Balladákra hangolva

Van egy műfaj az irodalomban, ami némelyek szemében letűntnek és elavultnak tűnik.

Rendhagyó témájú válogatásunkban modern balladák cáfolják meg a fenti nézetet. 

Tóth László

Ballada a szerelmes lányról

Dal csendül a faluszélen

bús nótát hord szét a szél.

Lány siratja kedvesét éppen

ki messzi tájra – útra kél

Szemének könny fátyolában

pillája búsan elmerül.

Szívszakasztó bánatában

zokog, zokog csak legbelül.

***

Évek múlnak, és ő mégis

kedvesére várva vár.

Véle sír könnyet az ég is

és ezernyi kismadár.

Füzek alatt, folyó partján

ha a nap süt vagy hold ragyog

áll a lány és szép alakján

fénykört vonnak csillagok.

Áll a lány ott, teste reszket,

lelkét bánat tépi szét.

Sajduló szívére esnek

fagyos bánat hópihék.

***

Folyó nyeli el szép testét,

bús lelke a mennybe száll.

Angyallá vált tiszta lelkét

őrzi most egy holdsugár.

Albert Zsolt

Ballada a vak koldusról

Por volt fogaim közt, sercegve,

néhány elfelejtett mondatban

suttogtam kőfalba dermedten,

hallgattam a láthatatlanban.

Jerikói kapualjak, utak pora,

könyörgésem hamu,

fejemre hullva.

A hajnal hiába hajolt szemembe,

csak alkony ösvényein baktattam

hazahívó hangokat keresve

hozsannázó tömegben, elhagyva.

Jerikói kapualjak, utak pora,

könyörgésem hamu

fejemre hullva.

Mint összegyűrt imák tekercse

ős sziklák hasadékaiban,

úgy álltam magamban elesve,

keresve, út szélen neved kiáltva.

Jerikói kapualjak, utak pora,

könyörgésem hamu

fejemre hullva.

Nem láttam napot és eget sem,

csak a sötétben visszhangzó dalokban,

hallottam, itt jársz a közelben,

lépteid nyomán a holtban tűz lobban.

Jerikói kapualjak, utak pora,

könyörgésem hamu

fejemre hullva.

S most eléd nyújtott kezekkel

koldulok a falhoz állítva.

Néha út szélen kiáltok térdelve,

könyörülj, Dávidnak fia!

Mert a jerikói kapualjak

s utak foglya könyörgése szól,

füledbe jut ma.

Lir Morlan

Álomlátó, drága húgom

Drága bátyám, álmot láttam,

Rettegés nyomában jártam,

Inged alá kígyó kúszott,

Pokol felé egyre húzott.

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Kedves húgom, drága szentem,

Szerelemtől dalol lelkem,

Szép kedvesem nőül kérem,

Boldog vagyok, hidd, testvérem!

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Bátyám, bátyám, óvj meg engem,

Rémes álom tépi lelkem!

Bagoly sikolt, kuvik nevet,

Holló sírja el a neved!

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Édes húgom, szép testvérem,

Csak e napon, nevess vélem!

Dal kíséri víg táncomat,

Ünnepeljük a nászomat!

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Édes bátyám, álom kísért,

Minden sebed lelkemen sért.

Vadkan dúlja a házadat,

Tépi fehér nászágyadat!

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Kicsi húgom, drága kincsem,

Búra okom semmi sincsen,

Jó barát jő otthonomba,

Életemet fénybe vonva.

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Drága bátyám, éjről-éjre

Árnyak húznak pokolmélyre,

Farkaskölyök marja bokád,

Nyakad tépi, érve korát!

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Drága húgom, hallga szavam,

Boldogságom határtalan,

Mint a mennyben, épp úgy élünk,

Gyermeket ád az Úr nékünk!

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Édes bátyám, bús testvérem,

Most még hallj meg, csak ezt kérem,

Karod messze, arcod távol,

Rám többé már nem vigyázol...

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Édes húgom, óh, istenem,

Túl megkésve nyílt ki szemem,

Csalfa asszony, hazug barát,

Kakukkfiók rikolt halált...

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Óh, jaj, bátyám, én testvérem!

Hangtalanul kísér léptem.

Álmaimban szemed halott,

Arcod fehér, szíved fagyott...

- Könyörülj meg rajta, Isten!

Húgom, húgom, én testvérem!

Sírodból is kiszöksz értem!

Méreg rágja gyenge testem,

Hamarost melletted fekszem...

- Könyörülj meg rajtam, Isten!

Pődör György

Apokrif Villon, azaz az elkoptatott szavak balladája

-Herceg!

Ahol az arc - akár a bádog -

közönnyel visel útszéli port,

s nem fogja meg se pír se átok.

s szavakkal csak másokat tiport,

igéiből a szokás kiold

minden összefüggést, oxidok

csupán a jelzők (nem félti gond),

hol a kötőszó olcsó szitok.

- Hercegem!

Az baj, hogy olcsón dobáltátok

a NAGY szavakat, bár ósdi volt,

mégis fényesnek hazudtátok,

ragyogó-új Napnak, ami Hold.

Amit szátok még könnyen kimond,

szívetekben már vérző titok,

ám sokáig már nem rejti pont,

mert a kötőszó olcsó szitok.

- Hercegeim!

Szátok szépre nyílna, de tátog,

a pudvás szavakon érzelmi folt,

ha az értelmét is tudnátok,

nem lenne annyi semmivé tilolt

pozdorja-hang, mit a nyelv kihord,

s csak csépelik fogsoraitok...

Rag a ragnak is ott nekiront,

hol a kötőszó olcsó szitok.

Ajánlás (Mindannyiunknak):

Fontoljuk meg, amit a szánk kimond,

fém-tiszta szavakból oxidok

égnek szánkra, ha nem félti gond,

s kötőszavunk lesz olcsó szitok!

Molnár Jolán

A rab madár balladája

Narrátor:

Érte pönög a húr, a lant,

hívta szabadság, bátor kaland,

megigézni a távlattalant,

de kalitjába visszahull.

Majd egy napon arra ébred,

rácsai bezárulnak végleg,

a szövétnekek csonkig égnek,

lázadása belesajdul.

Madárvágyait megtörték,

börtöne ablaka széttört ég,

húsa szelíd lankáin csörték

pokla vaspatkó-dobogás.

Rémálma árnya újra kél,

bűnbe fordul baljós elvekért,

csengőfrászt visít a szembeszél,

önkény ördöge szít parázst.

Örömében ürmös bánatok,

teste tárháza telt csíratok,

jövőbe sorvadt élet-magok

fiókává mégsem érnek.

Nagy mellényt növeszt, ne lássák,

hogy örökségül kushadását

hagyva takargatja blamázsát,

sűreje hígul a vérnek.

Kórus:

Rab lelked börtöne zárka,

lerótt adód a gyöngeség ára,

csendben kornyadozó madárka,

halálra szánt élhetetlen.

Ki szabadsághoz nem szokott,

citál törvényt, passzust, jogot,

mindig talál mentséget, okot,

viselni a tűrhetetlent.

Szabadságod, mondd mivé lett?

Új tavasz jön, talán megéred,

röpképtelen vágyad feléled

újra, és elvetél megint.

Gyávaságod galandféreg,

Sátán hörpöli galambvéred,

s a Teremtőt csak arra kéred,

űzze el tőled ezt a kínt.

Rab madár, múlik éjjeled,

vetkőzd le csonkolt szégyened,

kinn tisztító tüzek fénylenek,

új napod remény virága!

Oldódik bilincsed végre,

ketreced nyílik messzeségre,

szemed sugarán kék a béke,

fordul fényes udvarába.

Vésd az eszedbe: jóllakott

bögyödbe tömnek új maszlagot,

új tavaszokra megcsalatott

hitedből fűzik rabláncod.

Férkőzz a résen át, ha már

szabadnak születtél, hess madár!

békegalambságod tetszhalál,

Szakítsd át a lélek-sáncot!

Zendüljön lant új dallamtól,

szabad vagy, szellemed kalandor,

távoli tájakon barangol,

hol szárnyaló a gondolat!

Narrátor:

Repülni felejt, ki várja,

míg tolla nő, evezőszárnya.

Megszédül, ha ajtaja tárva,

csak melenget hűlt csontokat.

Zavartan topog, nincs kétség,

egén felhőtlen űr a kékség,

lefoszlik már minden vélt vétség,

s mellét feszíti öntudat.

Ám szárnyát szegi félelem,

ülepét ólomsúly-kényelem

húzza, a múlt vélt erénye nem

csillan, s új utat sem kutat.

Szép álma káprázat csupán,

merre szállna, ő se tudja tán,

vad forgószél suhintja kupán,

s visszaűzi börtönébe.

Hallgat a húr, nem peng a lant,

"maszlag pácolt pecsenyegalamb"

nem igézi a távlattalant,

szemében kék hold a béke.

Erdős F. Szilvia

A hét testvér balladája

Útnak indult a hét testvér,

Mögöttük a néma város.

Apjuk, anyjuk már rég nem él,

Nevük, múltjuk bűntől sáros,

Lelkük nyugtot nyerni remélt.

Múlt az idő, fogyott az út,

Bízták: a vész másfelé jár.

De a múlt sötét pokolkút:

Sebes szárnyú vándormadár

Lehagyta az első fiút.

A második egyre nézte,

Merre jár a fényes félhold,

Bármit megtett volna érte,

Halványuljon már a vérfolt,

S vált a reggel éjsötétre.

Vihar dúlt a mező felett,

Egy kis kunyhó két szobája

Szállást adott mindőjüknek.

Halk neszezés hajnaltájba`

A harmadik merre lehet?

A negyedik dalt írt éppen

Búcsúzóul a szép lánynak,

Kinél voltak vendégségben.

A holnap már őt sem látja,

Hangja repül csak a szélben.

Az ötödik merengene

Esőcseppek dobolásán,

Merre jár a sors kereke,

Áldozatokból elég már,

De elgurult minden perce.

A hatodik jót kacagott,

Majd a kedve dühbe fordult,

Egy balladát még elmondott,

Mielőtt a rőt láng kihunyt,

És lezuhant a telehold.

A hetedik énekelget,

Tudja, útja örökké tart,

A halál őt nem váltja meg,

Nem várja a békés túlpart,

Hisz életre ítéltetett.

M. Kovács Veronika

Maradt remény

/Könnyballada/

Ki ismer valakit, `ki ezüst holddal fürdött,

mámor-ittas szavakért, csak vet egy pillantást,

"istenadta" fiatal, s egy cseppet sem küzdött,

szép, víztiszta szemfátylán zafír a csillanás!

Szerelmén a lágy pezsgést örömkönny fokozza,

ártatlanság, - minek az - az semmi, ha fogyott,

s bár rubinvörös szívét felszínen hordozza,

ott lelke gazdag hittel, boldogan ragyogott.

A mindennap e nélkül nagyon lassan múlik,

mint borostyán, megkövült egy szirénnek dalán,

hol szíven-ütő súllyal aranykönnycsepp hullik.

- Most mit érez az élet magányos oldalán!?

Emlékbolyhok gyűrűjén gyémánt-szálat fűzött,

mit bánatában, - szegénykém - jégszívre cserélt,

majd lelkének kelyhébe könnyharmatot gyűjtött,

és onnan táplál minden még megmaradt reményt...

Ki ismer valakit, `ki ezüst holddal fürdött,

mámor-ittas szavakért csak vet egy pillantást,

"istenadta" fiatal, s egy cseppet sem küzdött,

szép, víztiszta szemfátylán zafír a csillanás!

Képek forrásai:

https://pixabay.com/hu/asztal-h%C3%A1ttere-pap%C3%ADr-bet%C5%B1k-3091211/
https://pixabay.com/hu/r%C3%B3zsa-fekete-feh%C3%A9r-fekete-feh%C3%A9r-234483/
https://pixabay.com/hu/mad%C3%A1r-kalitka-mad%C3%A1rh%C3%A1z-szabads%C3%A1g-730478/
https://pixabay.com/hu/holdf%C3%A9ny-n%C5%91-es%C5%91-umbrella-term%C3%A9szet-3061068/