Pusztai Andrea: A megváltó

megosztotta: Heléna Szilágyi






A piszkos kis tenyérben felserkent a vér, de a Fiú nem sírt, csak jajdult egyet. Magdalénának mutatta meg, aki az imént megsimogatta a fejét, szeretetet kapott tőle, és melengette szívét a gondolat, ez a nő szereti, most talán törődik is vele egy keveset, ha már ez a szög óvatlansága miatt így beleállt a kezébe. 

Magdaléna térdre rogyott mellette, tekintete vörhenyesre vált, vádlón pillantott, ahogy belenézett a kis gyermektenyérbe, majd viszolyogva maga elé kapta mindkét kezét, mint aki legszívesebben magába marna a kíntól. Hangja hirtelen lágyabban csendült fel, mint valaha bármikor. 

– Csak egy kortyot adj a véredből, Fiú, csak azt a cseppet, ami a porba hullna, nem kérek mást, nem kérek többet. Könyörgöm, ne pazaroljuk el! Cserébe elviszlek a papokhoz, miután lement a nap. Megnézik sorsodat, meggyógyítják sebedet, elmondják neked ki vagy, és mi lehetsz közöttünk. 

– Vagy megölnek –suttogta sejtelmes, rekedt hangon a gyermek. 

– Nem ölnek meg. Ennyi hideg között élni gyermekként igazi életbiztosítás. Miért ölnének meg? Életed folyamán még annyi sok vér kijön belőled, ők pedig nem ostobák. Nézd meg a kis Johannt! Máris vizet hoz neked, minden éjjel szívjuk a vérét, ahogy Jakobnak is, és nincs semmi bajuk reggelre. Csak félnek a harapástól egy kicsit, na és? A félelem normális, és ezzel jár. 

– Az élettel? 

– Igen, az élettel. 

– De milyen élet ez Magdaléna? Mind tőlünk függtök. Ti jobban féltek, attól, hogy nem lesz vér, mint én a haláltól. 

– Rabszolgáink vagytok! Addig éltek, amíg mi azt megengedjük nektek! 

– Tévedsz, Magdaléna. Ti vagytok a mi rabszolgáink. Nézd, most is könyörögsz nekem, hogy a véremet szívhasd! 

– Elég ebből! Szeretned kell engem, úrnőd vagyok! A kötelesség ezt diktálja! A hidegek erősebbek! 

– Ha iszol a véremből, megérzed, hogy ez nem igaz. Nem vagytok erősebbek, csak azt hiszitek, az erőtökkel legyűrhettek, megölhettek, de ez nem valódi erő, a valódi erő másban van: a melegségben, a szeretetben. Ez, ami neked oly természetes, nem más, mint a követelés és megalázás, akarat és merő önzés, igazi hideg vagy! Ha megharapsz, megérzed majd, mit gondolok rólatok. Félek, bántanál érte! 

– Ugyan miket nem gondolsz, te Fiú? Ezért nem bántalak. – Sunyi tekintete végigmérte az asztalnál tevékenykedő szülőket, nyilvánvaló hazugsága miatt Joseph nagyot csapott a kalapáccsal a reccsenő deszkára, melynek húsába könyörtelenül behatolt a szög. A Fiú hiába pillantott atyjára, az nem segített neki a döntésben, majd így szólt a nőhöz: 

– A szívem megszakad érted, annyira szánlak, sértőnek érezheted ezt, mennyivel kisebb vagy, mennyivel kevesebb vagy. De legyen hát! Ezzel bizonyítom neked erőmet – szólt elcsukló hangon, és nyújtotta a kezét, de az apa utánanyúlt és megnézte a sebet. 

– Hagyd békén a fiút, Magdaléna! Ő a mi gyerekünk, még nem hozhat döntést a véréről. Különben is teremtő jogunknál fogva minket illet az első harapás joga. 

– Nem harapom meg, Joseph, csak megnyalom a tenyerét, éppen kicsikét, hogy ne fájjon neki! 

– Túl mohó hideg vagy te ahhoz! 

– Előbb csonkítsd le a fogadat fogóval Magdaléna, mielőtt a fiamhoz nyúlnál! – Marie szánakozó, szürke tekintetében ott ragyogott az örökkévaló féltés, és a gúny, ahogy szólt, hangsúlyával éreztette, nem hagyja jóvá a kérést. Sötéten nézett, és ez a hűvös tekintet féltékenységet, anyai birtoklást takart. A feszült csendben a bárányok neszeztek az ablak alatt, tompán megkondult a kolomp. Magdaléna dacosan felegyenesedett. Gyűlölte ezt a megaláztatást. Az anyai szeretet mérgező mételyét, az óvás aktusát, aminek folyományaként a Fiú kevesebbet tudhat meg a világról és nem viheti el őt a papokhoz. A Fiú így mások számára megközelíthetetlen, és Marie ennek a megközelíthetetlenségnek magvait már mélyen elszórta benne. 

– Annyira fáj, hogy nem bíztok bennem, és nem engeditek, hogy bevezessem őt az életbe! – a fiú keze után nyúlt, legszívesebben ajkához vonta volna, egészen közel, hiszen egyetlen cseppecske már kitüremkedett a bőr alól. Összefutott szájában a nyál, tekintetét nem vette le róla, de a kalapálás erős dübörgése kizökkentette e szomjú vágyból, és a vér illata eltompult, ahogy egy szellő megkavarta lábuk alatt a szálkás forgácsokat. A birkák gyapjúszaga beszökött hozzájuk és magasba tornázta a friss faanyag illatát. Ajtó készül. 

– Az igazi életbe! – szólt magasztosan Magdaléna és magához ölelte a gyermeket. Maga sem gondolhatta komolyan, hogy megharapja a Fiút. 

– Halál az – jegyezte meg Jacob, miközben tovább szorgoskodott az ajtón és egymás mellé igazította a végeket, hogy Joseph meg tudja szögelni a túloldalán. 

– Attól, hogy te eljársz a papokhoz, még nem viheted oda fiamat! Inkább örülj, hogy egyáltalán téged elengedünk! – szúrta oda Marie és elvette a készülő ajtó lécein táncot járó harapófogót, amitől a szögelés dübörgése alábbhagyott. 

– Ennünk kellene valamit! A fiúk nem fogják bírni a vérszívást, ha nem kapnak eleget enni! – vágott közbe Jacob, mielőtt a két nő még jobban egymásnak feszülne. Magdaléna dacosan kihúzta magát, ahogy elengedte a gyermeket, aztán szemvillanás alatt kisuhant az ajtón. A néma gyermek, Johann hálás szemmel pillantott Jacobra, miközben kezében még mindig szorongatta a mosakodáshoz hozott tál vizet. 

– Mosd meg a kezed! – mondta csendesen Joseph a Fiúnak, majd egy újabb szöget vert be az ajtóba hangos kalapácsütésekkel, rá sem pillantott, nehogy a vértől kísértésbe essen.

a képet a szerző küldte



Johann mióta az eszét tudta, nem sikerült jóllaknia ebben a házban, és a hidegek az ő vérét szívták legszívesebben, nem Jacobét. A Fiú megmártotta kezét és ők egymásra néztek. Milyen különös kék szeme van, gondolta. Johann azelőtt sosem látott ilyet. Ez a Fiú, annyira különös, pedig még gyermek. 

Megkordult a gyomra. Johann dühödten nézett ki az ablakon, ahol a birkák a kos körül tébláboltak és haraggal gondolt ezekre a hidegekre, akiknek a házában élt. Lába alatt a poros kövezetről is sütött a hideg, és a forgácsok minden lépésnél felszúrták a talpát. De igyekezett mindenben gyors és ügyes lenni, nehogy megharagudjanak rá, és még annyit se ehessen, amennyit eddig. Ha igazán megorrolnak rá, még el is adhatják a piacon. Amíg vannak birkák, addig talán nem kerül sor erre. Addig nem annyira szegények, hogy eladják őt. Nem szeretik a feleselést. Bezzeg a vért szeretik, de sosem vágnának le egy birkát, hogy a ház emberi lakói végre jóllakjanak. Kereskednek velük, mindent megvesznek, amire szükségük van, a csütörtöki éjszakai piacon ott árulják őket sorban. Forró testű embereket, akiket még nem ragadott el a kór! De tudta, egyedül Jacob áll ki mellettük, és segíti őket, a Fiút is, akinek szülei a születése után lettek hidegek, gyarló vénségükre ragadta el őket a betegség. Jacob még ember, az ő vérét is szívják, dolgoznia is kell a ház körül. Itt van ez az ajtó is, amit meg kell javítaniuk, mert reggelre szétesett, és eltűnt néhány bárány is az akolból. A súlyos vérhiány miatt Jacob arra gyanakodott, hogy hozzájuk hasonló, szegény emberek tehették, akiknek még birkái sincsenek. 

Míg emberek éheztek, a hidegek tenyészállatokként tekintettek rájuk, és Magdalénát is azért vették meg a rabszolgapiacon pár évvel korábban, akkor még emberként, hogy Jacobbal gyerekeik legyenek a jövőben. Olyan embergyerekeik, mint amilyen ő, aki amint felcseperedik, vért jelent, meleget és forróságot, vért, de nem olyant, mint a Fiúé. Emlékezett rá, egy kosnak az árán jutottak hozzá az új rabszolgalányhoz, aki azelőtt valami bordélyban tengette napjait és árulták a vérét, meg a testét és tényleg nem ért többet egy kifejlett kosnál. Mikor megvették, még ember volt, de valami balesett történt, mert Magdaléna egyetlen lázas éjszaka után átváltozott. Igazi sorscsapás ez egy ilyen szegény hideg családnak, újabb éhes száj, ráadásul hideg száj. Ez megeshetett bárkivel, és egyre többen változtak át hidegekké, akik állatok vérén nem élhettek, és a kór terjedésével lassan már többen lettek, mint az emberek. Némelyikük már évtizedek óta bolyongott a világban magányosan, vagy falkákba verődve, a kecsegtető öröklét fenyegetésével, örök és olthatatlan vérszomjjal, hiába próbálkoztak öngyilkossággal, egymás megölésével, a vérszomj és a melegség iránti olthatatlan szenvedély csak még erősebb lett. Máskor minden látható ok nélkül hánytak és egyik pillanatról a másikra holtan rogytak le a földre. Ilyen halottak feküdtek az erdők fáinak tövében, de a Kamindara városa felé vezető úton is akadt belőlük. Egy ideig olyanok, mint akik csak alszanak. Senki nem nyúl hozzájuk, nehogy a hideg-kór szelleme beléjük költözzön, akit meg utolért már, az mit sem törődött halott társaival, inkább forróvérűek után kajtatott. 

A Fiú különleges volt. A Fiúban egy kús asszony szerint máshogy élt az örökkévalóság, de még sosem vitték el a „hidegvérű” papokhoz, hogy azok is megmondják így van-e. Nem merték. Mert a javasasszony azt mondta, soha nem lesz belőle hideg. A papok pedig nem vették volna jó néven egy olyan gyermek jelenlétét, aki veszélyes lehet rájuk nézve. Titkolták ezt a jövendölést, de ő ott volt akkor, emlékezett rá, és Johann szerette volna azt hinni, ha a Fiú közelében marad, talán őt sem éri utol a hidegkór, ami megfertőzte a legjobb embereket is. Nem akart vérszívó lenni, sem a sziklatetőn vagy útszélen méltatlanul elszáradó holttest. Nem akart ölni és halni sem. Inkább adta a vérét, minthogy elvegyen, ahogy Jacob és a Fiú is. Lehet, hogy ezért nem változtak át? Mert ezt választották? Hogy adnak, és nem elvesznek? Hogy szívből szeretnek, és nem követelnek mástól szeretet, mert tudják, hogy az érdem kérdése? Noha a Fiúra vigyáztak, őrizték, érezték benne a végtelen hatalmat, a fényt, ami ragyogott belőle, és amit az éjszaka ragadozói nemigen szívleltek. Ő különlegessé tette ezt a családot. És Johann maradni akart. Lopva végignézett rajtuk lesunyt fejjel, a tál rozsdás szélét markolászta, ami a fogásnál már átmelegedett a kezében. 

A vén, szúrós tekintetű Marie a világra hozta vérrel és szenvedéssel a Fiút, és mélyen szerette, mélyen birtokolta, miközben rettegett is a Fiú nagyságától. Aztán ott volt a családfő, a csendes Joseph, akiben mindig kerengett a keserűség, ha jól megnézte az ember, valahogy beleszédült ebbe az irgalmatlan kerengésbe, örvénylett körülötte a sötétség és a bánat. Szánalmassá tette, elveszetté, mint aki már fél lábbal a pokol küszöbén áll, de félelmetessé is. Johann tartott attól, hogy Joseph igazából el tudja hozni a poklot, ha akarja, mert fél kézzel azt fogja magához mindig. De ott volt Jacob is, a kopt fiú, akiről nem sikerült megtudnia, hogyan lett rabszolga, de életerős fiatal férfiként mélyben lángoló változásokat, az ifjúság erejét hordta magában. Sugárzott róla önmegtartóztatása milyen súlyos, egyenes és nyílt tekintete szinte leégette az emberről a bőrt. Johann épp ezt a nyugtalanító és sürgető tekintetet érezte magán. Tudta menniük kell a műhelyből, mielőbb. A véres víz csak tovább korbácsolja a vérszomjat a házban, félt, hogy egy apa méltóságát és egy anya feltétlen szeretetét tiporná a sárba. Tekintete ismét végigszaladt a szülőkön, visszafogottságuk több veszéllyel övezte ezt a napot, mint bármilyen hangoskodás. A Fiú lemosta kezét, ő pedig sietve kiment a veszélyes, vérrel vegyült vízzel. Hanyagul kilöttyintette az udvarra, a kolomp a távolban jelezte a birkák hollétét. Nagyot fröccsent a porban, a lábára csapódott a sár, a tyúkok odasiettek hozzá és kérdőn lestek rá, miért nem nekik vitt egy kis magot. 

Bár megélhetnének a kórral fertőzöttek állatok vérén is – kívánta magában –, vagy emberi étken, gyümölcsön, zöldségen, halon. Akkor Magdaléna legalább néha főzhetne valami levest. Már idejét sem tudta mikor evett utoljára egy jó levest. Abból a fekete tyúkból ott, biztosan finom lenne. A káráló madár vörösbe játszó tekintete azt a furcsa érzést ültette el benne, hogy a hideg-kór talán már állatokra is veszélyes. Riadtan hátrapenderült és lélekszakadva szaladt vissza a házba. 

Éjjel alighogy felocsúdott az esti vacsora-vérszívás fájdalmaiból, Johann búsan belebámult az éj sötétjébe. 

Magdaléna árnyéka állt fölötte. Érezte a sötétben az illatát, a nő mohaszagú leheletét, hajának fátylát lebbeni némán. Megijedt, de nem mert a kis szénaszagú szalmaágyon megmozdulni, aztán a nő tovább ment, a Fiúhoz. 

Magdaléna igazi hideg volt, olyan nesztelenül osont, mint a lágyan besurranó hajnali szellő. Hirtelen félelmében Johann szeretett volna Jacob után kiáltani, segítségért, de nem mert. Magdaléna valami rosszban sántikál. Vajon mit akar? Ha kiszívja a Fiú vérét, azért a szülők megölik. Nem követhet el ekkora ostobaságot! 

Johann akarattal összeszorította a szemhéját, ne is lássa, ahogy megtörténik. Rosszat sejtett. Magdaléna akarja a Fiú vérét! Biztosan megteszi! 

Pusmogtak valamit, a Fiú ruhát öltött, és elosontak az éjszakába mindketten. Johann nem hagyhatta annyiban a dolgot, utánuk kell mennie, ha Jacob ébresztésére indul, szem elől téveszti őket. Egyetlen pillanat alatt magára vette gyolcsingét, majd utánuk lopózott. Tudta, életét kockáztatja, hiszen elég csak összefutnia egy hideggel, és már vége is az életének. Védelmet csak a házon belül élvez, ha elcsavarog, egyszerűen megölik. Kilépett az ajtón, de nem akaródzott menni. Az éjjel hűvös volt, fájtak testén a vacsoraharapások, és fázott. Beleszagolt a levegőbe, a hodályok felől birkák szagát hozta a szél, a csillagos éj gyémántos, fekete lepelként takarta a távoli világot, amiből élete alig tíz éve alatt szinte még semmit sem látott. Meztelen lába alatt birkabogyó mált szét, amikor a sötétben valaki megérintette a vállát. Ugrott egyet ijedtében. De Jacob azonnal csendre intette. 

– Te is láttad őket, Johann? 

– Igen. 

– Merre mentek? 

– A templom felé. 

– Gondoltam. Gyerünk! Jobb, ha velem jössz. 

– Veled menjek? – hitetlenkedett a kölyök és jobban örült volna, ha itthon maradhat. De Jacob úgy vélte, ketten, és így kiszipolyozva talán biztosabban elkerülhetik a hidegek figyelmét és megmenthetik a Fiút attól, hogy végzetes ostobaságot kövessen el a papoknál. 

Nem tudták mit csinálnak a papok a templomban, bárki mehetett hozzájuk, de leginkább hidegeket vártak maguk közé a szertartásokra, a papok is öreg hidegek lehettek. Magdaléna odaviszi a fiút. Régóta fűzte már a szülőket, hogy az első harapás előtt engedjék meg neki, hogy bemutassa a kölyköt a templomban, de a szülők féltették a gyereket és nem véletlenül nem engedték. Lehet, hogy feláldoznák, vagy felfalnák a tisztavérű gyermeket, nem tűnt jó ötletnek engedni, hogy odamenjen. Inni sem mertek belőle, de csak ők féltek, hiszen a kús javasasszony óvva intette őket a Fiú vérének ivásától. 

A templom egy szent helyen, az elhanyagolt temető mellett épült, ami ilyenkor megtelt haldoklók jajgatásaival, öklendezés hangjával. Nyomorultak ide vonultak haldokolni, egy elhagyott temetőbe, nem messze a várostól. Egy félreeső zugba, ahol nincs is már hely, terjeng a bűz, bogarak és dögevő madarak nyüzsögnek nappal, éjjelente pedig árnyak, vagy csak önmaguk árnyai. 

Odaértek a templomhoz, sosem közelítették meg ennél jobban. Fáklyákkal kivilágított, széles lépcsőkön haladtak lefelé az ismeretlen mélybe, sehol nem álltak őrök, sem emberek, de még hívőket sem láttak, akiket érdekelt volna egy éjszakai szertartás. Jacob hosszú lábain kettőt lépett, mire Johann négyet. Mindketten féltek. 

A kihalt környék idegeneket sejtetett a sötétben, tudták, bármikor megtámadhatják őket, még akkor is, ha épp egyet sem látnak. Vigyáztak az emberekre, nem öltek, ha rájuk is támadtak, vagy legalábbis nem azonnal. Begyűjtötték, elrabolták, és hazavitték az alanyokat, és annyira kevés ember jutott sok-sok éhes hidegre, hogy félő volt, valami csellengő, kiéhezett példány óvatlanul mégis megölné mindkettőjüket olthatatlan vérszomjában. Ez szerencsére nem történt meg, és Jacobban különös gyanú ébredt. Érezte magán a tekinteteket. Vajon miért nem támadnak? 

Mire a templom alagsorában odaértek a szertartásterembe, megértette, hogy ezen a napon nincs semmilyen esemény. Dohos, hűvös és alvadt vér szagával szennyezett levegőt szívtak be, néhány fáklya égett az oszlopokkal körben övezett csarnokban. Nem egy szertartásra hozta el Magdaléna a Fiút. Ez nagy baj. Hamarosan megjelent néhány sötét alak, köpenyekben, osontak, ahogy csak a hidegek tudnak mozogni. 

Johann és Jacob egy oszlop mögé húzódtak, testüket útközben fűvel meg homokkal dörgölték be, hogy ne érződjön az emberszaguk. Vártak, csendben és mozdulatlanul. Mindent megtettek, hogy ne vegyék észre őket, de hiába, az egyik feléjük fordult. 

– Gyertek elő! – szólt, és a mély férfihang visszhangként csapkodott a nyirkos mészkőfalak és oszlopok között. – Nem bántunk titeket, gyertek csak! 

Jacob előlépett és megfogta a kis Johann kezét. – Nyugalom, semmi baj. Nem bánthatnak. Véd minket a törvény, családhoz tartozunk, ne félj! – Aztán Jacob megemelte a hangját: – A Fiú miatt jöttünk, akit Magdaléna hozott, hazavinnénk – maga is meglepődött érezhető nyugtalanságán, mily erősen tükrözik vissza a magas falak, még az elnehezült levegő is beleremegett. 

– Kéne egy kis fény – morogta a csuklyás alak, majd egy ujjmozdulattal utasította a szolgákat, akik azonnal lángra lobbantották a maradék fáklyákat. – A Fiú mindjárt itt lesz, előbb eszik valamit. Sokkal táplálóbb a vér, ha az alany evett a vérszívás aktusa előtt. 

– Az első harapástörvény nem engedi, hogy belekóstoljatok! – szólt magabiztosan Jacob és nyelt egyet. Tudta, ezzel magára haragíthatja a hideget, aki egészen közel lépett hozzájuk. De a csuklya alatt az arc nem látszott. A többiek is csak bámultak. 

– Tudom. De a Messiásra ez a törvény nem vonatkozik, arra sem, aki önként vállalja ezt – mondta magabiztosan, és egy mozdulattal lekanyarította a köpenyét. Gazdag férfinak tűnt, szakálla alatt hamiskásan mosolygott, de fekete szeme különös fénnyel ragyogott a félhomályban is, mint minden vérszívó hidegnek, akik már az egész világot uralták. 

– A nevem Petrus. A tizenkét „hidegvérű” pap egyike vagyok. A Fiút felavatjuk. Ma éjjel. 

– Ne! Védi a törvény, ne bántsátok! Hozzánk tartozik! – kiáltotta Johann és halkan sírni kezdett. 

– Tizenkét főpap avatja ma a Messiást. Ő a megváltónk, és a vére egészen más, mint a tiétek. Régóta várunk rá. Megvált minket, holnaptól boldogan járhatunk a fényben és vérszomj sem gyötör majd minket, bőrünket simogatja a fény, az igazi halhatatlanságot kapjuk tőle! Az igazit! Sebezhetetlenek és boldogok leszünk! Ez vár rátok barátaim, ha a Messiás vére érinti ajkatokat! Két fattyú nem fogja megakadályozni, hogy elvégezzük ezt a szertartást, amire már olyan régóta készülünk. – Azzal Jacobot és Johannt a szolgák kötelékekkel az oszlopokhoz rántották, hogy mozdulni sem tudtak és rögzítették őket, mint valami vágóállatokat a koncolás előtt. Jacob szentségelt egyet, próbált kiszabadulni, de később már csak Johannt nyugtatgatta. 

A Fiút is egy asztalhoz kötözték, lábait egymáshoz, kezeit széttárva. Moccanni sem bírt, de nem is nyafogott. Talán valóban ő vállalta mindezt? Feláldozza magát? Magdaléna térdre hullt előtte, lábainál. 

– Bocsáss meg! – nyögte – Nem tudtam, mit akarnak…– Aztán a sarokba lökték őt is, jajongott és halkan sírt. Egy perccel később tizenkét hideg állta körül a lemeztelenített gyermeket, és morogva harapták, csámcsogtak testén, cuppogtak, mint a csecsszopó csecsemők, a Fiú pedig így kiáltott. 

– Én vagyok a feltámadás és az Élet! Véremet isszátok, testemből éltek! Atyám! Segítsd meg őket! 

Azzal a cuppogás elcsendesedett, megdördült az ég. Hatalmas robajjal remegett meg a föld, por hullott alá a mészkőkupolából, és gyémántos fény kezdett áradni a gyermek testéből. A hidegeknek torkán akadt az ártatlan vér, mind egyszerre hátrahőköltek. Fuldokolni kezdtek, életükben ennyire még nem féltek, reszkettek, jajongtak és összeestek, úgy fetrengtek, rángatóztak a poros padlón, Johann meg volt győződve róla, ezeknek mindnek vége lesz egy pár szívdobbanáson belül. Mindjárt hánynak, aztán fonnyadni kezdenek. 

A Fiú testét beborította saját szent vére, mellyel megmérgezte a hideg főpapokat, és fényétől elporladt tagjai körül a kötél. Felállt az asztalon, végigsimította sovány kis testén a még bugyogó sebeket. Azonnal begyógyultak, a belőle áradó fény bevilágította az egész termet. Kitárta karját és túlvilági hangon kiáltotta: 

– Én vagyok a Feltámadás és az Élet! E pillanattól tanítványaim lesztek! Hordozzátok véremet, a szeretetet, ami belőlem ered, és ami gyógyító erővel söpör végig a védtelen világon. Gyógyítsátok meg az emberiséget a gonoszságtól, az önzéstől, a félelemtől és gyűlölettől! Vezessétek őket, gyermekeim! 

Jacob és Johann köteleit Magdaléna elvágta a zűrzavarban, és ők leereszkedtek az oszlopról. Döbbenten a hidegek átváltozását figyelték. Magdaléna Jacobhoz fordult és a karjába vetette magát félelmében. De egy emberré változó hideg utána kapott és megfogta a csuklóját. Ledobta magáról, és továbbra is Jacob ölelésébe húzódott. Valami történt vele, mert a szeme kiguvadt, tudta e pillanattól a hidegségnek vége, talán halál vár rájuk mindenekelőtt. A nő teste remegett, fogai visszahúzódtak, a mardosó éhséget pedig felváltotta a test érzetének természetes fájdalma, a súly, a nehézség, a bűntudat és a megváltás utáni mérhetetlen sóvárgás. Eközben Johann egy vizeskorsóhoz sietett, majd a Fiúhoz ment vele. Az addigra lemászott az asztalról, de nem tudott lábra állni, térdre rogyott. 

– Johann, korsód soha ne ürüljön ki, vidd szét a világban Atyám szeretetét! Mosd le a világ szennyeit! E perctől sérthetetlen vagy, nem bántanak! Ember leszel, és életed végén majd megismered az igaz örökkévalóságot, Atyám kegyelmét, mellyel lelked iránt viseltet. Ez az örökkévalóság, mely nem olyan kegyetlen, mint a hidegeké – mosolygott. 

Elsőnek Petrus főpap tért magához. Arca színesebb és barátságosabb lett, mozdulatai ügyetlenebbek, nem olyan kimértek és metszők. Haja homlokába hullott és sírva lépett közelebb a Fiúhoz. 

Szavak nélkül is mind tudták, a Fiú vére mindenkit utolér, érintéssel gyógyít, ereje és fénye bejárja majd a legsötétebb, legbetegebb zugokat is és meggyógyítja a kórt. Bocsánatáért esedezett, és megtartotta őt, míg Johann lemosta a Fiú arcát és testét. Aztán köntöst adtak rá. 

– Megváltottál minket, Uram. Érzem, meggyógyítottál. Köszönöm. Gyere, hazaviszlek. – És a meglett, nagytermetű férfi tovább könnyezett, miközben karjába vette a gyermeket. Petrus volt hát az első tanítvány, aki megértette, az örökkévalóság isteni fogalom és a hidegkórnak ezennel vége. Szíve mélyén alig várta, hogy végre felkeljen a Nap, és ismét szabad emberként tekinthessen rá, önmagára éppúgy, mint a napsütötte világra oly fényességben, mint soha azelőtt, egyszerű emberségben, egészségesen.






Tovább

Vasas Marianna: Egy varjú üzenete az emberiségnek

megosztotta: Porcelánszív


A nevem varjú, vetési varjú. Hangsúlyossá hangom a legcsendesebb évszakokban válik, a legtöbb ember mégsem szeret. Pedig ha még én sem szólnék, kénytelenek lennének a húsba vájó némaságot hallgatni, és eltöprengeni néhány dolgon…
Amit –  és ez a megjegyzés ne maradjon kettőnk között –  nem igazán csíp az emberfajzat.

Az ősz, a tél a számvetés időszaka. Amit évközben felhalmoztál, az köszön vissza rád.  Túl sok sütnivaló nem kell hozzá, hogy egyéb területekre vonatkoztassuk az utóbbi megállapítást.
De nézd, éppen ezért nyarad is olyan lesz, mint amit a télből szívedbe raktároztál!
A természet megfelezte a valóságot tükörre és tükörképre. Ha az egyikben zavar keletkezik, a másik vele zavarodik, ha az egyik megmozdul, a másik követi, és így tovább. Ha az egyik a másikba olvad, és elvész körvonaluk, azt hiszem, az a szeretet.

Ha nem ismered fel a harmónia lényegét, az én hangomat is olyannak fogod hallani, mint bármelyik közönséges fül, az első, a csalóka benyomás felszínes ítéleteképpen.
Akkor nem tudsz átszínezni, sem áthangolni.
Bár írni nem tudok, csőrömmel vésem fába e szavakat, és bízom benne, lesz halandó, aki megfejti a rejtélyes vonalakat, miket fák törzsére fáradozva róttam.

Hát mi történt a fákkal? És fák gyermekével?
Kiszikkadt belőlük az élet egy őszi éjjel.
Barna falevelek, mondjátok nekem csak,
Friss szelek szépsége el csak engem ragad?

Kedvenc nótám, mostanság ezt károgom.
Én költöttem, és egész szép kis közönségem lett. Jó lenne, ha egyszer az emberek is értékelnék.
A csicsergőket, akik cserbenhagyták, azokat sóvárogják– engem, aki itt maradt velük, miért nem vesznek madárszámba?
Ha megértenék végre, hogy nem mindig a tálcán eléjük rakott szépség az egyetlen, igazi szépség, a napsütés, a színek, és a végeláthatatlan ragyogás, de még csak hó sem szükséges a boldogsághoz – nos, akkor békésebb lenne itt minden. Azért látnak engem csúnyának és undoknak, mert túl sok száj plántálta ezt beléjük. És el sem gondolkodtak az ellenkezőjén. Az ember képes távcsövet és mikroszkópot farigcsálni – de nem képes venni a fáradságot a szemszögváltásra.  Képes a mélyebb megértésre, de képtelen felesleges ítélkezés nélkül élni.
Lassan befejezem ténykedésem, kezd kopni ez a sokat nyitogatott csőr. Barna faleveleken toporgok, amik olyanok, akár a megfáradt emberi maszkok tükrei. Mindig a táj a tükör, és az ember a tükörkép.
Engem csak nem bántanak, hisz védett vagyok. Miért feledkeznének meg a fenti eszmefuttatásom velejéről az emberek? Hiszen ott van a Tudás mindben!  Ébresztőnek szántam ezeket a sorokat, nem végérvényes igazságnak. Miért ne adhatnék nekik még egy esélyt?
Miért…

A kérdésekre a válasz egy puskadörrenés volt, egy alak kalapban, és egy alatta heverő varjútetem. Egy állaté, akinek szeme élettelenül mered kifelé, pedig pár perce még tükörképével volt tele.

– Sikerült kinyírni a dögöt? – toppant társa a vadász mellé kérdésével.
– Már épp ideje volt – a férfi gurgulázó nevetése betöltötte a télközeli, sivár teret.
– Igyunk a többé nem pofázó állatokra! Igyunk barátom!
– És a csendre!
– És a csendre.

Pár perc múlva befutott cimborájuk is, a favágó Frigyes. – Na, mi a helyzet? Á, szép párát lőttetek, csak egy kicsit lett mozdulatlan, haha! Ugyancsak égetnivaló kedvem van… Tüzeljünk egy kicsit, alapanyag az van! – azzal emberesen megveregette a két vadász vállát Frici. – Jó kis tüzelő lesz otthonra, már ha marad! Hát, akkor nekifogok a kivágásnak… ha már a levágásról lemaradtam – nevette.

Ahogy lebukott a Nap a lobbanó horizonton, a varjú, üzenetével együtt, a lángok martaléka lett.
Az emberek a gomolygó füstöt szívták.


Az emberek nem értették meg soha a levegőt.


Képforrás


Tovább

Molnár Csaba: A totem

megosztotta: Heléna Szilágyi





Taki megszületik.

Fehér tűz szakítja ketté a fekete boltozatot, ahonnét istenek szemei hunyorognak. Holdanya lapított, fényes orcáját felleg homályosítja. Földöntúli dördülés remegteti meg a bambuszból eszkábált kunyhókat, ahogy az ég urai a dobjaikra ütnek. Eső nem hull alá, de a száraz vihar az élő dzsungelbe tép. Szélvész kerekedik, a meleg levegő a fák közé kúszik, majd elakad és visszahőköl a kérgek, levelek, liánok, törzsek, lombkoronák áthatolhatatlan fala előtt.

A falu egyik kunyhójában elhal a fájdalom sikolya, az erőfeszítés utolsó nyögése, megkönnyebbült sóhaj tör föl az anya, rekedtes sírás az újszülött torkából. A zebrabőrrel burkolt fadarab kicsusszan Számi ajkai közül. Ébenfekete homlokán verítékcsöppek gyöngyöznek, tágra nyílt, okos tekintetével a gyermekét keresi. Az öregasszony – vénséges, mint a föld, mellei úgy himbálóznak, akár az üres vizes tömlők – elmetszi a köldökzsinórt, majd lábánál fogva a varázslónak nyújtja a sivalkodó csecsemőt. A sámán – orrában karika, arca tetovált, fülében cimpát feszítő korongok – elveszi tőle, megvizsgálja, kikerekedett szemekkel bámulja a gyerek lingáját. Kutat az emlékezetében, de szinte bizonyos benne, hogy még életében nem látott ekkora hímtagot. Az amulett már kész, csak Taki nyakába kell akasztania. – Ez megvéd a korai haláltól – hazudja két varázsige között. Az újszülött kapálódzik, a sámán nem képes a hurkot áthúzni kicsi, kopasz fején. Az öregasszony lefogja. A talizmán a helyére kerül, a varázsló pedig körbetáncolja a bába kezében megbúvó csecsszopót. Taki lingája iránti tiszteletből eggyel többször, mint a szokásos…



Taki mesét hallgat.

Az asszonyok és a vadászok már lefekszenek, csak a gyerekek ülnek a tűz körül, és hallgatják az öregasszonyt, aki mindent tud, és mindent ismer a világ dolgairól. Mesél régmúlt időkről, nagy vadászokról, bőséges zsákmányokról, pusztító betegségekről, éhínségről, menekülésről, okos állatokról, emberi hangon megszólaló madarakról, vérszomjas törzsekről, akik emberhúst esznek, és vért isznak. Beszél Kalutiról, a wanák híres törzsfőnökéről, aki a falujukat alapította és védelmezte, amíg egy vadászaton le nem gyűrte Leopárdisten; az akaka majmokról – agyvelejük a legfinomabb csemege, mit csak földi halandó kóstolhat –, repülő négylábúakról – ezek szerencsére csak az éj sötétjében merészkednek elő –, de legfőképp az istenekről mesél.

a kép forrása
– Leopárdisten Holdanya és Napisten gyermeke – mondja, s a gyerekek elnémulva, tátott szájjal figyelnek, nehogy az öregasszony egyetlen szavát is ellopják az éj lidércei. – Nehezen jött a világra, s amikor megszületett, kitépett egy darabot az anyjából lándzsahegyű agyaraival. Holdanya a tejével próbálta itatni, de Leopárdistennek csak az anyja húsa kellett. Odaadta hát magát neki, s napról napra fogyatkozott, míg tizennégy éj alatt Leopárdisten teljesen fölfalta az anyját. Napisten ekkor megkereste jóllakottan nyújtózó fiát. „Nem eheted meg az anyád!” – dörögte. Homlokát oly fényes tűzkorona övezte, hogy Leopárdisten nem tudott a szemébe nézni. „Én újrateremtem Holdanya testét, te pedig keress élelmet a földön!” – intette Napisten a fiát, és sugaraival figyelmeztetésül fekete foltokat égetett aranysárga bundájára. Napisten ugyanannyi ideig növesztette Holdanya testét, mint ameddig Leopárdisten falatozott belőle. Ezalatt Leopárdisten a dzsungelt járta, állatokat és embereket evett. Nem ízlettek neki annyira, mint Holdanya teste, ezért fölkereste az anyját, s szánalmasan könyörgött. Holdanyának megesett rajt a szíve. Leopárdisten ismét fölfalta. Ezt látván, Napisten újranövesztette hitvesének testét, Leopárdisten pedig elmenekült apja haragja elől, és megint a földön szerezte zsákmányát. Ez ismétlődik, míg világ a világ.

Taki okosan kérdez.
  Amikor a férfiak elejtenek egy leopárdot, megölik Leopárdistent?
 Dehogy! – mosolyog az öregasszony. – Nézz csak föl az égre, fiúcska! Ha így lenne, vajon elfogyna Holdanya? Leopárdisten számtalan formában él és járja a dzsungelt. Ha a vadászok leölnek egy leopárdot, csak az állat testét pusztítják el. Leopárdisten lelke halhatatlan, ezért új vadba költözik.
  Költözhet emberbe is? – kérdezi félénken Taki.
Az öregasszony kivár a válasszal. Ráncos arca már nem mosolyog, nyugodt, békés tekintetébe egy pillanatra mintha félelem költözne.
 Talán – károgja rekedtes hangon –, de az már egy másik történet.
Taki vonakodva sétál a kunyhójukhoz. Odabent megsimogatja az anyját. Számi a fia felé fordul a sötétben.
  Leopárdisten lelke emberbe is költözhet? – suttogja a fiú.
 Aludj, Taki! – csitítja Számi, de a gyerek szemeire még sokáig nem jön álom.
Másnap, amikor a férfiak vadászni indulnak, Taki megkeresi az öregasszonyt.
 Kérlek, mondd el azt a történetet!
 Melyik történetet? – csodálkozik a bába, akinek a szembogarában számtalan élet bölcsessége parázslik.
 Azt, ami arról szól, hogy Leopárdisten halhatatlan lelke emberbe költözik.
Az öregasszony nagyot sóhajt.
 Legyen – adja meg magát –, bár még fiatal vagy ehhez a meséhez. Tudod, mire való a lingád? – mutat a fiú ágyékkötővel eltakart férfiassága felé.
 Tudom – húzza ki magát Taki. – Ha férfi leszek Szuri jónijába nyomom, és gyerekeink lesznek.
   Ó – neveti el magát a bába. – Hát Szuri tetszik neked…
   Ő lesz a feleségem! – vágja rá a fiú. – Megbeszéltük!
  Akkor bizonnyal így is lesz – bólint az öregasszony, bár jól tudja, hogy a törzsfőnök Szurit a legkisebb fiának szánja. – Tudod, Leopárdistennek is van lingája, és használni is szokta.
  Úgy érted, hogy lányok jónijába nyomja? Istennők jónijába? – hökken meg Taki.
  Ha csak istenekkel hált volna… De nem így történt, bár apja, Napisten óva intette: „Ne vesd el a magod halandó emberben! Az istenek nem keveredhetnek a földiekkel!” Leopárdisten meg is fogadta, de szerelembe esett. Megkívánt egy asszonyt, lelkét férjének testébe költöztette. Éjszaka – hogy mindent látó apja meg ne tudja – magáévá tette a lányt, és nászukból élet is sarjadt volna, ha a csillagok istene el nem árulja őket. Napisten éktelen haragra gerjedt, fölperzselte a viselős asszony faluját, lángra lobbantotta a törzs kunyhóit, terményeiket, raktáraikat elégette, kopár pusztasággá változtatta a környéket.
   A fiát is megbüntette? – kérdezi Taki.
 Meg bizony! Leopárdisten keservesen megbűnhődött vakmerőségéért, hogy egy halandóba lett szerelmes.
  És milyen büntetést kapott Napistentől? – érdeklődik tovább a fiú.
  Nem tudni – mereng el az öregasszony. – De az apjától kapott büntetés az örökkévalóságig kíséri.

Taki szeretné tudni, hogy Leopárdistent milyen átokkal sújtotta atyja.
Este fölkeresi a törzsfőnököt. A falu fejének kunyhója előtt legkisebb fia, Kaluti őrködik, aki a wanák híres törzsfőnökéről kapta a nevét.
   Mit akarsz itt, Taki! – mordul rá barátságtalanul.
  A főnökkel szeretnék beszélni, Kaluti.
   Most nem lehet. Pihen. Öreg már.
 Tudom – bólogat Taki. – Többször látta, amint Leopárdisten fölfalja Holdanyát, mint bárki más a faluban. De akkor is beszélnem kell vele.
 Mit akarsz az apámtól? – méregeti gyanakodva a főnök fia Takit.
 Kérdezni szeretnék tőle valamit – feleli a fiú, aztán kis tanakodás után még kiböki: – Leopárdistenről…
  Kérdezd a bábát!
 Már beszéltem az öregasszonnyal, Kaluti, de ő nem tudja, amit én tudni szeretnék.
 Kérdezd tőlem! Hátha én ismerem a választ a kérdésedre. Sokat beszélgetek apámmal.
  Az istenekről?
  Róluk is…
– Jó – egyezik bele Taki. – Milyen büntetést kapott Leopárdisten az atyjától, miután lingáját földi asszony jónijába nyomta?
Kaluti elgondolkodik.
 Hallottam én is ezt a történetet, de apám nem tudta megmondani, hogy Napisten mire kárhoztatta a fiát.
   Vajon ki tudja?
   A faluban senki.
   Még a varázsló sem?
  Talán még ő sem – mondja Kaluti, és vastag ajka gúnyos mosolyra görbed. – De miért is foglalkoznál ilyen hiábavalóságokkal?!
Taki elkullog. Háta mögül fölhangzik a törzsfő fiának figyelmeztetése:
  És Taki! Kerüld el Szurit! Őt nekem szánta apám! Szuri az én asszonyom lesz!
Taki megfordul. Elönti a düh.
  Szuri sosem lesz a te asszonyod! Szuri engem szeret!
 Azért, mert neked van a legnagyobb lingád a faluban, még nem téged akar az összes nő magának! – irigykedik Kaluti, de tudja, a törzs valamennyi hajadonja Takit akarja magának. Taki annyira mérges, hogy megfeledkezik a titokról, a varázslóról és Leopárdistenről.

Taki vadászni megy.
Nem kedveli Kalutit, mert úgy gondolja, a törzsfőnök fia ellopja tőle a lányt, akit szeret. Még kétszer eszi meg Leopárdisten Holdanyát, és megtartják a menyegzőt. Taki a fogait csikorgatja, de nem szólhat semmit, amikor az öreg törzsfőnök – végtelen bölcsességében – Kalutival küldi a dzsungelbe. Taki lándzsát ragad, Kaluti fúvócsövet hoz magával. Az akaka majmok elejtéséhez ez a legjobb eszköz. A háló is megtenné, de annak használatához kevesek ketten. Összeszokottan mozognak, jól megtanulták a vadászat fortélyait. Szót sem szólnak; nem is szükséges és nincs mit mondaniuk egymásnak. Nem barátok, de nincs bennük gyűlölet. A falu életének rendje kereted ad saját létüknek. A törzsfő szava: a rend hangja.
A leopárd oldalról ront rájuk. Puha léptei nem keltenek zajt, a vad támadása váratlanul éri a két fiút. Kaluti a földön fekszik, mellkasába éles pengékként vájnak az állat karmai. A leopárd a törzsfőnök fiának nyaka felé kap, ám Kaluti még távol tudja tartani magától a vadállat szélesre tátott pofáját fúvócsövével. A nagymacska szemében az istenek fehér tüze lobog, atyjának, a Napistennek sugarai megcsillannak szemfogain. Taki kiabál, a leopárd megfordul, hátrahagyja áldozatát. Taki megveti talpát, lándzsája nyelének végét támaszkodó lábfejének feszíti. A leopárd elrugaszkodik, és a dárda keresztüldöfi a levegőben úszó állatot. Kaluti föltápászkodik, mély sebeiből patakzik a vér. Taki vastag leveleket tép, azokkal födi be a karmolások nyomait. Lándzsáját kirántja az állat teteméből, liánokat vág, összekötözi a leopárd mellső és hátsó mancsait. Kalutival rudat csúsztatnak lábai közé, és becipelik a bestiát a faluba. Útközben Taki azon gondolkodik, vajon most kibe költözik át Leopárdisten lelke.
Kaluti nem köszöni meg, hogy Taki megmentette az életét, de a törzsfőnök hálás. Taki bármit kérhet. Szurit kéri.

Taki vágya teljesül.
Szuri ragyog, a tánc hajnalig tart. Már hamvad a zsarátnok, amikor Taki – karjában asszonyával – átlépi bambuszkunyhójuk ajtaját. Leoldja ágyékkötőjét, de hiába tüzes csók, lágy simogatás, a nyelvek vad játéka, a kezek eleinte tétova, majd annál bátrabb tapogatózása, Taki hatalmas lingája, mint fáradt óriáskígyó pihen combjai között. Szuri megsimítja arcát, szemeiből a megbocsátás, a sajnálat és a bátorítás elegye süt, de ez megalázóbb, mintha szemrehányást tenne. – Majd a holnapi éjszakán… – suttogja Szuri, de Taki már nem is figyel rá, harag és tehetetlen düh köde homályosítja elméjét. Hátát fordítja Szurinak, és tajtékos álomba verekszi magát.
Újabb és újabb éjjelek jönnek, Leopárdisten már kétszer fölfalja Holdanyát, de Taki lingájába sem az öregasszony tudománya, sem a varázsló bűbája nem képes életet verni. Szuri próbálkozásai lankadnak, lelkesedése elfogy, csalódása határtalan, de nem mutatja ki. Taki e nélkül is érzi.

Taki vadászik.
Napkeltétől napnyugtáig. Néha fölnéz az égre, és átkokat szór az istenekre, akik hatalmas, de mihaszna lingával verték meg. Számolatlanul gyilkolja az akaka majmokat, a színes tollazatú madarakat, zebrákat öl le, pusztít mindent, ami repül, vagy négy lábon jár. Tombolása nem hoz megnyugvást.
Napisten már elhagyja a boltozatot, amikor fáradtan hazatántorog, nyakában aznapi zsákmányával. Kalutit látja kilépni a kunyhójából, és mikor megpillantja Szuri ragyogó arcát, már tudja, asszonya jóniját a törzsfő fiának lingája illette. Otthagyja Szurit, Kaluti kunyhójához siet.
        Gyere ki, Kaluti! – kiabál Taki. – Megmentettem a zebraszaros életedet, te meg megbecsteleníted az asszonyomat?!
A főnök fia kidugja fejét a kalyiba ablakán.
  Lásd, hiába van nagy lingád, ha tűz nem ég benne! – nevet Kaluti. – Tudod milyen lelkes az asszonyod? Kérdezd csak apámat! Ő is tud beszélni Szuri jónijáról!
És Kaluti röhög. Hosszan, hangosan.
      Megmentettem az életedet!
    Nem! Megaláztál és elvetted tőlem Szurit! Ennyit tettél! Inkább hagytál volna becsülettel meghalni Leopárdisten fogai közt, ahogy az a wanák legnagyobb főnökével is történt, akinek a nevét viselem! – ordítja a főnök fia.
Taki a törzsfőnök kunyhójához fut.
Dörömböl, de ajtót nem nyit senki. Előveszi hitvány lingáját, és arra használja, amire egyedül alkalmas. Vizeletének vastag sugara áztatja a törzsfőnök bambuszkunyhóját.

Takit harmadnap, alkonyattájt találják meg a dzsungelben.
Testén leopárdkarmok ejtette sebek, nyakán harapások nyomai. Taki saját vérébe fagyva fekszik a zöld aljnövényzeten, húsából már bogarak és élősködők lakmároznak.
A varázsló elhessenti a kövér húslegyeket, böglyöket, és letépi az amulettet Taki nyakából. Kibontja a parányi bőrzacskót, egy homokkőből faragott figurát ejt a tenyerébe. Pillanatig nézegeti a totemet, amely leopárdot mintáz, majd visszacsúsztatja a tokba. Jó lesz majd a következő újszülöttnek, aki isteni méretű lingával érkezik a világra. Leopárdisten mindig megtalálja a megjelölteket.
És próbálkozik az örökkévalóságig, de Napisten átkát meg nem törheti…



Tovább

Őszi reflexiók

megosztotta: Porcelánszív



Ilyenkor ősszel, a természet „haldoklását” szemlélve, óhatatlan felötlik bennünk  saját halandó voltunk is. Hajlamosak vagyunk sorsról, elmúlásról, a földi lét értelméről-hiábavalóságáról  elmélkedni. Ezt a hangulatot tükrözik kortárs költőink alább közölt alkotásai is.







Nászta Katalin
Elég(i)ja


nektek írom, kik valahol az ég alatt figyeltek
nektek, akik még ismertek, akik megértetek
nem osztok észt, nincs annyi már
hogy több jutna belőle
őszre készülök, a jövő bekebelez örökre
minden sor, mit leírok, csak rövid vakkanó hang
tudom ki vagyok s mit érek
a semmi több a latban
nem sajnálom, nem fájlalom, hűvös a tőke csonkja
nyakam kinyújtva rajta rég, csak nincs, aki lecsapja
mennyi virág és mennyi fű, álom, elégia
sorkatonaként marsoló szó, rossz pirula –
csillapul lázas homlokom alatt a gond, a munka
mit elvégezni nem tudok, és nem kell már mínuszba
számítania senkinek, a fölösleg kiömlik
kacattal megtelik kukád ismét, barátom, elég
sok az, ami megmaradt, amit ki kell seperni
és ritmusra dobálhatod a sok összegyűrt fecnit
nem így akartam, és nem ezt, nézd el nekem, hogy ősz van
és ősszel takarta be fejem, a kopasz domb, a mostan
nem virágzik a bánat már, nem kér a tavasz többet
finita-vége-izdöend minden nyelven az élet
most írom meg, amíg lehet, az azután már nincsen
betakarlak szavaimmal, ne lásd meztelenséged
s bár dideregni fogsz, tudom, mit érek ezzel ott túl
ha felöltöd a kabátod, és sírni fogsz valahol
a hegytetőn, a fák között, az ormokon, egy hanton



Kozák Mari
Minden ősz


itt hagy egy darabot
a tegnapok mosolyából
barnát ölt máskor szürkét
fejkendője fekete
sáros léptében kesereg
a holnap
és levéltenyérbe rejt
nehéz titkokat.

***
színes lombok közt
danál a reggel
madarak szárnyán ébred
az elmúlás
csöppnyi didergés reked
köd takarta ágon
dércsipkét horgol bokrok
szoknyájára a perc
…ősz ajtónak dőlve
színezi az ébredő reggelt.




Kránitz Laura
ismétlések


a kétely fonala
keresztbe szőtte
a tegnapom
egy levél rezdült
mellettem
olyan elhagyott

valahol megakadt
minden folytatás
csak kergetőznek
az üres szólamok
mint a valóság

lassan itt az ősz

mélabús a lelkem
magamon felejtem




B. Tomos Hajnal
Ősz-elégia


meghalt egy levél
nincs győztes
sem áldozat
csak a „por és hamu”
törvénye

mint kivénhedt kutya
csörgeti láncait
a menekülő nyár

fenn végtelenbe táruló
koncertterem
az esti ég
gyermek-csillagok játszák
a jövő zenéjét





Kozák Mari
Megint ősz


Ma ősz jött közénk
fázik vállamon a nagykabát
ruhám ujján hallgatás
ajkamról a mosoly földre vágy…

ajtók előtt sóhaj vár
bent kandallóban elég a nyár
szikrákat szór fahasáb szeme
lángcsókolt száraz ág
sírja át az éjszakát
nézd ősz ballag a réten át

…mire eljött megöregedtem
hajamba ősz szálak nevettek
ujjaim keresték kezed
reszketve ébredt bennünk a szeretet
a hajnal arcán ráncokkal
kopogtat a jégvirágos ablakon
kandallóban a bolondos láng
parázs alá veszett
s megkopott szemünkben
a fény már nem nevet.

Ma ősz jött közénk
fázik vállamon a nagykabát
ruhám ujján hallgatás
ajkamról a mosoly földre vágy.



Urbancsek Márta
Rend-jel


Kedves kékjeimmel érkezik az este
dobja le magáról köpenyét a nyár is. 
Hűt, a barna rozsdás falevelek nyeste,
kerítést pásztázó, kandi napsugár is.

Édes-méreg ízű októberi hajnal,
lassan olvadt fényén nyújtózik a lélek.
Hófehér csipkében, menyasszonyi aggyal
még veled lépdelek, már benned eszmélek.

Látható jövőmön megbocsájtott múltam,
tiszta mozivásznon pereg tovább filmem
játszmáim, drámáim kezedbe simultan
renddé csillapulva, otthonná lesz minden.




Gősi Vali
Suttogó áhítat
– anyámhoz –


aranyló őszön álmodom veled
méz-illatú ölelésedbe burkolózom
hófehér falak közt imbolygó árnyad nyomán
suttogó áhítat szól; hálaimád
értem
másokért
holt lelkekért
bársony ráncaidon időtlen béke pihen
igazgyöngy érik örök könnycseppeden
tenyereden az érdes kapanyom
szelíd völggyé simult
halvány arcodon pompás rózsa nyit éppen
én küldtem neked
s ahogy haladsz felém a fényáron át
ámulva köszönöm (örök)létedet
életemet
és szorít a szívem
hogy elengedtelek







B. Tomos Hajnal
Testben termő ősz


beérett már
–érzem–
szavamban a való


látható talán
–deres sörte–
szívemen a tarló


zöld levélen aggodalmam
–már avar–
mi egykor felkavart

a rosszarcú szél
–már nem zavar–
hiú beszéd

azt mondják
minden hajnalon át
egy új kékre látni
de attól még nem tudom
mi lesz
halálig a dolgom




Urbancsek Márta
Őrzöm napjaid


Édesanyám könnyeivel mérem az időt
itthon az őszi kertben édeni már minden,
csendesedve simítja a csipketerítőt
mosolya az ajándékom, keserű kincsem.

Csak résnyire nyitott szíve zegzugaiból
minden napi aktív gondok ajtaját bezárva, 
félteném, óvnám a halál mentoraitól,
szeretném, ha élő maggal telne a barázda.
Barna copfja ősszé rövidülve tincsenként
simul a múló időbe, tavaszból télbe
cipeli az emlékeit előre. Nincs mentség
születtünk meghalunk, ki áldva, ki félve.



Nászta Katalin
Szüret


ősz van, a fákról hullnak a lombok
darazsak szelik a sárga levegőt
szúnyogok harapják füled, orrod
illatozik minden erjedő gyümölcs

görnyedve baktat egy anyó a réten
a domboldalon még sűrű a sor
mire szőlőjét leszedi egészen
a szüretnek vége, a must is elfogy

ifjú suhancok nyelvüket fenik
nagy kacagásba törnek ki most
egyikük gáncsot vet anyóka elé
átbukik rajta, törik a csont

ősz van, a fürtök halomban állnak
őszöreg néne a földre terül
sápadt arcán fájdalma szótlan
szemhéja lassan elnehezül

mintha kihunyna az alkonyi égen
egy csillag fénye, pislog s nem ég
az ifjú csapat tovább állt régen
kacagást sodor a szüreti szél







Zelenka Brigitta
Őszi gondolatok


Lehet-e hinni még a Napnak,
ha puha fényét ráborítja
a kertre lent, s az égő sárga
nyárfaág, mint bizalom hídja,
ível az ég és föld között?

Egy múló öröm még tetten ér,
foszló nyári dallamot kerget
mélán a dőre képzelet, de
ködöt mintáz a nyirkos permet,
s kezemben megborzong a toll.

Ősz van újra. Versek zizegnek,
akár a hulló, kósza lombok,
s velük hal a költő is kicsit…
Szétporladnak nagy –  s apró gondok,
s várni tanít a türelem.

Darabokra hull a cél előtt
sok okos gondolat és szándék,
tollam leteszem, ölembe kezem
s elgondolom, mire is várnék,
ha csendem Istenig elér?







Gősi Vali
Csillagtánc


Meglásd, végül legyőzzük mégis
mindazt, ami régóta rombol.
Mindent, ami szívünket tépi,
jó messzire űzünk magunktól.

Virágzó fák – állunk a fényben,
összehajolva, csendben várunk,
amíg a sok-sok szenvedésben
kegyelmet hajt minden águnk.

Együtt nem félünk már az éjben,
minden csillag nekünk világol,
egyik majd egyre fényesebben
ragyog, és táncot jár egy ágon.




Kozák Mari
Ősz jön felém


Karcsú bokrok térdelnek,
vetkeznek a nyárfák,
pőreségét szégyelli a som,
színes álmot válláig von,
tarkalepke szerelmet szomjaz,
levéltenyérben álmodik,
emlékekből fűzi bocskorát
és erdőnek indul már a nyár,
barnakabátot ölt a tegnap,
zsebébe rejt egy vallomást,
madarak szárnya alatt
csókot vált egy látomás,
vén napraforgó borzong,
szárazfüvön pihen mosolya,
s túloldalon a galagonya
nyár, forró ölelését álmodja,
kapuban  bicsaklik a lépés,
tört léceken zörget a holnap,
színevesztett mosoly siet,
hogy a pillanatot meglopja.






P. Pálffy Julianna
Ő(sz)onett


nyár után peckesen az ősz lépeget
reszelgeti kiszáradt homok-torkát
Nap-csókolta itókából kéreget
s kancsókba nótázik buborék-kottát

tapintatos ecsettel fest képeket
hol repkény őrzi ódon házak falát
míg titkon rejt forró öleléseket
selymes gyertyafénynél mond esti imát

járt végeláthatatlan csillagfényben
avarszínt fésült hajába az idő
vígan táncolt még nem is olyan régen

lábán félig fércelt már csak a cipő
bús melódia kering a szívében
délceg napokból rongyosan pityergő







Urbancsek Márta 
Ősz


Hangom hallva merítkezz be,
ősszel mikor csak zihál az eső
és kis szobádban cselló
vall szerelmet ismét
lelked tapogat , a félreeső
ázott emlékeket, mint
sárga, vörös falevelek ingét
hajtogatja precíz rendbe.






Gősi Vali
Egy csepp emberség


Vasmarokban
zihál a lélek
semmi esély hogy kiszabadul
jeges csendben jajong a bánat
a pillanat gyáván
menekül

Valami apró
biztatás kéne most
bölcs üzenet ha várna valahol
melengető tűz életöröm
egy csepp emberség ha éled
köszönöm




Kránitz Laura
effektusok


hátamba
szél csapott
egy jó nagyot
ernyőmet 
vitte az égig 
utána repülök
talán én is
kabátom átázott
lelkem követte
lépteim tócsákba
merülve
félt 
hogy rálép
a valóságra
s nem láthatja
hogy
az emberek
unalmukban
hátukat támasztják
egy rézkorlátnak
és a közöny rideg
jó szándékával
hogy dobálnak

szárnyak nélkül
a föld felett
mondd hogy lehet…
nem tanították
a gyakorlatban
csak az elméletet

naponta provokál
huszonnégy óra
lagymatagon sétál
egy tárgy a mondandóban
meghitt társalgások szétválnak
ennyit szól cask
 elbocsájtlak –
keringőznek a gondok
hopp egy ősz hajszál
épp meggörbült

egy pillangó 
fénybe repül
negyven fokban az 
izzadságcseppek
elborítják a tested
és várod 
jöjjön egy szellő
olyan hűset teremtő
és nincs több teendő

szárnyak nélkül
a föld felett
mondd hogy lehet…




B. Tomos Hajnal
Őszi tanács


Ha ólmos felhők
hátteréből belédhasít,
mint hang-villám
darvak  hívása
és csontod roppan
a vándorlás kényszerétől,
hallgass emberibb
tanácsot: Vivaldi Őszét
és könnyebb lesz
földönmaradásod




Zelenka Brigitta
Könnyek szerteszét


Eltűnődik a roskatag idő,
rozsda párnára hajtaná fejét.
Bágyadt pillanat, sápadó fényben
mélabú hever s könnyek szerteszét.

Puha talpakon jár most a lélek,
a napsütésben már a fagy remeg,
a vén égbolt is nagykabátot ölt,
s szándék mögött csak gondolatjelek.

A bolyongó fény szürkeségbe fúl,
a játszma véges, tudjuk, elveszett;
kapaszkodnál még a tegnapokba,
és hogy mivégre, halkan kérdezed.




Kránitz Laura
eleve elrendelve…


szemedben nem ragyognak a régi fények
egy bús sóhajjal legyint kezed
némán ámít még
néhány gondolat
ok nélkül történik
már minden folyamat
az élet rendje rég nem trendi
küszöbödben megbotlik mindenki
e tény szándék nélküli

nagyot fordult az élet
utol nem éred…
szeretném

ha ősz lenne
esős borús
menedékkereső
védekezést adó
semmittevést uraló

bánt a fény
vajon miért

elgondoltamban sincs kedvem
mint egy átok ül rajtam
árnyékom nem véd csak fekete

kiürült minden tartalék tarsolyom
fejemben fogynak a célkeresők
annyi az üres út a nem létező
az energia nem tölthető

veszteségem
megtört világomban
nehezék




B. Tomos Hajnal
Reveláció a fércek közt


Az erőviszony
eldőlt már
a test felett,
nincs érdem,
csak halott
mellén rozsdálló
érem.

Naponta bomlást
szállít a vérem,
romokból párálló
vacogáshoz,
szoktatom ereim
a zúzódáshoz.

Savak martalékából,
fércelt foltokból
hasznosítok újat:
hűs szegletet a kimentett
embernek,
hogy mint őszi gyümölcs
a szekrényen,
tovább érhessen.




Kránitz Laura
őszi dekadencia


őszi lelkem húrja 
megpendült és újra
fáradt aranyba merült

a fák koronáin
hamvadó rozsdáin
lebegve földre terült

nem is tudta merre
nyugalmát keresve 
gyökeréhez menekült







Képforrások: B. Tomos Hajnal

Tovább