Sorok mögött a szeretet
Versválogatásunkban
szívszorító, kedves vagy épp derűs sorokból rajzolódik ki az édesanyák alakja.
Kortársaink ma előttük tisztelegnek.
Hajnal Éva
édesanyám
riadt
madár a délután
ágyadon nesztelenség gyűrődései
pillantásod fénytelen árva tengerében
már nem találom önmagam
két világ határán elhaló hangfoszlányaid
csipkét vernek virágaimra
szavaim
áttetsző ráncaidban jelenvalónak kutatnak utat
halványul a ma ösvénye
kezedben már az én erőm
félelmeid feszülten suttogják
egyre sűrűbb a sötét
indulok
mert muszáj menni
lépésenként még visszanézek
ágyad lebegő léghajó
türelem partjain inog
öreg kezed ezerszer visszaint
még most is te féltesz
ágyadon nesztelenség gyűrődései
pillantásod fénytelen árva tengerében
már nem találom önmagam
két világ határán elhaló hangfoszlányaid
csipkét vernek virágaimra
szavaim
áttetsző ráncaidban jelenvalónak kutatnak utat
halványul a ma ösvénye
kezedben már az én erőm
félelmeid feszülten suttogják
egyre sűrűbb a sötét
indulok
mert muszáj menni
lépésenként még visszanézek
ágyad lebegő léghajó
türelem partjain inog
öreg kezed ezerszer visszaint
még most is te féltesz
B. Tomos Hajnal
Örökség
(anyámnak)
Kezedből
kihúnyt
az
érintés melege
és
szavad kenyere
földdé
morzsálódott –
de
egyszer átadtad nekem
szíved
dobbanását :
ereim
rugalmas körei
még
visszhangozzák.
Gősi
Vali
Emlék
Ott ült végül az öreg
karosszékben,
a főzőkanál tánca már
hiába várta.
Nem mosolygott, és alig
beszélt,
csak néha bírta szóra
fájó térdkopása.
Fényvirágot őriz az a
régi váza.
Harcos
Katalin
Legelső ölelés
(A
születés misztériuma, Édesanyám emlékére)
Meleg vesz körül,
halvány derengés.
Beszűrődnek a kinti
neszek.
Da-dam, da-dam… a halk
dübörgés
belek lusta zubogásával
kevereg.
Léptek ringatnak, az ő
hangja mesél,
énekel… most mégis
riadtan remegek.
Sötétség, szorítás…
torkomban ijedtség
lüktet, nem értem mi
történhetett.
Tenyered érzem,
még lágyan simogat…
de görcsbe rándulok;
szorulnak a falak,
váratlanul egy taszítás
előre lök, majd
a félelem hulláma
lelkembe csap.
Da-dam da-dam szaporán
dobban
majd a szorítás enged, – csend ül mindenen…
testem szorosan
testedbe ékelődve,
mégis csitul a bénító
félelem.
Ujjam számba talál,
nagyokat nyelek,
ismét béke van, a régi,
megszokott.
Szívem kihagy… megint
görcsökben rettegek;
a da-dam da-dam vad
ritmusára vágtatok.
Űzött dobbanásaiba
jajok keverednek,
amíg szűk alagutadban
haladok.
Meglódul a világ,
kifelé nyomakszik minden,
magával sodor, elragad
áradatod.
Percnyi nyugalom, majd
újabb lökés.
Sötétség és fény
váltakozása.
Derengés, jajgatás,
újabb nyögés,
fejemen két kéz
satu-szorítása…
s a fényözön fájón
szemembe váj.
Görcs, tolás … véres
testedből kiszakadok.
Mellkasomba szúró
fájdalom hasít;
fuldoklón sírok, levegő
után kapkodok.
Vízben forgatnak, puha
melegre fekszem;
da-dam da-dam, az
ismert hang zenél…
megnyugtatón,
megbékélt ütemre ver,
míg rám simul az a két
meleg tenyér.
– Megjöttél kincsem – szólsz közelebbről, mint
máskor.
Minden félelmes
és ijesztő véget ér,
nyugalom önt el…
mosolyod halványan felvilágol,
mert itt vagy Te…
ölelsz, s hangod megint mesél.
Gősi Vali
Nem
sejtettem
Ültünk
az estben, mély, sűrű csendben
búcsúzott
éppen lopva a nyár.
Szelíden
kutató szemmel nézett
hosszan
az égre, s vissza rám anyám.
Két
kezét szorosan az ölébe zárta,
és
átmelegített a gondolat:
megpihent
végre, végre, a drága…!
Micsoda
ritka, boldog pillanat…!
De
mintha valamit titkolt volna:
a
fájdalom-gyötört ujjakat talán,
vagy
a bánat-mély barázdákat
görcsös
kézfején, homlokán…?
Még
nem sejtettem: csillagfény járta
halálos
táncát a szembogarán.
Zagyi G. Ilona
Élő hárfa
Játszik a szél,
játszik.
Tüskés, élő hárfa
a gyászom vigasza,
anyám rózsafája.
Csupa rügy és hajtás
minden egyes ága.
Reszkető levelén
a lét mosolygása,
viaszzölden csillan
a szomorúságra.
Csak szelíden, halkan,
mert a szívem árva.
Játszik a szél,
játszik,
velem sír, úgy játssza.
Nincs már édesanyám,
nincs már e világba.
Játszd el! Vidd el
messze,
bízd rá a madárra!
Szívben élő emlék,
minden szál rózsája.
Harcos Katalin
Anya,
megint velem…
Ma
mellettem vagy. Érezlek újra.
Jó
volna ismét öledbe bújva
inni
a szógyöngyöt ajkaidról…
de
túlvilág harsonája fújja
dalait,
elhamvadt napjainkról.
Ma
szívemben itt érezlek megint.
Szemed
szemembe csillogva tekint,
bíztat,
fedd és óvón megvigasztal…
bágyadt
mosollyal végül búcsút int,
majd
magamra hagysz,– bár szóm marasztal.
Ma
bánatomba öröm fonódik.
Kurta
álom ringat kakasszóig,
s
elém vetül a régmúlt rejtelem…
mosolyodban
könnyem feloldódik,
mert
szívemben élsz, lásd, itt vagy velem!
Gősi
Vali
Nagyanyó
–
Kendőbe zárva –
Nagyanyónak
nem számított a fagy, a
hó,
sem az embert-próbáló
meleg,
számára nem létezett az
időjárásnak
semmilyen komisz
fintora,
nem volt ok arra soha,
hogy esténként
elmaradjon a folyton
krumpliból
készült, mégis páratlan
ízekkel áldott,
paradicsomi vacsora.
Hol aludttejjel,
hol maga-köpülte,
aranyló vajjal
kínálta este, a maradék
krumplit
másnapig hajában
érlelte,
hozzá ebédre a padláson
rejtőző
sonkát – épp csak
hártyányira –
meg-megnyeste, míg a
kíváncsi
gyerekhad tolongott
körötte,
és a mennyei étket
sóvár szemekkel
várta-leste...
Aztán
egy borongós, csöndes
téli este
– a maradék sült-krumplit nagyanyó
épp a vajlingba tette –
valami
metsző fájdalom
hirtelen leteperte,
és végleg elpihent
megfáradt,
drága teste.
Emlékét szívemben őrzöm
már mindörökre,
a szent időtlenség
kendőjébe kötve.
Zagyi G. Ilona
Ne
várjon hiába
Az
ablaknál üldögélt,
kezét
ölébe ejtette.
Fájó,
dagadt ujjait
kötényébe
rejtette.
Messze
járt a gondolata
tekintete
távolba révedt,
"el
kell, hogy jöjjenek..."
oly
rég látta őket.
Nincs
harag szívében,
csak
aggódó szeretet.
Becses
emlékei színezik
a
már fakuló életet.
Anyák
napja van ma,
ilyenkor
mindig jönnek.
Türelmetlenül
számolja a
lassan
vánszorgó percet.
"Hozd
el őket, Istenem!"
suttogja,
s halkul imája...
a
kaput nézi reménykedőn,
hogy
nem vár hiába.
Bakkné
Szentesi Csilla
Az én anyám
Az én anyám virág volt
a réten.
Szellő simította minden
hajnalon.
Harmatban fürdött az
illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel,
attól ragyogott.
Az én anyám virág volt
a réten.
Bársonyos szirmán élet
zümmögött.
Szivárványból szőtt
színeket az éjnek,
a csillagfényben némán
tündökölt.
Az én anyám nem vágyott
rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert
ő volt az anyám.
Nem csábította más
vidék, más élet,
bár örökké égett benne
a honvágy.
Az én anyám virág volt
a réten.
Most is ott él a kéklő
ég alatt.
Szirmait már nem bontja
ki a rétnek,
de minden virágnak ő az
illata.
Márkus László
Anyák
napi apeva-csokor
Egy
csokor
orgona
idézi
most
drága
anyámat
Ez
kedvenc
virága,
lila-fehér
csokorba
szedve.
Most
felhők
széléről
kacsint
le rám,
gyarló
fiára.
Két
keze
kecsesen
hint
új áldást,
deres
fejemre.
Vár
reám.
Tudja
jól,
hozzá
visz majd
kanyargós
utam.
Gősi Vali
Újjászülettél
– anyámhoz –
és
elhozott az illatos tavasz
fény-szirmokból fonta a hajad
titok voltál pompa ragyogás
arany színben égő tűzzománc
fény-szirmokból fonta a hajad
titok voltál pompa ragyogás
arany színben égő tűzzománc
csak
néztem a fényt
hosszan
elmerengve
míg újjászülettél
míg újjászülettél
a
tenyeremben
B.
Tomos Hajnal
Visszaforgatás
(anyámat
idéző)
Egy tétova mozdulatból,
mellyel hajadat igazítod
és nyers rügy-illatból
állsz össze most
egy szóra,
melyre nem jutott soha
perc,
se óra,
hogy kibukhasson
ajkamon,
mint egyetlen valóság
sellő-feje
az örvénylő hordalékból
–
aztán csak elsodort
mellőlem
a tengerszemű Tovább.
Képforrások:
Köszönöm a szép, igazi ünneppé varázsolt közlést, azt külön is, hogy együtt ünnepelhettünk ezen a különleges napon.
VálaszTörlés