Tájvarázs
A természet szépsége
mellett nehezen megy el a halandó. Ilyenkor tavasszal pedig különösen, mikor a
levegő zsong, és a tájba élet költözik. Ezt a színes, felhőtlen életérzést
mutatják ma be kortárs költőink.
Zagyi G. Ilona
Édes
titok
Mint óvatos
suttogás, hangzik a völgyben,
hívójel
árad szét "csek, csek, csek" a csöndben.
Vörösbarna
színfolt csetteg az akácon.
Tövisszúró
gébics csalogat, énekel,
csak
úgy, hogy ne hallja más: honnan, ki felel,
s
válasz jő... ott ring a galagonya ágon.
Barna Júlia
hangulatok
4.
távolabb
a fák feszítenek díszletet az égre
amelyen
lustán elnyúló állatok a felhők
a
szél sóhajától borzongó vetés
zöld
négyszöge is ismerős
mellette
út kanyarog
valahonnan
valahova tart
éjszaka
a csillagok fényén vezet át:
őseim
akik a nappal keltek
élethosszat
szántottak vetettek
járhattak
itt e tájon
ahol
az ember magányára
csak
a harangszó válaszolt:
ők
még tudtak valamit
nem
kérdezték soha – miért?
nappal
dolgoztak éjjel jól aludtak
azonosak
voltak önmagukkal
úgy
irányították őket a belül írt törvények
ahogy
az esőben nőnek a növények
kétség
bennük soha nem ébredt
nem
zavarták meg őket
más
minőségek:
én
csak tétován ballagok nyomukban
nem
értem már a föld a szél szavát
csak
járom az utam
mint
akit egyszer lejtőre löktek
és
nem várnak lent
virágos
völgyek
Imre Flóra
Atipikus
tavasz
zöld
küllő repült át az út felett
hideg
a május reggel még fagyott
mérsékelt
szél a fények élesek
a
cseresznyék zöldek de már nagyok
öregszik
az idő várat a nyár
szeszélyes
rosszkedvű és feledékeny
kacskaringózik
tántorogva jár
nem
törődik kiélt környezetével
a
rigó csőrében valami féreg
a
kismacska anyja nélkül remeg
hiába
vakítanak úgy a fények
borzonganak
a bőrfelületek
libikókázik
szorongás remény
egymáshoz
bújna minden ami él
Nászta Katalin
A
föld ahol születtem
hóhasú
hegyek ölébe búvó gyermek
szilaj
csikó-remegések sápadó arcán
gyermekláncfű-szerelmek
bokra
égi temetők
csipke
virágzású erdők
alig
hiszem szorongásoknak
öle
kék szájú gyermekálmoknak
tó
tükre szálas fenyőknek
szobor
tobozoknak
merengése
dicső halottnak
szélbe
pusztulónak
templomok
fecskeívelésű égi sodra
kacagása
hulló pataknak
csilló
kövek ezredszenvedése
régvolt
havasok emléke
virágszirom
tétova rebbenése
kőbe
mézesült szitkok
verdeső
parázs mosolyok
tékozló
szépség
foglalata
madár vergődésnek
villám
szikrázó zivatar dühe
halak
egymásba repülése
hazám
mindenség
ősi fészke
hamuból
kinövő tűz lángolása
fehér
gondok őszi hullása
vörösre
égett levelek váza
álmaim
széthalása
tavaszt
hirdető temető
alkonyba
eső fény
őzsuta
sírás
pille
rebbenő szárny
magasodó
felhő hullám
szárnyaink
egetverő lombja
égő
tüzeknek isteni szobra
nem
égsz magadban!
Cs. Nagy László
Opál-ég
alatt
Érezni
már lombokon a rezgést,
az
ágtöveken csalfa fény matat,
odacseppent
madárdalok foltja
ha
felvillan az opál-ég alatt,
minden
tócsát boldogan kibélel,
foszló
selyem a téli félelem,
csendes,
lassú ébredés virágzik
a
fagy-gyötörte, morcos kérgeken.
Kabát
nélkül sétálnak az esték,
a
langyos meleg szembe jön velük,
halkan
cseppent bársony-álmú festék
eltakarja
a bámész hold-szeműt,
a
fagyos lét órái kiteltek,
ágvégeken
serken az irgalom,
újjászülni
reménykedő lelkek
ott
táncolnak a tavasz-színpadon.
Németi-Vas Katalin
örök
körforgás
távolodó
galamb röptét
lassan
nyeli el a lég
ismeri
az összes tetőt
az
ostornyelesek tetejét
tudja
a fák lombjai közt
melyik
fészek kié és miért
fejében
térkép
arra
repül amerre akar
ő
nem költözik
marad,
s
a nap
minden
reggel
néhány
perccel
később
ébred
s
legalább annyival
nyugszik
hamarabb
megfejthetetlen
titok lappang
az
időbe tekintek
s
minden egyes csodát
lelkembe
illesztek
Kőszeghy Miklós
Örül
a kert
Bukik
már a nap az akácfák mögé,
a
szilvaszóró hőség messze költözik.
A
száraz ágak mind levélre vágynak,
röpke
sóhajuk az égre köpködik,
s
komló indája kúszva érleli sörét.
Illékony
tűzben ég levendulám ma,
lilája
méhek, s pillangóknak otthona.
Szagom
megérzik, ismerősük lettem,
száll,
lebeg munkásaiknak hímpora,
és
rigóm dalolni tér az almafára.
Örül
a kert, ha lépteim betöltik,
ha
meztelen lenne talpam: ő kacagna!
Míg
lelkem alszik benne éber álmot,
a
fű, a fák hajlongnak erre-arra,
s
ím, befogadtak maguk közé, mint földit.
Nagy
Ilona
Hajnal hasad...
Szinte minden nap látom
a Hajnalt,
amint leveti
csipkeköntösét,
és gyengéden,
sirályszürke hajjal,
öleli a tér álmos
emberét.
Hangtalan oson, s oly
észrevétlen,
mégis, most itt érzem a
bőrömön,
s tudom, hogy ti még
alusztok éppen,
de nekem léptem már a
hűs kövön.
Szeretem a Hajnalt
ahogy ébred,
mert láthatom sejtelmes
arcait,
mikor a Nap még fák
között lépked,
aludni küldve az éj
hangjait.
Kristályharmatát széthinti
végre,
páfrányzöldben
szunnyadó lombokon,
s oxidvörössel festi az
égre,
most új nap kél az alvó
bokrokon.
A tinta égnek, lenkékre
mossa
libatollmeleg
csillagpaplanát,
s barit felhőket húz a
magasba,
hogy űzzék a királykék
éjszakát.
Dalol, suttog, s csengettyűhangokon
most felcsókol
szendergő arcokat...
s a patakban, sófehér
habokon,
egy csipketiszta, új
Hajnal hasad.
Képek forrásai:
https://pixabay.com/hu/t%C3%B6vissz%C3%BAr%C3%B3-g%C3%A9bics-n%C5%91i-mad%C3%A1r-%C3%BCl%C5%91-%C3%A1g-2550078/
https://pixabay.com/hu/gyermek-k%C3%B6vek-bank-ki-j%C3%A1t%C3%A9k-v%C3%ADz-961270/
https://pixabay.com/hu/gyermek-k%C3%B6vek-bank-ki-j%C3%A1t%C3%A9k-v%C3%ADz-961270/
Köszönöm a megjelentetést, Porcelánszív!
VálaszTörlésGratulálok Napom és Csillagom! :)
VálaszTörlés