Didergő derengés

A leghidegebb évszak a legtöbb embert merengésre és számvetésre készteti. Kortárs alkotóink írásaiban olyan képzettársítások lelhetők fel, amikből feldereng a puszta szépség mögött rejlő igazság.

Sárközi András

Hópelyhek

Azt hiszem, a magam módján mindig szerettem egyedül lenni.

Csak nézni éjjel, ahogy esik a hó. Az a csendes, nyugodt fajta, amelyik úgy hullik a földre, mint jó álom a szemünkre.

Bárányok helyett a hópelyheket számoltam. Mindegyik más, különböző. 

Mint egy kedves idegen. Mint egy jó film szomorkás vége.
Kiléptem az udvarra, a hidegbe. Csak pár percre, amíg a zimankó barátságosan megcsípett. A leheletem párának álcázta vágyam irántad. Csak én láttam, ahogy a Holdig szállt. A téltől tiszta szándékom hullócsillag volt. Szavak nélküli. Ahogy a kívánságom is.
Mégis írok róla. Talán elért hozzád egy kevés a csillagporból. 

Ha észre sem vetted, én azért remélem, hogy bearanyozta szíved, s vigyázta álmod. Az égboltnak is jól állt a hideg!

Csendes szépsége a szemedre emlékeztetett. Léptem párat, hátha felérek addig valahogyan. De csak a hó ropogott talpam alatt.
A képzelet, meg a valóság megint összeért.

Megtörtént, nem tehettem ellene semmit sem! Amolyan hétköznapi varázslat volt ez is. Visszamentem a szobámba.

Forraltam vizet a teámhoz, ami mindig más illatú, más ízű, de ugyanannyira átmelegített minden alkalommal!

Elkalandoztam, nem tudtam figyelni rendesen a könyvre, amit a kezemben tartottam!

Így hát szórakozottan többször elolvastam a hátlapon az ajánlót.

Néha-néha felnéztem, az ablakon megakadt a szemem a jégvirágokon; csokorba szedtem, és az ábrándok vörös szalagjával átkötöttem.

Tudtam, hogy reggelre elolvad, de nem bántam! Ezt tudtam adni…

Idővel magam tettem a kályhához. A résein át kiszöktek hozzá a kíváncsi lángok.

Ölelték a csokrocskát, de az nem olvadt gyorsabban, mert a tűz szelíd volt, lelkes! Csak színt adtak neki, megfestették! Ilyen egy időtlen jégszirom. Néha láthatjuk.

A tűz ráérősen pattogott. Nem akart bizonyítani semmit. Úgyis nyilvánvaló, hogy haszna is van, nem csak feléget mindent. Aztán a csillagok ásítozni kezdtek.

Tekintetem betakarta őket a hajnallal. A vaskályha meg magára húzta parázsból szőtt paplanját. A szalag is a semmit kötötte már át, a poharamban meg csak az emlék illata maradt. Meg egy papírfecni a kezemben, amin próbáltam meggyőzni magam.

Vagy talán valami feleslegeset összehozni, ami emlékeztet... megint írtam egy verset.

Reggelre nyár lett, én meg elaludtam.

Ferenczfi-Faragó Eszter

Téli szivárványos

Megosztom a szivárványt. Jusson neked is belőle.
De vöröse én vagyok, s kéken virít a te színed – mint a szemeid.
Vagy inkább kéred a sárgát? Megkapod! Arany hajad tündököl.
Reményt várón leslek; ez a rendhagyó szivárvány, ugye, nem csak képzelet?
Jégcsapok tükrözik, az őszi olajfoltok jéggé vált emléke.
Nézd! Egy fagyott falevél! Sárga, vörös, zöld, narancs! Színek orgiája!
Ki lophatta le a szivárványról? Ne lépj rá, gyönyörködni akarok még benne.
Az olvadásig.
Tavaszig.
Szívemből szívedbe ível a szivárvány, jéggé válva tündököl, míg szól a házakból a Merry Christmas…
Nem tudom, merre mentél, honnan jössz, kivé válsz.
Már a narancs színt is neked adnám, csak lássalak újra, végre!
De csak a hó hull csendesen, befedi lépteid nyomát. Nincsenek zajok, a szívem ver csak egyre hevesebben.
Pedig már a vöröset is neked adnám, csak hogy újra láthassalak!
De nincs többé szivárvány – letörtem a jégcsapokat.
Magam is színtelen lettem.
Csipp-csepp,
csipp-csepp,
csipp-csepp,
karácsony után kiolvadunk.

Képek forrásai:

https://pixabay.com/hu/term%C3%A9szet-t%C3%A1j-t%C3%A9l-h%C3%B3-napkelte-3012156/

https://www.pexels.com/photo/green-grass-covered-with-snow-845905/