Sütő Fanni: A boldogság szigete
A
Sorsolás plakátja előtt ácsorogtam, színes ragtapaszként simult az épület hámló
falára. Az alkonyat ráülepedett a tájra, az utcák lustán nyúltak a messzeségbe,
a gyárak távoli morgása andalító altatónak tűnt. Miközben az emberemre vártam,
színlelt érdeklődéssel tanulmányoztam a nyereményt ábrázoló hírdetést. Pedig
már vagy ezerszer láttam. Az erős napfény kifakította a színeit, de még így is
a kép volt a legélénkebb részlet a tájban. Ott volt a díj, a Sziget
aranyszemcsés homokjával és a tenger türkiz vízével, ami még kopottan is úgy
ragyogott, hogy belefájdult a szemem. Talán nem is a képen, hanem az
emlékezetemben volt ennyire kék a kék, minden apró részlet az agyamba süllyedt
már az esti ácsingózások során. Amikor
csak magunk voltunk, mindig nevettünk a posztereken. Egyszerűen nem hittük el,
hogy létezhet ilyen tökéletes szépség. Életidegen volt a praktikus és olajszagú
világunktól. Miért pazarolna bárki is ennyi pénzt és luxust ránk, egyszerű
dolgozókra, főleg ránk, két nincstelen árvára?
Aznap
is, mint minden hónap első hétfőjén az egész város felbolydult, a reménykedő
munkások morajától sistergett a város, és a remény egybeolvadt a standokon
árult olcsó hús illatával. Ábellel a takarodó után a néma sötétben néha azt
játszottuk, hogy megpróbáltuk megjósolni, hányszor fog elhangzani a „kedvenc”
mondatunk. „A Sorsolás a legnagyobb esély az életünkben.” Arról viszont
egy rendezvényen sem beszéltek, hogy életünk legnagyobb esélye az egyetlen is,
mert itt ha nem robotolsz lélekszakadva, éhen halsz. Hagynak éhen halni. Ez ilyen
egyszerű.
Mi
nem foglalkoztunk a felhajtással, csak megtettük, amit elvártak tőlünk; Ábel
éldolgozó volt, és mindig volt egy jó szava az elkeseredettekhez. Ez volt az ő
nagy baja. Tudtam, hogy esélye sincs a győzelemre . Nem mintha vágyott volna
erre. És én... én voltam a 27-es Óvoda legjobb gondozója. Engem a napfény és a
pihenés nem kísértett meg soha, amit én akartam a Rendszertől, azt sohasem
kaphattam meg: információt.
A
fejem fölött lévő hangszóró felköhögött, majd elindultak a közösségi rádió
hírei. Ezeket a rozsdáshangú rikkancsokat nem lehetett kikapcsolni, az ablakunk
alatt is állt egy, így otthon is első kézből értesültünk mindenről. A nyertes
arcát a házfalakra vetítették, így esélye sem volt, hogy elkerülje a felhajtást.
Mint mondták, ezek túl fontos hírek voltak ahhoz, hogy önzően, egyedül
élvezzék. Az örömöt meg kellett osztani. Ócska hazugság. A közösséget sosem
teszi boldoggá az egyén öröme. Nem boldoggá akarják tenni a közt. Féltékennyé.
Esetleg motiválttá, de boldoggá semmiképp, az veszélyes volt. Néha azt
képzeltem, hogy én is veszélyes vagyok... mert Ábel és én, ha boldogok nem is,
de elégedettek voltunk. Szerencsére senki tudott erről. Nem tudhatták, különben
már nem lennék itt. Békén hagytak minket, és ennél többet nem is kérhettem volna.
Keményen dolgoztunk, azért hogy megvegyük a házassági engedélyt, hogy hivatalossá
tegyük összetartozásunk. Igazi családot akartunk, hogy betöltsük az űrt, amit
az a másik, a régi, hátrahagyott. Ilyenek itt a házasságok: szilárdak, komolyak
és megtörhetetlenek, pont mint a szántóföldjeink talaja.
A
műszak végét jelző csengő szakította meg a gondolatmenetem. A munkások
megkönnyebülését szinte tapintani lehetett, éreztem a bőrömön, mintha maga a
gyár sóhajtana. A kapu tátott száján özönlöttek kifelé a dolgozók, és a barna
egyenruhák tengerében próbáltam megtalálni Ábelt. Kis idő után észre is vettem,
mert a haja különleges barna volt, finomabb és világosabb, mint a többieké. És
a szeme egészen lágy fahéjszín volt, mint az édesburgonya bársonyos héja, a
növényé, aminek az ízét szinte már nem is érzem, hiszen egész életemben azt
ettem. De legalább mindig jól laktam vele. Ábel mindig nevetett, amikor
ilyeneket mondtam neki. Ő csak egynek látta magát a sok munkás közül, és azzal
ugratott, hogy csak a vakszerelem miatt gondolom különlegesnek.
Egyszerre
vettük észre egymást, Ábel szája sarkában alig látható mosoly tűnt fel, a
felületes szemlélődő csak rándulásnak
–
Örülök, hogy itt vagy, Johanna – mondta kimérten. – A lángszínű hajad rögtön
kivillant a tömegből.
Hogy
lehetett ilyen elnéző? A hajam nem
lángszínű volt, hanem narancssárga, mint a nyers terrakotta.
– Persze,
hogy itt vagyok. Mindig mindig.
–
Tudom. Része vagy már az esti tájnak.
Ilyenek voltunk mi együtt: elégedetlenül
elégedettek. Még a cukoralkoholra se volt szükségünk. Ez a förtelemízű
folyékony boldogság elfeledteti veled a bánatod, de ha túl sokat iszol belőle,
az összes megmaradt jó érzésedet is kihányod.
–
Milyen napod volt? – kérdeztem, és zsebre vágtam a kezem, elfolytván az
ösztönös mozdulatot, hogy megérintsem Ábelt.
–
A szokásos – válaszolta, és a szeme sarkában fáradtság ült. Egy sötétkék egyenruhás
férfi közeledett felénk, jól begyakorolt lelkesedéssel fordultam Ábelhez.
–
Hát nem izgalmas, hogy megint eljött a Sorsolás napja? Egész hónapban csak erre
vártam! Ma a kollegákkal megbeszéltük az esélyeinket... sajnos én azt hiszem
túl fiatal vagyok a nyeréshez.
–
Ugyan, hiszen te is tudod, ha becsületesen dolgoztál, csak a vakszerencsén
múlik – mondta szárazon. – Ez egy igazságos rendszer.
A
kékkabát alaposan végigmért minket, morrant egyet és odébbállt, mi pedig
folytattunk utunkat a népünnepélyre. A részvétel természetesen kötelezően
ajánlott volt, és csak nagyon nyomós indokkal bocsájtották meg a hiányzást. Beálltunk a korhadozó fabódé
előtt kígyózó sorba, ahol egy unott, szemüveges nő pecsételte az
igazolványaink. Amikor végre bejutottunk a Testvériség térre, én leültem a
hátsó sorba, Ábel pedig elment begyűjteni a cukoralkohol fejadunk. Én
legtöbbször az este végére véletlenül elhagytam valahol a poharam, de az elején
még illett lelkesen szorongatni az italunk.
–
Statisztikát állítottam fel az eddigi nyertesek életkorából, nevéből,
munkahelyéből – magyarázta az előttünk lévő sorban egy magashangú férfi. – És az adatok alapján
beleesek a várományos csoportba, szóval már felkészítettem a gyerekeimet, hogy
nem látják az apjukat majd egy kis ideig.
–
A büdös francokat! – bukkant fel egy bikanyakú asszonyság, kezében két műanyag
pohárral. Mindkettő üres volt. Amikor a nő beérta sorunkba, megcsapott az
állott alkoholszag, és az erőszak szúrós izzadtságszaga. – Én harminc éve
robotolok, és ötödik éve kapom meg a Kiváló dolgozó díjat a konyhán! Nekem jár
az elismerés.
Azzal
se szó se beszéd, pofon csapta a döbbent férfi, majd a dolog percek alatt
tömegverekedésbe torkolt. Mindig ez történt. Ábellel csendesen felálltunk, és
előrébb ültünk pár sorral. Hátra se néztünk, amikor egy csapat kékkabát elvitte
a rendbontókat.
A csendet
lassú tapsolás szakította meg, és mindenki a hang irányába fordult. A színpadon
egy magas, őszes hajú férfi állt. A tekintetét lassan végighorozdta a tömegen. Acél
államtitkár volt a sorsolás védnöke, és most beszélni kívánt.
–
A haza dogozó gyeremekei! Ismét eljött az ideje, hogy összegyűljünk és
megemlékezzünk azokról, akik erőfeszítéseikkel, magukat nem kímélve szolgálják
a népünk javát! Ezek ti vagytok, a munka hősei, akik megfeszülő izmokkal tolják
társadalmunk szekerét. Nem tudjuk gyakran kifejezni a hálánkat, de havonta
egyszer megtesszük, és életetek legnagyobb esélylét hozzuk el nektek! Köszünjük
munkásainknak, hogy a gyáraink ismét másfélszer túlteljesítették a tervszámot.
Mi megbecsüljük a becsületes munkát. Kezdődjön hát a Sorsolás!
A
közelemben egy nő hangosan szipogott, és átszellemülten szorította meg a
mellette ülő férfi kezét. Magamon éreztem Ábel fürkésző tekintetét,
visszamosolyogtam rá, de megláttam a sorunk mellett járőröző kékkabátot, és
inkább újra a színpadra koncentráltam.
Egy gyerekcsoport, köztük az én néhány óvodásom is, elénekelte a Fekete Páva című mozgalmidal-csokrot, és az ártatlan hangokba burkolt tömény propaganda engem is elbűvölt egy pillanatra. Aztán Acél államtitkár felolvasott néhány szemelvényt a korábbi nyertesek boldog visszaemlékezéseiből, és úgy látszott, csak nekem volt gyanús, hogy azokat nem a szerencsés kiválasztottak maguk adják elő. Aztán a szakszervezetek színdarabja következett és az a pár korty is, amit kénytelen voltam meginni a bódító lőréből a fejembe szállt. Ábel csontos vállára hajtva a fejem, hagytam, hogy elringasson a színpadon túl hangosan szavaló férfiak hangja. Az elmém sötétjében végre biztonságban éreztem magam.
Egy gyerekcsoport, köztük az én néhány óvodásom is, elénekelte a Fekete Páva című mozgalmidal-csokrot, és az ártatlan hangokba burkolt tömény propaganda engem is elbűvölt egy pillanatra. Aztán Acél államtitkár felolvasott néhány szemelvényt a korábbi nyertesek boldog visszaemlékezéseiből, és úgy látszott, csak nekem volt gyanús, hogy azokat nem a szerencsés kiválasztottak maguk adják elő. Aztán a szakszervezetek színdarabja következett és az a pár korty is, amit kénytelen voltam meginni a bódító lőréből a fejembe szállt. Ábel csontos vállára hajtva a fejem, hagytam, hogy elringasson a színpadon túl hangosan szavaló férfiak hangja. Az elmém sötétjében végre biztonságban éreztem magam.
A
kellemes érzés nem tartott sokáig. Arra ébredtem, hogy valaki erőszakosan rázogat.
Amikor kinyitottam a szemem, egy kékkabát magasodott fölém. Ösztönösen Ábel után
kaptam, de ő nem viszonozta a mozdulatot. Elaludtam a közösségünk legfontosabb
eseményén, és most eljöttek értem. Talán megúszom egy veréssel vagy a fejadagom
csökkentésével. Egyre többen bámultak felém, pillantásuk súlya mélyebbre és
mélyebbre süllyesztette bennem a reményt. Megráztam magam, és felszegtem a
fejem. Ha elvisznek, menjek büszkeséggel. Ekkor láttam csak meg a járőr válla
felett kivetített portrét. Saját magammal néztem farkasszemet.
A
kékkabát türelmetlenül horkantott, majd egy figyelmesnek látszó mozdulattal
megragadta a karom. Ujjai bilincsként zárultak rám.
–
Mosolyogj, ha jót akarsz! – sziszegte összeszorított fogai közül. Automatikusan
raktam egyik lábam a másik után, miközben az erőltetett lelkesedéssel éljenző
tömeg egy százarcú szörnyeteggé mosodott össze. Szédültem, és amikor az égre
néztem, a csillagok mintha megindultak volna felém. Nem emlékszem semmire abból,
ami ezután következett, csak arra, hogy felbotorkáltam a pódiumra kezett fogtam
sok izzadttenyerű politikussal és szakszervezeti vezetővel. A lelkem mintha az
agyam legtávolabbi sarkába húzodott volna.
Legközelebb otthon az ágyunkban tértem újra
öntudatra. Ösztönösen Ábel után nyúltam, de csak a magányos levegőt markoltam.
Kikászálódtam a sovány takaró alól, és kétségbeesetten kapkodtam jobbra-balra a
fejem. A cigaretta keserű illata vezetett el Ábelhez, ki a konyhába.
Csempészett dohány volt, rossz napokra tartogattuk. Háttal ült az ajtónak, a
tegnap este viselt overáljában görnyedt az asztal fölé, a hamutartóban csikkek
összetöpörödött emlékei hevertek. Ábel összerezzent, amikor a kezem a vállára
tettem.
–
Ne hagyj el – Csak ennyit mondott. Közben nem nézett rám.
–
Soha nem tudnálak.
Kerestem még a szavakat, de bármit mondtam
volna közhelynek tűnt. Aznap este olyan kétségbeesetten ölelt át, mint hajótörött
az árbóc utolsó szilánkját.
~~*~~
Másnap
a szokott időben elindultam dologzni, de hazaküldtek. Még láttam egy pár
kollágám futó pillantását, a szemükben kétely, irigység és bizalmatlanság
keveredett. Már nem tartoztam közéjük. Hazamentem, kitakarítottam a szobánkat
és összerendeztem azt a néhány holminkat. Még mindig túl kevés telt el a
napból, úgyhogy elmentem az önkormányzathoz, és próbáltam visszamondani a
nyereményemet. Könyörögtem. Érveltem. Zokogtam. De a barnablúzos titkárnő csak
feljebb tolta az orrán a csontkeretes szemüvegét és hazaküldött. Félálomban
evickéltem át a délutánt Ábel hazatértéig. Évek óta először volt, hogy nem
mentem ki elé, de megmagyarázhatatlan fáradtság vett rajtam erőt, talán a
nyeremény súlya. Nem tudtam, mikor indulok, nem tudtam hogyan, és fogalmam sem
volt, mi vár rám.
A
sorsolás óta már egy hét eltelt, de még mindig nem tudtam meg semmi pontosat az
utazásról. Aznap ismét a szerencsés „kiválasztottak” egyik exkluzív estélyre
kellett mennem, ahová Ábel nem tarhatott velem. A ki nem mondott gondolatok
leülepedtek a gyomromba a sok különleges étel mellé. Az alkalmazotak az
ünnepélyen feszengtek a társaságomban, általában csak bocsánatkérően
mosolyogtak, és megpróbáltak minél több pezsgőt rám erőszakolni, miközben a
Szigetről szóló reklámfilmeket néztük. Néha előkapartak egy eddig még nem
látott testületi tagot, de észre sem vettem köztük a különbséget, mindnek
fogyatkozó ősz haja, alumíniumszínű szeme és termetes tokája volt.
Visszafogottan érdekesnek találtam őket, hiszen olyan ritkán láttam ilyen szép
nagy tokákat. Nem tudom hány különböző emberrel találkoztam, talán mind ugyanaz
volt. Egyedül egyikük hagyott bennem mélyebb benyomást, és ő sem a kinézetével,
hanem azzal, amit mondott.
– Jó
estét, Johanna. Nocsak, még mindig csodálkozol, hogy tudjuk a neved? Pedig hát
tele vannak a portréddal a lakóházak falai. - közelebb hajolt, és éreztem, hogy
ő, velem ellentétben, nem utasította vissza az italokat. – Olyan régóta
figyellek már, szinte úgy érzem, barátok vagyunk.
Pislogtam,
hogy elrejtsem a szememből a megrökönyödést, és remegő kézzel még egy kis
pezsgőt töltöttem a poharába, hadd beszéljen tovább.
–
Azt mondja, figyelt engem, de még a nevét sem tudom.
–
Nagy. Szólíts csak így, véleményem szerint a keresztnév használata pusztán az
egyén fontoskodása.
–
Akkor engem miért nem Lángnak szólított?
–
A győztesek megérdemlik a pillanatnyi kiemelkedést. Különben is, nem jó ómen a
Láng név, gondolj csak a tragikus sorsú édesanyádra.
Döbbentem
bámultam rá. Évekig próbálkoztam, hogy valamit megtudjak a családomról, de
minden kaput zárva találtam. Anyámra halványak emlékeztem, de eltűnt az
életemből, amikor öt éves lehetettem. Azt mondták meghalt, de sosem hittem el
igazán. Kínosan sokáig álltam az ablakban reménykedve, hogy egyszer majd újra
felbukkan, és magával visz egy jobb helyre. Apámról azt mondták, hogy munkahelyi
balesetben hunyt el miközben a társadalmunk érdekét szolgálta. Egyetlen emlékem
kapcsolódott hozzá, de az olyan élénk volt, mint a Sziget színei. Épp anyám
fiókjaiban randalíroztam, amikor egy óriási fehér virágra bukkantam, ami olyan
frissen illatozott, mintha csak tegnap szakították volna. Kérdésemre anyám
szórakozottan válaszolt, tekintete álmodozón a távolba révedt. „Apádtól kaptam,”
mondta, majd miután a szavak kigördültek a száján, könyörtelenül megpofozott,
majd vacsora nélkül a szobámba zárt. Később azt mondta, az én érdekemben tette.
Jobb, ha tőle tanulom meg a szabályokat. Nem sokkal később eltűnt, és én a
Neveldébe kerültem. Ott találkoztunk Ábellel, és együtt vészeltük át a sovány
gyeremekéveket.
Az
álmodozásból a rejtélyes Nagy köhécselése rántott vissza a valóság talajára.
–
Akkor talán apámat is ismerte? – kérdeztem tapogatozva.
– Apádat?
Őt senki sem ismerte, csak anyád, aki mellesleg a legjobb diplomatánk volt. Kár
érte. Persze csak téged védett, anyai ösztön. De a társadalom az ösztönök
felett áll, ezt neki is tudnia kellett volna.
–
Csoda, hogy én még élek – morogtam.
–
Egyáltalán nem csoda, kedveském. Fontos vagy nekünk, bizonyíték. Ezért is
tartom rajtad a szemem.
– De
miért? Miért lennék fontos? – kérdeztem idegesen.
Beszélgetőpartnerem
arca hirtelen céklavörös lett, és öklendezni kezdett. Azt hittem ott hal meg a lábam
előtt, de aztán előtermett két fehérköpeny, és elvezették az orvosi szoba felé.
Ekkor láttam Nagyot utoljára.
Hirtelen
megszédültem, és a világ sötétbe borult.
Mézillatú
napfény érintésére ébredtem, a párnák a fejem alatt puhábbak voltak, mint egy
álom. Ösztönösen Ábel után tapogattam, de az ujjaim csak az ágyneműt talátak.
Sikítva ültem fel az ágyban, mire három fehere-fehér ruhába öltözött nő termett
előttem. Felöltöztettek, kibogozták a rendetlen hajmat, és csodálatos reggelit
varázsoltak elém. Amikor kérdésre nyitottam a számat, szégyenlősen mosolyogva
megrázták a fejüket, és már el is tűntek. Sűrű fűszeres csokoládéitalt
szorongatva léptem az erkélyhez, és beleszédültem a látványba. A színek szinte
daloltak, ahogy az ég és a tenger kékje összemosódott, a homokban pedig fehér ruhás,
felhőszőke gyerekek szaladgáltak. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam.
~~*~~
A
napok múlásával a világ, amit eddig a magaménak tudtam, egyre távolabb került
tőlem. A rikító rózsaszínbe vagy virító kékbe öltözetett nő, aki lettem, fájdalmasan
idegennek tűnt. Mégis kezdtem azt gondolni, hogy ez vagyok én, ez a könnyedség
és ez a koktélízű szabadság, és nem az unottá rágott krumpli és a szürkére
kopott élet. Próbáltam rávenni magam, hogy felidézzem a szépséget a
volt-életemben, a boldogság lopott pillanatait, de egyre nehezebben ment.
Az
első éjszaka nem aludtam semmit. Először azt hittem, belehalok Ábel hiányába, de
aztán, ahogy telt az idő, az itt és a most kezdte kilúgozni a régi világ
emlékeit.
Ki
kellett tisztítanom a fejem. A reggelinél elkerültem a színes üdítőket, mert
kezdtem gyanakodni, hogy nem csak ártatlan gyümölcslé lapult bennük. Rámosolyogtam
a szobalányokra, és elindultam a strand felé. A part általában elhagyatottan
hevert, de most a zizegő napernyők árnyékában egy férfi ült, akihez foghatót
még sose láttam. Öreg volt és csúnya. Nálunk nem látsz öregeket, az emberek nem
élnek elég sokáig. Fiatalságunk virágában halunk meg, anélkül, hogy a vénség
meggörbítené a hátunkat. Mégis biztos voltam benne, hogy ez a vénség a saját vidékem
szülötte. Közelebb léptem, mert a kíváncsiság mindig is a legnagyobb bűneim
közé tartozott. A dohány és olajos whisky szagától megbotlottam. A férfi kinyúlt értem a koszoskörmű kezével,
és megtámogatott.
– Lassabban,
csillagom! Tudom, hogy részegítő a közelségem, de azért ne törd össze magad.
Belenéztem
a vigyorgó arcába, gondosan ügyelve arra, hogy a szemem ne időzzőn túl sokat a
fogain. A bőre vöröses barna volt a túlsok napon töltött déli órától, ráncainak
barázdáiban izzadtság ült és valamilyen furcsa oknál fogva a a termőföldeknek
hívott pusztáinkra emlékeztett.
– Köszönöm
– kérdőn néztem rá, mintegy a nevét
tudakolva.
– Mit
rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Az
áporodott alkoholszagban ez kicsit ironikusan hatott.
– És mi hozott téged ide a csodák szigetére?
– A Sorsolás, mi más?
– Persze.
– Miért maga hogy került ide?
– Én
is nyerteem.
Értetlenül
bámultam rá. A nyertesek mindig hazatértek, hogy két lábon járó hirdetőoszlopai
legyenek a kemény munka jutalmának.
– Tizenhárom
évvel ezelőtt.
– Az
lehetetlen.
– Itt
felejtettek. A feleségem, gondolom, a mai napig nem tudja mi lett velem.
– Senkit
sem hagynak itt.
– Sok
nyertessel találkoztál már?
– Egy
párral.
Felvonta
a borzas szemöldökét, és töltött magának a gusztustalan folyadékból, aminek olyan
színe volt, mint a beteg gyerekek vizeletének.
– Miért
issza azt a poshadt löttyöt? – kérdeztem elborzadva. – Ott van az a rengeteg
csiricsáré koktél, a szobalányok mindenhova hozzák utánam.
– Ó,
az csak a frisseknek van. Nem pazarolják a hozzám hasonló maradékokokra.
– Akkor
miért iszik egyáltalán?
– Hogy
elviseljem az életet.
– Hogyan
érte el, hogy életreszóló utalványt kapjon a földi paradicsomba?
– Író
voltam – a hangjában, mintha a büszkeségnek fonnyadt maradványa bujkált volna.
Egy
darabig csak néztük a hullámokat.
– És
hogy tetszik a hely? – kérdezte hirtelen.
–
Utálni akartam, de egyre nehezebben megy. Miért szórakoznak velünk? – bukott ki
belőlem a kérdés, és utána idegesen kapkodtam a fejem jobbra-balra, hogy
ellenőrizzem, senki illetéktelen nem volt-e a közelben.
– Mert
megtehetik. És mert gyanús vagy. Rossz vér folyik benned.
– Nem értem. Ha tényleg annyira veszélyes
vagyok, miért nem ölnek meg?
– Ugyan,
virágszálam. A gyilkosság annyira barbár és elavult. Fogy vele az értékes
munkaerő. Csak akkor tüntetnek el végleg, ha már nem hagysz más választást,
addig ott van a pszichológiai hadviselés. Édesanyádat nem lehetett se
meggyőzni, se megtörni.
– Maga
ismerte?
– Persze.
Mindenki ismerte akkoriban, csak aztán elsöpörték az emlékét. Mindent elrontott
azzal, hogy nem tudott a szívének parancsolni. – a tekintete a part egyik
távolabbi szeglete felé vándorolt, ahol dús virágú fák árnyékában egy fehérre
meszelt villa állt.
– Lángliliom
– mondta elgondolkodva – A szigetnek csak ebben a sarkában nyílik.
Tudtam,
hogy több van a szavai mögött, mint amit elsőre felfogtam, de meg kellett emésztenem
a jelentésüket, mint a különleges ételeket. Elindultam a liget felé, ki kellett
szellőztetnem a fejem. A fák közé érve megcsapott a virágok bódító illata. És
akkor megértettem. Ugyanazok a virágok voltak, mint amit egyszer réges-régen
anyám fiókjában találtam. A szívem a torkomban dobogott, ahogy belestem a ház
ablakán, ahol egy magas, aranyvörös hajú férfi egy vastag könyv fölé görnyedt.
Hirtelen felnézett, a tekintetünk egy pillanatra találkozott.
Kékkabátok
fala tűnt fel előttem. Nem illettek bele a tájba, magukkal hozták az otthon
szürkeségét, az utcák állott porszagát. Nem értettem, hogy kerültek ide, miért
pont most, amikor csak egy karnyújtásnyira voltam születésem titkától. Nem
lehetett véletlen. Csak játszottak velem, egész közel engedtek a célomhoz,
aztán kegyetlenül visszarántottak. Hátrasandítottam a napernyők közé, de a
furcsa férfi eltűnt. Talán ő is nekik dolgozott.
– Lejárt
a nyereménye. Ideje hazamenni – recsegte a legmagasabbik kékkabát. Hogy is
hihettem, hogy én irányítom a dolgokat. Némán hagytam, hogy elvezessenek, s
amikor egy utolsó pillantást vetettem a házra, a férfi épp behúzta a függönyt.
~~*~~
Sikítottam,
amikor beraktak a hazafelé tartó hajóra. A visszaút minden percét
végigszenvedtem. Megkapaszkodtam a rakpart egyik oszlopába, az őröknek úgy
kellett lefejteni az ujjaimat a fáról. Könyörögtem, hogy maradhassak. Nem
hatotta meg őket semmi. A hajó háborgó gyomrába löktek, ahol a végtelennek tűnő
út pont elég hosszú volt ahhoz, hogy megundorodjak magamtól. A víznek, amit
hoztak poshadt tengeríze volt, és kimosta a gyomromból a finom falatok emlékét.
Bekucorodtam egy sarokba, és magamrahúztam a csendet, gyászoltam a boldogságot,
amit tenyeremre fektettek, aztán elvették.
A
sápadt napkorong az utolsó sugarait köhögi fel, mint egy tüdőbajos gyerek. Tisztán
látszik a millió kavargó porszem, melyek tolvaj módra behatolnak az orromba és
számba, a tüdőm legtitkosabb rejtekeibe is, hogy belülről pusztítsanak el,
lassan, észrevétlenül. A féfiak jönnek ki a gyárból, mindegyikük egyforma:
alacsony, elgyötört testek. A számban levő szárazság elönti az egész testemet.
Nagyon sokáig tart, mire Ábelt felismerem, pedig örök hűségünk aluminium
gyűrűje már ott csillog az ujján.
kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése