Nagy Ilona: ...csak egy szál...

megosztotta: Porcelánszív




Hűvös volt a reggel, de még térdnadrágban, és egyetlen pólóban indult munkába. Remélte, hogy ma még Nyár lesz, és egy szép nap… hiszen ezen a napon őt fogják köszönteni, kedvesen, szeretettel… igen sokan. Úgy lett, ahogy gondolta.

A virágokat otthagyta mégis az íróasztalán, mert nem tudott közülük választani. 
Mind csodaszép, és mind kedves… de most valahogy nem érezte egyiket sem fontosnak. Így van ez már évek óta, mindig egyetlen virágot hiányol, talán… csak egy szál rózsát, vagy egy aprócska mezeivirágcsokrot.

Hazafelé már fehéren sütött a Nap, ezek már őszi sugarak… állapította meg, amint kilépett az utcára. Nem volt szomorú, csak éppen nem volt boldog. Halkan zörögtek a fák levei a meleg szélben, s gyöngyszemként csillogott rajtuk a vakító sovány napsugár. Érezte, hogy bőrét kellemesen melegíti még a fáradt Nap, és lelkében elindult egy dallam. Amint meghallotta, mosolyogni kezdett… igen, a zene mindig segít. Mindegy is, hogy milyen nap van, nem számít az időjárás, s nem gond mennyire fáradt. 

Úgy ballagott, hogy észre sem vette mennyien járnak körülötte. Nem nézett az emberekre, csak a fákra és a virágokra, mert azok még tündököltek. Egy apró madárka trillázott az egyik ágon, felborzolt ruhájában igencsak dunduskának látta. Virított a purcsinka a járdakövek réseiben, a legtöbbnek lemenőnapsárga színe volt. Szereti ezt a színt, mert annyira meleg, ... lávavörös, hajnalvörös, mandarinsárga, ... és királysárga keveredik benne. 

Az otthonhoz közeledve még felnézett a bermudakék égre, s meglóbálta vállán a táskáját. Hazaérve kavart egy kávét, bekapcsolta a számítógépet, s elindultak ujjai a billentyűzeten… közben szemeit lassan és némán… kristálytisztára mosta egy patak vize.



"csak egy szál rózsát..."


Tovább

Illyana Sanara: Az arctalan

megosztotta: árnyakhangja



– Vargas, segíts már! – kiáltottam rá az őrre. – Nem látod, hogy képtelen vagyok visszatenni a helyére? 

A szólított helyett az egyik parancsnok lépett oda, és rakta vissza az üveget. Hatalmasra tágult pupillákkal meredtem rá, és valami köszönésfélét motyogtam egy főhajtás kíséretében. 

Elfordulva a férfiaktól, még kinyújtottam nyelvem Vargasra, miközben lüktető kezemet mellkasomhoz szorítottam. 

Sosem fogom megérteni, hogy mitől érzik ennyire felsőbbrendűnek magukat, pedig ha tudnák, ki vagyok! 

Megráztam a fejem, és hagytam, hogy az indulatok elcsendesedjenek bennem gondolataimat kristályvizű tóvá változtatva, és tovább indultam ideiglenes szállásom felé. 

A nyugati kaputól odáig volt elég időm elgondolkozni az elmúlt percek történésein. Az, hogy a kastély olyan, mint egy bazi nagy erődítmény minden vízköpőjével, kiszögellésével, ágyútornyával együtt, már nem lepett meg. Egész gyerekkoromat ezek között a falak között töltöttem, minden rejtett zugát ismertem. Az viszont igenis mélységesen megdöbbentett, hogy az őrök orra előtt úgy tudtam elszáguldani, hogy leheletnyi fuvallatnak érezték csupán jelenlétemet, és ez már más kérdés volt. Felvetett néhány problémát a védelemben. 

Küldetésem a figyelés volt, a császárnő védelme még akkor is, ha mostanság nem örvendett éppen jó egészségnek a fejében, ezért nem is ismert fel. 

Mélyet sóhajtva lépkedtem végig a parti kunyhóhoz, ami a barakk-sor végén, magányosan emelkedett ki a Klarissa-tó vízéből. Saját szobámban közel három hete nem jártam, mert valaki volt olyan kedves, betörte az összes ajtót, ablakot, és nem felejtett szuvenírt sem hagyni. Elég egy tucatnyi vortanie-tojás, és egy éjszaka alatt kínok közt halsz meg, miközben a kis férgek szétrágják a csontjaidat is. 

Shirma’in talált rám. 

Ahogy az elmúlt években mindig, ő volt az, aki felkapott, mint valami könnyű terhet. Óvón emelt magasba, aztán a Könnyű-léptű egyetlen érintésére lehullottak rólam a férgek, ő pedig lustán taposott rájuk. Akkor hozott el a női részbe, a parti házhoz, és azóta sem láttam őt. 

A Mesteremet. 

A hold fényében fürdő tó vizére meredve Shirma’inra gondoltam. Fátyolszerű éjsötét hajának ragyogására, ívelt szemének mélyen lobogó feketéjére, ahogy hipnotizálva engem, magába szívja minden gondolatomat, érzésemet, mondatomat, kiürítve, mégis erősebbé téve, mint azelőtt voltam. 

Annyiszor próbáltam már megfejteni a férfit, kit mesteremmé és szolgámmá fogadtam, hogy számát sem tudnám megmondani, mégis megelégedtem annyival, amit ő mondott el, vagy engedett látni. 

– Nem kellene kint ácsorognod – csikordult meg egy kavics a talpa alatt. 

Felismertem hangját, ahogy lépteinek zaját is. Már amit hagyott hallani belőle. Nem rettentem meg, nem rázkódtam össze, sem hangjától, sem váratlan megjelenésétől. 

– Neked nem kellene itt lenned, Shirma’in. Ez a női szárny – intettem körbe, de nem fordultam meg. 

– Klar – kezdte volna mondani, ahogy keze tarkómra csúszott, könnyedén megborzongatva érintésével minden porcikámat. 

– Ne nevezz így. Már rég nincs közöm a hercegnőhöz. 

Könnyed főhajtását csak éreztem, ahogy belehajolt nyakamba. 

– Menj be a házba, te lány. Visszaviszlek a szobádba. 

– Nem akarok – fordultam meg Mesterem lágy ölelésében és felnéztem metsző szemébe. – Nem akarom még egyszer átélni. 

– Tudom, de te ennél sokkal erősebb vagy, Jena – használta új nevemet, miközben végigsimított arcomon, majd ujjai közé vette alsó ajkamat. – Amúgy sem te diktálsz. Már nem. 

– Nem tűnt fel, Shirma’in, hogy itt sosem én diktáltam? – csúsztam ki karjai közül és a ház felé fordultam. – Meg kellett játszanom a saját halálomat, hogy ne öljék meg az anyámat, és most mégis valami irónia folytán, három hete a halálom helyszínén teszem le a fejem a párnára. – Hangomban nem volt szemrehányás, csak a szokásos, fásult tényeket közöltem. – Elfáradtam a rejtélyes új lány szerepében, Mester – halkítottam le hangomat. – Játszanom kell, elhitetni másokkal, hogy semmi közöm a császári családhoz, hogy csak egy katona vagyok, akit kiképeznek. De ha látnád, hogy mit érnek az őrök – a férfi megragadta karom és egyetlen perdítéssel a falnak taszított. 

Kezemet magasba emelte, azt, amin kötések tömkelege rejtette el származásom bizonyítékát. 

– Nem az őrökkel van gond, Jena. Veled. Túl sokat vársz el tőlük – hajolt közelebb. – Senki sem kapott jobb kiképzést nálad, épp ezért maradhattál anyád közelében. 

– Tudom, Mester – húztam enyhe mosolyra a számat, ahogy csípőmmel közelebb furakodtam hozzá. – Ha nem tőled tanultam volna négy éven keresztül, nem tudtam volna negyed óra alatt végig rohanni a bástyákon – intettem fejemmel a kastély íves tornyai felé. 

– Hogy mit tettél? – hagyta, hogy incselkedjek vele, combomat lábai közé szorította, ágyéka az enyémre tapadt. – Rohantál? És miért van úgy bekötve a kezed, mintha meg lennél sérülve? 

Vállat vontam. 

– Körbejártam a kastélyt, mindenhova figyelőrúnákat festettem, mindezt az őrség orra előtt. Észre sem vettek. Kicsit azért büszke is lehetnél rám, Shirma’in ahelyett, hogy leordítod a fejem – mozdultam váratlanul, csókot lopva tőle. 

Írisze kitágult, majd cseppet sem szemérmesen viszonozta. Szabad keze vékony ingem alá nyomult, végigtapogatva bordáimat, de ujjai gyorsaságából tudtam, hogy most épp nem a szenvedély bizsergette meg ösztöneit. Sokkal inkább az aggodalom. 

– Nem sérültem meg, ha azt keresed. Nem tört csontom, nem húzódott meg izmom. Csak a sebeket kellett elfednem – suttogtam szájába. – Ezért van kötés rajtam. Mert egyébként elég lenne egy csuklópánt, mint tudod. 

– Mint tudom – perdített meg az ajtó irányába. – Pakolj össze, Jena. Sietnünk kell. 

Kissé botladozva löktem be az ajtót magam előtt, és hangtalanul lépdelve, igyekeztem be a szobába, nyomomban a még könnyedebb léptű Shirma’innal. 

– Minek ez a nagy rohanás? – dobáltam össze holmijaimat, azt a három váltás ruhát, és a néhány személyes holmit egy táskába, amiket sikerült a saját lakosztályomból kimenekíteni azon az estén. 

– A császárnő elméje ma tiszta. Hivatott téged – lépett közel hozzám, és ahogy hátulról átölelte a derekamat, már sejtettem, hogy nem csak ez az egyetlen oka. – Meg azért nekem is hiányoztál, hercegnő. 

– Fogd be a szád – sziszegtem rá, összeszorított fogakkal, nekidőlve mellkasának. – Te hagytál magamra hetekre. És most azt várod, hogy eszemet vesztve omlok veled az ágyba? 

– Volt egy ilyen reményem – súgta tarkómba, nyakhajlatomba, majd újra megfogta kötözött kezem, és lágyan végigsimított rajta, ujjait úgy mozgatva, mintha tudná, hol vannak a vágások. – Begyógyíthatnám a sebeidet. Milyen mélyek? – oldotta meg a gyolcsot, és leheletnyit megmozdítva karomat, lerázta róla a lassan átázott anyagot. 

Arca elé emeltem balomat: egész alkaromat apró, nem mély sebek borították. Számukat tekintve annyi, ahány bástyatorony található a kastélyban. A legfrissebbekből még lusta ezüstpatakocskák folytak; ezt kellett minden alkalommal elfednem, mert rögtön rájöttek volna, hogy kicsit magasabb a pozícióm, mint egy átlag katonának. Csak épp az okára nem lennének képesek rájönni. 

Shirma’in végigsimított ujjai hegyével a sebhelyeken. 

– Hányszor vágtad már meg magad, mióta nem találkoztunk? Miért áldozod újra és újra véredet a Házért? Megéri, Jena? – hangja halk volt, tiszta, mégis túlságosan érezhető volt benne az aggódás. 

– Túl sokat engedsz meg magadnak, szolga létedre – suttogtam belehajolva karjai közé, és hagytam, hogy gyógyító energiái bezárják a sebeket, megmutatva, hogy mit fedtem el velük: a császári Ház tagjainak csecsemőkorban tetovált jelét, az ezüst félholdat. 

– Szeretek aggódni érted, még akkor is, ha már rég nem fehér a hajad, Jena. Ne ródd fel ezt nekem. Hagyj meg a hitben, hogy érek valamit, ha másként nem, hát így. Hogy valaki olyan legyek, aki törődik veled, ha már senki más nem. Te vagy a legkedvesebb tanítványom – fordított maga felé, lenyalva karomról a holdfény színű vért. – És te vagy a legfontosabb szeretőm. 

– A gazdád vagyok – suttogtam. 

– Tíz éve nem vagy az, Jena. 

– Magadhoz hasonlóvá tettél – néztem mélyen fekete szemébe. 

– Megmentettelek – ölelt magához. 

– Mágiával tettél olyanná, amilyen te vagy – haraptam alsó ajkába. 

– Varázslattal tüntettelek el a világ elől. Hidd el, hercegnőm, én fizettem ezért a legnagyobb árat. Hagytam, hogy árnnyá válj, akit havonta csak egyszer ölelhetek úgy, ahogy szeretném – nyúlt fenekem alá, és felemelt. 

– Ugyan, Shirma’in. Ne légy szentimentális. Nem te tettél árnnyá, hanem azok, akik miatt meg kellett halnom. Vagyis, akik miatt a hercegnőnek el kellett tűnnie – öleltem át nyakát. – Mehetünk? – kulcsoltam át lábaimmal derekát. 

– Szerinted három hét után képes lennék így itt hagyni? Egyetlen érintés nélkül? – fekete haja arcomba hullott, ahogy ledöntött az ágyra. 

Saját szívverésemen éreztem az övét. 

– Nem mondtam, hogy az audiencia után elengedlek. De a császárnő ép elméje most fontosabb. Gondolom nem mondta el neked, hogy mit szeretne – simogattam meg arcát, majd ujjaim felsiklottak hegyes fülére. 

A Könnyű-léptű egyetlen olyan testrésze, ami az én érintésemre válik érzékennyé. 

Belehajtotta fejét tenyerembe, és reszelőset sóhajtott. 

– Mindig próbára teszed a türelmemet, Jena. De ezúttal nem hagyom, hogy messzire juss. Egyébként igazad van – mászott le rólam. – Van, amikor a szerelmemnél vannak fontosabb dolgok is – szavaira csak pislogtam, értetlenül, mert olyan dologról beszélt, amiről sosem. – Mutatni akarok valamit, mielőtt meglátogatjuk a császárnét. 

Lustán bólintottam, pislogás nélkül. Az ablakon beszűrődő holdfényben kísértetiessé váló alakja vonzotta tekintetemet. Ő vallott, én nem. Soha nem is fogok. Ki tudja mennyi idő adatik még meg nekem? 

Miért okozzak neki nagyobb fájdalmat, mint amit eddig is érez? Lehet, hogy a császárnővel együtt én is el fogok tűnni: akkor nincs értelme hiábavaló ábrándokba kergetnem Shirma’int. Az is lehet, hogy küldetésemmel együtt megszabadulok mindentől, ami az árnyléttel együtt jár, és visszatérhetek a normális emberek közé, mint valódi entitás. Ha az utóbbi történik, akkor majd ráérek azon gondolkodni, hogy hozhatnám rendbe az érzéseimet. 

De addig is csak havonta egyszer, egy éjjel ölelhetem, a Sötétség óráinak közeledtével. Ami ma jött el. 

– Sietnünk kell, vezess, Mester – váltottam hangnemet, engedelmessé és szelíddé tett a közelsége, minél több időt töltöttünk el együtt. 

Alig fogtam meg a csomagomat, máris megragadta kezemet és egyetlen rántással átrepített árnyakon, falakon, köveken keresztül egészen a kastély keleti szárnyában álló szobámba. Egyetlen lépés és levegővétel elég volt, hogy rájöjjek: nem vagyunk egyedül. Még mielőtt pengét ránthattam volna, Shirma’in lefogta kezem. 

– Inkább töröld meg a homlokodat. A vérveszteségtől nehezebben bírod az árnyéklépteket, pedig tudhattam volna – szorította ökölbe kezét. – Legközelebb majd jobban fogok rád figyelni, úrnőm. 

– Ugyan – legyintettem. – Semmi bajom. Azt mondd meg, ezek mit keresnek itt? – intettem szédelgő fejjel a két makrancosnak tűnő szörnyre. 

Szörny. Kettő is. A szobámban. Tíz éve még visítógörcsöt kaptam volna, ha meglátom őket. Most azonban csak követtem Mesterem mozdulatát és hozzájuk léptem, érintésemre gurgulázásszerű dorombolásba kezdtek. 

– A Tanács úgy döntött a múltkori eset után, hogy nem bíznak semmit sem a véletlenre. Gyíkok fognak őrt állni az ajtód és az ablakod alatt is. 

– Ők nem gyíkok, Shirma’in – térdeltem le az egyik elé. – Wyvernfattyak. Igaz, szépségem? – mutattam a nősténynek balom sebeit és a félholdat. 

A nőstény egy pillanatra hátrahőkölt, majd mozgékony orrlyukkal szimatolta meg a lassan hegedő sebeket, végül párja árgus pillantásának kíséretében megnyalta alkaromat. 

– Mit csinálsz, Jena? – vágta ketté a némaságot Shirma'in aggodalmas hangja. 

– Befejezhetnéd már a görcsölést, tudok magamra vigyázni. Megismertetem magam velük, mert gondolom te sem szeretnéd, hogy néhány nap múlva a saját vérembe fagyva találj meg, miközben Fiber és Kala a belső szerveimben dagonyáznak. – A hím lábamhoz dörgölőzve fürdött meg a szagomban. 

– Miket nem mondasz, te lány – horkant fel az elf, a megnyikorduló ágyrugó jelezte csak, hogy leült. 

Nem néztem hátra, de sejtettem, hogy megrázkódó vállal hajtotta tenyerébe fejét; hogy nevetését palástolta, vagy megkönnyebbülését, azt csak ő tudta. 

Lassan egyenesedtem ki, és vetkőzni kezdtem. 

Pillantását magamon éreztem mindvégig, ahogy a királykék inget lecseréltem éjsötét mellényre, vállpáncélt, és törhetetlennek titulált mellvértet öltöttem magamra. 

Egyetlen hangot sem hallatott, mégis éreztem levegővételeiben a fel-fellobbanó vágyat. 

– Miből gondoltad, hogy nem rágja szét a karod? – vetett fel egy semlegesnek tűnő témát. 

– Lehet, hogy a varázslataitok hatására folyékony mágia mozgat, és máshogy nézek ki, ahogy Arctalanként bárki, de attól még én én vagyok, Shirma'in. Klarissa hercegnő, a császárné elsőszülött lánya. A fattyak a családot szolgálják, ugyanaz a vérük. Felismernek, ha megízlelik. 

– Te mondtad, hogy ne nevezzelek így többet – kuncogott az elf. 

Elé pördültem, és arcába vágtam a csuklópántot, majd azzal a mozdulattal az ágyra döntöttem, szétcincált párnám és takaróm cafatai közé. 

– Te vagy az egyetlen, aki így nevezhet, de csak a négy fal között, Mester – hajoltam fölé. 

Egykor fehér, holdfény hajam most száradt avarként takarta be. Szórakozottan kezdett el játszani egy barna tinccsel. 

– Mindegy, hogy nevezlek, Jena. Mindegy, hogy ciklusról ciklusra változik a külsőd, ha elmegyek az utcán melletted, akkor is felismerlek – suttogta. – Senki sem érinthet meg, senki sem játszhat így veled. Az én esszenciám mozgat téged, nem engedhetem meg, hogy más megismerje a bájaidat. Mégis tudom, hogy haragszol rám, ha hetekre eltűnök. 

Elgondolkodva ültem le csípőjére, hagyva, hogy felöltse kétségbeesett érzéseit közelségemre. 

– Senkinek nem hagyom. A te esszenciád kavarog bennem, nem lehetek annyira gyenge, hogy hagyjam máséval keveredni. A fájdalmat nem ismerem – emeltem fel bal karomat, majd felé nyújtottam. – Már rég nem tudom, milyen a kín. De a gyönyört felismerem még árnyékként is, Arctalanként is. Veled élem meg, mert tanulok belőle. Hónapról hónapra. Úgyhogy most vedd megtiszteltetésnek, hogy hagyom ezt neked – intettem fejemmel a kiegészítő felé. 

– Vegyem kegynek, hogy rád adhatom? – húzta bájosnak mondható mosolyra száját, miközben felszíjazta rám a bőranyagot. – Inkább már levenném – sóhajtott mélyen. 

– Utána. Ahányszor akarod – kacsintottam. – Bármit parancsol az anyám, akkor sem fogom ma éjjel megtenni. A Sötétség kezdetét neked szánom. Mindig a tiéd volt. 

Beszívtam fűszeres illatát, erőt merítve belőle. 

Nem volt mit tenni, be kellett vallanom újra és újra, hogy Shirma’in közelében újra egésznek érzem magam, így nem csoda, hogy amikor a császárnő lakószárnyába értünk, az asszony már elég paprikás hangulatban volt. 

A császári lakótér. Inkább hasonlított egy emberkéz alkotta parkhoz, mint szobához. Illuziókkal, mesteremberek kezének munkájával alakították ki a ligetet: szökőkúttal, medencével, fákkal és állatokkal. 

A baldachinban fuldokló ágyat alig lehetett megtalálni a pillangók között, mégis tévedhetetlenül, könnyen odasiettem. 

A császárnő köszönés nélkül ragadta meg a hajamat, erőtlen kezével szorítva a takaróra és a nyakában függő kék kristály üveggel kezdett el szenvedni. 

– Azt mondtam siess, Klarissa. 

– Klarissa meghalt – intettem nyugalomra Shirma’int, aki néhány lépésről figyelte az őrületével küzdő asszonyt. 

Az anyámat. Fehér haja szálldosóra volt fésülve, egykor szépen metszett arcán ezernyi ránc futott végig. Bőrének színe egyre gyorsabban váltott fehérről sárgára, köszönhetően betegségének és az enyhítésére használt füveknek. 

A kék kristályban lötyögő folyadék tudtam, hogy milyen hatással van az élő szervezetre. Láttam párszor, használat közben. De nem szerettem volna kipróbálni, hogy mit tenne velem. 

Anyám pedig mindent megtett, hogy belém diktáljon egy cseppnyit belőle. 

– Igyál belőle. Arra is képtelen vagy, hogy rendesen szolgáld a Házad, hát hogy akarsz így férjet szerezni magadnak? 

– Nem szolgálom a Házat, Igraine – suttogtam nyugodtan újra türelemre intve az elfet, aki láthatóan dühével küzdött. 

Éreztem zsigereimben Shirma’int. 

– Csak azzal szórakozol, hogy ennek a senkinek teszed szét a lábad – folytatta az asszony, mintha fel sem fogná szavaim értelmét. 

– Nem teszem szét. És ő nem senki. Neve is van: Shirma’in Carven. Te nevezted ki mellém gyerekkoromban. 

Zavartalan beszédemtől sem állt le kényszeres itatási vágyával. Egykedvűen löktem el kórtól gyenge karját, és kiegyenesedve megragadtam hálóköntösét közelebb rántva magamhoz. Csontjai zörögtek, a szemei körüli karikák még mélyebbre váltottak a felismeréstől és a váratlan mozdulattól. 

Mintha most rázódott volna helyre az agya. 

– Jena? – suttogta. 

Nyelve nehezen forgott, mégis némi értelem csillant a szemében, ami olyan volt, mint valaha az enyém: áttetsző zöld, halványarany izzással. 

– Rendelkezz velem, Igraine császárnő. De ne merd Mesteremet még egyszer a szádra venni! 

– Miért véded őt? – pillantott félre az asszony. 

– Amiért a mocskos Házadat, anyám. Az emlékekért – engedtem el és hagytam, hogy párnái közé zuhanjon. – Ez a hivatalos változat, amit mindig is szeretsz hallani. A nem hivatalos, hogy sokkal tartozom neki, de ezt te is tudod. 

– Keresd meg azt, aki a vortaine-tojásokat küldte – fogta meg anyám váratlanul a kezem. – Tudom, hogy nem vagyok neked nagy segítség, és már jövőd sincs a Házban, de még mindig a lányom vagy. 

– Nem. Már nem vagyok a lányod – álltam neki háttal és egyenesen Shirma’in szemébe néztem. – Te élsz a múltban, amiatt lettél nyomorék a fejedben. Ha épelméjű lennél minden pillanatban, nem lenne rám szükséged. Nem kellene napról napra azzal küzdenem, hogy megjátszak valamit, miközben Őrszem vagyok a saját családomban. Amivé te tettél, anyám. Ami miatt Shirma’in egyszerre szolga és Mester is. De tudod anyám. Ha egyszer megtudom, hogy miattad ártanak neki – néztem vissza a vállam fölött a csipkefehér hajzuhatagra, majd újra az elfre –, hát az Istennő legyen kegyes hozzád és mindenkihez, aki kezet emel rá, mert én nem fogok. 

Mindketten némán néztek rám. Anyám felől éreztem az értetlenkedést, a férfi felől pedig a hömpölygő érzelmeket. 

Nem engedhettem neki. Nem engedhettem a gyengeségnek, mert csak bántottam volna, így nem fordítottam el fejem, és tovább bámultam meredten, mint kőbevésett szobor. 

– A Tanács segítségedre lesz – szólalt meg újra a császárnő, felvéve gondolatai fonalát. 

– Nem kell segítség. Megy egyedül is. Shirma’int viszont magam mellé veszem. Ő tud figyelni olyanokra, amikre én nem. 

A férfi előreomló hajjal hajtott fejet, mintegy megbékélve a szavaimban rejlő paranccsal. Anyám elengedte kezem, belenyugvóan, türelmetlenségtől reszketve. 

– Legközelebb akkor jövök, amikor én akarok, mégis csak az anyám vagy, akit bármikor meglátogathatok. De ne keress, nem vagyok a szolgád, mint a többiek – fordultam vissza hozzá, és gyógynövények illatától bűzlő hajához hajoltam egy ártatlan, valaha gyermeki csókra. 

– Akkor jössz, amikor akarsz, Jena – húzódott takarója alá az asszony. 

A férfivel oldalamon lépkedtem a lakótér bejáratáig. 

– Mit láttál, Mester? – Halk hangom nem volt több, mint madárszárnyak csattogása. 

– Démoni erők mozgatják a szálakat, úrnőm. Nem tudom, hogy képesek leszünk-e megállítani ketten. 

– Mit láttál a szemében? 

– Őrületet, Jena – nyitotta ki előttem az ajtót. Nem, inkább kaput. Mozdulatok nélkül, mágikus erejét megmutatva. 

Megtorpantam, mielőtt visszanéztem volna az ágyban fetrengő császárnőre. 

– Vajon tudja, hogy belehal, ha kiderül, hogy ő küldte a vortaine-tojásokat? 

Shirma’in megragadta a könyökömet és a fülembe sziszegett. 

– Te most miről beszélsz, Jena? Ő az anyád. 

– Az anyám, aki megszült, de te neveltél, Shirma’in – simogattam meg arcát lágyan mosolyogva. – És te nem akartál megölni. Soha. 

Karja lehullott, majd egyetlen mozdulattal kilökött a szobából. A folyosón a falnak nyomott, és egészen közelről nézett arcomba. 

– Meg se forduljon a fejedben, hogy őt vádolod. 

– Te most kit szolgálsz? Őt vagy engem? – csattantam fel ellökve magamtól, de feszes izmú teste újra hozzám tapadt. – Túl közel vagy. 

– Nem érdekel, Jena – nyomult még jobban, combja lábaim közé furakodott. – Téged szolgállak, mindig téged – emelte fel jobbját és megmutatta a tenyerébe vésett mágikus rajzolatot, ami most ezüstös fénnyel izzott fel. 

Csuklómon a félhold viszketni kezdett a látványra. 

– Te vagy az egyetlen gazdám, de nem beszélhetsz így az uralkodódról, még akkor sem, ha anyádként megtagadtad. Nem ő akart megöletni – tagolta az utolsó mondatot. 

– Honnan tudod? – kérdeztem halkan. – Nem voltál ott. Nem érezted a rettegést, a saját húsod édeskés illatát, a vér fémes ízét a szádban, ahogy a férgek elkezdtek megenni. Én igen. Még a nevetését is hallottam. 

– Nem voltam ott – engedett fel és reszketve hajtotta fejét vállamba. – Majdnem későn érkeztem. De az nem az ő nevetése volt, azt tudom. 

– Honnan? – érdeklődtem újra. 

– Mert mellette voltam. Helyetted töröltem le a kórtól nyirkos homlokát. Ilyen állapotban képtelenség még a legerősebbnek is távolról irányítania. 

Megdermedtem. 

“Hangok a fejemben, vagy köhögést hallok?” 

– Menjünk azonnal – öleltem át az elf nyakát, aki szó nélkül teljesítette parancsomat és átsuhant velem az árnyak közt a szobámig. 

Fiber és Kala felkapta a fejét érkezésünkre. A két gyíkfattyú álmos tekintettel pislogott ránk. Némán, kérdésektől remegve léptem hozzájuk, és megpaskoltam fejüket. 

– Soha nem kértem, hogy az anyám mellett legyél – róttam fel Shirma’innak, ami a fejemben járt. – Miért? 

– Miért vigyázok rá helyetted is? Nem tartom elhanyagolhatónak a tényt, hogy neki köszönhetem a létezésedet – vont vállat, és arrébb dobálva az ágyról a romos ágyneműt leült. 

– Tűnés onnan. Ott én alszom – kezdtem el levenni mellvértemet. – Azt mondd meg nekem, Mester, hogy lehet az, hogy haragudnom kellene rád ezért, mégsem érzem teljes árulásnak azt, hogy hetekre egyedül hagysz? 

– Talán, mert Arctalan vagy. Átlátsz olyan dolgokon is, amiken mások nem. A változásaid, az ahogy kezeled a jelenlegi helyzetedet más megvilágításba helyezik a környezetedet. 

–Mágus – szinte köptem a szót megvetésemben. – Mindig olyan okosan ki tudod magad vágni a magyarázataiddal. 

– Ezért szeretsz – nevetett fel keserűen. 

Nem méltattam válaszra. 

A két szörnyike lustán tápászkodott fel, a nőstény az ajtóhoz, a hím az ablakhoz vonszolta testét. 

– Látom, egyedül fogok aludni az ágyamban – húztam el a számat, ahogy a vállvérttől és a mellénytől is megszabadultam. 

– Elküldesz? – lepődött meg a férfi. 

– Azt egy szóval sem állítottam. De hadd játszadozzak el kicsit a tudattal, hogy haragszom rád – néztem rá megfordulva. 



Shirma’In 



A hercegnő meztelen idomai most sem hagytak hidegen, ahogy a tudat sem, hogy kevés az időnk. 

– Kölyökké válok melletted, ha arra kényszerítesz, hogy könyörögjek az ölelésedért. De megérdemlem, ha haragoddal büntetsz. 

– Sok mindent nem mondasz el nekem, Shirma’in, pedig azt hittem, hogy megbízol bennem – kötötte ki pantallója övét, ami keskeny derekát ölelte át. 

– Tudom, és megpróbálok a továbbiakban megfelelni az igényeidnek. 

– Az igényeimnek veled kapcsolatban, köszönöm de semmi bajuk – lépett közelebb pőrén. 

Alabástrom fehér bőrén mindenhol, ahol egyébként ruha fedné, ezüstszín félholdak tucatjai fénylettek fel a holdfényében. Klarissa, vagyis most már Jena még mindig tüneményesen szép volt. Egykori holdvilág szín haja még mindig hiányzott. Sokszor emlékeztem vissza rá az elmúlt években, ahogy gyermeklányként összefogta, felfedve arca keskeny ívét, fülének kerekségét, ami gyökeres ellentéte volt az enyémnek. 

Évekig taszítottam magamtól a vonzalmat, amit éreztem iránta, hisz' sem pozíciónk, sem származásunk nem engedhette meg, de Jena néma közeledése feloldotta bennem a gátakat. Lehet, hogy több száz év állt kettőnk között, mégis a hatalom, amit megosztottam vele azután a kesernyés éjszaka után, megnyitotta érzéseimet előtte. Befogadott, megnevelt, emberszámba vett. Nemcsak mint szolgát emelt magához a rabszolgából, hanem mint Mestert és szeretőt is. Miatta még a császárnő is elfogadott. 

– Min gondolkozol, Mester? – lépett hozzám közelebb, felém nyújtva kezét, amire közel egy órája szíjaztam fel praktikus álcáját. 

– A múlton – kezdtem el lassan kioldani. – Anyádnak azt mondtad, ő él az elmúlt események árnyékában, de lehet, hogy nem volt igazad, Jena – súgtam. – Én akarom. Vissza akarlak kapni. 

– Miért? Hogy megint én legyek a te arrogáns gazdád? – térdelt fel lassan az ágyra, két combja közé szorítva testemet. 

Öntudatlanul dőltem hátra, vékony csuklója köré fonódtak ujjaim, jeleink egymáshoz értek. Közelségére és a két erő hatására bizsergés járt át tetőtől talpig. 

– Hogy végre megkapjalak – fogtam meg másik kezemmel állát, közelebb húzva, hogy megérintsem puha ajkát. 

Soha. Soha nem volt a viszonyunk olyan – mély fájdalmamra –, amilyenek a császárnő beállította. 

Jena minden kín és gyönyör ellenére megmaradt érintetlennek, különben nem lehetett volna belőle Arctalan. Egyetlen kapcsolatunk a jelek közötti kötés feltöltése volt. 

Ezekért a percekért maradtam még életben. A szerelem, amit iránta éreztem, valóban kölyökké tett, és minden alkalommal egyre izgalmasabbá vált, amivel a kötést erősítettem fel kettőnk között, miközben a mágikus egyesülésben feltöltöttem a lányt. 

Jena valamit tényleg nem tudott: vérelfként én is a családjához kötődtem, de leginkább hozzá, hisz' az ő ízét éreztem azóta, mióta majdnem belefulladt a tóba, ami róla kapta a nevét. 

Keserű könnyekkel emlékezek azokra az órákra, míg visszahoztam az élők közé, hogy néhány hét múlva újra elveszítsem: ezúttal majdnem végleg. 

Ez járt a fejemben, ahogy átültettem a hatalmam egy újabb részét Jenába. 

– Túl heves vagy – suttogtam aléltan. – Így meg fogsz ölni. 

– Legalább senki mást nem fogsz szolgálni, ha már én nem leszek – szorította össze combjait izmos satuba fogva csípőmet. – Adj még – nyöszörögte. 

Jena tekintete éhségről árulkodott. 

És mérhetetlen függőségről. 

Függött tőlem, az erőmtől, a kötéstől, a vérkapcsolattól. 

– Meg fogsz ölni – mondtam újra, de ő csak megrázta a fejét. 

– Kell. 

Most rajtam volt a sor, hogy ellenkezzek, bár az elég erőtlenre sikerült. 

– Nem kell. Szívesen adom. Meghalnék érted. És miattad, tudod – fontam ujjaimat újra csuklójára, ezúttal teljes egészében lefedve a jelekkel egymást. 

Zihálva nézett rám, mintha most élné át az összes ölelést és csókot. 

– Shirma`in – nyögte lecsukódó pillákkal. 

Akárhányszor változott, akármilyen arcot öltött, ő még mindig Klarissa Varten volt, Igraine császárnő lánya.

forrás

Tovább

Lir Morlan: Éj

megosztotta: Porcelánszív




Az alkony emlékeként a horizonton nyugvó utolsó fénypászmákat is meghódította végül a keletről érkező sötét – csillagfestett díszletfüggönye borult az új felvonás fölé.
Ideért az Éj.
Nem sietett, lassan lépett, maga előtt terelve a fényeket, előbb a világosabb árnyalatokat szorítva ki, majd a felhők bíborára szórt sötétezüst port – szürkébe hajlott innen lentről. Eltűnt lassan minden vörös, minden sárga és minden zöld, a mély tónusú kék is követte, feketévé érlelve önmagát.
És ahogy Ő közeledett, magával hozta az ezernyi csodát! Léptei nyomán elsimultak az egyenetlenségek, feketévé fakult minden létező, és az árnyak teljesen feloldódtak a valóságban. Érintése nyomán csillagok ezrei gyúltak, és halovány, elegáns, apró gyémántokként szórták kristályszín fényüket a világra. Rég nem hallott, ősi altató ritmusára pulzáltak a végtelen messzeségben.
Csillagpor hullott felleghajtója alól, és a könnyed szél keverte csillám szétterült a város fölött, megannyi álmot hintve szét.
Hisz az álmok ugyanabból az anyagból születnek, mint a csillagok. Forrva, izzón, magukban hordva a mindenséget szállnak alá, hogy az emberi lélek által keljenek életre. Teljesülve pedig – talán – visszatérjenek az Univerzumba.
Ő levette köpenyét, és szétszórta róla az új ígéret meséjét, hogy álomba szenderítse általa a világot.
Itt volt.
Ideért az Éj, és visszatérő barátként ölelte át a Létezést, újra egyesülve a Nyugalomban.


ideért az éj...


Tovább

Britpopper: A fehér lepel

megosztotta: árnyakhangja




Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. És vannak, amiket meg lehet ugyan magyarázni, de csak annál borzalmasabbakká válnak tőle. Tudom jól, hogy kész képtelenségnek fog hatni, amit most leírok. Biztos vagyok benne, hogy eme beszámolóm után sokan képzelgő bolondok, és tébolyodott őrültek közé záratnának. Nem csodálom. Ha nem a saját szememmel látom, én magam sem hittem volna el. De ott voltam, és sajnos nem csak egy rossz álom volt az egész, amiből bármikor felébredhettem volna. Ott álltam az ajtóban, és a szívem vadul kalapált. Levert a víz. Megrengett a hitem Istenben, a teremtésben, és a természetben. Azt kérdezik mi végett? Mert régi ismerősöm, Laci, olyat tett, amit elképzelni sem mertem volna: átverte a halált. 

Lacival mindig is jóban voltam. Ugyan nem álltunk túl közel egymáshoz, de egész jól kijöttünk. Cimborák voltunk. Egy általános iskolába jártunk, és nem is lakott túl messze tőlünk. Gyakorta átugrottunk egymáshoz biciklivel, hogy aztán a többieket összeszedve tekerjünk egy nagyot a kerületben, avagy PC újságok felett csorgassuk a nyálunkat olyan videojátékokra, melyek nekünk úgysem futnak el. Halk szavú srác volt, bozontos sötét hajjal, és nagy, gesztenyebarna szemekkel. Mindketten mániákusan gyűjtöttük a matchboxokat. Bár neki nagyobb gyűjteménye volt, és emiatt irigykedtem is rá. Aztán a ballagás után elsodródtunk egymás mellől – a gimit már nélküle kezdtem. Az interneten persze tartottuk még a kapcsolatot, a közösségi oldalaknak hála. Az egyetem alatt viszont már alig-alig beszélgettünk. Mesélte, hogy a Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékre megy, meg hogy megismerkedett egy nagyon kedves lánnyal, akivel úgy tűnik komoly a kapcsolata, de mivel akkoriban az egyetem szinte minden szabadidőmet lekötötte, nem igazán kerestem a társaságát. Persze nem csak az övét nem, másokat is egészen kizártam az életemből. A ZH-k, beszámolók, kollokviumok, és szigorlatok minden időmet felemésztették. De meglepődtem mikor láttam, hogy Laci megnősült. Kissé hirtelennek éreztem a dolgot, hiszen alig volt idősebb nálam. Egy évre rá pedig már kislányuk is született. Akkoriban épp törött lábbal feküdtem a Szent János Kórházban, így jutott időm az egész napos pihenés közepette az interneten lógni. Bőszen gratuláltam is Lacinak, és kedves feleségének a gyönyörű kisbabához, alig győzték megköszönni a bókokat. Később nekem bejött egy külföldi munkalehetőség, és négy évet Bécsben töltöttem. Mikor hazaköltöztem, kibéreltem egy kis lakást az Andrássy úton, és ott tengettem mindennapjaim. Aztán egyik volt osztálytársam felvetette, hogy össze kéne hozni egy osztálytalálkozót. Olyan összeülőset, nosztalgiázva iszogatósat. Én nem voltam ellene, és sikerült a többieket is beszervezni, úgyhogy meg is lett szervezve november végére. De Gábor – akivel anno szintén elég jóban voltam – figyelmeztetett, hogy Laci nem valószínű, hogy el fog jönni. Tragédia történt ugyanis a családjukban: meghalt a kislánya. Valamilyen alsó légúti fertőzés vitte el szerencsétlent, a találkozó előtt alig néhány hónappal. Épp októberben volt a temetése. Lesújtott a hír, és szinte biztos voltam benne, hogy Laci nem teszi tiszteletét az osztálytalálkozón. Ennek ellenére mindenkit meglepett, mikor mégis eljött. Kissé megkésve érkeztem, mert kimaradt egy busz. Otthon az egyik régi fiókos szekrény mélyén találtam egy matchboxot, amit valamikor még tőle kaptam kölcsön. Gyorsan zsebre is vágtam. Gondoltam ha mégis eljön, majd visszaadom neki. Mire odaértem, már majdnem mindenki ott volt. Először elkönyveltem magamban, hogy otthon maradt, mert sehol sem láttam. Aztán hirtelen odalépett hozzám a hátam mögül: 

– Szervusz! – szólított meg. 

Hebegtem valami köszönésfélét, aztán kicsit elbeszélgettünk a többiekkel, de láttam rajta, hogy inkább csak muszájból van ott. Később félre is hívtam, hogy elszívjunk egy cigarettát. Nem mertem rákérdezni a családjában történt eseményekre, de egy idő után magától is elkezdett róluk beszélni. Elmondta, hogy mekkora csapásként érte őket Anita halála, és hogy a felesége inkább visszaköltözött a szüleihez Győrbe. Elcsukló hangon taglalta nekem mindazt a kálváriát, melyet a kislány betegsége hozott rájuk. Hogy kórházról-kórházra jártak, rengeteg gyógymódot kipróbáltak, és mikor úgy tűnt végre az egyik használni kezd, hirtelen minden tragédiába torkollott. Laci kislányának halála érezhetően rányomta a bélyegét az osztálytalálkozóra. A felszabadult hangulat helyett csak félszeg nevetések, és sajnálkozó, lopott pillantások maradtak. Odaadtam neki a matchboxot, amivel legalább sikerült kicsikarnom belőle egy gyenge mosolyt. Aztán le is léptem. Azt hittem soha többé nem hallok felőle. Emlékszem, direkt meg is néztem a közösségi oldalakon vajon fenn van-e még, és bár fenn volt, családi állapotát visszaállította „egyedülállóra” és kvázi az összes képét letörölte. Pár hétig még gyakran járt a fejemben. Gondoltam rá felhívom, de úgy éreztem van neki elég baja. Szép lassan pedig a feledés homályába merült. Rá egy évre, épp karácsonykor megcsörrent a telefonom. Laci volt az. Lelkendezve beszélt: 

– Szervusz! Csak kellemes ünnepeket szeretnék neked kívánni! Illetve ha lenne egy kis időd a sok halászlé, meg bejgli mellett, szeretnék összefutni veled! – kérlelt. 

– Szia! Rendben van, benne vagyok! Pontosan mikor találkozzunk? 

– Amikor neked jó! 

– Jól van, megbeszélhetjük! 

Mikor letettük, emlékszem mennyire meglepett, hogy eltűnt belőle az a búskomorság, ami korábban hatalma alatt tartotta. Belementem a találkozóba. Január elején futottunk össze a Nyugati pályaudvaron, és beültünk egy közeli kocsmába elkortyolni néhány forralt bort. Szörnyen hideg volt, és jeges szél is fújt, ami teljesen kicsípte az arcomat. Laci viszont láthatóan kivirult. Úgy pattant le a Debrecenből érkező vonatról, mint egy vidám kisgyerek. Találkozónk alatt szinte végig be nem állt a szája, csak úgy köpte magából a szavakat. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt egy dél-amerikai, majd egy nyugat-afrikai útjáról, ősi romokról, a rejtélyes Tazm és Dzsadísz törzsekről, melyeknél vendégeskedett, és szinte végig éreztem a hangjában, hogy nagyon szeretne elmondani valamit, amit nem lehet. Inkább csak csendben kortyolgattam a forralt borom, és hallgattam nyughatatlan beszámolóját. Utána még beugrottunk a Nyugati melletti Alexandra könyvesboltba is, ahol ABC-s könyveket és kifestőket vett. Itt már szinte biztos voltam benne, hogy újra van valakije, aki vagy várandós, vagy már meg is szülte közös gyermeküket. Így rögvest érthetőbb volt Laci megváltozott kedélyállapota, és felfrissült hangulata. Találkozónk végén azzal a feltétellel szállt fel a visszafelé tartó vonatra, hogy mindenképp le kell utaznom hozzá egy látogatás elejéig. Ezt az egyet szinte megkövetelte tőlem. Rábólintottam, és három hét múlva már úton is voltam Debrecenbe. 

Hála az égnek, kijött elém az állomásra. Nagy pelyhekben szakadt a hó, én pedig soha életemben nem jártam még Debrecenben, ezért nagyon hálás voltam neki, hogy kocsival vitt hazáig. Sokáig utaztunk, már azt hittem lemegyünk a térképről, mikor odaértünk. Kinyitotta a kaput, és beállt a kertbe. Szólt, hogy szálljak ki, amíg beáll a garázsba. A fejembe húztam a sapkám, és összefogtam a kabátom, hogy addig se fázzak annyira, amíg beérünk. Vetettem egy pillantást a házra: régi építésű, mondhatni „klasszikus” családi kertes ház, két szinttel, jókora ablakokkal, és szélkakassal. A kert hátsó részében egy gyenge kerítés választotta el az ingatlant egy jókora, sűrű erdőtől. Egyvalamin azonban már akkor megakadt a szemem: a ház felső szintjének ablakainak függönye be volt húzva. Épp azon gondolkodtam, hogy miért, hiszen a Nap egyáltalán nem süt, olyan szürke az egész égbolt, mintha atomkatasztrófa után járnánk, mikor Laci odalépett hozzám: 

– Gyere, mehetünk! 

Hangjában megbúvó izgatottság lapult. Kinyitotta a bejárati ajtót, így az előszobába jutottunk, ahol lehúztuk sáros bakancsainkat, és beléptünk a nappaliba. Azonnal megcsapott egy olyan mérhetetlenül orrfacsaró, tömény, édeskés bűz, amitől majdnem ott helyben öklendezni kezdtem. Ahogy körülnéztem a nappaliban, rengeteg helyen elhelyezett illatgyertyákat, és különféle illatosítókat, szagtalanítókat láttam. Bár maga a nappali nem volt nagy szám. Állt benne egy nagy-képernyős TV, egy Hi-Fi, néhány polcos szekrény, egy lestrapált kanapé, meg egy ébenfa dohányzóasztal. 

– Hozok valamit inni! – mondta, és már a konyhában is termett. 

– Én pedig addig elmegyek mosdóba! – kiáltottam utána. 

– Rendben, rendben, ott van a folyosó végén balra! 

Elsétáltam a TV mellett, közben nem tudtam levenni a szemem a sok illatosítóról, melyekkel kvázi körbe volt bástyázva a nappali. Keskeny folyosó vezetett a mosdóig, melyet két oldalról a falra aggatott családi képek szegélyeztek. Némelyiket felismertem korábbról az internetről, hiszen Laci közzétette őket a profilján. Egy-két kép volt csupán, mely Lacit és a (volt) feleségét ábrázolta, a többi képen a kislányuk, Anita volt látható. Mondanom se kell, rettenetesen megsajnáltam szegény régi cimborámat. Szerencsétlen bennragadt a múltban. Láthatóan ragaszkodik még a régi emlékekhez, miközben az élete kezd darabjaira hullani. A mosdóban dolgom végeztével belenéztem a tükörbe. Farkasszemet néztem saját magammal, és tudtam, hogy segítenem kell ennek az embernek, mert jelenleg csak rám számíthat. Az eszembe se jutott, hogy minek vett a könyvesboltban gyerekkönyveket, és hogy merre lehet az új családja. Mikor visszamentem, egy bögre forró teával várt: 

– Tessék, ez majd felmelegít! – mosolygott, és a kezembe nyomta a forró italt. 

– Gyere, menjünk fel...szeretnék mutatni neked valamit – volt valami nyugtalanító a hangjában. 

Felcammogtunk a lépcsőn a második emeletre. Itt még erőteljesebb volt a bűz. Két-két szoba nyílott mindkét oldalon, de a jobb oldalinak az ajtaján lakat lógott. Szépen kialakított felső rész volt, azonban egy-két helyen a tapéta már leszakadozott. Valamiért elkezdett borzasztó hevesen verni a szívem, amint a lakattal lezárt ajtó felé vettük az irányt. Jókora, fehér ajtó volt. Laci egy apró kulccsal kinyitotta, és levette a lakatot, majd kitárta az ajtót. A döbbenettől a földre ejtettem a teás bögrét, amely darabokra törött. A szoba stílusos gyerekszobává lett alakítva, méghozzá egy kislány számára. Halvány rózsaszín festést kapott, melyet helyenként színes, csillogó matricák, és lányos poszterek tarkítottak. Bal oldalán egy jókora szekrény állt, mely ajtaján korábban méretes tükör lehetett, de eltávolították. A nyoma még mindig ott fehérlett. A szoba jobb oldalán egy íróasztal foglalta el a helyet. Rajta megannyi színes ceruza, toll, zsírkréta. A szoba közepén pedig egy hatalmas ágy helyezkedett, mely köré áttetsző függönyt rögzítettek. Az ágyon pedig ott ült Anita. Fehér lepel borította, mely ugyan nem volt átlátszó, és csak az alatta lévő alak csontsoványnál is vékonyabb körvonalait engedte láttatni, de rögtön tudtam, hogy ő az. Ott ült az ágy közepén a legnagyobb természetességgel, és mikor beléptünk, felém fordította a fejét. A döbbenettől mozdulni sem tudtam, pedig éreztem a fájdalmat a lábamban: sikerült a forró teát épp a lábfejemre öntenem. Csak bámultam az apró, törékeny, csont és rothadt bőr teremtményt, melyet jótékonyan fedett a fehér lepel. Körvonalaiban megmutatkozott, hogy már jó ideje halott. Groteszk sziluettje halálos rettegéssel öntött el. 

– Kérlek, ne ájulj el... – törte meg a csendet Laci. – El se tudod képzelni, mennyi mindent tettem meg azért, hogy az én édes kislányom újból velem lehessen. Fogalmad sincs arról a rengeteg áldozatról, melyet érte hoztam. Az anyja nem értette. Elmenekült. De te láthatod, te láthatod, hogy végül sikerrel jártam. Vannak még vele gondok, de az a lényeg, hogy Anita újra velem lehet. 

– Jézusom... – suttogtam alig hallhatóan. 

Éreztem, hogy remeg a lábam. Szinte önkívületi állapotban álltam az ajtóban, és bámultam az élőhalottra, amint az lassú mozdulatokat tesz, és közben nyöszörgő hangokat hallat. Alig figyeltem a mellettem álló Lacira, aki viszont robotikusan mesélte az istentelen folyamatot, mellyel visszahozta Anitát. A temetés után néhány héttel már megszállottjává vált a kutatásnak, mellyel nemsokára elüldözte a feleségét maga mellől. Mániákusan hitte, hogy minden élet csupán kémiai, és fizikai folyamatok eredménye. Hogy a halottak mesterséges ujjáélesztése csupán a szövetek állapotától függ. Ha a bomlás még nem visszafordíthatatlanul előrehaladott, ha a szervek még úgy ahogy működőképesek, akkor – mint egy számítógépnél – újra lehet indítani azt a különös folyamatot, melynek neve: élet. Ám Laci elkövette azt a hibát, hogy túl sok időt szentelt a kutatásnak, és mire odáig jutott, hogy előkészítvén mindent, csak a megfelelő alanyra volt szüksége, már eltelt hét hosszú hónap. A bomlás megindult, ő pedig egy félig szétrothadt testet hozott vissza az életbe. Kimondhatatlan nevű vegyszerekről, fecskendőkről, lombikokról, és kémiai folyamatokról papolt. Közben Anita lemászott az ágyról. Lassú, lomha, sántító léptekkel járt. Felém fordult és morogni kezdett. A lepel alól kidugta kezét, mely sárgás-zöldes barna volt a bomlástól. Egyenesen rám mutatott. 

– Mit tettél? – fordultam oda Lacihoz. – Miféle szörnyűséges kísérlettel, miféle sátáni tudománnyal verted át a halált? 

Csak mosolygott. Kellett pár perc, hogy megbizonyosodjak róla: ez mégsem egy lidérces álom – bár az lenne! Hátraléptem néhány lépést, amíg hátammal neki nem ütköztem a mögöttem lévő falnak. Nekidőltem, és leültem a földre. Lesokkolt az élmény. Bámultam a kis szobában álló élőhalottat, és még akkor sem voltam képes teljes mértékben felfogni, hogy amit látok, az valóságos. Laci nekiállt összeszedni a földre ejtett teás bögre darabjait. Szólt, hogy semmi gond, készít majd egy másikat – de nem igazán figyeltem rá. Rémisztő gondolatok cikáztak elmémben. El akartam futni, de a lábam meg se mozdult. Egyébként is, mi értelme lenne elfutnom? Kinek mondhatnám el mindezt? Mi értelme lenne egyáltalán bárkinek is elmondani? Fogalmam sincs, hány percig kuporogtam ott a hideg padlón, Anitát bámulva. Anita? Egyáltalán nevezhető ő még Anitának? Se nem élő, se nem holt. Nem tudom, nevezhetem-e emberi néven. Egy csontkollekció, összeaszalódott múmia, a legfélelmetesebb, legborzalmasabb rémálmok lidérce, kit ha nem fedne a fehér lepel, a látványtól azonnal megállna a szívem. Hitchcock óta tudvalevő, hogy attól még inkább félünk, amit nem láthatunk. Az én esetemben az élénk fantáziám, csak még horrorisztikusabb képet festett elém, mint amilyen a valódi látvány lehetett. Szerettem volna hirtelen felébredni otthon, a saját ágyamban, de a forró teától még mindig sajgó lábfejem rendre emlékeztetett rá, hogy továbbra sem álmodom. 




– Menjünk le, készítek egy új teát – szólalt meg Laci, és becsukta Anita szobájának ajtaját. 

Mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy képes voltam racionálisan gondolkodni, már azon kaptam magam, hogy lefelé baktatok vele a lépcsőn a konyhába. Ugyan a fehér lepel által borított halott kislány képe élénken élt még bennem, igyekeztem elterelni a gondolataim. Hogy is sikerülhetett volna? Lementünk a konyhába, Laci feltett vizet forralni, én pedig leültem egy kis bárszékre a konyhapult mellé. Hosszas beszélgetésbe kezdtünk, mely egészen sötétedésig tartott. Elmondta a teljes történetet, Anita kihantolásától kezdve a bizarr vegyületekből álló szereken át egészen a sikeres kísérletig. Azt mondta, nem ez volt az első ilyen eset, hogy egy ember visszatért a halálból. 1912 szeptemberében egy különös cikk jelent meg, mely egy fiatal férfi haláláról szólt. A helyi templom vezetője látta a férfi halálát, és később ő maga szervezte meg a temetést is. A friss halottat annak rendje s módja szerint eltemették a föld alá, ezt a szemtanú saját szemével látta. Pár nappal később azonban egy fához kötözött alakot pillantott meg a közeli erdőben, aki halotti lepelbe öltöztetve, mozgásképtelenül, önkívületi állapotban morgott és nyöszörgött. Később egy hozzátartozója azonosította, hogy arról a fiatalemberről van szó, akit néhány nappal azelőtt eltemették – és akinek halottnak kéne lennie. Csakhogy a fához kötözött alak cseppet sem volt halott. Sőt, azon kívül, hogy teljesen eszét vesztette és semmiféle kommunikációra nem volt képes a külvilággal, nagyon is életben volt. Hónapokkal később hunyt el, immáron véglegesen. Aztán előkerült még néhány hasonló történet – főként Haiti környékéről –, és szó esett egy szinkretikus vallásról, a vuduról is. Figyelmesen végighallgattam a történeteit, és közben nagyokat kortyoltam a teából. 

Mikor befejezte, csend borult ránk. Mély, síri csend, melyet csak a kertben ciripelő tücskök hangja zavart meg. Az emeletről kaparászás hallatszott, Laci pedig azt mondta, nyugodtan terüljek el a lestrapált kanapén odalenn, aludjak egyet, és reggel visszavisz az állomásra. Láttam a szemében, hogy reméli, hogy nem mondom el senkinek amit láttam. Közben nekiállt vacsorát készíteni. Szólt, hogy szaladjak fel az emeletre, az egyik bal oldali szobában találok ágyneműket, hozzak le magamnak nyugodtan. Elég nagyot dobbant a szívem, mikor megtudtam, hogy fel kell mennem. De erőt vettem magamon, és amíg ő a krumplit sütötte odalenn, felsiettem az emeltre. Bevallom, a szívem a torkomban dobogott. Rá se mertem nézni a jobb oldali, bezárt ajtóra. Benyitottam az első baloldali szobába, de ott csak bedobozolt holmikat láttam. A második szobában – szemközt a rettenetes jobboldali ajtóval – végre megtaláltam, amit kerestem. Felkaptam pár ibolya illatú lepedőt és egy takarót, majd villámgyorsasággal siettem vissza a földszintre. Végigfutott a hátamon a hideg, mikor arra gondoltam, hogy a lépcső tetejéről esetleg hátrapillanthatnék. Bár tudtam, hogy az ajtó zárva van, ez mégsem töltött el nyugalommal. Odalent aztán megvacsoráztunk, majd kinn, a fagyos téli hidegtől úszó, sötét kertben még elszívtunk egy-egy cigarettát. Mikor visszamentünk, Laci kiszedte a maradék nyers csirkemellet egy kis tálba. 

– Tudod mi az egyetlen baj? – kérdezte kanalazás közben. 

– Mi? 

– Hogy úgy zabálja a nyers húst, mint egy ragadozó állat. Mikor visszatért...más volt. Agresszívebb. Állatiasabb. Nyugtatózom minden nap, de ezt nem tudom, egyszerűen nem tudom kiölni belőle. Mintha egy tigrist tartanék ketrecben. 

Fél percig némán állt a lépcsőfeljárón, aztán a gyerekkönyveket a hóna alá csapva elindult felfelé Anitához. Én közben elterültem a kanapén, és magamra húztam a vastag takarót. Állatiasabb? Mire gondolhatott ezzel? Füleltem. Hallottam, amint odafenn nyílik a zár, hallottam amint Laci beszél, a tál koppanását az asztalon, rágáshangokat, és csámcsogást. Kicsit még jobban a fejemre húztam a takarót. Szörnyen fáradt voltam már, az aznapi események teljesen elvették minden energiám. Laci még a lépcső tetejéről jó éjszakát kívánt, amit épphogy sikerült viszonoznom, mert utána szinte rögtön elnyomott az álom. Lidérces, kellemetlen álmom volt. Egy folyosón jártam, melynek végén csak egyetlen szoba állott, tárva-nyitva hagyott ajtaja vészjóslóan hívogatott. Lassan, nehézkes léptekkel haladtam felé. Ütemes kattogás hallatszódott a háttérben. Mikor odaértem a szobához, meglepetésemre teljesen üresen találtam. Még egy árva bútor sem volt benne. Igen ám, de amint megfordultam, hogy elhagyom a helyet, hirtelen ott állt előttem ő. A halott kislány, Anita. Fehér lepelben, előre nyújtott, csontos kezekkel közeledett. Hátrálni akartam de a szoba mögülem eltűnt, helyén csupasz fal termett. A csontos kezek pedig elértek, és amint megragadtak, zihálva ébredtem fel rémálmomból. Levert a víz, és rázott a hideg. Rettegve néztem körül a nappaliban. Az ablakon beszűrődő Hold fénye halovány fényárba mártotta a helységet. Semmi gyanúsat nem láttam, úgyhogy befordultam a bal oldalamra, és teljesen magamra húztam a takarót. Beletelt talán egy órába is, mire újból el tudtam aludni. 

Hajnalban ébredtem, mikor az első napsugarak beszűrődtek. Felültem a kanapén. Kidörzsöltem a szememből az álmosságot. Úgy éreztem megbékéltem a helyzettel. Míg előző nap majdhogynem a téboly kerülgetett, annyira ki voltam akadva az átélt események miatt, reggelre sokkal nyugodtabban, sokkal tisztább fejjel tudtam már mérlegelni. Ásítottam egy nagyot, de a művelet a felénél elakadt, mert amit megpillantottam, attól meghűlt a vér az ereimben. A fehér lepel – mely Anita halott testét borította – ott hevert a lépcsőn. Szinte felocsúdni sem volt időm, mikor egy hang megszólalt mögöttem: 

– Elment. Elengedtem. Sosem jön vissza. 

Laci volt az. Ott állt a bejárati ajtóban, az ajtófélfának támaszkodva. Ujjai közt félig leégett cigaretta lógott. Esetlenül, bukdácsolva kászálódtam fel a kanapéról, és léptem oda hozzá. Ekkor vettem észre, hogy a bal kézfeje csupa vér. Vörös csíkok szabdalták, és amennyire ki tudtam venni, harapásnyom okozta őket. Laci üveges tekintettel bámult a kertvégi erdő irányába. Követtem a tekintetét és láttam, hogy a kerítés egy ponton hiányos. Ki lett tépve a helyéről. 

Elengedtem... – hebegte, és kicsoszogott a kertbe. 

A vércseppek vörös pettyeket hagytak utána a friss havon. A döbbenettől én is az ajtófélfának dőltem. Több magyarázatra nem volt szükség. A kísérlet végül mégis kudarcot vallott. A teremtményt melyet Laci visszahozott az élők sorába, már nem a lánya volt. Hanem valami sokkal de sokkal gonoszabb annál. És ő elengedte. Hagyta az erdőbe sétálni. Beleveszni a rengetegbe. Sokáig álldogáltunk ott. Én az ajtóban, ő a kertben. Bámultuk az erdőt. Talán azt reméltük, visszatér. Már nem is érdekelt, ha meglátom a jótékonyan takaró lepel nélkül, csak térjen vissza, hogy újból be lehessen zárni a szobába. Mi lesz ha más talál rá? Miféle tragédiába torkollik majd ez az egész? Később már nem sokat szóltunk egymáshoz. Laci visszavitt az állomásra, és úgy köszöntünk el egymástól, mint két idegen: félszavakkal, sietve. Mikor felültem a vonatra, még visszanéztem az ablakból és láttam, amint elhajt a kocsijával. Soha többé nem láttam őt. Tulajdonképpen senki nem látta őt többé. Örökre eltűnt. Már hazaérkezésem után rögtön fel akartam hívni, de nem vette fel. A közösségi oldalakról is letörölte magát. Pár nappal később szántam el magam, hogy visszamegyek hozzá, és együtt megtaláljuk a megoldást. Kellemesen meleg téli nap volt. Már nagyjából be tudtam határolni, merre lakik. Lementem vonattal, onnan pedig busszal, illetve gyalog. Végül megtaláltam a házat. A kocsi is benn állt. De hiába nyomkodtam a csengőt, nem jött ki senki. Végül rávettem magam, és a nagykaput kinyitva, csak bejutottam – legalábbis a kertbe. A ház ugyanis zárva volt. Az ablakokon belesve elhagyatottnak tűnt az egész. Odafenn a függönyök is mind elhúzva álltak. Arra már nem tudtam rávenni magam, hogy betörést is elkövessek. Egy darabig még bóklásztam a kertben, próbáltam valamiféle alternatívát találni a bejutásra, de reménytelen volt. Arra gondoltam, talán Anita keresésére ment az erdőbe. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy én is elindulok a kiszakított kerítés mentén, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Néhány percig még ácsorogtam ott, és a sűrű erdőt bámultam. Mikor hátat fordítottam neki, hogy elinduljak vissza, száraz gally reccsenését hallottam magam mögül. Gyorsan hátrafordultam, de semmit nem láttam a fák között. Csalódottan kullogtam vissza a vasútállomásra. Közben rendesen rám sötétedett, épphogy az utolsó vonatot sikerült elérnem. Budapestre hazatérvén még emésztettem néhány hétig magamban ezeket az eseményeket, csak aztán jutottam el arra a szintre, hogy le is írjam őket. Az emlékek és a lehetőségek még ocsmányabbak, mint a valóság. Laci és a lánya végleg eltűntek, kilétüket a mai napig homály fedi. De tudják mi a legbizarrabb az egészben? Mi végett határoztam el, hogy feladom a keresést és örökre elfelejtem a házban átélt borzalmakat? Emlékeznek a lépcsőfeljárón heverő fehér lepelre? Mikor másodszori látogatásom alkalmával belestem az ablakon, a lepel már nem volt ott. 




Tovább

Ég és Föld dalai

megosztotta: Porcelánszív



Mindaz, mi körülvesz minket, szép és rút, lágy és kemény, fény és sötét, egyetlen világ két oldalát mutatja. Egy világét, melynek ugyanúgy részei a rét füvei, az erdő fái, ahogy az ég madarai és felhői.
A Pillanatnyi Csodák Apeva Csoport tagjainak alkotásai ezúttal földről és égről szólnak.



Ég és Föld elválaszthatatlan egysége


Papp Attila

Bár 
minden 
embernek
fontos lenne
a Földünk sorsa!








Cs. Nagy László

Ha
nincsen
alattad
föld, kell, hogy két
szép szárnyad legyen.









Börzsönyi Erika

Föld
és Ég
egybeér:
sötét  felhők
takarója csüng












Rostás István

A
földünk,
létünknek
életet ad,
mit becsülni kell.








Kerti Károly György

föld
kiált
a matróz
a kosárban
remény partot ért









Lázár-Horváth Zsuzsa

Föld,
te kék,
te csoda,
nem vigyázunk
eléggé jól rád!


Némethné Mohácsi Bernadett

föld
otthon
parányi
ember formált
múlt jelen jövő








Kertészné Rotter Eleonóra

Föl
földed
vigyázó
oltalmára!
föld nélkül... máshol...?








Németi-Vas Katalin

  
Föld
zöldell.
Virágzik.
rajta élet,
s terem halál is...










Tabir Katóca
Az 
élet 
gyökere 
a föld lelke
szenved miattunk










Ruder Jana
                              
Bár 
lenne 
még időnk
megmenteni 
mit tönkretettünk!



Tökéletes összhang


Ruder Jana

Mily 
szép vagy!
Csillagok
ölében   ülsz,
s életet  ringatsz...








Buday Éva


Ha
teszel
érte a
Föld busásan
terít eleget!








Takács E. Ildikó


Mily
szép szó
szülőföld!
Kötődésünk
méltón tükröző.







Hegyiné Halpert Judit

Kik
élni
akartunk,
testruhánkat
itt vetjük le mind.









Boda-Kalmár Brigitta


szebb
a Föld
mióta
tudom Te is
rajt élsz valahol.








Hreblay Mária

Míg 
nyílik
virág és
dalol madár,
a Föld élni fog.









Kozák Mari

Föld
anyánk
ölében,
álmodoznak
embergyermeki.




Az éjjeli égbolt varázsa



Tárcza Zoltánné

Az 
égbolt,
éjszaka,
titokzatos
fényekkel üzen.







Rozsa Braun

Hogy 
mondjam 
el NEKED,
– égi csillag –
az életem vagy...








Németh Marietta

Az
égben
lakoznak,
kik e földről
már eltávoztak.








Trummer Vali

Zeng
az ég,
fáradt kék
nyarunkra hull
hideg csapadék ...







Cs. Nagy László

Az 
égen
csillogó
szemekkel néz
messze sok csillag.






Tóth Katalin

Az
égen
csillagok 
mosolyognak,
összekacsintunk.







Péteriné Jencski Erzsébet

Ég 
kékje
szemedben,
elmerülök 
szép szerelemben...







Bognár Julianna

Ég
Szeme
Ragyog le
Ránk, áldva a
Mi Szerelmünket










Rácz Gyuláné Violka

Kis
fényes
csillag az
ég kárpitján 
üzenetet hoz.







Nagyoláh Ilona

Ég
küldött,
nap nevelt,
eső itatott,
földanyám ölelt.









végtelen szabadság



Kerti Károly György 

ha
enyém
lesz az ég
csillagokkal
megbillogozom 







Németi-Vas Katalin

Ég
kékjén
áthatol
néhány sugár.
Szivárványt színez.







Kozák Mari

Ég
alatt
velem vár
a sóhajod,
csillaggyermekem.








Tóth Katalin

Ma
olyan 
kék az ég
úsznék benne 
míg el nem érlek.








HF Éva

fenn
gyászol
az égbolt
szomorúan
borul a földre.







Rácz Gyuláné Violka

A
sötét
felhőkön 
is átsüt a
kegyelem fénye.







Boda-Kalmár Brigitta 

a
kéklő
ég alatt
tengermoraj
ébresztett - veled...








Lázár-Horváth Zsuzsa

Ránk
ontja
csillogó,
égi kékjét
felizzó nyarunk.







Börzsönyi Erika

Az
ég most
felettem
nem más, csupán
kéktiszta fátyol







Hegyiné Halpert Judit

itt
vagyok
s te ott vagy
csillag lettél
fénylő égi jel







Zsatkovics Edit

Kék
vizen
hajócska
kék èg alatt
nirvana nekem







Lencsés Károly

A
Bilincs
Rabul ejt
az éghez fůz
csillagjegyekkel








Kertészné Rotter Eleonóra

Mi 
lehet
az égen
mit nem vehetsz
sohasem észre







ha a szív szárnyal...

Tovább