Az Együtt szárnyain

Az érzelmi melegség nyújtásának és elfogadásának képessége a világ történéseitől független. Kortárs íróink ezt mutatják meg ma szeretetteljes soraikkal.

Hajnal Éva

Mindentelenül

Apró lábaival nesztelenül lépked. Lassan közelít.
Csak csend van és néhány kis szusszanás a kerti fán. Épp csak egy picike sóhaj, talán egy ima. Egy kis szelídség, ami még édesebbé teszi ezt a már-már giccsbe hajló örömöt.
Káprázatos ez a tapintat. Olyan, mint egy fátyol, ami láttat ugyan, de még nem mutatja meg igazán a mögötte rejlő szépséget és épp, amikor nem gondolnád, lehull és megölel a rejtőzködő.
Hajnali köddé ölel.
Még háttal állok, mégis felékesít a tó minden örömével és bánatával. Rám simít a madárdalból minden zendülést. Úgy ölel, hogy soká kitartson, hogy eggyé forrjanak zsigereink. ... és eggyé forrnak és szenvedéllyel zendülnek és csendülnek és mégis minden hallgat.
Elhallgat minden.
Meghallgat.
Meghallgattatik.
Mindenestül és mindentelenül mártózom ebben a készülődő tavaszban.

Illés Lilla M.

Januári álom

Együtt megyünk haza – hazamegyünk, együtt.

Aranybarna hangod hallgatom, csizmánk alatt ropog a hó. Te lelkesen magyarázol, egészen felhevültél: fehér kristályszemek szitálnak ritkuló hajadra, s nevetnem kell, ahogy rád nézek. "Miért nevetsz?" kérdezed. Nem érted, hogy egyszerűen csak jól esik? „Dehogynem!” Kedves arcodon mosoly szalad át, zöld szemed lágyan csillog a félhomályban. A zsebedbe nyúlsz: ujjaid közt összegyűrt számla, használt vonaljegy, leszakadt kabátgomb (majd visszavarrom, kedves); már együtt nevetünk, hangunk összefonódik a sötétben. Közel húzol, leheletedben még érezni a kávé édes-keserű illatát. Lehunyom a szemem, megsimogatsz: ujjaid narancs illatúak, tagjaim ellágyulnak érintésedtől. Jó meleg vagy, karjaid átölelnek – csodálkozom, mintha most venném észre először a kabát alatt feszülő izmokat. Hideg van, de nem fázom – a testeddel takarsz be, bőröm átveszi bőröd melegét, a nagy fehérség már csak egy pihe-puha dunna. Hátravetett fejjel, önfeledten nevetek, tátott számba hullik a hó. Kedvem lenne belédheveredni, bohókás kölyökkutyaként hemperegni a hóban, s egy percre sem engedni el a kezed...

Kulcs zörög, nyikorog a régi ajtó. Mellbe vág a meleg, nem kérdezek; ledobom a cipőm, talpam szúrja a durva lábtörlő. Lefejtem Rólad a kabátot: nehéz szatén landol sötéten a padlón; nyakad köré fonom magam, játszom, színes fonal vagyok én is, szőr-kabát a télben, forró, kötött pulóver; aztán hirtelen lámpás leszek, narancsfényként csillanok homlokod barázdáin. Sugárzol, testem átveszi tested ritmusát, belémolvadsz, hanyagul simogatod a lelkem. Felnézek rád: olyan jó volna örökké álmodni. Nem ébredni fel sosem. Miattad? Érted?

Nem félek – felolvadok melletted, s lassan elpárolgok a januári éjszakában.  

Vasas Marianna

Porszem-gondolatok

Kiüresedett utcák lassuló szívverésére rímelnek lépteink, metsző szellővel lélegzünk együtt, egyedül az égbolt tűnik idegennek. Lilás-baljós, kedvünkre való színezetét az álomtalan semmi árnyékolja be. Honnan nem fakad csapadék, hiábavaló felleg az csupán. Meg nem fogant gondolat, befelé növő virágzat, forrongás, ami mégsem tör ki végül. Nincs pulzusa a változásnak – a mindennapok hájas teste nyomta el.

Torpanásunk megakadályozza az ösztönösbe kövült tudatosság: megyünk, mert az embernek mennie kell. A célszerűség pókhálója mindent átsző. Szép önámítás...

Végül is csak a leglényegesebbet takarja el.

De ez az elfedés más, mit a hóesés nyújt. Ez éppen hogy az újjászületést készíti elő.

Kitekintek most a többes számból, rácsodálkozom, hogy Ő van – nem érti mosolyom.

Mikor először megláttam Őt, nyár izzasztott, égzajlásnak nyoma sem volt. Szívzajlásból viszont bőven jutott az utóbbi cirka másfél évben. És az Úton elterülő, végtelen hólepelben, zöldfátyolban, sárga csicsergésben, majd színhomályban. Évszakokban, ahol van is, és nincs is végesség.

…Végre fehér, hideg hamvak szállingóznak, és én most ezt a pillanatot élvezem.

Szimbólumok, áthallások, képletek nélkül.

Ott, ahol a seszínű minden-masszából egyszer csak kitüremkedünk: A Tél, a Te, és az én.

Legalább egy pillanatra érezzük: többek vagyunk, mint porszemek…

Ezekért a most-igazságokért érdemes nem irigykedni az angyalokra.

És a sejtelmek keringője végül csóktestet ölt.

Nagy Ilona

…erotika és citromillat…

Fáradtan ért haza munkából, pihenni vágyott. Végignyújtózott a kanapén, s behunyta szemeit pihentetőül. Tudta, hogy nem fog aludni, csak egy csöppet lazítani akart, mielőtt tovább gyűri a napot.

A tájat vastagon és melegen borította be a gyapotfehér hópaplan. A fák ágai megadóan roskadoztak a hatalmas hótömeg alatt. A déli napfény még szikrázott, és huncutul csillogott a hóbuckákon. A hegyek úgy álltak körben, mint a cukorsüvegek, a völgy pedig közibük fészkelte magát, s meglapult... mint a tojások a fonott szakajtóban. Csodálatos kilátás nyílt a háztól a környező vidékre, s a mókusok vidáman bohóckodtak a fenyőtobozok között. Amikor beléptek a házba, csikorgó deszkapadló, kockás takaró, s egy meghitt szoba fogadta őket. A férfi ledobta a táskákat, és a kandalló melletti farakásból, rövid idő alatt barátságos meleget varázsolt a házba. A tűz ropogva pattogott, s a lángok táncolva csókolták a kandalló koromfekete gyomrát. A nő mindvégig csodálattal nézte a férfit. Karakteres arcát, őszülő haját, erős kezeit, cinkos mosolyát, s azt a csodaszép szempárt, melyet annyira szeretett. A délutáni sétán úgy fogták egymás kezét, mint két kisgyermek. Hógolyóztak és fekvőangyalokat csináltak a hóban, s nagyokat nevettek. A fákról időnként hatalmas hópárnák pottyannak a nyakukba, de nem bánták. Estefelé megnyílt felettük a Tiziankék égbolt, és milliónyi, álomfehér hópille szállingózott alá. Sapkájukon táncot jártak a hópelyhek, és arcuk pirospozsgás volt a hidegtől.

A vacsora otthonról csomagolt volt finomra átmelegítve. Az asztalon két piros gyertyaszál szórta sejtelmesen fényeit, mellette egyetlen fenyőág, naranccsal és mosolygó almával. A szobában enyhe fahéj, szegfűszeg és narancsillat kóborolt. Kezükben két pöttyös bögrét szorongattak, melyekben finoman gőzölgött a forralt bor. A kanapén ülve hallgatták a zenét, s csendben nézték a tüzet. A kandallóban alazinvörös lángok csókolóztak őrülten, s lávavörösen izzottak fel a parazsak. Ekkor egyszerre elindult a két száj egymás felé, s furcsa vágy égett szemükben. A finom csók gyengéd ölelésben zárult. A nő elgyengült, a férfi megremegett... s apró ruharabok huppantak hangtalanul a datolyabarna padlóra. Úgy fonódtak egymásra mint két kígyó. Csak izgatott lehelletük vibrált át a szoba langy melegén, miközben a gyertyák pislákoló lángja, szégyenkezve rajzolta karikáit a mennyezetre. A forróság lassan végigfolyt az ereikben, testük és lelkük egybeforrt, mint az ólomkatonák a kemencében. Egyszerre hullámoztak, mint hajók a kikötőben... lebegtek, mint a tollpihék a tavaszi szellő szárnyán... elmerültek, mint tengerben a kagylók... s magukba zárták a csodát, mint kagyló az igazgyöngyöt. Az apró ablakon pironkodó arccal kukucskált be az Esthajnalcsillag, s a kandalló csilivörös fényei mélységes csendben lopóztak át a kicsiny szobán, amikor a nyikorgó fapadló hangosan felsóhajtott...


Megcsörrent a telefonja, mire lassan kinyitotta szemét, s tétován nyúlt a készülék után. Pár perc múlva kinézett az ablakon. Hó sehol, kandallója nincs, egyedül van... és messze még az ünnep. A lakásban citromillatot érzett, melyet egy vacak illatósító hintett szerteszét. Elindult a konyha felé, hogy főzzön egy teát, s közben jót mosolygott. No persze!... erotika, és citromillat...

Képek forrásai:

http://s1.bwallpapers.com/wallpapers/2014/01/18/valentines-day-full-hd_112219.jpg

https://wallup.net/love-kissing-snow-monochrome-silhouette-winter-lights-backlighting-couple/

http://hddesktopwallpapers.in/wp-content/uploads/2015/11/yellow-rose-wallpaper-awesome.jpg