Varga Lilla: Tsukumogami

megosztotta: Porcelánszív


Tsukumogami[1]

„Minden nap ugyanolyan, minden nap… csak eltelik és a semmibe vész. Ugyanaz a betonút, ugyanazok a foltok a házfalakon, a kedvesem ugyanolyan szavakkal fogad és búcsúzik el…
Ugyanaz a csók, ugyanaz az illat, ugyanolyan megnyugtató és vágyat ébresztő. Mit hoz a holnap? Lényegtelen.
Eltelik minden, tönkretesz, vagy örömet ad… a végén egy lesz minden.”
Ilyen gondolatok kísértettek, mikor megismertem a lányt. Egy törött csészét melengetett kezei közt, egy fakózöld, fehér repedésekkel tarkított csészét, mely üresnek és hidegnek tűnt. Mintha a lány melegíteni akarná pirosra fagyott ujjai között, ott a padon ülve, télen, hófehérbe öltöztetve a körötte húzódó havas bokrok tükrében.
Szürreális kép volt, nem tudtam hirtelen, a lány az élő, vagy a csésze a kezében.
Többször találkoztam vele, mindig ugyanabban a parkban, ahogy átsétáltam a fahídon, a hidegtől meglustult víz felett, mindig ott ült azon a padon, már láttam őt messziről. Otthon is nehéz idegennel szóba elegyedni, pláne idegenként az idegenben. Itt vagyok a világ másik felén, itt vagyunk, mégis újra és újra megkérdem magamtól - hova visznek a mindennapok, mire játszanak ezek az apró tapasztalatok, a szerelem mit ad, mi végre az egész? Néha csak nem kelnék fel reggel, vagy semmivé foszlanék este. Békés érzés lenne annak halk leheletét hallgatva, akit szeretek, eltűnni végleg.
Egy nyári délután ültem le a lány mellé, miközben egy régi zongoradarabot dúdoltam szórakozottan magamban. Nem tudtam, hogy kérdezni akarok-e tőle valamit, vagy csak vonzott különös szoborszerűsége. Azután egyszer csak mesélni kezdett. Fekete haja puhán hullott az alkarjára, ujjai közt a törött csésze a nyár zöldjei mellett még fakóbbnak tetszett.
-  Yuuta… ő volt nekem a legkedvesebb. Őmiatta nem tudok nem idejönni minden délután. Hány éve is már, hogy nem jött el… Csak ezt találtam itt, mintha itt hagyta volna maga helyett, egy este, az utolsón, amikor találkoznunk kellett volna. Néha füstölőt gyújtok a butsudan[2] előtt, de jobb szeretek itt emlékezni. A víz elmosta, most pedig rám vár. Ha elhagynám – emelte fel a csészét, hogy a nap megcsúszott egy fehérre kopott repedésen –, egy nap talán békétlenül visszatérne, hogy életet leheljen ebbe… Ki tudja, hogy valójában mitől kelnek életre a tárgyak? Nem egy nyughatatlan, vagy elhagyott lélek feledi el emberi voltát és lép így az örökkévalóság korlátjába, érezve, de láthatatlanul, ennek az időnek ennek a világában, örökké…
Minden nap eljövök ide… Minden nap ugyanaz a nap. – halvány mosollyal ejtette vissza kezét az ölébe, vékony combjaira fektetve a csészét.
-  Mi értelme? – kérdeztem a csészére meredve. - Mi értelem a szerelemnek, ha egyszer maga ez az élet sem vezet sehová, minden pillanat csak része egy napnak, majd a következőnek, végeláthatatlanul, mégis végesen? Miért?…
A lány, ujját az ajkaihoz érintve csöndre intett.
-  Nincsenek miértek. Amíg ezt hűen őrzöm, Yuuta békében várhat rám. Találkozunk-e vagy sem, vezet-e a jelen valahova, vagy sem, nem számít. Megőrzöm őt, hogy egyszer talán újra találkozzunk. Talán te is találhatsz valamit, ami mellett hiábavalónak tűnnek a miértek, találhatsz valamit, amit őrizned kell.
A lány felállt, nem köszönt, nem is intett vissza. Átment a kis fahídon, rövid szoknyájába belekapott a szél. Egy lepke szállt fel a híd korlátjáról és billegett felém, fehér szárnyán zöldesen villant át a nap. Ez a zöld villanás volt-e az ok, vagy a lány szavai, hogy mikor hazaértem, otthon a csók íze másnak tetszett, nem tudom, de azóta is mindig, mikor átmegyek a kis fahídon, látom őt, a fakó csésze pedig időtlennek tetszik a kezében.


[1]Tsukumogami: Egy yókai típus a japán folklórban, elhagyatott tárgyak válnak tsukumogamivá, azáltal hogy lelket kapnak és életre kelnek.
[2] buddhista családi, házi oltár, https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/butsudan.html
Illusztráció: Tabi Kazu 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése