Budai Ferenc: Nyárutó
Nyárutó van...
Megdőlnek a melegrekordok, a tv és a média hurrog, hujjog, mint mindenen.
Nyárutó van, a
nyár melege még mindig itt lebeg körülöttünk, benne a szőlő, a forró kerti
föld, a száradó falevelek illata úszik, az ökörnyál szálára kötve. Napsugár és
hasas, nyári felhők, de már fecskék nélkül, mert ők már úton vannak Afrika
felé. A seregélyek még maradnak a szüretre, a szőlősgazdák nagy bánatára.
Forróság és napsütés, mint egész nyáron... De a reggelek már késve kezdődnek,
az este pedig hamarabb jön, hogy a megkésett szerelmesek még minél több
hullócsillagot nézhessenek andalogva. Az éjek pedig kimondottan hűvösek,
bánatára a szúnyogoknak, akik nem tudnak repülni a párás hidegben. És így:
csípni sem, ami az andalgó szerelmesek szempontjából kimondottan kellemes
körülmény.
Nyárutó van, a
szőlőszemekben megült a cukor, a Nap pedig mohón szívja ki a bogyók levét,
sűrítve az ízt, illatot, tüzet. A gyümölcsösökben már gyakran járőröznek a
csőszök, nemkülönben a rókák, akik pontosan tudják, hogy már egyáltalán nem
savanyú a szőlő... A szőlőből aztán must lesz, amit a gyerekek iszogatnak,
aztán bor, amit már a nagyobbacskák iszogatnak.
Bor,
ami az ostobák számára ital, a még ostobábbaknak pedig rettenetes SZESZ, de ami
a valóságban egy nagyon nemes nedű. A valódi bor illat, szín, aroma: és benne
van az is, amit semmiféle vegyszer és műszer nem mutathat ki. Benne van a Nap
csókja, a hegyek melege, a föld illata. Benne van a szőlőműves verejtéke és
könnycseppje, a szüret vidámsága és a kiforrt bort kóstoló gazda elégedettsége.
Benne vannak az okos beszélgetések, a tábortüzek, nagy barátságok, a gyertyalángos
csókos esték. A valódi bor: szentség.
Nyárutó van, a
forró aszfalton nagy táskás gyerekek ballagnak hazafelé. Iskolaidő van,
szeptember közepe, és a tanárok sziszifuszi erővel próbálják a kisdiákokat a
tananyagra fordítani. Kevés sikerrel, mert kint ragyogóan süt a Nap, és a
tanuló ifjúság ábrándosan bambul az ablakon át.
Még meleg van,
még gurul az épp csak elejtett labda, a tóparti iszapban még frissek az utolsó
fürdés lábnyomai. Még hintázik a medencék vize, leng a szögre akasztott
pecabot, és százezer diák sóhaja száll az égnek. Százezer diák sóhajában pedig
egyetlen néma kiáltás: De kérem, még nyár van, még játék hív, még lobog a
tábortűz, ez csak valami rémálom, félreértés, hogy itt kell ülni ebben az
olajfesték-szagban. Tanár Úr, kérem, nem készültem, dehogy készültem, hiszen
még szünidőnek kellene lenni, kérem, az egész valami rettenetes kalamajka, nem
is kellene itt lenni...
De a tanárok vaskalapja
alá nem hatol be holmi lenge sóhaj, még ha millióan sóhajtják is ugyanazt.
Nekik csak algebra van, történelem, kémia, a nyáron ők nem képesek lazítani,
csak várják a szeptembert, mint kövér pók a zsákmányát. Nem sietve, türelmesen,
hiszen az idő majd visszatereli a szerterajzott kajla ifjakat. Ujjaik lassan
dobolnak a naplókon, újabb és újabb másodperceket morzsolva le minden napból.
Az első becsengetésnél pedig felveszik a fáradt és savanyú arckifejezést, ami
egész évben álarcuk lesz majd: hagy lássák a tanoncok, milyen teher őket
nevelni.
A gyerekek pedig
megadóan magolnak, küzdenek a múló nyárban, de mikor a szünetek ötperces
szabadsága cseng fülükben, csak mélázva ballagnak az iskolaudvaron. Szemükben a
rab madarak vágya, szívükben a nyár édessége, gondolataik pedig az erdőszélen
járnak, ahol már megszőtték harmatgyöngyös hálóikat a pókok, a végtelen
csendben rikolt a szajkó, és lassan kerengve sárgult falevél hull a földre.
Pici, vékony gyermek
hajol le érte, oly lassan, mintha nagyon beteg lenne. Testén átsejlik a fény,
lába nyomán nem hull le a harmat sem. Lassan, mélázva emeli fel a levelet,
ráncos szélét óvatosan simítja végig. Majd elengedi, hagy hulljon vissza a
porba, ami már lassan hűl. A gyermek, aki százezer valódi gyermek gondolatából
és emlékeiből született, a szeptember hűlő emlékeivel lassan múlik el maga is.
Fáradtan hanyatlik el a kusza nádasok szélén, égkék szeméből könnycsepp gördül
le. Cseppje ezer meg ezer könnycsepp lelke, és ezer meg ezer csepp követi az
ólomszín égből. Kis, álmokból és vágyakból szőtt teste lassan enyészik el az
esőben, miként az álmok is a kemény padokban.
A tájon, iskolákon,
szíveken pedig színes, ködös álmokkal végigsimít az Ősz.
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése