Dénes Csaba Antal: Fényciklon

            A szívem ismét kitörni vágyott mellkasomból. Ahogy az adrenalin és a félelem átitatta minden porcikám, izmaim megfeszültek, cselekvésre készen. Utam során most először tudtam, bele kell szólnom a végzet alakulásába. Vagy így, vagy úgy. De nincs kibúvó.

            Szembenéztem a revolver csövével, s támadóm arcáról a Szerkezet nélkül is le tudtam olvasni emlékei kínzó mivoltát. Tudtam, részben én is hibás vagyok a történtekért. De mielőtt bárki könnyelműen vádolna, kérdezem én, mi mást tehettem volna? Azóta, hogy kálváriám megkezdődött, sodródtam az árral, melynek forrása először bátorságom, netán szeleburdiságom és kíváncsiságom, majd jóhiszeműségem és segíteni akarásom lett. Először nem akartam mást, csak hazajutni! Vissza a szüleim és barátaim mellé, akik mindannyian halottnak hittek.

E helyett ott álltam egy tragédiára kész osztályterem közepén, a kétezres évek legelején. Az arcokon félelem, megbánás és sajnálat tükröződött, ahogy Alex, John és Sandra a fegyverekkel hadonászott. Egyikük sem volt robusztus testalkatú, se elég nagyképű és felfuvalkodott ahhoz, hogy a diákok között vezető szerepet töltsenek be, sőt, zárkózottságuk, jó eredményeik és nem túl kelletős öltözetük a ranglétra aljára száműzte őket.

Sandra zöld szeméből könnyek csordultak ki, ahogy először rám, majd a hirtelen mozdulatot tevő Laurára fogta a fegyvert. Ujja remegett a ravaszon, hosszú vörös haja kócosan lógott az előbbi dulakodás után. A lány fekete bőrkabátját és zöld szövetnadrágját Jake vére színezte bíborra. Keskeny, beesett arcáról sugárzott az elszántság, melynek legfőbb bizonyítéka a sarokban heverő, eszméletlenül a falnak dőlő egykori focista volt. Tudtam, Jake a vállát ért találatnak hála elájult, de a golyó nem ért létfontosságú szervet, a vérveszteség pedig nem érte el a kritikus szintet.

– Ő nem tehet semmiről! – kiáltottam Sandrára, s intettem Laurának, hogy meg ne merjen mozdulni. Tettem nem várt következménye az volt, hogy Alex hátulról megragadta a számomra oly kedves lányt, s fegyverét derekához szorította. A szemüveges, kockás inget viselő, falfehér arcú fiú kivillantotta fehér fogait, majd megpuszilta Laura nyakát.

– Mondd csak, miért pont ő? – szögezte nekem a kérdést, melyen én is sokat töprengtem az elmúlt két hétben. Talán sorsa miatt? Talán mert én is hasonlókat éltem át? Ha első találkozásunk a véletlen műve is volt, megismertem, s megszerettem. Bárhogy próbáltam magam elszigetelni, fontossá vált nekem. Ő volt az egyetlen kapocs, amely ehhez a síkhoz kötött. Elhatároztam, meg fogom menteni, még akkor is, ha a halállal, vagy ami talán még annál is rosszabb, a lelepleződéssel kell számolnom.

– Nyugodjatok meg! – kérleltem őket, miközben tekintetem megakadt John-on. A magas, vékony, farmerkabátot és bő, barna nadrágot viselő fiú három lány előtt húzta végig fegyverét, kiélvezve azok rémületét és kiszolgáltatottságát, megalázottságát. Azt a megalázottságot és kiszolgáltatottságot, amit ő is annyiszor átélt, ennek az osztálynak hála. Hányszor rúgtak bele, ütötték meg, nevették ki, vagy szavakkal alázták? De a pohár egyszer mindenkiknél betelik és a megtört lelkeknél nincs veszélyesebb.

– Hallgass el, vagy a szemed előtt lyukasztom ki! – vigyorgott Alex. Nem mertem megszólalni, láttam, képes lenne rá. Csak néztem némán Laura idéző, világoskék szemét, mely a történtek ellenére is nyugodt volt, biztató, reményteli. Ébenfekete pulóverében és nadrágjában, ragyogó szőke hajával és tejfehér bőrével olyan volt, mint egy angyal, akit beszennyezett az emberek gonoszsága. Törtem a fejem mozdulatlanul. Mit tegyek, mit tehetnék? A Szerkezet fegyvernek nem volt alkalmas, a tudásom és fizikai erőtöbbletem pedig nem lett volna elegendő három lőfegyverrel szemben.

Lövés döreje hasított a levegőbe. Mindenki megszeppent egy pillanatra, Laura vörös ajkaiból elszökött a vér, nyakán az erek kéken lüktettek. Az első döbbenetem elmúlt, helyét a fájdalom és kétségbeesés vette át, ahogy a lány teste lehanyatlott a padlóra, izmai görcsösen húzódtak össze. Alex nevetve lépett hátra, ahogy két segítője is. Odarohantam a sérülthöz, és letérdeltem mellé. A biológiai szkenner működött, ez volt az egyetlen, amit a két hét alatt sikerült megjavítanom. A karórának álcázott berendezésen alig láthatóan futott végig az írás, mely mérhetetlenül szívembe vájt: “SÚLYOS SZERVI ELÉGTELENSÉG. MINDKÉT VESE KÁROSODOTT. KRITIKUS BELSŐ VÉRZÉS. VÁRHATÓ ÉLETTARTAM: 5 PERC.

Laura megfogta a kezem, s magához húzott. Most először láttam rajta félelmet. Csillogó könnycseppek gyűltek szemében, a fájdalom furcsa grimaszba torzította arcát. Én meg csak álltam tehetetlenül. A “ karóra” csak diagnózisra volt jó. Egy világ omlott össze bennem. Ő volt az egyetlen vándorutam kezdete óta, aki képes volt feledtetni honvágyam, enyhíteni fájdalmam, magányom. És én nem tudok enyhíteni az övén?! Ő bízott bennem, hiszen tudta, vagy sejtette az igazságot! Ezért volt olyan nyugodt a támadás alatt! Azt hitte, bármikor leteríthetem őket. Hiszen Más vagyok! Bár valóban így lenne. De nem tudok mit tenni. Cserben hagytam! Nem, ez nem történhet meg! Nem és nem!

Könny csordult végig arcomon, s a Lauráéra hullt. Jobb kezem, mellyel a sebet próbáltam elszorítani, ragacsos lett a vértől. Laura szemhéja egyre lejjebb ereszkedett, jobb ajkáról vér csordult lefele. Elhaló hangon egy szót suttogott:

– Köö–ö–öszöö–önök mi–indent!

Feje erőtlenül zuhant hátra, a szkenner szerint egy perce lehetett. Felnéztem, mert a látványt már nem bírtam. Huszonnégyen voltunk a teremben, ebből hárman a fegyveresek. Idáig csak ketten kaptak lövést, Jake és most Laura. Istenem, miért pont ő?! Miért?

Hirtelen valami ismerős tűnt fel. Laura kabátja ott lógott a fogason, s zsebéből kikandikált a medálom széle. A medálom! Ez egy pillanatra feldühített. Gondolatban leszidtam magamat, és Laurát is. – Jaj, te lány, ha tudtad volna, mit tartasz a kezedben!! De a felelőtlenségednek hála talán megmenekülhetsz. Ha nem pusztulunk el mindketten. Bár, ha illetéktelen kezekbe jut, az katasztrofális lehet. Muszáj aktiválnom!

Fejemben pörögtek a gondolatok, ahogy a mellettem levő testből kezdett elszállni az élet utolsó szikrája is. Akkor pedig már késő lesz. – Távolság: négy méter. Három fegyveres, a kabát mellett kettő. Ha teljes erővel indulok, megközelítés, visszatérés tíz másodperc. Nem jó, túl sok.

A mentsvár önkéntelenül érkezett. Krisztina, aki Alex lába mellett kucorodott, nem tudott megbirkózni a sokkal és a látvánnyal, így a nemrég elfogyasztott ebédjét ráküldte az egyik fenevad nadrágjára. Az megdöbbent, társaival együtt, s egy pillanatra kiesett gyilkos szerepéből. Ez a pillanat kellett nekem! Csak ez az egy. Az előbb szépen, lassan átváltottam térdelésből guggolásba, így most lendületből lőhettem ki. Minden fizikai erőmet átcsoportosítottam, s mire Alex ráemelte fegyverét a kifakadó lányra, már elég közel voltam hozzá, hogy csapást mérhessek. Öklöm egyenesen a fiú állát találta el, akinek fájdalmas üvöltése sem tudta elnyomni alsó állkapocscsontjának recsegését. A fegyver kirepült Alex kezéből, de balszerencsémre távol, az ajtónál ért földet, így senki sem tudta segítségül kézbe venni.

Lövések dördültek. John és Sandra a pillanatnyi megtorpanás után tüzet nyitottak rám, pont mikor elértem a kabátot. Megragadtam a zsebben rejlő medált, mire éles fájdalom hasított a jobb karomba, és a vállamba. Minden erőmet beleadva hátra rugaszkodtam, éreztem, fejem koppan a kemény márványon, s a lendület tovább csúsztatta a testem. A kabát kiesett a kezemből, de a medál zsinórja beleakadt bőrkabátom gombjába. Áldott szerencsémre.

Elértem Laura testét, de megfordulni már nem tudtam. Újabb fájdalom hasított belém. Egy golyó a jobb combomat, másik a tricepszemet találta el. Láttam, Sandra egyenesen a fejemet célozza meg, gúnyos vigyora jelezte, ő kíván életemnek véget vetni. Hátranyúlva megragadtam Laura hideg kezét, melyen éreztem még szíve erőtlen dobbanását, mielőtt felpattintottam a medál fedelét, és mindent körbeölelt a kitörő fény. Nem tudtam, mi fog történni, hiszen ezt a szerkezetet apám már sohasem tudta befejezni. Szemeim előtt ekkor pörögni kezdett életem filmje...

                                                           ***

A Marson születtem, melyet az ember a 2070–es évekre sikeresen kolonizált. A meghódított birodalom terjeszkedésével folyamatosan csökkentek a háborúk, egy éves voltam, mikor az utolsó fegyveres konfliktus is véget ért a naprendszerben. A faj, mely magát Homo sapiens sapiensnek nevezte, végre felnőtt intelligens mivoltához, s felhagyott önpusztításával. Azt hittük, beköszönt a béke és a fejlődés ideje. De tévedtünk.

Hét éves lehettem, mikor az első idegen hajó beugrott a naprendszerbe. Jöttét semmilyen műszer nem volt képes előre jelezni. Mindennemű figyelmeztetés nélkül nyitott tüzet a Jupiter körüli pályán keringő Zeusz II űrkolóniára. A veszteségi ráta teljes volt, 100.000 embert számlált, a hajó pedig, amilyen gyorsan jött, olyan hamar eltűnt.

A sors furcsa fintora. Mikor az ember leteszi a fegyvert, egy nála hatalmasabb erő ismét a kezébe nyomja. Alkalmazkodni kellett a helyzethez, s újból elővenni az elavult eszközöket, hogy képesek legyünk felvenni a kesztyűt, megvédve a szeretteinket.

Minden ifjú különleges kiképzést kapott, a felhalmozott tudásanyagot neurális konverterek által sajátítottuk el. Minden nap a tíz–tíz fős tancsoportokban három órát alkalmaztuk az apám által szabadalmaztatott szerkezetet, mely képes volt a számítógépekben tárolt információkat áttölteni az elmébe. Ennek a módszernek egyszeri alkalmazása felért egy heti aktív tanulással. A megszerzett tudásra szükségünk volt, hogy megfejthessük az űr titkait, s védekezhessünk velük szemben. De aki készen kap ily mennyiségű információt, az óhatatlanul többre és többre szomjazik, hajtja az abszolút megismerés utáni vágy, és a tenni akarás.

Kísért az a nap, akár egy visszatérő, lidérces álom. Miért kellett belemennem? Tudhattam volna, hogy Gerod Ardory és Yexy Gree tanácsainak sosem lesz jó vége. Együtt tanultunk már hosszú évek óta, de az őrültebbnél őrültebb hecceikből mindig csak a baj származott. Utoljára is engem vettek elő, mikor elkötöttük az egyik fejlesztés alatt álló űrkompot, hogy teszteljük az általam módosított hajtómű beállításokat. Én azokat pusztán elméletnek szántam! De a két velem egy idős, serdülő lány rábeszélt, hogy teszteljük élesben. Szépek voltak, kedvesek, aranyosak, nehéz volt nekik ellenállni. Végül meg is kaptam büntetésem felelőtlenségemért.

– Bemegyünk, megnézzük, kijövünk – ecsetelte heves kézmozdulatokkal, a rövid, fekete hajú, szeplős arcú lány. – Apád elment a Tudományos konferenciára, a Saturn V.–re. Minimum két hét, mire viszont látjuk. A labor rendszerét könnyen felülírod, csináltad már – csakugyan így volt, noha cseppet sem voltam rá büszke. Nem véletlenül éreztem úgy, hogy kihasználják engedékenységem.

– Kérlek! – erősködött Gree is. Zöld szemei csillogását kiemelte kerekded arca és az ezüstszínű, szabványos tanuló egyenruha, mely hármunk közül neki állt a legjobban. – Ma van a 18. szülinapom! Kérlek, a kedvemért. Csak egy pillantást akarok vetni a térhajtómű prototípusra.

Nem tagadom, én is roppant kíváncsi voltam. Fél éve már, hogy apámmal csak akkor találkoztam, mikor kiugrott valamiért a laborból. Minden nap azt mondta, már rettenetesen közel van, csak egy lépésre attól, hogy forradalmasítsa az űrhajózást, megmentve ezzel az emberiséget. De nagyra törő tervei között gondolt arra is, milyen magányos voltam én, Kamill Leonárd, egyetlen fia, míg ő új világot próbált teremteni. Csoda hát, hogy követtem a barátaimat minden rosszba? Ezzel is próbáltam felhívni magamra a figyelmét, de dorgáláson kívül sosem kaptam mást. Minden nap hálát adtam az égnek, amiért a sors mellém sodorta ezt a két szeleburdi lányt, akik segítettek túlélni. Nélkülük beleőrültem volna a magányba, a meg nem értettségbe. Sokszor éreztem, ők ezt pontosan tudják, mégsem tették szóvá. Hálás voltam nekik ezért.

Eljött az este. Mivel apám volt a létesítmény vezető tudósa, én és barátaim különösen nagy szabadságnak örvendtünk. Gond nélkül eljutottunk a transzporter terembe, úgy, hogy csak egy rosszalló pillantást kaptunk csatangolásunkért. A biztonsági óvintézkedések itt kezdődtek. Határozottságom ellenére fél órámba telt, míg a kutatóhajón, vagyis a “ laborban” találtuk magunkat.

– Köszönöm! – szökött a nyakamba Gree, majd odafutott a vezérlőhöz. A központi képernyőn előzetes számítások futottak, a mezőegyenletek érzékenységi analízisei. Legnagyobb meglepetésemre, a számok pozitívnak bizonyultak. A rendszer majdhogynem üzemkész volt. A vákuumenergia gyűrű irányítópanelje fel volt nyitva, bizonyára csak a végső kalibráció hiányzott.

– Csak én látom úgy, hogy beüzemelhetnénk? – tette fel a kérdést Ardory.

– Ne is álmodj róla! – fakadtam ki, noha nekem is megfordult a fejemben. – Ez egy titkos projekt. Azzal is ezer szabályt szegtem meg, hogy behoztalak titeket ide.

– Higgadj le! – lépett mellém Gree – Nem akarunk semmi rosszat. Figyelj. Már a tanulmányaink utolsó felében vagyunk. Alkalmazott fizika és kozmológia terén birtokoljuk az eddigi összes tudást. Pár óra alatt beindíthatnánk a gépet – fejem vadul csóváltam, de felhozott egy olyan érvet, mely övön aluli mivoltától volt a leghatásosabb. – Gondolj csak bele. Apukád megkapja a hírt, hogy te létrehoztad azt, amiről ő csak álmodott. Milyen büszke lesz rád, ha befejezed és elindítod a gépét. Többet el sem fog mozdulni mellőled, s végre megkapod a figyelmét és az elismerését.

Gombóc gyűlt a torkomban, ahogy vacilláltam. Mindhárman birtokoltuk a szükséges tudást, az tény. De ez idegen terület volt. Ha bármely tanult hipotézis helytelen, felrobbanhat az egész hajó. A technológia alapja, hogy a hajó mögött nagy, míg előtte alacsony sűrűségű teret hozunk létre. De hogy ez miként viselkedhet, azt senki sem tudja.

– Csak próbáljuk meg – szólt halkan, kérlelően Gree, macskaszemének nem lehetett ellenállni. – Ha sikerrel járunk, végre visszakapod az apádat, aki rád sem nézett azóta, hogy édesanyád a Zeusz II megsemmisülésénél örökre eltávozott.

Ez már sok volt. Túl sok. Elöntöttek az érzelmek, jól megszokott, kifürkészhetetlen mosolyom eltűnt, helyét a keserűség és a fájdalom vette át. Pedig utáltam kimutatni az érzelmeimet, gyengének látszani. De nem tudtam türtőztetni magam. Gree megbánóan és bocsánatkérően ölelt át, én pedig halkan a fülébe súgtam:

– Csináljuk!

A munka négy órán át tartott, de reggelig nem kerestek minket. Idő volt. Én kalibráltam a gyűrűt, Gree szimulációkat futtatott, Ardory a rendszereket és az energiaellátást ellenőrizte. A befejezés könnyűnek tűnt, túlságosan is könnyűnek. Édesapám túlontúl ambiciózus volt, ezer konferencia sem tudta volna elrángatni feladatától, ha annak megoldásához ilyen közel jár.

A rám eső feladattal végeztem, de a két lány egyedül akarta befejezni a maradék tennivalót. Átfuttattam néhány utolsó ellenőrzést, majd feltöltöttem az adatokat a központi szerverre.

– Ezt nézzétek! – mondtam a többieknek, levetítve egy holo-felvételt. Apám kísérletezett rajta egy furcsa, medálszerű valamivel. A szerkezet éppen egy törött lábú, vérző kutya nyakában lógott. Ezt a fajt manapság csak állatkertekben tartották, nem tudom, hogy kerülhetett ide, főleg ilyen állapotban. Apám szemüvegén át csodálta a lényt, majd elmondta a kísérlet felvezető szövegét:

– Aszklépiosz kísérlet. Földi idő 2075, 11. 02.–a, délután 3 óra. Az eddigi négy gyógyítási kísérlet sikeres. A szerkezet az idegen anyaggal stabil DNS reprodukciót és sejtregenerálódást eredményez. – Néztem apám örömteli arcát, amint felpattintsa a medál fedelét, és benyomja az indítógombot. A szerkezet fehér fénnyel ragyogott, és a kutya gyógyulni kezdett. Hiába, akkor még nem léteztek a nanorobot fiolák, amik a mai orvostudomány alapját képezték. Talán ebből fejleszthették ki?

A többiek is megálltak egy pillanatra, s csodálták a fényben úszó ebet. Ám valami félresikerült: a medál pattogni kezdett az állat nyakában, az pedig félve vonyított. A fény elsötétedett, a hús levált a csontokról. A szegény alany élettelen masszává olvadt össze. Apám állt megrökönyödve, az állatot sajnálva, majd elszörnyedve pillantott a monitorokra, amik azt mutatták, minden rendben.

– Az ötödik kísérlet katasztrofálisan ért véget – dadogta – Projekt felfüggesztve – és a halk csengőszó jelezte, a kivetítésnek vége.

Minden porcikám megrázkódott, tudván, hogy mi is van a birtokomban. Nemrégiben emeltem el apámtól ezt a medált, ahogy egy másikat is, más rendeltetéssel. Egy diagnosztika után csak az egyiket próbáltam ki, mely sikerrel bevált. A hideg kirázott, mi van, ha a másik szerkezetet aktiválom.

– Ez kész! – jelentette ki Gree, fittyet hányva a holofilmre. Észre sem vettem, hogy önkéntelenül is a zsebemben kotorásztam, keresve a veszélyes tárgyat. Mindketten engem néztek, úgyhogy abbahagytam.

– Ezt nem kellene! – mondtam. – Láttátok az ezelőttit. Mi is így járhatunk!

– Mindent leellenőriztünk, átszámoltunk többször is. Nem történhet semmi! Elugrunk az Uránuszig, és vissza. Tiéd a megtiszteltetés! – mondta Gree, jobb kezével az indítókarra karra mutatva. Mindhárman leültünk, én a parancsnoki székbe. Körbenéztem, bólintottak. Hát, legyen!

A rendszer aktiválódott. A gyűrű először egyenletesen fejtette ki hatását, elindultunk. Ardory és Gree nevettek, de én féltem. A baj be is következett. A számítógép szerint a Szaturnusz mellett suhantunk, mikor az energia ingadozni kezdett. A hajó rázkódott, a vezérlőpanelek szikráztak. Egy kisülés megégette Gree kezét, aki kiesett székéből. Oda akartam rohanni hozzá, de először le akartam állítani a hajót. Nem ment. Az adott sebességgel 20 perc, és végérvényesen elhagyjuk a Naprendszert.

Kanyarodni próbáltam, az sem sikerült. Hallva Gree zokogását, felugrottam a székből, és mellé szaladtam. Ardory már ott állt, azonban tenni semmit nem tudott. A lány karját védte az egyenruha, de kézfeje és tenyere megégett, bíborvörösen izzott. Előkaptam a maradék két ampulla nanorobotot, amit a gyengélkedőről loptam, és ráöntöttem a sebre. A bőr visszanőtt, bár cseppet sem lehetett kellemes érzés.

A hatás azonban nem maradt el, Gree felpattant, először köszönően a szemembe nézett, majd idegesen és rémülten a kijelzőkre. A vákuummező destabilizálódott, egyszer a hajó elején, majd a háta mögött jelent meg. Már nem egy irányba repültünk, hanem pattogtunk az űrben.

– Most mi a fenét fogunk csinálni?! – rikoltott a fülembe Ardory.

– Leállítani nem tudtam, fogalmam sincs – próbáltam kimért lenni, de nem sikerült. – Mondtam, hogy nem kellett volna ezt az egészet! – vádlón néztem mindkettőjükre, de tudtam, a vita itt nem segít. – Figyeljetek! – vettem át a parancsnokságot. – Hiba csúszott a kalkulációba. A mező instabil, vagyis a meghajtással, vagy az üzemanyaggal lehet probléma. Javaslatok?!

– Letenni nem fogjuk tudni. A vezérlés most szállt el! – mutatott Ardory a fő vezérlőpanelre.

– A francba – mondtam, mikor a baj végképp tetőződött – a hajótest nem fogja kibírni ezt a hánykolódást – a vészjelző vörösen izzott, s betöltötte az egész diagnosztikai panelt. A gondolatok cikáztak a fejemben. Ha egyszerre állítok le mindent, a hajótörzs szétszakad. Ha nem csinálok semmit, akkor is. A mentőkapszulák sem bírnák ki a terhelést, vagy ha mégis, a sötét űr közepén rekednénk, halálra ítélve.

– Mi van a teleporttal? – kérdezte Gree. Gyorsan a vezérlőhöz léptem, ellenőriztem, a rendszer működött. Folyamatosan ugráltunk, de az egyik szaturnuszi bázis hatókörében voltunk. A sebességünk azonban kritikus volt, a hajót pedig legalább egy másodpercig egyenesen kellett volna tartani.

– Álljatok a körbe! – néztem rájuk parancsnoki szigorral. Volt egy ötletem, talán sikerülhetett.

– Nem fogunk itt hagyni! – mondta kórusba a két lány. Mintha a gondolataimban olvastak volna.

– Amint a hajó megáll, utánatok megyek – ajkaim megfeszítettem, minden arcmozgásom kontrolláltam. Jól ismertek már, így minden erőmre szükség volt, ha hazudni akartam. Most mégis látták rajtam az igazságot. Szemük könnybe lábadt, a fájdalom és megbánás tapintható volt.

– Semmi baj. Minden rendben lesz! – nyugtattam őket hiába. Ha a hajót túlterhelve időt is nyerek a teleporthoz, az nem lesz több egy másodpercnél. Az átsugárzásukhoz elég, de én már nem érek oda a porthoz. Valakinek itt kell maradni.

– Ne hazudj már! – törölgette Gree a könnyeit. – Annyira sajnálom! Minden az én hibám! Hadd maradjak én!!!

– Szó sem lehet róla! – néztem rá ellentmondást nem tűrően. – Én engedtelek be titeket, én indítottam el a gépet, enyém a felelősség. Nem bírnám ki, ha miattam ti is odavesznétek.

– Szeretünk! – mondták szerre, és átöleltek, majd befutottak a kijelölt körbe; hét méterre lehetett a vezérlőpulttól. Feltoltam az energiaszintet maximálisra. A terv egyszerű volt: vákuumot idézek elő a hajó előtt és mögött, ami stabilizálja az adott pozíciót. A számítógépes rendszer mostanra összeomlott, de ha az energia eléri a csúcspontját, akkor aktiválhatom az átsugárzást. A megfelelő pillanaton múlt minden. Néztem, hogyan csúszik fel a térenergiát mutató skála. A hajó világítása megremegett, a létfenntartás másodpercekre kihagyott, ahogy a maradék energia a hajtóműbe és a teleportálóba összpontosult.

Hátranéztem, Ardory és Gree egymásba karolva álltak a kijelölt helyen. A hangjelzés csendült, mely a teljes rendszerleállás figyelmeztetője volt. A hajó két oldalán a tér a végletekig összeszűkült. Ekkor aktiváltam a rendszert, s a két alak eltűnt az aranyló fényben. Tudtam, ők már biztonságban vannak.

A hajótest megnyúlt, úgy éreztem, mintha az atomok egyenként akartak volna a testemből kiszakadni. A világításnak meg kellett volna szűnnie, mégis, nemcsak a hajó belseje borult fénybe, hanem az ablakokon is mennyei ragyogás ült. Nem tudtam, mi történik körülöttem. A szemem behunytam, s letérdeltem a padlóra. A melegség körbeölelt, a figyelmeztető hang megszűnt. Ahogy a lábam alatti talaj is. Mintha lefelé zuhantam volna egy végtelen kürtőben, egy tejfehér köddel borított lefolyóban. Már régen halottnak kellett volna lennem. Lehet, már az is voltam? Nem tudom, meddig lehettem ebben az öntudatlan állapotban...

                                                           ***

A zuhanás utáni első emlékem, hogy valami nedves csöpög rám. Éreztem, a fejem sajog, s minden porcikám remeg, mintha áram cikázna végig rajta. Furcsa bűz terjengett a levegőben, melyet nem tudtam mihez viszonyítani.

Kinyitottam a szemem, s a lélegzetem is elállt. Egy kis, talán háromszor három méteres szoba padlóján feküdtem, ami fából volt. FÁBÓL! A Marson, az űrállomásokon és kolóniákon, de még a Földön sem volt annyi fa, hogy azt ilyenre pocsékolják!

Nagy nehezen ülő helyzetbe vergődtem. A fal sarkában egy dárdához hasonló faszerkezet állt, melynek végére szövetdarab volt csatolva. Elképzelni sem tudtam, hol a fenében lehetek. Ha ez a mennyország, akkor a huszadik, huszonegyedik század idején rendezhették be. A falon egy kép lógott, mely egy két emeletes, vörös téglás épületet ábrázolt.

Néhány polc sorakozott a fejem fölött, melyen különböző tárolóeszközök kaptak helyet, amik folyadékot őrizhettek. Kettő is megsérült közülük, onnan hullt rám a sötétzöldes csepp.

Fülrepesztő csengés sikított a levegőbe. Kikészült idegrendszerem túlzottan hevesen reagált, s felugorva a fejem kettéhasította a legalsó polc vastag fatábláját. De nem voltam olyan állapotba, hogy a fájdalom érdekelni tudjon. Mi a fene történt velem? Gondolatok tömkelege pattogott össze–vissza az elmém legmélyén. Felmerült, hogy ez az egész csak hallucináció, hogy a tiszta, vákuummal teli űrben lebegek, és az agyam nem jut oxigénhez. De a kép túlzottan részletes volt, a napfény aranyló sugara megtörve táncolt az eső áztatta ablakon.

Hat, hét percet állhattam egy helyben, mire megragadtam a kilincset. Próbáltam mindent mérlegelni, de nem tudhattam, mi vár rám. Talán egy idegen hajó vezérlőterme? Lehet, hogy a szoba csak kivetítés, hogy a reakcióm teszteljék? Vagy az lenne az asztrális sík előszobája? Esetleg egy kósza emlékfoszlány, mellyel az elmém magyarázni próbálja a felfoghatatlant?!

Kinyitottam az ajtót. Hosszú, kietlen folyosó tárult szemeim elé. A falak mentén fémből készült szekrények sorakoztak. Félve indultam el előre. Nem értettem semmit. Mi történhetett?

Lépteim dobogtak a gyengéd csendben, csak néhol hallatszott enyhe duruzsolás, a fekete, római számmal jelzett ajtókon túl. Egy küldetésfélét tűztem ki magam elé: Mihamarabb kijutni az épületből – ha valóban az volt – és feltérképezni a terepet.

Bekanyarodtam a folyosó végén, harminc vagy negyven méterrel előttem zölden villogott az EXIT felirat. Jelen esetben csekély vigasz, de a semminél több.

Megtorpantam. Léptek kopogása csendült a közvetlen közelemben, majd valaki a vállamra tette a kezét. Az érzékszerveim felpörögtek, izmaim megfeszültek. Kész voltam a védekezésre. Valami rejtélyes oknál fogva mégis visszafogtam magam. Tudtam, egy elhárító támadásnak nem lenne jó vége.

– Hát te meg mit keresel csengetés után a folyosón! – förmedt rám valaki. Hangja árulkodott tekintélyes koráról, így a reflexszerű önvédelem utolsó szikráját is elfojtottam. – Főleg ilyen öltözetben!

Vállam fölött hátrapillantottam. Egy magas öregurat láttam, arcáról komolyság és ellentmondást nem tűrés sugárzott. Széles szemöldöke alatt megbújó goromba szemei szikráztak a dühtől, arca felét takaró szakálla nem tudta elrejteni öntelt mosolyát.

– Ha nem takarodsz be azonnal az osztályodba, irány az igazgató irodája, ahol a szüleid előtt is felelni fogsz.

– Azt ugyan megnézném – szaladt át elmémen egy kósza gondolat. De egyet biztosan tudtam. Nem szerencsés, ha felhívom magamra a figyelmet. A hajó összeomlásakor valami történt. Valami, aminek hála most itt vagyok. Alkalmazkodnom kell, ahogy arra kiképeztek.

– Azonnal, uram! – mondtam gépiesen, majd kibújtam a nehéz kar alól. Ki akartam jutni, ahogy elmegy a kellemetlenkedő alak. Ezt azonban ő is tudta, így nem tágított.

Nem volt más lehetőség, kinyitottam a legközelebbi ajtót. Utólag jutott eszembe, kopogni kellett volna. A teremben húszan lehettek, s minden fej egyszerre fordult felém. A kék, magas padokban tizenéves diákok terpeszkedtek párosával, három elnyújtott sorban. A fehér, lapos berendezési tárgy előtt egy középkorú férfi állt. Tetőtől talpig díszöltözetet viselt, fekete kabátot, hozzá illő, különleges nadrágot, s nyakában vörös posztó lobogott.

– Csakhogy megtisztel minket a jelenlétével! – mondta, miközben tetőtől talpig felmért. Az egyenruhámban különös jelenség lehettem. – Chars Davis, igaz? – olvasta a nevet jegyzeteiből. Mit tehettem volna. Bólintottam. – Üljön le valahova. Látom felkészült!

Mindenki előtt táska és jegyzetfüzet trónolt. Négyen ültek egyedül, a többi helyet duruzsoló párok töltötték be. Teljes sajnálatomra, nem volt üres pad. Kezdett körvonalazódni bennem egy sanda gyanú, mely a totális elővigyázatosságra sarkalt. Talán a múltban lehettem?

Végigmértem a négy arcot. Két fiú és két lány. Ez utóbbiak néztek meg maguknak a leginkább. Egyikük szőke, dús hajkoronával büszkélkedett és kellemes alakkal, mégis testtartása, csillogó szemei és halovány félmosolya, arról árulkodott, nem örvend sem túlzott megbecsülésnek, sem tiszteletnek. A másik lány az ő szöges ellentéte volt. Vörös haja fésületlenül lógott, testalkatára leginkább a vézna volt a találó szakkifejezés. Elindultam a legtávolabbi hely felé, ahol egy szemüveges, szintén gyengébb testalkatú fiú ült. De elkerülhetetlenül el kellett haladnom a szőke mellett. A szeme felcsillant, ahogy azt hitte, felé tartok.

Nem vettem róla tudomást, robotként tartottam a célom felé. Ám amikor elhaladtam volna mellette, véletlenül hozzáértem. Nem tudom, milyen okból, de a zsebemben hurcolt Szerkezet aktiválódott. Szerencsére az, amely viszonylag jól, de mindenképpen biztonságosan működött.

A szőke hajú lányt láttam, egy omladozó, szerény házban. Nem lehetett több nyolc, netán kilenc évesnél. Vörös, fodros kis szoknyájában és bekoszolódott fehér felsőjében az egyik sarokban kucorodott, térdeit felhúzta és átkarolta, aprócska könnyei csorogtak. A túlsó szobából egy nő sírása és könyörgése hallatszott, majd lövés dördült. Egy férfi hang ömlesztett szitokszavakat, majd az ajtó kitárult, és egy fekete maszkos, toronymagas férfi lépett be a kis szobába. Jobb kezében a füstölgő fegyvert, baljában feszítővasát szorongatta. Ahogy meglátta a védtelen teremtést, ráemelte halált hozó szerszámát. A látkép annyira szörnyű és szürreális volt, minden képkockája a szívembe hatolt. Az ajtón túl vöröslött a véres test, melynek szíve pár pillanattal ezelőtt még lányáért dobogott.

Legszívesebben közbeléptem volna. De nem volt mit tenni. Ez a múlt volt, a lány életének egy sorsdöntő jelenete, melyben nekem nem osztottak szerepet. Csak néztem a gyötrelmes képet, s megátkoztam a percet, mikor elloptam apámtól az emlékolvasót. Ez sem volt befejezve teljesen, így fizikai kontaktus révén, véletlenszerűen lépett működésbe.

A férfi hosszasan nézett a lány szemébe. Több percen át, mozdulatlanul. Éreztem, átjár a mérhetetlen fájdalom, sajnálat, düh, és segíteni vágyás.

A kép körülöttem elhomályosult. Egy iskola udvarán álltam, évek telhettek el az esemény óta. Az apró teremtés szépen felcseperedett, teste elnyerte nőies vonásait, melyek alig voltak észrevehetőek, az össze nem illő ruhakollekciónak köszönhetően. A kockás, bő ing s a buggyos, piros nadrág förtelmesen mutatott rajta, de arca finom vonásai, szeme fakó csillogása így is kiemelte a tömegből. Körülötte fiuk és lányok álltak, akik éppen szidhatták szegényt. Ő próbálta magát a lehető legkisebbre összehúzni, miközben az egyik, nála csinosabban öltözött, de sokkal gyengébb és erőtlenebb lány megpofozta. Tűrte a fájdalmat, csak tűrte szótlanul. Egyedül tekintete árulkodott a mély bánatról, a reménytelenségről, sőt, halálvágyról.

A kép szétfoszlott, tudatom visszatért az osztályba. Az agy a kötés állapota alatt hatalmas sebességgel továbbította az információt, így ami nekem negyed óránál is több fájdalmas barangolás volt, az a külső szemlélőnek csupán pár másodperc. Jobb lábam még mindig a levegőben lógott, az arcokról leolvastam, mozdulatom furcsán akadhatott meg. Újból ránéztem a lányra, akin ugyanazt a megtörést és lemondást tapasztaltam, mint az emlékében. Újraélte mindazt, amit a Szerkezet nekem megmutatott.

– Üdvözöllek! – mondtam vigasztaló mosollyal, miközben leültem mellé. Jobb szemében egy kósza könnycsepp gyűlt, majd indult lefele arcán. Jobb kézfejemmel letöröltem, mozdulatomra bizsergés járta át. Szerencsére most nem történt semmi. Kezet nyújtottam neki.

– Laura Green vagyok – szorítása lányhoz képest erős volt. – Szólíts csak Laurának!

– Chars Davis – mondtam némi habozás után. – De ki nem állhatom ezt a nevet. Szólíts csak Kamileonnak!

Pajkosan elmosolyodott, tekintetéből látszott, a név miértjén gondolkodik.

– Majd egyszer elmesélem – tettem nagyvonalú ígéretet, melyet akkor nem állt szándékomban betartani.

Az óra remekül telt. A tanár rosszalló pillantásai ellenére majdnem az egészet átbeszélgettük. Laura szeretni való, kedves lánynak mutatkozott, mint aki képes nevetni mindenen, s csupa öröm az élete. Szavai mögött azonban éreztem a megbúvó bánatot, a magányt, a szeretet és barátság iránti mérhetetlen szomjúságot. Azzal, ahogy mindezt palástolta, kiérdemelte végtelen tiszteletemet.

A teremből kifele menet a biológiatanár feladta a házifeladatot, esszéírást a prokarióták életműködéséről, s azzal mind megindultunk a következő terem felé. Rengeteg információval gazdagodtam, bár Laura leginkább filmekről és zenéről beszéld, amihez nem igazán tudtam hozzá szólni, de sor került művészetre, földrajzra és politikára is. Megtudtam a dátumot, s az intézmény nevét és helyzetét: 2016, november 23. – a, Szent Lukács Gimnázium, Pennsylvania. Ez néhány kérdésre választ adott, de többet felvetett. A legnagyobb ezek közül az volt, hogy a saját múltamban vagyok–e. Ha igen, az problémát zúdít a nyakamba, mivel ügyelnem kell minden lépésemre, nehogy beleavatkozzak a történelem folyásába, fenyegetve saját létemet s az univerzumét. De ha így lenne, akkor talán megmenthetném édesanyámat, és az állomás lakóit.

– Milyen szép diszkógömböt fogtál magadnak, te kis senki – zökkentett ki gondolatmenetemből egy nyafogó lány hangja. Laura ott állt mellettem, legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Az a felfuvalkodott, öntelt lány állt előtte, aki évekkel ezelőtt megpofozta.

– Anna, kérlek ne – tette össze két kezét Laura. Megalázkodó mozdulat volt.

– A díszficsúr nem tudja megvédeni magát? – kérdezte, s jobb kezével intve három fiút rendelt maga mellé. Testalkatukból ítélve focisták lehettek. – Először kap ő, utána veled is számolunk.

– Nyugodjunk le szépen – próbálkoztam. Nem félelemből vagy megfutamodásból, de ha a saját idősíkomban vagyok, mindennemű változtatás katasztrofális lehet. Mondjuk, ezzel már elkéstem. – Semmi értelme az erőszaknak.

– Ez nem erőszak lesz, csak verés – ütötte össze két öklét a legnagyobb fiú, majd az öntelt hólyagra kacsintott, s elindított egy jobb egyenest.

Minden érzékszervem kiélesedett, az idő mintha lelassult volna körülöttem. Életbe léptek a feljavított reflexek, a védekezési protokollok. Mire az ellenfél ökle elég közel került, már csak fejem hűlt helyét találta, s ameddig feleszmélt, egy jobb oldali kitérő mozdulat után meg is ragadtam az eltévedt kezet, a hozzá tartozó vállal együtt, majd tulajdonosukat feltessékeltem a falra. Döbbenet söpört végig az elbutult közönségen, a kemény és erős fiú pedig könyörgött, engedjem el.

Ez volt az a pillanat, amitől kezdve Laura örökre a barátságába fogadott. A nap hátralévő részét együtt töltöttük, órákon és szünetekben, én pedig úgy éreztem, végre valaki törődik velem. Nem azért, mert én kellek neki, mert az én hátamon akar felkapaszkodni. Egyszerűen csak vágyik egy barátra, egy társra, aki megérti és aki előtt kitárulkozhat.

Amikor a nap végén kicsengettek, tanácstalanul léptem ki a kapun. Nem volt hova menjek, de egyben biztos voltam: bárhol töltöm is a napot, holnap visszatérek ugyanide. Arcomról olvasni lehetett, akár egy nyitott könyvről. Ő ezt jól látta, s szívderítő ajánlattal élt:

– Nem messze bérelek innen egy kisebb lakást. Ha van kedved, és időd, nyugodtan velem tarthatsz.

Éltem az ajánlattal. Nem csak azért, mert ez volt a legkönnyebb megoldás, hanem azért, mert vele akartam tölteni az ittlétem minden percét. Most először éreztem úgy, ez a helyzet nem is annyira rossz, mint gondoltam.

Teltek a napok egymás után. Örömmel tapasztaltam, minden tudást birtoklok ehhez a tanévhez. E mellett sikerült felállítanom egy épkézláb elméletet: a hajó túlzott vákuumot hozott létre a térben, ez pedig megnyithatott egy féregjáratot, egy téren és időn átívelő hasadékot. Talán párhuzamos dimenzióban voltam, talán a múltban. De rájöttem, nem is volt lényeges. Ha az első eset áll fenn, nincs probléma, ha pedig a második, akkor minden tettem már megtörtént korábban, és beleszámított az idő folyásába. Így nem merül fel paradoxon.

A napjaimat Laura töltötte ki. Nem volt köztünk semmi túlzó, románc, vagy szerelem, legalábbis nem mondtuk ki. Törődtünk egymással. Mindketten szeretetre vágytunk, s ezt kölcsönösen meg is adtuk egymásnak. Laura, saját elmondása alapján sohasem volt ilyen boldog, ahogy én sem. Szemeim előtt virágzott ki teljesen. Vettem neki új ruhákat, a plusz órák alatt összeszedett pénzemből, így végre nem csak az arca, hanem egész megjelenése is gyönyörű volt. És némi rendszervarázslatnak hála, nem fenyegetett, hogy megjelenik az igazi diák, vagy hogy bárki felfedez. Azt azonban nem vettem észre, hogy tündöklő napunk fölött sötét felhők gyülekeztek.

A három diák egyre jobban távolodott a többiektől. Felajánlottam nekik a segítségem, de nem kértek belőle. Láttam rajtuk a dühöt, az elfojtott érzelmeket, amiért Laurát, és nem őket karoltam fel. Volt, hogy egyiküket egy verekedésből rángattam ki, amiben nem indult sok eséllyel, másikukat a csúfolódok közül. De ők köszönésre sem méltattak, így egy idő után nekem is elment a kedvem megsegítésüktől.

Két hete voltam már a suliban, mikor a világ összeomlott a fejünk felett. Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Matek, Angol, Fizika. A történelemóra azonban a bejelentettek szerint elmaradt. Mások kirándulni mentek, így mi voltunk az egyetlen osztály a suliban, s egy órára, felügyelet nélkül maradtunk. Ekkor szabadult el a pokol, ahogy Alex, John és Sandra előrántották a fegyvereiket. Mindenki megrémült, egyedül Laura maradt nyugodt. Pedig lám, a felgyülemlett harag őt is megragadta.

Pont, mikor kezdtem volna azt érezni, szívem végre megnyugvást talál...

***

            A fény cibált, rágott, marcangolt. Egy dolog nyugtatott meg, és jelentett mentséget egész idő alatt, egy halk, de erősödő szólam szolgált reményem utolsó szikrájául: Laura szívverése. Nem tudtam, az idő csak számunkra nyúlt–e ki, de a végtelen fényességben mintha örökkévalóságok teltek volna el. Azért imádkoztam, ha én nem is, legalább ő élje túl. Ha nem vagyok, ha nem jövök, még sokáig élhetne. De ide kellett vetődnöm, és nem engedtem el időben.

            Felpattant a szemem. Éreztem Laura testének melegségét, s láttam a fénytől kába arcokat. Alex még mindig kóválygott, John és Sandra csukott szemmel hadonásztak. Szeretett osztálytársaink a földön kucorodtak.

            Megfordultam, és Laura rám mosolygott. A szívem megtelt melegséggel, de nem volt idő romantikázni. Felpattantam, hogy lefegyverezzem Johnt. Hamar odaértem hozzá, bár eldördült közben néhány vaktában leadott lövés. Kiütöttem a fegyvert a kezéből, majd célirányos mozdulattal falhoz vágtam őt.

            Azonban számításaim félre sikerültek. Sandra kinyitotta a szemét, és egyenesen Laurára célzott. Egyet tudtam biztosan. Meg kell akadályoznom. Most szerencsém volt, de következőkor kitudja. Az idő ismét lelassult, testem harci üzemmódba kapcsolt. Most azonban minden más volt.

            Elrugaszkodtam. Sandrát már nem érhettem el, de közte és Laura közé még bevetődhettem. A pillanatok a végtelenségig nyúltak. Láttam, a hőn szeretett lány pupillája kitágul, ajkaival határozott “ Ne!”–t formál, ahogy szépen, lassan belebegek eléje. A torkolattűz kigyúlt, akár az éles fáklyafény. Láttam, ahogy a golyó kirepül a csőből, s egyenesen mellkasom felé tart. Csak közelebb és közelebb. A felelőtlenségem már rég a halálomat követelte, hát, legalább kapja meg jussát valami jó ügyért.

            Már csak pár centiméter választott el a golyótól, amikor hirtelen úgy éreztem, szikrázik a levegő, és az egész tér átforrósodik. Egy lökéshullám indult meg mögöttem, mely elsöpört, akár egy tollpihét. A levegőben megfordultam, majd láttam, Laura szeme neonszínben izzik. A golyót is elkapta egy hasonló hullám, egyenesen visszalökve azt feladójának. A gyilkosnak szánt ötvözet bucskázott a levegőben, majd egyenesen eltalálta Sandra oldalát.

            A kaland ráébresztett minket, mennyire szeretjük egymást, s bár mondhatnám, hogy boldogan éltünk tovább. De tudtuk, titkunk törékeny jégtáblán táncol, s bármikor magába ránthat minket a mély. Sokan látták, mire voltunk képesek és rengetegen lennének, akik igába hajtanák különleges erőnket. Nem fogadja el a világ azt, aki más, aki több. Tudtuk, nem maradhatunk itt örökre, de itt legalább együtt voltunk. Együtt...

            Laura szikrázó, vibráló tekintete örökre beleégett a retinámba. A kísérleti gépezet megváltoztatott mindkettőnket. Nem voltunk már egyek a sok közül, de hogy különlegesek vagy különcök voltunk–e, azt mindenkinek saját tiszte eldönteni. Noha az osztály, a hőn szeretett osztály, amely másokat romba döntött és megalázott, hősként tekintett ránk, tudtuk, hogy nem vagyunk azok. Bántottuk, akiket ők bántottak, hogy megvédjük magunkat és őket, s hogy tanulságul szolgáljunk nekik: senkinek sem szabad ártani! Mert egyszer fordulhat a kerék, s könnyen lehet az üldözőből üldözött!             

Kép Forrása