Lesley MacBeltine: Kapu
Ismét ott állt előtte. Ott sötétlett az elvadult
borostyánnal benőtt terméskő kerítés közepén, mint valami óriási macskaszem
pupillája; titokzatosan és csalogatón. Jól ismerte már minden apró részletéig:
vaskos, sötétre pácolt, de az időtől megszürkült tölgyfapadlókból ácsolták
össze és súlyos vasalatokkal erősítették meg, különösen a mívesen kovácsolt,
rozsdaette pántoknál. A ki tudja, hány évszázad és hány kéz nyomát viselő kilincs
szabályos volutában végződött, a kulcscím pedig barokkos címerpajzsra emlékeztetett.
A nyílást, melybe a kapu került, gótikus csúcsív zárta, ám a névtelen kőfaragó
keze munkáját réges rég simára marta már az eső.
Ott állt hát újra a kapu előtt, mely szinte minden éjjel
kísértette romantikus, ódon egyszerűségével, ám ugyanakkor sötét és
hátborzongató titok is volt egyben, ha a teljesen kihalt mezőre gondolt és a
kőkerítésre, ami mindkét irányban a végtelenbe veszett, kettévágva a
százezernyi nesztől zsongó, vadvirág- és szénaillatú világot. És ő minden
alkalommal ugyanott állt, alig tízlépésnyire a kaputól, pontosan szemben vele.
Sosem mozdult el innen, akárha magányos fa lett volna, egyike azoknak, amelyek
innen-onnan kiemelkedve megtörték a táj kietlenségét. Csak állt és bámulta a
kaput, s közben egyre azon törte a fejét, ki és milyen céllal emelt épp itt
kerítést, és hogy mi lehet a túloldalán, hol pedig azon gondolkozott, hogy ez-e
az egyetlen kapu, ami a fal túloldalára nyílik, vagy talán több is akad…
egyetlen kérdést tett csak fel magának minden alkalommal többször is: vajon nyitva van-e a kapu?
Tibor a megszokott egyhangúsággal hajtotta végig már
sokadjára a buszt a kijelölt útvonalán, a külvárosig és vissza. Rettentően
unalmas munka volt és nem is fizették meg igazán, de hát az ember örüljön
annak, ami van, nem? Meg aztán időnként felszáll egy-két jó csaj, akiket lehet
nézni a visszapillantóban, vagy akad néhány barom, aki tombolán nyerte a
jogsiját; jobb napokon még langyos kávé és valamilyen porszáraz süti is várja a
végállomás ízléstelen, nyolcszögletű pavilonokból összetákolt pihenőjében.
Negyvenhat éves volt, de a fárasztó és állandó figyelmet
igénylő, ugyanakkor unalmas és alulfizetett munka, na meg sovány fizetés miatt
rendszeresen jelentkező gondok eredményeként legalább egy tízessel öregebbnek
nézett ki. Fiatal korában elképzelni se tudta volna, hogy az élet ennyire
elhasználhat egy embert; kezdte megérteni, mi tette tönkre a szüleit, akik még
a hatvanadik születésnapjuk előtt örökre elhagyták őt. Az istenverte
túlhajszolt élet, ez az állandó feszültséget és korán jelentkező ősz
hajszálakat okozó taposómalom volt, ami könyörtelen lassúsággal teljesen
felemésztette őket, miután sorra kiszürkítette és elsorvasztotta az álmaikat.
Az ősz lassanként a mező minden négyzetméterét átfestette
az elmúlás színeivel, s ez alól csak a kerítésre felkapaszkodó borostyán volt
kivétel, bár dús takarója most komor mélyzöld árnyalatot öltött. Egyedül a kapu
szürkésbarnája nem változott soha, mintha maga lenne az Örökkévalóság.
Gyermekként jó ideig ezt is gondolta róla: a végtelen Mindenség, a ragyogó
Csillagország kapuja előtt ácsorog, amely mögött az istenek laknak. Gyermeki
félelemmel toporgott előtte akkor, ugyanazzal a félelemmel, amit akkor is
érzett, ha valami tiltott dolgot csinált. Elképzelte, hogy ördögök lapulnak a
kapu túloldalán, ugrásra készen várva mindenkit – akár őt is –, aki háborgatni
merészeli a birodalmukat; ettől kezdve szüntelenül gyötörte a kíváncsiság, hogy
milyenek is lehetnek valójában az ördögök, ám sosem vette magának a bátorságot,
hogy a kulcslyukhoz merészkedve kilesse őket.
Az egyetlen oka a focimeccs-nézésre a káromkodással és
mogyorózabálással fűszerezett, másfél órányi sörözés volt – Tibort régóta nem
kötötte már le a sport, s az sem zavarta különösebben, hogy a családja idegeire
megy. Remek idegnyugtató volt a számára, hogy végiganyázhatja az estét,
huszonkét szerencsétlenen töltve ki a mérgét, amit napközben nemigen tehetett
meg. Persze más volt a helyzet, amikor egymás után rótta a köröket egyik
végállomástól a másikig és vissza, bár az utasok füle hallatára ott sem
ordítozhatott kedvére. A meccs volt az ő pszichológusa, ez az egyesek szerint
vulgáris és kispolgári szórakozás, ami olykor-olykor ugyan remekül levezette a
benne felgyülemlett feszültséget, a legtöbbször mégis csupán arra volt jó, hogy
valami máson is felhúzhassa magát. Fia és felesége persze egyáltalán nem
értették, mit élvez annyira az egészen, hogy képes miatta tönkretenni két másik
ember estéjét, s egy idő után már azt a kifogást sem fogadták el, hogy neki is
kell valami szórakozás. Tibor persze előszeretettel hivatkozott erre, miközben
primitív hülyeségnek nevezte az ilyenkor kialakuló veszekedések során a
felesége imádott sorozatait, vagy a dögunalmas és érthetetlen művészfilmeket,
amiket a fia mindig épp akkor akart nézni, amikor ő meccset.
Torkig volt már azzal, hogy mindenkihez alkalmazkodnia
kellett, ezért azokkal szemben makacsolta meg magát, akikkel megtehette: a
családjával. Ez aztán szépen elvezetett a „szeretlek, de látni se bírlak”
állapothoz, melynek eredményeként a kis család minden tagja utált otthon lenni
– ezt a konfliktust az újabb focimeccsek sem tudták elfeledtetni Tiborral.
A rövid és álmatlan éjszakák egyetlen lépéssel sem vitték
közelebb a kapuhoz, vagy a mögötte rejlő titokhoz, így minden maradt a régiben:
ő ott állt a kapu előtt, az meg ott sötétlett őelőtte, a rét pedig tőlük
teljesen függetlenül és közönyösen élte a maga zsongó, illatos életét.
Megszabadult viszont a döntésképtelenség érzésétől, ami régi és hosszú álmait
jellemezte; az új álmok egyre szürkébbek és jellegtelenebbek lettek.
Az éjszakázásnak még a műszakpótlék ellenére sem örült a
családja, még ha így sikerült is némi pénzt félretenniük. Felesége többször is
hangoztatta azon véleményét, hogy a házasságnak egy olyan férjjel, aki soha
sincs otthon, csakis fokozatos elhidegülés lehet a sorsa; az új munkabeosztása
nem használt sokat a fiával való kapcsolatának sem, bár azt korábban sem
lehetett felhőtlennek nevezni.
Hogy a kimerítő és unalmas éjszakai üresjáratokat
izgalmasabbá tegye – hiszen egy-két részeg csövesen, hazafelé szédelgő
buli-zombin, és elrongyolódott kurván kívül nemigen szállt fel más – kerített
egy rádiót, amit a busz akkumulátoráról működtetett. Megtűrt szokás volt ez a
sofőrök körében, amit a vezetőség csakis csukott szemmel nézett el nekik: mivel
a rádióműsor ébren tartotta az éjszakás buszvezetőket, az ellenőrzések
alkalmával egyszerűen nem vettek tudomást a készülékekről. Így aztán Tibor is
zeneszóra rótta a köröket, amikor pedig épp a végállomás pihenőjében próbált
ébren maradni, vagy kávét szürcsölgetett, vagy a párban járőröző rendőrökkel
beszélgetett. Egyszer-kétszer még a pihenő kulcsát is odaadta nekik, mikor is
az ifjú és egyenruhában is igen vonzó kadétlányok némelyike nem átallott
sokatmondó pillantásokat vetni középkorú és pocakosodó felettesére. Tibort nem
érdekelte különösebben az ilyesmi, mivel többnyire úgyis végeztek, mire ő
megfordult, és minthogy a vállalat csupán egyetlen éjszakai járatot indított
erről az állomásról, egyetlen sofőrrel, az „esetekről” senki más nem
szerezhetett tudomást… vagy ha igen, hát őt se érdekelték.
Mindezeket leszámítva azonban az éjszakai buszozás
már-már nyomasztóan egyhangú munka volt, hiszen a rádió hangján kívül leginkább
csak a busz motorjának mormolását hallgathatta, hiszen állandó utasai, az utcai
lámpák fehér és narancssárga fényétől kergetve üléstől ülésig ugráló árnyékok
nem csaptak zajt. Persze nem volt jobb a helyzet akkor sem, ha felszállt valaki:
a késői utazók vagy aludtak, vagy olvastak, vagy csak bámultak maguk elé, de
bármelyiket tették is, az halálos csendben történt, mintha valami ősi hagyomány
követelné meg tőlük az éjszakai járatokon a némaságot. Mindezek után Tibor maga
sem értette, miért gyűlöli annyira a szünet nélkül viháncoló és ordítozó,
diszkóba igyekvő társaságokat; egyszerűen felfordult tőlük a gyomra.
Jó néhány alkalom után fedezte csak fel azt a különös és
megdöbbentő, ugyanakkor egyáltalán nem megmagyarázhatatlan változást, ami a
kapu környezetében történt: éjszaka volt, kristálytiszta és holdfényes éjszaka,
amilyet csak a lakott területektől távol lehet látni. Lenyűgöző volt az egész,
hiszen soha azelőtt nem járt még mezőn éjjel, se álmában, se a valóságban.
Teljesen más hangok és illatok töltik be ilyenkor a levegőt: éjszakai rovarok
zümmögése, sötétségben rejtőző vadászok neszezése a fűben, a harmat illata,
békák kuruttyolása, melyhez a belvizes területek sekély, rövid életű
mocsarainak iszap- és rothadásszaga párosul… és még milliónyi apró zaj és
aroma, amelyekkel a városi ember agya mit se tud kezdeni. És az őstermészet e
háborítatlan birodalmában ott állt a kőfal, magán viselve a környezetével
vívott valamennyi vesztes csata nyomát. És a fal közepén ott volt a kapu,
konokul őrizgetve titkát. Incselkedett vele, tudta jól: bűnre csábította őt,
akárcsak az a bizonyos kígyó, bár fogalma sem volt, miért érzi bűnnek, hogy a
kapu titkait fürkészi. Talán az motoszkált benne, hogy nyilván nem véletlenül
áll ott az a kerítés a csukott kapuval, és aki építette, annak minden oka
megvolt, hogy a titkát – bármi legyen is az – elrejtse mögé. E gondolatok
azonban újra felébresztették benne azt a félelemmel vegyes gyermeki
kíváncsiságot, ami oly vonzóvá és érdekessé teszi a tiltott dolgokat. Néha
persze jobban örült volna, ha sohasem látja meg a kerítést vagy a kaput, ám
tudta jól, hogy ennek így kell lennie. Amióta először felbukkant az álmaiban,
éjszakáról éjszakára ugyanaz a látvány fogadta, s nem emlékezett, hogy bármikor
is egy hosszú sétát követően, vagy bármely más módon vetődött volna ide. Az
álmok tehetetlen mozdulatlanságára volt kárhoztatva és az érzést, hogy
szoborként áll vagy csupán elképesztő lassúsággal képes mozdítani ólomsúlyú
tagjait, miközben minden más szinte száguld körülötte, még inkább erősítette a
kapu és környezetének tájképszerű dermedtsége. Úgy érezte, ha akarna, se tudna
közelebb menni: időtlenségbe kövesedve állt egy helyben, mint a hegyek.
Különös hóbort a makettezés, vérbeli bogarasoknak való.
Tibor ugyan sosem tartotta magát annak, viszont azt tagadni sem lehetett volna,
hogy megőrült az aprócska járművekért és katonákért. Órákig el tudott bíbelődni
a néha csak alig hüvelyknyi figurák festegetésével, mániákus műgonddal dolgozva
ki a legapróbb részleteket is. Időnként nekifogott egy-egy nagyobb diorámának
is, és ilyenkor elég volt néhány nap, hogy egy zsák gipsz, és némi festék
segítségével tökéletes háborús környezetet teremtsen. A fia lenyűgözve bámulta
ezeket az alkotásokat, feleségének ellenben az volt a véleménye, hogy
„értelmesebb dolgokra is költhetné a pénzét”. Tibor nemigen törődött ezzel,
mivel már évekkel a házassága előtt eldöntötte, hogy lesz néhány dolog,
amelyekbe semmilyen körülmények között nem enged majd beleszólást.
Egyik nap szert tett néhány 13. századi angol katonára,
amelyekről nyomban egy pazarul kivitelezett díszlet jutott az eszébe, és egy
csata angolok és felföldi skótok között. A problémák azzal kezdődtek, hogy
korabeli skót harcosokat sehol sem lehetett kapni, ezért aztán Tibor nekiállt
készíteni párat. Kisebb gondot jelentett a korhű környezet berendezése, hiszen
akadt pár történész a barátai között, akikhez máskor is fordult már tanácsért.
Így aztán hamarosan nekilátott és pár hétvége alatt elkészültek az első
gipszfalak a zöldre festett fűrészporral beszórt domboldalon. Ezen a ponton
azonban elakadt, mert volt valami, amit sehogy se talált kedvére valónak. Aprócska
felföldi kastély részletét akarta megépíteni, melynek előterében a csata folyt
volna, ám az egyik falba metszett kapu sehogyan se tetszett neki. Egy sebész is
megirigyelhette volna azt a precizitást, amivel az alig ujjhegynyi kapubéllet
gótikus díszeit és a zárókövön vicsorgó szörnyfejet kifaragta, ő valamiért még
sem érezte… teljesnek? Próbaképp néhány műnövényt helyezett a kapu köré,
amelyek száma aztán egyre csak gyarapodott… végül már alig látszott valami a
kapuból és a várfalból, ráadásul nem is illett egy csatajelenethez az egész, ám
ő valahányszor csak ránézett, az a különös érzés fogta el, hogy látta már ezt a
kaput, de képtelen volt felidézni, hol és mikor.
Éjjel furcsa álma volt: egy ódon várkastélyban találta
magát, melynek azonban minden szegletén jól látszott, hogy lakják. Fegyveres
őrök posztoltak valamennyi toronyban és a majd’ öles falak gyilokjáróin, az
udvaron pedig sebtében összetákolt sátrak tucatjai álltak. Érzékeit százával
ostromolták a különféle ingerek: a levegő doh-, füst-, és trágyaszagtól, izzadó
emberek és készülő ételek szagától volt nehéz és fullasztó, kiáltásokat hallott
valami furcsa, darabos nyelven, köszörűvel érintkező fém sikolyát, lángok
pattogását és kovácsüllők csengését, lovak nyerítését, elvétve egy-két
nevetést, lábak dobogását és… dudák rikoltozását. A szabálytalan alaprajzú vár
közepén emelt torony tetejéről hallatszott a zene nyers és vad dallama, mely
épp olyan volt, mint az alant nyüzsgő, tagbaszakadt férfiak beszéde – akik
kockás köpenyükön és számtalan csatát megélt, ócska bőrpáncéljukon kívül csak
alig viseltek mást, és kék festékkel mázolták be gubancos hajjal és szakállal
keretezett arcuk durva vonásait –, mégis tisztán csengett, mint a roppant
kardok és bárdok éneke.
Döbbent bámészkodásából hatalmas dörrenés rázta fel, s
mire észbe kapott, az udvaron gyülekező harcosokkal együtt ő is a gyilokjárón
találta magát. Az egyik lőrésen kilesve jól láthatta a hullákkal borított
harcmezőt és az azon túl felsorakozott hadakat. Angolok voltak, arany
oroszlánokkal díszes, vörös zászlók alatt, csillogó páncélban és fegyverekkel.
Előttük két sorban íjászok álltak, akik most épp a vár védőivel vívták halálos
párbajukat. Néhány katapult és mozsár is bombázta a falakat, de nem sok
eredménnyel, így a skótok figyelmét főleg azok kötötték le, akik a kaput
próbálták betörni, mit sem törődve a nyílvesszők és súlyos kődarabok záporával.
A kapu végül recsegve engedett, mire az eddig mozdulatlanul várakozó had is
megindult, ő pedig kisvártatva olyan kegyetlen, véres csata kellős közepén
találta magát, amilyet elképzelni sem tudott volna korábban. Jobbra-balra
csapkodott egy karddal, amiről azt sem tudta, hol és mikor került a kezébe és
lesújtott mindenre, ami nem volt elég kockás ahhoz, hogy valamelyik skót
bajtársa lehessen.
A túlerő lassan felülkerekedett a hősiességen és a
vadállatként üvöltő elszántságon, s az angolok egyre beljebb nyomultak a várba.
A skót vezér erre visszavonulót rendelt, harcosai pedig lassan hátráltak a
lakótorony bejárata felé, nagy árat fizettetve az angolokkal minden újabb
lépésért. Ő habozás nélkül követte társait, s a harcmezők izzó őrülete oly
hihetetlen erővel árasztotta el testét és lelkét, hogy úgy érezte, egymaga is
szembeszállna bármilyen ellenséggel. A legutolsókkal együtt ugrott be a
toronyba; az angolnak, aki utána kapott, négy ujját zúzta össze a becsapódó
kapu. Az üvöltése tompán hallatszott a vaskos tölgyfa túl feléről, aztán egy
éktelen döndülés hallatszott, jelezve, hogy az angolok máris nekiláttak betörni
a kaput. A skótok erre nehéz bútorokat vonszoltak a bejárat elé, ám a
kapuszárnyak recsegve szakadtak be, mielőtt a torlasz elkészülhetett volna.
Tizenöt-húsz angol dárdás rontott be nyomban és halomra ölték az ellenük
támadókat, akik a szűk helyen nem igazán boldogultak hosszú kétkezes
kardjaikkal. Ő a többiekkel a lépcső felé hátrált, emeletről emeletre csalva
maga után az ellenséget. A lakótorony sötét homálya jobbára a skótoknak
kedvezett, akik sötét tartánjaikban szinte láthatatlanok voltak: a sarkukban
beözönlő angoloknak eleinte fel sem tűnt, hogy a kastély rejtett folyosói
lassanként mindannyiukat elnyelik, csak amikor már késő volt…
A kastély másnap virradatig égett, s bár a tűz
felemésztette a klán szinte minden vagyonát, hamuvá égetett párszáz angolt is.
Ezzel ugyan a skótok csupán az átkozott király haragját vonták még inkább a
fejükre, de megakadályozták, hogy a katonái innét tartsák szemmel a környező
vidéket és vadásszanak a közelben bujkáló rebellisekre.
A klán egy erdő mélyén vert tanyát. Nem ünnepeltek
győzelmet, de nem is keseregtek vereség miatt. Egyszerűen csak várták, hogy
valaki hírt hozzon az északon gyülekező felkelőkről. Nem gyújtottak tüzet és
dudaszó sem siratta az elesetteket.
Ő messze járt a tábortól és az azt rejtő erdőtől; az ég
ezúttal kivételesen tiszta volt, így jól látszottak a távoli hegyek, amelyek
mögé a nap lenyugodni készült, a gyorsan sötétedő keleti égbolton az élesebb
szeműek pedig már felfedezhették az első csillagokat. Egykedvűen bandukolt a
hangával borított domboldalon, egyszerű dallamot dünnyögve az orra alatt, s
olykor mélyeket szippantott a friss, ezerillatú levegőből. Úgy érezte, testét
és lelkét egyaránt körülöleli azoknak az ősi, földben és vadvirágokban lakozó
isteneknek a jelenléte, akik már az előtt is itt voltak, hogy az ő ősei
birtokukba vették volna e vidéket.
-
A kastélyhoz mész?
Tizenéves lányka állt kicsit jobbra előtte. Anyaszült
meztelen volt, ám úgy tűnt, ez teljesen természetes a számára, mintha soha nem
is hordott volna ruhát. A bőre ennek ellenére fehérebb volt, mint a legtisztább
hó, mégsem látszott betegesnek. Épp csak megjelentek rajta a serdülőkor jelei:
apró és hegyes mellei még alig gömbölyödtek, ágyéka csupasz volt. Furcsamód
mégse tűnt meztelennek, talán elképesztően hosszú, élénkvörös hajának
köszönhetően, melynek dús, majdnem lábszárközépig érő tincsei játékosan
táncoltak nádszál alakja körül a lágy szélben. Gyönyörű volt.
-
Bezony – bólintott ő és megállt – Hát te meg kiféle vagy
és mér’ járkálsz idekinn pucéran?
-
Oune a nevem – felelte a lányka apró mosollyal, de a
második kérdésre már nem válaszolt.
-
Oune? A’ meg milyen név, angol talán?
-
Az enyém – nem lehetett parasztlány, ez azonnal kiderült
a beszédjéből, s minden gesztusából.
-
Honnét jötté’? – kérdezte ő ekkor – Csak mer’ még nem
láttalak errefelé!
-
Messziről, ám e vidék olyan nekem, mintha mindig is otthonom
lett volna.
-
És arra messze mindenki így jár? – siklott végig a
tekintete újra a lány testén, mire az enyhén elpirult.
-
Néhányan – felelte nevetve – Arrafelé nemigen van szükség
ruhákra.
-
Értem mán! – vigyorodott el erre ő – Te is egy amolyan
tündér vagy, igaz-e?
-
Nevezz annak, ha úgy tetszik – mosolyodott el a lány is
–, de én többnyire csak a Kaput vigyázom.
-
Miféle kaput?
-
Talán épp Tündérföldét – hangzott a felelet, majd Oune
megfordult és előremutatott – azt ott!
-
Ho...?
Tágra nyílt szemekkel meredt a kapura. Egy mindkét
irányban a végtelenbe vesző, elvadult borostyánnal benőtt kerítésbe vágott,
boltozatos nyílást zárt el sötét táblájával, ami kissé ijesztővé is tette. Nem
lehetett távolabb tíz lépésnél.
-
Hogy a fenébe került ez ide? – kérdezte, észre sem véve,
hogy kiejtéséből pillanatok alatt eltűnt a darabos skót akcentus.
-
Tudod te azt nagyon jól – felelte a lány –, hisz régtől
fogva ismered már e helyet.
-
Tudom – bólintott ő, továbbra is a kapura szegezve a
tekintetét – Tudom, hogy igazad van, de azt nem, hogy miért.
-
Mert nem emlékszel a válaszokra.
-
És hogyan emlékezhetnék, mondd?
-
Néha jobb a feledés, hisz az egész fajtád ezt választotta
– felelte Oune – Az emlékek lehetnek keserűek is.
-
Talán ha belépnék azon a kapun – nézett ekkor a lányra
bizonytalanul –, visszanyerném az emlékezetem is, nem?
-
Akkor mire vársz? Vagy nem erről álmodtál egész
életedben?
Válasz nélkül indult el a kapu felé, ám pár lépés után
ismét megtorpant – pontosan ugyanott, ahol eddigi álmaiban mindig. Oune ismét
mellette állt, kicsit jobbra és előre, mint amikor először megpillantotta, ám ő
ezúttal sem vette észre, hogy a lány mikor és miként került oda.
-
Nos?
-
Te tudod, mi van a túloldalon? – kérdezte zavartan, mire
a lány elnevette magát – Persze, hogy tudom, de mit számít az? Itt és most nem
az a kérdés, hogy mit tudok én, hanem hogy mit fogsz találni te!
-
Miért, a kettő nem ugyanaz?
-
Nem feltétlenül.
-
Nem könnyíted meg a dolgom! – morogta csalódottan.
-
Mert nem azért vagyok itt – válaszolt tüstént a lány –,
hogy megkönnyítsem a dolgod.
-
Most mintha másmilyen lenne – szólalt meg ő ismét, néhány
tétova lépés után - Kisebb.
-
Semmivel se lett kisebb.
-
Olyan, mintha a derekamig se érne! – nézett ismét kérdőn
Oune felé, ám a lány ezúttal nem viszonozta a pillantását. Ahogy újra
végignézett rajta, őt is valahogy apróbbnak, kislányosabbnak látta.
-
Biztos így van, ha te mondod – egyezett bele végül, annak
ellenére, hogy a látottak őt igazolták.
-
Az itteni dolgok helye és mérete sohasem változik –
mondta Oune, immár vékonyan csengő kislány-hangján – Csak azok látnak mindig
mindent másmilyennek, akik képtelenek ezt elfogadni.
-
Ezek szerint te se lettél kisebb és fiatalabb –
pillantott le a lányra; egy öt-hat éves gyermek toporgott mellette.
-
Én kivétel vagyok, de mi most nem azért vagyunk itt, hogy
rólam faggatózz!
-
Persze, tudom – bólogatott ő és lehajolt, hogy
megmarkolja a kilincset, ám sehol se találta.
-
Hol van?
-
Ott van, ahol mindig – felelte Oune, miközben ő egyre
feljebb és feljebb emelte a tekintetét.
-
A helyén.
-
Elérhetetlenül magasan van! Még ha kétszer akkora lennék
is, mint most…
-
Hogy akarsz átmenni a Kapun – csattant fel a lány –, ha
arra is képtelen vagy, hogy a kilincset megmarkold? Már az is kész csoda, hogy
idáig eljutottál!
-
De hát…
-
Áh! – Oune csak legyintett és tekintetét morcosan a
borostyánlevelek közé fúrta.
-
Egyszerűen nem érem el és kész! – próbálta megbékíteni a
lányt – hiába nyújtom ki a kezem, ha… Hé!
Csodálkozva bámulta saját, rozsdás kilincsre fonódó
ujjait: úgy egy méterre lehettek a talajszinttől.
-
Nem értem én ezt az egészet! – csóválta a fejét.
-
Nem is fogod soha, ha így közelítesz hozzá – vonta meg
gömbölyű vállait a lány; most éppen olyan volt, mint amikor először meglátta.
-
Akkor hát hogyan közelítsek?
-
Hittel. Sorra megölöd az álmaidat, ha még arra sem vagy
képes, hogy higgy bennük.
-
De hát mit tegyek, ha félek? Jól tudod, mert tudnod kell,
hogy félek átlépni ezen a kapun!
-
Ahogy egy kisgyermek is fél, ha olyasmivel találja
szemközt magát, amivel még soha azelőtt. Ám a gyermekek szíve mindig nyitott a
csodákra!
-
És mi van akkor, ha sosem lépek át?
Feleslegesen kimondott kérdés volt, hiszen a keze már a
második szónál lenyomta a kilincset, a Kapu pedig kitárult.
Átsétált.
Tágas és illatos mező fogadta: az ezerszínű virágtajtékot
vető, zöld fűtenger hullámaiból apró szigetekként néhány kisebb fa- vagy
bokorcsoport emelkedett ki, de sehol egy állat vagy egy másik ember… tett még
pár lépést, aztán megállt és visszapillantott. Úgy tízlépésnyire mögötte
borostyánnal benőtt kőkerítés állt, a méregzöld levelek árnyékában pedig ócska,
régi fakapu sötétlett…
-
Semmi – jutott el lassan a tudatáig Oune válasza – Olyan
sokáig kételkedtél az álmaidban, hogy mire eljöhetett volna a valóra válásuk
pillanata, már egy se maradt. Nincsenek többé álmaid, barátom, illetve az a
kevés, ami maradt, éppen olyan, mint a valódi életed. Semmit se fogsz találni
ezen a Tündérföldön, ami
megkülönböztethetné a szemedben a saját és megszokott világodtól. Itt többé
nincs keresnivalód, térj hát vissza oda, ahonnét jöttél!
Tibor másnap reggel nem kelt fel és nem ment dolgozni, s
nem ment harmadnap, negyednap sem. Családja se szép szóval, se könyörgéssel, se
fenyegetőzéssel nem tudta rávenni, hogy egyen valamit, vagy hogy egyáltalán
kikeljen az ágyából.
A halál is így talált rá az ötödik napon: hanyatt fekve,
könnybe lábadt, üres tekintettel bámulta a mennyezetet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése