Illyana Sanara: Az arctalan

– Vargas, segíts már! – kiáltottam rá az őrre. – Nem látod, hogy képtelen vagyok visszatenni a helyére? 

A szólított helyett az egyik parancsnok lépett oda, és rakta vissza az üveget. Hatalmasra tágult pupillákkal meredtem rá, és valami köszönésfélét motyogtam egy főhajtás kíséretében. 

Elfordulva a férfiaktól, még kinyújtottam nyelvem Vargasra, miközben lüktető kezemet mellkasomhoz szorítottam. 

Sosem fogom megérteni, hogy mitől érzik ennyire felsőbbrendűnek magukat, pedig ha tudnák, ki vagyok! 

Megráztam a fejem, és hagytam, hogy az indulatok elcsendesedjenek bennem gondolataimat kristályvizű tóvá változtatva, és tovább indultam ideiglenes szállásom felé. 

A nyugati kaputól odáig volt elég időm elgondolkozni az elmúlt percek történésein. Az, hogy a kastély olyan, mint egy bazi nagy erődítmény minden vízköpőjével, kiszögellésével, ágyútornyával együtt, már nem lepett meg. Egész gyerekkoromat ezek között a falak között töltöttem, minden rejtett zugát ismertem. Az viszont igenis mélységesen megdöbbentett, hogy az őrök orra előtt úgy tudtam elszáguldani, hogy leheletnyi fuvallatnak érezték csupán jelenlétemet, és ez már más kérdés volt. Felvetett néhány problémát a védelemben. 

Küldetésem a figyelés volt, a császárnő védelme még akkor is, ha mostanság nem örvendett éppen jó egészségnek a fejében, ezért nem is ismert fel. 

Mélyet sóhajtva lépkedtem végig a parti kunyhóhoz, ami a barakk-sor végén, magányosan emelkedett ki a Klarissa-tó vízéből. Saját szobámban közel három hete nem jártam, mert valaki volt olyan kedves, betörte az összes ajtót, ablakot, és nem felejtett szuvenírt sem hagyni. Elég egy tucatnyi vortanie-tojás, és egy éjszaka alatt kínok közt halsz meg, miközben a kis férgek szétrágják a csontjaidat is. 

Shirma’in talált rám. 

Ahogy az elmúlt években mindig, ő volt az, aki felkapott, mint valami könnyű terhet. Óvón emelt magasba, aztán a Könnyű-léptű egyetlen érintésére lehullottak rólam a férgek, ő pedig lustán taposott rájuk. Akkor hozott el a női részbe, a parti házhoz, és azóta sem láttam őt. 

A Mesteremet. 

A hold fényében fürdő tó vizére meredve Shirma’inra gondoltam. Fátyolszerű éjsötét hajának ragyogására, ívelt szemének mélyen lobogó feketéjére, ahogy hipnotizálva engem, magába szívja minden gondolatomat, érzésemet, mondatomat, kiürítve, mégis erősebbé téve, mint azelőtt voltam. 

Annyiszor próbáltam már megfejteni a férfit, kit mesteremmé és szolgámmá fogadtam, hogy számát sem tudnám megmondani, mégis megelégedtem annyival, amit ő mondott el, vagy engedett látni. 

– Nem kellene kint ácsorognod – csikordult meg egy kavics a talpa alatt. 

Felismertem hangját, ahogy lépteinek zaját is. Már amit hagyott hallani belőle. Nem rettentem meg, nem rázkódtam össze, sem hangjától, sem váratlan megjelenésétől. 

– Neked nem kellene itt lenned, Shirma’in. Ez a női szárny – intettem körbe, de nem fordultam meg. 

– Klar – kezdte volna mondani, ahogy keze tarkómra csúszott, könnyedén megborzongatva érintésével minden porcikámat. 

– Ne nevezz így. Már rég nincs közöm a hercegnőhöz. 

Könnyed főhajtását csak éreztem, ahogy belehajolt nyakamba. 

– Menj be a házba, te lány. Visszaviszlek a szobádba. 

– Nem akarok – fordultam meg Mesterem lágy ölelésében és felnéztem metsző szemébe. – Nem akarom még egyszer átélni. 

– Tudom, de te ennél sokkal erősebb vagy, Jena – használta új nevemet, miközben végigsimított arcomon, majd ujjai közé vette alsó ajkamat. – Amúgy sem te diktálsz. Már nem. 

– Nem tűnt fel, Shirma’in, hogy itt sosem én diktáltam? – csúsztam ki karjai közül és a ház felé fordultam. – Meg kellett játszanom a saját halálomat, hogy ne öljék meg az anyámat, és most mégis valami irónia folytán, három hete a halálom helyszínén teszem le a fejem a párnára. – Hangomban nem volt szemrehányás, csak a szokásos, fásult tényeket közöltem. – Elfáradtam a rejtélyes új lány szerepében, Mester – halkítottam le hangomat. – Játszanom kell, elhitetni másokkal, hogy semmi közöm a császári családhoz, hogy csak egy katona vagyok, akit kiképeznek. De ha látnád, hogy mit érnek az őrök – a férfi megragadta karom és egyetlen perdítéssel a falnak taszított. 

Kezemet magasba emelte, azt, amin kötések tömkelege rejtette el származásom bizonyítékát. 

– Nem az őrökkel van gond, Jena. Veled. Túl sokat vársz el tőlük – hajolt közelebb. – Senki sem kapott jobb kiképzést nálad, épp ezért maradhattál anyád közelében. 

– Tudom, Mester – húztam enyhe mosolyra a számat, ahogy csípőmmel közelebb furakodtam hozzá. – Ha nem tőled tanultam volna négy éven keresztül, nem tudtam volna negyed óra alatt végig rohanni a bástyákon – intettem fejemmel a kastély íves tornyai felé. 

– Hogy mit tettél? – hagyta, hogy incselkedjek vele, combomat lábai közé szorította, ágyéka az enyémre tapadt. – Rohantál? És miért van úgy bekötve a kezed, mintha meg lennél sérülve? 

Vállat vontam. 

– Körbejártam a kastélyt, mindenhova figyelőrúnákat festettem, mindezt az őrség orra előtt. Észre sem vettek. Kicsit azért büszke is lehetnél rám, Shirma’in ahelyett, hogy leordítod a fejem – mozdultam váratlanul, csókot lopva tőle. 

Írisze kitágult, majd cseppet sem szemérmesen viszonozta. Szabad keze vékony ingem alá nyomult, végigtapogatva bordáimat, de ujjai gyorsaságából tudtam, hogy most épp nem a szenvedély bizsergette meg ösztöneit. Sokkal inkább az aggodalom. 

– Nem sérültem meg, ha azt keresed. Nem tört csontom, nem húzódott meg izmom. Csak a sebeket kellett elfednem – suttogtam szájába. – Ezért van kötés rajtam. Mert egyébként elég lenne egy csuklópánt, mint tudod. 

– Mint tudom – perdített meg az ajtó irányába. – Pakolj össze, Jena. Sietnünk kell. 

Kissé botladozva löktem be az ajtót magam előtt, és hangtalanul lépdelve, igyekeztem be a szobába, nyomomban a még könnyedebb léptű Shirma’innal. 

– Minek ez a nagy rohanás? – dobáltam össze holmijaimat, azt a három váltás ruhát, és a néhány személyes holmit egy táskába, amiket sikerült a saját lakosztályomból kimenekíteni azon az estén. 

– A császárnő elméje ma tiszta. Hivatott téged – lépett közel hozzám, és ahogy hátulról átölelte a derekamat, már sejtettem, hogy nem csak ez az egyetlen oka. – Meg azért nekem is hiányoztál, hercegnő. 

– Fogd be a szád – sziszegtem rá, összeszorított fogakkal, nekidőlve mellkasának. – Te hagytál magamra hetekre. És most azt várod, hogy eszemet vesztve omlok veled az ágyba? 

– Volt egy ilyen reményem – súgta tarkómba, nyakhajlatomba, majd újra megfogta kötözött kezem, és lágyan végigsimított rajta, ujjait úgy mozgatva, mintha tudná, hol vannak a vágások. – Begyógyíthatnám a sebeidet. Milyen mélyek? – oldotta meg a gyolcsot, és leheletnyit megmozdítva karomat, lerázta róla a lassan átázott anyagot. 

Arca elé emeltem balomat: egész alkaromat apró, nem mély sebek borították. Számukat tekintve annyi, ahány bástyatorony található a kastélyban. A legfrissebbekből még lusta ezüstpatakocskák folytak; ezt kellett minden alkalommal elfednem, mert rögtön rájöttek volna, hogy kicsit magasabb a pozícióm, mint egy átlag katonának. Csak épp az okára nem lennének képesek rájönni. 

Shirma’in végigsimított ujjai hegyével a sebhelyeken. 

– Hányszor vágtad már meg magad, mióta nem találkoztunk? Miért áldozod újra és újra véredet a Házért? Megéri, Jena? – hangja halk volt, tiszta, mégis túlságosan érezhető volt benne az aggódás. 

– Túl sokat engedsz meg magadnak, szolga létedre – suttogtam belehajolva karjai közé, és hagytam, hogy gyógyító energiái bezárják a sebeket, megmutatva, hogy mit fedtem el velük: a császári Ház tagjainak csecsemőkorban tetovált jelét, az ezüst félholdat. 

– Szeretek aggódni érted, még akkor is, ha már rég nem fehér a hajad, Jena. Ne ródd fel ezt nekem. Hagyj meg a hitben, hogy érek valamit, ha másként nem, hát így. Hogy valaki olyan legyek, aki törődik veled, ha már senki más nem. Te vagy a legkedvesebb tanítványom – fordított maga felé, lenyalva karomról a holdfény színű vért. – És te vagy a legfontosabb szeretőm. 

– A gazdád vagyok – suttogtam. 

– Tíz éve nem vagy az, Jena. 

– Magadhoz hasonlóvá tettél – néztem mélyen fekete szemébe. 

– Megmentettelek – ölelt magához. 

– Mágiával tettél olyanná, amilyen te vagy – haraptam alsó ajkába. 

– Varázslattal tüntettelek el a világ elől. Hidd el, hercegnőm, én fizettem ezért a legnagyobb árat. Hagytam, hogy árnnyá válj, akit havonta csak egyszer ölelhetek úgy, ahogy szeretném – nyúlt fenekem alá, és felemelt. 

– Ugyan, Shirma’in. Ne légy szentimentális. Nem te tettél árnnyá, hanem azok, akik miatt meg kellett halnom. Vagyis, akik miatt a hercegnőnek el kellett tűnnie – öleltem át nyakát. – Mehetünk? – kulcsoltam át lábaimmal derekát. 

– Szerinted három hét után képes lennék így itt hagyni? Egyetlen érintés nélkül? – fekete haja arcomba hullott, ahogy ledöntött az ágyra. 

Saját szívverésemen éreztem az övét. 

– Nem mondtam, hogy az audiencia után elengedlek. De a császárnő ép elméje most fontosabb. Gondolom nem mondta el neked, hogy mit szeretne – simogattam meg arcát, majd ujjaim felsiklottak hegyes fülére. 

A Könnyű-léptű egyetlen olyan testrésze, ami az én érintésemre válik érzékennyé. 

Belehajtotta fejét tenyerembe, és reszelőset sóhajtott. 

– Mindig próbára teszed a türelmemet, Jena. De ezúttal nem hagyom, hogy messzire juss. Egyébként igazad van – mászott le rólam. – Van, amikor a szerelmemnél vannak fontosabb dolgok is – szavaira csak pislogtam, értetlenül, mert olyan dologról beszélt, amiről sosem. – Mutatni akarok valamit, mielőtt meglátogatjuk a császárnét. 

Lustán bólintottam, pislogás nélkül. Az ablakon beszűrődő holdfényben kísértetiessé váló alakja vonzotta tekintetemet. Ő vallott, én nem. Soha nem is fogok. Ki tudja mennyi idő adatik még meg nekem? 

Miért okozzak neki nagyobb fájdalmat, mint amit eddig is érez? Lehet, hogy a császárnővel együtt én is el fogok tűnni: akkor nincs értelme hiábavaló ábrándokba kergetnem Shirma’int. Az is lehet, hogy küldetésemmel együtt megszabadulok mindentől, ami az árnyléttel együtt jár, és visszatérhetek a normális emberek közé, mint valódi entitás. Ha az utóbbi történik, akkor majd ráérek azon gondolkodni, hogy hozhatnám rendbe az érzéseimet. 

De addig is csak havonta egyszer, egy éjjel ölelhetem, a Sötétség óráinak közeledtével. Ami ma jött el. 

– Sietnünk kell, vezess, Mester – váltottam hangnemet, engedelmessé és szelíddé tett a közelsége, minél több időt töltöttünk el együtt. 

Alig fogtam meg a csomagomat, máris megragadta kezemet és egyetlen rántással átrepített árnyakon, falakon, köveken keresztül egészen a kastély keleti szárnyában álló szobámba. Egyetlen lépés és levegővétel elég volt, hogy rájöjjek: nem vagyunk egyedül. Még mielőtt pengét ránthattam volna, Shirma’in lefogta kezem. 

– Inkább töröld meg a homlokodat. A vérveszteségtől nehezebben bírod az árnyéklépteket, pedig tudhattam volna – szorította ökölbe kezét. – Legközelebb majd jobban fogok rád figyelni, úrnőm. 

– Ugyan – legyintettem. – Semmi bajom. Azt mondd meg, ezek mit keresnek itt? – intettem szédelgő fejjel a két makrancosnak tűnő szörnyre. 

Szörny. Kettő is. A szobámban. Tíz éve még visítógörcsöt kaptam volna, ha meglátom őket. Most azonban csak követtem Mesterem mozdulatát és hozzájuk léptem, érintésemre gurgulázásszerű dorombolásba kezdtek. 

– A Tanács úgy döntött a múltkori eset után, hogy nem bíznak semmit sem a véletlenre. Gyíkok fognak őrt állni az ajtód és az ablakod alatt is. 

– Ők nem gyíkok, Shirma’in – térdeltem le az egyik elé. – Wyvernfattyak. Igaz, szépségem? – mutattam a nősténynek balom sebeit és a félholdat. 

A nőstény egy pillanatra hátrahőkölt, majd mozgékony orrlyukkal szimatolta meg a lassan hegedő sebeket, végül párja árgus pillantásának kíséretében megnyalta alkaromat. 

– Mit csinálsz, Jena? – vágta ketté a némaságot Shirma'in aggodalmas hangja. 

– Befejezhetnéd már a görcsölést, tudok magamra vigyázni. Megismertetem magam velük, mert gondolom te sem szeretnéd, hogy néhány nap múlva a saját vérembe fagyva találj meg, miközben Fiber és Kala a belső szerveimben dagonyáznak. – A hím lábamhoz dörgölőzve fürdött meg a szagomban. 

– Miket nem mondasz, te lány – horkant fel az elf, a megnyikorduló ágyrugó jelezte csak, hogy leült. 

Nem néztem hátra, de sejtettem, hogy megrázkódó vállal hajtotta tenyerébe fejét; hogy nevetését palástolta, vagy megkönnyebbülését, azt csak ő tudta. 

Lassan egyenesedtem ki, és vetkőzni kezdtem. 

Pillantását magamon éreztem mindvégig, ahogy a királykék inget lecseréltem éjsötét mellényre, vállpáncélt, és törhetetlennek titulált mellvértet öltöttem magamra. 

Egyetlen hangot sem hallatott, mégis éreztem levegővételeiben a fel-fellobbanó vágyat. 

– Miből gondoltad, hogy nem rágja szét a karod? – vetett fel egy semlegesnek tűnő témát. 

– Lehet, hogy a varázslataitok hatására folyékony mágia mozgat, és máshogy nézek ki, ahogy Arctalanként bárki, de attól még én én vagyok, Shirma'in. Klarissa hercegnő, a császárné elsőszülött lánya. A fattyak a családot szolgálják, ugyanaz a vérük. Felismernek, ha megízlelik. 

– Te mondtad, hogy ne nevezzelek így többet – kuncogott az elf. 

Elé pördültem, és arcába vágtam a csuklópántot, majd azzal a mozdulattal az ágyra döntöttem, szétcincált párnám és takaróm cafatai közé. 

– Te vagy az egyetlen, aki így nevezhet, de csak a négy fal között, Mester – hajoltam fölé. 

Egykor fehér, holdfény hajam most száradt avarként takarta be. Szórakozottan kezdett el játszani egy barna tinccsel. 

– Mindegy, hogy nevezlek, Jena. Mindegy, hogy ciklusról ciklusra változik a külsőd, ha elmegyek az utcán melletted, akkor is felismerlek – suttogta. – Senki sem érinthet meg, senki sem játszhat így veled. Az én esszenciám mozgat téged, nem engedhetem meg, hogy más megismerje a bájaidat. Mégis tudom, hogy haragszol rám, ha hetekre eltűnök. 

Elgondolkodva ültem le csípőjére, hagyva, hogy felöltse kétségbeesett érzéseit közelségemre. 

– Senkinek nem hagyom. A te esszenciád kavarog bennem, nem lehetek annyira gyenge, hogy hagyjam máséval keveredni. A fájdalmat nem ismerem – emeltem fel bal karomat, majd felé nyújtottam. – Már rég nem tudom, milyen a kín. De a gyönyört felismerem még árnyékként is, Arctalanként is. Veled élem meg, mert tanulok belőle. Hónapról hónapra. Úgyhogy most vedd megtiszteltetésnek, hogy hagyom ezt neked – intettem fejemmel a kiegészítő felé. 

– Vegyem kegynek, hogy rád adhatom? – húzta bájosnak mondható mosolyra száját, miközben felszíjazta rám a bőranyagot. – Inkább már levenném – sóhajtott mélyen. 

– Utána. Ahányszor akarod – kacsintottam. – Bármit parancsol az anyám, akkor sem fogom ma éjjel megtenni. A Sötétség kezdetét neked szánom. Mindig a tiéd volt. 

Beszívtam fűszeres illatát, erőt merítve belőle. 

Nem volt mit tenni, be kellett vallanom újra és újra, hogy Shirma’in közelében újra egésznek érzem magam, így nem csoda, hogy amikor a császárnő lakószárnyába értünk, az asszony már elég paprikás hangulatban volt. 

A császári lakótér. Inkább hasonlított egy emberkéz alkotta parkhoz, mint szobához. Illuziókkal, mesteremberek kezének munkájával alakították ki a ligetet: szökőkúttal, medencével, fákkal és állatokkal. 

A baldachinban fuldokló ágyat alig lehetett megtalálni a pillangók között, mégis tévedhetetlenül, könnyen odasiettem. 

A császárnő köszönés nélkül ragadta meg a hajamat, erőtlen kezével szorítva a takaróra és a nyakában függő kék kristály üveggel kezdett el szenvedni. 

– Azt mondtam siess, Klarissa. 

– Klarissa meghalt – intettem nyugalomra Shirma’int, aki néhány lépésről figyelte az őrületével küzdő asszonyt. 

Az anyámat. Fehér haja szálldosóra volt fésülve, egykor szépen metszett arcán ezernyi ránc futott végig. Bőrének színe egyre gyorsabban váltott fehérről sárgára, köszönhetően betegségének és az enyhítésére használt füveknek. 

A kék kristályban lötyögő folyadék tudtam, hogy milyen hatással van az élő szervezetre. Láttam párszor, használat közben. De nem szerettem volna kipróbálni, hogy mit tenne velem. 

Anyám pedig mindent megtett, hogy belém diktáljon egy cseppnyit belőle. 

– Igyál belőle. Arra is képtelen vagy, hogy rendesen szolgáld a Házad, hát hogy akarsz így férjet szerezni magadnak? 

– Nem szolgálom a Házat, Igraine – suttogtam nyugodtan újra türelemre intve az elfet, aki láthatóan dühével küzdött. 

Éreztem zsigereimben Shirma’int. 

– Csak azzal szórakozol, hogy ennek a senkinek teszed szét a lábad – folytatta az asszony, mintha fel sem fogná szavaim értelmét. 

– Nem teszem szét. És ő nem senki. Neve is van: Shirma’in Carven. Te nevezted ki mellém gyerekkoromban. 

Zavartalan beszédemtől sem állt le kényszeres itatási vágyával. Egykedvűen löktem el kórtól gyenge karját, és kiegyenesedve megragadtam hálóköntösét közelebb rántva magamhoz. Csontjai zörögtek, a szemei körüli karikák még mélyebbre váltottak a felismeréstől és a váratlan mozdulattól. 

Mintha most rázódott volna helyre az agya. 

– Jena? – suttogta. 

Nyelve nehezen forgott, mégis némi értelem csillant a szemében, ami olyan volt, mint valaha az enyém: áttetsző zöld, halványarany izzással. 

– Rendelkezz velem, Igraine császárnő. De ne merd Mesteremet még egyszer a szádra venni! 

– Miért véded őt? – pillantott félre az asszony. 

– Amiért a mocskos Házadat, anyám. Az emlékekért – engedtem el és hagytam, hogy párnái közé zuhanjon. – Ez a hivatalos változat, amit mindig is szeretsz hallani. A nem hivatalos, hogy sokkal tartozom neki, de ezt te is tudod. 

– Keresd meg azt, aki a vortaine-tojásokat küldte – fogta meg anyám váratlanul a kezem. – Tudom, hogy nem vagyok neked nagy segítség, és már jövőd sincs a Házban, de még mindig a lányom vagy. 

– Nem. Már nem vagyok a lányod – álltam neki háttal és egyenesen Shirma’in szemébe néztem. – Te élsz a múltban, amiatt lettél nyomorék a fejedben. Ha épelméjű lennél minden pillanatban, nem lenne rám szükséged. Nem kellene napról napra azzal küzdenem, hogy megjátszak valamit, miközben Őrszem vagyok a saját családomban. Amivé te tettél, anyám. Ami miatt Shirma’in egyszerre szolga és Mester is. De tudod anyám. Ha egyszer megtudom, hogy miattad ártanak neki – néztem vissza a vállam fölött a csipkefehér hajzuhatagra, majd újra az elfre –, hát az Istennő legyen kegyes hozzád és mindenkihez, aki kezet emel rá, mert én nem fogok. 

Mindketten némán néztek rám. Anyám felől éreztem az értetlenkedést, a férfi felől pedig a hömpölygő érzelmeket. 

Nem engedhettem neki. Nem engedhettem a gyengeségnek, mert csak bántottam volna, így nem fordítottam el fejem, és tovább bámultam meredten, mint kőbevésett szobor. 

– A Tanács segítségedre lesz – szólalt meg újra a császárnő, felvéve gondolatai fonalát. 

– Nem kell segítség. Megy egyedül is. Shirma’int viszont magam mellé veszem. Ő tud figyelni olyanokra, amikre én nem. 

A férfi előreomló hajjal hajtott fejet, mintegy megbékélve a szavaimban rejlő paranccsal. Anyám elengedte kezem, belenyugvóan, türelmetlenségtől reszketve. 

– Legközelebb akkor jövök, amikor én akarok, mégis csak az anyám vagy, akit bármikor meglátogathatok. De ne keress, nem vagyok a szolgád, mint a többiek – fordultam vissza hozzá, és gyógynövények illatától bűzlő hajához hajoltam egy ártatlan, valaha gyermeki csókra. 

– Akkor jössz, amikor akarsz, Jena – húzódott takarója alá az asszony. 

A férfivel oldalamon lépkedtem a lakótér bejáratáig. 

– Mit láttál, Mester? – Halk hangom nem volt több, mint madárszárnyak csattogása. 

– Démoni erők mozgatják a szálakat, úrnőm. Nem tudom, hogy képesek leszünk-e megállítani ketten. 

– Mit láttál a szemében? 

– Őrületet, Jena – nyitotta ki előttem az ajtót. Nem, inkább kaput. Mozdulatok nélkül, mágikus erejét megmutatva. 

Megtorpantam, mielőtt visszanéztem volna az ágyban fetrengő császárnőre. 

– Vajon tudja, hogy belehal, ha kiderül, hogy ő küldte a vortaine-tojásokat? 

Shirma’in megragadta a könyökömet és a fülembe sziszegett. 

– Te most miről beszélsz, Jena? Ő az anyád. 

– Az anyám, aki megszült, de te neveltél, Shirma’in – simogattam meg arcát lágyan mosolyogva. – És te nem akartál megölni. Soha. 

Karja lehullott, majd egyetlen mozdulattal kilökött a szobából. A folyosón a falnak nyomott, és egészen közelről nézett arcomba. 

– Meg se forduljon a fejedben, hogy őt vádolod. 

– Te most kit szolgálsz? Őt vagy engem? – csattantam fel ellökve magamtól, de feszes izmú teste újra hozzám tapadt. – Túl közel vagy. 

– Nem érdekel, Jena – nyomult még jobban, combja lábaim közé furakodott. – Téged szolgállak, mindig téged – emelte fel jobbját és megmutatta a tenyerébe vésett mágikus rajzolatot, ami most ezüstös fénnyel izzott fel. 

Csuklómon a félhold viszketni kezdett a látványra. 

– Te vagy az egyetlen gazdám, de nem beszélhetsz így az uralkodódról, még akkor sem, ha anyádként megtagadtad. Nem ő akart megöletni – tagolta az utolsó mondatot. 

– Honnan tudod? – kérdeztem halkan. – Nem voltál ott. Nem érezted a rettegést, a saját húsod édeskés illatát, a vér fémes ízét a szádban, ahogy a férgek elkezdtek megenni. Én igen. Még a nevetését is hallottam. 

– Nem voltam ott – engedett fel és reszketve hajtotta fejét vállamba. – Majdnem későn érkeztem. De az nem az ő nevetése volt, azt tudom. 

– Honnan? – érdeklődtem újra. 

– Mert mellette voltam. Helyetted töröltem le a kórtól nyirkos homlokát. Ilyen állapotban képtelenség még a legerősebbnek is távolról irányítania. 

Megdermedtem. 

“Hangok a fejemben, vagy köhögést hallok?” 

– Menjünk azonnal – öleltem át az elf nyakát, aki szó nélkül teljesítette parancsomat és átsuhant velem az árnyak közt a szobámig. 

Fiber és Kala felkapta a fejét érkezésünkre. A két gyíkfattyú álmos tekintettel pislogott ránk. Némán, kérdésektől remegve léptem hozzájuk, és megpaskoltam fejüket. 

– Soha nem kértem, hogy az anyám mellett legyél – róttam fel Shirma’innak, ami a fejemben járt. – Miért? 

– Miért vigyázok rá helyetted is? Nem tartom elhanyagolhatónak a tényt, hogy neki köszönhetem a létezésedet – vont vállat, és arrébb dobálva az ágyról a romos ágyneműt leült. 

– Tűnés onnan. Ott én alszom – kezdtem el levenni mellvértemet. – Azt mondd meg nekem, Mester, hogy lehet az, hogy haragudnom kellene rád ezért, mégsem érzem teljes árulásnak azt, hogy hetekre egyedül hagysz? 

– Talán, mert Arctalan vagy. Átlátsz olyan dolgokon is, amiken mások nem. A változásaid, az ahogy kezeled a jelenlegi helyzetedet más megvilágításba helyezik a környezetedet. 

–Mágus – szinte köptem a szót megvetésemben. – Mindig olyan okosan ki tudod magad vágni a magyarázataiddal. 

– Ezért szeretsz – nevetett fel keserűen. 

Nem méltattam válaszra. 

A két szörnyike lustán tápászkodott fel, a nőstény az ajtóhoz, a hím az ablakhoz vonszolta testét. 

– Látom, egyedül fogok aludni az ágyamban – húztam el a számat, ahogy a vállvérttől és a mellénytől is megszabadultam. 

– Elküldesz? – lepődött meg a férfi. 

– Azt egy szóval sem állítottam. De hadd játszadozzak el kicsit a tudattal, hogy haragszom rád – néztem rá megfordulva. 

Shirma’In 

A hercegnő meztelen idomai most sem hagytak hidegen, ahogy a tudat sem, hogy kevés az időnk. 

– Kölyökké válok melletted, ha arra kényszerítesz, hogy könyörögjek az ölelésedért. De megérdemlem, ha haragoddal büntetsz. 

– Sok mindent nem mondasz el nekem, Shirma’in, pedig azt hittem, hogy megbízol bennem – kötötte ki pantallója övét, ami keskeny derekát ölelte át. 

– Tudom, és megpróbálok a továbbiakban megfelelni az igényeidnek. 

– Az igényeimnek veled kapcsolatban, köszönöm de semmi bajuk – lépett közelebb pőrén. 

Alabástrom fehér bőrén mindenhol, ahol egyébként ruha fedné, ezüstszín félholdak tucatjai fénylettek fel a holdfényében. Klarissa, vagyis most már Jena még mindig tüneményesen szép volt. Egykori holdvilág szín haja még mindig hiányzott. Sokszor emlékeztem vissza rá az elmúlt években, ahogy gyermeklányként összefogta, felfedve arca keskeny ívét, fülének kerekségét, ami gyökeres ellentéte volt az enyémnek. 

Évekig taszítottam magamtól a vonzalmat, amit éreztem iránta, hisz' sem pozíciónk, sem származásunk nem engedhette meg, de Jena néma közeledése feloldotta bennem a gátakat. Lehet, hogy több száz év állt kettőnk között, mégis a hatalom, amit megosztottam vele azután a kesernyés éjszaka után, megnyitotta érzéseimet előtte. Befogadott, megnevelt, emberszámba vett. Nemcsak mint szolgát emelt magához a rabszolgából, hanem mint Mestert és szeretőt is. Miatta még a császárnő is elfogadott. 

– Min gondolkozol, Mester? – lépett hozzám közelebb, felém nyújtva kezét, amire közel egy órája szíjaztam fel praktikus álcáját. 

– A múlton – kezdtem el lassan kioldani. – Anyádnak azt mondtad, ő él az elmúlt események árnyékában, de lehet, hogy nem volt igazad, Jena – súgtam. – Én akarom. Vissza akarlak kapni. 

– Miért? Hogy megint én legyek a te arrogáns gazdád? – térdelt fel lassan az ágyra, két combja közé szorítva testemet. 

Öntudatlanul dőltem hátra, vékony csuklója köré fonódtak ujjaim, jeleink egymáshoz értek. Közelségére és a két erő hatására bizsergés járt át tetőtől talpig. 

– Hogy végre megkapjalak – fogtam meg másik kezemmel állát, közelebb húzva, hogy megérintsem puha ajkát. 

Soha. Soha nem volt a viszonyunk olyan – mély fájdalmamra –, amilyenek a császárnő beállította. 

Jena minden kín és gyönyör ellenére megmaradt érintetlennek, különben nem lehetett volna belőle Arctalan. Egyetlen kapcsolatunk a jelek közötti kötés feltöltése volt. 

Ezekért a percekért maradtam még életben. A szerelem, amit iránta éreztem, valóban kölyökké tett, és minden alkalommal egyre izgalmasabbá vált, amivel a kötést erősítettem fel kettőnk között, miközben a mágikus egyesülésben feltöltöttem a lányt. 

Jena valamit tényleg nem tudott: vérelfként én is a családjához kötődtem, de leginkább hozzá, hisz' az ő ízét éreztem azóta, mióta majdnem belefulladt a tóba, ami róla kapta a nevét. 

Keserű könnyekkel emlékezek azokra az órákra, míg visszahoztam az élők közé, hogy néhány hét múlva újra elveszítsem: ezúttal majdnem végleg. 

Ez járt a fejemben, ahogy átültettem a hatalmam egy újabb részét Jenába. 

– Túl heves vagy – suttogtam aléltan. – Így meg fogsz ölni. 

– Legalább senki mást nem fogsz szolgálni, ha már én nem leszek – szorította össze combjait izmos satuba fogva csípőmet. – Adj még – nyöszörögte. 

Jena tekintete éhségről árulkodott. 

És mérhetetlen függőségről. 

Függött tőlem, az erőmtől, a kötéstől, a vérkapcsolattól. 

– Meg fogsz ölni – mondtam újra, de ő csak megrázta a fejét. 

– Kell. 

Most rajtam volt a sor, hogy ellenkezzek, bár az elég erőtlenre sikerült. 

– Nem kell. Szívesen adom. Meghalnék érted. És miattad, tudod – fontam ujjaimat újra csuklójára, ezúttal teljes egészében lefedve a jelekkel egymást. 

Zihálva nézett rám, mintha most élné át az összes ölelést és csókot. 

– Shirma`in – nyögte lecsukódó pillákkal. 

Akárhányszor változott, akármilyen arcot öltött, ő még mindig Klarissa Varten volt, Igraine császárnő lánya.

forrás