Bacsai Gábor: Jobb ma egy pókláb, mint holnap nyolc

megosztotta: Heléna Szilágyi






– Miért?! – Peckes Zeljin átkozódva rúgta arrébb a követ, és az kettőt pattanva halk csobbanással merült el az útszéli ingoványban. Lassan már egy holdkelte óta szidta megállás nélkül legnagyobb riválisát Gorbilt, azt a gennyes, undorító, nyápic alakot, amiért pofátlanul elorozta előle Sittucus ereklyéjét, a szent és szőrös póklábat, és az azzal járó kiváltságokat. Pedig a Pókharapók goblintörzs vezetői jogarát Zeljin nemhogy megérdemelte volna, de a törzsfőnök egyetlen fiaként egyben jogos jussa is volt. Ez a bosszantó, ám rendkívül kellemetlen helyzet úgy marta a lelkét, mint a nyári hunyópók mérge. Ami ez után következett, arra még visszaemlékezni is rossz volt. Úgyhogy, ha lehetett, kerülte a témát. Minden alkalommal amikor pedig eszébe villant az eset, átkozódott egy sort, és belerúgott egy kósza kőbe vagy göröngybe, attól függően, épp mi került az útjába. Nem válogatott különösebben, a göröngy az göröngy volt, Gorbil meg egy anyaszomorító rohadék! 


Ilyenkor pár órára rendbejött, hogy azután dupla erővel harapjon a szégyen és a megsemmisülés, a pórul járt goblin egyszerű és haszontalan lelkébe. Azonban Sittucus mindent-látó nyolc szeme figyelhette őt a végtelen hálók mélyéről, mert az önvád és a lelkimarcang csak-csak visszatért. Nemhogy óránként, de már fél óra nyugta sem volt tőle. Így újra belekezdett végtelennek tűnő litániájába: korholta a Pókharapók törzsét, álnok volt-barátját, az életet, és leginkább magát, amiért ilyen vak volt. 

– Miért?! – sóhajtotta Zeljin. Majd, mint eddigi vándorlása során sokszor, már jó előre kinézte vérmes bosszújának tárgyát. Az álnok kőre képzelte kenyeres pajtása arcát. Hosszú, lelógó fülek, kiugró, karvalyszerű, állandóan taknyos orr, és a mélyen ülő, vizenyős szemek a bozontos szemöldök alatt. A selymes és dús szakáll fölött húzódó gúnyos vigyor pedig ugyanaz volt, mint mikor örökre kiátkozta szerencsétlen Zeljint szeretett mocsárbeli falujukból, Arachonból. Se kényelmes fekhelyként szolgáló selyemhálóját, se kitinpáncélból készült pajzsát nem hozhatta magával, csak hű fegyvere, a csáprágó tőr maradhatott nála, meg az a hasztalan, ideg nélküli íj, amit a Szent Hegyen találtak. Bezzeg Gorbil milyen jól járt! A gyűrű, amit elorzott előlem végtelen hatalommal ruházta fel, és olyan testszőrzetet növesztett, amilyenhez kedve volt. Többek közt ennek is köszönhette győzelmét, és Fortyogó Fazék döngetni-való lánya, Fizzbumm farát! 

Ezen emlékekre Zelin még nagyobb dühbe gurult, és nekifutásból bikázott bele az áruló Gorbil-képű kőbe, ami legnagyobb meglepetésére legalább akkorát ordított, mint a kiátkozott goblin. 

– Aúúúú! – kiáltotta a kő és Zeljin majdnem egyszerre. Mindketten fennhangon sérelmezték az erőszakos atrocitást, Zeljina bütyke miatt, a másik meg ki tudja mi miatt. 

Pár perces, szabadon bemutatott törzsi tánc után a goblin fájdalmasan leeresztette a lábát. Nagyujján a retkes körmöt épp csak zöldes bőre tartotta, és furcsa szögben állt a többihez képest. Nagy fújtatás és pár cseppnyi krokodilkönny után a helyére igazította a csálé testrészt, és nem átallotta a világba sírni bánatát: 

– Miért? – szaladt ki száján ma immár sokadjára, és visszhangja nem késlekedett sokat ennek megismétlésével. A goblin sunyin körbenézett, de a Farkas-mocsár ezen szeglete csendes volt. A szél erőtlenül sodorta a bomló tőzeg szagát a levegőben, és a délutáni napból még jó néhány óra volt hátra sötétedésig. Nem látva más ellenfelet, mint a kődarabot, előhúzta csáprágóból készült kését és azzal förmedt az akadékoskodó buckára: 

– Te meg mit feleselsz? 

– Áááá, semmit goblin uram! Csak éppen próbálnám felhívni figyelmét kellemetlen helyzetemre. 

– Hogy mi van? – Peckes Zeljin, immár kevésbé peckesen, mint inkább sántítva járta körbe a „követ”, bőszen keresve jobb lába ádáz ellenfelének beszélőkéjét. 

– Erre, erre mösziő büdös, erre vagyok… 

– Mösziő? Há’ hogy merészelsz gyalázni engem, te, te...kő! – azzal rúgásra emelte a lábát, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Egyrészt a lábikrája még fájón sugározta az előző balul elsült jobbost, másrészt meg a francnak se volt kedve birokra kelni egy ilyen nevetséges valamivel. Ha ezt a falubeliek látnák, hogy ő, a sokra hivatott Zeljin, Kaffogó Snothejm dicső fia egy ilyen nevetséges csatába keveredik, akkor oda lenne a nem létező jó- és lápba tiport rosszhíre. Ezért hát goblinunk félretette minden eddigi dühét és felháborodását, majd csipa-tarkította sárga szemével jobban megfigyelte a szószátyár „követ”. Mert, hogy Zeljin kurta lábával nem követ talált el, abban most már biztos volt. Kellett egy kis idő, míg kiszúrta a mocskos ábrázatot a porlepte sisakban. Bizony egy fej volt az, amit ő kőnek nézett, és nyakig volt merülve a mocsárban! 

– Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte őszinte meglepetéssel, és a választ meg sem várva jókorát köpött az álcázott valaki vagy valami szeme közé. Érzésből, amúgy első blikkre saccolta meg azt, hogy a tisztítónyál hol lehetne a leghatékonyabb. Mindezt persze jóindulatból tette, csak hogy tisztábban láthassa a bajba jutottat, mellesleg a „mösziőzés” végett is jól esett a kicsinyes bosszú. 

– Hogy a tavi nadájok húzzanak a nádszálvékony... – eddig jutott a felháborodott hang, és már érkezett az újabb „áldás” a ragyásképű, zöld vakarcs felől. 

– Értem én, értem goblin uram, most már tiszta a dolog! 

– Te csak azt hiszed, hogy tiszta! – azzal egy utolsót sercintett, és kérges tenyerével vikszolni kezdte a sáros fejet. Először az ádázul lobogó, skarlátvörös szemek, majd a karcsú, szinte nemes vonású arcél, és legvégül a fényesen csillogó, csepp formájú sisak vált láthatóvá. 

– Pföj, de randa vagy! Há’ te miféle szerzet vagy, és mi a Sittucus hálóját keresel itt a földben? Tán valami beszélő, mocsári krumpli vagy? 

– Goblin uram látványa hasonló érzésekkel tölti el belsőm, így megnyugtatom, az Ön gyomorforgató látványától jómagam sem kápráztam el. 

– He’? 

– Akarom mondani goblin uram, én csak egy bajba jutott tündérfi vagyok, aki sajnálatos módon ilyen sorsra jutott. – csicseregte éles hangon a vikszolt arc. 

– Akkor már ketten vagyunk. Hiszen jómagam – a nagy Peckes Zeljin – is rábaftam. 

A kép forrása

Ezzel abbahagyta a koszos arc suvickolását, és mind az egy-ötvenével kihúzta magát – bár most csak egy-negyvenhat lett, mert sajgó jobbja nem engedte kiteljesedni –, majd fancsali képpel befejezte a mondatot: 

– Hátba fullánkoltak, ellenem fordították a csáprágót, és ragadós hálóba csaltak. Majd mintha nem lett volna elég, még meg is szégyenítettek! 

– Szörnyű ezt hallani egy ilyen legendás hős szájából, mint ön, kedves zErvin. De… 

– Zeljin! – vágott fene nagy önsajnálat közepette a tündér szavába. 

– Jól van, zErvin, de… nem vetné latba áldásos tevékenységét, folytatván a kiszabadításomat? 

– Zeljin vagyok, te beszélő krumpli! És különben, is miről hadoválsz itt nekem? Gyorsan is beszélsz, meg aztán nem is nagyon érdekel… 

– Mondom… ez roppant sajnálatos! – lassított le a csapdába esett, és immár jóval óvatosabban fogalmazva tette hozzá: – Nem akar kihúzni? Éppen mocsári répát gyűjtögettem, mikor véletlenül megcsúszott a lábam, és ebben a víziürge lyukban kötöttem ki. Kérem, essen meg az a rút, ragyás szíve egy magamfajta apró, csodás lényen! 

– Oszt mér esne? Az efféle apró, ámde csodás lények rettentő finomak szoktak lenni! Pláne barlangi poszméhek mézébe forgatva, nyársra szúrva, két óráig füstölve szil-, és bükk avarral. 

– Öööö… – szeppent meg az eddig vidámnak látszó lény, és mintha még beljebb is húzta volna fejét a sárba. Majd mikor rájött a szomorú tényre, hogy nem tud elbújni az őt egyre nagyobb érdeklődéssel, avagy étvággyal figyelő goblin elől, gyorsan témát váltott: 

– Mit is mondott, hogy esett meg az az égbekiáltó csúfság önnel, ó nagy zErvin? 

– Zeljin! Hát mit nem értesz ezen, krumpli? Viszont abban igazat kell adjak neked, hogy valóban a csillagokig kiáltó szégyen ért. Tényleg akarod tudni, vagy csak … 

– Majd meghalok a kíváncsiságtól zErv...goblin uram. 

– Jól van, krumpli! Ha tényleg ilyen kíváncsi vagy, elmesélem. Helyezkedj el kényelmesen. Ja te már túlhelyezkedted magad – göcögött a saját tréfáján a megmentő-felfaló goblin, leült az út szélén, és óvatosan kinyújtotta fájós bütykét, közvetlenül a tündér arca elé: 

– Hát az úgy történt, hogy harcossá avatásom napján jól bezabáltam a Nyolckarú Hálófonó Révülésből, a Farkas-mocsár legfinomabb petepörköltjéből, és majdnem szétdurrantam. 

– Ez egy nagyon sajnálatos majdnem lett volna – kottyantotta közbe a vékony hang. 

– Bahh! – legyintett a goblin. – Ilyen csúfság még sohasem esett meg velem! Sőt, egyetlen Pókharapóval sem! Na szóval, a perkelttől nagyon furcsa álmot láttam. Fortyogó Fazék, törzsem nagy tiszteletben álló, és még inkább kupánlapító sámánasszonya látó-álomnak hívta. 

– Micsoda meglepetés! Ez aztán hatalmas fantáziára utaló, velős elnevezés. – Zeljin morcos pillantására a tündér csendben maradt. 

– Mint tudod, errefele van a Farkas-mocsár eleje, vagy vége, attól függ merről nézzük. Középén azzal a nagy, kopár heggyel, amit a Lápjárók, azok az emberfattyú vándorok régóta próbálnak meghódítani, de hiábavaló az igyekezetük. Szóval, az a másnak haszontalan kőrakás – itt Zeljin szándékosan megnyomta a hangját – a Pókharapóknak, nekünk, azaz már csak nekik, Szent Hely. 

A goblin várt egy kicsit, mintha hatalmas titkot árult volna el, de a hatásszünetet csend követte. A tündér nem kommentálta újabb epés megjegyzéssel. 

– Egyszóval Sittucus Potrohának nevezzük. Bálványunkról, aki egyben istenünk is, a nagy és rettenetes PoecilotheriaSittucusról kapta a nevét, aki, ha hinni lehet a szagló, fogatlan ősöknek, ezen a helyen pihent meg. Porontypottyantásból, és leginkább fáradtságból. Mert, bizony az Őspók olyan végtelenül gonosz meg ravasz volt, hogy csak na! És ez bizony nagyon fárasztó dolog tud lenni! Én már csak tudom! A mérhetetlen sok idő végül jól betemette kosszal, porral, meg mindennel. Pont, mint téged! Csak ő egy pár évszázaddal régebb döglött le oda, mint te ebbe a lyukba, krumplikám. 

Az említett tündér nagyot sóhajtott és a szemét forgatta. Egyrészt a pár centire levő retkes lábtól, másrészt a goblin legendák felidézése sem volt igazán ínyére, lévén mindegyik valami húdeszörnyű és rettenetes ilyen-olyan hősről vagy rémről szólt. Sajnos azonban kénytelen-kelletlen érdeklődést színlelt, mivel nem igazán bővelkedett a bőrét megmentő hősökben. Ha jobban megnézzük, ez a csúf, zöld teremtmény se nagyon hajlott rá, de a tündér bízva a Reggeli Harmatban tovább ösztönözte. 

– És mi történt ez után? Mit álmodott az életemet megmentő hős goblin? 

– Nana, ne siessük el a dolgot! Mármint ezt a megmentősdit, mer’ könnyen felfalósdi lehet belőle, ha sokat jártatod a levélzabálódat! Ott tartottam, hogy épp a Potrohról álmodtam, sötét barlangokról, amik mérhetetlen kincseket és édes, zaftos létől duzzadó cukorpókokat rejtenek. Tudod, … mit is mondtál, hogy hívnak, krumpli? 

– Sajnos nem volt még alkalmam bemutatkozni, hisz nagysága dicsőítése legalább annyira lefoglalta, mit sanyarú sorsa kivesézése. Ha igazán érdekli Lifír’trallalionHiranethAutrishNosvaeth-nek hívnak, a messzi Anórielhoy birodalomból származom, és ereimben Midias’trallalionHir… 

– Jól van, jól van! Elég hosszú és feleslegesen kacifántos neved van, te krumpli! – fojtotta a végeláthatatlan nevek citálását a tündérbe Zeljin. Majd gondolkodó képet vágott, próbálta emlékezetébe idézni az előbb hallott hosszas bemutatkozást. Az első névvel próbálkozott, ami eszébe jutott: 

– Szóval Trallalának hívnak? 

– Fogjuk rá – biggyesztette le a száját a tündér, majd késve hozzátette: – Csekély értelmű egyed lévén nem óhajtom, hogy megjegyezze teljes nemesi és birodalmi kiváltságokkal járó nevem, és a már-már eposzi magasságokba emelkedő őseim nevét. Viszont kicsit sértő az akcentusa, és az, ahogy nyelvbe töri az én szeretve tisztelt apám, testvéreim… 

– Nekem a Trallala pont megfelel. Ne strapáld magad, levélzabáló! És még mielőtt újra belekezdenél a Sittucus tudja, milyen és honnan jött senkiháziak hosszú sorába, ha nem baj, folytatnám sanyarú szenvedésem történetét. Vagy akár el is mehetek. 

Lifír’trallalionHiranethAutrishNosvaeth – akit a barátai csak Lifírnek szólítottak –, úgy érezte magát, mintha egy tudatlan levéltetvet akarna a hamiskártyázás fortélyaira megtanítani. Vékony arca először piros, majd lilás színezetre váltott, és cseppnyi orra alatt szitkokat morzsolt egy bizonyos büdös, póklakmározó, tetves irhájú, retkes-fülű goblinfajzattal kapcsolatban, de egy perc nem sok, le is nyugodott. Vonásai kisimultak és negédesen szólt a fülét egykedvűen turkáló potenciális megmentőjéhez: 

– Ó, nagy zErvin, ne haragudjon! Nem akartam hatalmas elméje sziporkázó szárnyalását félbeszakítani. Bocsásson meg kérem, maradjon, meséljen! Akár retkes tappancsát is jobban az arcomba dughatja, hogy lába illatozóan fanyar szaga könnyeim fakassza. 

– Jól döntöttél Trallala. Egyelőre nem eszlek meg, mert tulajdonképpen jópofa kis krumpli vagy, csak sokat beszélsz. Lehet, meghallgatom majd a te nyomorúságodat is, de elsőként és mindenek felett az enyimé van soron. 

– Meg se fordult a fejemben az a kósza gondolat, hogy netán az én bajom fontosabb lenne az önénél, nemes goblin uram. Jól elvagyok ebben az ürgejáratban, a mocsárban hemzsegő piócák is már-már jólesően szívják ki utolsó csepp nemesi vérem. Ráérünk, persze meséljen, ó, nagy zErvin! 

– Zeljinnek hívnak még mindig, de mivel én se tudtam megjegyezni a te lehetetlenül hosszú neved, így már nem is erőlködőm tovább azon, hogy te megtanuljad az enyémet. Bár a Zeljin sokkal, de sokkal jobb! Na szóval, látó-álmom épp jó alkalom volt harcosi és egyéb nagyszerű rátermettségem bizonyítására a törzs felé. Arról nem is beszélve, hogy tőzegbe fingó korom óta vágytam Fortyogó Fazék lányának, Fizzbummnak farára, és nagy tőgyeinek gyömöszölésére! 

– Megkímélhetne a nedves részletektől, ó goblin hősöm, mert éppen szegény jómagam is nagy szipolyozásban veszek részt. Földbe ragadt felem sajog, és lüktet, már alig élek, és nem igazán vágyom a magafajta goblin hős régi, kamasz vágyainak megismerésére. 

Zeljin meg se hallva Lifír panaszkodását a bárányfelhőkkel tarkított eget bámulta, és közben lustán vakargatta beesett hasát. Majd mikor a tündér elhallgatott, ismét belekezdett tragédiájába: 

– Ezüst pókfonalat láttam, Trallala. Képzeld, másnap mikor felébredtem, már láttam az utat. Azt az utat, amin végigmenve törzsfővé leszek; enyém lesz vele Sittucus Lába és hatalmas gazdasággal halmozza el a Pókharapók törzsét. Erre a goblint-próbáló kalandra legjobb fegyvertársamat, Kopasz Gorbilt vittem magammal. Régóta volt barátom, és számtalanszor húztuk ki egymást a csávából, így megbíztam abban a szemétládában. Mint később kiderült, pókot melengettem a mellyemen. Elindultunk megmászni a hegyet, az álmomban látott pókfonál mentén haladtunk. Elkerült minket a baj, megúsztuk a mocsári trollokat, és az éhező vérmedvéket is. Nyilván csakis miattam lehetett ez, mert én láttam az utat! Érted, Trallala? 

– Nyilván csak Ön, a nemes goblin járhatott túl eme éles eszű és roppant furmányos ellenfelek bonyolult és minden logikát mellőző taktikáján. Na de kérem, mesélje tovább zErvin uram, mesélje! Epekedve és vér-folyatva hallgatom eme remek hősi tettet! 

– Hallom ám Trallala, hallom! De most nem érdekel, hisz a kellemes emlékeket a te csivitelésed se tudja elrontani. A mellig érő, zavaros mocsáron két nap alatt vergődtünk el Sittucus Potrohához, majd egy nap másztuk meg a kopár hegyormokat. Csenevész bokrokon kaptattunk egyre feljebb és feljebb, sértetlenül átkeltünk egy folyammá duzzadt vízmosáson, míg végül elértük azt a kürtőt, amibe az ezüstösen csillogó pókfonál vezetett. Mivel a mélységét nem tudtuk megsaccolni, így azzal az aljas mocsokkal összecsomóztuk köteleinket. Én nagylelkűen előre engedtem Gorbilt, mert mindig is erősebb karja és biztosabb állása volt, mint nekem. 

– Ó, zErvin, maga ismét micsoda nagylelkűségről tett tanúbizonyságot! A legjobb barátját előre engedi a halál torkába? Ez aztán a gavallérság, igazi hőshöz, mit hőshöz, lovaghoz méltó viselkedés. Bárdok fogják zengeni e tettet, városok borulnak térdre… 

– Trallala… 

– Bocsánat, kicsit belelovaltam magam az Ön kétségkívül nemes és szemkápráztató kalandjába. 

– Tényleg ennyire szereted hallatni a hangod, tündér? Mert akkor beszélgess magaddal, én elmegyek! – mondta sértődötten a goblin, és lassan talpra kecmergett. Kissé nehezen ment, mert fájós jobbjára alig tudott ránehezedni. Nagy szenvedések árán talpra küzdötte magát, és már várta a tapsot, de a mocsárba ragadt tündérnek épp nem volt szabad keze megünnepelni a Farkas-mocsár fő attrakciójának is beillő műsorszámot. 

– Ne haragudjon, kedves és általam igen becsült Zeljin, kérem ne menjen el. Túlzásba estem, de befogom a levéllesőm, és csendben maradok. Csak kérem, ne menjen el! 

– Jól van, de még egy rossz szó, vagy egy közbe-kotnyeleskedés, és megnézheted magad! Itt hagylak és azok a nyamvadt piócák kövérre híznak a ványadt húdenemesi és húdehosszantartómittoménki véred szívva! Pár nap múlva meg visszajövök, kiáslak és megsütlek hamuban, a csontjaidból kiszopogatom a velőt, és akkor én is húdenemes leszek. Hacsak nem kapok tőled hasmesést, ennyi szófosás után nem csodálnám... 

– zErvin, ne már! Te nagyon gonosz vagy, azonban értem a célzást. Befogom és készségesen hallgatlak! Ígérem! Tündér becsszóra! 

A goblin lassan sántikálva a nádas közti mocsári napraforgóst vette célba, és ott ráérősen könnyített magán. Közben szóra se méltatta Lifír segélykiáltásait, amik egy goblin hős nemes tetteit hiányolták. Gugoltában megfontolva tépte közben a vastag szárú mételyfüvet, és néhányat maga mellé rakott. Mikor dolgával végzett, felnyalábolta a legszebbet és visszafelé akkurátusan szaggatni kezdte. Ahogy elégedett lett a végeredménnyel, immár kevésbé látványos mozdulattal – inkább nagyobb puffanással – lerogyott, és a tündér szájába tömte a méretre szabott levelet. 

– Így ni. Ez ideiglenesen megteszi. – Mondta elégedetten és elvigyorodott, látni engedve szájában a hegyes fogak hiányos erdejét. – Úgy is levélzabáló vagy! Ha nem ízlik, így jártál. Ne mond, hogy kőből van a szívem, és nem adok enni. Addig is csendben maradsz, és befejezem a történetet. Amúgy is a vége felé járunk már. 

– Möof, möopf, roöfadfmoög – csámcsogta Lifír, de csendben maradt. 

– Szóval – a goblin elhallgatott kiélvezve a csendet –, Gorbil nagy nehezen beszuszakolta magát abba a kürtőbe, de megszorult a dagadék, így csodás jobbommal rá kellett segítenem. Végül aztán csak bejutott az akkori legjobb barátom, most már legnagyobb ellenségem a kürtőbe és a hangokból ítélve el is indult lefelé. Jó ideig semmi sem történt, csak a kötél rángatózott, majdnem olyan vadul, mint a képzeletemben Fizzbumm feneke. Vártam, és vártam, de bizodalmam egyre fogyott. Lehet, hogy az a sunyi rohadék nagylelkűségem kihasználva minden jót begyűjt és nekem, az ünneplésre váró hősnek meg nem hagy semmit? Lehet, hogy míg én itt várok az a disznóképű, kopasz ogreivadék lelép egy másik járaton keresztül? Ilyen és ehhez hasonló kétségek jártak a fejemben, mire rávettem magam a behatolásra. Amilyen gyorsan csak tudtam benyomakodtam a résen és a kötelet fogva lefele csúsztam. Valahol a kötél felénél tartottam, mire a szemem hozzászokott a sötétséghez, és ahogy kitisztult a látásom abban a pillanatban le is esett az állam! Mindent ragacsos nedvtől csöpögő pókháló borított és azon különböző nagyságú – a körömnyitől az öklömnyiig – cukorpókok mászkáltak. Olyan volt, mint Sittucus Édenkertje. Ennyi csemege akár egy évre elláthatta volna nyalánksággal az egész Pókharapó törzset. Gondolgathatod Trallala, mit éreztem! 

– Goöndoölöf, poöff… 

– Bizony, bizony krumplikám, egy olyan kiaknázatlan arany, azaz cukorbánya volt abban a kürtőben, aminek a létezéséről csak én tudtam. Pontosabban akkor már Gorbil is tudta, de a szörnyen csábító pókokat látva el is feledkeztem erről. Csak Fizzbumm fara lebegett a lelki szemem előtt. Az, hogy miként csúszik, vonaglik előttem a porban, csakhogy újabb cukorpókkal ajándékozzam meg. Mögötte pedig az egész törzs sírva rimánkodik az ízletes desszertért, és én, Peckes Zeljin mindenkinek adtam, nem voltam zsigír. A vízióm tovalebegett, mert egy óvatlan pillanatban még kapaszkodni is elfelejtettem, és mire észbe kaptam vagy nyolc lábnyit zuhantam a mélybe. Szerencsémre, ezek a pókok erős, kemény hálót szőnek, amibe hála a Nyolcszeműnek bele is akadtam! Több helyen felsértette szeretett, hősi bőröm, azonban én nem foglalkoztam vele, mert megláttam a valaha-volt legnagyobb, legzaftosabb, legínycsiklandóbb pókot. Mintha magának a nagy és rettenetes Sittucusnak lett volna az egyik leszármazottja. Akkora volt, mint a fejem, és a potrohából ragacsos lé folydogált. A kürtő sötét sarkába húzódva lapult, és mind a nyolc szemét rám meresztette. Farkas azaz pókszemet néztünk egymással, hallottam a hangját a fejemben, kérlelt, hogy arassam le. 

– BoöftosvaoögyoökbeöonnoeöhoögycsaöokÖoonreoövoört! 

– Nem kis szenvedések árán kapaszkodtam vissza a mocskos szemét Gorbillal rögtönzött hágcsón, és elkezdtem lengeni. Ide és oda. Egyre közelebb és közelebb jutottam, és mivel mindkét kezem lefoglalta a kapaszkodás, hát a számmal próbáltam elkapni Minden Cukorpókok Öreganyját. Mert, hogy Ő volt az! Ebben olyan biztos vagyok Trallala, mint ahogy itt ülök! Ezt minden Pókharapó goblin megtanulja még zölden taknyozó korában, hogy Sittucus hatodik petéje volt az első Cukorpók. A Nyolcszemű csakis azért teremtette így ezt a porontyát, hogy nekünk, kedvenc és egyetlen híveinek a kedvére tegyen. Hisz mi, ők, na érted… szóval az idők kezdete óta imádtuk a Rettenetest, azóta minden teliholdkor áldozatot mutattunk be neki. Általában állati-, vagy büdös emberfattyú vért folyattunk a pókbőr oltáron, de kivételes alkalmakkorelf vagy hozzád hasonló tündérfajzatok vérét is. Meg kell mondjam Sittucus nagy rajongója a szárnyas nyafka tündérvérnek! 

– Kaoöpraoözatoös, alljoönbeoöaoösoörbat, pfoöf. 

– Kicsit elkalandoztam, de inkább gyorsan folytatom, mert a leveled nyammogásával túl jól haladsz. Ott lengtem a hálók között, a sötét kürtő mélyén és már csak egy nyelvnyi választott el, hogy Minden Cukorpókok Öreganyját megszerezzem, mikor… Az a kacskalábú pókürülék, Gorbil, megrántotta a kötelet, és én hiába vetettem latba minden általam ismert hősi mozdulatot, akaratom ellenére úgy kenődtem fel a kürtő falára, mint az a bizonyos sokszor megemésztett zöld bogyó egy kiadós hasmenés után! 

– Hoöhoöhoö! 

– Viccesnek találod Trallala? Pedig nagyon nem volt az! Betört az orrom, meglazult vagy négy fogam, és megpattanva a hálókon pofára estem. Akkorát zúgtam, hogy a hegy belerengett! Fájó tagokkal tértem magamhoz, és megvallom neked goblinosan krumplikám, elpityeredtem. Mondanom sem kell az esés szörnyen érintett, de a szívem igazán azért a pókért fájt! Felnéztem a magasba, és csak annyit tudtam kinyögni: – Miért? Miért? Miért? Nagy világfájdalmamban nem vettem észre, hogy körülöttem kivilágosodott a barlang. Mikor az első tűznyelv belém mart akkor esett le, hogy az a szukafattyaGorbil meggyújtotta a kötelet, és vele együtt lángolt a cukorpókok kincset érő kürtője is! 

– Szoörnyoötraoögéoödioö! 

– Bizony, bizony! Fájt a szívem, a pofám, és veszélyben voltam. Kemény munka a goblin hősi élet! – helyeselt Zeljin, és amúgy barátilag megveregette a tündér fejét. Kérges tenyere sokszor csattant a cseppforma sisakon, minek következtében Lifír fogai összekoccantak és a lapulevél száras része, amivel ezidáig küzdött, lecsúszott a torkán. Azaz csúszott volna, ha keresztbe meg nem akad! Szegény tündérfinek, mintha nem lett volna elég, hogy a mocsár foglyul ejtette, és egy büdös goblin alkalmilag lelki támasznak használja, de most még fuldoklott is! Harákoló hangot hallatott, és nemesein fehér vonási alkonyi színezetet vettek fel. 

– Hörg, hörg.. 

– Nagyon hasonlóan vettem én is akkor a levegőt Trallala! Nem gondoltam volna, hogy ennyire beleéled magad a mesémbe. Talán bizony olyan jó mesélő lennék, hogy igricnek vagy bárdnak kéne állnom? 

– Höülye! höörg, Segítsél mer’ menten…hörg...megfulladok! 

– Úgy biza! Hasonlóan éreztem én is akkor magam! De hamar rácsobbantam, hogy könnyen az összes fogam ott hagyhatom, – nemcsak azt a négyet – hála kenyeres pajtásom árulásának. Így hát felpattantam, és jobban szemrevételeztem a környeztem. Elvégre akkora fény volt, hogy majd kisütötte a szemem. Néhány füstölő pókdögöt zsebre vágtam elvégre üres kézzel nem járja eljönni egy ilyen cukorbányából, és a kijárat felé vettem az irányt, vagyis arra amerről a huzatot éreztem. Kevésbé hősies legendákba illő menekülésemet nem részletezném, elég legyen annyi, hogy hirtelen vége szakadt, mert – aznap immár sokadjára – újra pofára estem. A lábam beleakadt egy íjba, minek következtében akkorát estem, mint a legnagyobb szélben Kondás Brigfug ól ajtaja. 

Peckes Zeljin ezután méltóságteljes hallgatásba burkolódzott, adózva a szomorú emléknek, és mintegy várva a hallgatósága sajnálkozó reakcióját. A tündér azonban jottányit sem figyelt a goblinra, éppen saját haláltusájával volt elfoglalva. Akárhogy kaparta, és reszelte a torkát a fránya szár nem akart mozdulni, és imigyen az éltető levegő egyre csak fogyott. 

– Segítsmárte …hörg…rútvarangy! Hörg! 

– Namivanmár? Te meg mit fuldokolsz? Már végeztem azzal a résszel, most épp sajnálnod kéne… 

– Most épp…hörg…nem érek rá…mert mindjárt kimúlom…hörg… te hülye, vaksi pókivadék! 

– Na ne mond már! Biztos túl mohó voltál! Ismerem ám a hozzád hasonló beles fajzatokat! Behappoljátok a finom falatot, és aztán felpuffadtok, és egyből a halálotokon vagytok! Én meg mesélhetem a sanyarú sorsom! 

– Te tényleg…hörg...ilyen idióta hörg…vagy?! 

Zeljin jobban szemügyre vette a tündért. Valóban nem úgy festett, mint aki megjátszotta a rosszullétet. Elgondolkodva beletúrt az orrába, majd nagyot sóhajtva nyúlt az elaléló Lifir szájába. Egy darabig elmatatott és nagy nehezen megtalálta a baj forrását, azt a félig megrágott szárdarabot, ami a tündér „nagy mohóságában” a torkán akadt. Diadalmasan kihúzta magát, és az égbe emelte a megtépázott mételyfüvet. A fanfárok tülkölése ugyan elmaradt, helyette csak néhány béka kuruttyolt, de ez nem számított, mert a goblin – talán életében először – igazi hősnek érezte magát! 



– Jobban vagy, tündér? 

– Igen, már igen! Köszönöm önnek, zErvin, mind a megfullasztásomat, mind pedig a megmentésemet. Csak egyszer szabaduljak ki innen, én olyan hálás leszek…. 

– Nem kell nekem semmiféle hála, te krumpli! Inkább csak befejezném ezt a történetet, mert lassan már az elmesélése is hasonló szenvedéssel jár, mint amit átéltem. A kis haldoklásos műsorod előtt ott jártam, hogy épp hősiesen elmenekültem a cukorpókok barlangjából, de véletlen elbotlottam ebben a fránya íjban. – emelt magasba egy krikszkrakszokkal telerovátkált, kissé kormos fegyvert – Jobb híján felkaptam, és az égő hálókat csapkodtam vele. Bátorságom ellenére minden ravaszságra szükség volt, hogy megmenekedjek abból a tűzkatlanná változott barlangból. Az egyik bozótban szusszantottam volna egyet, de hamar rájöttem, hogy bizony valami rég elszáradt tüskés kóróba pihentem le. Kimásztam, közben Gorbilt szidtam és elláttam a sebeim. Bosszút fogadtam, és a hazafelé tartó pár napos úton számtalan módon elterveztem annak a tetűnek a kinyírbálását. A faluba toppanva azonban különös látvány fogadott. A fekete sásból és nádból épített vityillókon túl valamiféle szertartás folyt: véreim áldásos révületben térdeltek, és apám épp átadta Sittucus szent és szőrös lábát, a Pókharapók hatalmi jelképet, a törzsünk ereklyéét egy nagyszakállú goblinnak. Ha hiszed, ha nem az a goblin bizony Kopasz Gorbil volt! Valami ördöngös mágiával szakállt bűvölt magának! Mindjárt elmondom, miből jöttem rá, csak előtte ismét egy amolyan titokféle jön krumplikám, amit eleddig senki sem tudott rajtunk, mocsár goblinokon kívül. A Pókharapóknál mindig a legszőrösebb goblin a vezér, ez egy olyan ősi hagyomány. Sajnos azonban nem minden magunkfajtának juttat ilyen áldást Sittucus, ráadásul a szőr csak idővel nő ki, így nálunk olyan ritka a szakáll, mint az elfhús vacsorára! 

Erre Zeljin nagyot nyelt, és a beesett hasát simogatta. Lopott pillantásokkal nézte a tündért, bár félfogára se lett volna elég, de egy délutáni uzsonna azért kijött volna belőle. Lifir észrevette megmentője éhes tekintetét, és nagy zavarában köhintett párat, mire a goblin folytatta. 

– Naszóval, ledermedten álltam a kapuban és azt figyelgettem, ki a Pókisten haragja lehet ez az új goblin? Viszont ahogy kacska járása feltűnt már leesett a békalencse! Az én Gorbil barátomon kívül még nem láttam senkit sem így járni! Ezt onnan tudom, mert saját magam törtem el neki mindkét lábát még taknyos korunkba. Persze tök véletlenül rúgtam azt a követ az üvöltöző rohadék lába alá. Be akart mószerolni valami nememlékszem mi miatt, és én nagyon megharagudtam rá. Az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna! Roppant nagy sajnálkozásomba és aggódásomba még a sámánasszonyt is kihallgattam mikor közölte a fiú szüleivel a rossz hírt. Eltörte mindkét lábát, bár a csontok beforrnak, de a járása sosem lesz az igazi! Fenemód örültem neki, mert az a kis görény rohadtul megérdemelte! Azonban, ha ezt a cukorpókos, szakállas dolgot már akkor tudom, tuti kitekerem a nyakát! Kár, hogy senki sem lát ennyire a jövőbe, nem igaz Trallala! Pedig mennyire más lenne most az életem… Na de nem akarlak feltartani a régi és bátor tetteim sorsolásával, inkább mondom tovább. Közelebb ólálkodtam, és még jobban megfigyeltem ezt az imposztort. Akkor lettem bizonyos a sejtésemben, mikor kiszúrtam az ujján a gyűrűt. Bizony, azelőtt nem volt neki ilyen! Biztos a barlangból hozta el! Láttam még azokat a krikszkrakszokat is, amik olyanok voltak, mint ezen a használhatatlan szaron! – mutatott a hanyagul félredobott íjra. – Nem fogom szépíteni a történteket: begurultam, állapotba kerültem, és vérre szomjaztam. Felhagytam a lapítással és rálőttem Gorbilra. Igen jól hallottad, mert ez afféle csudivarázslatos fegyver ám, csak épp van vele egy kis baj. A varázs, ami mozgatja, inkább a vásári mutatványosok sátrába való, mint bosszút állni! Hogy Sittucus vigye el a francba, de azt is aki kitalálta! 

– Engedjen meg egy apró közbeszólást nemes kínzóm. Azok, amiket krikszkrakszoknak nevez bizony tündérrúnák, és az íja igen nagy hatalommal bír! 

– Ez hatalom?! A nagy túrót! Annak a szemétnek a szívére céloztam, és az igen nagy hatalmú varásznyíl sikítva át is szelte a levegőt! A hangtól az egész Pókharapó törzs lepetézett, erre mit tesz Sittucus? Az a rohadt nyíl pont a gyilkolászás előtt utolsó pillanatban átváltozott egy rohadt csirkévé! ÉRTED?!! Egy kurva csirke csapódott Gorbil mellkasába és az a kezdeti meglepetés után még ki is röhögött! Engem a fenedühös, épp rémes bosszút álló Zeljint! A többiek kisvártatva csatlakoztak hozzá, majd miután látványosan megszégyenítettek, az anyaszomorító útilaput kötött a talpamra és a mocsárnak eresztett. Azzal a feltétellel mehetek vissza, ha végre igazi harcos leszek, és nem csirkékkel komédiázó vásári goblin. 

– Hát ez bizony roppant rekeszizomgyalázó tett! Fene esne abba a Gorbilba, meg az egész törzsébe, már megbocsásson, goblin uram. Viszont, ha már így végzett, és elmorzsoltuk azt a pár könnycseppet a szívet szomorító és ajkat kunkorító története hallatán, igazán kiszabadíthatna engem. Tudom sokat kérek, ellenben nem lennék hálátlan! Lenne önnek jó néhány tanácsom. 

– Nafene. Mondjad akkor azokat a tamásokat és kiszabadítalak. 

– Nem úgy van az goblin uram! Minálunk nem eszik olyan forrón a kását, mint maguknál odahaza! Azonban nagylelkűségem határtalan. Minden egyes arasszal, amivel kijjebb húz ebből a hideg, és ragadós sárból adok egy tanácsot. Úgy higgye el, hogy némelyik megváltoztatja az életét! 

– Na ne már, te fattyú tündér! Tudom, hogy át akarsz verni, de Zeljin, a hős eszén nem jársz túl! 

– Nem is akarok. Meglehetősen nehéz lenne az Ön kacskaringós ámde puritán logikáján túltenni. Így aztán azt javasolnám elsőre, hogy ideje lenne elgondolkodnia a futballon. Hisz saját fejemen éreztem a rettenetesen áporodott szagú jobbját, és meg kell valljam, ezt egy nagyobb város csapata kiválóan tudná hasznosítani. Rugókat és fogókat mindig keresnek, és szerintem a lába aranyat ér! Lehet a hősi szakma nem magának való, ellenben a foci! Na az a sport már igazán Zeljines! 

– Úgy gondolod? – Kérdezte elgondolkodva a goblin. – Ám legyen krumpli, most egy kicsit segítek neked, de azzal a feltétellel, hogy nem árulhatod el senkinek eme nagyon vitézi tettet. 

– Egyet se féljen goblin uram, hallgatni fogok róla, mint a sír! Ez nekem is éppoly kellemetlen és nem hősi mondákba való dolog, mint önnek. 

A goblin ímmel-ámmal kezdte és nemsokára sikerült kiszabadítani a tündér vállát az álnok vízi berkenye gyökereinek fogságából. Közben szitkozódott és átkozódott, akár egy rossz kocsis. Pláne mikor elvásott az egyik hosszabb karma a Lifír viselte páncélon. 

– Sittucus petézzen a valagadba, te krumpli! Minek neked ilyen kemény páncél? Még a legkedvesebb orrturkáló ujjam vége is bevérzett! 

– Valahogy csak meg kell védenem magam a gonosz lények ellen, nem goblin uram? Nem telik mindenkinek akkora vitézségre, mint magának. Folytassa csak folytassa, és már mondom is a következő remekbe szabott sorsfordító tanácsom! 

Zeljin ugyan még fájlalta körme elveszítését, de munkának állt és lelkesnek nem mondható ténykedése végén előbukkantak a tündér leheletvékony, légies karjai. A goblin izzadt és prüszkölt, nem átallotta megjegyezni, hogy ennél még a földeken dolgozó parasztoknak is jobb dolga van, hisz ők állattal dolgoznak, nem folyatják saját vérük a földért. 

– De biza! Képzelheti ó, én megmentőm, hogy azok az emberek mennyit szenvednek a termésért! Azonban néha sunyi módon egyes alacsonytermetű büdös lények rájárnak erre a nehezen kikapart termésre és mind egy szálig ellopják! 

– Rettenetes! Még a végén sajnálni fogom az emberfattyúkat. 

– Na azt nem hinném, de most már elég is lesz! - mondta a tündér, és azzal rákoppintott a goblin orrára. Zeljin megmerevedett a mozdulatában, és ugyan tudatánál volt, de teste nem akaródzott engedelmeskedni neki. Mintha valami gonosz varázs ejtette volna rabul, és béklyózta volna a testét mozdulatlanságba. 

– Így már sokkal jobb! – mosolyodott el Lifír, és ráérősen kiszabadította parányi önmagát a mocsári lyukból. Könnyed intésére a földre hullott róla minden kosz, köztük négy-öt jókora pióca. Morcosan nézett a vérszívó teremtményekre, majd kellő odafigyeléssel, hogy ne sérüljenek felvette őket és egytől- egyig a mozdulatlan goblinra tapasztotta őket. 

– Tudja goblinuram – most ő nyomta meg ezt a szót – mi tündérek nagyra becsüljük az életet, és az állatokat. Nem öljük meg őket sem heccből, sem a húsúkért. Sőt, a nehezen gyűjtött élelmüket sem vesszük el, mint Önök lusta és gonosz goblinok. Ez is egy afféle jótanács a továbbiakra nézve, hisz ki tudja mit hoz a jövő a nagy hős Zeljinnek? Biztos jól jön majd, ha valami igazán kellemetlen történik önnel itt a sötét és félelmetes Farkas-mocsárban! A végére maradt az utolsó, ámde igazán hasznos tanácsom, amit nem ártana megszívlelnie. A bajba esett tündéreket nemhogy illik, de egyenesen kötelező megmenteni! Mert mi, ellentétben magukkal, nem vagyunk szívtelenek, és mindig megháláljuk a nemes tettet. Én sem vagyok ez alól kivétel, és mivel megmentett, van is egy ajándékom. Azaz nem is egy, hanem egyből nyolc! Szívszorongató életéből kiderült, hogy annak a gusztustalan és undorító póknak a lábára vágyik, de sajnos butaságból, vagy csak mohóságból kifolyólag nem lehetett az öné. Na ezen fogok én most segíteni. – fejezte be mondókáját Lifír a tündérherceg komiszul, és hosszú tündérnyelvű varázsba fogott. A mozdulatlan goblin teste megremegett, és ide-oda csapódott a földön, mintha egy láthatatlan hatalom játékszere lett volna. A legvégén háta felhasadt és a nyíláson nyolc szőrös pókláb bújt elő, ami a gerincéhez csatlakozva rendezkedett el. A lábak mérete igazodott a tündeherceg által kimondott mágiához, és szép lassan akkorák lettek, hogy maga Zeljin is alig látszott ki közülük! 

– Na, goblin uram most megkapta a szíve vágyát! Ezeket a póklábakat csak az életével együtt vehetik el! Aztán jól gondolja meg ezután mire vágyik, mert a kívánságok néha valóra válnak! Ugyan a lábak mellé nagy csecseket és még nagyobb ülepet is tudnék növeszteni, de úgy érzem jelenleg nincs rá szüksége. Viszont meghasadt szívvel búcsút kell intsek önnek, mert sajnálatos módon engem szólít a kötelesség. Hisz a mocsári répákat le kell aratni, pedig még úgy maradnék egy kicsit. A mozdulatlansága nemsokára elmúlik, és azután ön előtt az egész ingovány! De egy ilyen hős ne álljon meg a szélénél, hisz a városokban a helye! Dicső tetteit bárdoknak kell zengeniük! Ha pedig olyasmi fordulna meg abban a rút fejében, hogy a nyomomba szegődik… Azt javaslom tegyen le róla. A láp, az erdő, de még maga a természet is velem van. A nád megsúgja lépteit, a sás meghallja otromba lélegzetét, és a szél pedig kegyes uram gyomorforgató kipárolgását hozza a hátán felém, már jóval azelőtt, hogy egyáltalán meglátnám. Tudom, tudom, kicsit érzelgősre sikerült a búcsúm, de nem tehetek róla, mi tündérek már csak ilyenek vagyunk. Ég önnel hősöm, a viszontlátásra! 

A tündér felemelkedett a levegőbe és apró szárnyaival csapkodva tett még egy búcsúkört a most már tízlábú goblin körül. Az orrára koppintott és Zeljin eszméletlenül rogyott össze. Utolsó szava csak ennyi volt: 




– Miért? 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése