Advent második vasárnapja
O. Henry
Háromkirályok ajándéka
Egy
dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa
pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a
fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az
arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes
alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent.
És holnap karácsony napja.
Most
már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól
kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai
megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból
meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.
Míg
a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül,
nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár.
Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek
bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.
Lent
a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy
villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint
egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.
A
Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor
viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz
dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha
feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak
össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba,
Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az
olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.
Della
kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az
ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a
macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s
neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden
pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások
nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze,
ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött
azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán
értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona
legyen.
A
szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már
állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen
fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban
megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről.
Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.
Egyszer
csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az
arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors
mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.
James
Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk
mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is
az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a
szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás
után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége
ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban
lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne
mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.
Mint
mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó,
rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán
gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy
percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.
Magára
kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s
a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn,
ki az utcára.
Meg
sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame
Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre,
majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.
A
Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.
–
Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.
–
Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.
Della
vállán leomlott a barna hajzuhatag.
–
Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz
fürtöket.
–
Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.
Rózsaszín
lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat.
Ajándékot keresett Jimnek.
Nagy
sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis
neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem
talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű,
értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár
ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához.
Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan
ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a
láncra egyaránt jellemző.
Huszonegy
dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett.
Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely
társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva
pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.
Hazatérve
Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás.
Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a
nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az
efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni
óriási feladat.
Negyven
perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett,
mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel
szemlélte tükörképét.
–
Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt
mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez
kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?
Hét
órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén
állt a forró serpenyő.
Jim
pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült,
az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta
Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt.
Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s
most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!
Kinyílt
az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca
komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új
felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.
Jim
megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol.
Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből
semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés,
sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della
felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.
Della
leugrott az asztalról, és elébe állt.
–
Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt
a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A
hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az
én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog
karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen
gyönyörű ajándékot vettem neked!
–
Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb
szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.
–
Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az
vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?
Jim
furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.
–
Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.
–
Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége.
Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam
le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen
elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire
szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?
Jim
hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most
tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen
szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi
egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára
helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes
ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban
majd fény derül e homályos célzásra.
Jim
kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.
–
Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy
megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt
a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.
A
fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott
örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és
jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba
kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.
A
csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta
Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk
voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat,
amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della
szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a
készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított
ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!
Della
kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére.
Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:
–
Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!
Aztán
mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:
–
Jaj!
Jim
még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott
tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka
szenvedélyes szerelmének fényében.
–
Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán
napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd
lássam, milyen rajta.
De
Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója
alá tette, és csak mosolygott.
–
Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a
szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket.
Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.
A
háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint
tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás
szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az
ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett
cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan
szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik
hónapos szobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább
kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden
ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek
mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők
a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.
Meghitt, szép...
VálaszTörlés