Azok a szép napok
Emlékeink
– főleg a gyermekkorunkban, ifjúkorunkban megtörténtek – mindig szebbek,
verőfényesebbek, mint az épp folyamatban lévő jelenünk. Akkor voltak a
legnagyobb havak, akkor sarjadt a legzöldebb fű, és fölöttünk akkor homorult a
legtisztább ég. Sőt, mi magunk is nyitottabbak, tisztábbak, őszintébbek voltunk
– vagy legalábbis most így emlékezünk – kevesebbet aggódtunk és több időnk
jutott egymással törődni.
Alábbi
gyűjteményünkben e csodásan megszépült –hellyel-közzel nosztalgikus – emlékkockákból válogattunk, melyeket kortárs
szerzőink vetítenek elénk a költészet sajátosan szemléltető eszközeivel.
Keszthelyi
György
Aki folyton visszafordul
Te
vagy az, aki folyton visszafordul,
eltéved járdákon, ösvényeken,
számodra talán a vérpad is kevés,
csak hideg szimbólum, emberevő fétis.
Te vagy az, aki beleszerettél
a hóhér markába, a csorba vasakba,
visszatértél és feladtad magad.
Szúnyogok között nem ülsz a fapadon,
nem hívod fel magadra figyelmemet,
nem mesélsz a gyilkos véletlenről,
nem látod kontúrom ajtón, ablakon,
akcentusod sem vonz testközelbe,
hiába vonaglik, hullámzik a nyár.
eltéved járdákon, ösvényeken,
számodra talán a vérpad is kevés,
csak hideg szimbólum, emberevő fétis.
Te vagy az, aki beleszerettél
a hóhér markába, a csorba vasakba,
visszatértél és feladtad magad.
Szúnyogok között nem ülsz a fapadon,
nem hívod fel magadra figyelmemet,
nem mesélsz a gyilkos véletlenről,
nem látod kontúrom ajtón, ablakon,
akcentusod sem vonz testközelbe,
hiába vonaglik, hullámzik a nyár.
Leoldották
szoros kötelékeid
csak azért, hogy újra meg újra megéld
a vénák, a hajszálerek haláltusáját,
a reggeltől estig tartó fulladásokat.
Jöttél, láttál, aztán agyonlőttél,
te, aki folyton visszafordult,
akit életre rázott a lihegő képtelen,
a baljóslatú csatatereken.
Te serdülő korú öregasszony,
csatornák, lefolyók között álldogálsz,
valahol ott, ahol a fák is nőnek.
Vénülő gyerek vagy kívül és belül,
lakatlan, mint egy szakadó puttony.
Megérezted-e, édes boszorkány,
hogy már utolsó testem is kihűlt?
csak azért, hogy újra meg újra megéld
a vénák, a hajszálerek haláltusáját,
a reggeltől estig tartó fulladásokat.
Jöttél, láttál, aztán agyonlőttél,
te, aki folyton visszafordult,
akit életre rázott a lihegő képtelen,
a baljóslatú csatatereken.
Te serdülő korú öregasszony,
csatornák, lefolyók között álldogálsz,
valahol ott, ahol a fák is nőnek.
Vénülő gyerek vagy kívül és belül,
lakatlan, mint egy szakadó puttony.
Megérezted-e, édes boszorkány,
hogy már utolsó testem is kihűlt?
B. Tomos Hajnal
Visszajárók
Időnként
vissza-vissza térnek
mint
vándormadarak,
az
emlékek,
de
fészkek már nincsenek,
és
a fák már öregek,
eresz
alja,
gyermek
hangja beomlott –
csak
röpködnek
fásult
ideggel,
mint
kiknek
a
tavasz is csak
rangrejtett
örök fagy.
B.Tomos Hajnal
Felvétel
ködben
Már
alig vehető ki a nádas,
hol
egykor meglestem
a
csákányorrú, elvadult disznókat
s
a halevő, bozontos lovakat -
már
csak ködön át rémlik
a
millió szárny, lapát-csőr,
az
apró sziget partja,
ahonnan
hajnalonta
lomha
suhogással emelkedett
egy
testként a madárraj –
por
és piszok
most
rajta,
kulcscsörgés,
tányérkoccanás,
érkezések
és nekilódulások
cserepei
–
már
nem is biztos,
hogy
ott, az épp kifutó
halászbárkában
én
vagyok a képen.
Para Olga
Szülőfalum
„ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd,”
(Csoóri Sándor)
mi
vagy te
az
első
magamra
eszmélésem
fészke
mi
vagy te
a
belső utca
s a patakocskám
csilingel
bennem
ha
behunyom a szemem
mi
vagy te
a
kezdet
az
ózondús levegő
e
gyönyörű táj
amint
látható
Kerekes
M. István
művészi
fotóján
a
falu beburkolózva
a
sejtés homályába
mi
vagy te
a
házak hűséges sora
a patakocskám partján
hol
esténként
a
lidérc kergetett
s
mi gyerekek sikongtunk
vihongtunk
az
égig érő
akácfák
alatt
belepett
a belső utca felvert
szállongó
pora
s
e boldog gyermekkorban
mezitláb
futkároztunk
az
esti szürkületben
mi
kicsi lánykák
nyakunkba
dobott cserebogarakkal
fiúcskák
loholtak a
sarkunkban
rohantunk
vihánzoltunk
féltünk
a
lidércektől
akik
csak
a képzeletünkben léteztek
este
alig tudtam
elaludni
hallgattam
a patakocskám csobogását
ez
volt az altatószerem
csak
erre elaludni
ez
a mélységes
gyermeki boldogság
csendje
s
aztán mégis hozzá
hűtlen
lenni
s
mégis mindig
hazavágyni
hallom
messze
e
három harang
hívogató
hangját
az
élet sűrűjében
s
mint eltévedt
gyerek
az erdőben
menni menni
mindig
toronyiránt
zengnek-bongnak
e harangok bennem
apám anyám
átlényegülten
ülnek
a
pici patak partján
az
akácfák fölött
egy
fellegen
s
látom, amint a múltban
árvízkor
apám utánam jön
a
napközibe
nyakába
kap
és
visz a megvadult víz partján
a
belső utcán
-gyermeki
békemenet-
gumicsizmában
az
esti szürkületben
mindenki
az utcán
nézik
a vizet
megbabonázva
apám
az utcán lépdel
büszkén
a
nagy gumicsizmában
mert
hátán a
Jövő
a
Jövő várja
hogy
leszálljak
s megálljak végre a magam
lábán
s
én hűtlen leszek
s
mégis halálosan hű
mert
a halálhír is itt ér engem
e
patak partján
minden
fontos dolog
kiindulási
pontja
életemnek
innen
el
tanulni
ide
haza
megérkezni
míg
volt ki
hazavárt
apám
anyám
ma
már csak a
csendbe
vesző
boldogság
fészke
e
hamvas gyermekkor
a
boldogság ás a halál szele
itt
ér engem
hol
legtisztább a levegő
apám
szigorúsága
emlékképbe
fagyva
aggódó
anyám
megtört
mosolya
bennem
s
fiam halálhírének
réme
ráfagy örökre
az
arcomra
s
nem tudok szabadulni
fognak
az emlékek
láncra
vernek
vert
szívvel és mégis
újra
és újra
fel
kell állni
talpra
kell
állni
a
sírokra virágot
vinni
Emléket
hagyni
Kránitz Laura
Emlékhalmazok
Anyám
utolsó cigarettacsikke,
botok,
injekciós tűk, ampullák.
Apám
számtalan sok szemüvege,
és
fájdalom elterelő pirulák.
Kicsi
helyen elfért kedvesek,
könyvek,
képek, apróságok
egy
pince mélyén fekszetek,
–
emlékként– velem maradtok.
Hol
lehettek szüleim, sokszor elrévedek.
Egymásra
talált vajon, a kihűlt szerelem?
Feleletet
nem tudok, csak kérdezek,
az
emlékek súlyától lerészegedem.
A
gyermekkor kései véget ért,
így
nehezebb megélni a folytatást.
Harminckettedik
évemben apám megtért,
harminckilenc
évesen búcsúztattam anyát.
Törődő
rokonom nem maradt,
olykor
pótolhatatlan e hiány,
hibáztunk
keresztünk alatt,
erényekkel
elűztük, mint jobb irányt.
Bolyongok
a házban, és keresem,
egyre
csak keresem a múltam
Nem
csak Mindenszentekkor kegyelem,
naponta
elkap, ahogy elbúcsúztam.
...
mert felbukkan egy régi illat,
kedvenc
regényed könyvespolcon megpihent,
és
felidézem álmunkat, – a kertben apám fenyőfája,
szemem
rajta őrizem.
Túllépve
magasságokat, látványa megnyugtat.
A
halál mit jelent: ha szemed lehunytad…?
Gősi Vali
Emlék után
Esténként
szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.
Kiszáradt
földben halott virágok:
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.
szomjas magányban nyíltak el,
árvult magvaik anyámra várva
álmodnak becéző kezeivel.
Álmomban
én is lopva szállok
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.
a lassan kihűlő emlék után,
anyámat, apámat nem találom,
gyom kúszik a néma ház falán.
Kozák Mari
Megvakul
Három
év – azóta egyre várlak,
és nappal is feketére festem
felettem az eget.
és nappal is feketére festem
felettem az eget.
Akkor
magamhoz hívtam varjakat,
huszonkettő – számoltam,
míg ruhám ránca közzé engedtem őszt,
majd leromboltam hitem…
anyám átölelt – azóta hallgat,
ölében az élet, jéghideg.
huszonkettő – számoltam,
míg ruhám ránca közzé engedtem őszt,
majd leromboltam hitem…
anyám átölelt – azóta hallgat,
ölében az élet, jéghideg.
Inged
már cafatokban – egyre csak mosom,
éjszakánként álmodom,
hogy vállamhoz ér kezed
és halkan kérdezed – anya mondd…
hátat fordítasz, feleded szavad,
három éve nem láttalak.
éjszakánként álmodom,
hogy vállamhoz ér kezed
és halkan kérdezed – anya mondd…
hátat fordítasz, feleded szavad,
három éve nem láttalak.
A
sarkon felejtett lépted fordul – vissza,
nem talál felém utat,
pedig felgyújtottam mögöttem
minden szép emlékem,
azóta parázson jár a tegnap.
nem talál felém utat,
pedig felgyújtottam mögöttem
minden szép emlékem,
azóta parázson jár a tegnap.
Három
év – csak várlak egyre
és feszülnék keresztre – félek
ha magadra hagylak telente
varjak szállnak s halnak ölembe…
és feszülnék keresztre – félek
ha magadra hagylak telente
varjak szállnak s halnak ölembe…
Három
éve hallgatom- csak a szél
kopog az ablakon,
hiába kérdem – merre vagy
nem hallja már hangodat.
kopog az ablakon,
hiába kérdem – merre vagy
nem hallja már hangodat.
Néha
eszembe jut egy pillanat,
fekszel – öledben fejem
és ujjam szemed keresi – megvakul, mikor eléri.
fekszel – öledben fejem
és ujjam szemed keresi – megvakul, mikor eléri.
Nászta Katalin
Szép
emlékek
régen,
amikor még
s
amikor már
minden
olyan szép volt
innen
úgy látszik
pedig
csak az égbolt volt kékebb
a
hegyoldal
a
fű a ház előtti réten zöld
a
zöld libafostól
amiket
mindig ki tudtunk kerülni
még
cigánykereket is vetettem
soha
nem lett piszkos a kezem
pedig
nem néztem oda hova teszem
repült
a szoknyám s a lábam
az
égnek
és
csak nehezen tudtam megadni magam
az
éji sötétnek
mikor
a szuterénben
a
vasrácsos ablakon át
persze
hogy besütött a hold
lábtól
aludtunk a húgommal
miután
többször szájba vertem fordultamban
elfértünk
azért, széles volt az ágy
rekamié,
ahogy előkelően mondtuk
s
a csempekályha rózsaszínbarnán
a
sarokban őrzött, mint az oszlop
emlékszem,
mellé kellett állnom egyszer
büntetésből,
mert rossz voltam
és
mindig rossz voltam
nem
jöttem be időben a rétről
rendetlen
voltam, feleseltem élből
aztán
megtanultam a fegyelmezett rendet
nyakam
behúztam
ha
anyám hangja felemelkedett
de
jó volt – jó bizony
a
büntetést mindig megérdemeltem
szép
emlékek?
hát
a ház falán
a
szemköztin, egyszer
máig
nem felejtem
délután
megláttam az alkonyt lecsorogni
piros
volt és valószínűtlen
más
világból ideragyogó állapot
sokáig
néztem
kerestem
a forrást
honnan
kapta ezt a tündéri színt a ház fala
még
más is volt –
egyszer
a nevemen szólított valaki
mikor
egyedül voltam a szobában
Kati,
hallottam tisztán kétszer is
ma
is úgy hiszem, az Isten hívott
annyi
szófogadatlansággal
szaporítottam
bűneim
mégis
arról álmodtam éjszakánként
hófehér
bőrt kaptam, vakítót
a
megskalpolt testem fölé
nagy
nagy megkönnyebbülés volt
és
mintha most –
emlékeimtől
meg nem foszthat senki
Kapui Ágota
Visszajátszás
Anyámnak
Robbanj
a pillanatba szelíden
ne
hagyd győzni a csendes árulást
ne
halld a csörtető kis hangokat
s
az összehajló szándékot ne lásd
ne
hagyd hogy arcodat a feledés
–
emlék hóhéra – eltörölje bennem
és
tiszta tőkén ragyogjon a kés
ne
hagyd hogy lényed lassan elfeledjem
mert
megszakadnak álom-filmjeid
hol
ifjú arcod nem ismert halált
és
lánghajad az elmúlásba int
s
egy fényes kéz a múltba visszaránt
B. Tomos Hajnal
Ha
kivárod
Annyi
minden elhervadt
végérvényesen:
parancsszavak,
melyek
az utolsó percben
talpra
állítottak,
a
kipusztított népek
jajszava,
a
legidősebb orgonamester
lágy
mozdulata,
anyád
pillantása,
mellyel
átkarolt utoljára
s
a fehéregyházi mezőn
elveszitett
penna,
akár
gyermekkorod
eszterlánca,
zöld ága,
vizet
árasztó tavaszi szele –
csak
a kiskert orgonája
borul
virágba
újra
és újra
amig
csak győzöd
kivárni.
Kapui Ágota
A
lélek ostoba
Legyek
dongják múló életünket
álmainkra
raknak gyöngy-petét
és
felismerik mindazt ami romlik
a
komposzt-létnek osztódó neszét
és
szárnyaik membránja ott rezeg
hol
felrebben az ébredés szaga
hol
otthonod volt ágyad asztalod
ebédre
már nem mehetsz haza
mert
legyek dongják létünk rongyait
de
tűnt időnk be ne lepik soha
a
múlt szökik s tolakszik a jelen
az
elme lát a lélek ostoba
Kozák Mari
Fiamhoz
– Töredékek
Míg
ölellek – magamra hagy az ősz
cipőmön koppannak üres szavak
belevakulok a mába – hallgatsz
elhúzod tőlem vállad
valahol füstöt sír egy kémény
hajunkba szórja pernyéjét a szél
tegnap velünk fagyott nyarunk
ma a búcsúba belehalunk...
cipőmön koppannak üres szavak
belevakulok a mába – hallgatsz
elhúzod tőlem vállad
valahol füstöt sír egy kémény
hajunkba szórja pernyéjét a szél
tegnap velünk fagyott nyarunk
ma a búcsúba belehalunk...
****
…azóta
nem tudom milyen
a tavasz mosolya
nem hallom növését a fűnek
madarak csőréből lopok vizet
és gyűlölöm ha mellém ülnek
kerülöm az érintést
nem ébredek a nappal
csak éjszaka járom utam
átkozódom halk haraggal.
a tavasz mosolya
nem hallom növését a fűnek
madarak csőréből lopok vizet
és gyűlölöm ha mellém ülnek
kerülöm az érintést
nem ébredek a nappal
csak éjszaka járom utam
átkozódom halk haraggal.
****
Hétszer
feküdtem sárba – én árva
s hét imát mondtam érted…
már ősz van levelek hullnak avarba
és azok a mindig hazug szavak
rozsdás kilincsen hallgat az akarat…
s hét imát mondtam érted…
már ősz van levelek hullnak avarba
és azok a mindig hazug szavak
rozsdás kilincsen hallgat az akarat…
****
Fagyos
a reggel
nem találom lépted
elveszett – avarba szédült levelek
suttognak érted
már nem félted a múlt ezernyi
magára hagyott álmát
madarak jönnek
csőrükbe csípnek minden
feledhető napot
mondtam már – nélküled
olyan árva vagyok.
nem találom lépted
elveszett – avarba szédült levelek
suttognak érted
már nem félted a múlt ezernyi
magára hagyott álmát
madarak jönnek
csőrükbe csípnek minden
feledhető napot
mondtam már – nélküled
olyan árva vagyok.
Kránitz Laura
bizalom
végigsimít
arcodon
szemem
majd átsiklik
a szobán
ide oda cikáz
visszatér hozzád
valamit kutat
egy pillanatra
fókuszál
egy rég nem látottal
konspirál
magadba sóhajtasz
repteted
könnyen száll
valami ott legbelül birizgál
az idő felpörgetve kattog
semmit nem mondtál el
mégis kavarog
érzed mégis kémleled
ne képzelj vészjelet
a tudat hiába nem jelez
kezedben tulipán
illata rád talál
most minden
tavaszt vár
Gősi Vali
Anyám
emléke nyár
Anyám
emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá
válik, kimondatlan marad
minden
dal, ima, áhítat.
Megreked
a könny, ahogy a pillanat,
mely
elringatta, már semerre nem halad:
áll
az idő azóta a dermedt ég alatt.
Anyám
emlékére nincsenek szavak,
de
mindörökkön a szívemben marad,–
mint
rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.
Anyám
emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá
sárguló ősz, hó-tiszta szavak.
Képek forrása: B.Tomos Hajnal fotói
Köszönöm szépen a megjelenést! Gratulálok minden szerzőtársamnak!
VálaszTörlésKöszönöm szépen , hogy megjelenhetett a versem ebben a szép válogatásban.Gratulálok a szerzőtársaknak!
VálaszTörlésJó volt igy együtt. Köszönöm Nektek.
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok, mindannyiótoknak!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésKöszönjük, hogy olvasol bennünket, kedves Erzsébet !
TörlésKöszönöm, hogy itt lehettem köztetek. Szeretettel gratulálok mindnyájatoknak. Vigyázunk Rád Porcelánszív!
VálaszTörlés