"Fogd kezedben a pillanatot..."

megosztotta: Porcelánszív


Az élethez nagy adag makacsság kell. A bimbó sem tudja, hogy lehet-e belőle virág, mégis megpróbálja. És dacból kinyílik.

                                                                                            /Nagy Ilona - Gondolat/






Etela Dvorák
Utolérhetetlen


bogozod álmaid fonalát,
gyermeki mosolyodban
megbúvik vígan
a virradati vágy.


arcodon emlékeket
kerget a fény,
hajadba fon fészket
a remény.


figyeld az ujjaim,
hátgerinceden osonnak
fel és le, fesztelen,
megrajzolják gondolataim.


utolérhetetlenek,
mint a felröppenő zöldike,
hullámzó röptében
az égbe száll.



Hajnal Éva
Parázsló szonett


Leheletnyi lábnyom, libbenő a nyár,
pipacsmezon lépdel, alig hallani,
tűznek vörösében tombol a határ,
buja réten égnek sóhajtásai.


Rubinszín tájain illatát szórja,
árva asszonylelkem remeg legbelül,
virágzó völgyeit dús dallammá fonja,
rőt melódiája égig felrepül.


Karmazsin köntöse omlik vállamon,
tűzben izzó lelke átjár, reszketek,
égő szívverését most is hordozom,


parázsló homlokán bongyor fellegek.
Lángoló ölében ring a messzeség,
bíbor nevetése gördül szerteszét.




Gősi Vali: Meditációk (változatok)
- Kövi Szabolcs kék-hangulatára.

I.
Csak a tenger


semmi sincs most
csak a tenger
az ég lehajol és a vízzel
összeolvad
minden mi volt itt most nincsen
csak a kékség csak a tenger
narancsliget ringó csendben
kavics- s homokrengetegben
olíva-zöld szirteken áll a pillanat
ultramarin fényben úszik
könnyű árnyam
semmi vagyok – mégis minden
homokszem a végtelenben
zöld s kék színű lebegésben
csak a csend van
csak a tenger
a hegy ormán olajfák közt
figyel Isten




Hajnal Éva
Csendben


megérinthetném a hegyet
tenyeremben tarthatnám nyurga színeit
s az ég kékjével felüdíthetném bágyadt lelkemet
nem szólnék csak nézném ahogy árnyalatain
gyönge kaláccsá foszlana a csend




Etela Dvorák
Kerek


egyszer csak kerek minden
ott magasban gurul a Nap
egybe illeszkednek a mozaik darabkák
és te felépíted a saját váradat
vannak még csodák


látod minden a helyére kerül
egy legó darabka sem felesleges
hát el ne veszitsd
vigyázz az összes részecskére


mert fontos minden nap
minden mozdulat
minden szó
minden hajnali ölelés
minden benned toporgó érzelem
mely tisztára mossa szívedet




Márkus László
Ha rigó lennék


ha rigó lennék
fel sem figyelne
rám senki
fekete zsakettben
nap mint nap
kikiabálhatnám
égető vágyam
remélve –
tán egyszer
meghallod
te is



Hajnal Éva
Öltözködő


hűvös nyárban felöltöznék
zöld erdőben rejtőzködnék
elbujdosnék madárdalban
nyárillatú rőt avarban
nyárillatom hazavinnéd
szívkuckódban melengetnéd
átölelnéd lelkem ágyán
ringatóznál muzsikáján




Etela Dvorák
Élet pillanatok


fogd kezedben a pillanatot
kékségét az égnek
mélységét a tónak
szirmait a fénynek
csak halkan énekelj


kulcsra zárt térben
nincsenek képek
káprázatok
az üresség rém hideg
dúdolj hát magadban


vissza szál a szép a szépre
kedvesség a kedvességre
jóságod a jóságomra
mosolyod a mosolyomra
pillanat a pillanatra




Nagy Ilona
Pipacs


Vadvirág mely csábító,
skarlátvörös, lázító...
mégis gyengéd, mint a szél,
ő a színével beszél.


Künn a réten oly vidám,
ha arra jársz délután,
átölel a tengere...
élvezettel dőlsz bele.


Vigyázz rá...! hisz védtelen,
kis virág egy tengeren,
kelyhe mint a tiszta tó,
andalító... ringató.


Csak szemednek vágya ő,
olyan, mint egy drága nő,
nézed szirma bársonyát,
gyenge szára harmatát.


Ha letéped belehal,
szirma lehull, mint a fal,
némán sír, mint rossz kolomp,
árva pipacs..., kis bolond!




Márkus László

nyáresten mi jobb
mint ha bográcsillat szól
jöjj estebédre

*

csepergős tájban
víg vadalmafa dajkál
friss gyümölcsöket

*

apró gombákat
táplál a korhadt avar
múlt teremt jövőt

*

bősz nyári zápor
porlik a ménes hátán
párállik a táj




Etela Dvorák
Édes harmónia


éppen hogy csak elindulsz,
máris érzed lépteid fontosságát,
tudod nem toporoghatsz,
lekésnéd a nyár zamatát.


forgó szél felkapja gondolataid,
a szem szebbnél szebb
a száj jobbnál jobb
ismeretlen valóságot fedez fel.


édes harmónia bekebelez,
melyben mulandó léted
oly fényesen ragyog most,
mint egyetlen igaz gyöngy,
s te merengő tekintettel
végre igazán mosolyogsz.


Kép forrása



Tovább

Bacsai Gábor: A Swing Szultánja

megosztotta: Porcelánszív



Teremthetek–e valamit ott, ahol semmi sincs?
Hogy lehet a semmi valamivé?
Hogy lehet valami és semmi is egyidőben?
Jack London: A formák örökkévalósága


1.

A Ford sötét műszerfalára pillantottam, az olajszintjelzőtől balra lévő jel biztató zöld fénnyel derengett a félhomályban. Jól alakul ez, csak…
– Hajni, ugye tudod, mennyire utálom ezt a szakaszt? Nem vennéd át erre a pár kilométerre? – fakadtam ki, és zavarodottan babrálni kezdem a magnóval. Az öreg kazetta kattogott egy sort majd kissé akadozva elindult. A gitár és a dob kissé nyúzottan szólt, de akaratlanul is ráállt a szám a szövegre.
– Ugyan, Robi, mindig csak panaszkodsz! A pszichológus is megmondta, hogy szembe kell nézned a félelmeddel.
Barátnőm tudálékos kifejezése meggyőzött arról, hogy megint egy olyan, nagy kioktatós részre készül. Viszont a Dire Straits zenéje mindig megnyugtatott vezetés közben, ugyanakkor különös, régi emlékeket idézett fel bennem.
– Ja, sokszor mondta már... – Elharaptam a morgolódást, de magamban egészen addig folyattam, amíg a refrénhez nem ért Knopfler. A szöveget hallva a swing szultánja lettem, mint már oly sokszor. Ebből némi erőt merítettem és gyorsan felhangosítottamegyütt énekeltük Hajnival a we are the sultans–t. Ezzel eltereltem Hajni figyelmét a hegyibeszédről, vagy legalábbis hét perccel késeltettem.
Álságos mosolya mögött a barátnőm pontosan tudta, hogy ettől a szakasztól mennyire irtózom. A három egymást követő alagút felért egy pokoljárással, és ha tehettem, kihagytam. Ha világos volt, ha éjjel, kirázott a hideg és a hátamon égnek állt a szőr. Szekszárd után általában Hajni vette át a kormányt, és én az anyósülésen izgulhattam végig az utat Pécsig. Ritkán jártunk erre, pláne mióta... Szóval félévente kibírtam.
Csak nagyritkán indultam útnak egyedül, de akkor is inkább vonatot, vagy buszt választottam. Rettegtem ettől a környéktől, különösen az alagutaktól, amik sötétek, és félelmetesen hosszúnak hatottak. Minden egyes alkalommal úgy éltem meg, mintha soha nem akarnának véget érni. Ráadásul az apámat is valahol ezen a szakaszon vesztettem el azon a rémes éjszakán. Hasonlóan, mint most, akkor is a Straits szólt, és fater régi Zastavája csörögve falta a kilométereket. Tél lévén hamar sötétedett és édesapám hiába nyomta a gázt tövig, a szürkület észrevétlenül lopakodott a délután árnyai közé.
– Kapaszkodj Robi, mert ez rázós lesz! Most megtu…­ – Apám sose tudta befejezni a mondatot, mert a kocsi meglódult alattunk, és az ülésbe préselődött testemen megfeszült a biztonsági öv.
– Hallod, amit mondok, Róbert? – kérdezte Hajni, mire én felriadtam az éber álomból.
Biztos a zene miatt jutott eszembe újra az az este. Némán izzadva bólintottam, majd újra bekapcsolódtam a zene dallamába, és ujjaimmal vertem az ütemet a kormányon. Ennyi. Eddig tartott a mesterkélten kicsikart haladék.
Hajni belekezdett, és mondta a magáét; a sok felszedett okosságot, amit a tévéből, az internetről és nem utolsó sorban a pszichológustól hallott. Megint azt ecsetelgette, hogy a több mint tíz éve történt esetnek nem kéne rám ilyen hatással lennie. Csak fél füllel hallgattam, mit mond, hisz annyiszor hallottam már.  Olyan könnyen beszél róla… Pedig, ha átélte volna azt, amit én tizenéves koromban, akkor nem lenne ilyen nagy szája. Viszont nem tudtam mérges lenni rá, neki is megvolt a saját baja. Éppen ezek a dolgok hoztak össze minket.
Egy alternatív tanácsadáson találkoztunk, és a közös kávézás után mindketten látni akartuk újra a másikat. Valahogy így kezdődött... És hol tartunk most? Összeköltöztünk, és együtt élek az eleven feledéssel. Hajni betegsége miatt a lakásban minden fel van matricázva, mert már előre tart tőle, hogy idejekorán olyanná válik, mint a szülei, akik nem emlékeznek semmire. Egyfajta progresszív Altzheimer kórban szenvednek, ami ugyan ritkán jön elő, de kétágú felmenővel talán Hajni joggal félt, hogy rajta is elhatalmasodik ez a kór. Talán ezért ismétel el újra és újra az égadta világon mindent.
Nincs ezzel gond, már hozzászoktam. Én így szerettem belé. Ehhez képest az én traumám nem is olyan komoly, hisz a felejtés nincs belekódolva a sejtjeimbe. Csak az orvosok szerint nem vagyok százas, majdnem bolondot csináltak belőlem. Azonban én kitartóan küzdöttem ellene, éppen ezért jártam el a foglalkozásokra is. Ott találkoztam ezzel a kedves teremtéssel, aki pont most kezdett bele a tíz perces a tévés doki szerintbe.
Imádom, amikor ilyen feszülten magyaráz. Kicsit kipirul az arca, és látszanak a gödrök a pofiján. Sose gondolná az ember, hogy ez a nő olyan rémes betegséget hordoz a génjeiben. Mindketten cselekvőképesek és beszámíthatóak vagyunk, és a jogosítványt is megtarthattuk. Alapvetően szeretek vezetni, a világ százhúsz felett olyanná válik, mint egy szürreális festmény. Mintha egy Dali kép kelne életre körülöttem, ahogy én a főszereplőjeként kocsival száguldok az elmosódott világ közepén.

2.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes és még tesztelni kell, hogy reagál idegen környezetben.
– Sajnos erre már nem maradt időnk, fiam. A ruszkik újra felszerelték a reléket, mostanra már lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, mikor elvették tőlem, és szándékosan változtattam rajta, mielőtt eljöttem a minisztériumból. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy élesben bevessék, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Az életben mindig és minden körbeér, akár a farkába harapó kígyó, és én újra meg újra az öreg Horváth árnyékában találom magam. Nincs rá jobb szó, tényleg van egy kattanásom, csak nem olyan, mint a többieknek a „klubban”. Én tudomány megszállottjává váltam, köszönhetően édesapám mániájának.
Apám, Horváth András korát megelőzve olyan teóriákkal és elméletekkel állt elő, hogy hamarosan az ország vezető tudósaival tette meg a sikerhez vezető első lépéseket. Amikor pedig feljebb jutott a ranglétrán, az elvtársak a minisztériumban tárt karokkal várták. Ebben a pár évben nagyon feszült volt, és sohasem mesélt konkrétan róla, mivel foglalkozik. Igyekezett minél többet velünk lenni, de mégis idejekorán megőszült a haja és a kefebajsza. Hangulata kiszámíthatatlanná vált, bizonyos napokon vidám és szórakozott volt, máskor – általában munka után – nem lehetett hozzá szólni.
Csak morgott és morgott. Számtalanszor és számtalanszor ugyanazt. A Záporról. Az lett a mániája. Aztán egy nap nem ment be, és a rákövetkező napon se. Egy hét után azt vettem észre, hogy édesapám nem jár dolgozni. Mint később megtudtam édesanyámtól, nagy ötletét, a Záport, elvették tőle és apám szinte beleőrült a tudatba, hogy más fogja befejezni a munkáját.
Leépítését követően elmaradtak az esszék és disszertációk a magyar és külföldi magazinokban, és az új, korszakalkotó ötleteiről is csak nekem tartott kiselőadást a nagyszobában, amikor nem a garázsban szereltük a Zápor szívét képező erőgépet. A motort egy régi Uljanovszkiból szedte ki, és orosz technikai könyvek tudásával és kémiai anyagok sokaságával teszteltük éveken át.
Minden egyes részlet és kísérlet alatt asszisztáltam az öregnek, így nem csoda, hogy az iskolában kémia órára egy idő után be se kellett járnom. Tíz évesen már biztos kézzel különféle jódoldatot, sósavat és lúgot kevertem. Míg a többiek kint játszottak, mi minden délután átfutottuk a napi tananyagot és utána a Záport teszteltük. Persze, nyomába se érhettem apám tudásának, és ezt számtalanszor megkaptam tőle. De kellett neki a figyelem, és én mindig is jó hallgatóság voltam. Számtalan gyerekkori élményről megfosztott, és a szociális életem is romokban hevert, de hála az öregnek, a középiskolát már tizennégy évesen befejeztem.
Egyetlen nem szokványos élményünk a könyv-, és tudásszagú hónapok között a pécsi családlátogatások voltak. Ilyenkor felkerekedett az egész família, és az öreg Zastavával több mint százötven kilométert utazott egybezárva, szociális életre kényszerítve. Én nagyon imádtam, végre igazi család voltunk. Egymással foglalkoztunk, zenét hallgattunk és számoltuk a táblákat.

kép forrása


Az utolsó alkalommal ketten mentünk le a nagyiékhoz, apám izgatottságában nem tudott betelni az úttal és egyfolytában magyarázott. Édesanyámnak nem szóltunk és a fővárosban hagytuk. Egyrészt azért, mert a sokadik nézeteltérése után nem volt hajlandó apámmal egy kocsiban utazni, másrészt pedig kikényszerítettem az öregemből azt, hogy vigyen el az útra. Mintha előre megéreztem volna, hogy utoljára látom. Az úton Straitset hallgattunk, átvettük a képletet és az erőforrások listáját. Szekszárd után apám csillogó szemmel a visszapillantóba nézett és azt mondta:
– Fiam, itt az idő! A vihar feltámadt és mi egyenesen a gyomrába tartunk! Meg fogjuk lovagolni! Értetlen tekintetemre őrült nevetésbe kezdett és kikapcsolta a biztonsági övét. A hátsó ülésen az erőgép éles hangon felsikoltott, édesapám alig tudta túlüvölteni azt.
– Kapaszkodj, Robi, mert ez rázós lesz!

3.

Persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és a vég. Az első lépcső a teljesen mesterséges természeti kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Talán azért, mert vonzódott a rég letűnt civilizációk korszakalkotó ötleteihez, vagy azért, mert az elmélete nagyon hasonlatos volt az alkimisták ikonikus kígyójához. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat meg, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, mi titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.
Lomha cseppekben eleredt az eső és halk placcsanásokkal kenődött szét a szélvédőn. Visszább vettem a sebességből, de így is tartottuk a százat. A megfelelő energiára és a folytonosságra szükség lesz, hogy elérjük a formák örökkévalóságának állapotát. Nem az alagúttól, nem a sötéttől féltem, hanem a csalódástól. Hogy nem tudok apám örökébe lépni. Hisz ő volt a nagy Horváth, aki megreformálta a téridő fogalmát – bár ezt kevesen tudták, hisz minden anyag titkosítva lett –, és az oroszok kihasználva a lehetőséget és a diktatórikus uralmukat az országban, egyből bevetették valahol a Mecsek közepén.
Az, hogy mi lett belőle, csak évekkel később tudtam meg. A helyi lapok különös rádióadásokról, és megmagyarázhatatlan fényjelenségekről számoltak be; emberek tűntek el, és évekkel később megőszülve, zavart állapotban kerültek elő. Senki se tudta, mi történt, a kormány hírzárlatot rendelt el, és akkoriban a házunk előtt rendszeresen egy fekete Volga állt. Ilyenkor hallgatni kellett, és korán lefeküdtünk.
Egy alkalommal nem jött álom a szememre, és csak forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig messzire kalandoztak. Lehet, hogy az apám egy titkosügynök vagy gonosz tudós? Zajokat hallottam a konyhából, és úrrá lett rajtam a kíváncsiságom. Kimerészkedtem a sötét folyosóra és a vitatkozó szüleimet hallottam. Szívem a torkomban dobogott, miközben lopva ólálkodtam közelebb a beszélgetésüket kihallgatni.
– Elválok, András!
– Ugyan már, Edit, ne csináld!
– Elegem van belőled, meg a titkos dolgaidból! Már dolgozni se jársz el, és az a fekete kocsi lassan két hete áll a házunk előtt. Tudod te, milyen kellemetlen ez? Tudod, hogy a szomszédok összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek mellettük?
– Edit, én...
– Ne Editezz itt nekem, Andris! Azt ígérted, hogy ha befejezed a munkád a kormánynak, akkor vége lesz ennek az örökös titkolózásnak. Erre mi történt? A saját fiunkat is belevonod és meghülyíted!
– Hidd el, Edit, ezt nem így terveztem! Én nagyon sajnálom, hogy így alakult.
– Sajnálod, mi? Ha őszinte lennél, akkor beszámolnál arról, mi az ördög az a nagyon fontos kutatás! Akkor talán én is jobban elviselném az elvtársak kocsiját a hortenziáim előtt!
– Edit, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked!
– És a fiad, Robi? Őt miért avattad be? Könyörgöm, még csak tizennégy éves! És már szinte mindent tud a hülye záporodról és a többi őrültségedről. Miért, András, miért?
Ennyi elég volt aznap estére a szüleim veszekedéséből, és visszasurrantam a szobámba. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy anyám és apám együtt maradt és nincs mitől tartanom. Sajnos az ilyen veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és nem csak este, hanem napközben is. Egyetlen menekülési lehetőségem az apámmal töltött órák voltak. A számok és egyenletek tényszerű világát nem tudta beárnyékolni a viharos családi perpatvar.

4.

Szerettem apámmal utazni, és mire végre elég nagy lettem, hogy az anyósülésre üljek, igazi élménnyé vált. Az öreg minden eseményt kommentált, amit az úton láttunk, számoltuk a táblákat és közben Straitset hallgattunk. Mi voltunk a swing szultánjai.

Ahogy magunk mögött hagytuk Bátaszéket, az autópálya összemosódott folttá vált, elmaradtak mögöttünk az autós pihenők, a benzinkutak és a lehajtók is megritkultak. Eddig csendes, és nyugodt utunk volt, talán az eső miatt éreztem így, vagy azért, mert csak nagyritkán előztek meg minket. A szembeforgalom sem volt túl számottevő, mégis bántotta a szemem a néhány éjszakai reflektor fénye. Égette a retinám, miközben remegő lábbal próbáltam a csúszós úton tartani a Fordot. Izzadt jobbamat felváltva pakoltam a sebességváltó és kormánykerék között, és időnként a zölden derengő lámpára pislantottam.
– Olyan feszült vagy, Robi, minden rendben?
– Bakker, Hajni, épp az előbb elevenítetted fel a gyerekkori traumáimat, mégis mit vársz? Jó, hogy ideges vagyok! Az lenne furcsa, ha felszabadultan csacsognék veled, mintha mi sem történt volna.
– Jól van na, nem kell egyből a torkomnak esni! Én csak jót akartam.
– Tudom. Kérlek, ne haragudj! Csak egy kicsit stresszes vagyok – válaszoltam Hajninak, majd elfelhősödött arcát látva kicsit kedvesebben hozzátettem, hogy: szeretlek.
Tudom, hogy nem teheti jóvá a múltat, és tényleg segíteni akar, de ez így kurva nehéz. Hiába próbáltam a kocsira és a fehér választóvonalakra koncentrálni, egyre csak az utolsó úton járt az eszem, amit apámmal töltöttem. Ott és akkor bebizonyította, hogy az Ouroboros és a Zápor valós és kézzelfogható dolog, nem egyszerű elmélet. A barátnőm mintha ráérzett volna, mire gondolok, felém fordult és odabújt hozzám.
– Robi, tudom, hogy kényelmetlen neked ez az utazás, de anyukádat meg kell látogatnod. Most volt a születésnapja és ráadásul húsvétkor sem mentünk le hozzá. Nem nekem hiányzik a telefonon sopánkodó anyósom, hanem neked. Miért nem beszélgetünk közben valamiről? Eddig olyan komoran hallgattál. Nem akarod elmesélni végre, hogy mi történt itt, és miért utálod ezt a környéket?
– Ne már, Hajni! Ne most.
– Légysziiiii! Eddig mindig félbehagytad valahol, és sosem mondtad el, igazából mi is történt. Addig is telik az idő, és nem a vezetésre koncentrálsz. Meglátod, jó lesz, legalább egy kis időre megszabadulsz a tehertől. Meg különben is, a saját problémáimat már nagyon unom. Sőt szerintem te is. Gondolj úgy rá, mint egy foglalkozásra, csak itt én leszek a terapeutád – mosolyodott el cinkosan.
– Nem is tudom…
– Nagyon is jól tudod! Na elő azzal a történettel! – húzta meg a vállamat, és a hirtelen támadt érdeklődés kicsit csökkentette a nyomást a fejemben. Komfortosabban éreztem magam. Ugyan az autópálya feszélyezett, de valahogy megkönnyebbülten kezdtem bele az életemet meghatározó történetbe. Szinte észre se vettem, ahogy az első alagút sötéten ásító szája mohón bekebelezte az autónk.

kép forrása


5.

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, és nem húsz éve.
A sokadik veszekedés után apám megelégelte az akkori életét, és minden jegyzetét, könyvét belegyömöszölte a régi Zastava csomagtartójába. Azt mondta, most egy kis időre a nagyiékhoz megy Pécsre, mert pihenésre és feltöltődésre van szüksége. Tudtam, hogy ez egy kegyes hazugság, elég idős voltam már, hogy felismerjem az ilyen mondvacsinált indokokat. Pláne, miután megláttam a Záport a hátsó ülésen a huszonegynéhány kilójával. A valaha volt kamionmotorra rá se lehetett ismerni, mostanra kábelek és csatlakozók kaotikus tömegévé vált. Oldalán igéző fénnyel derengett pár állapotjelző piros led, ami egy szunnyadó szörnyeteg szeméhez tette hasonlatossá. Megbabonázva bámultam a csomagoló férfit, és könny szökött a szemembe.
– Visszajövök, fiam, ne aggódj!
– És a Záporral mi lesz?­ – Tudtam, milyen fontos az öregemnek az a motor, és azt is tudtam, hogy csak így kelthetem fel kellőképpen a figyelmét. Kérdésemre apám kínosan elmosolyodott és ősz kefebajsza izgatott mozgásba kezdet.
– Természetesen viszem magammal, mert eljött az idő. Ugye tudod, ez mit jelent?
– A hullámok egyenletes terjedése minden síkon fodrozódásokat kelt, és ha ezek elérik a végső pontot, akkor nem lesz tovább. Az ismert valóság keveredik a síkok összességével, majd egyetlen, nagy egésszé olvad. Hacsak nem áll valami az útjába. Egy egészen apró erő is feltarthatja ideig-óráig, ami talán elegendőnek bizonyul, hogy megtörje a formák örökkévalóságának bonyolult láncolatát. És ha pontosak a számítások a helyet illetően, akkor akár az egész a visszájára fordulhat.
Apám mosolya szélesebb lett, mint a Kisalföld.
– Jó tanítvány vagy! Büszke vagyok rád, Horváth Róbert. Meglásd, egyszer nagyon sokra viszed! – mondta és beszállt az autóba.
– Veled mehetek? Szükséged lesz egy segítőre az úton.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, fiam. Anyáddal már így is hadilábon állok, és ha szó nélkül elviszlek magammal, akkor bizonyos, hogy véget ér a házasságunk. Azt pedig nem akarom, mert szeretem az anyukád, és téged.
Tíz perc további kitartó győzködés után kötélnek állt, és nemsokára a budapesti forgalomban zötykölődtünk a városból kifelé. Nem szóltam apámhoz, hagytam beszélni. Először a szokásos tudományos elméletek jöttek elő, majd később az autókat, a házakat kommentálta, és olyan dolgokat, amiket ritkán láttunk együtt. Közben halkan szólt a Dire Straits, az andalító dallamok hátán vesztünk bele Magyarország szürke világába.
Kiszáradt a szám a nagy mesélés közben, az ásványvíz után nyúltam és nagyot kortyoltam belőle. Hajni kíváncsi tekintettel szemlélt, nem szólt egyszer se közbe, hagyta, hadd meséljem a magam módján a történetet. Az állapotjelzőre, majd a sebességre pillantottam, minden rendben volt. A tervek szerint ment minden, hatalmas sóhaj kíséretében folytattam a sztorit.
Szekszárd után tudatosult a tény apámban, hogy egy kiskorút hozott magával az őrült kísérletére. A dühe szokás szerint hirtelen támadt fel és nem tartott tovább öt percnél. Nem győztem szégyenkezni, ugyanakkor valahol büszkeséget is éreztem, hogy túljártam az öreg eszén, amit később ő is megjegyzett. Ezzel vissza is kanyarodtunk az immár szokásos témánkhoz, a Záporhoz, és az Ouroboroshoz. Nem értettem a sietség okát, sem a miértjét.
– Apa, a Zápor még nem tökéletes, és tesztelni is kell, hogy reagál idegen környezetben.
– Robi, erre sajnos már nem maradt időnk. A ruszkik újra felszerelték a reléket, és lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, és szándékosan változtattam rajta pár longitudót, amikor elvették tőlem. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy újra bevessék élesben, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?
Tudtam, persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és az első lépcső a teljes kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.
– De honnan tudod a zéró anomália koordinátáit? – kérdeztem értetlenkedve, és legbelül sejtettem, hogy azok a fekete kocsik nem véletlenül strázsáltak naphosszat a házunk előtt.
– Megvannak a magam forrásai, fiam. Azt se feledd, hogy az egészet én terveztem! Szerinted véletlen, hogy a rádióadások mostanában sisteregnek? A pécsi adótorony az abszcissza, az x tengely, a budai pedig az ordináta, az Y. Az anomáliának valahová a közös metszőpontra kell esnie, az origóra, ami valahol itt van. – Előre mutatott, és én belenéztem a vaksötétbe. A villanypóznák fénye bevilágította az utat, de a körülöttünk levő tájból csak a nagyobb dombok és néhány ház pislákoló lámpája derengett.
 – Ez így olyan, mint a tű a szénakaz… – Elakadt a szavam, mert eszembe jutott a Zápor, és a piros fénnyel izzó motorra sandítottam.  – Ez fog segíteni bemérni a zéró anomáliát, igaz?
– Mint mondtam, egyszer nagyon nagy ember leszel, fiam. Bekapcsolod?
Hörögve kelt életre a Zápor. A helyzetjelző lámpák zöldre váltottak, és a motor küszködve zakatolt a hátsó ülésen. A mai napig kísért a pillanat, mikor meghallottam a sípolást. Közeledünk a zéró anomália felé, és összeszorult a gyomrom. Apámra sandítottam, aki boldog mosollyal fordította meg a Straits kazettát, és beletaposott a gázba.

6.

 – Mi történt utána? Hogy nézett ki az anomália? – Hajni levedlette magáról a kényszerűen hallgató szerepét, és feltámadt érdeklődése zavaróan hatott rám. Nem, mintha nem bíztam volna benne, de a harmadik alagútba érve már kínosan éreztem magam. Sípolt a fülem, és úgy izzadtam, mint a kövér emberek egy kiadós futás után. A szemem ide-oda járt a műszerfalba beépített plusz mutató és a sebváltó között. Fontos az állandó sebesség, hogy ne törjön meg a dinamika és a folytonosság.
– Hogy mi? A kocsink belehajtott az anomáliába, amiből szabad szemmel semmi se látszott. A sipító motor és a rázkódó karosszéria azonban elengedő volt, hogy tudjam, elérkezünk a vihar központjába.
– Okés, ez világos, de pontosan mi történt? Mi lett az édesapáddal?
– Ahogy áthajtottunk az anomálián, a kocsi lefékezett és irányíthatatlanná vált. Ide-oda cikáztunk a deres úton, majd a korlát fogott meg minket. Időm se volt gondolkodni, csak az életemért imádkoztam. Hatalmas csattanást hallottam és mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, apámra pillantottam. Azaz csak a hűlt helyére, mert a kormány mögött nem volt senki! Egyszerűen köddé vált a faterom!
– Azta! Ez nagyon durva! Egyszerűen csak eltűnt? Szívem, ezt nagyon nehéz elhinni! Nem csodálkozom rajta, hogy folyamatosan mentort váltottál. Egyáltalán hitt neked valaki?
– Eleddig nem. Azt mondták, az átélt autóbaleseti trauma hatására képzelem így! Egy ideig próbálkoztam, de aztán feladtam. Kitaláltam egy finomított verziót, amit már az egyszerű ember gyomra jobban bevesz. Azt meséltem el utána mindenkinek.
A kocsi alig érezhetően remegni kezdett. A kormányt erősen kellett szorítanom, hogy az úton tartsam az autót, és a tempót is nehéz volt tartani ennyire közel a cél előtt.
– Basszus! Egyszerűen felfoghatatlan. De mi lett az anomáliával és a Záporral?
– Őszintén kérded? – Ránéztem Hajnira, aki szinte magából kikelve bámult rám.
– Persze, hogy őszintén! De nem mennél egy kicsit lassabban, mert nagyon rázza a fenekem az ülés, és kezd nagyon zavaró lenni a sípolás. Mondtam neked, hogy inkább egy igazi szerelővel nézessük meg a kocsit, és ne te javítsd meg…
– Ez nem az ülés, és a kérdésedre válaszolva: tovább vittem apám örökségét!
– Ugye, nem?
A karosszéria mostanra elviselhetetlenül remegett és rázkódott, a sípolás pedig úgy felerősödött, hogy alig hallottam Hajni kétségbeesett kérdését. A kocsiba épített motor majdnem ugyanaz volt, mint amit apámmal terveztünk, csak épp tovább fejlesztettem. Az a sok óra a műhelyben, és a budapesti forgalomban töltött éles tesztek most térültek meg. A műszerfalon szinte sütött a zöld fény az eddig figyelt lámpából, annyi időm maradt, hogy kikapcsoljam a biztonsági övem és benyomtam a we are the sultans of swinget.
– Kapaszkodj meg, bébi, ez most rázós lesz!


Tovább

Pichlerné Kondra Katalin: Az öreg ház titka

megosztotta: Porcelánszív




Borongós őszi nap volt, amikor beköltöztünk a házba.
Sötét felhőket hajszolt a szél, s ahogy kiszálltunk az autóból, arcunkba vágta a hideg esőcseppeket. A mostoha időjárás ellenére is felejthetetlen volt a pillanat, amikor birtokba vettük az első közös otthonunkat, hisz örökké erre vágytunk.
A szüleim, közel tíz éve meghaltak, nem hagytak rám semmit. Amikor velük éltem, lakásról-lakásra bolyongtunk, de azután sem lett jobb a helyzetem, hogy férjhez mentem, mert a férjemnek sem volt semmije. Gyakorlatilag nulláról kezdtük el közös életünket. Ezért volt olyan hihetetlen, ami velünk történt.
Akik ismertek tudták, hogy mindig lakásproblémákkal küzdöttünk, mégis meglepett, amikor egy nő felhívott telefonon, hogy Árnyason van egy öreg ház, mely évek óta lakatlan. Ha rövid időn belül nem lesz lakója, akkor valószínűleg lebontják —mondta és hangjából kiérződött, hogy sürgetni akar. Furcsállottam, amiért érdeklődésem ellenére sem mutatkozott be, de eldöntöttem utána nézek a dolognak, hisz nincs mit veszítenünk.
Bementem hát a polgármesteri hivatalba, és jeleztem, hogy érdekel az öreg ház, szeretnénk bérbe venni, az ügyintéző meglepődve nézett rám és azt mondta, ha valóban Árnyason szeretnénk letelepedni, megkaphatjuk teljesen ingyen. Ekkor rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, mégis gondolkodás nélkül vettem át a kulcsokat.
Még aznap megnéztük férjemmel leendő házunkat, ami a korához képest jó állapotban volt, ezért nem értettük miért akarták lebontani. Arra gondoltam, talán a temető miatt, amely közvetlenül mellette helyezkedett el. Néhány régi síremlék olyan közel került a hátsó falhoz, mintha a házhoz tartozna.
Aztán ott volt még a szemközti kastély az égbe meredő tornyaival és sötét falaival, kissé magam is elbizonytalanodtam, hogy valóban itt akarunk-e élni, különösen, hogy nem lesz egyetlen szomszédunk sem.
Valami azonban megfogott a házban, hatalmas utcára néző ablakai annyira vonzottak, hogy a mohás tetőcserepek, és a homlokzatról itt-ott málladozó vakolat sem tántorított el eredeti szándékunktól.
Amint beléptünk a kapun, örömmel láttuk, hogy az épületet tágas udvar veszi körül. Volt néhány gyümölcsfa is az udvaron, alma és szilvafák, aztán a szemem megakadt egy terebélyes diófán, mely a többitől eltérően alig hullatta lombját, pedig október vége volt.  
Három lépcsőfok után, egy nehéz faajtón át jutottunk a házba.
Az előtérben több ajtó is volt, a bejárattal szembeni a konyhába vezetett, a baloldali mögött egy kisszobát találtunk, melyet azonnal hálószobának jelöltünk ki, a jobboldali ajtó mögött volt egy tágasabb helyiség, ami nappali vagy társalgó lehetett. Az ablak mellett zongora állt, és a vele szemközti fal mélyedéséből egy kőkandalló nézett ránk kíváncsian, mi pedig rögtön elképzeltük magunkat, amint hideg téli estéken itt teázgatunk. A kandalló mellett volt egy szűkebb ajtó, mely mögött a fürdőszoba rejtőzött.
Azon a napon, 2012 október 25- én izgatottan indultunk el új életünk felé.
Bár az időjárás lehangoló volt, minket egyáltalán nem zavart, annyira vártuk, hogy beköltözhessünk a saját házunkba.
Amint beléptünk az ajtón, azonnal feltűnt a nagy a tisztaság. Hálásak voltunk az önkormányzatnak, amiért kitakaríttatták a lakást, így nem volt más teendőnk, mint behordani a dobozokat. Neki is láttunk berendezni a hálószobát és a konyhát, úgy gondoltuk a többi majd ráér akkor, amikor több időnk lesz. Sok holmink még néhány nap múlva is ott hevert, ahol az első nap hagytuk, mert mindketten reggeltől estig a munkahelyünkön dolgoztunk.
Talán épp az elfoglaltság és fáradság miatt nem tűnt fel, hogy a ház légköre lassan kezdett megváltozni.
Első szabadnapomon úgy gondoltam, bemegyek az önkormányzati hivatalba, megköszönni a házunk kitakaríttatását, ami miatt végtelenül hálás voltam.
Előző este süteményt sütöttem, azzal állítottam be az ügyintézőhöz. A hölgy mosolyogva fogadott és örült látogatásomnak, de a takarítás miatti hálálkodásomat elhárította. Tagadta, hogy ez az ő érdemük lett volna. Erre nincs is kapacitásuk—mondta, én viszont nem hittem neki, emiatt kissé összezavarodva mentem haza.
A délutánt olvasgatással akartam eltölteni, teásbögrével a kezemben leültem a kandalló mellé és kinyitottam a könyvet, ekkor hirtelen olyan sejtésem támadt, hogy valaki figyel.
Bevallom nagyon megijedtem, de összeszedtem minden bátorságomat, sorra jártam az összes helységet és megkönnyebbültem, mert a házban rajtam kívül nem tartózkodott senki.
Másnap a férjem volt otthon egyedül. Miután hazaértem a munkából, leültünk egy kávé mellé beszélgetni, és eszembe jutott, hogy meg kéne említenem az előző nap történteket, de ő megelőzött.
- Valamit el kell mondanom, kérlek, ne nézz bolondnak —szólalt meg habozva. - Úgy érzem, nem vagyunk egyedül.
Láttam, hogy aggodalom ült ki az arcára, ezért igyekeztem megnyugtatni őt.
- Persze hogy nem, hiszen ketten vagyunk —válaszoltam, ami eszembe jutott, hogy oldjam a ránk telepedő feszültséget.
- Nem így értettem —keményedett meg Tamás hangja. —Egész nap úgy érzem, valaki figyel. Lépések hangját is hallottam, persze mindent átkutattam, mindenhová benéztem a pincétől a padlásig, hátha valami hajléktalan tanyát vert itt az idők során, de sehol semmi.
- Tudom, miről beszélsz. Tegnap én is ezt éreztem, azért nem szóltam, mert reméltem, hogy minden csak a képzeletem szüleménye —vallottam be.
Sokatmondó tekintettel bámultunk egymásra.
- Ez egy kísértetház —mondtuk ki szinte egyszerre, és rögtön világossá vált számunkra, hogy miért akarta az önkormányzat lebontatni.
- Sejtettem, hogy maguk se maradnak itt sokáig —sopánkodott boltos Rozika, mikor egy hét múlva bevásárlás közben, házunk korábbi lakói felől érdeklődtem. - Mi nem vagyunk olyan ijedősek —győzködtem, mire kissé megnyílt.
- Öt éve már, hogy mindenki elkerüli azt a házat. Nem csodálom, azok után, amik ott történtek. Én már attól is viszolygok, hogy a temető mellett van, a kastély sem valami bizalomgerjesztő, bár valaha biztosan szép volt. Azt mondják az öregek, hogy hajdan egy gróf lakott ott a feleségével. Egy kislányuk is volt, akit örökbe fogadtak, ha jól emlékszem. Amikor bejöttek az oroszok, elhurcolták őket, senki se tudja ezután mi lett velük.
- Azt mondja meg legyen szíves, hogy kik laktak a házunkban, még azelőtt, hogy kísértetházként elhíresült? —faggattam.
- Mindenféle emberek jöttek akkoriban. Amolyan szolgálati lakásként működött azután hogy a benne lakó asszony meghalt. Mivel örököse nem volt, a ház az önkormányzaté lett, persze el akarták adni, de nem volt rá vevő. Legtovább fél évig lakta egy-egy család.
- Azt mondta imént, hogy szokatlan dolgok történtek ott.
- Hát igen. Biztosan akarja tudni? —nézett rám kitágult pupillákkal Rozika.
- Mindenképpen — mondtam határozottan.
Olyan ember vagyok, aki nem riad meg egykönnyen, aki szeret szembenézni a dolgokkal, legyen az bármi. Soha nem volt könnyű életem. Szüleimet elveszítettem, rokonaim nem voltak, így mindenért meg kellett küzdenem. Most, hogy végre volt egy házam, nem hagyhattam, hogy valami babonás félelem megfosszon tőle.
- Hát sok minden történt! Szerencsétlenségek, tragédiák egész sora —sóhajtott Rozika.
- Konkrétabban? —sürgettem.
- Az egyik családnak első évben minden állata elpusztult. A férfi iszákos lett, az asszony megőrült.
Ok és okozat — gondoltam. Nem bírták feldolgozni az anyagi veszteséget, így a férfi az alkohol mámorába menekült, amibe az asszony beleőrült.
- Aztán egy másik családnak eltűnt az egyetlen gyermeke. Akik utánuk jöttek, öngyilkosok lettek. A férfi és a nő is.
- Úgy gondolja Rozika, hogy a házban lakó gonosz szellem miatt? — kérdeztem kissé cinikusan.
- Egészen biztos, hiszen friss házasként olyan boldogok voltak. Senki sem sejtette, hogy egyik napról a másikra felkötik magukat az udvaron lévő diófára. Egy pap még meg is szentelte a házat később, hogy a fiatal tanítókisasszony be merjen költözni. Emlékszem a napra, amikor megérkezett. A faluból majdnem minden férfi ott volt, hogy a segítségére legyen. Alig bírták becipelni a sok holmit, még egy méretes zongorát is magával hozott. Úgy tűnt hosszútávra kíván berendezkedni, mégsem maradt sokáig.
- Valami tragédia érte? —kérdeztem egyre fokozódó kíváncsisággal, és alig vártam, hogy még többet megtudjak az esetről.
- Nem. Az előző lakóktól eltérően ő életben maradt, de sokkot kapott az ijedségtől, amikor egy éjjel hallani vélte, hogy valaki játszik a zongorán. Az orvos nyugtatókat írt fel neki, azután nem sokkal náthás lett és köhögni kezdett, még tüdőgyulladást is kapott. Állítása szerint hiába fűtött be a kandallóba és tartotta ébren egész nap a tüzet, a ház levegője fagyos maradt. Akkor telt be nála a pohár, mikor egy reggel a tükör előtt fésülködött, és egy idegen nő alakja jelent meg a tükörben. Annyira megrémült, hogy azonnal kocsit rendelt és örökre elment. Úgy tudom, a zongorát, melyen a kísértet játszott, nem is vitte magával.
- Úgy van. A zongora a nappalinkban van, sajnos mi nem tudunk játszani rajta…
- Nem baj, majd a kísértet —próbált viccelődni Rozika.
 - Köszönöm szépen, hogy mindezt elmondta —búcsúztam el tőle.
Fura érzések kavarogtak bennem, amikor ismét beléptem a házba. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, szinte lopakodva mentem a konyhába. Azon kaptam magam, hogy hallgatózok, a szívem hevesen zakatolt. Nem hallottam semmi neszt, úgyhogy lassan megnyugodtam.
Mindig vonzódtam a misztikus dolgokhoz, kicsit talán még hittem is bennük. Időnként jó volt férjembe kapaszkodva a tévé előtt borzongani, vagy egy meleg takaró alatt rémtörténeteket olvasni addig, amíg nem én voltam a szereplő. Életemben először éreztem azt, hogy szilárdnak hitt biztonságérzetem kezd meginogni.
Gondolataimba merülve elkezdtem kipakolni a vásárolt holmit, akkor tűnt csak fel, hogy sötétebb van, mint ilyenkor lenni szokott. Észrevettem, hogy függöny van az ablakon. Meglepődtem, egyben meg is örültem annak, hogy a férjem távollétemben igyekezett otthonosabbá tenni a házunkat.
- Hol vagy édes? — kiáltottam. Meg akartam köszönni neki, hogy olyasmit csinált, ami egyébként nem volt szokása, de torkomon akadt a szó, mert eszembe jutott, hogy még nem lehet itthon, hisz késő estig dolgozik. Mintha hideg kéz markolta volna meg a szívemet, elindultam a nappali felé remélve, hátha mégis előbb hazajött.
Amint benyitottam, szemem önkéntelenül a kandalló fölötti falra tévedt. A falon egy kissé megfakult fekete-fehér fénykép lógott. Tudtam, hogy nem volt ott azelőtt, biztos voltam abban is, hogy nem az enyém, ezért kíváncsian közelebb mentem. A képről rám mosolygó nő arca ismerősnek tűnt. Ahogy néztem hosszasan, egyszer csak bevillant édesanyám fiatalkori képe. Idegesen kutatni kezdtem a szerteszét heverő dobozokban, mert emlékeztem, hogy egyikben az ő emlékei vannak. Amikor megtaláltam, amit kerestem, óvatosan leemeltem a régi képet a falról, asztalra fektettem és mellé raktam édesanyám iskolás éveiben készült egyetlen fotóját.
Döbbenettel néztem a két női arcot, kísérteties volt a hasonlóság.
A megfakult kép egy nőt ábrázolt, aki karján pólyás csecsemőt tartott, mögötte pedig egy katonaruhát viselő férfi állt, a fotó alján, a férfi lába alatt egy szám volt tollal odaírva, 1942.
Megborzongtam, mert abban az évben született az édesanyám és eszembe jutott mindaz, amit a gyerekkoráról mesélt, hogy a szüleit elhurcolták és megölték az oroszok, hogy azután gyerekotthonba került és ott nevelkedett.
Lüktető szívvel néztem a fiatal párt. Ő lettek volna édesanyám szülei? Vajon honnan került elő éppen most ez a kép? Ki rakta a falra? Önkéntelenül magamhoz akartam ölelni őket, de vigyáznom kellett, össze ne roppantsam, mert a keretet csak a lélek tartotta egybe, olyan régi volt. Épp vissza akartam illeszteni oda, ahonnan levettem, mikor a keretből kicsúszott egy megsárgult papíros és zizegve hullott lábaim elé.
A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor lehajoltam érte. Könnyeimtől a betűk összefolytak a szemem előtt, ahogy olvasni kezdtem a kusza sorokat.
„1942 június 6.  Megszületett Erzsébet. György rövid időre hazajött, a gróféktól bérbe vettük a kastéllyal szemközti házat, úgy érzem, minden jóra fordul.
1943 május 18. György többé nem jön haza, meghalt. Kegyetlen időket élünk. Azon gondolkodom, Erzsikét odaadom a grófnénak, hogy legalább neki ne kelljen nélkülöznie. A grófné szereti a kislányt és neki nem lehetett gyermeke, biztosan tudom, úgy fogja szeretni, mint a sajátját.
1944. Az oroszok elhurcolták a grófékat, Erzsike is velük volt. Majd belepusztulok az aggodalomba. Sokan vigasztalnak azzal, hogy a gyereknek nem lesz bántódása, én mégis rettegek. Nem tudom, mi lehet Erzsikével.
1960. Visszatértem Árnyasra és megvettem az öreg házat, hátha Erzsike hazajön…”
Megrendülten hajtogattam össze a papírlapot.
Hazajöttem nagymama — suttogtam bele a hűvös levegőbe és éreztem, hogy langyos fuvallat érinti meg az arcomat.
Édesanyámtól kaptam az Elizabeth nevet, de apám mindig Erzsikének szólított. Ahogy kezdtek felszínre törni a régi emlékek, eszembe jutott édesanyám gyakran visszatérő álma, szinte hallottam, ahogy a házról mesél. A házról, amely mellett egy temető van. Nem emlékezett arra, hogy járt volna ott, abban sem volt biztos, hogy létezik, de ébredés után mindig honvágyat érzett. Azt is mesélte, hogy az álombéli ház mellett, a temetőben volt egy sírhant, mely fölött három fenyőfa őrködött. A sírra egy asszony árvácskákat ültetett, ő pedig kíváncsiságtól vezérelve közelebb ment. Az asszony szomorúan nézett rá. Mindig csak árvácskákat ültess, mert azok minden tavasszal és ősszel maguktól virágba borulnak — mondta neki. Az álom mindig itt ért véget, pedig ő nagyon várta a folytatást. Nem értette mit jelenthet a temetői jelenet… Ebben a pillanatban villámként hasított belém a felismerés.
Nagymama volt a virágültető asszony. Tudatni akarta édesanyámmal, hogy bár meghalt, a sírja és az öreg ház hazavárja.
Egyszeriben mintha szárnyaim nőttek volna, olyan könnyű lett minden. Végre megértettem az öreg ház minden titkát, már nem volt okom félni, hiszen ők ketten odaát együtt vannak és vigyáznak rám. Hirtelen úgy éreztem, meg kell keresnem a sírt, és be kell ültetnem árvácskával.
Ha a fenyőket nem vágták ki, nem lesz nehéz megtalálnom.




Tovább