RESZKETEG TÜZEK – VÁLOGATÁS KLASSZIKUS ÉSZAKI KÖLTŐKTŐL
Skandinávia hűvös, ám fenséges miliője jó
néhány kiváló alkotáshoz adott már hátteret. A sötét hangulat, a csípős hideg csipkefjordjai
és az az utánozhatatlan életérzés mind-mind védjegye ennek a kevéssé méltatott
vidéknek.
Nincs ez másként a költészetben sem.
Most Hajdu Henrik fordításában
három letűnt költő négy varázsos verse táncolja körbe azt a tüzet, melyet a
tájtól nem elidegeníthető emberi szellem csiholt.
Vilhelm Krag (1871-1933),
az újromantikus norvég költő olyan hatásos verseket írt, hogy még Edvard
Grieg-et, a neves zeneszerzőt is megihlette.
Jens Peter Jacobsen (1847-1885), a nagy hatású dán költő
egyedülálló versei nagy emberismeretről tanúskodnak.
Erik Axel Karlfeldt (1864-1931), a
svéd nemzeti költő, Petőfi tisztelője és fordítója háromszor utasította vissza
a Nobel-díjat, de utólag csak sikerült „megkapnia”. A hangulatlíra nagy
mestere, ami a bemutatott két verséből is kitűnik.
(forrás: Hajdú Henrik Skandináv költők c. könyve)
(forrás: Hajdú Henrik Skandináv költők c. könyve)
Az alábbiakat hatványozottan.
Kellemes borzongást!
VILHELM KRAG
KAIN
A téli éjszakák dermedt ködében,
az éjfelek holdas, sárga homályán
sebesült állatként zihál előre;
hatalmas lábai lomhán vetődnek,
petyhüdt nyaka kötél-ereken lóg le,
keskeny szájából vérfonal szivárog.
Sovány csípőjéről afféle döglött
farkul fityeg valami vásott condra;
rút-dúvadt karmai keményen vájják
az aszott, széles, görcsbe rándult
öklöt.
De a halálra borzadt erdő fái
közt rémült hangok sírnak és ugatnak -
fölzaklatják az éjt és széthörögnek
keletnek és nyugatnak.
A gyászba burkolózott menny ívéről
a legerősebb csillag is letűnik.
Egy véres kéz veti rá lángbetűit,
míg a földúlt természet minden földi
lármán keresztük ökrendőn üvölti:
Kain! Kain!
Az ég ormáról bősz Jehova-szem süt:
Az ég ormáról bősz Jehova-szem süt:
Hiába futsz, én csúf szívedbe látok! -
A tenger ólmosan feszül. Kegyetlen,
könnyetlen síkján végigbőg az átok.
S az éjfelek hideg, bomlott homályán
sirályok vágnak a sűrű ködökbe,
s mind távolabb kísérnek egy vak
árnyat:
Kain! Kain!
JENS PETER JACOBSEN
ARABESZK
Kószáltál már a néma erdőn?
Ismered Pánt?
Én láttam őt,
de nem a néma
erdőn,
midőn a föld
hallgatva beszélt.
Nem, azt a Pánt
nem ismerem,
de a szerelem
Pánját láttam,
midőn beszélve
hallgatott a föld.
Napfényes furcsa tájakon
nő egy furcsa virág;
Napfényes furcsa tájakon
nő egy furcsa virág;
csak a
legmélyebb csendben,
a sugarak
aranytüzében
nyitja ki
kelyhét
egy rövid
pillanatra.
Úgy fénylik,
akár a bolond szeme,
s a halott
piros arca:
ezt láttam én
szerelmemen át.
A kedvesemre
jázmin hava hullt,
erében dús
mákvér keringett,
s hideg,
márványfehér keze
úgy pihent el
az ölén,
mint mély tavon
a vízliliom.
Szavai puhán
peregtek,
akár az almafa
levelei
peregnek a
fűre;
de sokszor
élesen
s hidegen, és
tisztán ragyogtak,
mint vékony
vízsugarak.
Kacajában sóhaj
érzett,
könnyében öröm;
mindent
leigázott -
csak két
csillag dacolt vele:
saját szemei.
Bódító liliom
holdszagu
kelyhét
koccintotta
rám,
rá, aki
meghalt,
s rá, aki most
is előtte térdel.
Mindőnkre
ráemelte
- ó, lázas,
buja szemek! -
a törhetetlen
hűség serlegét,
a szűz liliom
holdszagu
kelyhét.
Aztán
bealkonyult.
A hótakart
sikon,
a vén erdők
alatt
egy árva,
szélcibált
csipkebokor
didereg.
Fölmered,
meglapul,
s vérpiros
bogyóval hinti be
a szűz havat,
tűzpiros
bogyóval hinti be
a hűs havat.
Ismered Pánt?
ERIK AXEL KARLFEDT
ŐSZI ZSOLTÁR
Itt véres rózsaszál konyul felém,
ott szentcsigázta, karvastag hurok.
Én fázom e csontkultusz éjjelén,
s hűlt ujjammal szívemig turok.
Ki, ki! Jobb fönt egy umbriai ormon
az ősz aranyszineibe tipornom,
míg lent a fényes úton a süket
ökrök lassan cipelik terhüket.
Egy ember kísér. Tán csak nem Ferenc,
kinek zugából dúltan szöktem el?
Nem több vagy, mert ahogy mellém
teremsz,
fejed körül izzóbban ég a jel.
„Quo vadis?” - zsibbaszt aggódásom
restre.
Hova jutok, ha kint talál az este?
Az árny úgy száll, mint hogyha az eget
korom lepné be e hegysor megett.
De újra meglegyint egy drága szó,
s egy kéz a csendes völgy mélyén
letesz.
Az ég a zárt ajtók előtt is ó,
akármily vastag rajtuk a retesz.
Maradj velem, Mester, hadd nyúljak
érted!
Nem hervatag és kősiri kísértet,
Nem hervatag és kősiri kísértet,
hanem jó társ, aki elémbe hord
puha kenyeret és mézízű bort.
Csillámos lelked nappal úgy haladt,
mint egy kusza és kósza jelenés,
hogy az est csipkebokrai alatt
egy édes sóhajtásban elenyéssz.
Ma Umbria mezőin sápadsz köddé!
Csak halljalak, ha már nem látlak többé,
csak lengjen rám, mihelyt karod lazúl,
Csak halljalak, ha már nem látlak többé,
csak lengjen rám, mihelyt karod lazúl,
az alkony és a szellő, és az Úr.
A szürke menny felhője csupa bronz.
Nekem az ősz oly szép, akár a nyár,
árnyéka hűs tető módjára vonz,
amily nehéz iga görnyeszt le már.
De bármi vár e rőt homályba búttan,
uj Emmaus szegi keserves útam.
Hiába torpaszt meg tengernyi gát,
Te biztosan viszel fölöttük át.
Te biztosan viszel fölöttük át.
UTAK
A te utad a karcsu nyír
során át égő csúcsra tör.
Mellette tó tajtéka sír,
sötét titkok közt ring e kör.
Fönt száz meg száz virág fakad,
lent méregzölden zeng a rét.
Ó, nézd a völgyi házakat,
hány szín szitál falukra szét!
Az én utam más tájra tér.
Itt álmodón suhog a luc,
s oly köd lapul, hogy még e gyér
törzsek közt is hinárba jutsz.
Itt elzordulnak a hegyek,
föl-fölrikolt a sark szele -
jégzúzos ormokon megyek
a legutolsó csúcs fele.
(képek: kepguru.hu)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése