Sütő Fanni: Lélekfa
Amikor megszülettem,
apám és anyám régi szokáshoz híven fát ültettek a Lelkek Ligetében. Ez a fa a
testvérem lett, a védelmezőm, a lelkem túlvilági horgonya. A népem úgy
tartotta, hogy amíg a testvér fánk él és jó egészségnek örvend, minket se érhet
baj, még a halálunk után sem.
Anyám hihetetlenül
örült az érkezésemnek, mert túl volt élete virágán, és már három bátyámat
temette. Nagy harcosok voltak, és a csatamezőn estek el, de ez a törött anyai
szívet nem vigasztalta. Mindent megtett volna, hogy engem biztonságban tudjon. Kincsnek
gondolt, akit az istenek küldtek, vigasztalásul a sok szenvedésért. Egyik
éjszaka, amikor apám az oldalára fordulva horkolt, anyám macskaléptekkel
kiosont a házból. Engem egy kendőben a hátára kötött, hogy sírásommal nehogy
felébresszem apámat. A sötét erdő mélyére merészkedtünk, ahol egy düledező
kunyhóban élt remeteként a falu druidája. Nem sokan hittek már az erejében,
legtöbben el is felejtették, hogy létezik. Anyám azonban emlékezett, mert
gyerekkorában a vén gyógyító ragadta ki a halál torkából.
Most is egy életért
jött könyörögni. Az enyémért. Sejtette, hogy a druida ismeri a halhatatlanság
titkát, hiszen már harminc évvel ezelőtt is vénséges vén volt. Az öreg először
tagadott, és hallani sem akart a dologról, de aztán a könnyek és könyörgések
megenyhítették a szívét.
„A halhatatlanság nem
létezik,” mondta a tűzbe bámulva. A kunyhónak enyészet és gyógynövény szaga
volt. „ De a halált ki lehet cselezni ideig-óráig, talán örökre.” A fiad sorsát
a legerősebb oldással a lélek fájához kötöm, amíg a fa jó egészségnek örvend, a
fiú megkerülheti a halált. Figyeljetek oda hát a tölgyre, gondozzátok,
itassátok áldozati vérrel, és kapu lesz a vég elől.”
Anyámat nem győzte meg,
de tudta, ennél többre úgysem számíthat. Én nőttem, nődögéltem, a ritka béke
időszakában váltam férfivé, ahol a kardot mindenki kapára és ásóra cserélte. A
szüleim halálukig gondozták a lélek fámat, anyám utolsó szavaival a lelkemre
kötötte, hogy én is így fogok tenni. Megtartottam a szavam. Jó életem volt.
Soha nem jutott nekem túl sok, de túl kevés se. A családomat felneveltem, a
szüleim emlékét gondoztam, áldoztam az ősök szellemének, amikor illett.
De minden történet
véget ér egyszer. Az apró csecsemőből, férfi majd aggastyán lettem. Láttam,
ahogy a népem vérszomjas harcosokból szorgos földművesekké szelídült. Aztán egy
nap úgy éreztem, hogy közeleg a vég. A szívem egyre lassabban zakatolt, a
levegő sípolva tört elő a tüdőmből. Utolsó erőmmel a lélek fámhoz mentem,
búcsút akartam inteni, és megkérni, hogy vigyázzon rám a túlvilágon is.
Amikor a Ligetbe értem,
vihar támadt. Az ég sötétlilába fordult, a levegőben titkok illata terjengett.
A fámhoz érve még nagyobb meglepetés várt. A törzsén, ahol azelőtt egy harkály
odúja volt, most egy barlangnyílásszerű mélyedés tátongott. Furcsa, kékes fény
áradt belőle, ami egyszerre töltött el félelemmel és kíváncsisággal. Éreztem,
hogyha a felfedező ösztönöm követem, nincs visszatérés.
Nem volt veszteni
valóm, ezért befurakodtam az eső szagú kéregbe. Mintha egy szűk folyosón
találtam volna magam, aminek a fala rám borult. Aztán már nem is fa volt, hanem
élő, lüktető szövet. A szívem hevesen zakatolt, ki akartam hátrálni, de az
anyag körém zárult, nem volt visszaút. Sok szorongás, furakodás és küszködés
után úgy tűnt lassan az alagút végére érek. „Ez lenne hát a halál?” gondoltam,
mielőtt a szememet megcsapta a fény. Felüvöltöttem.
„Gratulálok, egészséges
kisfiú,” mondta a bába. Anyám magához
szorított, ugyanolyan volt az illata, mint amilyenre emlékeztem. Minden kezdődött előröl.
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése