Sütő Fanni: Esőnapok

megosztotta: Heléna Szilágyi



A felhők sűrű sorokban csüngtek a város fölött, mint a szárítókötélre akasztott vizes ruhák. A szürkeség és a nyomottság csöpögött mindenhonnan, és fekete esernyők kertjei nyíltak az utcán minden reggel és este, mikor a munkából hazafelé iparkodtak az emberek. Nyikorogtak a gumicsizmák, suhogtak az esőkabátok szárnyai, az esőcseppek pedig kopogtak a fém kukatetőkön, olyan volt ez, mint egy jól összehangolt zenekar szimfóniája.

forrás



A Napot senki sem látta vagy egy hónapja, a ködös, borult időben csoda, ha az ember az orrát megtalálta. Sokaknak ezért nem is tűnt fel, hogy ahol eddig az ég sugaras királya trónolt, nincs most más csak az üresség és a Napnak hűlt helye. Lassan el felejtették, hogy valaha volt másmilyen, hogy valaha volt jobb is, a múltat lemosta a lassú víz a csatornák mélyébe. Egy idő után már elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha máshogy lett volna, és a penészes falak ugyanolyan áhítattal imádták az esőt, mint régen a napsugarakat. Egyetlen ablak volt csupán, aki nem hagyta, hogy a víz átmossa az emlékeit, és még emlékezett a fény langyos csókjára az üvegén. Ez a ház, amikor az éj közeledtével lehunyta a zsalugátereit, a reményről álmodott.


Tovább

Sakura-legendák I.

megosztotta: Porcelánszív





A Sakura, vagyis a cseresznyevirág Japán egyik legismertebb szimbóluma.
Sokan tudják, hogy a japán emberek évszázadok óta évről évre kivonulnak megcsodálni a virágzó fákat, családjaik, barátaik körében, ünnepi hangulatban áldoznak a természet e szépségének.
Azonban a cseresznyevirág nem csupán szépsége miatt jelentős.
Túl a kellemen és a látványon más jelentést is hordoz. A múlandóság, a halandóság érzését, ugyanakkor a múlhatatlanságét, a körforgásét, az újjászületését.
Öt szirom, megannyi szimbólum, érzés és jelentés. Múlt, jelen és jövő egyetlen virágban.
Páratlan szépsége csupán rövid életű, néhány nap alatt kipattannak majd elnyílnak és lehullanak a virágok. A percet, amikor csodálhatjuk őket, meg kell becsülni, ám ezt a nyugodt, felemelő érzést mégis belengi a közelgő múlandóság halvány árnya. 
Számos vers, történet és műalkotás központi eleme a cseresznyevirág.
Néhány kevésbé ismert, klasszikus elbeszélést hoztunk el ezalkalommal, így hódolunk e pillanatnyi szépség előtt, csodálattal, ugyanakkor emlékezve a múló időre.






JIU-ROKU-ZAKURA



kép forrása


Iyo provincia egyik körzetében, Wakegoriban áll egy ősi, híres cseresznyefa, amit úgy neveznek: Jiu-roku-zakura, vagyis a „Tizenhatodik nap Cseresznyefája”, mivel virágba borul minden év tizenhatodik napján, rögtön az első hónapban (a régi holdnaptár szerint) – és csakis erre az egyetlen napra! A virágzása éppen a nagy hidegek és fagyok idejére esik, ilyenkor a cseresznyefák még téli, dermedt álomban várakoznak. De a Jiu-roku-zakura virágait olyan erő éltetni, amely nem – vagyis eredendően nem – a sajátja. Egy férfi szelleme élteti a fát.
Élt Iyo-ban egy szamuráj. A fa a kertjében állt, és, ahogy a többi fa, ez is március végén, április elején hozta a virágait. A férfi már gyermekként is a fa alatt játszadozott, ahogy szülei, nagyszülei, és számtalan őse, évről-évre, századokon át, felmászott a virágzó ágakra, és virágfakadáskor színes papírcsíkokon kívánságokat vagy verseket akasztott rá. Számtalanszor csodálta a cseresznyevirágokat, szíve ilyenkor megtelt békével és örömmel.
A szamuráj lassan megöregedett, túlélte minden gyermekét, és végül semmi más nem maradt a virágon, ami boldogította, csupán ez a fa. És aztán… az egyik nyáron a fa kiszáradt és meghalt!
Az idős ember mély bánatba süllyedt. Szerető szomszédai találtak egy gyönyörű, ifjú cseresznyefát, és elültették a kertjében, remélve, hogy jobb kedvre deríti. Bár hálásan megköszönte nekik, szíve mélyén még mindig fájdalom ült, ő a régi, öreg fát szerette, és semmi nem pótolhatta hiányát a szívében.
Végül eszébe jutott egy lehetőség, amivel talán megmentheti a szeretett, halott fáját.
Éppen az első hónap tizenhatodik napja volt. Kiment a kertjébe, és leborulva a kiszáradt fa előtt, így szólt:
– Hódolattal kérlek, virágozz ki újra, meghalok helyetted!
Úgy vélték, hogy ha valaki őszinte szívvel, valóban feláldozná magát egy másik teremtményért – és ez nem csupán ember lehetett, hanem akár egy fa is –, akkor az istenek meghallgatják a kérését. Úgy nevezték: migawari ni tatsu, átvenni valaki helyét.
Ezután fehér ruhát öltött, szertartásosan elhelyezkedett a fa tövében, majd szamuráj módra hara-kirit követett el.
És abban a pillanatban, a szelleme a fába költözve ismét virágba borította azt néhány órára!
Azóta is, minden évben, az első hónap tizenhatodik napján, a havas évszakban, a legnagyobb hidegben… még mindig virágzik a fája!

Lafcadio Hearns: Kwaidan




*****


UBAZAKURA


kép forrása


Háromszáz évvel ezelőtt, Asamimura faluban, Iyo provincia Onsengori körzetében, élt egy jó ember, akit Tokubeinek hívtak. Ő volt a környék leggazdagabb embere, és a muraoda, vagyis a falu vezetője. Az élet legtöbb területén igen szerencsés volt, de elérte a negyvenedik évét anélkül, hogy apa lett volna. Ezért ő, és a felesége sokat imádkoztak Fudo Myo O istenséghez, akinek Asamimurában volt egy híres temploma, a Saihoji.
Imáik végül meghallgattak, Tokubei felesége gyönyörű kislányt szült, aki a Tsuyu nevet kapta. Amikor az anyja teje elapadt, egy szoptatós dajkát vettek fel a kislány mellé, akit O-Sode-nak hívtak.
O-Tsuyu gyönyörű lánnyá növekedett, de amikor tizenöt éves lett, megbetegedett, és az orvosok úgy vélték, menthetetlen. Ekkor O-Sode, aki éppen úgy szerette O-Tsuyut, mint a saját anyja, elment a Saihoji templomba, és buzgón imádkozott Fudo-Samához, hogy a lány meggyógyulhasson. Minden nap, huszonegy napon át, újra és újra elment a templomba az isten segítségét kérni, és végül O-Tsuyu hirtelen és teljesen felépült.
A Tokubei házban nagy volt az öröm, és minden barátjukat meghívták, hogy megünnepeljék a csodát, de az ünnep estéjén O-Sode hirtelen megbetegedett, és az orvos, akit hívtak, hamarosan közölte: haldoklik.
A család nagy bánatban gyűlt az ágya köré, hogy búcsút vegyenek tőle, de ő mély nyugalommal így szólt hozzájuk:
– Itt az ideje, hogy elmondjak nektek valamit. Az imáim meghallgattattak. Fudo-Samát kértem, hogy átvehessem O-Tsuyu helyét a halálban, és ő nagy kegyességében megadta nekem ezt az áldást! Ezért, kérlek, ne bánkódjatok a halálomon! … De lenne egy kérésem. Ígértet tettem Fudo-Samának, hogy köszönetként és megemlékezésként egy cseresznyefát ültetek Saihoji kertjében. Sajnos nem vagyok már képes rá, hogy magam tartsam be az ígéretem, ezért benneteket kérlek, hogy teljesítsétek a fogadalmamat… Ég veletek, barátaim, és emlékezzetek rá, hogy boldogan haltam meg O-Tuyuért!
O-Sode temetése után Tsuyu és a szülei egy kis cseresznyefát – a legszebbet, amit találhattak – ültettek el Saihoji kertjében. A fa nőtt és bimbózott, és a következő év második hónap tizenhatodik napján – pontosan O-Sode halálának évfordulóján – virágba borult. Ez aztán megismétlődött újra és újra, kétszázötvennégy éven át – mindig a tizenhatodik napon a második hónapban, – a virágai pedig egyszerre voltak rózsaszínek és fehérek, jelképezve a nő mellét és tejét, mellyel a gyermeket táplálta. Az emberek Ubazakurának nevezték el, vagyis a Dajka Cseresznyefájának.

Lafcadio Hearns: Kwaidan






*****



A 'JIROHEI' CSERESZNYEFA


kép forrása


Kyoto északi részén áll egy Shintó templom, amit Hirano-nak hívtak, és amely híres gyönyörű cseresznyefáiról, melyek ott nőnek. Van azonban köztük egy vén, halott fa, melynek a neve „Jirohei”.
A cseresznyevirágzás idején rengeteg ember érkezik, hogy a fákat csodálja, és nem csak nappal, de éjjel is. Ilyenkor apró lámpásokkal világítják meg a virágzó faágakat, és a látvány talán még a nappali képnél is pompásabb.
A Jirohei-fához közel, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt állt egy nagy, jól működő teaház, melynek a tulajdonosát hívták Jiroheinek. Szépen keresett, az üzlet jól ment, ezt leginkább a hatalmas, gyönyörű cseresznyefának tulajdonította, ami a kertjében állt, és amit ezért nagy tisztelettel vett körül. Sosem hagyta, hogy a gyerekek felmásszanak rá, vagy bárki az ágait tördelje, vigyázott rá, akár a szeme világára. A fa virágzott, és az üzlet is.
Egy reggel egy szamuráj – amolyan vérfagyaszót külsejű – érkezett a Hirano templomba, és leült Jirohei teaházánál, hosszan nézve a cseresznyefát. Erős volt, magas, gonosz tekintetű.
– Te vagy a teaház tulajdonosa? – kérdezte.
– Igen, uram – felete Jirohei mélyen meghajolva – én vagyok. Hozhatok valamit az úrnak?
– Nem kérek semmit – mondta a szamuráj. – Milyen szép cseresznyefája van a teaháznak!
– Igen uram! Úgy hiszem, ennek a fának köszönhetem, hogy ilyen jól megy az üzlet! Köszönöm, uram, hogy megdícsérted!
– Akarok egy ágat a fáról! – mondta a szamuáj. – Egy gésának!
– Legmélyebb sajnálatomra, uram, – tördelte a kezét a fogadós – ezt a kérést nem teljesíthetem! Senkinek sem tehetném meg! A templom papjai, akiké ez a terület, mielőtt engedélyezték az építkezést, feltételül szabták, hogy nem törhetünk ágat. Mindegy, hogy ki az, aki kéri, el kell, hogy utasítsam. A lehullott virágokból vagy szirmokbó bármennyit vihetsz, uram, ha úgy gondolod! Kérlek, jóuram, ne feledd a régi közmondást, szilvaágat vágj a vázádba, de cseresznyét soha!
– Valóban vitatkozni merészelsz velem?! – dühödött meg a szamuráj. – Már megmondtam, mit akarok, úgyhogy jobban jársz, ha indulsz, és vágsz nekem egy ágat, most azonnal!
– Bármilyen határozott légy is, uram, el kell utasítanom a kérésed – mondta Jirohei halkan és udvariasan.
– És bármilyen határozottan utasítod is el, a végén úgyis az lesz, amit én mondok! Szamuráj vagyok, azt kell tenned, amire utasítalak! Tényleg úgy hiszed, hogy el tudsz tántorítani a szándékomtól?! Ha nem adod szép szóra, elveszem erővel! – mondta, és hogy szavai súlyát bizonyítsa, előhúzta a kardját, hogy levágja a legszebb ágat, mind közül.
Jirohei belekapaszkodott a kardot tartó kézbe.
– Kérlek, uram, ne bántsd a fát! Kérlek, vedd inkább el az én életemet helyette!
– Arcátlan, bosszantó bolond! Teljesíthetem a kívánságod! – mondta, kirántva a karját a fogásból, megszúrta a fogadóst.
Jirohei nem halt meg azonnal, a fa elé állt, hogy megakadályozza az ág levágását, de nem volt hozzá elég ereje, így átölelte a fát. A szamurájt mindez nem hatotta meg, felemelte a kardját, és egy suhintással levágta az ágat, és ugyanakkor ismét lesújtott a fogadósra is, ezúttal halálosan. Látva a vérző halottat, a szamuráj végül gyorsan elsietett a tetthelyről, a levágott, virágokkal telt ágat pedig, amit a fogadós vére borított, ott hagyta a földön.
Hallva a zajokat, Jirohei felesége és a szolgák kisiettek a fogadóból. Borzalmas látvány fogadta őket. Jirohei ugyan halott volt, de halálában is olyan szorosan ölelte imádott fáját, hogy egy óra is eltelt, mire karjait le tudták fejteni róla.
Jirohei meggyilkolásának napjától kezdve a fa halványodni, sorvadni kezdett, és hamarosan egyértelművé vált, hogy haldoklik. A fogadós felesége pedig néhány nappal a férje halála után felakasztotta magát a fára.
Ettől kezdve a teaháznak rosszul ment. Egyre kevesebb ember jött, és így egyre kevesebb volt a bevétel, hamarosan be is kellett zárni. Az emberek azt beszélték, hogy szellemjárta hellyé vált, és hamarosan senki nem közelítette meg éjjel a helyet. A balszerencse átragadt a szomszédos teaházakra, sőt, magára a templomra is, amely ettől kezdve népszerűtlen lett, és egyre kevesebben látogatták.
A szamuráj, aki mindennek oka volt, titokban tartotta az eseményeket, és senkinek nem beszélt róla, az apját kivéve, akinek elmondta, hogy szándékában áll visszatérni a templomba, és ellenőrizni a kísértetről szóló híreszteléseket. Bár apja mindent megtett, hogy lebeszélje erről, a harmadik hónap harmadik napján, Keio harmadik évében (1868) egyedül, de fegyveresen indult útnak, egyenesen a kiszáradt fához ment, és elrejtőzött egy kőlámpás mögött.
Legnagyobb megdöbbenésére, éjfélkor a fa hirtelen virágba borult, és pontosan úgy nézett ki, mint Jirohei halálának a napján, amikor levágta az ágát. Ezt látva félelmében kardjával szabdalni kezdte a fát, őrült rettegéssel csapkodta újra és újra, mint aki darabokra akarja vágni. Rögtön az első csapás után rettenetes kiáltás hallatszott, borzalmas halálsikoly, mely mintha magából a fa törzséből jött volna, a szamuráj azonban nem állt meg, eszement, félelemmel vegyes dühe nem csillapodott, csak jó fél órával később. Várt az első hajnalfényig, hogy megnézze, milyen kiváló munkát végzett, de amikor kivilágosodott, a szamuráj saját apja feldarabolt tetemét találta vérbe fagyva a földön. Az apa, valószínűleg, aggódva fia miatt, követte, hogy biztos legyen benne, hogy nem esik baja.
A bánattól és szégyentől sújtott szamurájnak nem maradt más, minthogy az istenek bocsánatáért fohászkodjon, és hara-kirit hajtott végre.
Ettől kezdve mintha a helyet sújtó átok a szellemmel együtt elenyészett volna, az emberek lassan ismét járni kezdtek a cseresznyefákhoz. Senki nem tudta megmondani, hogy a korábbi kísértet kié lehetett… Jiroheié volt, vagy a feleségé? Néhányan azt gondolták, maga a cseresznyefa szelleme volt, mely akkor halt meg, amikor az ágát lemetszették…

Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan



Eredeti illusztráció a történethez

Tovább

Tabi Kazu: A teaház

megosztotta: Porcelánszív



Az emberek korának hajnalán összegyűltek az istenek a Mennyei Birodalom egyik lebegő kertjében, ahol a Föld összes virága nyílott, pompás cserjék zöldelltek és büszke fák álltak őrt a határain, sarkain világfák emelkedtek a felhőkig. Talán az emberek sorsát szövögették, talán földi értelem számára felfoghatatlan dolgok történtek, ki tudja, ám az utolsó órát, mint minden ezredik évben, egy különleges italnak szentelték. A kert szívében egy élénkzöld cserje fürdőzött a napsugarakban Apró fehér virágai s aranyosan csillogó magvai, mint meganyi apró ékszer díszítették. A Fu-hszi nevű isten letépett pár levelet, majd tűz fölött halkan zubogó forrásvízbe morzsolgatta őket. A levelek örvénylő forgásba kezdtek az edényben, miközben a víz aranyló zöldre színeződött, s  elmondhatatlan illat kapott szárnyra, s lassan beborítva a kertet. Eközben egyikük gondosan összegyűjtötte a bokor alól a leesett magvakat, és a tűz mellé készítette őket. Fu-hszi értük nyúlt, hogy belevesse őket a lángokba, amikor színes sziromkígyó csapott le rájuk. Tekergőzve, farkát csapkodva siklott ide-oda a vendégek között, majd kilőtt nyílként suhant fel a magasba, hogy aztán tarka esőként hulljon alá. Fu-hszi zord pillantást vetett a vigyorgó viharistenre, majd beszórta a magvakat a tűzbe. Az Örök élet teája az emberek számára tabu volt. Egyikük se vette észre, hogy egy aprócska magot lesodort egy virágszirom és most együtt hullottak lefelé az Égigérő-hegység nyújtózkodó szikláinak karjaiba.


A jeges szél mintha csak arra várt volna, hogy a vándor kiérjen a fák takarásából. Könyörtelenül lecsapott rá. Vadul rángatta kopott köpenyét, belemart a bőrébe és néha nagyot taszajtott rajta, hogy térdre kényszerítse, ám próbálkozásai sikertelennek bizonyultak. Dühödten dobálta apró jégcsillagait a mélyre húzott csuklya alá, miközben fülsüketítően süvöltve rázta a kopasz fákat.
Odalenn a faluban már nyitogatni kezdték első virágaikat a vörös szilvafák. Édes illatuk egészen a torii-ig kísérte a hegy lábánál. Ahogy átlépett a kapu alatt, vállát gyengéden súrolta a cinóberszínű oszlop és orrában hó friss szagát érezte. Szorosabbra kötötte az övét, kardjait megigazította és elszántan vágott neki a hegyi ösvénynek. Gyerekkorában mindössze egyszer járt erre az apjával. A hadúr hívatta sürgősen, és ez volt a rövidebb út. Nem tértek le róla és nem beszélgettek. Mindenki feszült néma csendben igyekezett tovább, az egyetlen zaj a lovak nyakán himbálódzó harangocskák hangja volt. Akkor félt, bár ezt soha nem vallotta volna be senkinek. Félt a fák mögött rejlő homályban lapuló ismeretlentől. Anyja meséiből ismerte már az összes jókait és démonokat, elképzelte a teremtő kamikat, de akkor nem a képzeletében voltak, hanem egy karnyújtásnyira tőle, még ha nem is látta őket, de érezte…
Hangos reccsenés tört át a vihar süvítésén, aztán egy erős tölgy zuhant le fájdalomüvöltéssel a földre, magával rántva néhány kisebb társát. A férfi, mintha mi sem történt volna, felugrott a tehetetlenül fekvő törzsre és végigfutott rajta, majd a lomb előtt leugrott, s kikerülte a törött ágakat. Beért az erdőbe. Önkéntelenül megállt és meghajolt a fák felé. Ezt nem felejtette el az öreg Yoshi tanácsai közül. Anyja minden teliholdkor elvitte Yoshi apó kunyhójába, és ők órákon át ültek a teraszon, áhítattal átadva magukat a tea élvezetének a Hold fényében. Ezeken az estéken hallotta a legkülönösebb történeteket és a leghasznosabb tanácsokat. Talán az öreg volt az egyetlen az egész faluban, aki bemerészkedett az erdőbe, és aki vissza is jött. Egyszer csak úgy, mellékesen megjegyezte, hogy ha az emberek megadnák a tiszteletet minden létezőnek, a világ maga lenne a mennyország. A fiú akkor ezt nem értette, de elkezdte figyelni Yoshi apót, és lassan észrevette, hogy másképp viselkedik, mint a többiek. Mintha nem ebben a világban lett volna az otthona, mintha láthatatlan lényekkel beszélgetett volna, mintha valamit látott volna ott, ahol nem volt semmi. Akkoriban nem vette túl komolyan az öregembert, de szerette a történeteit és a teaestéket. Múltban merengő tekintete lassan visszatért a jelenbe. A szél ereje megtört a fák elszánt seregén.  A vándor töretlenül folytatta útját, ám az ösvény eltűnt a hó alatt és ő egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Órák múltak el, és lassan be kellett ismernie, hogy eltévedt.  Ujjai elgémberedtek, fűszandálja átázott. Arca keserű mosolyra húzódott. Nem így tervezte el a dolgok alakulását, de nem hátrálhatott. Megesküdött és akár az élete árán is, de teljesítenie kellett fogadalmát. Összesen négy napja van rá, hogy megölje a nagyurat, aki meggyilkolta az apját. Persze nem saját kezűleg tette. Alattomos módon felségárulás gyanújába keverte, a sógun pedig szégyenszemre kivégeztette, mit egy közönséges bűnözőt. Két fiát elfogatta, ezután a családot megfosztotta minden javaitól, beleértve a legértékesebbtől, a teaföldtől. Az első két bokrot állítólag maga Eiszai mester ültette, amikor ükapja vendége volt egy rövid időre – legalábbis ezt állította a családi krónika. Itt termett Japán talán legfinomabb teája, amit csak a legnemesebb urak engedhettek meg maguknak a császár után. Minden évben útra kelt egy kis csapat a legtapasztaltabb szamurájok kíséretében a fővárosba, két zsákocskával. Tartalmuk felbecsülhetetlen volt. A két legidősebb cserje, a Mennyei Jáde folyó és az Égi Fény illatos levelei, melyek kizárólag a császárnak termettek…
A kinti világban terjengő szürkeség az erdő mélyén sötétséggé változott, és a jeges szél néha le-lecsapott a lombjukat veszett fák ágai között. A férfi szinte látni vélte a vad viharisten alakját a gomolygó felhőkben. Nem félt, ugyan minek… ha Susano el akarná venni az életét, akkor úgysincs hova menekülnie előle. Sokkal inkább foglalkoztatta annak a gondolata, hogy miként ér oda időben a nagyvárosba. Ha ezt az alkalmat elmulasztja, talán nem lesz több. Vagy bevackolja magát egy fa alatt, vagy továbbmegy. Egyik sem tűnt jó megoldásnak most, hogy eltévedt. Ezek a kora tavaszi viharok kiszámíthatatlanok és veszélyesek voltak és ő nem akart megfagyni, mint egy tehetetlen öreg, aki meg akarja szabadítani családját önmagától. Sebesen jártak a gondolatai. Éppen azt tervezte, hogy megpróbál tüzet csiholni, amikor pislákoló fényt látott villanni a távolban a hajlongó törzsek között. Nem tétovázott, elindult a fény felé. Legyenek démonok, vagy banditák, nem félt. Tiszteletért tiszteletet ad, vagy harcolni fog. Keresztül küzdötte magát az egymásba gabalyodott hólepte ágakon, amikor vészjósló, mélyből feltörő reccsenés hallatszott, majd kétségbeesetten felnyögött egy fa. A férfi hiába próbált félreugrani, esélye sem volt a mély hóban, és a haldokló fenyő egyenesen rázuhant és eltűnt a világ…
A napfény szűrődött be először és lassan ébresztgetni kezdte. Felnézett és meglepetten vette tudomásul, hogy kényelmes tatamin fekszik és egy puha takaró melegíti. Kardjai egymás mellett várakoztak a keze mellett. Felült és körbenézett. Egy világos és patyolat tiszta szobában volt. Felállt, széthúzta az ajtót, és csodálkozva lépett ki. Egy hófedte tisztás közepén volt. Szikrázva sütött a nap és a terasz vaskos gerendái körül melegen vibrált a levegő, gyengéden cirógatva egy virágzó teacserje élénkzöld leveleit. Az első ámulatát kíváncsiság váltotta fel. Hol van és hogy került ide? Ebben a pillanatban halk neszre figyelt fel majd gyenge fuvallatot érzett. Egy fiatal nő jelent meg mögötte az ajtóban és szertartásosan meghajolt feléje, majd intett, hogy menjen vissza a szobába. Víz gőzölgött a tűz fölé akasztva, egy asztalkán kanna és csészék vártak a teára.
  • Megférfiasodtál fiam – hallatszott a sarok homályából, s bár csak egy alak körvonalai látszódtak, de a hang ismerős volt.
Tulajdonosa halk nyögéssel tápászkodott fel és egy öregember csoszogott elő.
  • Yoshi apó – bámulta hitetlenkedve a férfi.
  • Ülj le Hikari! – szólt rá az öreg és maga is helyet foglalt az asztalkánál, majd intett a várakozó lánynak, aki nekilátott a tea készítésének.
Kérdések tolongtak a fiatalemberben, ám figyelme most a lányra összpontosult. Minden mozdulata tökéletes volt, mintha egész életében csak ezt tenné, de mindez nem illett fiatalságához. Talán tizenhat éves lehetett. A víz lassan forrni kezdett. A férfi bár nem látta, de emlékezett. Először apró gyöngyök jelentek meg az edény fenekén, majd egyre nagyobb és hangosabb bugyborékolásba kezdett a víz. Sokan ilyenkor öntik rá a teára, de  lány türelmesen várt, és a férfi tudta, hogy amikor a buborékok elcsitulnak és ragyogni kezdenek, mint a forrás-táplálta patakban ficánkoló pisztrángok szemei, akkor jött el az ideje a teának.
Óvatosan kortyolt az vörösarany folyadékba, és megelevenedett a múlt. Anyja kuncogását hallotta, a tücsökciripelést és a csalogányt az erdő felől.
  • Ez a tea nagyon finom – bólintott elismerően, majd kérdő tekintetét az öregre vetette. – Nem emlékszem rá, hogy együtt ittunk volna ilyent.
  • Jól emlékszel – mormogta Yoshi apó. – Szép esték voltak… de elmúltak, akárcsak az emberek.
Felnézett az ifjú csodálkozó tekintetébe.
  • Légy türelemmel, este mindent megértesz… és most aludj!
Álmában az erdőben feküdt, testét lassan belepte a sűrűn hulló hó. Mikor felébredt, néhány lámpás meleg fénye világította meg a szobát.  Nem értette, mi történt, igazán nem értett semmit. Furcsa volt a csend, mintha nem a megszokott világban lenne. Talán mikor átlépett a torii-n, valami történt, és átkerült a kamik országába, és bár Yoshi apó tizenöt évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, és soha nem találták meg, de talán kami lett a halála után…
Felébredtél végre – hallotta az öreg hangját. -  Mit gondolsz, hol vagy?
Eddig úgy gondoltam, hogy az erdőben, csak eltévedtem.
  •  Hm – kummogott az idős ember, aztán felnézett. – Hova tartottál?
A fiatalember röviden elmondta útja okát és célját.
  • Apád becsületes férfi volt – jegyezte meg Yoshi apó elgondolkozva, aztán felnézett vendégére, szemében aranyosan villantak a szoba sarkában felcsapó lángok a teavíz alatt. – Szerette anyádat, ezért nem vitte őt a házába és ezért nem tudta senki, hogy a fia vagy, még te sem a nagykorodig. Tudta, hogy a birtokában levő kincs túl nagy csábítás… Igaza volt…
Merengve bámult a tűzbe, aztán felsóhajtott.
  • Nem jó a magunkfajtának, ha emberekkel esik szerelembe…
Az ifjú meglepődve kapta fel a fejét. Az öreg tekintete egy pillanatra elfátyolosodott.
  • Nincs sem idő, sem értelme tovább titkolni. Anyád nem közönséges ember volt és én vigyáztam rá, majd miután meghalt, terád. Azért vagy most itt, hogy választhass.
Virágillat libbent a szobába és az ifjú meglepetten vette észre az árnyékban meghúzódó lányt.
  • A hadúr testőrsége erős – folytatta Yoshi apó, nem törődve a kérdő tekintettel. – Még ha le is vágsz négyet-ötöt, akkor sem juthatsz a közelébe. Semmi esélyed fiam… semmi esélyed… semmi… - visszhangzottak a szavak a férfi fejében és egy pillanatra mintha megint az erdőben feküdt volna.
  • Teázzunk! – hallotta és megrökönyödéssel vette észre, hogy ott gőzölög előttük egy kis asztalkán egy kanna tea.
Különös illat terjengett a levegőben, s lassan megtöltötte a helyiséget. A fiatal férfi a csészére meredt, amiben aranyzöld folyadék örvénylett lassan. Furcsa érzése támadt. Mintha megélte volna már ezt a pillanatot valamikor régen… Soha nem ivott ilyen teát, mégis biztos volt abban, hogy a legcsodálatosabb aromája van ezen a Földön, de volt még valami, amit mintha egy sűrű fátyol takart volna el előle. A lányra tévedt a pillantása. Egy porcelánszobor előkelő szépsége ragyogott hamvas arcán, tökéletes metszésű szemeiben különös fény ragyogott, amiről a férfinak furcsa módon egy gyermekkori emlék jutott az eszébe. Hatodik születésnapjára egy íjat kapott. Hajnalban kiszökött a folyóhoz. Az előző napi zápor párafelhője lassan hömpölygött az égkék íriszek levéllándzsái között, miközben a Nap sugarai aranysárgára festették az ébredező vidéket. Halk neszt hallott, mire megtorpant, és ekkor a folyó túloldalán szétnyíltak a levelek és a gomolygó fénybe lépett valami. Nem tudta megállapítani, hogy mi lehet a csillámló ködben, ám a tekintetét soha nem felejtette el, és minden lány szemében azt a fényt kereste, de nem találta… mostanáig.
  • Hikari! – szólalt meg Yoshi apó és ő összerezzent. Nem értette, hogy miért érzi úgy magát, mint kisfiú korában, mikor csínytevésen kapták.
Ujjai közé fogta a papírvékony porcelánt és ajkához emelte. Megdöbbent.  Soha nem ízlelt ehhez foghatót.  Az a különös képzete támadt, hogy belülről kezdi melegíteni a Nap, hogy vére ragyogni kezd a napsugarak erejétől, jéggé vált szíve dobogni kezd.
  • Figyelj rám fiam! Mivel nincs sok idő, ezért nem húzom – mondta komoly arccal az idős férfi. – Időt kaptál, hogy elvégezd, amit el kell végezned és erőt is kaptál hozzá, de valamit tudnod kell. A tested haldoklik, lelked félúton jár e világ és egy másik között. Ha itt akarsz maradni, három napon belül vissza kell ide térned és innod kell újra ebből a teából. Ha nem érsz vissza, lelked számára elveszett ez a világ.
Valami történt ekkor. A hangok fokozatosan elhalkultak és hirtelen rettenetesen hideg lett. Eltűnt a napfényes teaház, helyette ott feküdt az erdőben egy törzs alá szorulva, félig betemetve a hó alá.
„Álmodtam volna?” - futott át benne a gondolat, aztán eszébe jutottak a furcsa történetek, amiket a falusiaktól hallott. Az erdő mélyén van egy teaház, de démonok lakják, és aki arra téved, azt vendégül látják, majd felfalják. Még a legbátrabb szamurájok is felszerelkeztek szent tárgyakkal, mielőtt útra keltek az erdőn keresztül, ha nem volt más választásuk, mint akkor… az apjával… Vajon valóban Yoshi apóval találkozott, vagy egy démon öltötte magára az alakját, hogy csapdába csalja őt, aztán eszébe jutottak az utolsó szavak. Ugyan miért akarna egy démon segíteni neki? Semmi értelme nem lenne, de igazán nincs jelentősége, mert életének csupán egyetlen célja maradt, a bosszú.
Keze rásimult kardja jeges markolatára, s abban a pillanatban megszűnt a fájdalom, amit a fagy harapásai okoztak testében. Nem érzett sem hideget, sem a metsző szelet, s a dermedtség elhagyta tagjait. Gyorsan haladt, szinte suhanva a fák között, nyomában vadul kavargó hófelhő.


Amikor kegyetlen urak alatt szenved a nép, akkor születik a legtöbb mese bosszúálló szellemekről, akik visszatérnek, hogy megtorolják az ártatlanokat. Hogy valóban eljött-e egy démon, vagy egy nagyon is evilági ellenségnek sikerült mérget csempésznie a gonosz nagyúr italába, ez már nem derül ki, de gyorsan lábra kaptak a híresztelések, miszerint az uraságot holtan találták Inari Ōkami szentélyében, ahová minden évben elment az új év hatodik napján. Azt is suttogták a falusiak, hogy a füstölő beleégett a kezébe. A nagy kami nem fogadta el tőle az áldozatot. Egy templomban szolgáló lány mesélte el valakinek, aki aztán továbbmondta, hogy a testőrök uruk ordítását hallották, azután egy sötét árny suhant ki a szentély kapuján. Rettegve húztak kardot, de karjuk erőtlenül hanyatlott le a démon jeges lehelletétől. A leskelődő szolgálólány azt is állította, hogy egy fehér rókát látott az erdő szélén, és mintha a kísértetet várta volna, mert vele együtt tűnt el a sűrűben.
A nagyúr különös halála után a teaültetvényt ellepték a hernyók és hiába irtották őket, a növények egy év alatt teljesen elpusztultak. Voltak, akik isteni beavatkozást sejtettek, voltak, akik egyszerűen egy Kínából becsempészett kártevőt okoltak, s hamarosan rizsföld terjeszkedett a teaföld helyén.



A teaház melletti kertben egy fiatal férfi serénykedett. Fiatal cserjéket ültetett egy sorban, majd elégedetten szemlélte őket. Illatos szellő lebbent. Ő lassan megfordult, s elindult a ház felé.

00000000000000000000000000000000000000000000000000000000000.jpg
Tovább

Belső kertünket ápolva

megosztotta: Porcelánszív



Bár a rácsodálkozó szemlélet évszaktól független, a tavasz kétségkívül a lélek újjászületését is hordozza. Kortárs válogatásunkat az előretekintés szelleme hatja át.








Tóth Jánosné Ica
Minden reggel


A fájdalom láza űz, csapdába zár
a kedvelt égi kék, az illanó idő.
Remény bódít, kába álom, új élet
ringatta bölcsőmet, a legszebb zene,
mikor a szeretet halkan zörgetett.
A jóság egyszerre csodát teremtett.
A réten ágaskodva nagyot néztek
minden reggel, a nyíló pipitérek.




Gősi Vali
Mióta már


Mióta már,
hogy mindenre rácsodálkozom, ami él!
Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,
velem tisztul a szürke világ,
ha közelít a tél, a patyolatfehér.

Mióta már,
hogy elakad a hangom, ha színes köveket
terít elém a parti hullám szelíden,
s a végeérhetetlen titkok – ős-erő,
tudás – hordozóit megérinthetem.

Mióta már,
hogy amerre járok, előre köszön
minden faág, testvérem mindahány bokor,
mi elém hajol, míg lábam alól
fűszálak terelik félénk bogarak hadát.

Mióta már,
hogy lenyűgöz e lét, ringat a remegve múló,
bársony idő, csitító szerelem-dallal andalít:
könnyebb legyen a búcsúzó, ha menni kell,
de marasztal, visszahív a csábító, földi szép:
maradj még!








Sylvester Anita
Majd megtalálod


Dermedt éjszakából felkel a nap
színarany ingben a házak között
a búcsúzó táj ma is itt marad
pompájába végleg felöltözött

mint amin nincs is többé hervadás
és nyugalma örökléttel rokon
akinek sorsa a feltámadás
eddig volt és leendő korokon

harangszó fényesíti az eget
kezeken morzsolva a szirmokat
imában hordozva aki szeret
illatként árad hálaáldozat

édes almaként gurul az öröm
lombos fák alján megannyi zegzug
melegség árad a barna rögön
nem lehet itt úr sose Belzebub

keresztként ragyog felettünk a fény
átvezet életen és halálon
tudást ad cserébe a vágyakért
amit szeretnél majd megtalálod




Bánfai Zsolt
Azonosulás


Nem akartam mást, csak látszani;
pergő dobszóban szünetként játszani
a csendet és lenni a levegő,
lépcsőre dermedt jövő.
Ütemre lépdelő gyászhuszár.

Önfeledten játszani, ahogy
lágy ólak közé szorulva a napsugár,
míg karcos csendben ázottan
önmagát keresve liheg a táj és
barázdák közé bújva vajúdik a határ.

Vagy csillagok közt zuhanó térben
a kéklő égben – én nemes ékkő
oldódtam mint kacér, büszke nő,
és vágyódtam a végtelenbe –
s mint fénybe ragadt apró lepke
koppanok a nyirkos levelekre.

Szorgos hangyaként hordom
hátamon az életem;
s akartam vagy nem megállni,
múló arcok közt meglátni mindazt,
mi értem volt vagy ellenem –
gyorsvonatként száguldott körben
néma évgyűrűin az idő velem.

S úsztak vele állomások, fényes arcok,
ismerősök– majd egyre mások,
vér és könnyek öntözték a földutat.
Most hulló levelek közt büszkén járok,
de jöttödre még mindig várok,
szikla léptű, nemes öntudat.







Zagyi G. Ilona
Színes rianás


A lelkem áttetszőn szürke akvarell,
könnyeim oldotta fekete-fehér.
Kiegyenlítődő... sors változtatta
kép... mindenre azt mondják:"Isten adta."
Legyen az igazgyöngy, kegyelemkenyér.

Szúrágta kép-keret mit cipelhetek,
át és átrendez örökölt elveket.

Öröm és fájdalom, kényszer egyensúly,
ettől szürke... mely szakad, törik, gyógyul.
Megértéstől nyílik gyászos árnyalat,
körülvesznek, táncba visznek hű szavak,
szeretők, igazak... még súlytalanul.

Kivirul a szürkém, mint a virradat.
Színes rianás, ahol gyermek kacag.




Rigó József:
A jó csönd verse


 Az a jó csönd
melyben nem zavarhatnak
és nem zavarogsz
csak dobogtatnak
a magyarázatok
magáért beszél
a nem-hallgatás
és úgy hallgatod
hogy felzsonganak
a dalok
a dúdolatlan melódiák
a jó érzés
ami önmagával
tetten ér
és magára is látni
szemlélődésben meghagy
ahonnét jössz
s ahová eltűnsz
a némaságba taszítottságból
a megszólalást lebegteted
az a jó csönd
ha számolod és hallgatod
a lélegzeted
a jó csönd
mikor csak bíznak
ha nem tud senki felőled
de ott ahol jelen se vagy
eszükbe jut a bízás rólad
a veled bízni akaróknak
míg te áldod
az összegyűrt lepedőket
és nyugtatod
a takarókat
mert teljességekben
meg így vagy
az örömből
az örömmel
előkerülsz
még ha nevezhetetlen
is az aminek örülsz
emelkedett szóért
hajol le a sóhaj
az a jó csönd
csak tündököld
és nevezetten
is mindegy
kivel-mivel örülsz
ha a fenntartó
dolgok alján
megmaradt örököltető
örök derűd
előkerülsz
s az est kispárnáján
egyszercsak
megint te ülsz... –




Kun Magdolna
Magnóliafák


Tavasszal, ha kinyílnak
a magnólia fák,
és vágyott erdőnkben meghallod
a madarak dalát,
vedd elő zsebedből nálad
hordott képem,
mely visszatükrözi
láthatatlan énem,
s az átszüremlett napláng
vérszín sugarát.
Ha a fotóra hullna
egy fáradt-szemű könnycsepp,
mely tudatodba rejtett
egy régen volt szerelmet,
pár pillanatra simítsd meg
ujjaiddal arcom,
s meglátod attól,
én is rád mosolygom.
Mert hinned kell, hogy ott leszek
az ágas-bogas fákban,
a szél hordta eső viharillatában,
felrepedt aszfalton, göröngyös úton,
jelenben, jövőben
eltöprengett múlton,
hisz mindenhol féltéssel lépem
lábaid nyomát,
hogyha tévúton is jársz,
soha ne feledd el a hűség
szív-szavát.







Kamarás Klára
A remény színe zöld


Álompalettán tervezek
egy álomkertet, és ezek
a színek: zöldek, bíborok.
Halványlilát is álmodok,
mert petúniát festenék,
de ezzel még nem kész a kép...

Neked: hulló, kék tollakat,
a kék madárból ez maradt.
Ha elrepült, majd visszaszáll,
s a zöld fák között rád talál.
Hol zöld a fű s a lomb is zöld,
a kék madár is újra költ.




Cs. Nagy László
Pirkad a szív


Pirkad a táj, már éled a reggel,
csend születik szép lombok alatt.
Suttog a réten, halk, kusza széllel,
a fény bodorodva körbe matat.

Pirkad a szív is, szárnya kitárva,
játszik a semmi csalt üvegén.
Csillan a lélek, álma vitorla,
táncol egy érzés szikra-hegyén.

Lelkemen angyal szárnya hanyatlik,
porba taszító kőzuhatag.
Fényeid izzó lángja tolakszik,
tükrömön fénylő szobra marad.







Ruder Jana
Ülj mellém


Ülj mellém, amikor szorít a csend.
a valóság eltorzult arcát ne lásd,
nyugalomnak érezd a zamatát!

Markolni akartam a jövőt,
összeroppantani a jelent,
elfutni valahová,
ahol csak vadvirág terem,
s a fák a felhőkben fürdenek.
Hajnalig hallgatni, ahogyan
dalol a csend a fűszálak között,
s észre sem venni, hogy az idő
ráncnak öltözött.

Fáradt álmaid vigyázni,
s szólni szelíden:
Ülj mellém
csak még egyszer... kedvesem.




Kövecses Anna
Nefelejcs


Kicsit szép a remény, de részeg az este,
Olyan minden csillag, mintha elém esne.
Magamba ölelem csepp fényét az Égnek,
Boldogan mosolygok, semmitől se félek.

Meglelem magamban azt, ami elveszett,
Bánkódtam sokszor, már nevetek eleget.
Megittam a Borom, ízlett minden kortya:
Régen milyen voltam, nem feledem soha.







Képforrások



Tovább