsz megmenteni, az enyém lesz, éppen úgy, ahogy most... Ó, tényleg nem láttad azt a fehérbe öltözött fiatal lányt ott hátul, aranyló göndör fürtökkel, tengerkék szemmel? Ő volt a Halál könyvének tulajdonosa, ugyanazt csinálta, amit én, csak épp nem akart megmenteni senkit! 

Elindulok kifelé a roncsból, a tekinteted még mindig követ, de a fejsérülésed miatt hamarosan elveszted az eszméleted. Hátrapillantok, pont akkor, amikor a fejed lebicsaklik, mire felébredsz, ezt az egészet álomnak fogod hinni, de azért tudni fogod, mennyi időd van hátra, és várni fogsz engem. 

Leülök a zokogó Toma mellé, megsimogatom az arcát, és megpróbálom megnyugtatni azzal, hogy újra és újra elsuttogom: minden rendben lesz. Hirtelen megkérdezi, hogy ki vagyok én, de nem válaszolok. „Angyal vagy?” Döbbenten nézek rá, aztán lassan megcsóválom a fejem. Akkor mi vagyok? Honnan tudom, hogy rendben lesz? Okos kérdések, de csak nézek rá, aztán mikor meghallom a segítség szirénáit, magára hagyom. 

Még egyszer utoljára visszanézek a túlélőkre, harmincheten vannak. Erősen megszorítom a könyvet a kezemben, majd egy autóbuszon találom magam valahol a németországi hegyekben. Kinyitom a füzetemet, negyvenhét lap. Tekintetem egy kék szempárral találkozik, ő már mosolyogva jegyzetel. Gyorsan írni kezdek, hogy legalább a tűzoltót megmentsem...


Tovább