Belső kertünket ápolva
Bár a rácsodálkozó
szemlélet évszaktól független, a tavasz kétségkívül a lélek újjászületését is
hordozza. Kortárs válogatásunkat az előretekintés szelleme hatja át.
Tóth Jánosné Ica
Minden reggel
A
fájdalom láza űz, csapdába zár
a
kedvelt égi kék, az illanó idő.
Remény
bódít, kába álom, új élet
ringatta
bölcsőmet, a legszebb zene,
mikor
a szeretet halkan zörgetett.
A
jóság egyszerre csodát teremtett.
A
réten ágaskodva nagyot néztek
minden
reggel, a nyíló pipitérek.
Gősi Vali
Mióta már
Mióta
már,
hogy
mindenre rácsodálkozom, ami él!
Nekem
nyit virágot mindegyik tavasz,
velem
tisztul a szürke világ,
ha
közelít a tél, a patyolatfehér.
Mióta
már,
hogy
elakad a hangom, ha színes köveket
terít
elém a parti hullám szelíden,
s
a végeérhetetlen titkok – ős-erő,
tudás
– hordozóit megérinthetem.
Mióta
már,
hogy
amerre járok, előre köszön
minden
faág, testvérem mindahány bokor,
mi
elém hajol, míg lábam alól
fűszálak
terelik félénk bogarak hadát.
Mióta
már,
hogy
lenyűgöz e lét, ringat a remegve múló,
bársony
idő, csitító szerelem-dallal andalít:
könnyebb
legyen a búcsúzó, ha menni kell,
de
marasztal, visszahív a csábító, földi szép:
maradj
még!
Sylvester
Anita
Majd megtalálod
Dermedt
éjszakából felkel a nap
színarany
ingben a házak között
a
búcsúzó táj ma is itt marad
pompájába
végleg felöltözött
mint
amin nincs is többé hervadás
és
nyugalma örökléttel rokon
akinek
sorsa a feltámadás
eddig
volt és leendő korokon
harangszó
fényesíti az eget
kezeken
morzsolva a szirmokat
imában
hordozva aki szeret
illatként
árad hálaáldozat
édes
almaként gurul az öröm
lombos
fák alján megannyi zegzug
melegség
árad a barna rögön
nem
lehet itt úr sose Belzebub
keresztként
ragyog felettünk a fény
átvezet
életen és halálon
tudást
ad cserébe a vágyakért
amit
szeretnél majd megtalálod
Bánfai Zsolt
Azonosulás
Nem
akartam mást, csak látszani;
pergő
dobszóban szünetként játszani
a
csendet és lenni a levegő,
lépcsőre
dermedt jövő.
Ütemre
lépdelő gyászhuszár.
Önfeledten
játszani, ahogy
lágy
ólak közé szorulva a napsugár,
míg
karcos csendben ázottan
önmagát
keresve liheg a táj és
barázdák
közé bújva vajúdik a határ.
Vagy
csillagok közt zuhanó térben
a
kéklő égben – én nemes ékkő
oldódtam
mint kacér, büszke nő,
és
vágyódtam a végtelenbe –
s
mint fénybe ragadt apró lepke
koppanok
a nyirkos levelekre.
Szorgos
hangyaként hordom
hátamon
az életem;
s
akartam vagy nem megállni,
múló
arcok közt meglátni mindazt,
mi
értem volt vagy ellenem –
gyorsvonatként
száguldott körben
néma
évgyűrűin az idő velem.
S
úsztak vele állomások, fényes arcok,
ismerősök–
majd egyre mások,
vér
és könnyek öntözték a földutat.
Most
hulló levelek közt büszkén járok,
de
jöttödre még mindig várok,
szikla
léptű, nemes öntudat.
Zagyi
G. Ilona
Színes rianás
A
lelkem áttetszőn szürke akvarell,
könnyeim
oldotta fekete-fehér.
Kiegyenlítődő...
sors változtatta
kép...
mindenre azt mondják:"Isten adta."
Legyen
az igazgyöngy, kegyelemkenyér.
Szúrágta
kép-keret mit cipelhetek,
át
és átrendez örökölt elveket.
Öröm
és fájdalom, kényszer egyensúly,
ettől
szürke... mely szakad, törik, gyógyul.
Megértéstől
nyílik gyászos árnyalat,
körülvesznek,
táncba visznek hű szavak,
szeretők,
igazak... még súlytalanul.
Kivirul
a szürkém, mint a virradat.
Színes
rianás, ahol gyermek kacag.
Rigó
József:
A jó csönd verse
–
Az a jó csönd
melyben
nem zavarhatnak
és
nem zavarogsz
csak
dobogtatnak
a
magyarázatok
magáért
beszél
a
nem-hallgatás
és
úgy hallgatod
hogy
felzsonganak
a
dalok
a
dúdolatlan melódiák
a
jó érzés
ami
önmagával
tetten
ér
és
magára is látni
szemlélődésben
meghagy
ahonnét
jössz
s
ahová eltűnsz
a
némaságba taszítottságból
a
megszólalást lebegteted
az
a jó csönd
ha
számolod és hallgatod
a
lélegzeted
a
jó csönd
mikor
csak bíznak
ha
nem tud senki felőled
de
ott ahol jelen se vagy
eszükbe
jut a bízás rólad
a
veled bízni akaróknak
míg
te áldod
az
összegyűrt lepedőket
és
nyugtatod
a
takarókat
mert
teljességekben
meg
így vagy
az
örömből
az
örömmel
előkerülsz
még
ha nevezhetetlen
is
az aminek örülsz
emelkedett
szóért
hajol
le a sóhaj
az
a jó csönd
csak
tündököld
és
nevezetten
is
mindegy
kivel-mivel
örülsz
ha
a fenntartó
dolgok
alján
megmaradt
örököltető
örök
derűd
előkerülsz
s
az est kispárnáján
egyszercsak
megint
te ülsz... –
Kun Magdolna
Magnóliafák
Tavasszal,
ha kinyílnak
a
magnólia fák,
és
vágyott erdőnkben meghallod
a
madarak dalát,
vedd
elő zsebedből nálad
hordott
képem,
mely
visszatükrözi
láthatatlan
énem,
s
az átszüremlett napláng
vérszín
sugarát.
Ha
a fotóra hullna
egy
fáradt-szemű könnycsepp,
mely
tudatodba rejtett
egy
régen volt szerelmet,
pár
pillanatra simítsd meg
ujjaiddal
arcom,
s
meglátod attól,
én
is rád mosolygom.
Mert
hinned kell, hogy ott leszek
az
ágas-bogas fákban,
a
szél hordta eső viharillatában,
felrepedt
aszfalton, göröngyös úton,
jelenben,
jövőben
eltöprengett
múlton,
hisz
mindenhol féltéssel lépem
lábaid
nyomát,
hogyha
tévúton is jársz,
soha
ne feledd el a hűség
szív-szavát.
Kamarás Klára
A
remény színe zöld
Álompalettán tervezek
egy álomkertet, és ezek
a színek: zöldek,
bíborok.
Halványlilát is
álmodok,
mert petúniát festenék,
de ezzel még nem kész a
kép...
Neked: hulló, kék
tollakat,
a kék madárból ez
maradt.
Ha elrepült, majd
visszaszáll,
s a zöld fák között rád
talál.
Hol zöld a fű s a lomb
is zöld,
a kék madár is újra
költ.
Cs.
Nagy László
Pirkad a szív
Pirkad
a táj, már éled a reggel,
csend
születik szép lombok alatt.
Suttog
a réten, halk, kusza széllel,
a
fény bodorodva körbe matat.
Pirkad
a szív is, szárnya kitárva,
játszik
a semmi csalt üvegén.
Csillan
a lélek, álma vitorla,
táncol
egy érzés szikra-hegyén.
Lelkemen
angyal szárnya hanyatlik,
porba
taszító kőzuhatag.
Fényeid
izzó lángja tolakszik,
tükrömön
fénylő szobra marad.
Ruder Jana
Ülj mellém
Ülj
mellém, amikor szorít a csend.
a
valóság eltorzult arcát ne lásd,
nyugalomnak
érezd a zamatát!
Markolni
akartam a jövőt,
összeroppantani
a jelent,
elfutni
valahová,
ahol
csak vadvirág terem,
s
a fák a felhőkben fürdenek.
Hajnalig
hallgatni, ahogyan
dalol
a csend a fűszálak között,
s
észre sem venni, hogy az idő
ráncnak
öltözött.
Fáradt
álmaid vigyázni,
s
szólni szelíden:
Ülj
mellém
csak
még egyszer... kedvesem.
Kövecses
Anna
Nefelejcs
Kicsit
szép a remény, de részeg az este,
Olyan
minden csillag, mintha elém esne.
Magamba
ölelem csepp fényét az Égnek,
Boldogan
mosolygok, semmitől se félek.
Meglelem
magamban azt, ami elveszett,
Bánkódtam
sokszor, már nevetek eleget.
Megittam
a Borom, ízlett minden kortya:
Régen
milyen voltam, nem feledem soha.
Képforrások
Gyönyörű versek!
VálaszTörlés