Sütő Fanni: Menekülés az életbe

megosztotta: árnyakhangja



Az éjszaka mámora még összetapasztotta Lujza szemét, de a spalettákon beszűrődő éles fény kipattintotta az ágyból. Megint átaludták a fél napot. Trisztánnal az idő kibicsaklott, a percek rendetlenül peregtek. Másodpercekké sűrítették a végtelent, aztán összetörték, mint üveggolyót. 

Lujza ki akarta szellőztetnie a fejét, úgyhogy magára kapta a szalmakalapját, és kilopózott a szobából. 

Már jócskán délre járt az idő, a toszkán nap az ég tetejéről dobálta le forró sugarait. Lujza mégis jobban érezte magát, mint a hűvös hotelszobában. Céltalanul bolyongott, jelre várván Istentől. 

Egyszer csak meglátott egy narancssárgára meszelt kis templomot, ami úgy ragyogott a poros utcán, mint egy elejtett topáz. A harangok bronz hangja kikacagott a kis campaniléből. A bejárat előtt násznép várakozott, vidáman és hangosan, majdnem sikerült túlharsogniuk Lujza nyomasztó gondolatait. 

Behúzódott egy hűvös sikátorba, és tovább leskelődött. A menyasszony éppen akkor lépett ki a templom homályából a napfényre. Lujza elégedetten állapította meg, hogy sokkal szebb, mint az ifjú ara. Egykorúak lehetettek, de a fiatal feleségnek kerek, napbarnított arca volt, az orra pedig sokkal szélesebb volt a kelleténél. Lujza pillanatnyi felsőbbrendűségi érzése azonnal szertefoszlott, mikor észrevette, hogyan néz rá a lányra újdonsült férje. Látta a tekintetében a jövőt, a boldogság ígéretét. Látta, hogy sok év múlva, amikor a lány kenyér-barna haja már lisztfehérré fakult, a férje szemében akkor is ő lesz a legszebb nő a földön. 

Lujza szíve összeszorult, mert Trisztán szemében sosem látta a jövőt. Ott csak a jelen volt, semmi más. Rosszul lett, a héten már sokadszor. Az ennivaló nem bírt megmaradni otthontalan testében. Kábultan botorkált vissza a szálloda felé, de a szűk utcák mintha szövetkeztek volna a foglyul ejtésére. Kétségbeesve próbált kivergődni a sikátorok nyomasztó pókhálójából. Amikor végleg feladta volna, felismerte, hogy a szálloda terén áll. Nem tudott visszaemlékezni, hogy került oda. 

Feltámolygott a lépcsőn, szinte bezuhant a szobába, ahol Trisztán még mindig édesen aludt. Álmában az arca békés volt és kisimult. A rémek, amik ébren gyötörték vele szunnyadtak az elméje mélyén. 

Lujza szinte újra beleszeretett. A zsalugáter résein befurakodó toszkán nap fénylő kévéi lágyan körbeölelték az ágyon pihenő alakot, aranycsíkokat húzva a homok szőke hajba. Fél karjával szorosan magához ölelte a párnát, a keze ökölbe szorulva, mint aki fél elereszteni puha hálótársát. 

Lujzának eszébe jutottak az együtt töltött éjszakák. Trisztán úgy szorította magához, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont az életben. Talán az is volt. Igen, Trisztán karjai közt egy másik világ volt, az idő, annak minden gondjával együtt megállt; egy felfüggesztett pillanatban lebegtek ők, ketten a világ ellen. Lujza valahol a lelke mélyén mindig is tudta, hogy a szerelmük nem tarthat sokáig. Lehetetlen volt ilyen intenzitással égni örökké. Ha túl sokáig maradnak együtt, felemésztik szerelmük tüzelőanyagát és végül, őrült lobogási vágyukban önmagukat is felfalnák. Végül nem maradna belőlük más, csak két elszenesedett csontváz. 

forrás

A mindig olyan határozott Lujza mozdulatlanná dermedve állt a szendergő férfi felett. Tudta, életek múlnak azon, hogy megy vagy marad. Végigsimított a hasán, ahol egy új reményekkel teli élet lapult. Csendben összeszedte a holmiját, és árnyékként kiosont a szobából. Nem nézett hátra. Sóbálvánnyá vált volna, a határozottsága elporlad, és sírva rohan vissza Trisztán mellé. Soha többet nem tudta volna ott hagyni. Egyenesen az állomásra indult, az utca kövére szegezte a tekintetét, de nem látott belőle mást csak egy elmosódó szürke foltot. Az utcákon, tereken a jólelkű városlakók sajnálattal nézték. Hova szalad ez a szép, szomorú lány? Úgy sír, mint akinek a szívét épp most törték össze. Ki olyan lelketlen, hogy megbánt egy ilyen gyönyörű ragazzát? Amikor a budapesti vonat végre begördült, Lujza zsibbadt szívvel szállt fel, és üres lélekkel indult haza.

(A Család/mese/regény című készülő regényből)
Tovább

Titkainkat elrejtik a hulló szirmok...

megosztotta: Porcelánszív




A Heian korszak udvari költészete a művészet és az élet szeretetének dicsőítése egyfajta sajátos hangvételben.
Míg a haiku sokkal visszafogottabb, kötöttebb, szabályozottabb versformája nem enged teret az érzelmek megfogalmazásának, addig az udvari waka kifejezetten az érzelmek, vágyak és veszteségek kifejezésének eszköze, a titkos szerelmi légyottok és költőversenyek világát mutatja meg nekünk, természetesen a japán versektől megszokott rövid formát és természeti szimbolikát ötvözve a mindenki számára érthető és ismert érzésekkel.
Ekkoriban minden nemes, harcos és udvaronc betéve ismerte a japán és kínai költészet klasszikusait, csupán az számított művelt embernek, aki maga is verselt. Nők és férfiak egyaránt hódoltak e szenvedélyének, és jóval a honfoglalásunk kora előtt rendszeresen készültek ezekből az udvari költeményekből különböző válogatások. Ezekben a nagyobb gyűjteményekben, és ugyanígy a költőversenyeken, téma alapján különültek el a versek, mi most tavaszi wakákból hoztunk egy csokorra valót.


a katana írásjele
"A kalligráfiához és az íráshoz hasonló készségek kellenek!"



A fordításokat Edit Mušinský, Harcos Katalin és Lir Morlan készítette.




TAVASZ


 Shukaku herceg


Szilvaág nyíló
virágai súgták meg
titkukat nekem.
A csalogány víg dala
beragyogja a hajnalt.

(H.K.)





Ki no Tomonori

Mondd, ha nem veled,
kivel csodáljam a
szilvavirágzást?
Szépségük és illatuk
ki érti még úgy, mint te?!

(L.M.)











Fujiwara no Sanekata

szilvafámról már
lehullt a virág, s bár még
díszíti néhány,
nem tudok a kikelet
víg örömének élni

(M.E.)



Ismeretlen költőnő

Cseresznyevirág
özönben, vízesésnél
pihenek meg most...
egy szirmot tenyerembe
rejtek annak, aki vár.

(M.E.)





Izumi Shikibu


Kertemben épp a
cseresznyefák virulnak,
ám akik jönnek,
szájtátva csak az úrnő
dús bájait csodálják.  

(H.K.)









Fujiwara no Yoshitsune

Az őszi holdat
várni olyan keserű…
De a tavaszéj…!
A cseresznyevirágok
a holdnéző társaim!

(L.M.)




cseresznyevirág



Fujiwara no Yoshitsune

Yoshino hegyén
virágok otthonában
sziromtakaró –
tavaszi szél hinti be
emberi léptek nyomát

(L.M.)





Minamoto no Nobusada

Bánatom érzik
a fák: hullajtják szirmuk...
bősz szél támadt fel!
Cseresznyefa virága
siratja szerelmemet

(M.E.)








Fujiwara no Ietaka

Szél tépázza a
virágokat sok ágról
-  színes lábnyomok -
a Tavasz utazik át
a Shiga hegy útjain…

(H.K.)


hulló szirmok



Fujiwara no Chikage

Szirmok hullása
olyan szomorú látvány
tavaszi ködben…
Tatsuta hegyoldalán
magányos csalogány sír

(H.K.)





Fujiwara no Tsune'ie

Egy meghívás –
Shiga hegy ösvényein
vezet át utam,
lehullott virágait
követik majd lépteim…

(L.M.)








Fujiwara no Chikage

Óh, hogy vártalak,
tavaszom, s most ködben bújsz
virágtalanul!
Tatsuta hegye hallgat,
csak a bús csalogány sír...

(M.E)




sziromhullás



Fujiwara no Yoshitsune


Ködbe burkolt hegy,
mint óriás őriz tájat...
kevés szebb lehet!
Én mégis csak a Shiga
friss tavaszára vágyom!

(M.E.)





Ismeretlen költő


Madarak dala
nem érhet el soha a
hegyek szívéig.
Bárcsak megismerhetnéd
lelkem titkos mélységét!

(H.K.)









Ono no Komachi

E virág színe
lassanként elenyészik…
Óh, hosszú eső!
Éveim úgy peregnek,
mint ereszről a cseppek!


(L.M.)


Shiga hegy és a Biwa tó


Fujiwara no Sanekata

Szobám csendjében
szemem könnytől homályos,
Önért sóvárgok!
Magányos az éjjel,
Még a Hold sem néz le rám!

(L.M.)





Ismeretlen költő

Féltékeny a köd:
a cseresznyék szépségét
homállyal fedi...
Ha felszáll újra, vajon
látom még nyílni őket?


(M.E.)








Fujiwara no Teika

Tán homály ez? Nem…
Virágba s dalba zárva,
tavaszba zárva
e madárdalos hajnal
az én meghitt otthonom.

(H.K.)



Izumi Shikibu költőnő, korának híres szépsége

Tovább

A mindennapok varázsa

megosztotta: Porcelánszív



Rendhagyó versválogatásunkban kortárs alkotóink a hét napjait örökítették versformába.







Albert Zsolt
Hétfő


Alkonyatba csavart,
fáradt nap után,
épp hogy utat lelek
a sötét utcán.
Lomha léptem
tompán pattog
házak ásító
falán.
Hátizsákom üres,
a hosszú nap
kiette magát.
Még van néhány lépés,
két utca, egy sarok,
utolsó méterek,
lassan befordulok.
Szigorú kandeláberek
keresztező tekintete
árnyékokra szabdal,
midőn lépkedek.
Ajtón vaskilincs
hidegen fogad,
a lépcsőház aranyban,
lámpafény játszik
egy lebegő molylepkével.
Átmenekülök az udvaron,
egy üdvözlő rózsaág
belém akad, utánam nyúl,
elenged s bólogat sűrűn.
Teraszon a fotelem
tárt karokkal üdvözöl,
otthon, béke,
narancssárga lámpafény.
Ez a zajos hétfő
hazaüldözött.







Sógor Zsuzsanna
Nyelvtanom
(részlet)


kedd

teszek-veszek
figyelek
(írtam) írok (írni fogok)
csodálkozom
lelkesedek nevetek
levert vagyok kesergek
gondolkodom tehát vagyok
(lettem) vagyok (leszek)
jelen idejű
alanyi ragozású
kijelentő módú

ige vagyok




Falcsik Mari
Szerda


friss abrosz a kézben állok a konyhában áthűlt talppal
körül zsömleillat baljósan enyhe téli hajnal
túlhordott terheket eldobálva veled bármi lenni?
igen: mielőtt nem marad magamból végképp semmi

boldogságomat én is súlyos kamatra veszem kölcsön
hagyom hát hogy a fény utolsó sejtemig betöltsön
hogy míg a túlmeleg téli nap felnyitja házainkat
betöltsön ez a szállongó idilli zsömleillat

de tudnom kell míg e friss fehér abroszra kirakodok
hogy végül csak tanúink lesznek igazi rokonok
hogy ma este is lecsurog a sötét a horizonton
hogy csak a szeretet szalmaháza igazi otthon






Furuglyás René
Csütörtöki báj


"Régen volt öt óra,
soká az este tíz...
Vászoncipőm lyukas,
belül már tiszta víz.
Még esernyőm sincsen,
kabátom is kölcsön...
Fotószegény a Nap,
fényével kitöltsön...
Utak szélére gyűlt
esőből a tócsa.
Buszt hiába várok,
tizenkettő óta...
Étkem is elfogyott,
fejem is belé fáj...
Itt világom vége,
a csütörtöki báj..."



Tarnai Csaba
Péntek esti randevúk
találkozások a kalotaszegivel


Először bizserget, majd melegség áraszt el,
Forróság, láng lobban, megperzsel,
De a pillanat hevében valami hirtelen visszaránt,
S a megmaradt lendülettel folyékony nitrogénbe márt.
Ott ridegre dermedve elalélsz,
S már csak egy kalapácsütést félsz,
Elmarad, s a dermesztő fagy máris enged,
Forrón hevít a láng, de már jéggé dermedsz.
Újra lobban, ismét lehűt,
Forrón simít, hidegen üt,
S ez a csillapodó hullámzás egyszer kisimul. Mi ez a csend?
Nyugalmas, ám rövid életű. Talán a vihar előtti csend?
S ekkor a tudatosság gátja hirtelen átszakad,
Hömpölyögve önt el a tudatalatti áradat,
Moraja fülembe azt súgja: érezd, halld és lásd,
Megmutatom neked, mi az az igazi világ,
Talán értem,
Most már értem,
Ahogy a zene hullámain elterül a tánc,
Úgy áraszt el mindent ez az életteli nász.



Voodoo
Naptárlapokra feljegyzett töredékek
(részlet)

Szombat


Ha a héten minden nap... szombat lenne,
vagy mindenki Kubába születne,
táncolnánk minden reggel, délben, este,
nem várnánk a hétvégét már hétfőn
epedve... és másképp néznénk a keddre,
szerdánként talán moziba mennénk,
csütörtökön vissza a táncparkettre,
s ha pénteken mégis ásítanánk...
azt is csak (szigorúan)... táncütemre...
ha a héten minden nap szombat lenne...
sose lenne... szomorú (a) vasárnap...



Szécsényi Barbara
Vasárnapi jók


Ma nincs nálam szabadabb öröm.
Hajadonfőtt tincsekbe kócoló
ezerágú ujj, szemtelen tavasz vagyok.
Nem rémítenek régi ketrecek,
lakat, zár, tévedés, s hogy ravasz az ember mind
– lehet, kint hagyom.
Megölelem a kicsi jókat,
a szájsarkakon épp csak átfutó ráncokat
nagy, kövér almákká hizlalom,
és ámulva hallgatom, ahogy egy félmondat
betölt egy egész nagyszobát.
A tenyérvonalon az utolsó hajtű-kanyarban is
hiszek, és tudom milyen óriás-jutalom
szívekkel beszélni, és olvasni a hallgatásban.






Képforrások



Tovább

A tekintély - Történet a Heian-korból

megosztotta: Porcelánszív


Fudzsivara no Csikata, a harcedzett szamuráj, Kózuke tartományban élt. Egy nap szolgái rablót fogtak el a házában, akinek valahogy sikerült kiszabadítania magát bilincseiből, ám nem jutott ki a házból, ezért kétségbeesésében túszul ejtette Csikata kisfiát. Bemenekült vele egy szobába és tőrét a rémült gyerek torkának szegezte.
A szolgák urukhoz rohantak és elújságolták neki, mi történt. Mikor Csikata meglátta fiacskáját a késsel a nyakán, megijedt. Tehetetlennek érezte magát. Mit tegyen? Túl messze van a rablótól, hogy kicsavarja kezéből a fegyvert!
- Ha valaki közelebb mer jönni, leszúrom a gyereket! – szólalt meg rekedt hangon a túszejtő.
Csikata ráparancsolt az embereire, hogy maradjanak távol, de tartsák szemmel az egérfogóba került betörőt, majd a kormányzóhoz sietett, aki a közelben lakott. A kormányzó, Minamoto no Jorinobu bölcs ember volt, szigorú, nagyszerű kardvívó és mellesleg Csikata régi barátja, mert Csikata anyja volt Jorinobu szoptatós dajkája.
Csikata berontott hozzá és sírva panaszolta el neki, mi történt. Jorinobu türelmesen végighallgatta, majd elmosolyodott és így szólt:
- Megértelek barátom, de most nincs idő a siránkozásra. Cselekedned kell, akár ember, akár isten, akár démon az ellenséged! Úgy viselkedsz, mint aki elvesztette a józan eszét, pedig harcos létedre tudnod kellene, hogy minden helyzetben rettenthetetlennek kell maradnod! Ez pedig azt jelenti, hogy nem törődsz sem a magad, sem a családod életével! A feleséged és gyermeked iránt érzett gyengédséged csak kolonc a nyakadon! Hagyd, hogy megölje, azután pedig megölöd őt! Így gondolkozik egy igazi harcos! De ha már idejöttél, veled megyek és megnézem, mi történt a házadban.
Kardot tűzött az övébe és elindult barátja otthonába. Mikor a szobához ért, meglátta a sarokban kuporgó rablót, aki azonnal felismerte.  Nem szólalt meg, de kését erősebben nyomta a gyerek nyakához, jelezvén, mit fog tenni, ha a kormányzó túl közel jönne hozzájuk. A fiú félelmében kiabálni kezdett.
- Látom, hogy mentsd magad, egy gyereket ejtettél túszul, vagy netán azt tervezed, hogy megölöd, ha nem szabadulhatsz? – kérdezte Jorinobu.
- Mit képzelsz rólam, uram? – fortyant fel a betörő. – Hogyan is ölhetnék meg egy gyereket! Nem vagyok én gyilkos, de nem akarok meghalni én sem! Azt hittem, ha elfogom, akkor talán elmehetek innen épségben.
- Értem, de akkor vedd el a tőrödet! Ismersz engem, ugye? Tudod, milyen ember vagyok. Nem akarom végignézni, ahogy megölöd ezt a gyereket! Most pedig dobd el a kést!
A rabló maga elé meredt, aztán felnézett a kormányzóra.
- Köszönöm uram. Valóban nincs választásom – azzal elhajította a tört, majd elengedte a remegő fiút, aki azonnal elszaladt.
Egy csatlós megragadta és kirángatta a kertbe. Csikata, aki tanúja volt az egész jelenetnek, biztos volt benne, hogy a kormányzó ott helyben kivégezteti a bűnözőt, és testét a kutyák elé vetteti martalékul.
Jorinobu a foglyot nézte, majd megszólalt:
- Rendben. Elengedted a fiút. Tudom, hogy a nyomor vett rá a lopásra és halálfélelmed erre a gaztettre, de nem bántottál senkit, és amikor arra kértelek, elengedted a túszodat. Szabad vagy! Hagyjátok távozni! – szólt az embereihez.
- Mondd meg, mire van szükséged! – fordult most a meglepődött rablóhoz, aki nem tudott kinyögni egyetlen szót sem, majd sírva fakadt.
- Adjatok neki ennivalót! – parancsolta Jorinobu. - Már megszegte a törvényt, nem akarom, hogy a végén öljön kétségbeesésében! Keressetek az istállóban egy erős teherhordó lovat, tegyetek rá egy olcsó nyerget és hozzátok ide!
Nyilakkal teli tegezt rakott a férfi vállára, íjat adott a kezébe és egy tarisznyát tíz napra való rizzsel, aztán felültette a nyeregbe.
- Most pedig menj! – parancsolt rá, s a férfi gyorsan ellovagolt.

A bölcsesség nélküli hatalom nem ismer könyörületet.
(Ismeretlen szerző a Heian-korból)



Fotók:
1. Heian-kori szamuráj, pinterest.com
2. Minamoto no Yorinobu (源頼信,c.968-1048)was Samurai in Japanese of Heian era.This picture was drawn by Kikuchi Yosai(菊池容斎) who was a painter in Japan.

Tovább