Varga Lilla: Tsukumogami
Tsukumogami[1]
„Minden nap ugyanolyan, minden nap… csak eltelik és a semmibe vész.
Ugyanaz a betonút, ugyanazok a foltok a házfalakon, a kedvesem ugyanolyan
szavakkal fogad és búcsúzik el…
Ugyanaz a csók, ugyanaz az illat, ugyanolyan megnyugtató és vágyat
ébresztő. Mit hoz a holnap? Lényegtelen.
Eltelik minden, tönkretesz, vagy örömet ad… a végén egy lesz minden.”
Ilyen gondolatok kísértettek, mikor
megismertem a lányt. Egy törött csészét melengetett kezei közt, egy fakózöld,
fehér repedésekkel tarkított csészét, mely üresnek és hidegnek tűnt. Mintha a
lány melegíteni akarná pirosra fagyott ujjai között, ott a padon ülve, télen,
hófehérbe öltöztetve a körötte húzódó havas bokrok tükrében.
Szürreális kép volt, nem tudtam
hirtelen, a lány az élő, vagy a csésze a kezében.
Többször találkoztam vele, mindig
ugyanabban a parkban, ahogy átsétáltam a fahídon, a hidegtől meglustult víz
felett, mindig ott ült azon a padon, már láttam őt messziről. Otthon is nehéz
idegennel szóba elegyedni, pláne idegenként az idegenben. Itt vagyok a világ
másik felén, itt vagyunk, mégis újra és újra megkérdem magamtól - hova visznek
a mindennapok, mire játszanak ezek az apró tapasztalatok, a szerelem mit ad, mi
végre az egész? Néha csak nem kelnék fel reggel, vagy semmivé foszlanék este.
Békés érzés lenne annak halk leheletét hallgatva, akit szeretek, eltűnni
végleg.
Egy nyári délután ültem le a lány
mellé, miközben egy régi zongoradarabot dúdoltam szórakozottan magamban. Nem
tudtam, hogy kérdezni akarok-e tőle valamit, vagy csak vonzott különös
szoborszerűsége. Azután egyszer csak mesélni kezdett. Fekete haja puhán hullott
az alkarjára, ujjai közt a törött csésze a nyár zöldjei mellett még fakóbbnak
tetszett.
-
Yuuta… ő volt nekem a legkedvesebb. Őmiatta nem tudok nem idejönni
minden délután. Hány éve is már, hogy nem jött el… Csak ezt találtam itt,
mintha itt hagyta volna maga helyett, egy este, az utolsón, amikor
találkoznunk kellett volna. Néha füstölőt gyújtok a butsudan[2] előtt, de jobb szeretek itt
emlékezni. A víz elmosta, most pedig rám vár. Ha elhagynám – emelte fel a
csészét, hogy a nap megcsúszott egy fehérre kopott repedésen –, egy nap talán
békétlenül visszatérne, hogy életet leheljen ebbe… Ki tudja, hogy valójában mitől kelnek
életre a tárgyak? Nem egy nyughatatlan, vagy elhagyott lélek feledi el emberi
voltát és lép így az örökkévalóság korlátjába, érezve, de láthatatlanul, ennek
az időnek ennek a világában, örökké…
Minden nap eljövök ide… Minden nap
ugyanaz a nap. – halvány mosollyal ejtette vissza kezét az ölébe, vékony
combjaira fektetve a csészét.
- Mi értelme? –
kérdeztem a csészére meredve. - Mi értelem a szerelemnek, ha egyszer maga ez az
élet sem vezet sehová, minden pillanat csak része egy napnak, majd a
következőnek, végeláthatatlanul, mégis végesen? Miért?…
A lány, ujját az ajkaihoz érintve
csöndre intett.
- Nincsenek
miértek. Amíg ezt hűen őrzöm, Yuuta békében várhat rám. Találkozunk-e vagy sem,
vezet-e a jelen valahova, vagy sem, nem számít. Megőrzöm őt, hogy egyszer talán
újra találkozzunk. Talán te is találhatsz valamit, ami mellett hiábavalónak
tűnnek a miértek, találhatsz valamit, amit őrizned kell.
A lány felállt, nem köszönt, nem is
intett vissza. Átment a kis fahídon, rövid szoknyájába belekapott a szél. Egy
lepke szállt fel a híd korlátjáról és billegett felém, fehér szárnyán zöldesen
villant át a nap. Ez a zöld villanás volt-e az ok, vagy a lány szavai, hogy
mikor hazaértem, otthon a csók íze másnak tetszett, nem tudom, de azóta is
mindig, mikor átmegyek a kis fahídon, látom őt, a fakó csésze pedig időtlennek
tetszik a kezében.
[1]Tsukumogami:
Egy yókai típus a japán folklórban, elhagyatott tárgyak válnak tsukumogamivá,
azáltal hogy lelket kapnak és életre kelnek.
[2]
buddhista családi, házi oltár, https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/butsudan.html
Illusztráció: Tabi Kazu
Illusztráció: Tabi Kazu
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése