A Hiány ölelése
Mindannyiunknak
szüksége van olykor az egyedüllétre: órákra, mikor letisztulnak érzelmeink. A
szívet tépő csalódások hatására viszont ezek az órák könnyen megnyúlhatnak, és
fájdalmas csendet hordozva örök hiányérzetet égetnek lelkünkbe. Kortárs
szerzőink lírai formában tárják elénk ezt az állapotot.
Vincze
Andrea Viktória
Virrasztó
Éjjel
meleg takaró a testem
–
nappal szélfútta, sápatag
esőkabát,
zilált
hajamba savas záporeső,
–
elhervad a reggel kidobott
szarkaláb.
Sárral
festett ház az üres téren,
fehér-zaj
az égen,
–
agyonsétált,
végtelenbe
tartó hegyek,
nappal
ébren alszom,
éjjel
ezer
szemével virraszt bennem
a
Hold,
s
a köztes létbe ragadt,
néma
félhomályban
körbebúsulják
a
hazug villanykörtét a legyek.
Keszthelyi
György
Időszámítások
Vasárnap
van a menetrend szerint,
valamelyik
arcod az ajtóban áll,
miként
azt a mosolygó,
kosztümös
halál
időnként
teszi.
Eső
permetez, a diófa ágon
egyetlen
bagoly huhog,
a
kert végében egyetlen korcs eb
üvölti
magányát a holdra.
Szanszkrit
csókod, sumér nektárod
ízére
hangolódnék,
azt
ajánlanám, menjünk a bálterembe,
mert
ez már egy másik történelem,
másik
nyelv, másik őselem,
tucatnyi
dekorált szeszély
piros
lámpás háza.
A
tükörből viszont vénülő arc
meredt
szeme figyel,
a
meggörbült alázat fénymásolata.
Hát
hiába várlak szmokingos hangulatban,
csak
klubokat látok, bandákat, galerit
és
meggyalázott illemhelyeket.
Székely-Máté
László
- Pokrócok -
megolvadó
viaszbábok
váratlanul
jött pofon
kiszáradó
vizesárok
esőverte
otthonon
szaladj
ki egy mentő elé
itt
egy torzó ott egy láb
áldozatok
mindenfelé
talán
lassít legalább
elmerengő
koldus pihen
harmadnapig
sokat vét
bátrak
élnek jó kégliben
ki
mossa meg rőt fejét
idejétmúlt
dogmákat vall
zsebredugott
kézzel jár
villamos
vár csendes zajjal
imát
mond vagy kiabál
szertefolyó
viaszbábok
éjszakázó
nővérek
csukott
szemmel szépet látok
földre
szállt a szentlélek
valahol
egy cinke dalol
nyárfák
mögött fekve két
leterített
pokróc alól
hallgatják
az énekét
Gősi Vali
Hiánydal
Vasmarokban
ziháló,
halkuló
szívemen
kérgesedett
sors-nyomokat pántol,
de
olykor – villanásra – gyermekké varázsol
a
szépre szomjazó emlékezet,
s
míg a múltból feltörő,
ifjú
ábrándok forrása alatt
cseppenként
kortyolgatok
sosemvolt
álmokat,
suttogó
hiány-dalokat
ringat
a távol.
Dvorák Etela
Félbemaradt
Képzeletem
az idő selyembolyhos
érintésében megrebben,
vihar viháncol,
fokról fokra szomorúbb
vagyok,
félelmemben katicákat
számlálok.
Hét.
Ezerszép.
Ma egyszerűen csak nem
akarom,
hogy szavaim megértsd,
hátam mögött
mosolyogsz,
gondolataiddal játszol,
félbemaradnak.
Tudod.
Pont.
Néha itt vagy.
Néha elmész, néha csak
elindulsz.
Néha mozdulataimban
rebbenek az éppen ma
tanuló
vadgalamb szárnyai.
Figyeltem, eléri-e az
ereszt,
elfáradt a szívem.
Félbemaradnak a nyár
ízei,
végig csorognak az
ujjaimon,
s te nevetve ízlelgeted
a maroknyi fekete szedret.
Édes.
Arany-Tóth Katalin:
Fényárnyék
Már nem akarok sehol
szivárvánnyá lenni,
elég vagyok a világnak
egyedül.
Magamnak és magamban
teremtem a békét
– kínomon a sorsom
húrja hegedül.
Titkaim megőrzik a
befalazott évek.
Tapossátok szét a
törmelékeit!
A változásban
állandóságot remélek,
s így-vagy úgy, de
megtart majd a büszke hit.
Már nem akarok felhők
szivárványa lenni,
elég vagyok csak
magamnak. Egyedül.
Jövőmnek és múltamnak
teremtem a békét.
Lépteimnek hídján
fényem árnya ül.
Zajácz Edina
Minden
egymásra hullik
Egymás tavaszára hullnak
a záporok,
miként koporsófedelekre
pereg
az ártatlan homok,
egymásra hullnak a
csókok a szánkról,
ahogy pocsolyába
érkeznek
a levelek a fákról,
simítás simítást takar,
mint tűnő lépteket
a félig látszó
útkanyar,
egymás kapujára hullnak
a percek,
ahogy az egyszerű
beszédet
érti a gyermek,
egymásra hullnak
ruháink az ágyon,
hogy minden kígyómarás
egyformán látsszon.
Lehajtott fejű angyalok
takarják az arcom.
Sylvester Anita
Összetört szívben
Összetört
szívben szilánkok csörömpölnek
lehullt
sötét csillagok az utcakövek
éber
álmot feketével telít az éj
ahogy
az elalvó nőt a szunnyadó kéj
vajon
mik maradnak tegnapból a mának
amik
bomló egünk alatt nem is fájnak
szenvedésünk
teliholdja sarlóra fogy
benne
csitítgatjuk a gyermek holnapot
ami
bennünk megint meghalt azt temetem
sírba
száll vele minden elmúlt szerelem
tiszta
érzések úsznak vérben és sárban
csak
a telet látod akkor is ha nyár van
P.
Pálffy Julianna
haragvó hitem
most
avult
árnyak bolyonganak
fejed
felett
smirgli
bársonyával
etetnek
kíméletet
s
te folyamatosan nyeled
bensődet
hideg rázza
bomlik
a felépítmény
koordinátát
vált a váza
dönteni
fáj
gubancolódnak
az illatok
széna
vagy szalma
választását
etikátlan gúzsba
kényszerítik
csalódott
csontra fogyott
gondolataid
„magad
uram” asztalra
holtan
kiterítik
galamb
csőrében olajág
te
fested képzeletre
nemesen
egyszerű lenne
nevetve
szaladni el
átugrani
éltető semmiségeken
de
itt összekulcsolt ujjak közt
templomok
csendjében
csorog
a végtelen
lélekőr
nincs sehol
igazából
birkákat terelget
a
végeken
Márkus László
alkony
alkony
magasabbra
törni nincs többé erőm
a
parnasszus orma oly messze van
szárnyszegett
pegazusom velem vénül,
nem
tud repülni már baktatni is alig
szövegeimből
szemétdombot formál a sors
töppedt
tetejéről bámulom a nyugvó napot.
Képforrások:
Nagyon köszönöm a lehetőséget. ❤️ V. Andy
VálaszTörlésHálás szívvel köszönöm, hogy itt lehetek ebben a minőségi vers-válogatásban.
VálaszTörlésKöszönöm a megtisztelő hívást ezúttal is és szeretettel gratulálok minden kedves szerzőtársamnak.
VálaszTörlés...szerettem itt lenni és olvasni szép soraitokat! Gratulálok neketek, szeretettel!
VálaszTörlésElidőztem,szerettem itt lenni,köszönöm. Gratulálok a résztvevőknek!
VálaszTörlés