Tabi Kazu: Most már nincs bennem félelem, csak béke...

megosztotta: árnyakhangja




Valamikor régen azt hallottam valakitől, hogy mindenki ártatlannak születik. Így lenne ez? Valóban? Én azt gondolom, hogy senki sem jön ebbe a világba csak úgy. A kisgyermek lehet ártatlan, de a lélek nem érkezik üres kézzel.


Hó illatát hozta az északi szél. A fák többsége kopaszon álldogált az út mellett, reménykedve a közelgő havazásban, ami ünneplőbe öltözteti őket, ám egyelőre bágyadt napfény simogatta csupasz kérgüket.
– Anya! – hallatszott a szomszéd szobából, kizökkentve az ablakon kifelé bámuló fiatal nőt a merengésből.
– Anya! – szaladt be egy 6 éves forma kislány, a kezében egy jókora plüss oroszlánnal. – Elvihetem Kokót?
– Csak két napra megyünk el – mosolygott elnézően a nő. – Nem bírod ki nélküle?
– Nem – jelentette ki a gyerek és ráültette az oroszlánt egy virágmintás kis bőröndre. – Apa mikor jön? – kérdezte.
– Hamarosan – felelt az anyja és újra elmerült a gondolataiban.

Vajon jól döntött, hogy beleegyezett abba, hogy együtt töltik a szenteste előtti hétvégét? Vajon tényleg léteznek csodák? Ha a volt férjére gondolt, akkor úgy tűnik, igen. Soha nem hitte volna, hogy valaha még szóba áll vele, hogy képes lesz vele szemtől-szembe állni, arra pedig a legvadabb rémálmában sem gondolt, hogy esetleg újra együtt fognak élni, és most arra vár, hogy megszólal a kapucsengő és 7 év után először együtt lesz a teljes család. Különös utakra vezette a sors, de talán végre a boldogságot is megismerhetik, amit annyira akartak akkor régen, amikor megismerkedtek. Elevenen élt benne az első pillanat, amikor meglátta, amikor tekintetük találkozott – 13 évvel ezelőtt. Forró nyári este volt és egy partira hívta meg a legjobb barátnője, aki itt akarta bemutatni legújabb hódolóját. Talán zenész volt, vagy színész, erre a nő nem emlékezett, mindenesetre színes vendégsereg nyüzsgött a hatalmas villában. Nem nagyon szerette a hangos tömeget, ezért úgy tervezte, hogy illendőségből marad egy fél órát, aztán észrevétlenül távozik. Amikor megkezdődött a tánc, kisurrant a teraszra és a sűrű leandereknél keresett egy nyugodt zugot, ám a hely már foglalt volt. Zavartan kért elnézést és menni akart, de az idegen utánaszólt:
Miért futsz el megint?

Meglepődve fordult vissza, és nyelve hegyén volt a kérdés, hogy netán ismerik-e egymást, ám ahogy belenézett a feketén csillogó szemekbe, egy hang se jött ki a torkán. Valami nagyon furcsát érzett, amit azelőtt még soha. A férfi elmosolyodott és hirtelen felragyogtak az égen a csillagok. Együtt szöktek meg a partiról és egész éjjel sétáltak és beszélgettek. Hajnalodott, mikor észrevették, hogy a város másik végében vannak. Hamarosan ismét találkoztak, aztán egyre gyakrabban. Varázslat lebegett mindenütt, még a levegőben is, ha együtt voltak és lassan már csak vele akart lenni. Elemi erővel hatott rá a férfiből áradó titokzatosság, amiben elvegyült valami sötét ugyanakkor vonzó. Vágyait szinte az elviselhetetlenség határáig korbácsolta annak hűvös tartózkodása. Valahol mélyen, belül, tudta, hogy elveszhet, ha nem őrzi meg a józan eszét, de nem akart józan maradni. Ki akarta élvezni minden pillanatát, bármi is legyen az ára. Azt mondják, hogy az első alkalom felejthetetlen. Az volt, akárcsak a többi. Minden egyes szerelmes együttlét elevenen élt az emlékei között. Vadak voltak és gyengédek, mennyeiek és érzékien buják, néha mintha áldozatnak kapta volna egy ismeretlen nevű istenség az alvilág sötétjében. Bár mintha terjedni kezdett volna a vak homály, mégis… mintha a mesék meg nem értett sötét hercege kelt volna életre, aki kézen fogta, hogy végigvezesse a birodalmán, életre keltve a gyermekkor meséit, az ifjúkor fantáziáit, feltárva újabb és újabb csodákat, különöseket, titokzatosakat, szép és rettenetes csodákat, ám a vezető kéz valamikor észrevétlenül kötelékké vált és már nem együtt mentek, hanem húzta maga után a nőt. Minél sürgetőbben, annál jobban lassult iram és a közöttük kígyózó kötél egyre erősebben feszült. A mélység iránti vonzalom lángja kialudt. Már nem akart tovább menni vele, fölfelé kívánkozott a fényre, friss levegőre szomjazott, de a férfi nem akarta elengedni... soha többé. A homály szertefoszlott arca elől és megmutatta igazi önmagát, és a nőt betöltötte a félelem. Most értette meg, hogy soha nem szabadulhat... mégis... erősödő vágya ellenállhatatlanul húzta felfelé, míg erősebb lett félelemnél, és a kötél elszakadt.

Összerezzent az éles csengőhangra, ami félbeszakította az emlékezést. Az első egy csokor vörös rózsa volt, amit meglátott a nyíló ajtóban.
– Köszönöm – mondta halkan, miközben felkapta az üdvözlésére szaladó lánykáját.
– Na, akkor indulhatunk?
– Apa! Tényleg lesz ott is karácsonyfa?
– Ne aggódj! Minden lesz, ami az ünnephez kell! Végre! – nézett fel –  Együtt a család!

Megsimogatta a gyerek haját és a nőre mosolygott elbűvölő mosolyával.
– Hidd el, nagyszerű lesz! Ne félj, a régi énem elmúlt, új ember lettem teérted... értetek… értünk…

Ahogy távolodtak a várostól, egyre szürkébb lett az ég, s ahogy visszaszorult a napfény, úgy tört elő a bizonytalanság. Tényleg képes valaki ennyire megváltozni? Valóban képes lenne a sötétség hercege lemondani a birodalmáról a szerelemért? A nő lassan oldalra pillantott. Tekintete elidőzött a férfi arcán. Igen, megváltozott. Mintha egy szikla megingathatatlan nyugalma áradna folyamatosan belőle és a szája sarkában állandóan ott ül a mosoly. A régi izzó nyugtalanságnak nyoma sincs. Talán ez volt az oka, hogy nem rohant el, mikor pár hónappal ezelőtt szembetalálkozott vele a munkahelye előtt. Félelme szempillantás alatt szertefoszlott, mikor az utcán, mindenki szeme láttára letérdelt előtte és bocsánatot kért tőle. Zavart meghatottsággal simogatta meg a sűrű fekete hajat, és aznap együtt vacsoráztak. Figyelmes volt és türelmes. Azt mondta, hogy ezt a második lehetőséget már nem akarja elrontani. Egyetlen szó sem esett a múltról, ami mintha csak egy rossz álomban létezett volna, és ami lassan ködbe vész. Az ég egyre szürkébb lett. Talán mégis havazni fog! Szép lenne! Lassan sötét sáv tűnt fel a láthatáron, hamarosan épületekké vált szét. Egy nyaralóparkba igyekeztek, ahol ilyenkor a legtöbb lakás üresen állt. A többemeletes házsornál álltak meg. Míg a férfi kivette a táskákat, a nő szórakozottan nézett a bungalók felé. Két autót látott az utcán parkolni. A gyerek felkapta az oroszlánt és előreszaladt a kapuig, aztán türelmetlenül topogott, míg apja kinyitotta. Beszálltak a liftbe és elindultak felfelé. A lakásban ugyanaz a csend fogadta őket, mint a házban. A gyerek azonnal a nappaliba szaladt és letelepedett a tévé elé, a nő meg arra gondolt, hogy egyedülálló anyaként kénytelen a tévét bébiszitternek használni, és tessék! 6 éves gyermekének a második legfontosabb barátja lett. Jó ez így? De talán... ha az apja tényleg megváltozott, ha szereti őket, akkor valódi család lehetnének!

A tágas nappaliban a színes, lazán szőtt függönyökön átszűrődő narancsos fény azt az illúziót keltette, hogy odakinn süt a Nap, és ettől a hangulat is örömtelivé vált. Az asszony kiment a konyhába és bepakolt a hűtőbe, aztán felvágott néhány almát, közben hallotta, hogy férfi a fürdőbe megy. Benézett a nappaliba. Kislányuk egy rajzfilmbe feledkezve meredt a képernyőre. Pillantása a háló csukott ajtajára tévedt. Vajon ketten fognak ott aludni? A gondolattól furcsa módon zavarba jött. Ekkor lépett ki a férfi. Megfogta a nő kezét, és lassan elindult a hálószoba felé.
A feleségem vagy és én a férjed – mondta halkan és a szoba ajtaja becsukódott.

A gyerek annyira belemerült a tévézésbe, hogy észre sem vette szülei hiányát. Valamikor kinyílt újra az ajtó és a férfi kezei közé fogta felesége arcát.
– Az enyém vagy – örökké.

A nő furcsa borzongást érzett, aztán bólintott. Ekkor hirtelen odafutott hozzájuk a gyerek és belesett az ajtón.
– Mi az ott? – kiáltott fel izgatottan. – Miért van ott az a függöny? Karácsonyfa?
– Ne kíváncsiskodj – nevetett fel az apja. – Időben megtudod.

A szoba felét egy hatalmas függöny takarta el. Az asszony is szerette volna látni, de ö sem nézhetett mögéje. Mikor férje bement a fürdőbe, nem tudott uralkodni a kíváncsiságán. Beosont a szobába és belesett a függöny mögé és a következő pillanatban megbénította a félelem. A sűrű félhomályban is felismerte a körben felállított tárgyak célját. Áldozatukra vártak az év leghosszabb éjszakáján. Behúzta az ajtót és arra villant át benne, hogy felkapja a gyereket és rohan vele el innen, minél messzebb, de a fürdő ajtaja kinyílt. Nem tudta, honnan kapta az erőt, hogy mosolyogjon, aztán röviden közölte.

– A kocsiban maradt a gyógyszerem. Lemegyek érte.

A férfi a fotelban heverő táskára nézett, aztán a nőre. Eltűnt tekintetéből a kedvesség. Tudta, hogy tudja. Odasétált a gyerekhez és leült mellé a szőnyegre.

– Siess vissza! – mondta halkan.

Kilépett a lakás ajtaján, előkotorta a zsebéből a telefont és lefelé indult. Miközben remegő kézzel próbálta beütni a számokat, a készülék kiesett a kezéből. Ahogy kapkodva próbálta összeszedegetni a darabjait, a tekintete lejjebb tévedt a lépcsőkön, és meglátta egy falhoz simuló alak árnyékát. Valaki állt lenn. Jól látszott a profilja. A férje volt az! Eszébe se jutott, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen, mert már nem hitt a lehetetlenbe, ha a férfire gondolt. Sietve beszállt a liftbe.

– „Nem szabadulsz meg tőlem soha! Érted? Soha! Te már az enyém vagy örökre. Ha kell, lepaktálok magával az Ördöggel is!”

Ezt mondta, mikor 7 évvel ezelőtt közölte vele, hogy elhagyja. Tudta, hogy terhes, és minden nap abban a félelemben telt, hogy visszajön, de nem jött. Aztán rálelt egy útra, ami pontosan az ellenkező irányba vezetett, mint az, amelyiket elhagyott. Visszatalált a Fényhez, benne két régi baráttal. Hogy gyermekkora álombéli fantáziái voltak, vagy elfelejtett kísérői, nem firtatta. Hitt abban, hogy valódi emlékei ébrednek fel, amelyek a szabadulás útjáig kísérik. Soha többé nem volt egyedül. Aztán egy délután váratlanul ott állt előtte a férje, és ő nem rohant el. Érezte, hogy a sorsát nem kerülheti el, bármi is legyen az. Minden dolgunkat le kell zárnunk előbb, vagy utóbb. Ő előbb akarta… Most. Talán azért, mert elválásuk után gyakran furcsa és ijesztő álmai voltak, amik egyetlen dologban mindig megegyeztek: avval tartotta őt a férfi a hatalmában, hogy megölte, hiába próbált újra és újra elmenekülni, a félelme hozzáláncolta. Minden egyes életben.

A lift leérkezett, ajtaja kinyílt. Rohanni kezdett a bungalók felé. Kétségbeesetten dörömbölt a zárt ajtókon, aztán az egyik kitárult. Az utolsó reménysugár, amibe kapaszkodhatott. Sírva kérte, hogy azonnal hívják a rendőröket, aztán visszafordult. Most nem menekülhetett el, vissza kellett mennie a gyerekéhez, aki csak rá számíthatott. Ekkor hallotta meg a sikoltást. Halálfélelem hasított a szívébe. Lejárt az idő. Ezután már csak ziháló lélegzete maradt az egyetlen zaj, minden más elmosódott, és újra ott volt a háló ajtajában. A függöny félrehúzva, a lakás elsötétítve, gyertyák lángjai lobogtak rángatózva, kislánya meg összekötözve feküdt egy asztallapon, törékeny testét vad remegés rázta. Férje köpenyt viselt, melynek sötét selymén apró kristályok csillantak meg. A szemébe nézett és meglátta azt az elfeledett szörnyű alakot, aki előtt összeházasodtak, és már tudta, hogy mi a fizetség ezért a szövetségért. Ám ahogy meglátta a valódi szándékot, megszűnt a félelem. Odahajoltam a gyerekhez és bizakodó mosollyal megsimogatta az arcát, majd ugyanezzel a mosollyal fordult a férfi felé, miközben lassan felegyenesedett. Bensőjéből hangos fohász tört a Fényhez. Segítségért kiáltott hozzá, mert ember itt már nem segíthetett. És a világ megváltozott. Testéből eltűnt minden érzés, de a tudata éber maradt. Látta a fellobbanó vad dühöt a fekete szemekben, ahogy meghallotta a mélyből feltörő néma segélykiáltást, látta szívét átfúró hosszú, keskeny pengét és tudta, hogy halott, és meglátta a fellegként gomolygó sötét árnyat férje alakja körül, aki most elindult a gyerek felé, ám ekkor még hatalmasabb árnyék emelkedett fel közte és gyermek között, oltalmazóan széttárva szárnyait. Vakítóan fénylő alak tűnt fel a nő mellett, aki most boldogan felnevetett. „Hát itt vagytok! Nem csak álmaimban léteztek és most eljöttetek a segítségünkre!” Látta, hogy a fekete gomoly visszahőköl a sárkányenergiától, azt is látta, hogy rendőrök törnek a lakásba, aztán a zokogó gyermeket, mikor egy mentőbe rakták be. Fénylő testvére odahajolt a könnyes kis archoz és a fülébe súgott valamit, és ekkor a kislány szemei felragyogtak és az anyjára néztek. Látta őt és látta a kísérőit! Ezt a képet kapta búcsúzóul... mígnem egyszer majd újra találkoznak.


A világ megváltozott. Nincs többé félelem, csak béke van... örömteljes békesség. Ideje indulnom!











Tovább

Sütő Fanni: Mint a kámfor...

megosztotta: árnyakhangja





Az éjszaka vibrált a hangok és neszek kavalkádjától. Szerelmes párok suttogtak a park rejtett zugaiban, vámpírköpenyes kisfiúk riogatták a tündérnek és boszorkánynak öltözött kislányokat, akik vidáman sikongattak. Átlagos Halloween este volt. 

A kertek alatt elrobogott a külvárosi villamos, és három jelmezes lányt tett le az elhagyott megállóban. 

 Biztos, hogy jó helyen vagyunk? Nem tetszik ez a hely – kérdezte egérhangon Gwenda. Nehezen lehetett eldönteni minek öltözött, valami amorf fekete és lila színben játszó szőrmókra emlékeztetett. A bögyös viking operaénekesnőnek öltözött barátnője, Hilda összeráncolta tökéletesen szedett szemöldökét, és rámorrant. 

 Naná! Ne legyél már ilyen beszari! Tudom, mit csinálok és Tod egyértelmű üzenetet küldött, Google Maps koordinátákkal meg minden. Meg nem azért, te nem érzed ezt a lüktető energiát, tuti közel vagyunk. 

 Nem ‑ vacogta Gwenda –, azt viszont érzem, hogy indokolatlanul hideg van, és mintha figyelne minket valaki. Vááá, azt hiszem, láttam egy parázsló szempárt abban a bokorban! – mutatott hadonászva az egyik cserjére, miközben majdnem kibökte a mellette álló magas, világoskék bőrű lány szemét. 

 Gina, csinálj már vele valamit, az idegeimre megy! – toppantott Hilda, miközben a térképet böngészte az iPhoneján. 

 Rendben. Gwenda, Jibril szerelmére, milyen mumus vagy te? Szedd össze magad! Szegény apád sírva fakadna, ha látna. 

 Aput hagyd ki ebből – szipogta Gwenda. 

 Jól van hölgyek, függesszétek fel a csipogást, a csodálatos Hilda barátnőtök megtalálta az irányt. Csak átvágunk azon az ösvényen, sikátoron, dzsumbuj izén, és már ott is vagyunk! Azt hiszem, hallom is a dübörgő zenét. 

 Csodás. Kolumbusz hozzád képest aszott datolyapálma…‑ morogta Gina. 

 Én be nem megyek oda! Nincs közvilágítás, akármi ólálkodhat a sötétben. Mi van, ha tele van patkányokkal vagy… szörnyekkel? 

 Emlékeztess már miért hoztuk magunkkal ezt a paraládát? – fordult Hilda Ginához, aki egy mozdulattal a vállára kapta a rúgkapáló Gwendát. – Na, ne rinyálj majd világítok a telómmal. Már alig várom, hogy találkozzam Toddal, láttam Facebookon a képeit, tavaly óta nagyon kigyúrta magát. Már akkor is elég jól elvoltunk, bár akkor még megvolt az a trampli barátnője… 

 Leteszlek, ha megígéred, hogy abbahagyod a sipákolást. – suttogta Gina Gwendának, aki mindent megígért, csak tegyék már le. Elindultak hát a sötét ösvényen, Hilda ment elől a telefonjával világítva az utat, őt követte Gwenda, aki idegesen pislogott jobbra-balra, és minden kis zajra összerezzent. 

 Mohamed tegyen téged valahová! – morrant rá Gina, amikor a lábára ugrott. 

 Hidd el, szívesebben lennék bátor és lánglelkű, mint te, de a jóslat… 

 Tudjuk… ‑ fújta egyszerre a két másik lány. 

 Félelem a félelem szívében, szégyen a gyávaság, de hasznos, és a bujdosót elkerüli a halál –szavalta büszkén Gwenda. 

 Szerintem csak szánalomból mondta a szüleidnek az orákulum, hogy feltudják dolgozni, hogy a családi vállalkozás halára van ítélve veled – fordult hátra Hilda. 

 Hogy lehetsz ilyen?! Én igenis ijesztő tudok lenni, ha nagyon akarok. 

 Ijesztően idegesítő, igen – mondta Hilda. 

Gwenda lehajolt megkötni a cipőfűzőjét, hogy elrejtse az arcán legördülő könnycseppeket. Hirtelen, mintha egy hideg kéz csiklandozta volna meg a tarkóját. A lány felugrott, és szélsebesen a többiek után futott. Csak akkor mert visszanézni, amikor már az ösvényén végén álló lámpa bűvkörébe ért. Az ágak között árnyak mozogtak, és egy csupa feketébe öltözött sápadt lány lépett ki az ösvény közepére. Amikor meglátta Gwendát, rákacsintott, és a szája elé tette az ujját. 

A mumus-lány szemét újra elfutották a könnyek, és sikolyra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak tátogott, mint egy kétségbeesett hal. Hirtelen halálfélelem lett úrrá rajta, a nyakához kapott, tapogatta, de kívülről teljesen normálisnak tűnt minden. Összeszedte a bátorságát és még egyszer a sikátorba nézett, de addigra az ismét teljesen üres volt. 

 Na, gyere már, parazsák! – kiabálta Hilda – Megtaláltuk a házat. 

 Te meg hová tűntél? – kérdezte Gina. 

Gwenda vadul mutogatni kezdett a sötét sikátor felé. 

 Miért kapálózol, megkukultál? 

 Nem, csak ellopták a hangomat. – köhögte Gwenda. 

 Persze. De örülhetsz, mert visszajött. 

 Komolyan beszélek, miért nem hisztek nekem? Láttam valakit! Egy fekete ruhás, hullasápadt lányt, aki ellopta a hangomat! 

 Aha, naná. Érdekes, hogy mindig csak veled történnek ilyenek. Jaj, erről eszembe jutott Kirke, az a sápatag vészvarjú. Gimiben hogy utálta mindenki, annyira fura volt! Nem is tudom mi lett vele, valószínűleg felvágta az ereit. Majd megkérdem Todot, ő bizti tudja! 

 Mit kérdez meg tőlem a kedvenc valkűröm? Nincs csajom, és szívesen elviszlek egy randira, ha ez lett volna a kérdés – jelent meg egy nagydarab tüsihajú srác az ajtóban, és felkapta Hildát. 

 Jó tudni – kuncogott Hilda. – Amúgy épp Kirkéről beszélgettünk, mert Gwenda behaluzott valami rémet. 

 Jaj, ne is mondd! Találkoztam vele valamelyik nap, ugyanolyan szörnyű, mint öt éve. Azt hiszem, New Orleansban volt pár hónapig… biztos valami vudu továbbképzésen. Haha. Kérdezte lesz-e idén is „ter-fel” Halloween- party, mondtam neki naná, de téged nem hívlak meg. Milyen hülye fejet vágott, haha! Gyertek befelé szépségeim, még az októberi hideg megcsípi a kis formás seggetek! – mondta Tod, aztán rácsapott Hilda fenekére, aki kuncogva követte. 

 Ha hozzám érsz, eltöröm a kezed – morogta Gina, mielőtt Tod közelébe ért. 

 Jaj, de harapós vagy, drágaság. Szeretnéd inkább teljesíteni három kívánságomat? 

 Csak akkor, ha az első kívánságod a lassú fájdalmas halál. Gyere Gwenda, ne foglalkozz velük! 

Gwenda bekullogott Gina után, és fejcsóválva figyelte, ahogy Hilda Tod derekát átölelve eltűnik az emeleten. 

 Micsoda troll – mondta szemforgatva Gina, és kevert magának egy alkoholmentes Bloody Maryt. – Ha nem ez lenne az egyetlen éjszaka, amikor mindenféle álca és bűbáj nélkül járkálhatnánk az emberek közt, el se jönnék. Öreg vagyok én már a partykhoz. 

 Én meg túl fiatal – sóhajtott Gwenda. 

A medencében sellőlányok hűsöltek koktélokat kortyolgatva, miközben egy egyiptomi krokodilisten szórakoztatta őket egzotikus históriákkal. Lidércek táncoltak a tűz fényében, míg a zenét egy kopogó – és sikítószellemekből álló banda szolgáltatta. 

Forrás

Gwenda a medence szélén üldögélt és sütőtökpitét csócsált miközben Gina a paradicsomlevét kortyolgatta. 

 Kirké nem sokról maradt le ‑ jegyezte meg Gina. 

 Nekem nem tetszik, ahogy Tod viselkedett vele, nem látta a Csipkerózsikát? Sose lesz jó vége, ha egy boszorkányt kihagynak a buliból. 

 Kötve hiszem, hogy itt rajtad kívül bárki is néz Disneyt… De ne aggódj nem lesz semmi bajod. Megígértem a szüleidnek, hogy vigyázok rád. Remélem, Hilda gyorsan végez Toddal, szeretnék már elhúzni innen. 

Mintha megérezte volna, hogy emlegetik, Tod lépett ki a nappaliból. Kezében egy üres sörösüveggel. 

 Rossz hírem van gyerekek, elfogyott a pia. Kicsit visszafoghatnátok magatokat. Keresnék lelkes önkénteseket, akik elmennek a Tescoba utánpótlásért. 

A bulizókon elégedetlen morajlás futott végig, de senki nem akarta feláldozni magát a köz oltárán. 

 Jó, majd én elmegyek – sóhajtott Gina – Gwenda, jössz? 

 N-nem, én ki nem megyek oda még egyszer – dadogta Gwenda – Itt szépen megvárlak. 

 Ahogy gondolod. Addig tartsd távol magad a bajtól. 

 Igyekszem. 

Amikor Gina elment, elégedett röhögés támadt ugyanis azt elfelejtették közölni, hogy a Tesco másfél mérföldnyire van. Gwendának egyre kevésbé tetszett ez a társaság, és próbált minél távolabb húzódni tőlük. Hideg köd szitált, de úgy látszik a többieket fűtötte a szabadság, szerelem meg az alkohol, és észre sem vették. Gwendának megint eszébe jutott az alak a sikátorból, és legszívesebben megint sírva fakadt volna. 

 Gyertek be, játszunk hét perc mennyországot – indítványozta Tod, mire a tömeg nagy éljenzések és pohárcsörömpölés közepette bevonult a nappaliba, Gwendát is magukkal sodorva. 

 Kezdjük veled! – mutatott rá Tod, és elkezdte befelé tuszkolni egy tisztítószeres szekrénybe. Gwenda megpróbál tiltakozni, de Tod erősebb volt. 

 Ehhez nem ketten kellenek? – kérdezte utolsó erejével a lány, mielőtt Tod rácsapta az ajtót. 

 De, de ne aggódj, mindjárt választunk neked párt. Nehogy ki gyere addig, mert elrontod a mókát! 

Gwenda hallotta, ahogy egyre távolabbról sutyorognak és röhögcsélnek, és kezdte kényelmetlenül érezni magát a félhomályban, főleg hogy az egyre terpeszkedő sötétségben beindult a képzelete. Mintha csörömpölést hallott volna, aztán meg sikolyokat és egy hideg, kegyetlen kacajt és végül a nehéz, ijesztő csöndet. Tudta, hogy csak szórakoznak vele. Mindig is ilyenek voltak, kipécézték maguknak a leggyengébbet, aztán az ő kontójára mulattak. Valami megmozdult a szekrény sarkában. 

Gwenda nagyot nyelt, és megpróbálta még kisebbre összehúzni magát. Apró lábak neszezését vélte érezni a kezén, de amikor odakapott, nem volt ott semmi. Egyre jobban úgy érezte, hogy elfeledkeztek róla, mint a macska, aki kiszórakozta magát, és ott hagyta a halálra rémült és félig megrágott egeret. 

A csend egyre mélyebb lett, és lassan begyűrűzött a lelkébe. Odakinn túl nagynak tűnt a nyugalom, és ez jobban megijesztette,mint a velőtrázó sikoly az előbb. A légzése egyre nehezebbé vált, a tér egyre szűkült, mintha a szekrény falai össze akarnák préselni. Teljesen elvesztette az időérzékét, nem tudta volna megmondani, hogy perceket vagy órákat töltött magányosan, amikor léptek közeledtét hallotta. Magányos, kemény léptek voltak, elbizonytalanodtak a szekrény előtt, de aztán az ajtó kinyílt, és Gwendát elvakította a spotlámpák fénye. Egy pillanatra kihagyott a szíve, de aztán ahogy a szeme újra hozzászokott a világossághoz, felismerte az alakban Ginát. 

 Félórája járkálok a házban, de egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Hová tűntek a többiek, és mi a fenéért gubbasztottál a szekrényben? 

 Hogy érted azt, hogy egy teremtett lélekkel sem találkoztál? – dadogta Gwenda. 

 Úgy, ahogy mondom ‑ mondta Gina, és elővett az övéből egy görbe kést. – Nem tetszik ez nekem. 

Gwenda nagyot nyelt. Még egyszer végigjárták a házat, de mindenkinek csak a hűlt helyét találták. Közben a hajnal lassan végigpermetezett a tájon, hideg szürkeségbe borítva mindent. 

 Menjünk haza – mondta végül Gina, feladva a keresést – talán jövőre előkerülnek.




Tovább

Nagy Ilona: ...csak egy szál...

megosztotta: Porcelánszív




Hűvös volt a reggel, de még térdnadrágban, és egyetlen pólóban indult munkába. Remélte, hogy ma még Nyár lesz, és egy szép nap… hiszen ezen a napon őt fogják köszönteni, kedvesen, szeretettel… igen sokan. Úgy lett, ahogy gondolta.

A virágokat otthagyta mégis az íróasztalán, mert nem tudott közülük választani. 
Mind csodaszép, és mind kedves… de most valahogy nem érezte egyiket sem fontosnak. Így van ez már évek óta, mindig egyetlen virágot hiányol, talán… csak egy szál rózsát, vagy egy aprócska mezeivirágcsokrot.

Hazafelé már fehéren sütött a Nap, ezek már őszi sugarak… állapította meg, amint kilépett az utcára. Nem volt szomorú, csak éppen nem volt boldog. Halkan zörögtek a fák levei a meleg szélben, s gyöngyszemként csillogott rajtuk a vakító sovány napsugár. Érezte, hogy bőrét kellemesen melegíti még a fáradt Nap, és lelkében elindult egy dallam. Amint meghallotta, mosolyogni kezdett… igen, a zene mindig segít. Mindegy is, hogy milyen nap van, nem számít az időjárás, s nem gond mennyire fáradt. 

Úgy ballagott, hogy észre sem vette mennyien járnak körülötte. Nem nézett az emberekre, csak a fákra és a virágokra, mert azok még tündököltek. Egy apró madárka trillázott az egyik ágon, felborzolt ruhájában igencsak dunduskának látta. Virított a purcsinka a járdakövek réseiben, a legtöbbnek lemenőnapsárga színe volt. Szereti ezt a színt, mert annyira meleg, ... lávavörös, hajnalvörös, mandarinsárga, ... és királysárga keveredik benne. 

Az otthonhoz közeledve még felnézett a bermudakék égre, s meglóbálta vállán a táskáját. Hazaérve kavart egy kávét, bekapcsolta a számítógépet, s elindultak ujjai a billentyűzeten… közben szemeit lassan és némán… kristálytisztára mosta egy patak vize.



"csak egy szál rózsát..."


Tovább

Illyana Sanara: Az arctalan

megosztotta: árnyakhangja



– Vargas, segíts már! – kiáltottam rá az őrre. – Nem látod, hogy képtelen vagyok visszatenni a helyére? 

A szólított helyett az egyik parancsnok lépett oda, és rakta vissza az üveget. Hatalmasra tágult pupillákkal meredtem rá, és valami köszönésfélét motyogtam egy főhajtás kíséretében. 

Elfordulva a férfiaktól, még kinyújtottam nyelvem Vargasra, miközben lüktető kezemet mellkasomhoz szorítottam. 

Sosem fogom megérteni, hogy mitől érzik ennyire felsőbbrendűnek magukat, pedig ha tudnák, ki vagyok! 

Megráztam a fejem, és hagytam, hogy az indulatok elcsendesedjenek bennem gondolataimat kristályvizű tóvá változtatva, és tovább indultam ideiglenes szállásom felé. 

A nyugati kaputól odáig volt elég időm elgondolkozni az elmúlt percek történésein. Az, hogy a kastély olyan, mint egy bazi nagy erődítmény minden vízköpőjével, kiszögellésével, ágyútornyával együtt, már nem lepett meg. Egész gyerekkoromat ezek között a falak között töltöttem, minden rejtett zugát ismertem. Az viszont igenis mélységesen megdöbbentett, hogy az őrök orra előtt úgy tudtam elszáguldani, hogy leheletnyi fuvallatnak érezték csupán jelenlétemet, és ez már más kérdés volt. Felvetett néhány problémát a védelemben. 

Küldetésem a figyelés volt, a császárnő védelme még akkor is, ha mostanság nem örvendett éppen jó egészségnek a fejében, ezért nem is ismert fel. 

Mélyet sóhajtva lépkedtem végig a parti kunyhóhoz, ami a barakk-sor végén, magányosan emelkedett ki a Klarissa-tó vízéből. Saját szobámban közel három hete nem jártam, mert valaki volt olyan kedves, betörte az összes ajtót, ablakot, és nem felejtett szuvenírt sem hagyni. Elég egy tucatnyi vortanie-tojás, és egy éjszaka alatt kínok közt halsz meg, miközben a kis férgek szétrágják a csontjaidat is. 

Shirma’in talált rám. 

Ahogy az elmúlt években mindig, ő volt az, aki felkapott, mint valami könnyű terhet. Óvón emelt magasba, aztán a Könnyű-léptű egyetlen érintésére lehullottak rólam a férgek, ő pedig lustán taposott rájuk. Akkor hozott el a női részbe, a parti házhoz, és azóta sem láttam őt. 

A Mesteremet. 

A hold fényében fürdő tó vizére meredve Shirma’inra gondoltam. Fátyolszerű éjsötét hajának ragyogására, ívelt szemének mélyen lobogó feketéjére, ahogy hipnotizálva engem, magába szívja minden gondolatomat, érzésemet, mondatomat, kiürítve, mégis erősebbé téve, mint azelőtt voltam. 

Annyiszor próbáltam már megfejteni a férfit, kit mesteremmé és szolgámmá fogadtam, hogy számát sem tudnám megmondani, mégis megelégedtem annyival, amit ő mondott el, vagy engedett látni. 

– Nem kellene kint ácsorognod – csikordult meg egy kavics a talpa alatt. 

Felismertem hangját, ahogy lépteinek zaját is. Már amit hagyott hallani belőle. Nem rettentem meg, nem rázkódtam össze, sem hangjától, sem váratlan megjelenésétől. 

– Neked nem kellene itt lenned, Shirma’in. Ez a női szárny – intettem körbe, de nem fordultam meg. 

– Klar – kezdte volna mondani, ahogy keze tarkómra csúszott, könnyedén megborzongatva érintésével minden porcikámat. 

– Ne nevezz így. Már rég nincs közöm a hercegnőhöz. 

Könnyed főhajtását csak éreztem, ahogy belehajolt nyakamba. 

– Menj be a házba, te lány. Visszaviszlek a szobádba. 

– Nem akarok – fordultam meg Mesterem lágy ölelésében és felnéztem metsző szemébe. – Nem akarom még egyszer átélni. 

– Tudom, de te ennél sokkal erősebb vagy, Jena – használta új nevemet, miközben végigsimított arcomon, majd ujjai közé vette alsó ajkamat. – Amúgy sem te diktálsz. Már nem. 

– Nem tűnt fel, Shirma’in, hogy itt sosem én diktáltam? – csúsztam ki karjai közül és a ház felé fordultam. – Meg kellett játszanom a saját halálomat, hogy ne öljék meg az anyámat, és most mégis valami irónia folytán, három hete a halálom helyszínén teszem le a fejem a párnára. – Hangomban nem volt szemrehányás, csak a szokásos, fásult tényeket közöltem. – Elfáradtam a rejtélyes új lány szerepében, Mester – halkítottam le hangomat. – Játszanom kell, elhitetni másokkal, hogy semmi közöm a császári családhoz, hogy csak egy katona vagyok, akit kiképeznek. De ha látnád, hogy mit érnek az őrök – a férfi megragadta karom és egyetlen perdítéssel a falnak taszított. 

Kezemet magasba emelte, azt, amin kötések tömkelege rejtette el származásom bizonyítékát. 

– Nem az őrökkel van gond, Jena. Veled. Túl sokat vársz el tőlük – hajolt közelebb. – Senki sem kapott jobb kiképzést nálad, épp ezért maradhattál anyád közelében. 

– Tudom, Mester – húztam enyhe mosolyra a számat, ahogy csípőmmel közelebb furakodtam hozzá. – Ha nem tőled tanultam volna négy éven keresztül, nem tudtam volna negyed óra alatt végig rohanni a bástyákon – intettem fejemmel a kastély íves tornyai felé. 

– Hogy mit tettél? – hagyta, hogy incselkedjek vele, combomat lábai közé szorította, ágyéka az enyémre tapadt. – Rohantál? És miért van úgy bekötve a kezed, mintha meg lennél sérülve? 

Vállat vontam. 

– Körbejártam a kastélyt, mindenhova figyelőrúnákat festettem, mindezt az őrség orra előtt. Észre sem vettek. Kicsit azért büszke is lehetnél rám, Shirma’in ahelyett, hogy leordítod a fejem – mozdultam váratlanul, csókot lopva tőle. 

Írisze kitágult, majd cseppet sem szemérmesen viszonozta. Szabad keze vékony ingem alá nyomult, végigtapogatva bordáimat, de ujjai gyorsaságából tudtam, hogy most épp nem a szenvedély bizsergette meg ösztöneit. Sokkal inkább az aggodalom. 

– Nem sérültem meg, ha azt keresed. Nem tört csontom, nem húzódott meg izmom. Csak a sebeket kellett elfednem – suttogtam szájába. – Ezért van kötés rajtam. Mert egyébként elég lenne egy csuklópánt, mint tudod. 

– Mint tudom – perdített meg az ajtó irányába. – Pakolj össze, Jena. Sietnünk kell. 

Kissé botladozva löktem be az ajtót magam előtt, és hangtalanul lépdelve, igyekeztem be a szobába, nyomomban a még könnyedebb léptű Shirma’innal. 

– Minek ez a nagy rohanás? – dobáltam össze holmijaimat, azt a három váltás ruhát, és a néhány személyes holmit egy táskába, amiket sikerült a saját lakosztályomból kimenekíteni azon az estén. 

– A császárnő elméje ma tiszta. Hivatott téged – lépett közel hozzám, és ahogy hátulról átölelte a derekamat, már sejtettem, hogy nem csak ez az egyetlen oka. – Meg azért nekem is hiányoztál, hercegnő. 

– Fogd be a szád – sziszegtem rá, összeszorított fogakkal, nekidőlve mellkasának. – Te hagytál magamra hetekre. És most azt várod, hogy eszemet vesztve omlok veled az ágyba? 

– Volt egy ilyen reményem – súgta tarkómba, nyakhajlatomba, majd újra megfogta kötözött kezem, és lágyan végigsimított rajta, ujjait úgy mozgatva, mintha tudná, hol vannak a vágások. – Begyógyíthatnám a sebeidet. Milyen mélyek? – oldotta meg a gyolcsot, és leheletnyit megmozdítva karomat, lerázta róla a lassan átázott anyagot. 

Arca elé emeltem balomat: egész alkaromat apró, nem mély sebek borították. Számukat tekintve annyi, ahány bástyatorony található a kastélyban. A legfrissebbekből még lusta ezüstpatakocskák folytak; ezt kellett minden alkalommal elfednem, mert rögtön rájöttek volna, hogy kicsit magasabb a pozícióm, mint egy átlag katonának. Csak épp az okára nem lennének képesek rájönni. 

Shirma’in végigsimított ujjai hegyével a sebhelyeken. 

– Hányszor vágtad már meg magad, mióta nem találkoztunk? Miért áldozod újra és újra véredet a Házért? Megéri, Jena? – hangja halk volt, tiszta, mégis túlságosan érezhető volt benne az aggódás. 

– Túl sokat engedsz meg magadnak, szolga létedre – suttogtam belehajolva karjai közé, és hagytam, hogy gyógyító energiái bezárják a sebeket, megmutatva, hogy mit fedtem el velük: a császári Ház tagjainak csecsemőkorban tetovált jelét, az ezüst félholdat. 

– Szeretek aggódni érted, még akkor is, ha már rég nem fehér a hajad, Jena. Ne ródd fel ezt nekem. Hagyj meg a hitben, hogy érek valamit, ha másként nem, hát így. Hogy valaki olyan legyek, aki törődik veled, ha már senki más nem. Te vagy a legkedvesebb tanítványom – fordított maga felé, lenyalva karomról a holdfény színű vért. – És te vagy a legfontosabb szeretőm. 

– A gazdád vagyok – suttogtam. 

– Tíz éve nem vagy az, Jena. 

– Magadhoz hasonlóvá tettél – néztem mélyen fekete szemébe. 

– Megmentettelek – ölelt magához. 

– Mágiával tettél olyanná, amilyen te vagy – haraptam alsó ajkába. 

– Varázslattal tüntettelek el a világ elől. Hidd el, hercegnőm, én fizettem ezért a legnagyobb árat. Hagytam, hogy árnnyá válj, akit havonta csak egyszer ölelhetek úgy, ahogy szeretném – nyúlt fenekem alá, és felemelt. 

– Ugyan, Shirma’in. Ne légy szentimentális. Nem te tettél árnnyá, hanem azok, akik miatt meg kellett halnom. Vagyis, akik miatt a hercegnőnek el kellett tűnnie – öleltem át nyakát. – Mehetünk? – kulcsoltam át lábaimmal derekát. 

– Szerinted három hét után képes lennék így itt hagyni? Egyetlen érintés nélkül? – fekete haja arcomba hullott, ahogy ledöntött az ágyra. 

Saját szívverésemen éreztem az övét. 

– Nem mondtam, hogy az audiencia után elengedlek. De a császárnő ép elméje most fontosabb. Gondolom nem mondta el neked, hogy mit szeretne – simogattam meg arcát, majd ujjaim felsiklottak hegyes fülére. 

A Könnyű-léptű egyetlen olyan testrésze, ami az én érintésemre válik érzékennyé. 

Belehajtotta fejét tenyerembe, és reszelőset sóhajtott. 

– Mindig próbára teszed a türelmemet, Jena. De ezúttal nem hagyom, hogy messzire juss. Egyébként igazad van – mászott le rólam. – Van, amikor a szerelmemnél vannak fontosabb dolgok is – szavaira csak pislogtam, értetlenül, mert olyan dologról beszélt, amiről sosem. – Mutatni akarok valamit, mielőtt meglátogatjuk a császárnét. 

Lustán bólintottam, pislogás nélkül. Az ablakon beszűrődő holdfényben kísértetiessé váló alakja vonzotta tekintetemet. Ő vallott, én nem. Soha nem is fogok. Ki tudja mennyi idő adatik még meg nekem? 

Miért okozzak neki nagyobb fájdalmat, mint amit eddig is érez? Lehet, hogy a császárnővel együtt én is el fogok tűnni: akkor nincs értelme hiábavaló ábrándokba kergetnem Shirma’int. Az is lehet, hogy küldetésemmel együtt megszabadulok mindentől, ami az árnyléttel együtt jár, és visszatérhetek a normális emberek közé, mint valódi entitás. Ha az utóbbi történik, akkor majd ráérek azon gondolkodni, hogy hozhatnám rendbe az érzéseimet. 

De addig is csak havonta egyszer, egy éjjel ölelhetem, a Sötétség óráinak közeledtével. Ami ma jött el. 

– Sietnünk kell, vezess, Mester – váltottam hangnemet, engedelmessé és szelíddé tett a közelsége, minél több időt töltöttünk el együtt. 

Alig fogtam meg a csomagomat, máris megragadta kezemet és egyetlen rántással átrepített árnyakon, falakon, köveken keresztül egészen a kastély keleti szárnyában álló szobámba. Egyetlen lépés és levegővétel elég volt, hogy rájöjjek: nem vagyunk egyedül. Még mielőtt pengét ránthattam volna, Shirma’in lefogta kezem. 

– Inkább töröld meg a homlokodat. A vérveszteségtől nehezebben bírod az árnyéklépteket, pedig tudhattam volna – szorította ökölbe kezét. – Legközelebb majd jobban fogok rád figyelni, úrnőm. 

– Ugyan – legyintettem. – Semmi bajom. Azt mondd meg, ezek mit keresnek itt? – intettem szédelgő fejjel a két makrancosnak tűnő szörnyre. 

Szörny. Kettő is. A szobámban. Tíz éve még visítógörcsöt kaptam volna, ha meglátom őket. Most azonban csak követtem Mesterem mozdulatát és hozzájuk léptem, érintésemre gurgulázásszerű dorombolásba kezdtek. 

– A Tanács úgy döntött a múltkori eset után, hogy nem bíznak semmit sem a véletlenre. Gyíkok fognak őrt állni az ajtód és az ablakod alatt is. 

– Ők nem gyíkok, Shirma’in – térdeltem le az egyik elé. – Wyvernfattyak. Igaz, szépségem? – mutattam a nősténynek balom sebeit és a félholdat. 

A nőstény egy pillanatra hátrahőkölt, majd mozgékony orrlyukkal szimatolta meg a lassan hegedő sebeket, végül párja árgus pillantásának kíséretében megnyalta alkaromat. 

– Mit csinálsz, Jena? – vágta ketté a némaságot Shirma'in aggodalmas hangja. 

– Befejezhetnéd már a görcsölést, tudok magamra vigyázni. Megismertetem magam velük, mert gondolom te sem szeretnéd, hogy néhány nap múlva a saját vérembe fagyva találj meg, miközben Fiber és Kala a belső szerveimben dagonyáznak. – A hím lábamhoz dörgölőzve fürdött meg a szagomban. 

– Miket nem mondasz, te lány – horkant fel az elf, a megnyikorduló ágyrugó jelezte csak, hogy leült. 

Nem néztem hátra, de sejtettem, hogy megrázkódó vállal hajtotta tenyerébe fejét; hogy nevetését palástolta, vagy megkönnyebbülését, azt csak ő tudta. 

Lassan egyenesedtem ki, és vetkőzni kezdtem. 

Pillantását magamon éreztem mindvégig, ahogy a királykék inget lecseréltem éjsötét mellényre, vállpáncélt, és törhetetlennek titulált mellvértet öltöttem magamra. 

Egyetlen hangot sem hallatott, mégis éreztem levegővételeiben a fel-fellobbanó vágyat. 

– Miből gondoltad, hogy nem rágja szét a karod? – vetett fel egy semlegesnek tűnő témát. 

– Lehet, hogy a varázslataitok hatására folyékony mágia mozgat, és máshogy nézek ki, ahogy Arctalanként bárki, de attól még én én vagyok, Shirma'in. Klarissa hercegnő, a császárné elsőszülött lánya. A fattyak a családot szolgálják, ugyanaz a vérük. Felismernek, ha megízlelik. 

– Te mondtad, hogy ne nevezzelek így többet – kuncogott az elf. 

Elé pördültem, és arcába vágtam a csuklópántot, majd azzal a mozdulattal az ágyra döntöttem, szétcincált párnám és takaróm cafatai közé. 

– Te vagy az egyetlen, aki így nevezhet, de csak a négy fal között, Mester – hajoltam fölé. 

Egykor fehér, holdfény hajam most száradt avarként takarta be. Szórakozottan kezdett el játszani egy barna tinccsel. 

– Mindegy, hogy nevezlek, Jena. Mindegy, hogy ciklusról ciklusra változik a külsőd, ha elmegyek az utcán melletted, akkor is felismerlek – suttogta. – Senki sem érinthet meg, senki sem játszhat így veled. Az én esszenciám mozgat téged, nem engedhetem meg, hogy más megismerje a bájaidat. Mégis tudom, hogy haragszol rám, ha hetekre eltűnök. 

Elgondolkodva ültem le csípőjére, hagyva, hogy felöltse kétségbeesett érzéseit közelségemre. 

– Senkinek nem hagyom. A te esszenciád kavarog bennem, nem lehetek annyira gyenge, hogy hagyjam máséval keveredni. A fájdalmat nem ismerem – emeltem fel bal karomat, majd felé nyújtottam. – Már rég nem tudom, milyen a kín. De a gyönyört felismerem még árnyékként is, Arctalanként is. Veled élem meg, mert tanulok belőle. Hónapról hónapra. Úgyhogy most vedd megtiszteltetésnek, hogy hagyom ezt neked – intettem fejemmel a kiegészítő felé. 

– Vegyem kegynek, hogy rád adhatom? – húzta bájosnak mondható mosolyra száját, miközben felszíjazta rám a bőranyagot. – Inkább már levenném – sóhajtott mélyen. 

– Utána. Ahányszor akarod – kacsintottam. – Bármit parancsol az anyám, akkor sem fogom ma éjjel megtenni. A Sötétség kezdetét neked szánom. Mindig a tiéd volt. 

Beszívtam fűszeres illatát, erőt merítve belőle. 

Nem volt mit tenni, be kellett vallanom újra és újra, hogy Shirma’in közelében újra egésznek érzem magam, így nem csoda, hogy amikor a császárnő lakószárnyába értünk, az asszony már elég paprikás hangulatban volt. 

A császári lakótér. Inkább hasonlított egy emberkéz alkotta parkhoz, mint szobához. Illuziókkal, mesteremberek kezének munkájával alakították ki a ligetet: szökőkúttal, medencével, fákkal és állatokkal. 

A baldachinban fuldokló ágyat alig lehetett megtalálni a pillangók között, mégis tévedhetetlenül, könnyen odasiettem. 

A császárnő köszönés nélkül ragadta meg a hajamat, erőtlen kezével szorítva a takaróra és a nyakában függő kék kristály üveggel kezdett el szenvedni. 

– Azt mondtam siess, Klarissa. 

– Klarissa meghalt – intettem nyugalomra Shirma’int, aki néhány lépésről figyelte az őrületével küzdő asszonyt. 

Az anyámat. Fehér haja szálldosóra volt fésülve, egykor szépen metszett arcán ezernyi ránc futott végig. Bőrének színe egyre gyorsabban váltott fehérről sárgára, köszönhetően betegségének és az enyhítésére használt füveknek. 

A kék kristályban lötyögő folyadék tudtam, hogy milyen hatással van az élő szervezetre. Láttam párszor, használat közben. De nem szerettem volna kipróbálni, hogy mit tenne velem. 

Anyám pedig mindent megtett, hogy belém diktáljon egy cseppnyit belőle. 

– Igyál belőle. Arra is képtelen vagy, hogy rendesen szolgáld a Házad, hát hogy akarsz így férjet szerezni magadnak? 

– Nem szolgálom a Házat, Igraine – suttogtam nyugodtan újra türelemre intve az elfet, aki láthatóan dühével küzdött. 

Éreztem zsigereimben Shirma’int. 

– Csak azzal szórakozol, hogy ennek a senkinek teszed szét a lábad – folytatta az asszony, mintha fel sem fogná szavaim értelmét. 

– Nem teszem szét. És ő nem senki. Neve is van: Shirma’in Carven. Te nevezted ki mellém gyerekkoromban. 

Zavartalan beszédemtől sem állt le kényszeres itatási vágyával. Egykedvűen löktem el kórtól gyenge karját, és kiegyenesedve megragadtam hálóköntösét közelebb rántva magamhoz. Csontjai zörögtek, a szemei körüli karikák még mélyebbre váltottak a felismeréstől és a váratlan mozdulattól. 

Mintha most rázódott volna helyre az agya. 

– Jena? – suttogta. 

Nyelve nehezen forgott, mégis némi értelem csillant a szemében, ami olyan volt, mint valaha az enyém: áttetsző zöld, halványarany izzással. 

– Rendelkezz velem, Igraine császárnő. De ne merd Mesteremet még egyszer a szádra venni! 

– Miért véded őt? – pillantott félre az asszony. 

– Amiért a mocskos Házadat, anyám. Az emlékekért – engedtem el és hagytam, hogy párnái közé zuhanjon. – Ez a hivatalos változat, amit mindig is szeretsz hallani. A nem hivatalos, hogy sokkal tartozom neki, de ezt te is tudod. 

– Keresd meg azt, aki a vortaine-tojásokat küldte – fogta meg anyám váratlanul a kezem. – Tudom, hogy nem vagyok neked nagy segítség, és már jövőd sincs a Házban, de még mindig a lányom vagy. 

– Nem. Már nem vagyok a lányod – álltam neki háttal és egyenesen Shirma’in szemébe néztem. – Te élsz a múltban, amiatt lettél nyomorék a fejedben. Ha épelméjű lennél minden pillanatban, nem lenne rám szükséged. Nem kellene napról napra azzal küzdenem, hogy megjátszak valamit, miközben Őrszem vagyok a saját családomban. Amivé te tettél, anyám. Ami miatt Shirma’in egyszerre szolga és Mester is. De tudod anyám. Ha egyszer megtudom, hogy miattad ártanak neki – néztem vissza a vállam fölött a csipkefehér hajzuhatagra, majd újra az elfre –, hát az Istennő legyen kegyes hozzád és mindenkihez, aki kezet emel rá, mert én nem fogok. 

Mindketten némán néztek rám. Anyám felől éreztem az értetlenkedést, a férfi felől pedig a hömpölygő érzelmeket. 

Nem engedhettem neki. Nem engedhettem a gyengeségnek, mert csak bántottam volna, így nem fordítottam el fejem, és tovább bámultam meredten, mint kőbevésett szobor. 

– A Tanács segítségedre lesz – szólalt meg újra a császárnő, felvéve gondolatai fonalát. 

– Nem kell segítség. Megy egyedül is. Shirma’int viszont magam mellé veszem. Ő tud figyelni olyanokra, amikre én nem. 

A férfi előreomló hajjal hajtott fejet, mintegy megbékélve a szavaimban rejlő paranccsal. Anyám elengedte kezem, belenyugvóan, türelmetlenségtől reszketve. 

– Legközelebb akkor jövök, amikor én akarok, mégis csak az anyám vagy, akit bármikor meglátogathatok. De ne keress, nem vagyok a szolgád, mint a többiek – fordultam vissza hozzá, és gyógynövények illatától bűzlő hajához hajoltam egy ártatlan, valaha gyermeki csókra. 

– Akkor jössz, amikor akarsz, Jena – húzódott takarója alá az asszony. 

A férfivel oldalamon lépkedtem a lakótér bejáratáig. 

– Mit láttál, Mester? – Halk hangom nem volt több, mint madárszárnyak csattogása. 

– Démoni erők mozgatják a szálakat, úrnőm. Nem tudom, hogy képesek leszünk-e megállítani ketten. 

– Mit láttál a szemében? 

– Őrületet, Jena – nyitotta ki előttem az ajtót. Nem, inkább kaput. Mozdulatok nélkül, mágikus erejét megmutatva. 

Megtorpantam, mielőtt visszanéztem volna az ágyban fetrengő császárnőre. 

– Vajon tudja, hogy belehal, ha kiderül, hogy ő küldte a vortaine-tojásokat? 

Shirma’in megragadta a könyökömet és a fülembe sziszegett. 

– Te most miről beszélsz, Jena? Ő az anyád. 

– Az anyám, aki megszült, de te neveltél, Shirma’in – simogattam meg arcát lágyan mosolyogva. – És te nem akartál megölni. Soha. 

Karja lehullott, majd egyetlen mozdulattal kilökött a szobából. A folyosón a falnak nyomott, és egészen közelről nézett arcomba. 

– Meg se forduljon a fejedben, hogy őt vádolod. 

– Te most kit szolgálsz? Őt vagy engem? – csattantam fel ellökve magamtól, de feszes izmú teste újra hozzám tapadt. – Túl közel vagy. 

– Nem érdekel, Jena – nyomult még jobban, combja lábaim közé furakodott. – Téged szolgállak, mindig téged – emelte fel jobbját és megmutatta a tenyerébe vésett mágikus rajzolatot, ami most ezüstös fénnyel izzott fel. 

Csuklómon a félhold viszketni kezdett a látványra. 

– Te vagy az egyetlen gazdám, de nem beszélhetsz így az uralkodódról, még akkor sem, ha anyádként megtagadtad. Nem ő akart megöletni – tagolta az utolsó mondatot. 

– Honnan tudod? – kérdeztem halkan. – Nem voltál ott. Nem érezted a rettegést, a saját húsod édeskés illatát, a vér fémes ízét a szádban, ahogy a férgek elkezdtek megenni. Én igen. Még a nevetését is hallottam. 

– Nem voltam ott – engedett fel és reszketve hajtotta fejét vállamba. – Majdnem későn érkeztem. De az nem az ő nevetése volt, azt tudom. 

– Honnan? – érdeklődtem újra. 

– Mert mellette voltam. Helyetted töröltem le a kórtól nyirkos homlokát. Ilyen állapotban képtelenség még a legerősebbnek is távolról irányítania. 

Megdermedtem. 

“Hangok a fejemben, vagy köhögést hallok?” 

– Menjünk azonnal – öleltem át az elf nyakát, aki szó nélkül teljesítette parancsomat és átsuhant velem az árnyak közt a szobámig. 

Fiber és Kala felkapta a fejét érkezésünkre. A két gyíkfattyú álmos tekintettel pislogott ránk. Némán, kérdésektől remegve léptem hozzájuk, és megpaskoltam fejüket. 

– Soha nem kértem, hogy az anyám mellett legyél – róttam fel Shirma’innak, ami a fejemben járt. – Miért? 

– Miért vigyázok rá helyetted is? Nem tartom elhanyagolhatónak a tényt, hogy neki köszönhetem a létezésedet – vont vállat, és arrébb dobálva az ágyról a romos ágyneműt leült. 

– Tűnés onnan. Ott én alszom – kezdtem el levenni mellvértemet. – Azt mondd meg nekem, Mester, hogy lehet az, hogy haragudnom kellene rád ezért, mégsem érzem teljes árulásnak azt, hogy hetekre egyedül hagysz? 

– Talán, mert Arctalan vagy. Átlátsz olyan dolgokon is, amiken mások nem. A változásaid, az ahogy kezeled a jelenlegi helyzetedet más megvilágításba helyezik a környezetedet. 

–Mágus – szinte köptem a szót megvetésemben. – Mindig olyan okosan ki tudod magad vágni a magyarázataiddal. 

– Ezért szeretsz – nevetett fel keserűen. 

Nem méltattam válaszra. 

A két szörnyike lustán tápászkodott fel, a nőstény az ajtóhoz, a hím az ablakhoz vonszolta testét. 

– Látom, egyedül fogok aludni az ágyamban – húztam el a számat, ahogy a vállvérttől és a mellénytől is megszabadultam. 

– Elküldesz? – lepődött meg a férfi. 

– Azt egy szóval sem állítottam. De hadd játszadozzak el kicsit a tudattal, hogy haragszom rád – néztem rá megfordulva. 



Shirma’In 



A hercegnő meztelen idomai most sem hagytak hidegen, ahogy a tudat sem, hogy kevés az időnk. 

– Kölyökké válok melletted, ha arra kényszerítesz, hogy könyörögjek az ölelésedért. De megérdemlem, ha haragoddal büntetsz. 

– Sok mindent nem mondasz el nekem, Shirma’in, pedig azt hittem, hogy megbízol bennem – kötötte ki pantallója övét, ami keskeny derekát ölelte át. 

– Tudom, és megpróbálok a továbbiakban megfelelni az igényeidnek. 

– Az igényeimnek veled kapcsolatban, köszönöm de semmi bajuk – lépett közelebb pőrén. 

Alabástrom fehér bőrén mindenhol, ahol egyébként ruha fedné, ezüstszín félholdak tucatjai fénylettek fel a holdfényében. Klarissa, vagyis most már Jena még mindig tüneményesen szép volt. Egykori holdvilág szín haja még mindig hiányzott. Sokszor emlékeztem vissza rá az elmúlt években, ahogy gyermeklányként összefogta, felfedve arca keskeny ívét, fülének kerekségét, ami gyökeres ellentéte volt az enyémnek. 

Évekig taszítottam magamtól a vonzalmat, amit éreztem iránta, hisz' sem pozíciónk, sem származásunk nem engedhette meg, de Jena néma közeledése feloldotta bennem a gátakat. Lehet, hogy több száz év állt kettőnk között, mégis a hatalom, amit megosztottam vele azután a kesernyés éjszaka után, megnyitotta érzéseimet előtte. Befogadott, megnevelt, emberszámba vett. Nemcsak mint szolgát emelt magához a rabszolgából, hanem mint Mestert és szeretőt is. Miatta még a császárnő is elfogadott. 

– Min gondolkozol, Mester? – lépett hozzám közelebb, felém nyújtva kezét, amire közel egy órája szíjaztam fel praktikus álcáját. 

– A múlton – kezdtem el lassan kioldani. – Anyádnak azt mondtad, ő él az elmúlt események árnyékában, de lehet, hogy nem volt igazad, Jena – súgtam. – Én akarom. Vissza akarlak kapni. 

– Miért? Hogy megint én legyek a te arrogáns gazdád? – térdelt fel lassan az ágyra, két combja közé szorítva testemet. 

Öntudatlanul dőltem hátra, vékony csuklója köré fonódtak ujjaim, jeleink egymáshoz értek. Közelségére és a két erő hatására bizsergés járt át tetőtől talpig. 

– Hogy végre megkapjalak – fogtam meg másik kezemmel állát, közelebb húzva, hogy megérintsem puha ajkát. 

Soha. Soha nem volt a viszonyunk olyan – mély fájdalmamra –, amilyenek a császárnő beállította. 

Jena minden kín és gyönyör ellenére megmaradt érintetlennek, különben nem lehetett volna belőle Arctalan. Egyetlen kapcsolatunk a jelek közötti kötés feltöltése volt. 

Ezekért a percekért maradtam még életben. A szerelem, amit iránta éreztem, valóban kölyökké tett, és minden alkalommal egyre izgalmasabbá vált, amivel a kötést erősítettem fel kettőnk között, miközben a mágikus egyesülésben feltöltöttem a lányt. 

Jena valamit tényleg nem tudott: vérelfként én is a családjához kötődtem, de leginkább hozzá, hisz' az ő ízét éreztem azóta, mióta majdnem belefulladt a tóba, ami róla kapta a nevét. 

Keserű könnyekkel emlékezek azokra az órákra, míg visszahoztam az élők közé, hogy néhány hét múlva újra elveszítsem: ezúttal majdnem végleg. 

Ez járt a fejemben, ahogy átültettem a hatalmam egy újabb részét Jenába. 

– Túl heves vagy – suttogtam aléltan. – Így meg fogsz ölni. 

– Legalább senki mást nem fogsz szolgálni, ha már én nem leszek – szorította össze combjait izmos satuba fogva csípőmet. – Adj még – nyöszörögte. 

Jena tekintete éhségről árulkodott. 

És mérhetetlen függőségről. 

Függött tőlem, az erőmtől, a kötéstől, a vérkapcsolattól. 

– Meg fogsz ölni – mondtam újra, de ő csak megrázta a fejét. 

– Kell. 

Most rajtam volt a sor, hogy ellenkezzek, bár az elég erőtlenre sikerült. 

– Nem kell. Szívesen adom. Meghalnék érted. És miattad, tudod – fontam ujjaimat újra csuklójára, ezúttal teljes egészében lefedve a jelekkel egymást. 

Zihálva nézett rám, mintha most élné át az összes ölelést és csókot. 

– Shirma`in – nyögte lecsukódó pillákkal. 

Akárhányszor változott, akármilyen arcot öltött, ő még mindig Klarissa Varten volt, Igraine császárnő lánya.

forrás

Tovább

Lir Morlan: Éj

megosztotta: Porcelánszív




Az alkony emlékeként a horizonton nyugvó utolsó fénypászmákat is meghódította végül a keletről érkező sötét – csillagfestett díszletfüggönye borult az új felvonás fölé.
Ideért az Éj.
Nem sietett, lassan lépett, maga előtt terelve a fényeket, előbb a világosabb árnyalatokat szorítva ki, majd a felhők bíborára szórt sötétezüst port – szürkébe hajlott innen lentről. Eltűnt lassan minden vörös, minden sárga és minden zöld, a mély tónusú kék is követte, feketévé érlelve önmagát.
És ahogy Ő közeledett, magával hozta az ezernyi csodát! Léptei nyomán elsimultak az egyenetlenségek, feketévé fakult minden létező, és az árnyak teljesen feloldódtak a valóságban. Érintése nyomán csillagok ezrei gyúltak, és halovány, elegáns, apró gyémántokként szórták kristályszín fényüket a világra. Rég nem hallott, ősi altató ritmusára pulzáltak a végtelen messzeségben.
Csillagpor hullott felleghajtója alól, és a könnyed szél keverte csillám szétterült a város fölött, megannyi álmot hintve szét.
Hisz az álmok ugyanabból az anyagból születnek, mint a csillagok. Forrva, izzón, magukban hordva a mindenséget szállnak alá, hogy az emberi lélek által keljenek életre. Teljesülve pedig – talán – visszatérjenek az Univerzumba.
Ő levette köpenyét, és szétszórta róla az új ígéret meséjét, hogy álomba szenderítse általa a világot.
Itt volt.
Ideért az Éj, és visszatérő barátként ölelte át a Létezést, újra egyesülve a Nyugalomban.


ideért az éj...


Tovább