Tabi Kazu: Most már nincs bennem félelem, csak béke...

Valamikor régen azt hallottam valakitől, hogy mindenki ártatlannak születik. Így lenne ez? Valóban? Én azt gondolom, hogy senki sem jön ebbe a világba csak úgy. A kisgyermek lehet ártatlan, de a lélek nem érkezik üres kézzel.

Hó illatát hozta az északi szél. A fák többsége kopaszon álldogált az út mellett, reménykedve a közelgő havazásban, ami ünneplőbe öltözteti őket, ám egyelőre bágyadt napfény simogatta csupasz kérgüket.

– Anya! – hallatszott a szomszéd szobából, kizökkentve az ablakon kifelé bámuló fiatal nőt a merengésből.

– Anya! – szaladt be egy 6 éves forma kislány, a kezében egy jókora plüss oroszlánnal. – Elvihetem Kokót?

– Csak két napra megyünk el – mosolygott elnézően a nő. – Nem bírod ki nélküle?

– Nem – jelentette ki a gyerek és ráültette az oroszlánt egy virágmintás kis bőröndre. – Apa mikor jön? – kérdezte.

– Hamarosan – felelt az anyja és újra elmerült a gondolataiban.

Vajon jól döntött, hogy beleegyezett abba, hogy együtt töltik a szenteste előtti hétvégét? Vajon tényleg léteznek csodák? Ha a volt férjére gondolt, akkor úgy tűnik, igen. Soha nem hitte volna, hogy valaha még szóba áll vele, hogy képes lesz vele szemtől-szembe állni, arra pedig a legvadabb rémálmában sem gondolt, hogy esetleg újra együtt fognak élni, és most arra vár, hogy megszólal a kapucsengő és 7 év után először együtt lesz a teljes család. Különös utakra vezette a sors, de talán végre a boldogságot is megismerhetik, amit annyira akartak akkor régen, amikor megismerkedtek. Elevenen élt benne az első pillanat, amikor meglátta, amikor tekintetük találkozott – 13 évvel ezelőtt. Forró nyári este volt és egy partira hívta meg a legjobb barátnője, aki itt akarta bemutatni legújabb hódolóját. Talán zenész volt, vagy színész, erre a nő nem emlékezett, mindenesetre színes vendégsereg nyüzsgött a hatalmas villában. Nem nagyon szerette a hangos tömeget, ezért úgy tervezte, hogy illendőségből marad egy fél órát, aztán észrevétlenül távozik. Amikor megkezdődött a tánc, kisurrant a teraszra és a sűrű leandereknél keresett egy nyugodt zugot, ám a hely már foglalt volt. Zavartan kért elnézést és menni akart, de az idegen utánaszólt:

Miért futsz el megint?

Meglepődve fordult vissza, és nyelve hegyén volt a kérdés, hogy netán ismerik-e egymást, ám ahogy belenézett a feketén csillogó szemekbe, egy hang se jött ki a torkán. Valami nagyon furcsát érzett, amit azelőtt még soha. A férfi elmosolyodott és hirtelen felragyogtak az égen a csillagok. Együtt szöktek meg a partiról és egész éjjel sétáltak és beszélgettek. Hajnalodott, mikor észrevették, hogy a város másik végében vannak. Hamarosan ismét találkoztak, aztán egyre gyakrabban. Varázslat lebegett mindenütt, még a levegőben is, ha együtt voltak és lassan már csak vele akart lenni. Elemi erővel hatott rá a férfiből áradó titokzatosság, amiben elvegyült valami sötét ugyanakkor vonzó. Vágyait szinte az elviselhetetlenség határáig korbácsolta annak hűvös tartózkodása. Valahol mélyen, belül, tudta, hogy elveszhet, ha nem őrzi meg a józan eszét, de nem akart józan maradni. Ki akarta élvezni minden pillanatát, bármi is legyen az ára. Azt mondják, hogy az első alkalom felejthetetlen. Az volt, akárcsak a többi. Minden egyes szerelmes együttlét elevenen élt az emlékei között. Vadak voltak és gyengédek, mennyeiek és érzékien buják, néha mintha áldozatnak kapta volna egy ismeretlen nevű istenség az alvilág sötétjében. Bár mintha terjedni kezdett volna a vak homály, mégis… mintha a mesék meg nem értett sötét hercege kelt volna életre, aki kézen fogta, hogy végigvezesse a birodalmán, életre keltve a gyermekkor meséit, az ifjúkor fantáziáit, feltárva újabb és újabb csodákat, különöseket, titokzatosakat, szép és rettenetes csodákat, ám a vezető kéz valamikor észrevétlenül kötelékké vált és már nem együtt mentek, hanem húzta maga után a nőt. Minél sürgetőbben, annál jobban lassult iram és a közöttük kígyózó kötél egyre erősebben feszült. A mélység iránti vonzalom lángja kialudt. Már nem akart tovább menni vele, fölfelé kívánkozott a fényre, friss levegőre szomjazott, de a férfi nem akarta elengedni... soha többé. A homály szertefoszlott arca elől és megmutatta igazi önmagát, és a nőt betöltötte a félelem. Most értette meg, hogy soha nem szabadulhat... mégis... erősödő vágya ellenállhatatlanul húzta felfelé, míg erősebb lett félelemnél, és a kötél elszakadt.

Összerezzent az éles csengőhangra, ami félbeszakította az emlékezést. Az első egy csokor vörös rózsa volt, amit meglátott a nyíló ajtóban.

– Köszönöm – mondta halkan, miközben felkapta az üdvözlésére szaladó lánykáját.

– Na, akkor indulhatunk?

– Apa! Tényleg lesz ott is karácsonyfa?

– Ne aggódj! Minden lesz, ami az ünnephez kell! Végre! – nézett fel –  Együtt a család!

Megsimogatta a gyerek haját és a nőre mosolygott elbűvölő mosolyával.
– Hidd el, nagyszerű lesz! Ne félj, a régi énem elmúlt, új ember lettem teérted... értetek… értünk…

Ahogy távolodtak a várostól, egyre szürkébb lett az ég, s ahogy visszaszorult a napfény, úgy tört elő a bizonytalanság. Tényleg képes valaki ennyire megváltozni? Valóban képes lenne a sötétség hercege lemondani a birodalmáról a szerelemért? A nő lassan oldalra pillantott. Tekintete elidőzött a férfi arcán. Igen, megváltozott. Mintha egy szikla megingathatatlan nyugalma áradna folyamatosan belőle és a szája sarkában állandóan ott ül a mosoly. A régi izzó nyugtalanságnak nyoma sincs. Talán ez volt az oka, hogy nem rohant el, mikor pár hónappal ezelőtt szembetalálkozott vele a munkahelye előtt. Félelme szempillantás alatt szertefoszlott, mikor az utcán, mindenki szeme láttára letérdelt előtte és bocsánatot kért tőle. Zavart meghatottsággal simogatta meg a sűrű fekete hajat, és aznap együtt vacsoráztak. Figyelmes volt és türelmes. Azt mondta, hogy ezt a második lehetőséget már nem akarja elrontani. Egyetlen szó sem esett a múltról, ami mintha csak egy rossz álomban létezett volna, és ami lassan ködbe vész. Az ég egyre szürkébb lett. Talán mégis havazni fog! Szép lenne! Lassan sötét sáv tűnt fel a láthatáron, hamarosan épületekké vált szét. Egy nyaralóparkba igyekeztek, ahol ilyenkor a legtöbb lakás üresen állt. A többemeletes házsornál álltak meg. Míg a férfi kivette a táskákat, a nő szórakozottan nézett a bungalók felé. Két autót látott az utcán parkolni. A gyerek felkapta az oroszlánt és előreszaladt a kapuig, aztán türelmetlenül topogott, míg apja kinyitotta. Beszálltak a liftbe és elindultak felfelé. A lakásban ugyanaz a csend fogadta őket, mint a házban. A gyerek azonnal a nappaliba szaladt és letelepedett a tévé elé, a nő meg arra gondolt, hogy egyedülálló anyaként kénytelen a tévét bébiszitternek használni, és tessék! 6 éves gyermekének a második legfontosabb barátja lett. Jó ez így? De talán... ha az apja tényleg megváltozott, ha szereti őket, akkor valódi család lehetnének!

A tágas nappaliban a színes, lazán szőtt függönyökön átszűrődő narancsos fény azt az illúziót keltette, hogy odakinn süt a Nap, és ettől a hangulat is örömtelivé vált. Az asszony kiment a konyhába és bepakolt a hűtőbe, aztán felvágott néhány almát, közben hallotta, hogy férfi a fürdőbe megy. Benézett a nappaliba. Kislányuk egy rajzfilmbe feledkezve meredt a képernyőre. Pillantása a háló csukott ajtajára tévedt. Vajon ketten fognak ott aludni? A gondolattól furcsa módon zavarba jött. Ekkor lépett ki a férfi. Megfogta a nő kezét, és lassan elindult a hálószoba felé.

A feleségem vagy és én a férjed – mondta halkan és a szoba ajtaja becsukódott.

A gyerek annyira belemerült a tévézésbe, hogy észre sem vette szülei hiányát. Valamikor kinyílt újra az ajtó és a férfi kezei közé fogta felesége arcát.

– Az enyém vagy – örökké.

A nő furcsa borzongást érzett, aztán bólintott. Ekkor hirtelen odafutott hozzájuk a gyerek és belesett az ajtón.

– Mi az ott? – kiáltott fel izgatottan. – Miért van ott az a függöny? Karácsonyfa?

– Ne kíváncsiskodj – nevetett fel az apja. – Időben megtudod.

A szoba felét egy hatalmas függöny takarta el. Az asszony is szerette volna látni, de ö sem nézhetett mögéje. Mikor férje bement a fürdőbe, nem tudott uralkodni a kíváncsiságán. Beosont a szobába és belesett a függöny mögé és a következő pillanatban megbénította a félelem. A sűrű félhomályban is felismerte a körben felállított tárgyak célját. Áldozatukra vártak az év leghosszabb éjszakáján. Behúzta az ajtót és arra villant át benne, hogy felkapja a gyereket és rohan vele el innen, minél messzebb, de a fürdő ajtaja kinyílt. Nem tudta, honnan kapta az erőt, hogy mosolyogjon, aztán röviden közölte.

– A kocsiban maradt a gyógyszerem. Lemegyek érte.

A férfi a fotelban heverő táskára nézett, aztán a nőre. Eltűnt tekintetéből a kedvesség. Tudta, hogy tudja. Odasétált a gyerekhez és leült mellé a szőnyegre.

– Siess vissza! – mondta halkan.

Kilépett a lakás ajtaján, előkotorta a zsebéből a telefont és lefelé indult. Miközben remegő kézzel próbálta beütni a számokat, a készülék kiesett a kezéből. Ahogy kapkodva próbálta összeszedegetni a darabjait, a tekintete lejjebb tévedt a lépcsőkön, és meglátta egy falhoz simuló alak árnyékát. Valaki állt lenn. Jól látszott a profilja. A férje volt az! Eszébe se jutott, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen, mert már nem hitt a lehetetlenbe, ha a férfire gondolt. Sietve beszállt a liftbe.

– „Nem szabadulsz meg tőlem soha! Érted? Soha! Te már az enyém vagy örökre. Ha kell, lepaktálok magával az Ördöggel is!”

Ezt mondta, mikor 7 évvel ezelőtt közölte vele, hogy elhagyja. Tudta, hogy terhes, és minden nap abban a félelemben telt, hogy visszajön, de nem jött. Aztán rálelt egy útra, ami pontosan az ellenkező irányba vezetett, mint az, amelyiket elhagyott. Visszatalált a Fényhez, benne két régi baráttal. Hogy gyermekkora álombéli fantáziái voltak, vagy elfelejtett kísérői, nem firtatta. Hitt abban, hogy valódi emlékei ébrednek fel, amelyek a szabadulás útjáig kísérik. Soha többé nem volt egyedül. Aztán egy délután váratlanul ott állt előtte a férje, és ő nem rohant el. Érezte, hogy a sorsát nem kerülheti el, bármi is legyen az. Minden dolgunkat le kell zárnunk előbb, vagy utóbb. Ő előbb akarta… Most. Talán azért, mert elválásuk után gyakran furcsa és ijesztő álmai voltak, amik egyetlen dologban mindig megegyeztek: avval tartotta őt a férfi a hatalmában, hogy megölte, hiába próbált újra és újra elmenekülni, a félelme hozzáláncolta. Minden egyes életben.

A lift leérkezett, ajtaja kinyílt. Rohanni kezdett a bungalók felé. Kétségbeesetten dörömbölt a zárt ajtókon, aztán az egyik kitárult. Az utolsó reménysugár, amibe kapaszkodhatott. Sírva kérte, hogy azonnal hívják a rendőröket, aztán visszafordult. Most nem menekülhetett el, vissza kellett mennie a gyerekéhez, aki csak rá számíthatott. Ekkor hallotta meg a sikoltást. Halálfélelem hasított a szívébe. Lejárt az idő. Ezután már csak ziháló lélegzete maradt az egyetlen zaj, minden más elmosódott, és újra ott volt a háló ajtajában. A függöny félrehúzva, a lakás elsötétítve, gyertyák lángjai lobogtak rángatózva, kislánya meg összekötözve feküdt egy asztallapon, törékeny testét vad remegés rázta. Férje köpenyt viselt, melynek sötét selymén apró kristályok csillantak meg. A szemébe nézett és meglátta azt az elfeledett szörnyű alakot, aki előtt összeházasodtak, és már tudta, hogy mi a fizetség ezért a szövetségért. Ám ahogy meglátta a valódi szándékot, megszűnt a félelem. Odahajoltam a gyerekhez és bizakodó mosollyal megsimogatta az arcát, majd ugyanezzel a mosollyal fordult a férfi felé, miközben lassan felegyenesedett. Bensőjéből hangos fohász tört a Fényhez. Segítségért kiáltott hozzá, mert ember itt már nem segíthetett. És a világ megváltozott. Testéből eltűnt minden érzés, de a tudata éber maradt. Látta a fellobbanó vad dühöt a fekete szemekben, ahogy meghallotta a mélyből feltörő néma segélykiáltást, látta szívét átfúró hosszú, keskeny pengét és tudta, hogy halott, és meglátta a fellegként gomolygó sötét árnyat férje alakja körül, aki most elindult a gyerek felé, ám ekkor még hatalmasabb árnyék emelkedett fel közte és gyermek között, oltalmazóan széttárva szárnyait. Vakítóan fénylő alak tűnt fel a nő mellett, aki most boldogan felnevetett. „Hát itt vagytok! Nem csak álmaimban léteztek és most eljöttetek a segítségünkre!” Látta, hogy a fekete gomoly visszahőköl a sárkányenergiától, azt is látta, hogy rendőrök törnek a lakásba, aztán a zokogó gyermeket, mikor egy mentőbe rakták be. Fénylő testvére odahajolt a könnyes kis archoz és a fülébe súgott valamit, és ekkor a kislány szemei felragyogtak és az anyjára néztek. Látta őt és látta a kísérőit! Ezt a képet kapta búcsúzóul... mígnem egyszer majd újra találkoznak.

A világ megváltozott. Nincs többé félelem, csak béke van... örömteljes békesség. Ideje indulnom!

forrás