Amíg az emlék tart
Amíg nincs feledés, addig nincs
teljes halál sem.
Halottak napi versválogatásunkban
kortárs költők emlékeznek szeretteikre.
Gősi Vali
Ághegyen ringó álmok
Megremeg fönt a
holdvilág,
egy esőcsepp arcomon
koppan,
a felhők sötétek,
mély-lilák,
mögöttük csillagmécs
lobban.
Dereng a fény a víz
fölött,
egy parányi csodára
várok,
szívembe békesség
költözött,
ághegyen ringnak az
álmok.
Cs. Nagy László
Feszület
Ősszel fehérlenek kövei a hegynek,
nekidőlnek minden fáradt
fakeresztnek,
felzokog belőlük egy
"kőbezárt" élet,
hallani lengését az ősz köntösének.
A fákról is berozsdált álmok
potyognak,
sárrá dagadt álmok, kővé meredt
holtak.
Színes elmúlások ragadnak az útra,
csak a "kőbezártak" nem
lelnek magukra.
Cikázó vésőjét egy villám élezi,
a fehér köveket felhők könnye veri.
Minden kő megreped, omlasztja a
hegyet
sziklákon átsejlő hófehér feszület.
Hajnal Éva
hogy
sorsodon fekszel
önmagad fele
régvolt ligetek lélegzete
gyűrött kezedben színarany fűszál
szárnyadon szunnyadó zene
homlokod hátán rémület
kitárt karodban este ring
hogy lehetnék meg nélküled
B. Tomos Hajnal
Ha láthatnád
(az emberhez)
Ha valaha láthatnád
sárgára mart csontjaid
egy gödör alján,
üres szemüregedből
bámulna az,
ki valaha voltál
s bordáid kamrájából
sírna fel
legyőzöttséged-
akkor értenéd csak meg,
mennyire egyformán
szeret bennünket
a legfelsőbb igazság.
Gősi Vali
Várlak
Mint tűnő napfény az alkony-égen,
szívemben is csitul a bánat,
de esténként ma is megidézem
az arannyá érett relikviákat,
és sok év után is visszavárlak.
Akár ha angyalhad kísérne,
életre kelnek az esthomályban,
hajlongnak egymás énekére
álmos felhők közt tünde árnyak;
ott rejtőzöl egy fénynyalábban.
Mintha a mennybolt ünnepelne,
izzó verőfény az ég nyugatra
színarany láng a naplemente,
lobban ezernyi csillaglámpa,
és én csak várlak, egyre várlak...
Cs. Nagy László
Gyász-szonett
A gyertyák is lobogva, állva halnak,
a fejfák homlokán komor gyász csorog.
Csendekké olvadnak égi hatalmak,
tétován csüngenek lelkek és karok.
Ürességgel fáj a belső pillanat,
a torokra emlékek marka szorul.
Elfeledett sírokon szellő matat,
viaszt olvadva lassan bealkonyul.
Nélkülük már sosem lesz minden egész,
a végtelent hiába kaparja ész,
marad az üresen visszhangzó hiány.
A szavak elhalnak csendületlenül,
a sírokra sötétlő éj-varjú ül,
holdra akasztva fénylik minden magány.
Barna Júlia
Halottak napja
a gyertyák időtlen fénye ragyog
a mécsesekben a
halottak szemei izzanak
rózsákat égetnek az alkonyatba
az öröklét bizonytalanul sugárzik
a hitek titkos szegleteiben
itt fekszik mind
aki visszaütni nem tudott
a földben folytatódik aki a folytatásból elfutott
aki kifordult a kínból haragból
most hűvös föld békíti
változnak ők is a fölényes vesztesek
ahogy a tegnapok fodrozódnak bennük
kiemelkedik a lényeg
mint a tenger hullámaiból
a most születő sziget
halottaim sehol és mindenütt vannak
ködülte tájakon fénylenek fel
ahol derűt-borút lüktető szívüket hagyták
hangjuk színével felmorzsolják félálmos perceimet
gondolataim bokrából felszökkennek
sóhaj-körökben kerekednek
én tartom össze őket életemmel éltetem
halálomban halálaik ismétlődnek
árnyék-kezük egymásba kulcsolódik
és múlttá lesznek végleg
homályba mállik szomorúságuk
elsárgult fényképeken fakul
legszelídebb pillantásuk
Gősi Vali
rekviem
hogy megfogantál
csak azóta létezem
együtt teremtődtünk e földi
létre
életre keltetted
szunnyadó álmom
lettél örökérvényű
bizonyságom
beteljesült veled végre a
lényeg
s míg emberré formált az
ősi érdem
kinyílt melletted bimbózó
anyaságom
és elhullt a virág
hős neveddel
elszirmozott a rózsa a
kertben
fekete felhők sírnak
felettem
legenda éltet
gyászkereszten
lélekharang zúg himnuszt szívemben
rekviem szól
gyönyörű
gyötrelemben
B. Tomos Hajnal
Elődök
Keveset beszéltek,
de értettek
a ki nem mondott
szóból is –
könyvet nem forgattak,
mégis féltekére-valót
tudtak
a teremtett világból.
Rongyokban eltöltött
életük után,
feltépett ingmellel
mentek a halál ellenébe.
Gősi Vali
Ringató
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat
mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben kín kering vér helyett
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
ne riasszalak - nem sírok mégsem
maradjon örök a pillanat
hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat
Vasas Marianna
Érintőleges
a világ elsírja minden
születését
mélység fölött a felszín
felhőszempárba halkul
mögé látásokból feltárul
belső tájak megrázó
igazsága
hogy igazolja a
visszhangzó tapasztalatot
az első álom felsírásától
az utolsó valóság
mosolyáig
a végesség kiterjeszti
egyszeri szivárványát
minden kettébontott
ölelkezésbe tömörül
majd válik szét
hogy levegőt kapjon
az élet tüdeje
némult tekintetek fátylán
gyülemlik
a megrendülés és
önfeledtség
váltakozó könnye
minden arc, mi valaha
létezett
selymes esőcseppekben él
tovább
s hull alá
idők és sóhajok
átszellemült csontzápora
míg odalent üresek a
földek
sírmárványt simogat
a nincsen halál
örökké ringató keze
B. Tomos Hajnal
Arcok a gyertyafényben
Elmaradoztak a sokat
mélyitett barázdák
árkaiban,
a kővé taposott ösvények
kanyaraiban,
egyszer elfelejtettek
megtérni az élethossznyi
kaszálásból :
történések tanúságává
zsugorodtak,
hétköznapok szürke
hitévé –
De őszidőn
glóriás csont-arcuk
felfénylik,
s pillanatokig úgy
rémlik,
belépnek nesztelen
a csillámló ünnepbe.
Hajnal Éva
hová
a hajnal töredezett bordái között
ziháló kérdés
hová tűnik az éj összes titka
amint reggel pislog a kerti fákon
hová viszi a virágillatot a szél
ahogy végignyargal fűszálak muzsikáján
hová rakosgatja a csillagokat Isten biztonságot nyújtó keze
amikor virgonc hajnal lófrál izgatott kertekben
hová tűnt az összes öröm beesett beteg ráncos arcodról
hová menekült életvidám tekinteted
gyerekkorom bizonytalan-biztos menedéke
hová halkult vigasztaló szavad
ami a lehetetlent is átformálta
hová
hová tűntél ágyadból
idegen arc fürkész
hol keresselek most
édesanyám
Harcos Katalin
Gyertyát
gyújtok…
(Halottak napján)
Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.
Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk…
Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai…
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.
Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg rá emlékezem.
Hajnal Éva
Valami
Valami végleg összetört,
üvegcserépen lépdelek,
jeltelen síron nincs
virág,
holtan hevernek életek.
Valami végleg összedőlt,
nincs maradása, menni
kell,
eltörve ég, mi összenőtt,
semmi sajoghat ennyire.
Valami végleg kiborult,
összeseperni nem lehet
szíved szívemből
kivonult,
mindent mindenből
elvehet.
Valami végleg szétszakadt
ami csak fontos, elmerül,
őszben merengő kismadár
vértócsát kémlel s
elrepül.
Cs. Nagy László
Elveszejtettek
(katonasírokra)
Jeltelen bozót a vánkosuk,
fölöttük mindig csak szél söpör.
Éhes vágyaik eltaposva,
halálba-csillogó szemgödör.
Porló porukban a nyugalom,
csontjuk lerágta a félelem.
Földbe taposott vad-borzalom
vicsorog ajkukon vértelen.
Rothadó kézben fénykép-cafat,
vérük-szaggatta képeslapok.
Mellükön sötétség fojtogat,
némák, vakok, mozdulatlanok.
Hegynyi magas a megszállt gödör,
jeltelen bozót a vánkosuk.
Csillag-gyertyát gyújt az éjszaka,
fényesen világít homlokuk.
Harcos Katalin
Emlékező
Temetőkertben imbolygó fényeket,
mécses-lángokat kócol a szél.
Kavargó avarban mélázva lépdelek,
bennem, ki rég elment, ragyogva él.
Fénybuborékokat röptet a szél,
suttog az este és róluk beszél…
Vasas Marianna
Halálharmónia
Némult vizek tükrére rádobog arcotok,
elmúlás kanócán hattyúszín tűz halk
lobog,
a rút élet kicsinyes kacagása ide már
nem ér el.
A fénykép sárguljon. Ne az érintés az
Emlékkel.
A halál harmónia. Mégis, gyötrőn
sóvár.
Gyötrőbb minden túlhordott, de
fejletlen szónál.
Voltatok valaha. S még lesztek. A
jelen? Sugárzó por.
S túl szemcséken kirajzotok egyszerre
a csillagokból.
B. Tomos Hajnal
Valaki elment
egy nap, amikor
súlyos kupacokba
halmozzák az
agyagos földet,
amikor esik az eső
s a gumicsizmák nyomába
tócsák gyűlnek –
egy nap, amikor
a sírásó káromkodik
s alig várja, hogy
nyisson a kocsma,
az élők csak suttyognak
összedugott fejjel:
ezúttal is kivételek
voltak,
az Élet kegyeltjei.
Összehajtogatott bankókat
dugdosnak a
szépen faragott dobozba,
mintha borravalót
csúsztatnának
egy finnyás pincér
zsebébe.
Olyan mint a többi
ez a nap,
csak egy valaki
elment közülük.
Gősi Vali
Fényben
Ahol a csillagok földre hajolnak,
s még álmodik megejtő fényben a táj,
valahol csendesen sóhajt a hajnal,
és gyertyaláng lobban érted, apám.
Válladon felhők – már könnyű a
terhed,
s míg tiszta fehérben egy angyal-lány
mosolyod melegét éleszti lágyan,
vágyódó imát mond érted anyám.
Képforrások:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése