Sütő Fanni: A boldogság szigete

megosztotta: Porcelánszív




A Sorsolás plakátja előtt ácsorogtam, színes ragtapaszként simult az épület hámló falára. Az alkonyat ráülepedett a tájra, az utcák lustán nyúltak a messzeségbe, a gyárak távoli morgása andalító altatónak tűnt. Miközben az emberemre vártam, színlelt érdeklődéssel tanulmányoztam a nyereményt ábrázoló hírdetést. Pedig már vagy ezerszer láttam. Az erős napfény kifakította a színeit, de még így is a kép volt a legélénkebb részlet a tájban. Ott volt a díj, a Sziget aranyszemcsés homokjával és a tenger türkiz vízével, ami még kopottan is úgy ragyogott, hogy belefájdult a szemem. Talán nem is a képen, hanem az emlékezetemben volt ennyire kék a kék, minden apró részlet az agyamba süllyedt már az esti ácsingózások során.  Amikor csak magunk voltunk, mindig nevettünk a posztereken. Egyszerűen nem hittük el, hogy létezhet ilyen tökéletes szépség. Életidegen volt a praktikus és olajszagú világunktól. Miért pazarolna bárki is ennyi pénzt és luxust ránk, egyszerű dolgozókra, főleg ránk, két nincstelen árvára?
Aznap is, mint minden hónap első hétfőjén az egész város felbolydult, a reménykedő munkások morajától sistergett a város, és a remény egybeolvadt a standokon árult olcsó hús illatával. Ábellel a takarodó után a néma sötétben néha azt játszottuk, hogy megpróbáltuk megjósolni, hányszor fog elhangzani a „kedvenc” mondatunk. „A Sorsolás a legnagyobb esély az életünkben.” Arról viszont egy rendezvényen sem beszéltek, hogy életünk legnagyobb esélye az egyetlen is, mert itt ha nem robotolsz lélekszakadva, éhen halsz. Hagynak éhen halni. Ez ilyen egyszerű.
Mi nem foglalkoztunk a felhajtással, csak megtettük, amit elvártak tőlünk; Ábel éldolgozó volt, és mindig volt egy jó szava az elkeseredettekhez. Ez volt az ő nagy baja. Tudtam, hogy esélye sincs a győzelemre . Nem mintha vágyott volna erre. És én... én voltam a 27-es Óvoda legjobb gondozója. Engem a napfény és a pihenés nem kísértett meg soha, amit én akartam a Rendszertől, azt sohasem kaphattam meg: információt.
A fejem fölött lévő hangszóró felköhögött, majd elindultak a közösségi rádió hírei. Ezeket a rozsdáshangú rikkancsokat nem lehetett kikapcsolni, az ablakunk alatt is állt egy, így otthon is első kézből értesültünk mindenről. A nyertes arcát a házfalakra vetítették, így esélye sem volt, hogy elkerülje a felhajtást. Mint mondták, ezek túl fontos hírek voltak ahhoz, hogy önzően, egyedül élvezzék. Az örömöt meg kellett osztani. Ócska hazugság. A közösséget sosem teszi boldoggá az egyén öröme. Nem boldoggá akarják tenni a közt. Féltékennyé. Esetleg motiválttá, de boldoggá semmiképp, az veszélyes volt. Néha azt képzeltem, hogy én is veszélyes vagyok... mert Ábel és én, ha boldogok nem is, de elégedettek voltunk. Szerencsére senki tudott erről. Nem tudhatták, különben már nem lennék itt. Békén hagytak minket, és ennél többet nem is kérhettem volna. Keményen dolgoztunk, azért hogy megvegyük a házassági engedélyt, hogy hivatalossá tegyük összetartozásunk. Igazi családot akartunk, hogy betöltsük az űrt, amit az a másik, a régi, hátrahagyott. Ilyenek itt a házasságok: szilárdak, komolyak és megtörhetetlenek, pont mint a szántóföldjeink talaja.
A műszak végét jelző csengő szakította meg a gondolatmenetem. A munkások megkönnyebülését szinte tapintani lehetett, éreztem a bőrömön, mintha maga a gyár sóhajtana. A kapu tátott száján özönlöttek kifelé a dolgozók, és a barna egyenruhák tengerében próbáltam megtalálni Ábelt. Kis idő után észre is vettem, mert a haja különleges barna volt, finomabb és világosabb, mint a többieké. És a szeme egészen lágy fahéjszín volt, mint az édesburgonya bársonyos héja, a növényé, aminek az ízét szinte már nem is érzem, hiszen egész életemben azt ettem. De legalább mindig jól laktam vele. Ábel mindig nevetett, amikor ilyeneket mondtam neki. Ő csak egynek látta magát a sok munkás közül, és azzal ugratott, hogy csak a vakszerelem miatt gondolom különlegesnek.
Egyszerre vettük észre egymást, Ábel szája sarkában alig látható mosoly tűnt fel, a felületes szemlélődő csak rándulásnak
­­– Örülök, hogy itt vagy, Johanna – mondta kimérten. – A lángszínű hajad rögtön kivillant a tömegből.
Hogy lehetett ilyen elnéző?  A hajam nem lángszínű volt, hanem narancssárga, mint a nyers terrakotta.
– Persze, hogy itt vagyok. Mindig mindig.
– Tudom. Része vagy már az esti tájnak.
 Ilyenek voltunk mi együtt: elégedetlenül elégedettek. Még a cukoralkoholra se volt szükségünk. Ez a förtelemízű folyékony boldogság elfeledteti veled a bánatod, de ha túl sokat iszol belőle, az összes megmaradt jó érzésedet is kihányod.
– Milyen napod volt? – kérdeztem, és zsebre vágtam a kezem, elfolytván az ösztönös mozdulatot, hogy megérintsem Ábelt.
– A szokásos – válaszolta, és a szeme sarkában fáradtság ült. Egy sötétkék egyenruhás férfi közeledett felénk, jól begyakorolt lelkesedéssel fordultam Ábelhez.
– Hát nem izgalmas, hogy megint eljött a Sorsolás napja? Egész hónapban csak erre vártam! Ma a kollegákkal megbeszéltük az esélyeinket... sajnos én azt hiszem túl fiatal vagyok a nyeréshez.
– Ugyan, hiszen te is tudod, ha becsületesen dolgoztál, csak a vakszerencsén múlik – mondta szárazon. – Ez egy igazságos rendszer.
A kékkabát alaposan végigmért minket, morrant egyet és odébbállt, mi pedig folytattunk utunkat a népünnepélyre. A részvétel természetesen kötelezően ajánlott volt, és csak nagyon nyomós indokkal bocsájtották meg  a hiányzást. Beálltunk a korhadozó fabódé előtt kígyózó sorba, ahol egy unott, szemüveges nő pecsételte az igazolványaink. Amikor végre bejutottunk a Testvériség térre, én leültem a hátsó sorba, Ábel pedig elment begyűjteni a cukoralkohol fejadunk. Én legtöbbször az este végére véletlenül elhagytam valahol a poharam, de az elején még illett lelkesen szorongatni az italunk.
– Statisztikát állítottam fel az eddigi nyertesek életkorából, nevéből, munkahelyéből – magyarázta az előttünk lévő sorban  egy magashangú férfi. – És az adatok alapján beleesek a várományos csoportba, szóval már felkészítettem a gyerekeimet, hogy nem látják az apjukat majd egy kis ideig.
– A büdös francokat! – bukkant fel egy bikanyakú asszonyság, kezében két műanyag pohárral. Mindkettő üres volt. Amikor a nő beérta sorunkba, megcsapott az állott alkoholszag, és az erőszak szúrós izzadtságszaga. – Én harminc éve robotolok, és ötödik éve kapom meg a Kiváló dolgozó díjat a konyhán! Nekem jár az elismerés.
Azzal se szó se beszéd, pofon csapta a döbbent férfi, majd a dolog percek alatt tömegverekedésbe torkolt. Mindig ez történt. Ábellel csendesen felálltunk, és előrébb ültünk pár sorral. Hátra se néztünk, amikor egy csapat kékkabát elvitte a rendbontókat.
A csendet lassú tapsolás szakította meg, és mindenki a hang irányába fordult. A színpadon egy magas, őszes hajú férfi állt. A tekintetét lassan végighorozdta a tömegen. Acél államtitkár volt a sorsolás védnöke, és most beszélni kívánt.
– A haza dogozó gyeremekei! Ismét eljött az ideje, hogy összegyűljünk és megemlékezzünk azokról, akik erőfeszítéseikkel, magukat nem kímélve szolgálják a népünk javát! Ezek ti vagytok, a munka hősei, akik megfeszülő izmokkal tolják társadalmunk szekerét. Nem tudjuk gyakran kifejezni a hálánkat, de havonta egyszer megtesszük, és életetek legnagyobb esélylét hozzuk el nektek! Köszünjük munkásainknak, hogy a gyáraink ismét másfélszer túlteljesítették a tervszámot. Mi megbecsüljük a becsületes munkát. Kezdődjön hát a Sorsolás!
A közelemben egy nő hangosan szipogott, és átszellemülten szorította meg a mellette ülő férfi kezét. Magamon éreztem Ábel fürkésző tekintetét, visszamosolyogtam rá, de megláttam a sorunk mellett járőröző kékkabátot, és inkább újra a színpadra koncentráltam.
Egy gyerekcsoport, köztük az én néhány óvodásom is, elénekelte a Fekete Páva című mozgalmidal-csokrot, és az ártatlan hangokba burkolt tömény propaganda engem is elbűvölt egy pillanatra. Aztán Acél államtitkár felolvasott néhány szemelvényt a korábbi nyertesek boldog visszaemlékezéseiből, és úgy látszott, csak nekem volt gyanús, hogy azokat nem a szerencsés kiválasztottak maguk adják elő. Aztán a szakszervezetek színdarabja következett és az a pár korty is, amit kénytelen voltam meginni a bódító lőréből a fejembe szállt. Ábel csontos vállára hajtva a fejem, hagytam, hogy elringasson a színpadon túl hangosan szavaló férfiak hangja. Az elmém sötétjében végre biztonságban éreztem magam.
A kellemes érzés nem tartott sokáig. Arra ébredtem, hogy valaki erőszakosan rázogat. Amikor kinyitottam a szemem, egy kékkabát magasodott fölém. Ösztönösen Ábel után kaptam, de ő nem viszonozta a mozdulatot. Elaludtam a közösségünk legfontosabb eseményén, és most eljöttek értem. Talán megúszom egy veréssel vagy a fejadagom csökkentésével. Egyre többen bámultak felém, pillantásuk súlya mélyebbre és mélyebbre süllyesztette bennem a reményt. Megráztam magam, és felszegtem a fejem. Ha elvisznek, menjek büszkeséggel. Ekkor láttam csak meg a járőr válla felett kivetített portrét. Saját magammal néztem farkasszemet.
A kékkabát türelmetlenül horkantott, majd egy figyelmesnek látszó mozdulattal megragadta a karom. Ujjai bilincsként zárultak rám.
– Mosolyogj, ha jót akarsz! – sziszegte összeszorított fogai közül. Automatikusan raktam egyik lábam a másik után, miközben az erőltetett lelkesedéssel éljenző tömeg egy százarcú szörnyeteggé mosodott össze. Szédültem, és amikor az égre néztem, a csillagok mintha megindultak volna felém. Nem emlékszem semmire abból, ami ezután következett, csak arra, hogy felbotorkáltam a pódiumra kezett fogtam sok izzadttenyerű politikussal és szakszervezeti vezetővel. A lelkem mintha az agyam legtávolabbi sarkába húzodott volna.
 Legközelebb otthon az ágyunkban tértem újra öntudatra. Ösztönösen Ábel után nyúltam, de csak a magányos levegőt markoltam. Kikászálódtam a sovány takaró alól, és kétségbeesetten kapkodtam jobbra-balra a fejem. A cigaretta keserű illata vezetett el Ábelhez, ki a konyhába. Csempészett dohány volt, rossz napokra tartogattuk. Háttal ült az ajtónak, a tegnap este viselt overáljában görnyedt az asztal fölé, a hamutartóban csikkek összetöpörödött emlékei hevertek. Ábel összerezzent, amikor a kezem a vállára tettem.
– Ne hagyj el – Csak ennyit mondott. Közben nem nézett rám.
– Soha nem tudnálak.
 Kerestem még a szavakat, de bármit mondtam volna közhelynek tűnt. Aznap este olyan kétségbeesetten ölelt át, mint hajótörött az árbóc utolsó szilánkját.
~~*~~
Másnap a szokott időben elindultam dologzni, de hazaküldtek. Még láttam egy pár kollágám futó pillantását, a szemükben kétely, irigység és bizalmatlanság keveredett. Már nem tartoztam közéjük. Hazamentem, kitakarítottam a szobánkat és összerendeztem azt a néhány holminkat. Még mindig túl kevés telt el a napból, úgyhogy elmentem az önkormányzathoz, és próbáltam visszamondani a nyereményemet. Könyörögtem. Érveltem. Zokogtam. De a barnablúzos titkárnő csak feljebb tolta az orrán a csontkeretes szemüvegét és hazaküldött. Félálomban evickéltem át a délutánt Ábel hazatértéig. Évek óta először volt, hogy nem mentem ki elé, de megmagyarázhatatlan fáradtság vett rajtam erőt, talán a nyeremény súlya. Nem tudtam, mikor indulok, nem tudtam hogyan, és fogalmam sem volt, mi vár rám.
A sorsolás óta már egy hét eltelt, de még mindig nem tudtam meg semmi pontosat az utazásról. Aznap ismét a szerencsés „kiválasztottak” egyik exkluzív estélyre kellett mennem, ahová Ábel nem tarhatott velem. A ki nem mondott gondolatok leülepedtek a gyomromba a sok különleges étel mellé. Az alkalmazotak az ünnepélyen feszengtek a társaságomban, általában csak bocsánatkérően mosolyogtak, és megpróbáltak minél több pezsgőt rám erőszakolni, miközben a Szigetről szóló reklámfilmeket néztük. Néha előkapartak egy eddig még nem látott testületi tagot, de észre sem vettem köztük a különbséget, mindnek fogyatkozó ősz haja, alumíniumszínű szeme és termetes tokája volt. Visszafogottan érdekesnek találtam őket, hiszen olyan ritkán láttam ilyen szép nagy tokákat. Nem tudom hány különböző emberrel találkoztam, talán mind ugyanaz volt. Egyedül egyikük hagyott bennem mélyebb benyomást, és ő sem a kinézetével, hanem azzal, amit mondott.
– Jó estét, Johanna. Nocsak, még mindig csodálkozol, hogy tudjuk a neved? Pedig hát tele vannak a portréddal a lakóházak falai. - közelebb hajolt, és éreztem, hogy ő, velem ellentétben, nem utasította vissza az italokat. – Olyan régóta figyellek már, szinte úgy érzem, barátok vagyunk.
Pislogtam, hogy elrejtsem a szememből a megrökönyödést, és remegő kézzel még egy kis pezsgőt töltöttem a poharába, hadd beszéljen tovább.
 – Azt mondja, figyelt engem, de még a nevét sem tudom.
 – Nagy. Szólíts csak így, véleményem szerint a keresztnév használata pusztán az egyén fontoskodása.
 – Akkor engem miért nem Lángnak szólított?
 – A győztesek megérdemlik a pillanatnyi kiemelkedést. Különben is, nem jó ómen a Láng név, gondolj csak a tragikus sorsú édesanyádra.  
Döbbentem bámultam rá. Évekig próbálkoztam, hogy valamit megtudjak a családomról, de minden kaput zárva találtam. Anyámra halványak emlékeztem, de eltűnt az életemből, amikor öt éves lehetettem. Azt mondták meghalt, de sosem hittem el igazán. Kínosan sokáig álltam az ablakban reménykedve, hogy egyszer majd újra felbukkan, és magával visz egy jobb helyre. Apámról azt mondták, hogy munkahelyi balesetben hunyt el miközben a társadalmunk érdekét szolgálta. Egyetlen emlékem kapcsolódott hozzá, de az olyan élénk volt, mint a Sziget színei. Épp anyám fiókjaiban randalíroztam, amikor egy óriási fehér virágra bukkantam, ami olyan frissen illatozott, mintha csak tegnap szakították volna. Kérdésemre anyám szórakozottan válaszolt, tekintete álmodozón a távolba révedt. „Apádtól kaptam,” mondta, majd miután a szavak kigördültek a száján, könyörtelenül megpofozott, majd vacsora nélkül a szobámba zárt. Később azt mondta, az én érdekemben tette. Jobb, ha tőle tanulom meg a szabályokat. Nem sokkal később eltűnt, és én a Neveldébe kerültem. Ott találkoztunk Ábellel, és együtt vészeltük át a sovány gyeremekéveket.
Az álmodozásból a rejtélyes Nagy köhécselése rántott vissza a valóság talajára.
– Akkor talán apámat is ismerte? – kérdeztem tapogatozva.
– Apádat? Őt senki sem ismerte, csak anyád, aki mellesleg a legjobb diplomatánk volt. Kár érte. Persze csak téged védett, anyai ösztön. De a társadalom az ösztönök felett áll, ezt neki is tudnia kellett volna.
– Csoda, hogy én még élek – morogtam.
– Egyáltalán nem csoda, kedveském. Fontos vagy nekünk, bizonyíték. Ezért is tartom rajtad a szemem.
– De miért? Miért lennék fontos? – kérdeztem idegesen.
Beszélgetőpartnerem arca hirtelen céklavörös lett, és öklendezni kezdett. Azt hittem ott hal meg a lábam előtt, de aztán előtermett két fehérköpeny, és elvezették az orvosi szoba felé. Ekkor láttam Nagyot utoljára.
Hirtelen megszédültem, és a világ sötétbe borult.
Mézillatú napfény érintésére ébredtem, a párnák a fejem alatt puhábbak voltak, mint egy álom. Ösztönösen Ábel után tapogattam, de az ujjaim csak az ágyneműt talátak. Sikítva ültem fel az ágyban, mire három fehere-fehér ruhába öltözött nő termett előttem. Felöltöztettek, kibogozták a rendetlen hajmat, és csodálatos reggelit varázsoltak elém. Amikor kérdésre nyitottam a számat, szégyenlősen mosolyogva megrázták a fejüket, és már el is tűntek. Sűrű fűszeres csokoládéitalt szorongatva léptem az erkélyhez, és beleszédültem a látványba. A színek szinte daloltak, ahogy az ég és a tenger kékje összemosódott, a homokban pedig fehér ruhás, felhőszőke gyerekek szaladgáltak. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam.

~~*~~

A napok múlásával a világ, amit eddig a magaménak tudtam, egyre távolabb került tőlem. A rikító rózsaszínbe vagy virító kékbe öltözetett nő, aki lettem, fájdalmasan idegennek tűnt. Mégis kezdtem azt gondolni, hogy ez vagyok én, ez a könnyedség és ez a koktélízű szabadság, és nem az unottá rágott krumpli és a szürkére kopott élet. Próbáltam rávenni magam, hogy felidézzem a szépséget a volt-életemben, a boldogság lopott pillanatait, de egyre nehezebben ment.
Az első éjszaka nem aludtam semmit. Először azt hittem, belehalok Ábel hiányába, de aztán, ahogy telt az idő, az itt és a most kezdte kilúgozni a régi világ emlékeit.
Ki kellett tisztítanom a fejem. A reggelinél elkerültem a színes üdítőket, mert kezdtem gyanakodni, hogy nem csak ártatlan gyümölcslé lapult bennük. Rámosolyogtam a szobalányokra, és elindultam a strand felé. A part általában elhagyatottan hevert, de most a zizegő napernyők árnyékában egy férfi ült, akihez foghatót még sose láttam. Öreg volt és csúnya. Nálunk nem látsz öregeket, az emberek nem élnek elég sokáig. Fiatalságunk virágában halunk meg, anélkül, hogy a vénség meggörbítené a hátunkat. Mégis biztos voltam benne, hogy ez a vénség a saját vidékem szülötte. Közelebb léptem, mert a kíváncsiság mindig is a legnagyobb bűneim közé tartozott. A dohány és olajos whisky szagától megbotlottam.  A férfi kinyúlt értem a koszoskörmű kezével, és megtámogatott.
– Lassabban, csillagom! Tudom, hogy részegítő a közelségem, de azért ne törd össze magad.
Belenéztem a vigyorgó arcába, gondosan ügyelve arra, hogy a szemem ne időzzőn túl sokat a fogain. A bőre vöröses barna volt a túlsok napon töltött déli órától, ráncainak barázdáiban izzadtság ült és valamilyen furcsa oknál fogva a a termőföldeknek hívott pusztáinkra emlékeztett.
– Köszönöm –  kérdőn néztem rá, mintegy a nevét tudakolva.
– Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Az áporodott alkoholszagban ez kicsit ironikusan hatott.
  És mi hozott téged ide a csodák szigetére?
  A Sorsolás, mi más?
   Persze.
 – Miért maga hogy került ide?
– Én is nyerteem.
Értetlenül bámultam rá. A nyertesek mindig hazatértek, hogy két lábon járó hirdetőoszlopai legyenek a kemény munka jutalmának.
– Tizenhárom évvel ezelőtt.
– Az lehetetlen.
– Itt felejtettek. A feleségem, gondolom, a mai napig nem tudja mi lett velem.
– Senkit sem hagynak itt.
– Sok nyertessel találkoztál már?
– Egy párral.
Felvonta a borzas szemöldökét, és töltött magának a gusztustalan folyadékból, aminek olyan színe volt, mint a beteg gyerekek vizeletének.
– Miért issza azt a poshadt löttyöt? – kérdeztem elborzadva. – Ott van az a rengeteg csiricsáré koktél, a szobalányok mindenhova hozzák utánam.
– Ó, az csak a frisseknek van. Nem pazarolják a hozzám hasonló maradékokokra.
– Akkor miért iszik egyáltalán?
– Hogy elviseljem az életet.
– Hogyan érte el, hogy életreszóló utalványt kapjon a földi paradicsomba?
– Író voltam – a hangjában, mintha a büszkeségnek fonnyadt maradványa bujkált volna.
Egy darabig csak néztük a hullámokat.
– És hogy tetszik a hely? – kérdezte hirtelen.
– Utálni akartam, de egyre nehezebben megy. Miért szórakoznak velünk? – bukott ki belőlem a kérdés, és utána idegesen kapkodtam a fejem jobbra-balra, hogy ellenőrizzem, senki illetéktelen nem volt-e a közelben.
– Mert megtehetik. És mert gyanús vagy. Rossz vér folyik benned.
 Nem értem. Ha tényleg annyira veszélyes vagyok, miért nem ölnek meg?
– Ugyan, virágszálam. A gyilkosság annyira barbár és elavult. Fogy vele az értékes munkaerő. Csak akkor tüntetnek el végleg, ha már nem hagysz más választást, addig ott van a pszichológiai hadviselés. Édesanyádat nem lehetett se meggyőzni, se megtörni.
– Maga ismerte?
– Persze. Mindenki ismerte akkoriban, csak aztán elsöpörték az emlékét. Mindent elrontott azzal, hogy nem tudott a szívének parancsolni. – a tekintete a part egyik távolabbi szeglete felé vándorolt, ahol dús virágú fák árnyékában egy fehérre meszelt villa állt.
– Lángliliom – mondta elgondolkodva – A szigetnek csak ebben a sarkában nyílik.
Tudtam, hogy több van a szavai mögött, mint amit elsőre felfogtam, de meg kellett emésztenem a jelentésüket, mint a különleges ételeket. Elindultam a liget felé, ki kellett szellőztetnem a fejem. A fák közé érve megcsapott a virágok bódító illata. És akkor megértettem. Ugyanazok a virágok voltak, mint amit egyszer réges-régen anyám fiókjában találtam. A szívem a torkomban dobogott, ahogy belestem a ház ablakán, ahol egy magas, aranyvörös hajú férfi egy vastag könyv fölé görnyedt. Hirtelen felnézett, a tekintetünk egy pillanatra találkozott.
Kékkabátok fala tűnt fel előttem. Nem illettek bele a tájba, magukkal hozták az otthon szürkeségét, az utcák állott porszagát. Nem értettem, hogy kerültek ide, miért pont most, amikor csak egy karnyújtásnyira voltam születésem titkától. Nem lehetett véletlen. Csak játszottak velem, egész közel engedtek a célomhoz, aztán kegyetlenül visszarántottak. Hátrasandítottam a napernyők közé, de a furcsa férfi eltűnt. Talán ő is nekik dolgozott.
   Lejárt a nyereménye. Ideje hazamenni – recsegte a legmagasabbik kékkabát. Hogy is hihettem, hogy én irányítom a dolgokat. Némán hagytam, hogy elvezessenek, s amikor egy utolsó pillantást vetettem a házra, a férfi  épp behúzta a függönyt.

~~*~~

Sikítottam, amikor beraktak a hazafelé tartó hajóra. A visszaút minden percét végigszenvedtem. Megkapaszkodtam a rakpart egyik oszlopába, az őröknek úgy kellett lefejteni az ujjaimat a fáról. Könyörögtem, hogy maradhassak. Nem hatotta meg őket semmi. A hajó háborgó gyomrába löktek, ahol a végtelennek tűnő út pont elég hosszú volt ahhoz, hogy megundorodjak magamtól. A víznek, amit hoztak poshadt tengeríze volt, és kimosta a gyomromból a finom falatok emlékét. Bekucorodtam egy sarokba, és magamrahúztam a csendet, gyászoltam a boldogságot, amit tenyeremre fektettek, aztán elvették.
A sápadt napkorong az utolsó sugarait köhögi fel, mint egy tüdőbajos gyerek. Tisztán látszik a millió kavargó porszem, melyek tolvaj módra behatolnak az orromba és számba, a tüdőm legtitkosabb rejtekeibe is, hogy belülről pusztítsanak el, lassan, észrevétlenül. A féfiak jönnek ki a gyárból, mindegyikük egyforma: alacsony, elgyötört testek. A számban levő szárazság elönti az egész testemet. Nagyon sokáig tart, mire Ábelt felismerem, pedig örök hűségünk aluminium gyűrűje már ott csillog az ujján.   

kép forrása



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése