Jégbe zárt világ... - Téli haikuk

megosztotta: Porcelánszív




Lir Morlan

hideg holdfénynél
éles árnyak a havon
tél-éji tusrajz

hó... madárlábnyom.
semmi más nem töri a
táj fehérségét

hosszú a sötét –
leheletem megdermed
ilyen éjszakán

fám csupasz ága
gyászkimonójára vár
addig bóbiskol



Dvorák Etela

hólepte kunyhó
düledező kis kémény
fázik a magány

hintázik a tó
deres fűzfa ágakon
jégbe zárt világ

tél ajándéka
simogató napfényben
gyémánt hópelyhek

didergő ágak
hófehérben lebbennek
téli meseszép



Csütörtöky Ladislaus

fénylő első hó
meggyötört fák rejtenek
rókát osonót

télnek feszülő
nyárfa kopár ágai
törnek álmodban

sötét fellegből
játékos pelyhek hoznak
vidám nevetést

lágy hópaplanon
hol feketerigó járt
utad arra visz



Fekete Auguszta

vonatablakra
lehelt gondolat dermedt
jégvirággá lesz

dermedt faágon
cseperedő jégcsapok
majd lecsöpögnek

jégvirágba zárt
illat jeges nyugalma
csontokig hatol

varjak hangolnak
háttérben tél fuvoláz’
fázik a táj: kárrr



Edit Musinszky

dermedt hajnalon
fagyott ablak – sóhajom
olvasztja jegét

viskóm kilincsén
éhes cinke didereg
szemei csukva

jeges ág roppan,
törzse alszik – fájdalma
nincs...kegyes a fagy

napos reggelen
ragyogó hópelyhekből
halotti lepel



Sapa Brown

mily hideg az est
végig fut a lábamon
csak egy kicsi pók

nézd a téli szél
össze-vissza dobálja
szoknyádról szemem

új évben új lét
ó, másnapos reggelen
szétszórt rizsszemek

nézd, a jégvirág
most mily szép és törékeny
e téli éjben



Walker Zsuzsa

ablakom alatt
nincs több ciripelés
cinke kopogtat

lombtalan akác
merész ecsetvonással
festi ágait

görnyedt akácfán
hó és holdfény csillan…
álma kortalan

fagyos tornácon
nem járok már mezítláb
ez nem Echigo...



Tabi Kazu

szürke hajnalon
pille hullott kezemre
téli szél küldte

tiszta padlómra
a széthúzott ajtón át
hópihe hullott

fagyos hajnalon
csak a hó csikorog az
alvó tó felett

újév reggelén
az éjjel hullott havon
átszaladt egy őz




Fotók: TabiKazu
Tovább

Szilágyi Heléna: Alternatív gyógymód

megosztotta: Heléna Szilágyi



Embernek születtem, és emberként is szeretnék meghalni. Ezt már sokan megígérték maguknak, de a huszonkettedik század derekán nehéz egy ilyen fogadalmat betartani. Sajnos, vannak pillanatok, amikor a saját elveinket is el kell hajítanunk egy nagyobb cél érdekében. Félek, hogy hamarosan eljön ez az idő számomra is. 

Akár az ipari forradalom Londonja, úgy pöffeszkedett a város, és az azt körbeölelő búra a földön járó szmog-felhők mögül. A metropolisz gyárkéményei füstjüket a külvilágba okádták, nem törődve az okozott kárral szennyezték a környezetet. Míg a védőpajzs alatt megszűrt, tökéletesen tiszta levegőt szívhatták a városiak. Csak egyetlen út vezetett a városba, és a teherautó, amelyen elrejtőztem, éppen ekkor ért az alagút legvégéhez, a bejárathoz. 

Ha rám találnak, végem – sziszegtem magamnak. A növekvő feszültséget gondolataimba temetkezve igyekeztem elnyomni, miközben emlékeztettem magam arra, miért is vállalkoztam erre az őrültségre. Őszintén, rengeteg okom volt rá. 

Már egy évszázada nem nyomtattak könyvet, és elektronikus formában is csak ritkán jelentek meg kötetek. A vezetőréteg kiváltsága az olvasás, de apám jóvoltából, illegális huszadik és huszonegyedik századi műveken nőhettem fel, így álmaimban unos-untalan a régi világ ideája ötlik fel bennem. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ebbe a korba születtem… Régebben nem volt ennyire fajsúlyos, illetve fejlett tudomány a géntechnológia, de mióta feltérképezték az emberi genom valamennyi génjét, azóta ez helyettesíti Istent. Aki nem ajánlja fel genetikai állományát a központnak, kívülállóként kezelik. Számon tartanak mindenkit, egy sorszám csupán az emberi személyazonosság. Én természetes úton fogantam, a kevesek egyike vagyok, akit a szülei nem terveztek meg előre a lombikok fölött. 

Édesapám egykor a minisztertanács tagjaként dolgozott, de nem értett egyet ezekkel a törvényekkel, ezért kilépett. A kívülállók nem kapnak munkát, vagy bárminemű segítséget, és egész családját száműzik a metropoliszból. Nekünk is el kellett hagynunk az oxigénburát, majd a kizsigerelt és a szmogtól örökösen szürkületben álló „természetbe” kellett költöznünk. A természet ma már nem a vadregényes tájakat és a vígan csörgő patakokat jelenti, hanem a kietlen táj végeláthatatlanságát, illetve lerombolt városok maradványait. Az egykor „Ceglédnek” hívott településen bujkáltunk, amely mostanra már csupán pár lelakott, romos épületből állt. Sajnos, édesapámat évekkel ezelőtt elkapták, és azóta nem hallottunk róla, édesanyámat pedig pár hete vitte el a szennyezett levegő okozta tüdőrák. Én lettem a családfő, a három kistestvéremet el kell látnom valahogy. Gyér a növénytermés, a gyümölcsök mérgezőek, az a kevés állatfaj, ami pedig megmaradt, potenciális táplálékforrás helyett csak veszélyt jelent ránk. Orvosi ellátás nincs. Nem maradt más választásom, a két kisebb testvéremet az legidősebb húgomra hagyva, vissza kellett térnem a városba, hogy élelmet leljek nekik. 

A sofőrnek fogalma sem volt arról, hogy felszöktem a járgányára. Legalább tiszta lelkiismerettel hazudhatja a vámon, hogy nem hozott illegális importárut. Egy szerves hulladéktól bűzlő tartályba rejtőzve vészeltem ki, míg a vámőrség végigpásztázza a furgont. Meleg volt, nedves, illetve összetétele szinte tökéletesen egyezett az emberi test kémiájával, az egész kocsi roskadozott a dögtől, amit a tudatlan, szegény népnek árulnak majd a piacon. Mesterséges anyagokkal feljavítják, ízfokozókkal ízletessé teszik a nyersen ehetetlen, romlott ételt. 

Az érzékelő bejelzett, ám, amikor a sofőr kinyitotta a rakteret, csak döglött állatok beleit találták, amelyek között nem lepődnék meg, ha a száműzöttek tetemei is megtalálhatóak lennének. Az orrfacsaró bűz hamar meggyőzte a vámosokat, hogy itt nincs semmi érdekes, vagy rendkívüli. Orrlyukaikat befogva, türelmetlenül intettek a férfinak, hogy tüntesse el előlük az áruját. 

Amint lehetőségem nyílt rá, kiugrottam a teherautóból. Egy szegények által lakott, lepusztult városegyedben értem földet. Több száz emeletes épületek lábainál vesztegeltem, átkoztam a fenn lakókat, illetve együtt éreztem a lentiekkel. Akár a tenger, a mocskot felülről dobják a vízbe, de a fenék az, ami örökre megőrzi az összes szemetet. Nem válogathattam, a szerves és szervetlen hulladéktól koszos föld, illetve terhes levegő nem lehetett a legvonzóbb turista látványosság, de nekem megtette. Legalább nem sültem meg, mint kint a sivatagosodó külvilágban. 

Az információs ponthoz siettem, valami támpont kellett, mert az elmúlt tíz évben nem jártam erre felé. Csupán kilenc voltam, amikor száműztek minket. Az érintő képernyős monitorba beírtam, majd rákattintottam az alkalmi munkalehetőségek feliratra. Legalább félig legyen legális, amit csinálok. Mielőtt kijött volna a lista, egy hirdetés jelent meg, amely egy három napos kísérlethez keresett alanyokat. Jó fizetés és még személyazonosságot sem kérnek, a részvétel teljesen anonim. Az időpont és a cím korrekt, úgy döntöttem, elmegyek. 




A váróterem elegáns és kórházszerű volt, teljesen steril. Minden ajtó mellett monitorok villogtak, amin a soron következő páciens nevét vetítették ki. Műanyag csövek futottak a falon, amiben vegyszerek folytak, valamint mozgó padló juttatta el a laboránsokat az egyik helyszínről a másikra. Számomra ez a sok modern kütyü feleslegesnek hatott, csupán a kényelemhez szokott városiaknak tűnhetett létfontosságúnak. El fognak sorvadni az izmaik, akkor meg majd nyafognak! Ja, nem, szintetikusan előállítanak újakat… 

Néztem a sok – hozzám hasonlóan – szegény embert, akiknek nem volt más lehetősége, minthogy kísérleti nyulakká váljanak, hogy a családjuknak megkeressék a betevő falatot. Bejelentett állása csak annak lehetett, akinek már eleve sok pénze, illetve megadatott egy-egy befolyásos ismerős. Sajnos, a gépek olcsóbb munkaerőnek bizonyultak, mint az élő-lélegző humán erőforrás. 

Egyszerre öt embert hívtak be, majd a kísérletvezető nő körbemutatta a labor, illetve a készülékeket. 

– Ha körbenéznek, talán egy kicsit rémisztő lehet ez a sok gép, illetve a sötétség, de azt tudniuk kell, hogy ebben a kísérletben egy gyógymódot igyekszünk kifejleszteni. A vizsgálat során nincs más dolguk, mint befeküdni ezekbe a fémszerkezetekbe és aludni. Az agyhullámaik változásait fogjuk figyelemmel kísérni, illetve betekintést nyerünk az álmaikba. 

– Már elnézést – szólaltam fel. – Az álmaink túl személyes dolgok, ez nem sérti a jogainkat? 

– Sejtettük, hogy ez a gond fel fog merülni. Nos, mi nem fogjuk látni a képeket, valamint a hangokat, amiket álmaik során érzékelnek. Mi csupán az impulzusaikat, érzéseiket követjük, ezért is lesz a fejükön ez a rengeteg elektróda. Emellett az amygdalájukat érzékenyebbé kell tennünk, hogy a reakciókat ezek az apró érzékelők is felvegyék, majd továbbítsák a számítógépeinknek. 

– Oké… – ízlelgettem az információkat. – És mi ez a „érzékenyebbé kell tenniük” a mi… Ízé, mit mondott? 

– Amygdala? Az agy érzelmi központja, ez színezi érzésekkel az emlékeket és a világról szerzett tudásunkat. Főképp a félelem-reakcióban van nagy szerepe, de az emóciók nagy részét irányítja. Ezt bizonyos gyógyszerekkel fogjuk fokozni. Például, ha örömet élnek át álmukban, sokkal boldogabbak lesznek. 

– De a félelem egyenesen rettegésként fog hatni, az undor pedig fóbiaként! – akadékoskodtam. 

– Ez egy átmeneti állapot lesz csupán, önök másnap semmire sem fognak emlékezni. Az álmaink többsége feledésbe merül, nemde? Viszont, ha valaki hajlamos a rémálmokra, vagy van valami szorongásos betegsége, most szóljon! Sajnos, az előbb említett okok miatt, ez kizáró tényező. 

Zsebre vágtam a kezem, majd végignéztem a leendő kísérleti alanyokon, senki nem jelentkezett. Magamban somolyogtam. Az ember szeret hazudni önmagának, így könnyebb elviselni a rosszat. A társadalom legalján élni, illetve kiszorulni a peremre… Mi ez, ha nem egy rémálom? Ebben a teremben, szerintem, mindenkinek megvolt a napi lidércnyomás adagja, de erről senki sem beszélt, a tudósok rétege pedig erről mit sem tudhatott. Hittek a pénz miatt mindenbe beleegyező pórnépnek. Én is fejet hajtottam, bár rossz előérzetem támadt. 

– Rendben, ha nincs veszélyeztetett Önök között, akkor kiosztanám a beleegyezési nyilatkozatot. Alaposan olvassák át, majd az alján írják alá. Rajta van, hogy a kísérlet három napig tart, ám van, akitől egy-két nap után meg kell majd válnunk, mert nem alkalmas alkatilag a vizsgálatra. 

– Ez mit jelent? – tudakolta egy fiatal lány felbátorodva attól, hogy előtte már én is fel mertem tenni a kérdéseim. 

– Nem vagyunk egyformák. Van, aki másképp reagál a gyógyszerre, valakinél nem hat, esetleg mellékhatások alakulhatnak ki. Ebben az esetben meg kell válnunk az alanytól. 

– És ekkor a pénz sem kapja meg, igaz? – kérdezte egy másik, középkorú hölgy. 

– Sajnos. Napi bérezés van, ha valaki képtelen megjelenni, illetve kénytelen távozni a csoportból egy nap, az nem kap fizetést. 

Nagyszerű – gondoltam –, reméltem, hogy minél tovább bent maradhatok. Aztán eszembe jutott a lényeg, amit még senki sem kérdezett: 

– Még valami: miféle gyógymódot akarnak létrehozni? Mire? 

– Remek kérdés! – mosolygott a doktornő. – Én pszichiáter vagyok, a kollégám a gépek mögött pedig neurológus. Rengeteg betegség tudattalan, a köznyelvben tudatalatti, lelki tartalmak, vagy idegi elváltozások miatt alakul ki. Azt akarjuk feltérképezni, hogy álmodás során ezek hogyan jelennek meg, illetve hogyan csökkenthetjük a hatásukat. De először egészséges embereken kell tesztelnünk a módszereinket, hogy tudjuk, egyáltalán azt mérik-e, amit mi szeretnénk. 

Leültettek minket, aztán kaptunk tollat is. Nagyjából végigolvastam a nyilatkozatot, de ahogy körbenéztem, a csoport többi tagja automatikusan aláírta. Úgy hittük, hogy a nő beszámolója alapján már minden információt megszereztünk a kutatásról. Sorszámot kaptunk, én lettem a négyes. 

Aznap este kezdetét is vette a kísérlet. Betereltek minket a helyiségbe, ahol az eligazítás is zajlott, majd mindenkinek megmutatták, melyik műszer lesz az övé. Egy henger alakú, fémszerkezetbe kellett feküdnünk, ám belül kibélelték, takarót és párnát is kaptunk. Megvacsoráztattak minket, hogy biztosak legyenek abban, táplálkoztunk, mielőtt bevesszük a gyógyszereket. Aztán az elektródákat precízen és óvatosan felrakosgatták a koponyánkra, ez csaknem egy félórás művelet volt. A gyógyszer körülbelül ennyi idő után kezdett el hatni. Kicsit kába lettem, a világ forgott, valamint, mintha hallucinációk ugráltak volna a szemem előtt. A doktornő segítségével tudtam csak befeküdni az ágyba, azután nyomba mély álomba szenderedtem… 




Másnap teljesen kipihenten, fitten ébredtem pontosan reggel nyolckor. A többiek is ekkor keltek. Tíz órát aludtunk – már évek óta nem pihenhettem ennyit. A vizsgálatvezető vidáman köszöntött minket, azt mondta, sikeres volt az este. Egyetlen álmomra sem emlékeztem, de megnyugtatóan hatott rám, hogy nem vélt felfedezni semmi problémát. Ennek ellenére, amikor este visszatértünk, már csak négyen voltunk. A középkorú hölgyet kizárták a csoportból. 

– Elnézést, de a hölgy miért nem volt alkalmas? 

– Kiderült, hogy az életkora nem megfelelő a teszt-csoportba. Az emocionális reakciói nem lettek elég erőteljesek. Ezek kamasz, illetve ifjúkorban hevesebbek. 

Beletörődéssel nyugtáztam a válaszát, bár kissé különös volt, hogy kevesebben vagyunk. 

A procedúra ugyanúgy zajlott le: kaja, gyógyszer, elektróda, ágy. Aztán mintha fejbe vágtak volna tíz órán keresztül. Reggel pedig megnézhettük mit rögzített a számítógép, az agyhullámainkat, valamint az elménk aktivitási képét, amit funkcionális mágneses rezonancia vizsgálattal tudtak elénk tárni. Tehát ezért kellett egész éjszaka a fém-izében feküdnünk? Az volt az MRI. Meg voltam lepődve, hiszen ezek több évszázados technikák, de rájuk bíztam. Sajnos, az én helyzetemben fogalmam sem lehetett arról, miféle újabb eszközöket találtak ki az agyi aktivitás mérésére. A tudatlanság a legnagyobb hátrányunk, aminél fogva az orrunknál fogva vezethetnek minket… 





Az utolsó nap már csak ketten maradtunk. Én és a fiatal lány. Csodálkozva néztünk össze, mikor felfedeztük a helyzetet. A doktornő pedig már anélkül válaszolt a kérdésünkre, hogy feltettük volna. 

– Túl egysíkú álmaik voltak, a reakcióik mindenre ugyanaz volt. Elhárító mechanizmusaik és az álommunkájuk primitív. 

Nem igazán értettem, hogy ennek mi köze a kísérlethez, de mivel a kutató az kutató, én pedig csak egy hétköznapi halandó, főleg, hogy száműzött, szavam sem lehetett. 

Az előkészületek ugyanúgy zajlottak, semmi nem változott, sőt reggel is ugyanúgy keltünk. Egy kivétellel: valami érthetetlen űrt éreztem magamban. Nem lettem boldog, hiába kaptam meg a pénzt. 

A vizsgálatvezetőtől elbúcsúztam, ahogy a másik kísérleti nyuszitól is, majd nekivágtam a városnak. Három nap alatt annyit kerestem, mint egy gyári munkás egy hónap alatt. Elégedett is lehettem volna, hiszen így nem kell tovább aggódnom a húgaim miatt, visszatérhetnék hozzájuk és egy-két hónapig vidáman eléldegélhetnénk abból az élelemből, amit a vizsgálat során kerestem. Valami hiányérzetem mégis maradt. 





Bementem a hipermarketbe – hiszen sok az ember, könnyű vegyülni, legalább is ebben reménykedtem, meg gazdagék is itt vásároltak. Kisebb az esélye, hogy a kémiai vegyszerekkel kezelt dögárú kerül hozzám. 

Futószalagokon haladhattunk a sorok között, valamint egy monitoron adhattuk meg, hogy melyik termékből mennyit kérünk. Olyan érzésem támadt, mintha a vágóhídon utaznék. Kosarat sem kellett magunkkal cipelni, mert a monitoron megadott adatokat a pénztárnál már tudták, és kiszolgáltatták nekünk a kiválasztott árut. Csak kellett egy azonosító, illetve felhasználó név, amit megadtunk, és rögtön tudták, miből mennyit meg kinek. Kicsit be is paráztam, nem emlékeztem ilyesmire régről, de nem akartam feltűnést kelteni, így belementem. Nem ismertem a feketepiac árusait, többségük kemény forma volt, kegyetlen figura, akikkel nem akartam összebalhézni. Rég jártam erre, nem voltak ismeretségeim, talán majd máskor… Addig elviselem, hogyha átmenetileg is, de feltűnök a város adatbázisában. Személyes adatokat amúgy sem kellett megadni a születési évemen, valamint a lakóvárosomon kívül, az igazi nevem, meg naná hogy nem tudattam velük, hiszen már azonosító chipem sem volt évek óta. Kivágtam a csuklómból. Majdnem elvéreztem, de a cél szentesítette az eszközt. Szükség volt rá, hogy ne érezzem magam háziállatnak. 

A második emeleten jártam a hentesárunál, amikor egy emlékkép nyilallt az elmémbe. Éreztem a nap melegét a bőrömön, de nem az a kegyetlen égetés volt, mint mostanában a szabad ég alatt. Olyan lehetett, mint, amit a könyvekben olvastam: lágy és simogató. Egy farmon éltem nyugalomban, boldogságban, a húgaim biztonságban voltak, az édesapám még élt. Szinte megelevenedett előttem az illúzió minden szereplője. Könnybe lábadt a szemem… 

Megráztam a fejem, mire az egész eltűnt, és én csak mentem tovább. 

A következő betörésnél a negyediken jártam, az édességeknél, amikor korom és por csapott a képembe, aztán füstöt éreztem. Lőpor, lézer és tűz nyomán lobbant lángok hamvát. Egy lázadás élén álltam, amely során levertük az önkényesen uralkodó vezetést, a gazdagokat. Vigyorogtam, miközben szinte éreztem, ahogy a felszabadított nép hálásan ölelget, meg csókokkal borít el. Eksztázis, csak így lehet leírni az érzést, ami persze rögvest eltűnt, mihelyt rájöttem, hogy ez csak egy ábránd, én pedig még mindig a huszonkettedik század útvesztőjében barangolok. 

Semmi kétség, kezdtem bekattanni. Valószínűleg a három nap alatt átélt álmaim lehettek ezek, és az volt a legviccesebb, hogy szinte epekedtem értük. 

Megdörzsöltem a szemem, majd a kasszához sétáltam. Leadtam az adataim, majd meglepetésemre felakadás nélkül odanyújtották az élelmiszer, még a chipem sem akarták beolvasni. Létezik, hogy minden ennyire klappoljon? Már a B-tervet akartam érvénybe léptetni, bekamuzni valamit, illetve kereket oldani. Kaját meg szereztem volna máshonnan. Még a piacokon árult feljavított étke is jobb volt a semminél. Ám ezek szerint nagyrészt legálisan, sarokba szorítás nélkül túljutottam a rendszeren. Lehet, hogy végre szerencsém lett az életben? 

Fütyörészve, vígan lépkedtem ki az utcára, még a nyüzsi sem zavart. Hónom alatt a testvéreim több heti élelme, sikerélményekkel feltöltekezve indultam meg a városkapu felé. Azt terveztem, hogy egy szomszédos megapoliszba tartó teherautót szemelek ki, majd elbújok a raktérben, vagy egy kamionsofőrt pécézek ki, aki egy kis ellenszolgáltatás érdekében kivisz innen. Persze csak bizonyos keretek között, na. 

Meg is találtam a megfelelő célpontot. A pocakos úriember nem tűnt túl válogatósnak, főleg azután, hogy a napelemmel működő, rozzant járgányát megpillantottam. Régi szerkezet, a városban használhatatlan, mert a nap fénye és meleg a burán kívül ragadt, a külvilágban pedig kevés olyan hely maradt, ahol a szmogtól terhes, savas légkör átengedné a napsugarakat. Biztos valami megmachinált keverék módszerrel üzemeltethette a járművet. Ebben a pillanatban is éppen a központi energiaellátó előtt állt sorban. Egy egyszerű adathordozón, legtöbb esetben egy kártyára töltötték fel a szükséges üzemanyag mennyiséget. Manapság már mindenhez itt nyertek energiát. Nem léteztek már közüzemi csekkek, szolgáltatók vagy benzinkutak, minden a központi hivatalból jött. Az a tudományos kutató központ – ahonnan délelőtt szabadultam – lett a székhelye mindennek. Ott állították elő ezt a rejtélyes energiaforrást is, ami korlátlan lehetősséggel rendelkezett, ám a származását senkinek sem árulták el, csak a legfelsőbb körök ismerték a titkot. Nem is érdekelt engem, és mást se. Sajnos a megélhetési problémák, illetve az iskolázatlanság elterjedése rendkívül jó táptalaja volt a tudatlanság, meg az érdektelenség kialakulásának. 

A málhás szatyrokat megigazítottam a vállamon, aztán kihasználva a sofőr figyelmetlenségét az automobil felé nyargaltam. Be is huppanhattam volna a csomagszállító-térbe, ha nem tör rám hirtelen valami. Valami olyasmi, amit soha sem éreztem. Esteledett – legalább is a beépített a napfény szimulátorok ezt üzenték –, az óra pedig pontosan annyit mutatott, mint amikor a gyógyszereket kaptam az elmúlt három napban. Már nem csak az emlék- illetve álomképek kísértettek, továbbá szédítettek, hanem a koponyám is hasogatott. Szinte szét akart robbanni, nem beszélve arról a remegő görcsről, ami a karomba állt. Mi a rosseb? Egyre hevesebben rázkódott a testem, az agyam pedig távozni készült csontbörtönéből. Rángatózva estem össze az utcán. 










forrás: paranormal.hu

Halovány képfoszlányok és hangmaradványok lebegtek a tudatomban, mikor újra feleszméltem. Megint a kutatólaborban találtam magam. A sóvárgás és a fájdalom kissé enyhült, de tartósan bennem maradt. Nagyokat nyeltem, kiutat kerestem, de hiába szorongattam az ágy rácsait, nem volt elég erő a karomban meg a lábamban, hogy talpra álljak. A mellettem elhelyezkedő komód felé nyúltam, nagy nehezen kirángattam a fiókját, miközben gyógyszer után kutattam. Kellett valami, ami elmulasztja ezt a mérhetetlen hiányérzetet. Álmodni akartam ismét, de a saját álmaim nem voltak olyan élesek és valósághűek, hogy kipótolják az űrt bennem. Egész életemben egy senki voltam, egy rongyos menekülő, egy tehetetlen báb. Tudtam, hogy ez sosem valósulhat meg, de azokban a látomásokban igen. Nem akartam itt élni, ebben… Vissza akartam jutni a képzelet birodalmába! 

Éppen kétségbeesetten turkáltam a szekrényben, amikor belépett a doktornő. Olyannyira megörültem neki, hogy arra szavak nincsenek: 

– Éppen menni akartam megkeresni Önt! – ujjongtam. 

– Valóban? Nem tanácsolom, hogy felkeljen az ágyból. A szervezete legyengült. Egy kamionsofőr talált magára a nagykapu mellett. Valószínűleg a nagybevásárlásból igyekezhetett haza, mert az összes étel kigurult a kosarából. Ijesztő látványt nyújtott, azt mondta a férfi, hogy valamiféle rohama lehetett. 

– Meglehet. Mondja, nem lehetne még egy nappal… egy napocskával kitolni a kísérlet idejét. Nagyon tetszett – motyogtam, közben reménykedő pillantásokat vetettem a nőre. 

– Sajnálom, már az új turnus megy. A labor foglalt, mellesleg megszabták, meddig vehet részt valaki ebben a típusú kutatásban. 

– És gyógyszerekből nem kaphatnék még? Biztos valami mellékhatás, de… 

– Ezek nem játékszerek – cöcögött az orvos megrovóan. 

– Szükségem van rájuk! 

– Talán akad egy megoldás – enyhült meg a nő, majd egy sanda mosoly kíséretében folytatta. – Ez egy hosszabb távú kísérlet, ahol hasonló anyagokkal dolgozunk… 

– Tökéletes! Ott is van ilyen álomdolog? Tudja, ilyen álom megerősítő cuccok… 

– Természetesen. 

– Mit írjak alá? 





Éjszaka nem bírtam aludni, végigkukorékoltam az egészet, és alig vártam az újabb kísérleti időpontot. A csuklóm egy friss heg csúfította el, de nem igazán izgatott, valószínűleg a roham közben szerezhettem. Kiszáradtam, de nem kívántam az italt, vagy az ételt, miközben a végtagjaim szüntelen remegtek. Mintha mindentől megfosztottak volna. A húgaim jobban jártak, hogy nem láttak így, meg biztos boldogulnak egy darabig egyedül, ügyes csajok. Nekem fontosabb dolgom volt, velük ráért később is foglalkozni. 

Délután ketten jöttek értem, a doktornő és egy fiatal ápoló. Az utóbbi beletett a tolószékbe, majd keresztültolt a folyosón, a másik pedig tájékoztatott a részletekről. A felét nem értettem, nem túlzottan kötött le, meg persze, nem is bírtam figyelni. Valami olyasmiről hadovált, hogy rácsatlakoztatnak egy gépre, az lehetek, aki akarok, meg alszok, ameddig csak szeretnék. Pöpec, ennél jobb melót nem is találhattam volna! Aztán, ha vége lesz, gazdagon és elégedetten mehetek haza a kicsikhez. 

Levittek az alagsorba, ahol a fal fémből állt, a folyosó kinézete pedig egy bunkerre emlékeztetett. Az ajtón, amin betoltak, az energiaellátó emblémája díszelgett, de betudtam annak, hogy ez a fődobása a központnak, illetve, hogy nagyrészt ebből finanszírozzák a kutatásaik költségeit. Na, meg mostantól az én fizumat. A nyakamra és a csuklóimra ráerősítettek valami különös kütyüt, majd a könyökhajlatomba infúziós tűt szúrtak, a táplálék és a gyógyszer miatt. Nem érdekelt, csak hogy minél előbb megszűnjön ez az üres, értelmetlen létállapot. 

Befektetettek valami hatalmas fémkapszulába, majd rám zárták a tetejét. 

– Újabb forrás, így már nem fog ingadozni az áram az északi szektorban – könnyebbült meg az orvosnő. – Rendkívüli ötlet volt az új technológiával kiválogatni az álomtartalmak közül a rebellis, utópisztikus leánymesékben élő lentieket. Így legalább kiszűrhetjük a leendő bűnözőket és lázadókat, cserébe pedig energiát szolgáltatnak nekünk. 

A kábítószer lassan elkezdett hatni, így már csak sután, érthetetlenül motyogtam magamban: 

– A könyvek birtokosai már a lelkünket is megkaparintották? – tettem fel a költői kérdést, hiszen ők már nem hallottak engem. – A tudás hatalom… Mi pedig mérhetetlenül buták vagyunk… 

– Az agy csodálatos szerkezet. Tele áramkörökkel és energiával… – kapcsolta be a fémkapszulát a nő, amiben feküdtem. Ettől egyre fáradtabb és fáradtabb lettem, mintha egy maratoni futás közepén tartanék… – A freudi vágyteljesítés valóban létezik, az álommunka mindent elárul: mik a vágyaid, a célod… Ez a legjobb szűrőmódszer, az álomvetítőgép pedig tökéletes eszköz mindehhez. Továbbá ez a legnagyobb fegyverünk is, mert az emberek vadul kajtatják az álmaikat, ha valóságos illúzióként adjuk elő őket, akár függőséget is okozhat. Lásd a mellékelt ábrát… – magyarázta az újonc ápolónak, aki zavarodottan, szinte megtörve figyelte a procedúrát. – Ne sajnáld, ő a társadalom ellensége, mellesleg önmaga egyezett bele. Itt az aláírása – lebegtette meg a nyilatkozatot. 

– De hát… Ő is csak ember – ellenkezett a fiatal fiú. 

– Nem, ő már csak egy elem a város energiaáramlásában. Nincs önálló akarata, vagy emberi tulajdonsága. Hidd el, élvezi! Utópisztikus delíriumban tobzódik. Neki is jó, nekünk is jó. Ugyan, hogy lenne fenntartható ez a fejlett, energiazabáló társadalom, ha páran nem áldoznák fel magukat érte?! A béke mindennél fontosabb, te is beláthatod. Ez a tökéletes „gyógymód”. 

A tudós leereszkedő, szánakozó tekintettel nézett rám a fémszerkezet üvegfedelén keresztül. Pislogtam párat, a testvéreimre gondoltam, azokra a tehetetlen, törékeny árvákra, akiknek csak én voltam a világon. Elüvegesedett a tekintetem, a külvilág lassan elmosódott, majd egy füves pusztán találtam magam. A régi kunyhónk helyén egy takaros családi ház állt, apám és édesanyám várt rám a verandán, a húgaim pedig vidáman fogócskáztak az udvarban. Elégedetten, boldogan néztem őket, miközben azért rimánkodtam, hogy ez az álom ezúttal örökké tartson…




Tovább

Japán hókirálynője

megosztotta: Porcelánszív

 

Yuki-onna (雪女), vagy hóasszony, a japán hitvilág népes családjának egy érdekes alakja, egy yokai. A néphit szerint Újév napján érkezik és február első napján távozik ismét.
Megjelenését többféleképpen írták már le, de többnyire egy magas, törékeny alkatú, gyönyörű lány. Haja bokájáig ér, hófehér, ritkábban hollófekete. Ruhája fehér kimonó. Egyes leírások szerint a bőre oly erősen sápadt fehér, hogy a nő szinte áttetszőnek tűnik. Néha lebegve jár a hó felett, mint a láb nélküli kísértetek, de képes hóvá, vagy köddé válni, ha fenyegetve érzi magát.
Személyisége az elmondások alapján erősen megosztott. Néha figyelmezteti az embereket előre, ha hóvihar jön, máskor tévútra csalja a vándorokat a havas hegyekben, akik aztán reménytelenül megfagynak. Állítólag figyelmezteti a kisgyerekeket, hogy ne játsszanak egyedül odakinn. Ha egy gyermek nem hallgat rá, akkor elrabolja.
Viszonylag fiatal yokai. Először egy, a Muromachi-korból (1333-1573) származó írásban tűnik fel. Alakja eleinte gonosz, de idővel változni kezd. Napjainkra egyre emberibb vonásokkal ruházták fel.
Áldozatait különböző módon öli meg. Van, hogy elég neki a látvány, ahogy a hóviharban eltévedtek meghalnak, máskor csókkal szívja ki az életenergiájukat. Van, hogy az otthonukban tör rájuk, de csak akkor, ha behívják. (érdekes hasonlóság a vámpírokkal…)
Van azonban gyengesége is. Ha egy fiatal férfi megtetszik neki, őt életben hagyja, de az nem beszélhet róla senkinek. Sőt az is előfordulhat, hogy beleszeret a férfiba, akivel aztán családot alapítanak, ám ha kiderül róla, hogy nem ember, akkor elhagyja a családját.
Azonban ne felejtsük, hogy a ma ismert yokai-ok, kamik, szellemek és társaik szinte mind a japán őshitben, a shintoban gyökereznek, így a yuki-onna is. Ő a téli fagy, a hideg és persze a hó metaforája, egyszerre mutatja a szépségét és a veszélyességét. Eredetileg nem ölt embereket, csak meg-megjelent. Később, a századok elteltével változott meg a kép róla és vált először gyilkossá, majd romantikus figurává.  Azt a formáját, amit a filmekből ismerünk, a 19. században kapta, Lafcadio Hearn történetváltozatának hatására.
Kevésbé ismert változata a tsurara-onna, vagy jégcsap asszony, akivel alakja az idők folyamán összemosódott. Az szintén kevésbé ismert, hogy nem csak fiatal nőként létezik yuki-onna, hanem gyermeklánytól idős asszonyig vannak variációi.
Tsurara-onna (つらら女) egy gyönyörű nő, akit talán éppen a férfiak magányossága hozott létre. Ha egy férfi hosszasan, vágyakozva bámul egy tetőről lelógó jégcsapot magányosságában, a tsurara-onna nem sokkal később megjelenik. A felszínen a jégcsapasszony egy hétköznapi – habár kifejezetten szépséges – nő.  Megjelenésükben megszólalásig hasonlítanak a yuki onna-ra, és mindkettőjük életeleme ugyanúgy a tél. Ahogy a téli hó olvadni kezd, és a jégcsapok sem lógnak már a tetőkről, a tsurara-onna is eltűnik a hideg idővel együtt.)
.


Találkozások:
Jeges lénye ellenére a tsurara-onna melegszívű, és szerető lélek. Valójában a legtöbb “jégcsapasszony-történet” arról szól, hogy szerelembe esnek egy emberrel, és hozzámennek feleségül. Ezek a kapcsolatok aztán kivétel nélkül tragédiával végződnek. A gyönyörű menyasszonynak elkerülhetetlenül el kell mennie, ahogy a tavasz közeleg, elhagynia az összezavarodott és megtört szívű férjet, és a jövőbeli találkozásuk a következő télen általában nem ér jó véget, ha hihetünk a legendáknak.
Minthogy úgy néznek ki, mint bármelyik emberi asszony, gyakran igen nehéz felfedezni valódi identitásukat. Egy esetleges jel lehet erőteljes vonakodásuk a forró fürdőtől. Alkalmanként a történetek úgy szólnak, hogy a férj hiába is kérleli őket, nem hajlandóak a fürdőzésre. Ha végül kimerülnek az ellenkezésben, engednek és belépnek a fürdőbe. Mikor a férj visszatér, csak néhány apró jégszilánkot talál a felszínen lebegve, a feleség viszont örökre eltűnik.
 


Tsurara-onna történetek:
Számtalan tsurara-onna történetvariáció létezik. Fellelhetőek minden olyan prefektúrában, ahol havas a tél, és minden történetben van egy kis egyediség. De azért találhatóak közös motívumok is szép számmal a különböző variációkban. A legtöbb szinte megtévesztésig hasonló a yuki-onna történetekhez. A fő szálak a szerelem, a házasság és végül az árulás/tragédia.
Az egyik legismertebb elbeszélés Echigo provinciában (ma Niigata Prefektúra) játszódik.
Egy fiatal, magányos férfi bámult ki az ablakán egy hideg, havas éjjelen. Csodálattal és sóvárogva figyelte a gyönyörű, téli tájat. Szíve mélyéről azt kívánta, bárcsak egy olyan gyönyörű feleséget találna, amilyen a tetőről lógó jégcsap. Nem sokkal később kopogás hangzott kintről. Egy nő hangját hallotta, ami olyan szép, és tiszta volt, akár a jég csilingelése.
“Bocsásson meg! Éppen úton voltam, de a rám törő hóvihar miatt nem tudtam folytatni az utazást! Megengedné, hogy a házában húzzam meg magam éjszakára?”
Az ifjú természetesen beleegyezett (melyik férfi ne tenné?), és elragadtatással vette tudomásul, hogy a nő arca legalább olyan gyönyörű, mint a hangja. Mindent megtett, hogy az asszonyt maradásra bírja.
Hónapok teltek el, és a nő még mindig a ház vendége volt… természetesen ő, és az ifjú mélységes szerelembe estek, és így megfeledkezett az utazásról. Összeházasodtak, és nagy boldogságban éltek együtt.
Egy tavaszi reggel a gyönyörű ifjú asszony vásárolni indult, de nem ért többé haza. Az ifjú férj hiába várta, várta egész nap, egész éjjel. A hó megolvadt, a szilva virágot bontott, és közelgett a tavasz. Az ifjú végigkérdezett mindenkit, hogy látták-e a feleségét, mindenfelé kereste őt, de sehol nem találta és senki nem látta őt. Lassan beletörődött, hogy az asszony elhagyta őt. Ahogy telt az idő, az összetört szíve lassan gyógyulni kezdett, és végül újraházasodott, elvett egy lányt a faluból.
A következő télen, egy hóvihar alatt az ifjú férj azon kapta magát, hogy az ablakon kifelé bámulva a hosszú, tetőről lelógó jégcsapokat figyeli. Szinte azonnal kopogás hallatszott. Az előző tél gyönyörűséges asszonya állt odakint. A férfi döbbenten meredt rá.
“Minden nap téged kerestelek! Mit jelentsen ez? Hogy voltál képes eltűnni egyetlen szó nélkül?”
A nő így felelt: “Tudod, az ember néha kénytelen alávetni magát a körülményeknek, de mi örök szerelmet ígértünk egymásnak! Azt mondtad, hogy a kettőnk közötti kötelék olyan erős, tiszta és gyönyörű, mint a jégcsapok odakint… és most… új feleséged van”
A gyönyörű, bánatos asszony ezzel elhagyta a házat. A férfi utánaszaladt, de volt felesége eltűnt. Ekkor az új feleség kikiáltott a házból, és azt kérdezte, mi történt.
“Semmi! Maradj odabent!”
A következő pillanatban hangos csattanás hallatszott, amit egy kiáltás követett. Az új asszony kirohant a ház elé. A férje a ház előtti téren feküdt. Halott volt, a fejéből egy hatalmas jégcsap állt ki, ami a tetőről hullott alá…
Egy másik eset Yamagata-ból, ahol egy férfi állította, hogy egy tsurara-onná-t vett feleségül. Az asszony gyönyörű volt, átható pillantással, és a bőre olyan fehér volt, mint a márvány. A férj szeretett esténként hosszú, forró fürdőt venni, de a felesége mindig elutasította, hogy csatlakozzék. Egy rettenetesen hideg, és havas estén a férfi aggódva ragaszkodott hozzá, hogy felesége is fürdőt vegyen, nehogy megfagyjon a hidegben. A nő tiltakozott, sőt ellenállt, de nem volt esélye a férje ellen, aki egyszerűen beledobta a dézsába. Amikor néhány perccel később visszajött, az asszonyt nem találta sehol, helyette csak néhány vékonyka jégcsap maradt a dézsa vizében.
.

Yuki-onna történetek:
Egy régi legenda az Edo-korból, a Sōgi Shokoku Monogatari –ból, kb. 1690-ből. A szerző egy Sogi nevű szerzetes volt, aki azt állította, hogy találkozott egy hóasszonnyal egy havas reggelen, amikor kiment a kertjébe. Leírása alapján a nő sápadtfehér bőrű, 20 év körüli és kb. 3,30 méter magas volt. Haja és ruhája olyan fehér volt, mint a hó. Mikor a férfi beszélni kezdett hozzá, a yuki-onna eltűnt.
Egy másik, Oguni-ból – Yamagata prefektúra -, származó történetben a yuki-onna tulajdonképpen egy holdbeli hercegnő, aki nagyon unatkozott. Kíváncsi volt, vajon milyen lehet a Földön, ezért leszállt a hópelyhekkel együtt, és itt is ragadt, mert arra nem gondolt, hogy juthat majd vissza.
Niigata-ban, egy öreg, és a felesége fogadót üzemeltettek a hegyi út mentén. Egy havas éjjelen egy szépséges fiatal hölgy tért be hozzájuk, aki egyedül utazott. Megmelegedett a tűznél, és együtt vacsorázott a fogadóssal, és a nejével.. Édes, elbűvölő teremtés volt, hihetetlen szépséggel megáldva. Éjféltájt, mikor az ádáz idő odakint a leginkább tombolt, felállt, és távozni készült. A fogadós könyörgött neki, hogy ne menjen ki, és megfogta a kezét, hogy marasztalja. Az hideg volt, akár a jég, és ettől az egyetlen érintéstől elszállt a férfi testéből minden melegség, heves reszketés vett rajta erőt. Ahogy próbálta a házban tartani, hirtelen a nő egész teste jeges párává vált, és egyszerűen kiszállt a kéményen át az éjszakába.
.

Egy következő történet Minokichi-ről, a szorgos inasról szól, aki egy heves hóviharba került a gazdájával. Egy hegyi kunyhóban kerestek menedéket. Miközben aludtak, megjelent egy hóasszony, és jeges lélegzetével megölte a gazdát, ám mikor látta, hogy a szolga, fiatal és jóképű, megkímélte, ám megígértette vele, hogy soha senkinek nem fog beszélni a találkozásukról, majd eltűnt. A következő télen a fiatalember egy gyönyörű fiatal nővel találkozott szülőfalujában, akit Yūki-nak hívtak. Hamarosan összeházasodtak és a nő tíz szép gyermekkel ajándékozta meg, akiknek feltűnően fehér volt a bőre. Minokichi egy  este elmesélte a feleségének, hogy mennyire emlékezteti  a hóasszonyra, akivel évekkel azelőtt találkozott. Yūki dühös lett. Felvette eredeti alakját és közölte a férjével, hogy megszegte az ígéretét és csak a gyermekek miatt nem öli meg őt, és ha a gyerekekkel bármi történne, azt keservesen megbánja, azzal a yuki-onna eltűnt.
(Megjegyzés: ez a történet többféle változatban létezik, de a mag ugyanaz. Érdekes a hasonlóság a Hókirálynővel is, aki jégszilánkot fúj az emberek szívébe, hogy megfagyassza azt)
Hogy vannak-e még hóasszonyok a Földön, ki tudja, de azért nem árt meg, ha a havas túrákon nem térnek le az útról, legalábbis Újév napja és február 1 között!
 .
Yuki-Onna / Snow Woman (2016) movie by Kiki Sugino





Források:
Kwaidan by Lafcadio Hearn (1904)
Ancient Tales and Folklore of Japan by Richard Gordon Smith (1908)
The Night Parade of One Hundred Demons by Matthew Meyer: A Field Guide to Japanese Yokai (2012)
The Great Yokai Encyclopedia: The A-Z of Japanese Monsters by Richard Freeman (2010)
Yokai Character Collection by Michael Goldstein (2015)
https://yokaigrove.wordpress.com/2013/01/04/yuki-onna-lit-snow-woman-%E9%9B%AA%E5%A5%B3/
Tovább