Szívlenyomatok
Az egyik legszebbnek
tartott emberi érzésről nem könnyű újat, eredetit írni. Valentin napján kortárs
költőink egyedülálló módon szólnak a szerelemről.
Pődör György
Csillagfátyol
Kemeneshát felől mintha
pánsíp szólna,
s a felhőpárnán Szeléné
csillagfátyla
libben, szememet az éj
nem bántja
mikor szíven érint
fénylő holdsarlója.
Aztán lényegtelen lesz
a perc, az óra,
a párna és az örök
szerelem álma
pillámat egyszer húzza
majd visszarántja
amint emlék úszik égi
mutatóra.
Napot sejtetnek már a
derengő ködök,
s amíg az alvó arcod
mellett őrködök,
nyitottá csókolja
szemem ezüstsugár.
Mérlegben letisztul a
türkizkék egész,
emlékek szellőivel
suttogva becéz.
A hajnal lángja ígéret,
nem füst csupán!
Szilágyi
Hajnalka
ötszázhetven
nélküled
az idő üres téboly
fuldokló
hiány ha nem lélegzel
mellettem
ha nem öleled karjaiddal
mezítelen
lelkem
átlebegsz
velem valami holnapba
jó
szeretve lenni veled
rejtve
virrasztva
ahogy
vagy aki vagy
isten
ember szerelem
térképet
rajzolok tenyeredbe
hogy
bármikor visszataláljunk
lángoló
csontok közt zúgó véráramlatok
sodrásában
hogy újra és újra lássam
szemedben
a csendet a kiáltást a tájat
pillanatkép
paradicsommadár
az ághegyén
velünk
lebegnek az erdők a felhők
mindigmár
soha nélküled
ahogy
vagy aki vagy
jó
szeretve lenni veled
ködben
árnyékban fényben mezítláb
nyakig
gombolva éjsötétben
levetkőzve
az alkonnyal
mögöttünk
hegyekké nőtt múlt
csöndes
mozdulatlan
néha
szívbe költözik az emlékezés
olyankor
életre kelnek a tárgyak
a
szék az asztal mi hallgatunk
s
minden hirtelen édesízű lesz
megtart
széppé szelídül mint
kopár
téli fák a tavasz ölelésében
ismersz
ismered
az idő hangját
ahogy
kattan a zár szívemen
az
évszakok színeit ahogy levetkőznek bennem
a
csókot a szeretést az ájulást a csöndet
a
zakatolást a sikolyt az őrületet
ismersz
mintha
mindig te lettél volna én és én te
isten
ember szerelem
lobban
a táj
mikor
szemed lehunyod
hajlik
a horizont
ahogy
bőrömre a jelent rajzolod
alattunk
sodródik az éj fekete tengere
párnánk
alatt összegyűrt telihold
reccsen
a padló a mennyezet
körülöttünk
csillagok csörömpölnek
búvó
csupasz világok érnek össze
pillanatkép
ötszázhatvannyolcadik
éjdörgés szívemben
ötszázhatvankilencedik
hajnali láz szívedben
ötszázhetvenedik
lebegés
veled
mikor
égig ér a föld
hol
égig ér a szerelem
Zajácz
Edina
Tűzben
Nem
vágytam
még
így a csókra,
melegre,
mit adhat gyufaláng.
Összefonódni
a tűzzel,
ostobán
kúszni egekre,
és
fáradtan tarló tövébe bújni.
Újra
lángol a nap,
bíbor
hajnalán
szelek
alá hullik a meztelen nász,
hogy
ne lássa senki
élte
alkonyán.
Nyomában
csend,
zokogó,
fekete gyász.
Elfeledett
árva álmok fénye int,
karodban
ringatózó azáleák.
Tegnapi
magányban nem vagyok más,
mint
monoton faladon
szakadt
képfonák,
és
szerelembe fúló cédaságom
szűz
sóhaját
a
válladra borítom.
Bátai Tibor
Tárgy.
Súly. Zárlat.
A szerelemnek jó, ha
tárgya van.
Ám ameddig nincs, addig
sem tárgytalan.
Miért ne lehetne a
tárgy maga
(amiként anyag a semmi
anyaga)?
A szerelemnek jó, ha
súlya van.
Soha nem repülhet, aki
súlytalan.
Lebeghet, ha épp
felkapja a szél
(mondják, hogy elsül
olykor a kapanyél).
Szárnyalni mást jelent:
választani.
Sebességet, irányt és
mindazt, ami
alannyá tesz egy repülő
tárgyat
(az ösztön pedig
kiterjeszti szárnyad).
Mutatvány helyett
kéznél a varázslat:
két tárgy, két alany.
Jó, ha ez a zárlat.
Hajnal
Éva
szerelem
muzsikában
búvó madár
puha
álom apró tanyán
aratáson
szalmaillat
harmat
amit hajnal ringat
fák
tetején esti szellő
nagy
hidegben meleg kendő
égi
csillag
száz
merengő
csend
mit tenyeredben tarthatsz
selyemfűben
ágy hol alhatsz
tóban
kavics csobbanások
arcodon
lánglobbanások
mosoly
mit már sosem rejtesz
nyári
patak
tánc
mit lejtesz
télen
kabátodba bújva
az
amikor csókolsz újra
tűz
amit csak öled rejthet
tavaszillatban
a kertek
sóhaj
őszi fák ölében
lépések
a hófehérben
egyszerű
csend kéz a kézben
élet
Isten
tenyerében
Sylvester Anita
Vallomás
Úgy érkeztél, mint
versbe a rím,
a sosem várt összhang
csendült fel,
ki idegenként is
ismerős,
melléd le aztán én így
ültem,
tekintetedtől olvadt a
jég,
az ereszről tócsák
csepegtek,
bennünk, akár az örök
vágyak,
megnyíltak a tavaszi
egek,
felszáradtak mind a
tegnapok,
nem létezett a világ
többé,
egy soha nem látott
álomban
itt vagyunk most és
mindörökké,
az elveszett éden
partjain,
hol Isten és ember még
rokon,
az ördög az angyalokkal
jár,
nem vár se mennyország,
se pokol,
nincs más, amit meg
kell találnunk,
mosolyunkban igazság ragyog,
összekulcsolt kezünk a
hűség,
időtlen, mint fent a
csillagok.
Vincze Andrea
Viktória
Délután
Lágyan
lila árnyék
suhan
a falon,
–
kihallgatom
a
szelek dúdolta fényjátékokat
az
ablakon,
–
az égett betonon
virágport
lehelnek szárnyaikból
a
bogarak,
s
elszáll a pitypangszirom,
mint
nehezebb éjeken
a
félédesen kimondott
szavad...
–
s ha bíborló arcomban
mélységeket
kémlel a szerelem,
szemed
bogarán megpihenő
szemem
majd
édesen felragyog,
–
aztán
a
karmazsin délutánba érnek
az
aranyporba mártott
csillagok,
s
mikor kékesbe fordul
a
rózsaszín árnyék a házakon,
hagyom,
hogy
érett padlizsánok
kábító
színeit
szórja
magából a lelkem,
mert
még éppen csak
megöleltem
rügybe
pattanó vágyaim,
hogy
aztán megpihenjen kezem
a
szél-fésülte fűszálak
törékeny
gyökérlábain,
–s
fény-kottát dalolva,
földig
hajolva
áradjon
bennem az éj,
mint
mikor kósza szellők
dallama
a
fák közötti,
elrejtett
zegzugokba ér
egy
hajnalon,
s
pillangók csókját kínálja fel
ajándékként,
a
lila álmokba ájuló,
szégyenlős
virágokon...
Vasas
Marianna
Derengés vagy
Íriszem
poroszkál derengő sziluetteden,
kocsonyás
most ez a fény, remeg még, hihetetlen,
...már
felismertem, megízleltem és megőrzöm
nemes
valódat, álom vagy, többet nem töröm
a
kívánság nyakát holmi csillagleséssel,
itt
vagy, itt vagyok, nagyságod egy fehér éjjel;
havazik,
felérek arcodig, tükröződünk,
idő
nincs, csak teljesbe font éden: el nem tűnt.
A
mindig volt mélyéből feltörő, őserejű igazság,
ritkaság,
titkokból felszökellő felfedés-energiák
hangja,
viszontagság-alakok első helyét előző Egy,
most
már égi szikár bizonyossággal reszkethetek, Veled –
s
rév köde vagy, soha fel nem szálló, violaszín pára,
mégis
tisztaság, éjből kisugárzó hajnalok tánca,
maga
a lehetőség, kincsvágyó szemekben a reménylátás,
az
idegentelen új érzése, derült lüktetés, igaz, gáláns,
sorolni
fölös, nem tudom, nem lehetne –
nem
létezhet lélegzetednél szebb zene.
Cs. Nagy László
Tudnál-e
Tudnál-e
nagy hóban csatangolni,
vagy
hóembert építeni velem?
Tudnál-e szaladni,
vagy
csak hemperegni zöldellő réteken?
Tudnál-e
táncolni velem,
szállni,
repülni, hogy ha kell,
vagy
komor temetőben fájdalmasan
egy
imát mormolni el?
Tudnál-e
velem sírni,
akkor
mikor én sírok,
vagy
tudnál-e akkor nevetni,
mikor
én kacagok?
Tudnál-e
esőben kószálni,
s
nem bánni, hogy megázik a hajad,
tudnál-e
ajkamba úgy harapni,
hogy
édes nyoma megmarad?
Tudnál-e
sétálni velem
illatos,
virágzó fák között,
hol
minden szirmot
ezer
madárdal öntözött?
Tudnál-e
tóban fürdeni,
vagy
csak megmártózni meztelen,
tudnál-e
belopózni hozzám
lábujjhegyen,
lopva, nesztelen?
Tudnál-e
csábító nő lenni
kiben
ott sajog a vágy, a szerelem,
tudnál-e
forrón, mámorosan
az
ágyban összeölelkezni velem?
Tudnál-e
úgy élni,
hogy
reggel melletted én ébredek,
tudnál-e
úgy élni,
hogy
örökre én fogom a két kezed.
Bánfai Zsolt
Érkezésed
hullámai
Jöttöd
talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,
csarnokod vizében sorsommá válva
úsztam feléd, mint
boldog, kétéltű állat
ki megvetést, de megváltást sem e létben talál
ám álma még valóra válhat
vagy szánalmas halál része, mi jő,
tudja, hisz minduntalan ez érzés
mi benne ég, lüktet és tör elő:
pusztíts ha kell hát, csak érezzelek
meddő áramlat tüdőmben
a lélegzet,
mi nélküled múlik el.
Áldásom vagy halálom talán,
de fagyott csontomban a dalom leszel.
Azóta tudom,
érkezésed vihar volt csak:
pusztában tomboló fényes orkán
útjában sejtjeimet tépő áramlat dúlt;
íve éles volt és szép,
törékenyen egyszerű, s tiszta
lágy melódia úszott hullámaid
nyomán át a szobán, küszöbön,
aztán keresztül ajtón-ablakon, tájon
ittlétedet a lágy ölelkezés
illatodban lengve itta,
s azóta a kagylótestem
morajlásként zengi ma is vissza.
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,
csarnokod vizében sorsommá válva
úsztam feléd, mint
boldog, kétéltű állat
ki megvetést, de megváltást sem e létben talál
ám álma még valóra válhat
vagy szánalmas halál része, mi jő,
tudja, hisz minduntalan ez érzés
mi benne ég, lüktet és tör elő:
pusztíts ha kell hát, csak érezzelek
meddő áramlat tüdőmben
a lélegzet,
mi nélküled múlik el.
Áldásom vagy halálom talán,
de fagyott csontomban a dalom leszel.
Azóta tudom,
érkezésed vihar volt csak:
pusztában tomboló fényes orkán
útjában sejtjeimet tépő áramlat dúlt;
íve éles volt és szép,
törékenyen egyszerű, s tiszta
lágy melódia úszott hullámaid
nyomán át a szobán, küszöbön,
aztán keresztül ajtón-ablakon, tájon
ittlétedet a lágy ölelkezés
illatodban lengve itta,
s azóta a kagylótestem
morajlásként zengi ma is vissza.
Képforrások
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése