Molnár Csaba: Játszma

megosztotta: Heléna Szilágyi




I. 


Gaius Septimus Publicus szenátor a nappal együtt kélt, és rögvest átsétált felesége hálókamrájába, hajnali gerjedelmét csillapítandó. Aurelia csak tessék-lássék tiltakozott, félálomban is hajlott kötelességére, hogy férje kedvére tegyen. Bár ezúttal jobban örült volna, ha Gaius valamelyik házi rabszolgájukat részesíti eme kegyben, mivel feje zúgott még a tegnap este elfogyasztott, kevéssé vizezett bortól. Nem volt sok vendég – Publicus gondosan tartotta Varro szabályát: a lakomára hívottak ne legyenek kevesebben, mint a gráciák, sem számosabban, mint a múzsák –, annál több az istenek egészségére ürített kehely. A férfi döfködései – hála Venusnak! – gyorsan alábbhagytak. „Reggelente hamar megy” – mosolygott magában Aurelia. Amint a szenátor lehemperedett róla, ismét hagymázas álomba merült. 

Gaius Septimus Publicus az átriumba sietett, hogy a szerelem nedveitől megtisztuljon. Belé villant, hogy szerelemről immáron szó sincsen, azt úgy mosta el házassága tizenöt éve, ahogy a medence langymeleg vize ágyékáról magvát és verítékét. A rabszolganő tiszta törülközőt nyújtott át, Gaius pedig szárazra dörzsölte széles hátát, mellkasát, végtagjait. „A hús lassan megereszkedik a csontokon. Ide vezetnek a hétfogásos vacsorák, meg a kard fölcserélése a kockával” – gondolta gyarapodó pocakjára pillantva. Atia tunikát nyomott a kezébe, majd segített fölölteni szenátori tógáját. Gaius azóta utálta ezt a viseletet, hogy férfivé avatását követően először toga virilist húzott. A gyapjúból készült ruhadarabot csak nagy üggyel-bajjal volt képes vállain átvetni. A ráncolás során igyekezett tökéletes redőket kialakítani, de mindig sajnálta az öltözködésre és cicomázásra szánt tetemes időt. Aztán meg a tóga nyáron fojtogatóan melegnek, télen pedig túl hidegnek bizonyult, és nehéznek, mintha Jupiter a patríciusok bűneit súlyokra váltotta volna, amit cipelniük kell életük végéig. A fiatalabb Cato képe ötlött fejébe, aki nem hordott alsóneműt tógája alatt. Amikor eszébe jutott az idős szenátor ágyékkötő nélkül himbálózó, petyhüdt férfiassága, fonnyadt herezacskója, elhessegette az ábrándképet. Időnként neki sem volt ellenére fiatal fiúkkal elszórakozni, de minden esetben ő volt, aki jól megtermett szerszámát használatba küldte. Cato szőrös hernyója nem hozta lázba. Türelmesen hagyta, hogy Atia beolajozza rövidre nyírt, őszülő haját, aztán csettintett két fegyveres szolgájának és kilépett a domus kapuján. 

A diadalmenet napja! Annyi kedve volt ma a Forum Romanumra gyalogolni, mint Hispaniában centurióként szolgálni két évtizeddel azelőtt. Arca és jobb füle még mindig magán hordozta a köztársaság szolgálatában eltöltött idők nyomait. Csöppet sem szégyellte, amiért a csúf sebhelyet nem harcokban szerezte. A katonai táborban megesett balszerencsés kockajáték során gladius pengéje hasított mély árkot jobb szeme alá, és metszett le egy darabot a fülkagylójából. A medicus hat öltéssel fércelte össze a bőrszéleket; remegő keze arról tanúskodott, hogy a vacsorához elfogyasztott hispan bor igencsak nélkülözte a vizet. Hiába, a szerencsejáték mindig a vérét vette! Ettől a szenvedélye alább nem hagyott, inkább bátorította, mint minden föladat, amit az istenek kimértek rá. A cirkuszi játékok és kocsiversenyek fogadásain nyert denariusok ugyan nem gyarapították vagyonát, de egy-egy szerencsés kifolyású ügylet emelt az önmagával szemben fölállított mércén. No, a múlt héten elveszített 450 denarius – amely összeg egy legionárius éves jövedelme – azért érzékenyen érintette. Ki gondolta volna, hogy az az átkozott Oceanus, aki tizenhárom küzdelemből már győztesen került ki, alulmarad egy jöttment trákkal szemben? Az újonc Aracintus görbe kardja úgy metszette föl a murmilló hasát, ahogy a gabonakereskedők a búzászsákokat odalent a Suburán. Gaius elkeseredetten nézte, ahogy Oceanus szánalmasan próbálja szürke, kövér kígyóként kitüremkedő beleit visszagyömöszölni, miközben a trák egyetlen csapással átvágja a torkát. Nem baj, a közelgő Októberi Ló ünnepén visszanyeri veszteségét! „Ha Fortuna is úgy akarja” – tette hozzá magában gyorsan, nehogy kiessék az istenek kegyeiből. Két bikát is áldozna, ha majdan megtett lova győzne a Campus Martiuson! 

Valószínű, hogy a menet már akkor elindult a Mars-mezőről, amikor kedvét lelte Aureliában. Ő maga is vett már részt triumphuson[1], de a mostanit szükségtelennek érezte. Ovatio[2] is elegendő lett volna Octavianusnak, de szenátortársait megrészegítette az actiumi győzelem, Kleopátra és Marcus Antonius hajóhadának leverése. A triumvir meg a szajhája halott, a pökhendi Octavianus pedig itt ripacskodik Rómában! Gyomra háborgott, ha a jövőre gondolt: kristálytisztán látta a szenátus hatalmának megnyirbálását. 

a kép forrása

Túl korán elindult a Fórumra; majd beszélgethet a többi idióta képviselővel, míg a menet föltűnik a Vesta-szentély mögül. Gaiusnak meggyőződése volt, hogy a szenátorok többsége szenilis vénember, talentum nélkül, de hatalmas vagyonnal. „Annyi eszük sincs, mint a capitoliumi libáknak! Azok legalább gágogtak, amikor támadtak a gallok!” – gúnyolódott magában a nagy tekintélyű urak rovására. Aztán gondolatban végigvette a triumphus útját. Végigmennek a Tiberis mentén, majd bal kéz felől elhagyják Pompeius színházát, ahol Caesart huszonhárom késszúrással az elysiumi mezőkre küldték, legyen ott örökös diktátor. Aztán a Servius-falhoz érnek, és belépnek a városba. A magas házak szegélyezte úton bekanyarodnak a marhavásártérre; itt szünetel az árusítás, a bodegákat már tegnap eltávolították a templomok tövéből. Elhaladnak Hercules szobra és Ceres szentélye előtt, majd irány a Circus Maximus. Körbevonulnak az arénán, innen lefelé a Palatinuson, völgynek haladva a Forum Romanumra. „Örökkévalóságig tart ez az út!” – sóhajtott a szenátor. 

Marcus Tullius lépett Gaius mellé, megköszönve a tegnapi lakomameghívást. „Remélem, nem kell ismét végighallgatnom az öreg tirádáit” – jutott Septimus Publicus eszébe. Nem volt ilyen szerencséje. Résnyire húzott szemmel, bólogatva biztosította a szenátort, hogy természetesen egyetért Octavianus új titulusával, de közben egészen mást gondolt. Még hogy Róma első polgára! Fogalmuk sincs, milyen vadat szabadítanak a birodalom legfontosabb intézményére! Farkas lesz ő a bégető birkák között! Bekövetkezik, ami ellen a szenátus mindig is küzdött a királyság bukása óta: teljhatalom összpontosul egyetlen ember kezében! „Jupiterre! A város melletti birtokom legjobb lovait fogatnám Apollo szekerébe, csak elébb nyugodjék a nap!” 

Az istenség szárnyas kocsija már delelőn járt, amikor a diadalmenet feltűnt Castor és Pollux temploma meg a Saturnus-templom hatalmas, dór stílusú tömbje között. Elől Octavianus, két oldalán barátai, Marcus Vipsanius Agrippa és Caius Cilnius Maecenas lovagoltak. A csőcselék virágszirmokat dobált a hadvezéreket követő legionáriusokra. „Akárha gyöngyöket vetnének disznók élé” – futott át Gaius agyán. Ott pöffeszkedik ez a gyermeteg erő, pedig Agrippa nélkül egy sajkát sem lett volna képes meglékelni! Az actiumi győzelem pusztán hadvezére talentumán nyugodott! 

A szenátor Octavianus beszédét már csak fél füllel hallgatta. „Márványba borítom Rómát!” – a birodalom első polgárának kiáltását visszhangozták a Fórum környező épületei. „Ennyi elég is lenne mára a politikából” – suttogta Gaius maga elé, majd hazafele vette az irányt. A domusához vezető utat már futva tette meg, amennyire átkozott tógája engedte. Két fegyverese alig tudott lépést tartani vele. Most azonnal forró fürdőt vesz, különben a megfullad a diadalmenet által fölvert portól. Aztán eszik pár falatot, de csak valami könnyűt, talán kenyeret mártogat finom olívaolajba. Aurelia az átriumban várta. „Ma is elmész?” – felesége. „Jól tudod, hogy elmegyek!” – Gaius. „Nincs szükségünk pénzre!” „Nincs! Nem azért teszem!” „Egyszer még megölnek!” – mutatott az asszony a szenátor jobb arcán húzódó sebhelyre. Gaius nem válaszolt, inkább az égiekhez rimánkodott, Atia szabadítaná meg végre gyűlölt ruhadarabjától. 


* * * 


A Subura sikátorait ismerte, mint a tenyerét, biztos léptekkel haladt a szokásos insula[3] felé. Fegyveres kíséret nélkül érkezett, kopott tunikában, az istenek sem mondták volna meg róla, hogy a szenátus tagja. A kocsma félhomályában rátalált a kockaasztalra, ahol már javában áldoztak Fortunának. Két marhakereskedő meg egy vidéki lanista[4] ült a durva székeken, a sebhelyes arcú felbukkanása mosolyt csalt torz ábrázatjukra. Gaius denariusokkal tömött zacskót tett maga elé, miközben a lanista azon élcelődött, hogy a pofázmánya nem lett szebb múlt hét óta. „Majd lehervad az arcodról a vigyor, marhahólyag!” – gondolta, és velük együtt nevetett. 

Darab ideig folyamatosan veszített, és csak aprókat kortyolt a vizezett borból. „Vinum bellum iucundumque est, sed animo corporeque caret!”[5] Elmélyülten tanulmányozta a kockákat, miközben erszénye lassacskán megcsappant. A lanista fennhangon dicsérte legújabb bajnokát, Crussost, nagyot kortyolva kupájából. Borcsöppek fröccsentek szerfölött mocskos tunikájára, száját fekete, dús szőrzettel borított felkarjával törülte meg. Az egyik marhakereskedő azt bizonygatta, hogy sok különbözőség nincsen a gladiátorok és a jófajta bikák között: az aréna is vágóhíd, csupán idő kérdése a mészárlás. Gaius bölcsen bólogatott, majd a következő gurítást akként intézte, hogy a kockák az asztal alatt kössenek ki. A másik kereskedő égnek emelte szemét a sebhelyes arcú ügyetlenségét átkozva, a szenátor pedig lehajolt összeszedegetni az elhullajtott játékot. Nem sok ideje volt a cserére. Mikor ismét a pohárba dobta a kockákat, elnézést kérően torzult vigyorba keskeny ajka. Ismét gurított, és megjegyezte, ha Crussos is olyan bajnok, mint Oceanus volt, sok szajhát már nem fog meghágni életében. 

A kockák cseréjének taktikáját a légióban sajátította el. Egy Puteoliból származó legionárius tanította a fortélyra, amikor korbáccsal fenyegette meg titkának átadására. Gaius képtelen volt fölfogni, miként lehet folyamatosan nyerni abban a játékban, ahol Fortuna minden kegye is kevés az állandó győzelemhez. A legionárius hasznos tanácsokkal látta el, csak a korbács okozta, bőséggel vérző – és nagyon könnyen elfertőződő – sebeket elkerülje. Ezek egyike volt, hogy nem elégséges, ha csupán egy garnitúrát hord magánál, mert ahány kocsma, ivó, annyiféle kocka. Most is volt nála vagy négy, megfelelő lapjaikon némi nehezékkel ellátva. 

Eleinte nehezen ment a csalás, erről az arcán virító sebhely és csonka füle tanúskodott. Aztán hamar begyakorolta a cserét; minden csak időzítés kérdése volt, meg a türelemé, amely erényességgel Jupiter kellőképp megáldotta. Sokszor elgondolkodott, miért is csinálja. Bizonyosan nem pénzért, hiszen az istenek bőséget hintettek rá. Nem is a győzelemért, nem ilyen volt a habitusa. Aurelia szemrehányásai kevéssé érdekelték. Az izgalomra volt szüksége, arra a bizsergető érzésre, amely a csalást követően átjárta testének minden porcikáját. A leleplezés lehetőségének tudata: az, hogy életével fizethet minden elvétett mozdulatáért, rosszul kalkulált döntéséért. 

Három egymás utáni győzelmét követően az egyik marhakereskedő finoman a dobópoharat megragadó kezére helyezte a tenyerét. „Csalsz, barátom?” – kérdezte, mosolygó arcát szavainak fenyegető éle ellensúlyozta. Gaius kényszeredetten adta át neki a kockákat. A vörös képű kereskedő úgy festett, mint azok a bikák, amelyekkel üzletelt. Forgatta a csontból faragott darabokat, erősen silabizálta felületüket. „Látod ezt itten?” – nyújtotta mancsát a szenátor elé. – „A ’VI’-ról hiányzik az alsó véset! Ez nem a mi kockánk! Pecuniam mihi redde[6]!” A másik kereskedő fölpattant, tunikája alól rövid tőrt húzott elő. Mielőtt Gaius védekezhetett volna, az asztalon áthajolva tövig döfte a pengét a szenátor mellkasába. Septimus Publicus előtt elsötétült a kocsma. Utolsó gondolata az volt, hogy hátasai immáron nem vehetnek részt az Októberi Ló ünnepén. Homályosuló tekintetét az emeletet tartó oszlopokra függesztette. A tartógerendák és az emelet padozatának remegését alig pislákoló öntudata játékának vélte. 

A szomszéd asztaloktól egy emberként ugráltak föl az ivó vendégei. Nem a haldokló szenátor látványa késztette őket erre – láttak már kockajátékosokat késsel a mellükben –, hanem a földrengés okozta félelem. Az insula remegett, a falak megrepedtek. Az emberek sikoltozva futottak a bejárathoz, ahol egymáson taposva igyekeztek kifelé. Az első rengéseket újabbak, erősebbek követték. A bérház emeletét tartó vastag oszlopok pálcikaként törtek derékba, a födémgerendák a boltozatokat átszakítva zuhantak a kocsma tágas terébe. Nem volt menekvés, az épület pillanatokon belül csupán romhalmaz maradt, maga alá temetve bútort és embert, plebejust és patríciust, kéjnőt és kocsmárost, öreget és fiatalt. 



II. 



A tisztáson vértbe öltözött férfi ült egy játéktábla előtt. Színes tollforgós sisakját maga mellé tette a valószerűtlenül zöld gyepre, rövid kardja fölhúzott lábainál hevert. Vele szemben csodaszép nő nyújtózott el féloldalasan, karcsú termetét áttetsző, a legfinomabb selyemből készült stóla födte. Unott mozdulattal tolt meg egy tökéletesre faragott figurát a táblán, és levett egy másikat, hanyagul hajítva a fűbe. Orcáján varázslatos mosoly terült szét, ahogy a nap búvik elő fekete fellegek mögül. A férfinek – joggal – ez gunyorosnak tetszett. 

„Csaltál! Nem volt szabályos lépés!” – förmedt az angyalarcú nőre. „Nescio quid dicas!”[7]– válaszolta amaz incselkedve. A férfi lassan fölállt, kicsatolva páncélját a nő felé indult. „Most megbüntetlek, te bestia!” A tünemény hangosan felkacagott, a vékony stóla alatt megremegtek kemény mellének halmai. „Mint múltkor? Nocte quater?[8]” A nagydarab vitéz a nőre vetette magát, tenyere gyöngéden tapintotta a keblek bimbóit. Halk nyöszörgés szakadt föl amannak torkából, kezével párja férfiasságát kereste. Türelmetlenség és kiéheztetett kéj feszült egymáson, az ajkak lágy pilleként kalandoztak el. A stóla tépődött, utat engedve további fölfedezéseknek. 

„Sokat imádkoztak ma hozzád?” – lehelte a férfi. „Nem eleget! Talán kicsivel többet, mint hozzád!” – súgta a nő, miközben ágyékát a szerelem fegyvere töltötte ki. 

Extázisban megránduló lába földöntötte a játéktáblát, amely a szanaszét hulló bábukra borult. 

Az előbben elhajított figura Gaius Septimus Puplicus szenátort formázta. 






[1] Triumphus: nagy győzelem esetén tartott diadalmenet, amelyet a senatus engedélyezett a győztes hadvezérnek.
[2] Ovatio: kisebb győzelemért járó, szerényebb méretű diadalmenet.
[3] Insula: emeletes bérház, földszintjén általában kereskedésekkel, kocsmákkal
[4] Lanista: gladiátorképző tulajdonosa, vezetője
[5] „Finom kis bor, azonban nincs karaktere és mélysége!”
[6] „Kérem vissza a pénzemet!”
[7] „Nem tudom, miről beszélsz!”
[8] „Négyszer egy éjszaka?”

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése