Balladákra hangolva
Van egy műfaj az
irodalomban, ami némelyek szemében letűntnek és elavultnak tűnik.
Rendhagyó témájú
válogatásunkban modern balladák cáfolják meg a fenti nézetet.
Tóth László
Ballada
a szerelmes lányról
Dal
csendül a faluszélen
bús
nótát hord szét a szél.
Lány
siratja kedvesét éppen
ki
messzi tájra – útra kél
Szemének
könny fátyolában
pillája
búsan elmerül.
Szívszakasztó
bánatában
zokog,
zokog csak legbelül.
***
Évek
múlnak, és ő mégis
kedvesére
várva vár.
Véle
sír könnyet az ég is
és
ezernyi kismadár.
Füzek
alatt, folyó partján
ha
a nap süt vagy hold ragyog
áll
a lány és szép alakján
fénykört
vonnak csillagok.
Áll
a lány ott, teste reszket,
lelkét
bánat tépi szét.
Sajduló
szívére esnek
fagyos
bánat hópihék.
***
Folyó
nyeli el szép testét,
bús
lelke a mennybe száll.
Angyallá
vált tiszta lelkét
őrzi
most egy holdsugár.
Albert Zsolt
Ballada
a vak koldusról
Por
volt fogaim közt, sercegve,
néhány
elfelejtett mondatban
suttogtam
kőfalba dermedten,
hallgattam
a láthatatlanban.
Jerikói
kapualjak, utak pora,
könyörgésem
hamu,
fejemre
hullva.
A
hajnal hiába hajolt szemembe,
csak
alkony ösvényein baktattam
hazahívó
hangokat keresve
hozsannázó
tömegben, elhagyva.
Jerikói
kapualjak, utak pora,
könyörgésem
hamu
fejemre
hullva.
Mint
összegyűrt imák tekercse
ős
sziklák hasadékaiban,
úgy
álltam magamban elesve,
keresve,
út szélen neved kiáltva.
Jerikói
kapualjak, utak pora,
könyörgésem
hamu
fejemre
hullva.
Nem
láttam napot és eget sem,
csak
a sötétben visszhangzó dalokban,
hallottam,
itt jársz a közelben,
lépteid
nyomán a holtban tűz lobban.
Jerikói
kapualjak, utak pora,
könyörgésem
hamu
fejemre
hullva.
S
most eléd nyújtott kezekkel
koldulok
a falhoz állítva.
Néha
út szélen kiáltok térdelve,
könyörülj,
Dávidnak fia!
Mert
a jerikói kapualjak
s
utak foglya könyörgése szól,
füledbe
jut ma.
Lir Morlan
Álomlátó,
drága húgom
Drága
bátyám, álmot láttam,
Rettegés
nyomában jártam,
Inged
alá kígyó kúszott,
Pokol
felé egyre húzott.
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Kedves
húgom, drága szentem,
Szerelemtől
dalol lelkem,
Szép
kedvesem nőül kérem,
Boldog
vagyok, hidd, testvérem!
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Bátyám,
bátyám, óvj meg engem,
Rémes
álom tépi lelkem!
Bagoly
sikolt, kuvik nevet,
Holló
sírja el a neved!
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Édes
húgom, szép testvérem,
Csak
e napon, nevess vélem!
Dal
kíséri víg táncomat,
Ünnepeljük
a nászomat!
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Édes
bátyám, álom kísért,
Minden
sebed lelkemen sért.
Vadkan
dúlja a házadat,
Tépi
fehér nászágyadat!
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Kicsi
húgom, drága kincsem,
Búra
okom semmi sincsen,
Jó
barát jő otthonomba,
Életemet
fénybe vonva.
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Drága
bátyám, éjről-éjre
Árnyak
húznak pokolmélyre,
Farkaskölyök
marja bokád,
Nyakad
tépi, érve korát!
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Drága
húgom, hallga szavam,
Boldogságom
határtalan,
Mint
a mennyben, épp úgy élünk,
Gyermeket
ád az Úr nékünk!
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Édes
bátyám, bús testvérem,
Most
még hallj meg, csak ezt kérem,
Karod
messze, arcod távol,
Rám
többé már nem vigyázol...
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Édes
húgom, óh, istenem,
Túl
megkésve nyílt ki szemem,
Csalfa
asszony, hazug barát,
Kakukkfiók
rikolt halált...
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Óh,
jaj, bátyám, én testvérem!
Hangtalanul
kísér léptem.
Álmaimban
szemed halott,
Arcod
fehér, szíved fagyott...
-
Könyörülj meg rajta, Isten!
Húgom,
húgom, én testvérem!
Sírodból
is kiszöksz értem!
Méreg
rágja gyenge testem,
Hamarost
melletted fekszem...
-
Könyörülj meg rajtam, Isten!
Pődör
György
Apokrif Villon, azaz az
elkoptatott szavak balladája
-Herceg!
Ahol az arc - akár a
bádog -
közönnyel visel útszéli
port,
s nem fogja meg se pír
se átok.
s szavakkal csak
másokat tiport,
igéiből a szokás kiold
minden összefüggést,
oxidok
csupán a jelzők (nem
félti gond),
hol a kötőszó olcsó
szitok.
- Hercegem!
Az baj, hogy olcsón
dobáltátok
a NAGY szavakat, bár
ósdi volt,
mégis fényesnek
hazudtátok,
ragyogó-új Napnak, ami
Hold.
Amit szátok még könnyen
kimond,
szívetekben már vérző
titok,
ám sokáig már nem rejti
pont,
mert a kötőszó olcsó
szitok.
- Hercegeim!
Szátok szépre nyílna,
de tátog,
a pudvás szavakon
érzelmi folt,
ha az értelmét is
tudnátok,
nem lenne annyi semmivé
tilolt
pozdorja-hang, mit a
nyelv kihord,
s csak csépelik
fogsoraitok...
Rag a ragnak is ott
nekiront,
hol a kötőszó olcsó
szitok.
Ajánlás
(Mindannyiunknak):
Fontoljuk meg, amit a
szánk kimond,
fém-tiszta szavakból
oxidok
égnek szánkra, ha nem
félti gond,
s kötőszavunk lesz
olcsó szitok!
Molnár Jolán
A
rab madár balladája
Narrátor:
Érte
pönög a húr, a lant,
hívta
szabadság, bátor kaland,
megigézni
a távlattalant,
de
kalitjába visszahull.
Majd
egy napon arra ébred,
rácsai
bezárulnak végleg,
a
szövétnekek csonkig égnek,
lázadása
belesajdul.
Madárvágyait
megtörték,
börtöne
ablaka széttört ég,
húsa
szelíd lankáin csörték
pokla
vaspatkó-dobogás.
Rémálma
árnya újra kél,
bűnbe
fordul baljós elvekért,
csengőfrászt
visít a szembeszél,
önkény
ördöge szít parázst.
Örömében
ürmös bánatok,
teste
tárháza telt csíratok,
jövőbe
sorvadt élet-magok
fiókává
mégsem érnek.
Nagy
mellényt növeszt, ne lássák,
hogy
örökségül kushadását
hagyva
takargatja blamázsát,
sűreje
hígul a vérnek.
Kórus:
Rab
lelked börtöne zárka,
lerótt
adód a gyöngeség ára,
csendben
kornyadozó madárka,
halálra
szánt élhetetlen.
Ki
szabadsághoz nem szokott,
citál
törvényt, passzust, jogot,
mindig
talál mentséget, okot,
viselni
a tűrhetetlent.
Szabadságod,
mondd mivé lett?
Új
tavasz jön, talán megéred,
röpképtelen
vágyad feléled
újra,
és elvetél megint.
Gyávaságod
galandféreg,
Sátán
hörpöli galambvéred,
s
a Teremtőt csak arra kéred,
űzze
el tőled ezt a kínt.
Rab
madár, múlik éjjeled,
vetkőzd
le csonkolt szégyened,
kinn
tisztító tüzek fénylenek,
új
napod remény virága!
Oldódik
bilincsed végre,
ketreced
nyílik messzeségre,
szemed
sugarán kék a béke,
fordul
fényes udvarába.
Vésd
az eszedbe: jóllakott
bögyödbe
tömnek új maszlagot,
új
tavaszokra megcsalatott
hitedből
fűzik rabláncod.
Férkőzz
a résen át, ha már
szabadnak
születtél, hess madár!
békegalambságod
tetszhalál,
Szakítsd
át a lélek-sáncot!
Zendüljön
lant új dallamtól,
szabad
vagy, szellemed kalandor,
távoli
tájakon barangol,
hol
szárnyaló a gondolat!
Narrátor:
Repülni
felejt, ki várja,
míg
tolla nő, evezőszárnya.
Megszédül,
ha ajtaja tárva,
csak
melenget hűlt csontokat.
Zavartan
topog, nincs kétség,
egén
felhőtlen űr a kékség,
lefoszlik
már minden vélt vétség,
s
mellét feszíti öntudat.
Ám
szárnyát szegi félelem,
ülepét
ólomsúly-kényelem
húzza,
a múlt vélt erénye nem
csillan,
s új utat sem kutat.
Szép
álma káprázat csupán,
merre
szállna, ő se tudja tán,
vad
forgószél suhintja kupán,
s
visszaűzi börtönébe.
Hallgat
a húr, nem peng a lant,
"maszlag
pácolt pecsenyegalamb"
nem
igézi a távlattalant,
szemében
kék hold a béke.
Erdős F. Szilvia
A
hét testvér balladája
Útnak
indult a hét testvér,
Mögöttük
a néma város.
Apjuk,
anyjuk már rég nem él,
Nevük,
múltjuk bűntől sáros,
Lelkük
nyugtot nyerni remélt.
Múlt
az idő, fogyott az út,
Bízták:
a vész másfelé jár.
De
a múlt sötét pokolkút:
Sebes
szárnyú vándormadár
Lehagyta
az első fiút.
A
második egyre nézte,
Merre
jár a fényes félhold,
Bármit
megtett volna érte,
Halványuljon
már a vérfolt,
S
vált a reggel éjsötétre.
Vihar
dúlt a mező felett,
Egy
kis kunyhó két szobája
Szállást
adott mindőjüknek.
Halk
neszezés hajnaltájba`
A
harmadik merre lehet?
A
negyedik dalt írt éppen
Búcsúzóul
a szép lánynak,
Kinél
voltak vendégségben.
A
holnap már őt sem látja,
Hangja
repül csak a szélben.
Az
ötödik merengene
Esőcseppek
dobolásán,
Merre
jár a sors kereke,
Áldozatokból
elég már,
De
elgurult minden perce.
A
hatodik jót kacagott,
Majd
a kedve dühbe fordult,
Egy
balladát még elmondott,
Mielőtt
a rőt láng kihunyt,
És
lezuhant a telehold.
A
hetedik énekelget,
Tudja,
útja örökké tart,
A
halál őt nem váltja meg,
Nem
várja a békés túlpart,
Hisz
életre ítéltetett.
M. Kovács Veronika
Maradt
remény
/Könnyballada/
Ki
ismer valakit, `ki ezüst holddal fürdött,
mámor-ittas
szavakért, csak vet egy pillantást,
"istenadta"
fiatal, s egy cseppet sem küzdött,
szép,
víztiszta szemfátylán zafír a csillanás!
Szerelmén
a lágy pezsgést örömkönny fokozza,
ártatlanság,
- minek az - az semmi, ha fogyott,
s
bár rubinvörös szívét felszínen hordozza,
ott
lelke gazdag hittel, boldogan ragyogott.
A
mindennap e nélkül nagyon lassan múlik,
mint
borostyán, megkövült egy szirénnek dalán,
hol
szíven-ütő súllyal aranykönnycsepp hullik.
-
Most mit érez az élet magányos oldalán!?
Emlékbolyhok
gyűrűjén gyémánt-szálat fűzött,
mit
bánatában, - szegénykém - jégszívre cserélt,
majd
lelkének kelyhébe könnyharmatot gyűjtött,
és
onnan táplál minden még megmaradt reményt...
Ki
ismer valakit, `ki ezüst holddal fürdött,
mámor-ittas
szavakért csak vet egy pillantást,
"istenadta"
fiatal, s egy cseppet sem küzdött,
szép,
víztiszta szemfátylán zafír a csillanás!
Képek forrásai:
https://pixabay.com/hu/asztal-h%C3%A1ttere-pap%C3%ADr-bet%C5%B1k-3091211/
https://pixabay.com/hu/r%C3%B3zsa-fekete-feh%C3%A9r-fekete-feh%C3%A9r-234483/
https://pixabay.com/hu/mad%C3%A1r-kalitka-mad%C3%A1rh%C3%A1z-szabads%C3%A1g-730478/
https://pixabay.com/hu/holdf%C3%A9ny-n%C5%91-es%C5%91-umbrella-term%C3%A9szet-3061068/
Köszönöm a megjelentetést.
VálaszTörlés