Molnár Csaba: A totem

megosztotta: Heléna Szilágyi





Taki megszületik.

Fehér tűz szakítja ketté a fekete boltozatot, ahonnét istenek szemei hunyorognak. Holdanya lapított, fényes orcáját felleg homályosítja. Földöntúli dördülés remegteti meg a bambuszból eszkábált kunyhókat, ahogy az ég urai a dobjaikra ütnek. Eső nem hull alá, de a száraz vihar az élő dzsungelbe tép. Szélvész kerekedik, a meleg levegő a fák közé kúszik, majd elakad és visszahőköl a kérgek, levelek, liánok, törzsek, lombkoronák áthatolhatatlan fala előtt.

A falu egyik kunyhójában elhal a fájdalom sikolya, az erőfeszítés utolsó nyögése, megkönnyebbült sóhaj tör föl az anya, rekedtes sírás az újszülött torkából. A zebrabőrrel burkolt fadarab kicsusszan Számi ajkai közül. Ébenfekete homlokán verítékcsöppek gyöngyöznek, tágra nyílt, okos tekintetével a gyermekét keresi. Az öregasszony – vénséges, mint a föld, mellei úgy himbálóznak, akár az üres vizes tömlők – elmetszi a köldökzsinórt, majd lábánál fogva a varázslónak nyújtja a sivalkodó csecsemőt. A sámán – orrában karika, arca tetovált, fülében cimpát feszítő korongok – elveszi tőle, megvizsgálja, kikerekedett szemekkel bámulja a gyerek lingáját. Kutat az emlékezetében, de szinte bizonyos benne, hogy még életében nem látott ekkora hímtagot. Az amulett már kész, csak Taki nyakába kell akasztania. – Ez megvéd a korai haláltól – hazudja két varázsige között. Az újszülött kapálódzik, a sámán nem képes a hurkot áthúzni kicsi, kopasz fején. Az öregasszony lefogja. A talizmán a helyére kerül, a varázsló pedig körbetáncolja a bába kezében megbúvó csecsszopót. Taki lingája iránti tiszteletből eggyel többször, mint a szokásos…



Taki mesét hallgat.

Az asszonyok és a vadászok már lefekszenek, csak a gyerekek ülnek a tűz körül, és hallgatják az öregasszonyt, aki mindent tud, és mindent ismer a világ dolgairól. Mesél régmúlt időkről, nagy vadászokról, bőséges zsákmányokról, pusztító betegségekről, éhínségről, menekülésről, okos állatokról, emberi hangon megszólaló madarakról, vérszomjas törzsekről, akik emberhúst esznek, és vért isznak. Beszél Kalutiról, a wanák híres törzsfőnökéről, aki a falujukat alapította és védelmezte, amíg egy vadászaton le nem gyűrte Leopárdisten; az akaka majmokról – agyvelejük a legfinomabb csemege, mit csak földi halandó kóstolhat –, repülő négylábúakról – ezek szerencsére csak az éj sötétjében merészkednek elő –, de legfőképp az istenekről mesél.

a kép forrása
– Leopárdisten Holdanya és Napisten gyermeke – mondja, s a gyerekek elnémulva, tátott szájjal figyelnek, nehogy az öregasszony egyetlen szavát is ellopják az éj lidércei. – Nehezen jött a világra, s amikor megszületett, kitépett egy darabot az anyjából lándzsahegyű agyaraival. Holdanya a tejével próbálta itatni, de Leopárdistennek csak az anyja húsa kellett. Odaadta hát magát neki, s napról napra fogyatkozott, míg tizennégy éj alatt Leopárdisten teljesen fölfalta az anyját. Napisten ekkor megkereste jóllakottan nyújtózó fiát. „Nem eheted meg az anyád!” – dörögte. Homlokát oly fényes tűzkorona övezte, hogy Leopárdisten nem tudott a szemébe nézni. „Én újrateremtem Holdanya testét, te pedig keress élelmet a földön!” – intette Napisten a fiát, és sugaraival figyelmeztetésül fekete foltokat égetett aranysárga bundájára. Napisten ugyanannyi ideig növesztette Holdanya testét, mint ameddig Leopárdisten falatozott belőle. Ezalatt Leopárdisten a dzsungelt járta, állatokat és embereket evett. Nem ízlettek neki annyira, mint Holdanya teste, ezért fölkereste az anyját, s szánalmasan könyörgött. Holdanyának megesett rajt a szíve. Leopárdisten ismét fölfalta. Ezt látván, Napisten újranövesztette hitvesének testét, Leopárdisten pedig elmenekült apja haragja elől, és megint a földön szerezte zsákmányát. Ez ismétlődik, míg világ a világ.

Taki okosan kérdez.
  Amikor a férfiak elejtenek egy leopárdot, megölik Leopárdistent?
 Dehogy! – mosolyog az öregasszony. – Nézz csak föl az égre, fiúcska! Ha így lenne, vajon elfogyna Holdanya? Leopárdisten számtalan formában él és járja a dzsungelt. Ha a vadászok leölnek egy leopárdot, csak az állat testét pusztítják el. Leopárdisten lelke halhatatlan, ezért új vadba költözik.
  Költözhet emberbe is? – kérdezi félénken Taki.
Az öregasszony kivár a válasszal. Ráncos arca már nem mosolyog, nyugodt, békés tekintetébe egy pillanatra mintha félelem költözne.
 Talán – károgja rekedtes hangon –, de az már egy másik történet.
Taki vonakodva sétál a kunyhójukhoz. Odabent megsimogatja az anyját. Számi a fia felé fordul a sötétben.
  Leopárdisten lelke emberbe is költözhet? – suttogja a fiú.
 Aludj, Taki! – csitítja Számi, de a gyerek szemeire még sokáig nem jön álom.
Másnap, amikor a férfiak vadászni indulnak, Taki megkeresi az öregasszonyt.
 Kérlek, mondd el azt a történetet!
 Melyik történetet? – csodálkozik a bába, akinek a szembogarában számtalan élet bölcsessége parázslik.
 Azt, ami arról szól, hogy Leopárdisten halhatatlan lelke emberbe költözik.
Az öregasszony nagyot sóhajt.
 Legyen – adja meg magát –, bár még fiatal vagy ehhez a meséhez. Tudod, mire való a lingád? – mutat a fiú ágyékkötővel eltakart férfiassága felé.
 Tudom – húzza ki magát Taki. – Ha férfi leszek Szuri jónijába nyomom, és gyerekeink lesznek.
   Ó – neveti el magát a bába. – Hát Szuri tetszik neked…
   Ő lesz a feleségem! – vágja rá a fiú. – Megbeszéltük!
  Akkor bizonnyal így is lesz – bólint az öregasszony, bár jól tudja, hogy a törzsfőnök Szurit a legkisebb fiának szánja. – Tudod, Leopárdistennek is van lingája, és használni is szokta.
  Úgy érted, hogy lányok jónijába nyomja? Istennők jónijába? – hökken meg Taki.
  Ha csak istenekkel hált volna… De nem így történt, bár apja, Napisten óva intette: „Ne vesd el a magod halandó emberben! Az istenek nem keveredhetnek a földiekkel!” Leopárdisten meg is fogadta, de szerelembe esett. Megkívánt egy asszonyt, lelkét férjének testébe költöztette. Éjszaka – hogy mindent látó apja meg ne tudja – magáévá tette a lányt, és nászukból élet is sarjadt volna, ha a csillagok istene el nem árulja őket. Napisten éktelen haragra gerjedt, fölperzselte a viselős asszony faluját, lángra lobbantotta a törzs kunyhóit, terményeiket, raktáraikat elégette, kopár pusztasággá változtatta a környéket.
   A fiát is megbüntette? – kérdezi Taki.
 Meg bizony! Leopárdisten keservesen megbűnhődött vakmerőségéért, hogy egy halandóba lett szerelmes.
  És milyen büntetést kapott Napistentől? – érdeklődik tovább a fiú.
  Nem tudni – mereng el az öregasszony. – De az apjától kapott büntetés az örökkévalóságig kíséri.

Taki szeretné tudni, hogy Leopárdistent milyen átokkal sújtotta atyja.
Este fölkeresi a törzsfőnököt. A falu fejének kunyhója előtt legkisebb fia, Kaluti őrködik, aki a wanák híres törzsfőnökéről kapta a nevét.
   Mit akarsz itt, Taki! – mordul rá barátságtalanul.
  A főnökkel szeretnék beszélni, Kaluti.
   Most nem lehet. Pihen. Öreg már.
 Tudom – bólogat Taki. – Többször látta, amint Leopárdisten fölfalja Holdanyát, mint bárki más a faluban. De akkor is beszélnem kell vele.
 Mit akarsz az apámtól? – méregeti gyanakodva a főnök fia Takit.
 Kérdezni szeretnék tőle valamit – feleli a fiú, aztán kis tanakodás után még kiböki: – Leopárdistenről…
  Kérdezd a bábát!
 Már beszéltem az öregasszonnyal, Kaluti, de ő nem tudja, amit én tudni szeretnék.
 Kérdezd tőlem! Hátha én ismerem a választ a kérdésedre. Sokat beszélgetek apámmal.
  Az istenekről?
  Róluk is…
– Jó – egyezik bele Taki. – Milyen büntetést kapott Leopárdisten az atyjától, miután lingáját földi asszony jónijába nyomta?
Kaluti elgondolkodik.
 Hallottam én is ezt a történetet, de apám nem tudta megmondani, hogy Napisten mire kárhoztatta a fiát.
   Vajon ki tudja?
   A faluban senki.
   Még a varázsló sem?
  Talán még ő sem – mondja Kaluti, és vastag ajka gúnyos mosolyra görbed. – De miért is foglalkoznál ilyen hiábavalóságokkal?!
Taki elkullog. Háta mögül fölhangzik a törzsfő fiának figyelmeztetése:
  És Taki! Kerüld el Szurit! Őt nekem szánta apám! Szuri az én asszonyom lesz!
Taki megfordul. Elönti a düh.
  Szuri sosem lesz a te asszonyod! Szuri engem szeret!
 Azért, mert neked van a legnagyobb lingád a faluban, még nem téged akar az összes nő magának! – irigykedik Kaluti, de tudja, a törzs valamennyi hajadonja Takit akarja magának. Taki annyira mérges, hogy megfeledkezik a titokról, a varázslóról és Leopárdistenről.

Taki vadászni megy.
Nem kedveli Kalutit, mert úgy gondolja, a törzsfőnök fia ellopja tőle a lányt, akit szeret. Még kétszer eszi meg Leopárdisten Holdanyát, és megtartják a menyegzőt. Taki a fogait csikorgatja, de nem szólhat semmit, amikor az öreg törzsfőnök – végtelen bölcsességében – Kalutival küldi a dzsungelbe. Taki lándzsát ragad, Kaluti fúvócsövet hoz magával. Az akaka majmok elejtéséhez ez a legjobb eszköz. A háló is megtenné, de annak használatához kevesek ketten. Összeszokottan mozognak, jól megtanulták a vadászat fortélyait. Szót sem szólnak; nem is szükséges és nincs mit mondaniuk egymásnak. Nem barátok, de nincs bennük gyűlölet. A falu életének rendje kereted ad saját létüknek. A törzsfő szava: a rend hangja.
A leopárd oldalról ront rájuk. Puha léptei nem keltenek zajt, a vad támadása váratlanul éri a két fiút. Kaluti a földön fekszik, mellkasába éles pengékként vájnak az állat karmai. A leopárd a törzsfőnök fiának nyaka felé kap, ám Kaluti még távol tudja tartani magától a vadállat szélesre tátott pofáját fúvócsövével. A nagymacska szemében az istenek fehér tüze lobog, atyjának, a Napistennek sugarai megcsillannak szemfogain. Taki kiabál, a leopárd megfordul, hátrahagyja áldozatát. Taki megveti talpát, lándzsája nyelének végét támaszkodó lábfejének feszíti. A leopárd elrugaszkodik, és a dárda keresztüldöfi a levegőben úszó állatot. Kaluti föltápászkodik, mély sebeiből patakzik a vér. Taki vastag leveleket tép, azokkal födi be a karmolások nyomait. Lándzsáját kirántja az állat teteméből, liánokat vág, összekötözi a leopárd mellső és hátsó mancsait. Kalutival rudat csúsztatnak lábai közé, és becipelik a bestiát a faluba. Útközben Taki azon gondolkodik, vajon most kibe költözik át Leopárdisten lelke.
Kaluti nem köszöni meg, hogy Taki megmentette az életét, de a törzsfőnök hálás. Taki bármit kérhet. Szurit kéri.

Taki vágya teljesül.
Szuri ragyog, a tánc hajnalig tart. Már hamvad a zsarátnok, amikor Taki – karjában asszonyával – átlépi bambuszkunyhójuk ajtaját. Leoldja ágyékkötőjét, de hiába tüzes csók, lágy simogatás, a nyelvek vad játéka, a kezek eleinte tétova, majd annál bátrabb tapogatózása, Taki hatalmas lingája, mint fáradt óriáskígyó pihen combjai között. Szuri megsimítja arcát, szemeiből a megbocsátás, a sajnálat és a bátorítás elegye süt, de ez megalázóbb, mintha szemrehányást tenne. – Majd a holnapi éjszakán… – suttogja Szuri, de Taki már nem is figyel rá, harag és tehetetlen düh köde homályosítja elméjét. Hátát fordítja Szurinak, és tajtékos álomba verekszi magát.
Újabb és újabb éjjelek jönnek, Leopárdisten már kétszer fölfalja Holdanyát, de Taki lingájába sem az öregasszony tudománya, sem a varázsló bűbája nem képes életet verni. Szuri próbálkozásai lankadnak, lelkesedése elfogy, csalódása határtalan, de nem mutatja ki. Taki e nélkül is érzi.

Taki vadászik.
Napkeltétől napnyugtáig. Néha fölnéz az égre, és átkokat szór az istenekre, akik hatalmas, de mihaszna lingával verték meg. Számolatlanul gyilkolja az akaka majmokat, a színes tollazatú madarakat, zebrákat öl le, pusztít mindent, ami repül, vagy négy lábon jár. Tombolása nem hoz megnyugvást.
Napisten már elhagyja a boltozatot, amikor fáradtan hazatántorog, nyakában aznapi zsákmányával. Kalutit látja kilépni a kunyhójából, és mikor megpillantja Szuri ragyogó arcát, már tudja, asszonya jóniját a törzsfő fiának lingája illette. Otthagyja Szurit, Kaluti kunyhójához siet.
        Gyere ki, Kaluti! – kiabál Taki. – Megmentettem a zebraszaros életedet, te meg megbecsteleníted az asszonyomat?!
A főnök fia kidugja fejét a kalyiba ablakán.
  Lásd, hiába van nagy lingád, ha tűz nem ég benne! – nevet Kaluti. – Tudod milyen lelkes az asszonyod? Kérdezd csak apámat! Ő is tud beszélni Szuri jónijáról!
És Kaluti röhög. Hosszan, hangosan.
      Megmentettem az életedet!
    Nem! Megaláztál és elvetted tőlem Szurit! Ennyit tettél! Inkább hagytál volna becsülettel meghalni Leopárdisten fogai közt, ahogy az a wanák legnagyobb főnökével is történt, akinek a nevét viselem! – ordítja a főnök fia.
Taki a törzsfőnök kunyhójához fut.
Dörömböl, de ajtót nem nyit senki. Előveszi hitvány lingáját, és arra használja, amire egyedül alkalmas. Vizeletének vastag sugara áztatja a törzsfőnök bambuszkunyhóját.

Takit harmadnap, alkonyattájt találják meg a dzsungelben.
Testén leopárdkarmok ejtette sebek, nyakán harapások nyomai. Taki saját vérébe fagyva fekszik a zöld aljnövényzeten, húsából már bogarak és élősködők lakmároznak.
A varázsló elhessenti a kövér húslegyeket, böglyöket, és letépi az amulettet Taki nyakából. Kibontja a parányi bőrzacskót, egy homokkőből faragott figurát ejt a tenyerébe. Pillanatig nézegeti a totemet, amely leopárdot mintáz, majd visszacsúsztatja a tokba. Jó lesz majd a következő újszülöttnek, aki isteni méretű lingával érkezik a világra. Leopárdisten mindig megtalálja a megjelölteket.
És próbálkozik az örökkévalóságig, de Napisten átkát meg nem törheti…



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése