Tabi Kazu: A teaház

Az emberek korának hajnalán összegyűltek az istenek a Mennyei Birodalom egyik lebegő kertjében, ahol a Föld összes virága nyílott, pompás cserjék zöldelltek és büszke fák álltak őrt a határain, sarkain világfák emelkedtek a felhőkig. Talán az emberek sorsát szövögették, talán földi értelem számára felfoghatatlan dolgok történtek, ki tudja, ám az utolsó órát, mint minden ezredik évben, egy különleges italnak szentelték. A kert szívében egy élénkzöld cserje fürdőzött a napsugarakban Apró fehér virágai s aranyosan csillogó magvai, mint meganyi apró ékszer díszítették. A Fu-hszi nevű isten letépett pár levelet, majd tűz fölött halkan zubogó forrásvízbe morzsolgatta őket. A levelek örvénylő forgásba kezdtek az edényben, miközben a víz aranyló zöldre színeződött, s  elmondhatatlan illat kapott szárnyra, s lassan beborítva a kertet. Eközben egyikük gondosan összegyűjtötte a bokor alól a leesett magvakat, és a tűz mellé készítette őket. Fu-hszi értük nyúlt, hogy belevesse őket a lángokba, amikor színes sziromkígyó csapott le rájuk. Tekergőzve, farkát csapkodva siklott ide-oda a vendégek között, majd kilőtt nyílként suhant fel a magasba, hogy aztán tarka esőként hulljon alá. Fu-hszi zord pillantást vetett a vigyorgó viharistenre, majd beszórta a magvakat a tűzbe. Az Örök élet teája az emberek számára tabu volt. Egyikük se vette észre, hogy egy aprócska magot lesodort egy virágszirom és most együtt hullottak lefelé az Égigérő-hegység nyújtózkodó szikláinak karjaiba.

◊

A jeges szél mintha csak arra várt volna, hogy a vándor kiérjen a fák takarásából. Könyörtelenül lecsapott rá. Vadul rángatta kopott köpenyét, belemart a bőrébe és néha nagyot taszajtott rajta, hogy térdre kényszerítse, ám próbálkozásai sikertelennek bizonyultak. Dühödten dobálta apró jégcsillagait a mélyre húzott csuklya alá, miközben fülsüketítően süvöltve rázta a kopasz fákat.
Odalenn a faluban már nyitogatni kezdték első virágaikat a vörös szilvafák. Édes illatuk egészen a torii-ig kísérte a hegy lábánál. Ahogy átlépett a kapu alatt, vállát gyengéden súrolta a cinóberszínű oszlop és orrában hó friss szagát érezte. Szorosabbra kötötte az övét, kardjait megigazította és elszántan vágott neki a hegyi ösvénynek. Gyerekkorában mindössze egyszer járt erre az apjával. A hadúr hívatta sürgősen, és ez volt a rövidebb út. Nem tértek le róla és nem beszélgettek. Mindenki feszült néma csendben igyekezett tovább, az egyetlen zaj a lovak nyakán himbálódzó harangocskák hangja volt. Akkor félt, bár ezt soha nem vallotta volna be senkinek. Félt a fák mögött rejlő homályban lapuló ismeretlentől. Anyja meséiből ismerte már az összes jókait és démonokat, elképzelte a teremtő kamikat, de akkor nem a képzeletében voltak, hanem egy karnyújtásnyira tőle, még ha nem is látta őket, de érezte…
Hangos reccsenés tört át a vihar süvítésén, aztán egy erős tölgy zuhant le fájdalomüvöltéssel a földre, magával rántva néhány kisebb társát. A férfi, mintha mi sem történt volna, felugrott a tehetetlenül fekvő törzsre és végigfutott rajta, majd a lomb előtt leugrott, s kikerülte a törött ágakat. Beért az erdőbe. Önkéntelenül megállt és meghajolt a fák felé. Ezt nem felejtette el az öreg Yoshi tanácsai közül. Anyja minden teliholdkor elvitte Yoshi apó kunyhójába, és ők órákon át ültek a teraszon, áhítattal átadva magukat a tea élvezetének a Hold fényében. Ezeken az estéken hallotta a legkülönösebb történeteket és a leghasznosabb tanácsokat. Talán az öreg volt az egyetlen az egész faluban, aki bemerészkedett az erdőbe, és aki vissza is jött. Egyszer csak úgy, mellékesen megjegyezte, hogy ha az emberek megadnák a tiszteletet minden létezőnek, a világ maga lenne a mennyország. A fiú akkor ezt nem értette, de elkezdte figyelni Yoshi apót, és lassan észrevette, hogy másképp viselkedik, mint a többiek. Mintha nem ebben a világban lett volna az otthona, mintha láthatatlan lényekkel beszélgetett volna, mintha valamit látott volna ott, ahol nem volt semmi. Akkoriban nem vette túl komolyan az öregembert, de szerette a történeteit és a teaestéket. Múltban merengő tekintete lassan visszatért a jelenbe. A szél ereje megtört a fák elszánt seregén.  A vándor töretlenül folytatta útját, ám az ösvény eltűnt a hó alatt és ő egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Órák múltak el, és lassan be kellett ismernie, hogy eltévedt.  Ujjai elgémberedtek, fűszandálja átázott. Arca keserű mosolyra húzódott. Nem így tervezte el a dolgok alakulását, de nem hátrálhatott. Megesküdött és akár az élete árán is, de teljesítenie kellett fogadalmát. Összesen négy napja van rá, hogy megölje a nagyurat, aki meggyilkolta az apját. Persze nem saját kezűleg tette. Alattomos módon felségárulás gyanújába keverte, a sógun pedig szégyenszemre kivégeztette, mit egy közönséges bűnözőt. Két fiát elfogatta, ezután a családot megfosztotta minden javaitól, beleértve a legértékesebbtől, a teaföldtől. Az első két bokrot állítólag maga Eiszai mester ültette, amikor ükapja vendége volt egy rövid időre – legalábbis ezt állította a családi krónika. Itt termett Japán talán legfinomabb teája, amit csak a legnemesebb urak engedhettek meg maguknak a császár után. Minden évben útra kelt egy kis csapat a legtapasztaltabb szamurájok kíséretében a fővárosba, két zsákocskával. Tartalmuk felbecsülhetetlen volt. A két legidősebb cserje, a Mennyei Jáde folyó és az Égi Fény illatos levelei, melyek kizárólag a császárnak termettek…
A kinti világban terjengő szürkeség az erdő mélyén sötétséggé változott, és a jeges szél néha le-lecsapott a lombjukat veszett fák ágai között. A férfi szinte látni vélte a vad viharisten alakját a gomolygó felhőkben. Nem félt, ugyan minek… ha Susano el akarná venni az életét, akkor úgysincs hova menekülnie előle. Sokkal inkább foglalkoztatta annak a gondolata, hogy miként ér oda időben a nagyvárosba. Ha ezt az alkalmat elmulasztja, talán nem lesz több. Vagy bevackolja magát egy fa alatt, vagy továbbmegy. Egyik sem tűnt jó megoldásnak most, hogy eltévedt. Ezek a kora tavaszi viharok kiszámíthatatlanok és veszélyesek voltak és ő nem akart megfagyni, mint egy tehetetlen öreg, aki meg akarja szabadítani családját önmagától. Sebesen jártak a gondolatai. Éppen azt tervezte, hogy megpróbál tüzet csiholni, amikor pislákoló fényt látott villanni a távolban a hajlongó törzsek között. Nem tétovázott, elindult a fény felé. Legyenek démonok, vagy banditák, nem félt. Tiszteletért tiszteletet ad, vagy harcolni fog. Keresztül küzdötte magát az egymásba gabalyodott hólepte ágakon, amikor vészjósló, mélyből feltörő reccsenés hallatszott, majd kétségbeesetten felnyögött egy fa. A férfi hiába próbált félreugrani, esélye sem volt a mély hóban, és a haldokló fenyő egyenesen rázuhant és eltűnt a világ…
A napfény szűrődött be először és lassan ébresztgetni kezdte. Felnézett és meglepetten vette tudomásul, hogy kényelmes tatamin fekszik és egy puha takaró melegíti. Kardjai egymás mellett várakoztak a keze mellett. Felült és körbenézett. Egy világos és patyolat tiszta szobában volt. Felállt, széthúzta az ajtót, és csodálkozva lépett ki. Egy hófedte tisztás közepén volt. Szikrázva sütött a nap és a terasz vaskos gerendái körül melegen vibrált a levegő, gyengéden cirógatva egy virágzó teacserje élénkzöld leveleit. Az első ámulatát kíváncsiság váltotta fel. Hol van és hogy került ide? Ebben a pillanatban halk neszre figyelt fel majd gyenge fuvallatot érzett. Egy fiatal nő jelent meg mögötte az ajtóban és szertartásosan meghajolt feléje, majd intett, hogy menjen vissza a szobába. Víz gőzölgött a tűz fölé akasztva, egy asztalkán kanna és csészék vártak a teára.

• Megférfiasodtál fiam – hallatszott a sarok homályából, s bár csak egy alak körvonalai látszódtak, de a hang ismerős volt.

Tulajdonosa halk nyögéssel tápászkodott fel és egy öregember csoszogott elő.

• Yoshi apó – bámulta hitetlenkedve a férfi.
• Ülj le Hikari! – szólt rá az öreg és maga is helyet foglalt az asztalkánál, majd intett a várakozó lánynak, aki nekilátott a tea készítésének.

Kérdések tolongtak a fiatalemberben, ám figyelme most a lányra összpontosult. Minden mozdulata tökéletes volt, mintha egész életében csak ezt tenné, de mindez nem illett fiatalságához. Talán tizenhat éves lehetett. A víz lassan forrni kezdett. A férfi bár nem látta, de emlékezett. Először apró gyöngyök jelentek meg az edény fenekén, majd egyre nagyobb és hangosabb bugyborékolásba kezdett a víz. Sokan ilyenkor öntik rá a teára, de  lány türelmesen várt, és a férfi tudta, hogy amikor a buborékok elcsitulnak és ragyogni kezdenek, mint a forrás-táplálta patakban ficánkoló pisztrángok szemei, akkor jött el az ideje a teának.
Óvatosan kortyolt az vörösarany folyadékba, és megelevenedett a múlt. Anyja kuncogását hallotta, a tücsökciripelést és a csalogányt az erdő felől.

• Ez a tea nagyon finom – bólintott elismerően, majd kérdő tekintetét az öregre vetette. – Nem emlékszem rá, hogy együtt ittunk volna ilyent.
• Jól emlékszel – mormogta Yoshi apó. – Szép esték voltak… de elmúltak, akárcsak az emberek.

Felnézett az ifjú csodálkozó tekintetébe.

• Légy türelemmel, este mindent megértesz… és most aludj!

Álmában az erdőben feküdt, testét lassan belepte a sűrűn hulló hó. Mikor felébredt, néhány lámpás meleg fénye világította meg a szobát.  Nem értette, mi történt, igazán nem értett semmit. Furcsa volt a csend, mintha nem a megszokott világban lenne. Talán mikor átlépett a torii-n, valami történt, és átkerült a kamik országába, és bár Yoshi apó tizenöt évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, és soha nem találták meg, de talán kami lett a halála után…
Felébredtél végre – hallotta az öreg hangját. -  Mit gondolsz, hol vagy?
Eddig úgy gondoltam, hogy az erdőben, csak eltévedtem.

•  Hm – kummogott az idős ember, aztán felnézett. – Hova tartottál?

A fiatalember röviden elmondta útja okát és célját.

• Apád becsületes férfi volt – jegyezte meg Yoshi apó elgondolkozva, aztán felnézett vendégére, szemében aranyosan villantak a szoba sarkában felcsapó lángok a teavíz alatt. – Szerette anyádat, ezért nem vitte őt a házába és ezért nem tudta senki, hogy a fia vagy, még te sem a nagykorodig. Tudta, hogy a birtokában levő kincs túl nagy csábítás… Igaza volt…

Merengve bámult a tűzbe, aztán felsóhajtott.

• Nem jó a magunkfajtának, ha emberekkel esik szerelembe…

Az ifjú meglepődve kapta fel a fejét. Az öreg tekintete egy pillanatra elfátyolosodott.

• Nincs sem idő, sem értelme tovább titkolni. Anyád nem közönséges ember volt és én vigyáztam rá, majd miután meghalt, terád. Azért vagy most itt, hogy választhass.

Virágillat libbent a szobába és az ifjú meglepetten vette észre az árnyékban meghúzódó lányt.

• A hadúr testőrsége erős – folytatta Yoshi apó, nem törődve a kérdő tekintettel. – Még ha le is vágsz négyet-ötöt, akkor sem juthatsz a közelébe. Semmi esélyed fiam… semmi esélyed… semmi… - visszhangzottak a szavak a férfi fejében és egy pillanatra mintha megint az erdőben feküdt volna.
• Teázzunk! – hallotta és megrökönyödéssel vette észre, hogy ott gőzölög előttük egy kis asztalkán egy kanna tea.

Különös illat terjengett a levegőben, s lassan megtöltötte a helyiséget. A fiatal férfi a csészére meredt, amiben aranyzöld folyadék örvénylett lassan. Furcsa érzése támadt. Mintha megélte volna már ezt a pillanatot valamikor régen… Soha nem ivott ilyen teát, mégis biztos volt abban, hogy a legcsodálatosabb aromája van ezen a Földön, de volt még valami, amit mintha egy sűrű fátyol takart volna el előle. A lányra tévedt a pillantása. Egy porcelánszobor előkelő szépsége ragyogott hamvas arcán, tökéletes metszésű szemeiben különös fény ragyogott, amiről a férfinak furcsa módon egy gyermekkori emlék jutott az eszébe. Hatodik születésnapjára egy íjat kapott. Hajnalban kiszökött a folyóhoz. Az előző napi zápor párafelhője lassan hömpölygött az égkék íriszek levéllándzsái között, miközben a Nap sugarai aranysárgára festették az ébredező vidéket. Halk neszt hallott, mire megtorpant, és ekkor a folyó túloldalán szétnyíltak a levelek és a gomolygó fénybe lépett valami. Nem tudta megállapítani, hogy mi lehet a csillámló ködben, ám a tekintetét soha nem felejtette el, és minden lány szemében azt a fényt kereste, de nem találta… mostanáig.

• Hikari! – szólalt meg Yoshi apó és ő összerezzent. Nem értette, hogy miért érzi úgy magát, mint kisfiú korában, mikor csínytevésen kapták.

Ujjai közé fogta a papírvékony porcelánt és ajkához emelte. Megdöbbent.  Soha nem ízlelt ehhez foghatót.  Az a különös képzete támadt, hogy belülről kezdi melegíteni a Nap, hogy vére ragyogni kezd a napsugarak erejétől, jéggé vált szíve dobogni kezd.

• Figyelj rám fiam! Mivel nincs sok idő, ezért nem húzom – mondta komoly arccal az idős férfi. – Időt kaptál, hogy elvégezd, amit el kell végezned és erőt is kaptál hozzá, de valamit tudnod kell. A tested haldoklik, lelked félúton jár e világ és egy másik között. Ha itt akarsz maradni, három napon belül vissza kell ide térned és innod kell újra ebből a teából. Ha nem érsz vissza, lelked számára elveszett ez a világ.

Valami történt ekkor. A hangok fokozatosan elhalkultak és hirtelen rettenetesen hideg lett. Eltűnt a napfényes teaház, helyette ott feküdt az erdőben egy törzs alá szorulva, félig betemetve a hó alá.
„Álmodtam volna?” - futott át benne a gondolat, aztán eszébe jutottak a furcsa történetek, amiket a falusiaktól hallott. Az erdő mélyén van egy teaház, de démonok lakják, és aki arra téved, azt vendégül látják, majd felfalják. Még a legbátrabb szamurájok is felszerelkeztek szent tárgyakkal, mielőtt útra keltek az erdőn keresztül, ha nem volt más választásuk, mint akkor… az apjával… Vajon valóban Yoshi apóval találkozott, vagy egy démon öltötte magára az alakját, hogy csapdába csalja őt, aztán eszébe jutottak az utolsó szavak. Ugyan miért akarna egy démon segíteni neki? Semmi értelme nem lenne, de igazán nincs jelentősége, mert életének csupán egyetlen célja maradt, a bosszú.
Keze rásimult kardja jeges markolatára, s abban a pillanatban megszűnt a fájdalom, amit a fagy harapásai okoztak testében. Nem érzett sem hideget, sem a metsző szelet, s a dermedtség elhagyta tagjait. Gyorsan haladt, szinte suhanva a fák között, nyomában vadul kavargó hófelhő.

◊

Amikor kegyetlen urak alatt szenved a nép, akkor születik a legtöbb mese bosszúálló szellemekről, akik visszatérnek, hogy megtorolják az ártatlanokat. Hogy valóban eljött-e egy démon, vagy egy nagyon is evilági ellenségnek sikerült mérget csempésznie a gonosz nagyúr italába, ez már nem derül ki, de gyorsan lábra kaptak a híresztelések, miszerint az uraságot holtan találták Inari Ōkami szentélyében, ahová minden évben elment az új év hatodik napján. Azt is suttogták a falusiak, hogy a füstölő beleégett a kezébe. A nagy kami nem fogadta el tőle az áldozatot. Egy templomban szolgáló lány mesélte el valakinek, aki aztán továbbmondta, hogy a testőrök uruk ordítását hallották, azután egy sötét árny suhant ki a szentély kapuján. Rettegve húztak kardot, de karjuk erőtlenül hanyatlott le a démon jeges lehelletétől. A leskelődő szolgálólány azt is állította, hogy egy fehér rókát látott az erdő szélén, és mintha a kísértetet várta volna, mert vele együtt tűnt el a sűrűben.
A nagyúr különös halála után a teaültetvényt ellepték a hernyók és hiába irtották őket, a növények egy év alatt teljesen elpusztultak. Voltak, akik isteni beavatkozást sejtettek, voltak, akik egyszerűen egy Kínából becsempészett kártevőt okoltak, s hamarosan rizsföld terjeszkedett a teaföld helyén.

◊

A teaház melletti kertben egy fiatal férfi serénykedett. Fiatal cserjéket ültetett egy sorban, majd elégedetten szemlélte őket. Illatos szellő lebbent. Ő lassan megfordult, s elindult a ház felé.

Kép forrása