Akutagawa Ryunosuke: Kappák 1
Mielőtt
elkezdődne ez a különös történet, néhány szó róla és az alkotójáról:
Akutagava
Rjunoszuke, a modern japán irodalom egyik legjelentősebb alakja, a Kappa (Mo-on Víz
alatti emberek) című kisregényében a korabeli japán társadalom gyilkos
szatíráját írta meg.
A
novella egy pszichiátriai intézet gondozottjának, a 23-as betegnek a története,
aki hihetetlen és groteszk kalandjairól mesél, amit a kappák országában élt át.
A betegben nem nehéz Akutagavát felfedeznünk. Bár az írás kemény
társadalomkritika, mégis mindemellett szórakoztatóan olvasmányos.
Akutagava
személyes tragédiája, hogy a társadalom képmutatása és igazságtalanságai ellen
folyó harca és az életében folyamatosan jelenlevő nyomasztó rémképei,
hallucinációi összeroppantották.
1927-ben,
sikereinek csúcsán, mindössze 35 évesen, önkezével vetett véget életének.
Egy
japán kritikusa élettörténetéről csak ennyit írt: „Megszületett, alkotott és
meghalt. Életének története azonos műveinek történetével.”
I. rész
Lomb Kató fordítása
Lomb Kató fordítása
Előszó
Ezt a történetet az egyik
elmegyógyintézet lakója, a 23-as számú beteg meséli el annak, aki hajlandó
meghallgatni. A beteg elmúlt már harminc éves, de kevesebbnek látszik. A
tapasztalatok, amelyeket az átélt években szerzett... - de ezt talán hagyjuk.
Miközben hosszúra nyúlt mondókáját nekem és S. doktornak elmesélte, térdére
könyökölt, és ki-kitekingetett az ablakon. A vasrácsok mögött lombjavesztett
tölgy nyújtogatta száraz ágait a hófelhőktől borított ég felé. Szavait alig
illusztrálta mozdulatokkal, de ha például arról beszélt, hogy megijedt
valamitől, mindig hátrarántotta a fejét...
Igyekeztem minél pontosabban visszaadni a hallottakat. Ha azonban valakit mégsem elégítenének ki a feljegyzéseim, forduljon a Tokiótól nem messze levő X. falu elmegyógyintézetéhez. A még fiatal 23-as számú beteg először udvarias főhajtással üdvözli, majd egy kárpitozatlan ülésű széken hellyel kínálja a vendéget, és szomorú mosollyal belekezd mondókájába. A végén pedig - mintha most is látnám arckifejezésének hirtelen változását -, a végén felugrik, és ökölbeszorított kézzel támad rá hallgatójára:
- Ki innen, te gazember! Te is csak egy semmirekellő, ostoba, irigy, kegyetlen, öntelt, szemtelen és undorító féreg vagy! Ki innen, te hitvány alak!
Igyekeztem minél pontosabban visszaadni a hallottakat. Ha azonban valakit mégsem elégítenének ki a feljegyzéseim, forduljon a Tokiótól nem messze levő X. falu elmegyógyintézetéhez. A még fiatal 23-as számú beteg először udvarias főhajtással üdvözli, majd egy kárpitozatlan ülésű széken hellyel kínálja a vendéget, és szomorú mosollyal belekezd mondókájába. A végén pedig - mintha most is látnám arckifejezésének hirtelen változását -, a végén felugrik, és ökölbeszorított kézzel támad rá hallgatójára:
- Ki innen, te gazember! Te is csak egy semmirekellő, ostoba, irigy, kegyetlen, öntelt, szemtelen és undorító féreg vagy! Ki innen, te hitvány alak!
1
Három évvel ezelőtt, nyáron, hátizsákkal
felszerelve vágtam neki a Hodaka-hegy megmászásának. A Kamikócsi-hőforrás
szállodájából indultam el. Mint önök is tudják, a Hodaka-hegyre csak az
Azusza-folyó völgyén át lehet feljutni. Jártam már máskor is ezen a hegyen, sőt
a Jarigadake-hegyet is megmásztam. Ezért vezető nélkül vágtam neki az útnak,
pedig olyan gomolygó, egyre sűrűsödő köd borította a folyó völgyét, mintha
örökre el akarná rejteni a tájat emberi szemek elől.
Egyórai bolyongás után már habozni kezdtem: nem kellene-e visszatérnem a hőforrás vendéglőjébe. Csakhogy amíg a köd fel nem szállt, visszafelé sem vehettem az utamat. A párák meg percről percre jobban sűrűsödtek, tömörödtek. "Mégiscsak jobb lesz felfelé tartani" - határoztam el magamban, és folytattam utamat a folyó mentén sorakozó bambuszbokrok között.
A sűrű köd mindent eltakart a szemem elől. Csak itt-ott törte át a homályt egy-egy lecsüngő bükkfaág vagy fűzfalomb. Legelő lovak, tehenek is fel-felbukkantak előttem, de egy perc múlva újra elnyelte őket a gomolygó pára. Lábam is elfáradt, gyomrom is korogni kezdett. Hegymászó-ruhám, paplanom teleszívta magát a köddel, és elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Kénytelen voltam meghátrálni. A szikláról leomló víz csobogásának hangját követve visszafelé indultam a völgyben.
Egy vízmelletti sziklán falatozni kezdtem a magammal hozott ennivalóból. Vagy tíz percig vesződtem, amíg fel tudtam nyitni egy marhahús-konzervet, és tüzet raktam az összegyűjtött száraz rőzséből. Közben az eddig olyan durcás köd lassan-lassan oszlani kezdett. Egy darab kenyeret rágcsálva karórámra pillantottam. Egy óra húsz percet jeleztek már a mutatók, de ennél sokkal meglepőbb volt, hogy kerek számlapjukra hirtelen egy arc árnyéka hullott. Ijedten hőköltem hátra, és - életemben először - egy kappával találtam szemben magam.
A mögöttem levő sziklán állt a kappa. Pontosan olyan volt, amilyennek a képeken ábrázolják. Egyik kezével egy nyírfa törzsét tartotta átkarolva, a másikat ellenzőül használta a szeme felett, és kíváncsian nézegetett felém.
Elképedve, mozdulatlanul bámultam rá egy ideig. A kappa is szemmel láthatóan megilletődött: keze meg sem rebbent a szemöldöke felett. Amikor felocsúdtam, villámgyorsan a kis szörnyre vetettem magam. Ugyanakkor a kappa is kereket oldott - legalábbis én azt hittem, hogy futásnak eredt. A valóságban azonban egyszerűen bukfencet vetett, és eltűnt a semmiben. Meghökkenve kezdtem kutatni utána a magasra nőtt bambuszbozótban, és egyszerre csak újra megpillantottam. Két-három méterrel arrább csücsült a fűben, és merően bámult rám. Ebben nem volt semmi meglepő. Annál jobban elképesztett a kappa testének színe. Amikor az előbb a sziklán megpillantottam, teljesen szürkének látszott, most meg tiszta zöld volt a teste.
- Állat! - kiáltottam fel, és újra rávetettem magam. A kis ördög azonban megint kicsúszott a karmaim közül. Még vagy fél óráig üldöztem dühösen, szikláról sziklára ugrándozva a bambuszbozótok között. A kappa azonban olyan fürge lábú volt, akár egy majom. Rohantam utána, és közben nemegyszer elvesztettem a szemem elől. A talaj is többször kicsúszott a lábam alól, és én elvágódtam a fűben. Amikor a kappa egy nagy vadgesztenyefa tövében találta magát, váratlan szerencsémre, vérbenforgó szemű bika zárta el előle a menekülés útját. A kappa ijedten felkiáltott, és belebukfencezett a magas fűbe.
- Megvagy! - kiáltottam, és feléje rohantam. Úgy látszik azonban, valami gödörféle lappanghatott alattam, mert amikor ujjaim már csaknem a kappa síkos bőrét érintették, egyszerre feneketlen mélységbe zuhantam.
Olyan az ember, hogy a végveszély pillanatában is ostobaságok jutnak eszébe. Amikor elvágódtam, a hőforrás melletti Kappa-híd villant át az agyamon. Aztán... aztán már semmire sem emlékeztem. Mintha villám fénye hasított volna a szemembe, hirtelen elvesztettem eszméletemet.
Egyórai bolyongás után már habozni kezdtem: nem kellene-e visszatérnem a hőforrás vendéglőjébe. Csakhogy amíg a köd fel nem szállt, visszafelé sem vehettem az utamat. A párák meg percről percre jobban sűrűsödtek, tömörödtek. "Mégiscsak jobb lesz felfelé tartani" - határoztam el magamban, és folytattam utamat a folyó mentén sorakozó bambuszbokrok között.
A sűrű köd mindent eltakart a szemem elől. Csak itt-ott törte át a homályt egy-egy lecsüngő bükkfaág vagy fűzfalomb. Legelő lovak, tehenek is fel-felbukkantak előttem, de egy perc múlva újra elnyelte őket a gomolygó pára. Lábam is elfáradt, gyomrom is korogni kezdett. Hegymászó-ruhám, paplanom teleszívta magát a köddel, és elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Kénytelen voltam meghátrálni. A szikláról leomló víz csobogásának hangját követve visszafelé indultam a völgyben.
Egy vízmelletti sziklán falatozni kezdtem a magammal hozott ennivalóból. Vagy tíz percig vesződtem, amíg fel tudtam nyitni egy marhahús-konzervet, és tüzet raktam az összegyűjtött száraz rőzséből. Közben az eddig olyan durcás köd lassan-lassan oszlani kezdett. Egy darab kenyeret rágcsálva karórámra pillantottam. Egy óra húsz percet jeleztek már a mutatók, de ennél sokkal meglepőbb volt, hogy kerek számlapjukra hirtelen egy arc árnyéka hullott. Ijedten hőköltem hátra, és - életemben először - egy kappával találtam szemben magam.
A mögöttem levő sziklán állt a kappa. Pontosan olyan volt, amilyennek a képeken ábrázolják. Egyik kezével egy nyírfa törzsét tartotta átkarolva, a másikat ellenzőül használta a szeme felett, és kíváncsian nézegetett felém.
Elképedve, mozdulatlanul bámultam rá egy ideig. A kappa is szemmel láthatóan megilletődött: keze meg sem rebbent a szemöldöke felett. Amikor felocsúdtam, villámgyorsan a kis szörnyre vetettem magam. Ugyanakkor a kappa is kereket oldott - legalábbis én azt hittem, hogy futásnak eredt. A valóságban azonban egyszerűen bukfencet vetett, és eltűnt a semmiben. Meghökkenve kezdtem kutatni utána a magasra nőtt bambuszbozótban, és egyszerre csak újra megpillantottam. Két-három méterrel arrább csücsült a fűben, és merően bámult rám. Ebben nem volt semmi meglepő. Annál jobban elképesztett a kappa testének színe. Amikor az előbb a sziklán megpillantottam, teljesen szürkének látszott, most meg tiszta zöld volt a teste.
- Állat! - kiáltottam fel, és újra rávetettem magam. A kis ördög azonban megint kicsúszott a karmaim közül. Még vagy fél óráig üldöztem dühösen, szikláról sziklára ugrándozva a bambuszbozótok között. A kappa azonban olyan fürge lábú volt, akár egy majom. Rohantam utána, és közben nemegyszer elvesztettem a szemem elől. A talaj is többször kicsúszott a lábam alól, és én elvágódtam a fűben. Amikor a kappa egy nagy vadgesztenyefa tövében találta magát, váratlan szerencsémre, vérbenforgó szemű bika zárta el előle a menekülés útját. A kappa ijedten felkiáltott, és belebukfencezett a magas fűbe.
- Megvagy! - kiáltottam, és feléje rohantam. Úgy látszik azonban, valami gödörféle lappanghatott alattam, mert amikor ujjaim már csaknem a kappa síkos bőrét érintették, egyszerre feneketlen mélységbe zuhantam.
Olyan az ember, hogy a végveszély pillanatában is ostobaságok jutnak eszébe. Amikor elvágódtam, a hőforrás melletti Kappa-híd villant át az agyamon. Aztán... aztán már semmire sem emlékeztem. Mintha villám fénye hasított volna a szemembe, hirtelen elvesztettem eszméletemet.
2
Amikor magamhoz tértem, a hátamon
feküdtem, és egész sereg kappa állt körülöttem. Az egyik, aki hatalmas csőre
felett csíptetőt viselt, mellettem térdelt, és sztetoszkóppal hallgatta a
szívemet. Mihelyt meglátta, hogy felnyitom a szememet, nyugalomra intett,
azután hátraszólt a tömeghez:
- Quax, quax!
Valahonnan két hordágyat vivő kappa sietett elő. Ráfektettek a hordágyra, és hosszú úton cipeltek magukkal a kappák sorfala között. Az utca, amelyen vittek, alig különbözött Tokió főútvonalától, a Ginzától. Az út menti fák alatt különböző üzletek napellenző-redőnyei sorakoztak, és az utakon számtalan autó futkározott.
Hordágyvivőim csakhamar szűk keresztutcácskába fordultak be velem. Bevittek egy házba, amelyről később kiderült, hogy a csíptetőt viselő orvos, dr. Csakk otthona. Az orvos tiszta ágyra helyezett, és valami átlátszó orvossággal itatott meg. Tűrtem, hogy csináljon velem, amit akar, mert úgy fájt minden tagom, hogy meg sem tudtam mozdulni.
Csakk doktor kétszer-háromszor is meglátogatott mindennap. Átlag harmadnaponként felkeresett az a kappa is, akivel először akadtam össze. Mint kiderült, Baggnak hívták, és halászattal foglalkozott.
A kappák általában sokkal többet tudnak az emberről, mint mi róluk, talán azért, mert több embert ejtenek fogságba, mint mi kappát. Bár nem is tudom, hogy a "fogságba ejtés" helyes kifejezés-e. Tény az, hogy előttem többen jártak már ebben az országban, sőt olyanok is akadnak szép számban, akik egész életüket itt élték le. Hogy miért? Talán azért, mert a magunkfajta igen előnyös helyzetet élvez: munka nélkül is biztosítják számára a megélhetést. Egyszerűen azért, mert ember és nem kappa.
Bagg elmesélte, hogy egyszer egy fiatal útépítő munkás tévedt valahogy arrafelé. Feleségül vett egy nősténykappát, és élete végéig ott maradt közöttük. Az asszony - mesélte Bagg - nemcsak a legszebb nő volt az egész országban, hanem férje felszarvazásában is hihetetlen ügyesnek bizonyult.
Egy hét múlva - az ország törvényei értelmében - letelepedhettem Csakk doktor tőszomszédságában, mint "külön védnökség alatt álló személy". Otthonom kicsi volt, de kedves és lakályos. Mondanom sem kell, hogy a kappák világának civilizációja nem nagyon különbözik az emberlakta országok (de legalábbis Japán) civilizációjától. Az utcára néző vendégszobában például kis zongora kapott helyet, a falon pedig bekeretezett rézkarc függött. Csak azt találtam kényelmetlennek, hogy nemcsak maga a ház, hanem a benne levő asztalok és székek is kappa-méretre készültek, úgyhogy a magamfajta úgy érezte magát az ilyen otthonban, mint valami babaházban.
Kis szobámban minden este kappául tanultam. Csakk és Bagg voltak a tanáraim, de nem egyedül ők jártak hozzám vendégségbe. Mindenki kíváncsi volt a "külön védnökség alatt álló személyre". Gyakran meglátogatott például egy Gael nevű üveggyári elnök, aki mindennap vizsgáltatta vérnyomását dr. Csakk-kal. Legjobban azonban Bagg-gal, a halásszal barátkoztam össze az első két hétben.
Egy fülledt-meleg nyári napon az asztal körül ülve beszélgettünk. Bagg hirtelen elnémult, még tágabbra meresztette nagy szemeit, és kitartóan bámulni kezdett. Meglepetten kérdeztem tőle:
- Quax, Bagg, quo quel quan? (Ami japánul körülbelül annyit jelent, hogy "mi ütött beléd, Bagg"?)
Bagg egy szót sem szólt, hanem tovább meresztette rám a szemét. Azután talpra ugrott, kiöltötte a nyelvét, és teste megfeszült, mint az ugrásra készülődő békáé. Egyre furcsábban éreztem magam, és felemelkedtem székemről, hogy egy ugrással az ajtón kívül teremhessek. Szerencsémre azonban látogatóm érkezett Csakk doktor személyében.
- Hé, Bagg, mi van veled? - szegezte szemét az orvos az orrcsíptetőn keresztül a másik kappára. Bagg, látható zavarban, bocsánatkérően emelte fel a kezeit:
- Elnézést kérek, igazán restellem! De olyan érdekes dolog megszeppenteni ezt az urat, hogy nem tudtam ellenállni a tréfa csábításának. Nagyon kérem az urat, ne nehezteljen érte!
- Quax, quax!
Valahonnan két hordágyat vivő kappa sietett elő. Ráfektettek a hordágyra, és hosszú úton cipeltek magukkal a kappák sorfala között. Az utca, amelyen vittek, alig különbözött Tokió főútvonalától, a Ginzától. Az út menti fák alatt különböző üzletek napellenző-redőnyei sorakoztak, és az utakon számtalan autó futkározott.
Hordágyvivőim csakhamar szűk keresztutcácskába fordultak be velem. Bevittek egy házba, amelyről később kiderült, hogy a csíptetőt viselő orvos, dr. Csakk otthona. Az orvos tiszta ágyra helyezett, és valami átlátszó orvossággal itatott meg. Tűrtem, hogy csináljon velem, amit akar, mert úgy fájt minden tagom, hogy meg sem tudtam mozdulni.
Csakk doktor kétszer-háromszor is meglátogatott mindennap. Átlag harmadnaponként felkeresett az a kappa is, akivel először akadtam össze. Mint kiderült, Baggnak hívták, és halászattal foglalkozott.
A kappák általában sokkal többet tudnak az emberről, mint mi róluk, talán azért, mert több embert ejtenek fogságba, mint mi kappát. Bár nem is tudom, hogy a "fogságba ejtés" helyes kifejezés-e. Tény az, hogy előttem többen jártak már ebben az országban, sőt olyanok is akadnak szép számban, akik egész életüket itt élték le. Hogy miért? Talán azért, mert a magunkfajta igen előnyös helyzetet élvez: munka nélkül is biztosítják számára a megélhetést. Egyszerűen azért, mert ember és nem kappa.
Bagg elmesélte, hogy egyszer egy fiatal útépítő munkás tévedt valahogy arrafelé. Feleségül vett egy nősténykappát, és élete végéig ott maradt közöttük. Az asszony - mesélte Bagg - nemcsak a legszebb nő volt az egész országban, hanem férje felszarvazásában is hihetetlen ügyesnek bizonyult.
Egy hét múlva - az ország törvényei értelmében - letelepedhettem Csakk doktor tőszomszédságában, mint "külön védnökség alatt álló személy". Otthonom kicsi volt, de kedves és lakályos. Mondanom sem kell, hogy a kappák világának civilizációja nem nagyon különbözik az emberlakta országok (de legalábbis Japán) civilizációjától. Az utcára néző vendégszobában például kis zongora kapott helyet, a falon pedig bekeretezett rézkarc függött. Csak azt találtam kényelmetlennek, hogy nemcsak maga a ház, hanem a benne levő asztalok és székek is kappa-méretre készültek, úgyhogy a magamfajta úgy érezte magát az ilyen otthonban, mint valami babaházban.
Kis szobámban minden este kappául tanultam. Csakk és Bagg voltak a tanáraim, de nem egyedül ők jártak hozzám vendégségbe. Mindenki kíváncsi volt a "külön védnökség alatt álló személyre". Gyakran meglátogatott például egy Gael nevű üveggyári elnök, aki mindennap vizsgáltatta vérnyomását dr. Csakk-kal. Legjobban azonban Bagg-gal, a halásszal barátkoztam össze az első két hétben.
Egy fülledt-meleg nyári napon az asztal körül ülve beszélgettünk. Bagg hirtelen elnémult, még tágabbra meresztette nagy szemeit, és kitartóan bámulni kezdett. Meglepetten kérdeztem tőle:
- Quax, Bagg, quo quel quan? (Ami japánul körülbelül annyit jelent, hogy "mi ütött beléd, Bagg"?)
Bagg egy szót sem szólt, hanem tovább meresztette rám a szemét. Azután talpra ugrott, kiöltötte a nyelvét, és teste megfeszült, mint az ugrásra készülődő békáé. Egyre furcsábban éreztem magam, és felemelkedtem székemről, hogy egy ugrással az ajtón kívül teremhessek. Szerencsémre azonban látogatóm érkezett Csakk doktor személyében.
- Hé, Bagg, mi van veled? - szegezte szemét az orvos az orrcsíptetőn keresztül a másik kappára. Bagg, látható zavarban, bocsánatkérően emelte fel a kezeit:
- Elnézést kérek, igazán restellem! De olyan érdekes dolog megszeppenteni ezt az urat, hogy nem tudtam ellenállni a tréfa csábításának. Nagyon kérem az urat, ne nehezteljen érte!
3
Mielőtt elbeszélésemet tovább
folytatnám, úgy érzem, meg kell állnom egy pillanatra, és meg kell magyaráznom:
miféle lények tulajdonképpen a kappák. Nos, olyan állatok ezek, amelyeknek
létezését egyesek még ma is kétségbevonják. Én azonban, aki egy darabig a
közelükben éltem, bizonyíthatom, hogy ilyesfajta kétkedésnek egyáltalán nincs
helye. Fel lehet tenni most már a kérdést, hogy állatok-e a kappák vagy sem?
Testük bőrét természetesen mindenütt rövid szőr borítja; kéz- és lábujjaikat
uszonyos hártya köti össze, ahogy azt a "Vízitigris" sok más könyvvel
együtt leírja. Testük hossza körülbelül egy méter; súlyuk általában húsz és
harminc font között mozog, de dr. Csakk állítása szerint akadnak ötven fontnál
nehezebb kappák is. A fejük teteje ovális alakú teknővé szélesedett, s ez a
teknő az évek folyamán állítólag egyre keményebb lesz. Az idős Csakk teknőjének
csakugyan egész más tapintása volt, mint a fiatal Baggénak. A legkülönösebb
jelenség azonban kappáéknál a bőrük színe. Ez a szín nem állandó, mint az
embernél, hanem a mindenkori környezethez alkalmazkodik. Zöld fűben például
megzöldül, sziklák között szürkévé válik. Ezzel a jelenséggel nemcsak a
kappáknál, hanem a kaméleonnál is találkozunk; talán azonos a bőrük szerkezete.
Amikor e tényt felfedeztem, eszembe jutott, hogy a népi hiedelem szerint Japán
nyugati részén zöldek a kappák, északkeleten pedig vörösek. Arra is visszaemlékeztem,
hogyan tünedezett el előlem üldözés közben Bagg...
A kappák bőre alatt igen vastag lehet a zsírréteg, mert a "ruha" fogalmát annak ellenére sem ismerik, hogy föld alatti országukban viszonylag alacsony (átlagban ötven fok Fahrenheit) a hőmérséklet. Persze ők is hordanak maguknál szemüveget, cigarettatartót, pénztárcát, miegyebet, ami azonban nem okoz különösebb kényelmetlenséget, mert a hasukon - akárcsak a kenguruknál - külön erszény szolgál erre a célra. Csak egy dolgot találtam meglehetősen furcsának: még ágyékkötőt sem hordanak. De Bagg, amikor egyszer erről kérdezősködtem nála, csillapíthatatlan nevetésbe tört ki:
- Mi meg éppen azt tartjuk nevetségesnek, hogy önök úgy takargatják magukat!
A kappák bőre alatt igen vastag lehet a zsírréteg, mert a "ruha" fogalmát annak ellenére sem ismerik, hogy föld alatti országukban viszonylag alacsony (átlagban ötven fok Fahrenheit) a hőmérséklet. Persze ők is hordanak maguknál szemüveget, cigarettatartót, pénztárcát, miegyebet, ami azonban nem okoz különösebb kényelmetlenséget, mert a hasukon - akárcsak a kenguruknál - külön erszény szolgál erre a célra. Csak egy dolgot találtam meglehetősen furcsának: még ágyékkötőt sem hordanak. De Bagg, amikor egyszer erről kérdezősködtem nála, csillapíthatatlan nevetésbe tört ki:
- Mi meg éppen azt tartjuk nevetségesnek, hogy önök úgy takargatják magukat!
4
Lassanként elsajátítottam a kappák
nyelvét, és megismerkedtem életmódjukkal, szokásaikkal is. Csak az maradt
megfoghatatlan számomra, hogy ők nevetségesnek találják mindazt, amit mi
komolyan veszünk, és halálos komolysággal kezelik azt, ami nekünk nevetséges.
"Igazság" és "erkölcs" például komoly fogalmak az emberiség
számára; a kappák azonban úgy nevetnek e két dolgon, hogy még oldalukat is
fogják a kacagástól. Talán azért, mert a humorérzékük tökéletesen más, mint a
miénk.
Egy ízben, amikor a születésszabályozás kérdését feszegettük Csakk doktorral, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy a csíptető is lepottyant az orráról. Mikor sértődötten tudakoltam e nagy vidámság okát, körülbelül ezt válaszolta (ha néhány apróbb vonatkozásban nem egészen pontos a tolmácsolásom, úgy ez csak azért van, mert még nem értettem meg a kappa nyelv minden kifejezését):
- Hát nem kacagni való, hogy egyedül a szülők szempontjai legyenek mérvadók ebben a kérdésben? Nem túlságosan önző dolog ez?
Nekünk, embereknek, viszont az a módszer tűnik fel rendkívül nevetségesnek, ahogy a kappák világában zajlik le a szülés. Nem sokkal e beszélgetés után meglátogattam Baggnak gyermekágyban fekvő feleségét. A szülés - akárcsak nálunk - orvos vagy bába segítségével folyik le. Amikor azonban megkezdődik a vajúdás, az apa ajkát a szülő nő... mondjuk, méhszájához illeszti, és hangosan bekiált, mint valami telefonkagylóba:
- Óhajtasz megszületni erre a világra? Gondold meg alaposan, az azután válaszolj!
Bagg is többször megismételte ezt a kérdést térdeplő helyzetben, majd az asztalon levő fertőtlenítőszerrel kiöblítette a száját.
A magzat nem lehetett a legkényelmesebb helyzetben, mert fojtott, alig érthető hangon felelte:
- Nem óhajtok megszületni. Egyrészt azért nem, mert nincs kedvem az ön idegbaját örökölni, másrészt pedig: helytelennek találom a kappa életformát.
Bagg zavartan vakargatta a fejebúbját, a bába pedig üvegcsövet illesztett a méhszájhoz, és valami folyadékot fecskendezett bele. A szülő nő megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben dagadt hasa összezsugorodott, mint valami léggömb, amiből kiengedték a hidrogént.
Mint a magzat válaszából sejteni lehet, a kappák megszületésük után azonnal beszélni és járni tudnak. Dr. Csakk beszélt nekem egy gyermekről, aki születése után huszonhat nappal már értekezést olvasott fel arról a kérdésről, hogy van-e isten, két hónapos korában azonban elhunyt.
Most beszámolok arról a nagy plakátról, amelyet a születésszabályozásról folyt vitánk után, Kappaország-beli tartózkodásomnak körülbelül harmadik hónapjában, az egyik utcasarkon pillantottam meg.
A plakát alján tíz-tizenkét kappa volt látható: részben kardot szorongattak, részben trombitáltak. A rajz felett a kappák óracsavarra emlékeztető betűivel hozzávetőleg a következő szöget állt (itt megint lehetnek apróbb eltérések a valóságtól; én mindenesetre ezt jegyeztem fel a velem sétálgató diák-kappa, Lapp fordítása nyomán):
Egy ízben, amikor a születésszabályozás kérdését feszegettük Csakk doktorral, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy a csíptető is lepottyant az orráról. Mikor sértődötten tudakoltam e nagy vidámság okát, körülbelül ezt válaszolta (ha néhány apróbb vonatkozásban nem egészen pontos a tolmácsolásom, úgy ez csak azért van, mert még nem értettem meg a kappa nyelv minden kifejezését):
- Hát nem kacagni való, hogy egyedül a szülők szempontjai legyenek mérvadók ebben a kérdésben? Nem túlságosan önző dolog ez?
Nekünk, embereknek, viszont az a módszer tűnik fel rendkívül nevetségesnek, ahogy a kappák világában zajlik le a szülés. Nem sokkal e beszélgetés után meglátogattam Baggnak gyermekágyban fekvő feleségét. A szülés - akárcsak nálunk - orvos vagy bába segítségével folyik le. Amikor azonban megkezdődik a vajúdás, az apa ajkát a szülő nő... mondjuk, méhszájához illeszti, és hangosan bekiált, mint valami telefonkagylóba:
- Óhajtasz megszületni erre a világra? Gondold meg alaposan, az azután válaszolj!
Bagg is többször megismételte ezt a kérdést térdeplő helyzetben, majd az asztalon levő fertőtlenítőszerrel kiöblítette a száját.
A magzat nem lehetett a legkényelmesebb helyzetben, mert fojtott, alig érthető hangon felelte:
- Nem óhajtok megszületni. Egyrészt azért nem, mert nincs kedvem az ön idegbaját örökölni, másrészt pedig: helytelennek találom a kappa életformát.
Bagg zavartan vakargatta a fejebúbját, a bába pedig üvegcsövet illesztett a méhszájhoz, és valami folyadékot fecskendezett bele. A szülő nő megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben dagadt hasa összezsugorodott, mint valami léggömb, amiből kiengedték a hidrogént.
Mint a magzat válaszából sejteni lehet, a kappák megszületésük után azonnal beszélni és járni tudnak. Dr. Csakk beszélt nekem egy gyermekről, aki születése után huszonhat nappal már értekezést olvasott fel arról a kérdésről, hogy van-e isten, két hónapos korában azonban elhunyt.
Most beszámolok arról a nagy plakátról, amelyet a születésszabályozásról folyt vitánk után, Kappaország-beli tartózkodásomnak körülbelül harmadik hónapjában, az egyik utcasarkon pillantottam meg.
A plakát alján tíz-tizenkét kappa volt látható: részben kardot szorongattak, részben trombitáltak. A rajz felett a kappák óracsavarra emlékeztető betűivel hozzávetőleg a következő szöget állt (itt megint lehetnek apróbb eltérések a valóságtól; én mindenesetre ezt jegyeztem fel a velem sétálgató diák-kappa, Lapp fordítása nyomán):
CSATLAKOZZ AZ EUGENETIKA ÖNKÉNTES
KATONÁIHOZ!
EGÉSZSÉGES KAPPA FIÚK, KAPPA LÁNYOK,
VÁLASSZATOK BETEG KAPPÁKAT ÉLETTÁRSATOKUL,
HOGY ÍGY ELVÁGHASSUK AZ ÖRÖKLŐDŐ BAJOK ÚTJÁT!
EGÉSZSÉGES KAPPA FIÚK, KAPPA LÁNYOK,
VÁLASSZATOK BETEG KAPPÁKAT ÉLETTÁRSATOKUL,
HOGY ÍGY ELVÁGHASSUK AZ ÖRÖKLŐDŐ BAJOK ÚTJÁT!
Én persze nyomban kijelentettem Lappnak,
hogy ez az út járhatatlan. Szavaim azonban nemcsak a diákot, hanem a plakátot
olvasó többi kappát is harsány kacagásra ingerelték.
- Járhatatlan? - vetette ellene a diák. - De hiszen ön saját maga mesélte, hogy ez a szokás az emberek között is dívik! Vajon miért szeretnek bele cselédlányokba a gazdag úrfiak? Előkelő kisasszonyok miért választanak sofőröket? Nem az öröklődő bajoktól kívánnak-e ösztönösen megszabadulni? Nem nemesebb ügyért harcolnak-e vajon nálunk az eugenetika önkéntes katonái, mint azok, akik önöknél egy-két rőfnyi vasútvonal birtoklásáért gyilkolják egymást?
Lapp komolyan beszélt, oldala azonban csak úgy remegett közben a visszafojtott kacagástól. Csatlakozni akartam a nevetőkhöz, de hirtelen más, sürgősebb dolgom akadt; egy kappát kellett fülön fognom, aki elcsente a töltőtollamat. Ez azonban nem könnyű feladat, mert a kappák bőre igen síkos: a tolvaj kicsúszott a kezeim közül. Szúnyogszerűen sovány teste szinte kétrét hajolt, és elmenekült, még mielőtt megmarkolhattam volna.
- Járhatatlan? - vetette ellene a diák. - De hiszen ön saját maga mesélte, hogy ez a szokás az emberek között is dívik! Vajon miért szeretnek bele cselédlányokba a gazdag úrfiak? Előkelő kisasszonyok miért választanak sofőröket? Nem az öröklődő bajoktól kívánnak-e ösztönösen megszabadulni? Nem nemesebb ügyért harcolnak-e vajon nálunk az eugenetika önkéntes katonái, mint azok, akik önöknél egy-két rőfnyi vasútvonal birtoklásáért gyilkolják egymást?
Lapp komolyan beszélt, oldala azonban csak úgy remegett közben a visszafojtott kacagástól. Csatlakozni akartam a nevetőkhöz, de hirtelen más, sürgősebb dolgom akadt; egy kappát kellett fülön fognom, aki elcsente a töltőtollamat. Ez azonban nem könnyű feladat, mert a kappák bőre igen síkos: a tolvaj kicsúszott a kezeim közül. Szúnyogszerűen sovány teste szinte kétrét hajolt, és elmenekült, még mielőtt megmarkolhattam volna.
5
Ennek a Lapp nevű kappának legalább
annyi hálával tartozom, mint Baggnak, a halásznak. Nem szabad például
elfelejtenem, hogy Lapp ismertetett meg a költő-kappával, Tokk-kal. A költők
egyébként ott is hosszú hajat hordanak, akárcsak nálunk.
Gyakran jártam Tokk otthonába az időt múlatni. Cserepes alpesi növényekkel díszített, szűk szobácskájában Tokk versírogatással, cigarettázással töltötte napjait. A szobában rendszerint egy nősténykappa is üldögélt és kötögetett: Tokk a szabadszerelem híve volt, és nem nősült meg.
A költő mindig mosollyal üdvözölt, amikor meglátogatott (nem mintha egy mosolygó kappa olyan szép látványt nyújtana; eleinte legalábbis mindig végigfutott hátamon a hideg, ha ezt a mosolyt megpillantottam).
- Á, örvendek a szerencsének! Erre a székre üljön le, pajtás!
Tokk gyakran szóba hozta a kappák életének és művészetének kérdéseit. Meggyőződéssel hirdette, hogy átlagkappa életmódjánál butább dolog nincs a világon. Szülő és gyermek, férj és feleség, testvér és testvér csak egymás keserítésében talál gyönyörűséget. Különösen a családi rendszert ítélte a butaságok netovábbjának.
- Nézze csak, micsoda tökfilkó - sziszegte egyszer egy fiatal kappára mutatva az utca járókelői között, aki egy ugyancsak fiatal kappát, két - szüleinek látszó - idősebbet és további hét-nyolc hím- és nősténykappát cipelt fulladozva a nyakában. Én azonban - éppen ellenkezőleg - nagyon dicséretre méltónak találtam az ifjú kappa áldozatkészségét.
- Szóval, önben is megvannak azok a tulajdonságok, amelyek országunk méltó polgárává tennék! Erről jut eszembe: ön ugye szocialista?
Mi mást felelhettem erre mosolyogva, mint azt, hogy "qua", ami kappa nyelven "természetesen"-t jelent.
- Akkor helyeselnie kell, hogy egy lángészt áldozatul dobjanak száz közönséges ember kedvéért.
- De hát ön melyik izmusnak a híve végeredményben? - kérdeztem. - Valaki azt állította, hogy az anarchizmusé.
- Én? Én felsőbbrendű ember (ez pontosabban úgy hangzott, hogy "felsőbbrendű kappa") vagyok! - vágta rá Tokk diadalmasan.
Barátom a művészettel kapcsolatban is egyéni nézeteket vallott. Helytelennek tartott minden ellenőrzést a művészet felett; a "művészet a művészetért" elv híve volt. Ennek következtében a művésznek - szinte - az átlagembernél sokkal inkább jó és rossz felett kell állnia.
Tokk nem állt egyedül e véleményével, valamennyi költő-barátja többé-kevésbé osztotta nézeteit. Társaságban gyakran felkerestem a Felsőbbrendű Kappák Klubját. Költők, novellaírók, drámaírók, kritikusok, festők, szobrászok és műkedvelők adtak itt egymásnak találkozót, folytattak élénk beszélgetéseket a villanyfényes szalonban, s itt mutatták be időnként önelégülten egymásnak, hogyan is él a felsőbbrendű kappa.
Egy ízben például az egyik szobrász-tagot figyeltem meg, aki hatalmas tüskés pálma árnyékában egy fiatal kappát szorongatott, és játszadozott a nemi szervével.
Egy női novellista pedig az asztal tetején ürített ki a szemem láttára hatvan kupica abszintot. A hatvanadik után, sajnos, leesett az asztalról, és minden további nélkül kimúlt.
Egy szép holdvilágos este karonfogva tartottam Tokk-kal hazafelé a Felsőbbrendű Kappák Klubjából. A költő - szokása ellenére - borongós hangulatban, szótlanul lépegetett mellettem. Utunk egy kivilágított kis ablak előtt vezetett el. Az ablak mögött asztalkát pillantottunk meg, amely körül egy kappa házaspár vacsorázott, három-négy kappa gyermek körében.
Tokk mélyen felsóhajtott:
- Én szerelmi téren is felsőbbrendű kappának vallom magam, de ha ilyen családi jelenetet látok, mégiscsak elfog az irigység.
- Nem kerül ellentmondásba önmagával? - kérdeztem.
A költő az öt békés kappa által körülült vacsoraasztalt bámulta a kis ablakon keresztül, a holdfényes éjszakában.
- Azt hiszem, a tojásrántotta mégiscsak higiénikusabb dolog! - mondotta nagysokára.
Gyakran jártam Tokk otthonába az időt múlatni. Cserepes alpesi növényekkel díszített, szűk szobácskájában Tokk versírogatással, cigarettázással töltötte napjait. A szobában rendszerint egy nősténykappa is üldögélt és kötögetett: Tokk a szabadszerelem híve volt, és nem nősült meg.
A költő mindig mosollyal üdvözölt, amikor meglátogatott (nem mintha egy mosolygó kappa olyan szép látványt nyújtana; eleinte legalábbis mindig végigfutott hátamon a hideg, ha ezt a mosolyt megpillantottam).
- Á, örvendek a szerencsének! Erre a székre üljön le, pajtás!
Tokk gyakran szóba hozta a kappák életének és művészetének kérdéseit. Meggyőződéssel hirdette, hogy átlagkappa életmódjánál butább dolog nincs a világon. Szülő és gyermek, férj és feleség, testvér és testvér csak egymás keserítésében talál gyönyörűséget. Különösen a családi rendszert ítélte a butaságok netovábbjának.
- Nézze csak, micsoda tökfilkó - sziszegte egyszer egy fiatal kappára mutatva az utca járókelői között, aki egy ugyancsak fiatal kappát, két - szüleinek látszó - idősebbet és további hét-nyolc hím- és nősténykappát cipelt fulladozva a nyakában. Én azonban - éppen ellenkezőleg - nagyon dicséretre méltónak találtam az ifjú kappa áldozatkészségét.
- Szóval, önben is megvannak azok a tulajdonságok, amelyek országunk méltó polgárává tennék! Erről jut eszembe: ön ugye szocialista?
Mi mást felelhettem erre mosolyogva, mint azt, hogy "qua", ami kappa nyelven "természetesen"-t jelent.
- Akkor helyeselnie kell, hogy egy lángészt áldozatul dobjanak száz közönséges ember kedvéért.
- De hát ön melyik izmusnak a híve végeredményben? - kérdeztem. - Valaki azt állította, hogy az anarchizmusé.
- Én? Én felsőbbrendű ember (ez pontosabban úgy hangzott, hogy "felsőbbrendű kappa") vagyok! - vágta rá Tokk diadalmasan.
Barátom a művészettel kapcsolatban is egyéni nézeteket vallott. Helytelennek tartott minden ellenőrzést a művészet felett; a "művészet a művészetért" elv híve volt. Ennek következtében a művésznek - szinte - az átlagembernél sokkal inkább jó és rossz felett kell állnia.
Tokk nem állt egyedül e véleményével, valamennyi költő-barátja többé-kevésbé osztotta nézeteit. Társaságban gyakran felkerestem a Felsőbbrendű Kappák Klubját. Költők, novellaírók, drámaírók, kritikusok, festők, szobrászok és műkedvelők adtak itt egymásnak találkozót, folytattak élénk beszélgetéseket a villanyfényes szalonban, s itt mutatták be időnként önelégülten egymásnak, hogyan is él a felsőbbrendű kappa.
Egy ízben például az egyik szobrász-tagot figyeltem meg, aki hatalmas tüskés pálma árnyékában egy fiatal kappát szorongatott, és játszadozott a nemi szervével.
Egy női novellista pedig az asztal tetején ürített ki a szemem láttára hatvan kupica abszintot. A hatvanadik után, sajnos, leesett az asztalról, és minden további nélkül kimúlt.
Egy szép holdvilágos este karonfogva tartottam Tokk-kal hazafelé a Felsőbbrendű Kappák Klubjából. A költő - szokása ellenére - borongós hangulatban, szótlanul lépegetett mellettem. Utunk egy kivilágított kis ablak előtt vezetett el. Az ablak mögött asztalkát pillantottunk meg, amely körül egy kappa házaspár vacsorázott, három-négy kappa gyermek körében.
Tokk mélyen felsóhajtott:
- Én szerelmi téren is felsőbbrendű kappának vallom magam, de ha ilyen családi jelenetet látok, mégiscsak elfog az irigység.
- Nem kerül ellentmondásba önmagával? - kérdeztem.
A költő az öt békés kappa által körülült vacsoraasztalt bámulta a kis ablakon keresztül, a holdfényes éjszakában.
- Azt hiszem, a tojásrántotta mégiscsak higiénikusabb dolog! - mondotta nagysokára.
(Folytatás következik... )
A Kappa-híd az Azusi-folyó felett
Forrás: A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó,
1960
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrás: jp.zekkeijapan.com
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrás: jp.zekkeijapan.com
Akutagawa Ryunosuke: Kappa tusrajz
I. részLomb Kató fordítása
Előszó
Ezt a történetet az egyik
elmegyógyintézet lakója, a 23-as számú beteg meséli el annak, aki hajlandó
meghallgatni. A beteg elmúlt már harminc éves, de kevesebbnek látszik. A
tapasztalatok, amelyeket az átélt években szerzett... - de ezt talán hagyjuk.
Miközben hosszúra nyúlt mondókáját nekem és S. doktornak elmesélte, térdére
könyökölt, és ki-kitekingetett az ablakon. A vasrácsok mögött lombjavesztett
tölgy nyújtogatta száraz ágait a hófelhőktől borított ég felé. Szavait alig
illusztrálta mozdulatokkal, de ha például arról beszélt, hogy megijedt
valamitől, mindig hátrarántotta a fejét...
Igyekeztem minél pontosabban visszaadni a hallottakat. Ha azonban valakit mégsem elégítenének ki a feljegyzéseim, forduljon a Tokiótól nem messze levő X. falu elmegyógyintézetéhez. A még fiatal 23-as számú beteg először udvarias főhajtással üdvözli, majd egy kárpitozatlan ülésű széken hellyel kínálja a vendéget, és szomorú mosollyal belekezd mondókájába. A végén pedig - mintha most is látnám arckifejezésének hirtelen változását -, a végén felugrik, és ökölbeszorított kézzel támad rá hallgatójára:
- Ki innen, te gazember! Te is csak egy semmirekellő, ostoba, irigy, kegyetlen, öntelt, szemtelen és undorító féreg vagy! Ki innen, te hitvány alak!
Igyekeztem minél pontosabban visszaadni a hallottakat. Ha azonban valakit mégsem elégítenének ki a feljegyzéseim, forduljon a Tokiótól nem messze levő X. falu elmegyógyintézetéhez. A még fiatal 23-as számú beteg először udvarias főhajtással üdvözli, majd egy kárpitozatlan ülésű széken hellyel kínálja a vendéget, és szomorú mosollyal belekezd mondókájába. A végén pedig - mintha most is látnám arckifejezésének hirtelen változását -, a végén felugrik, és ökölbeszorított kézzel támad rá hallgatójára:
- Ki innen, te gazember! Te is csak egy semmirekellő, ostoba, irigy, kegyetlen, öntelt, szemtelen és undorító féreg vagy! Ki innen, te hitvány alak!
1
Három évvel ezelőtt, nyáron, hátizsákkal
felszerelve vágtam neki a Hodaka-hegy megmászásának. A Kamikócsi-hőforrás
szállodájából indultam el. Mint önök is tudják, a Hodaka-hegyre csak az
Azusza-folyó völgyén át lehet feljutni. Jártam már máskor is ezen a hegyen, sőt
a Jarigadake-hegyet is megmásztam. Ezért vezető nélkül vágtam neki az útnak,
pedig olyan gomolygó, egyre sűrűsödő köd borította a folyó völgyét, mintha
örökre el akarná rejteni a tájat emberi szemek elől.
Egyórai bolyongás után már habozni kezdtem: nem kellene-e visszatérnem a hőforrás vendéglőjébe. Csakhogy amíg a köd fel nem szállt, visszafelé sem vehettem az utamat. A párák meg percről percre jobban sűrűsödtek, tömörödtek. "Mégiscsak jobb lesz felfelé tartani" - határoztam el magamban, és folytattam utamat a folyó mentén sorakozó bambuszbokrok között.
A sűrű köd mindent eltakart a szemem elől. Csak itt-ott törte át a homályt egy-egy lecsüngő bükkfaág vagy fűzfalomb. Legelő lovak, tehenek is fel-felbukkantak előttem, de egy perc múlva újra elnyelte őket a gomolygó pára. Lábam is elfáradt, gyomrom is korogni kezdett. Hegymászó-ruhám, paplanom teleszívta magát a köddel, és elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Kénytelen voltam meghátrálni. A szikláról leomló víz csobogásának hangját követve visszafelé indultam a völgyben.
Egy vízmelletti sziklán falatozni kezdtem a magammal hozott ennivalóból. Vagy tíz percig vesződtem, amíg fel tudtam nyitni egy marhahús-konzervet, és tüzet raktam az összegyűjtött száraz rőzséből. Közben az eddig olyan durcás köd lassan-lassan oszlani kezdett. Egy darab kenyeret rágcsálva karórámra pillantottam. Egy óra húsz percet jeleztek már a mutatók, de ennél sokkal meglepőbb volt, hogy kerek számlapjukra hirtelen egy arc árnyéka hullott. Ijedten hőköltem hátra, és - életemben először - egy kappával találtam szemben magam.
A mögöttem levő sziklán állt a kappa. Pontosan olyan volt, amilyennek a képeken ábrázolják. Egyik kezével egy nyírfa törzsét tartotta átkarolva, a másikat ellenzőül használta a szeme felett, és kíváncsian nézegetett felém.
Elképedve, mozdulatlanul bámultam rá egy ideig. A kappa is szemmel láthatóan megilletődött: keze meg sem rebbent a szemöldöke felett. Amikor felocsúdtam, villámgyorsan a kis szörnyre vetettem magam. Ugyanakkor a kappa is kereket oldott - legalábbis én azt hittem, hogy futásnak eredt. A valóságban azonban egyszerűen bukfencet vetett, és eltűnt a semmiben. Meghökkenve kezdtem kutatni utána a magasra nőtt bambuszbozótban, és egyszerre csak újra megpillantottam. Két-három méterrel arrább csücsült a fűben, és merően bámult rám. Ebben nem volt semmi meglepő. Annál jobban elképesztett a kappa testének színe. Amikor az előbb a sziklán megpillantottam, teljesen szürkének látszott, most meg tiszta zöld volt a teste.
- Állat! - kiáltottam fel, és újra rávetettem magam. A kis ördög azonban megint kicsúszott a karmaim közül. Még vagy fél óráig üldöztem dühösen, szikláról sziklára ugrándozva a bambuszbozótok között. A kappa azonban olyan fürge lábú volt, akár egy majom. Rohantam utána, és közben nemegyszer elvesztettem a szemem elől. A talaj is többször kicsúszott a lábam alól, és én elvágódtam a fűben. Amikor a kappa egy nagy vadgesztenyefa tövében találta magát, váratlan szerencsémre, vérbenforgó szemű bika zárta el előle a menekülés útját. A kappa ijedten felkiáltott, és belebukfencezett a magas fűbe.
- Megvagy! - kiáltottam, és feléje rohantam. Úgy látszik azonban, valami gödörféle lappanghatott alattam, mert amikor ujjaim már csaknem a kappa síkos bőrét érintették, egyszerre feneketlen mélységbe zuhantam.
Olyan az ember, hogy a végveszély pillanatában is ostobaságok jutnak eszébe. Amikor elvágódtam, a hőforrás melletti Kappa-híd villant át az agyamon. Aztán... aztán már semmire sem emlékeztem. Mintha villám fénye hasított volna a szemembe, hirtelen elvesztettem eszméletemet.
Egyórai bolyongás után már habozni kezdtem: nem kellene-e visszatérnem a hőforrás vendéglőjébe. Csakhogy amíg a köd fel nem szállt, visszafelé sem vehettem az utamat. A párák meg percről percre jobban sűrűsödtek, tömörödtek. "Mégiscsak jobb lesz felfelé tartani" - határoztam el magamban, és folytattam utamat a folyó mentén sorakozó bambuszbokrok között.
A sűrű köd mindent eltakart a szemem elől. Csak itt-ott törte át a homályt egy-egy lecsüngő bükkfaág vagy fűzfalomb. Legelő lovak, tehenek is fel-felbukkantak előttem, de egy perc múlva újra elnyelte őket a gomolygó pára. Lábam is elfáradt, gyomrom is korogni kezdett. Hegymászó-ruhám, paplanom teleszívta magát a köddel, és elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Kénytelen voltam meghátrálni. A szikláról leomló víz csobogásának hangját követve visszafelé indultam a völgyben.
Egy vízmelletti sziklán falatozni kezdtem a magammal hozott ennivalóból. Vagy tíz percig vesződtem, amíg fel tudtam nyitni egy marhahús-konzervet, és tüzet raktam az összegyűjtött száraz rőzséből. Közben az eddig olyan durcás köd lassan-lassan oszlani kezdett. Egy darab kenyeret rágcsálva karórámra pillantottam. Egy óra húsz percet jeleztek már a mutatók, de ennél sokkal meglepőbb volt, hogy kerek számlapjukra hirtelen egy arc árnyéka hullott. Ijedten hőköltem hátra, és - életemben először - egy kappával találtam szemben magam.
A mögöttem levő sziklán állt a kappa. Pontosan olyan volt, amilyennek a képeken ábrázolják. Egyik kezével egy nyírfa törzsét tartotta átkarolva, a másikat ellenzőül használta a szeme felett, és kíváncsian nézegetett felém.
Elképedve, mozdulatlanul bámultam rá egy ideig. A kappa is szemmel láthatóan megilletődött: keze meg sem rebbent a szemöldöke felett. Amikor felocsúdtam, villámgyorsan a kis szörnyre vetettem magam. Ugyanakkor a kappa is kereket oldott - legalábbis én azt hittem, hogy futásnak eredt. A valóságban azonban egyszerűen bukfencet vetett, és eltűnt a semmiben. Meghökkenve kezdtem kutatni utána a magasra nőtt bambuszbozótban, és egyszerre csak újra megpillantottam. Két-három méterrel arrább csücsült a fűben, és merően bámult rám. Ebben nem volt semmi meglepő. Annál jobban elképesztett a kappa testének színe. Amikor az előbb a sziklán megpillantottam, teljesen szürkének látszott, most meg tiszta zöld volt a teste.
- Állat! - kiáltottam fel, és újra rávetettem magam. A kis ördög azonban megint kicsúszott a karmaim közül. Még vagy fél óráig üldöztem dühösen, szikláról sziklára ugrándozva a bambuszbozótok között. A kappa azonban olyan fürge lábú volt, akár egy majom. Rohantam utána, és közben nemegyszer elvesztettem a szemem elől. A talaj is többször kicsúszott a lábam alól, és én elvágódtam a fűben. Amikor a kappa egy nagy vadgesztenyefa tövében találta magát, váratlan szerencsémre, vérbenforgó szemű bika zárta el előle a menekülés útját. A kappa ijedten felkiáltott, és belebukfencezett a magas fűbe.
- Megvagy! - kiáltottam, és feléje rohantam. Úgy látszik azonban, valami gödörféle lappanghatott alattam, mert amikor ujjaim már csaknem a kappa síkos bőrét érintették, egyszerre feneketlen mélységbe zuhantam.
Olyan az ember, hogy a végveszély pillanatában is ostobaságok jutnak eszébe. Amikor elvágódtam, a hőforrás melletti Kappa-híd villant át az agyamon. Aztán... aztán már semmire sem emlékeztem. Mintha villám fénye hasított volna a szemembe, hirtelen elvesztettem eszméletemet.
2
Amikor magamhoz tértem, a hátamon
feküdtem, és egész sereg kappa állt körülöttem. Az egyik, aki hatalmas csőre
felett csíptetőt viselt, mellettem térdelt, és sztetoszkóppal hallgatta a
szívemet. Mihelyt meglátta, hogy felnyitom a szememet, nyugalomra intett,
azután hátraszólt a tömeghez:
- Quax, quax!
Valahonnan két hordágyat vivő kappa sietett elő. Ráfektettek a hordágyra, és hosszú úton cipeltek magukkal a kappák sorfala között. Az utca, amelyen vittek, alig különbözött Tokió főútvonalától, a Ginzától. Az út menti fák alatt különböző üzletek napellenző-redőnyei sorakoztak, és az utakon számtalan autó futkározott.
Hordágyvivőim csakhamar szűk keresztutcácskába fordultak be velem. Bevittek egy házba, amelyről később kiderült, hogy a csíptetőt viselő orvos, dr. Csakk otthona. Az orvos tiszta ágyra helyezett, és valami átlátszó orvossággal itatott meg. Tűrtem, hogy csináljon velem, amit akar, mert úgy fájt minden tagom, hogy meg sem tudtam mozdulni.
Csakk doktor kétszer-háromszor is meglátogatott mindennap. Átlag harmadnaponként felkeresett az a kappa is, akivel először akadtam össze. Mint kiderült, Baggnak hívták, és halászattal foglalkozott.
A kappák általában sokkal többet tudnak az emberről, mint mi róluk, talán azért, mert több embert ejtenek fogságba, mint mi kappát. Bár nem is tudom, hogy a "fogságba ejtés" helyes kifejezés-e. Tény az, hogy előttem többen jártak már ebben az országban, sőt olyanok is akadnak szép számban, akik egész életüket itt élték le. Hogy miért? Talán azért, mert a magunkfajta igen előnyös helyzetet élvez: munka nélkül is biztosítják számára a megélhetést. Egyszerűen azért, mert ember és nem kappa.
Bagg elmesélte, hogy egyszer egy fiatal útépítő munkás tévedt valahogy arrafelé. Feleségül vett egy nősténykappát, és élete végéig ott maradt közöttük. Az asszony - mesélte Bagg - nemcsak a legszebb nő volt az egész országban, hanem férje felszarvazásában is hihetetlen ügyesnek bizonyult.
Egy hét múlva - az ország törvényei értelmében - letelepedhettem Csakk doktor tőszomszédságában, mint "külön védnökség alatt álló személy". Otthonom kicsi volt, de kedves és lakályos. Mondanom sem kell, hogy a kappák világának civilizációja nem nagyon különbözik az emberlakta országok (de legalábbis Japán) civilizációjától. Az utcára néző vendégszobában például kis zongora kapott helyet, a falon pedig bekeretezett rézkarc függött. Csak azt találtam kényelmetlennek, hogy nemcsak maga a ház, hanem a benne levő asztalok és székek is kappa-méretre készültek, úgyhogy a magamfajta úgy érezte magát az ilyen otthonban, mint valami babaházban.
Kis szobámban minden este kappául tanultam. Csakk és Bagg voltak a tanáraim, de nem egyedül ők jártak hozzám vendégségbe. Mindenki kíváncsi volt a "külön védnökség alatt álló személyre". Gyakran meglátogatott például egy Gael nevű üveggyári elnök, aki mindennap vizsgáltatta vérnyomását dr. Csakk-kal. Legjobban azonban Bagg-gal, a halásszal barátkoztam össze az első két hétben.
Egy fülledt-meleg nyári napon az asztal körül ülve beszélgettünk. Bagg hirtelen elnémult, még tágabbra meresztette nagy szemeit, és kitartóan bámulni kezdett. Meglepetten kérdeztem tőle:
- Quax, Bagg, quo quel quan? (Ami japánul körülbelül annyit jelent, hogy "mi ütött beléd, Bagg"?)
Bagg egy szót sem szólt, hanem tovább meresztette rám a szemét. Azután talpra ugrott, kiöltötte a nyelvét, és teste megfeszült, mint az ugrásra készülődő békáé. Egyre furcsábban éreztem magam, és felemelkedtem székemről, hogy egy ugrással az ajtón kívül teremhessek. Szerencsémre azonban látogatóm érkezett Csakk doktor személyében.
- Hé, Bagg, mi van veled? - szegezte szemét az orvos az orrcsíptetőn keresztül a másik kappára. Bagg, látható zavarban, bocsánatkérően emelte fel a kezeit:
- Elnézést kérek, igazán restellem! De olyan érdekes dolog megszeppenteni ezt az urat, hogy nem tudtam ellenállni a tréfa csábításának. Nagyon kérem az urat, ne nehezteljen érte!
- Quax, quax!
Valahonnan két hordágyat vivő kappa sietett elő. Ráfektettek a hordágyra, és hosszú úton cipeltek magukkal a kappák sorfala között. Az utca, amelyen vittek, alig különbözött Tokió főútvonalától, a Ginzától. Az út menti fák alatt különböző üzletek napellenző-redőnyei sorakoztak, és az utakon számtalan autó futkározott.
Hordágyvivőim csakhamar szűk keresztutcácskába fordultak be velem. Bevittek egy házba, amelyről később kiderült, hogy a csíptetőt viselő orvos, dr. Csakk otthona. Az orvos tiszta ágyra helyezett, és valami átlátszó orvossággal itatott meg. Tűrtem, hogy csináljon velem, amit akar, mert úgy fájt minden tagom, hogy meg sem tudtam mozdulni.
Csakk doktor kétszer-háromszor is meglátogatott mindennap. Átlag harmadnaponként felkeresett az a kappa is, akivel először akadtam össze. Mint kiderült, Baggnak hívták, és halászattal foglalkozott.
A kappák általában sokkal többet tudnak az emberről, mint mi róluk, talán azért, mert több embert ejtenek fogságba, mint mi kappát. Bár nem is tudom, hogy a "fogságba ejtés" helyes kifejezés-e. Tény az, hogy előttem többen jártak már ebben az országban, sőt olyanok is akadnak szép számban, akik egész életüket itt élték le. Hogy miért? Talán azért, mert a magunkfajta igen előnyös helyzetet élvez: munka nélkül is biztosítják számára a megélhetést. Egyszerűen azért, mert ember és nem kappa.
Bagg elmesélte, hogy egyszer egy fiatal útépítő munkás tévedt valahogy arrafelé. Feleségül vett egy nősténykappát, és élete végéig ott maradt közöttük. Az asszony - mesélte Bagg - nemcsak a legszebb nő volt az egész országban, hanem férje felszarvazásában is hihetetlen ügyesnek bizonyult.
Egy hét múlva - az ország törvényei értelmében - letelepedhettem Csakk doktor tőszomszédságában, mint "külön védnökség alatt álló személy". Otthonom kicsi volt, de kedves és lakályos. Mondanom sem kell, hogy a kappák világának civilizációja nem nagyon különbözik az emberlakta országok (de legalábbis Japán) civilizációjától. Az utcára néző vendégszobában például kis zongora kapott helyet, a falon pedig bekeretezett rézkarc függött. Csak azt találtam kényelmetlennek, hogy nemcsak maga a ház, hanem a benne levő asztalok és székek is kappa-méretre készültek, úgyhogy a magamfajta úgy érezte magát az ilyen otthonban, mint valami babaházban.
Kis szobámban minden este kappául tanultam. Csakk és Bagg voltak a tanáraim, de nem egyedül ők jártak hozzám vendégségbe. Mindenki kíváncsi volt a "külön védnökség alatt álló személyre". Gyakran meglátogatott például egy Gael nevű üveggyári elnök, aki mindennap vizsgáltatta vérnyomását dr. Csakk-kal. Legjobban azonban Bagg-gal, a halásszal barátkoztam össze az első két hétben.
Egy fülledt-meleg nyári napon az asztal körül ülve beszélgettünk. Bagg hirtelen elnémult, még tágabbra meresztette nagy szemeit, és kitartóan bámulni kezdett. Meglepetten kérdeztem tőle:
- Quax, Bagg, quo quel quan? (Ami japánul körülbelül annyit jelent, hogy "mi ütött beléd, Bagg"?)
Bagg egy szót sem szólt, hanem tovább meresztette rám a szemét. Azután talpra ugrott, kiöltötte a nyelvét, és teste megfeszült, mint az ugrásra készülődő békáé. Egyre furcsábban éreztem magam, és felemelkedtem székemről, hogy egy ugrással az ajtón kívül teremhessek. Szerencsémre azonban látogatóm érkezett Csakk doktor személyében.
- Hé, Bagg, mi van veled? - szegezte szemét az orvos az orrcsíptetőn keresztül a másik kappára. Bagg, látható zavarban, bocsánatkérően emelte fel a kezeit:
- Elnézést kérek, igazán restellem! De olyan érdekes dolog megszeppenteni ezt az urat, hogy nem tudtam ellenállni a tréfa csábításának. Nagyon kérem az urat, ne nehezteljen érte!
3
Mielőtt elbeszélésemet tovább
folytatnám, úgy érzem, meg kell állnom egy pillanatra, és meg kell magyaráznom:
miféle lények tulajdonképpen a kappák. Nos, olyan állatok ezek, amelyeknek
létezését egyesek még ma is kétségbevonják. Én azonban, aki egy darabig a
közelükben éltem, bizonyíthatom, hogy ilyesfajta kétkedésnek egyáltalán nincs
helye. Fel lehet tenni most már a kérdést, hogy állatok-e a kappák vagy sem?
Testük bőrét természetesen mindenütt rövid szőr borítja; kéz- és lábujjaikat
uszonyos hártya köti össze, ahogy azt a "Vízitigris" sok más könyvvel
együtt leírja. Testük hossza körülbelül egy méter; súlyuk általában húsz és
harminc font között mozog, de dr. Csakk állítása szerint akadnak ötven fontnál
nehezebb kappák is. A fejük teteje ovális alakú teknővé szélesedett, s ez a
teknő az évek folyamán állítólag egyre keményebb lesz. Az idős Csakk teknőjének
csakugyan egész más tapintása volt, mint a fiatal Baggénak. A legkülönösebb
jelenség azonban kappáéknál a bőrük színe. Ez a szín nem állandó, mint az
embernél, hanem a mindenkori környezethez alkalmazkodik. Zöld fűben például
megzöldül, sziklák között szürkévé válik. Ezzel a jelenséggel nemcsak a
kappáknál, hanem a kaméleonnál is találkozunk; talán azonos a bőrük szerkezete.
Amikor e tényt felfedeztem, eszembe jutott, hogy a népi hiedelem szerint Japán
nyugati részén zöldek a kappák, északkeleten pedig vörösek. Arra is visszaemlékeztem,
hogyan tünedezett el előlem üldözés közben Bagg...
A kappák bőre alatt igen vastag lehet a zsírréteg, mert a "ruha" fogalmát annak ellenére sem ismerik, hogy föld alatti országukban viszonylag alacsony (átlagban ötven fok Fahrenheit) a hőmérséklet. Persze ők is hordanak maguknál szemüveget, cigarettatartót, pénztárcát, miegyebet, ami azonban nem okoz különösebb kényelmetlenséget, mert a hasukon - akárcsak a kenguruknál - külön erszény szolgál erre a célra. Csak egy dolgot találtam meglehetősen furcsának: még ágyékkötőt sem hordanak. De Bagg, amikor egyszer erről kérdezősködtem nála, csillapíthatatlan nevetésbe tört ki:
- Mi meg éppen azt tartjuk nevetségesnek, hogy önök úgy takargatják magukat!
A kappák bőre alatt igen vastag lehet a zsírréteg, mert a "ruha" fogalmát annak ellenére sem ismerik, hogy föld alatti országukban viszonylag alacsony (átlagban ötven fok Fahrenheit) a hőmérséklet. Persze ők is hordanak maguknál szemüveget, cigarettatartót, pénztárcát, miegyebet, ami azonban nem okoz különösebb kényelmetlenséget, mert a hasukon - akárcsak a kenguruknál - külön erszény szolgál erre a célra. Csak egy dolgot találtam meglehetősen furcsának: még ágyékkötőt sem hordanak. De Bagg, amikor egyszer erről kérdezősködtem nála, csillapíthatatlan nevetésbe tört ki:
- Mi meg éppen azt tartjuk nevetségesnek, hogy önök úgy takargatják magukat!
4
Lassanként elsajátítottam a kappák
nyelvét, és megismerkedtem életmódjukkal, szokásaikkal is. Csak az maradt
megfoghatatlan számomra, hogy ők nevetségesnek találják mindazt, amit mi
komolyan veszünk, és halálos komolysággal kezelik azt, ami nekünk nevetséges.
"Igazság" és "erkölcs" például komoly fogalmak az emberiség
számára; a kappák azonban úgy nevetnek e két dolgon, hogy még oldalukat is
fogják a kacagástól. Talán azért, mert a humorérzékük tökéletesen más, mint a
miénk.
Egy ízben, amikor a születésszabályozás kérdését feszegettük Csakk doktorral, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy a csíptető is lepottyant az orráról. Mikor sértődötten tudakoltam e nagy vidámság okát, körülbelül ezt válaszolta (ha néhány apróbb vonatkozásban nem egészen pontos a tolmácsolásom, úgy ez csak azért van, mert még nem értettem meg a kappa nyelv minden kifejezését):
- Hát nem kacagni való, hogy egyedül a szülők szempontjai legyenek mérvadók ebben a kérdésben? Nem túlságosan önző dolog ez?
Nekünk, embereknek, viszont az a módszer tűnik fel rendkívül nevetségesnek, ahogy a kappák világában zajlik le a szülés. Nem sokkal e beszélgetés után meglátogattam Baggnak gyermekágyban fekvő feleségét. A szülés - akárcsak nálunk - orvos vagy bába segítségével folyik le. Amikor azonban megkezdődik a vajúdás, az apa ajkát a szülő nő... mondjuk, méhszájához illeszti, és hangosan bekiált, mint valami telefonkagylóba:
- Óhajtasz megszületni erre a világra? Gondold meg alaposan, az azután válaszolj!
Bagg is többször megismételte ezt a kérdést térdeplő helyzetben, majd az asztalon levő fertőtlenítőszerrel kiöblítette a száját.
A magzat nem lehetett a legkényelmesebb helyzetben, mert fojtott, alig érthető hangon felelte:
- Nem óhajtok megszületni. Egyrészt azért nem, mert nincs kedvem az ön idegbaját örökölni, másrészt pedig: helytelennek találom a kappa életformát.
Bagg zavartan vakargatta a fejebúbját, a bába pedig üvegcsövet illesztett a méhszájhoz, és valami folyadékot fecskendezett bele. A szülő nő megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben dagadt hasa összezsugorodott, mint valami léggömb, amiből kiengedték a hidrogént.
Mint a magzat válaszából sejteni lehet, a kappák megszületésük után azonnal beszélni és járni tudnak. Dr. Csakk beszélt nekem egy gyermekről, aki születése után huszonhat nappal már értekezést olvasott fel arról a kérdésről, hogy van-e isten, két hónapos korában azonban elhunyt.
Most beszámolok arról a nagy plakátról, amelyet a születésszabályozásról folyt vitánk után, Kappaország-beli tartózkodásomnak körülbelül harmadik hónapjában, az egyik utcasarkon pillantottam meg.
A plakát alján tíz-tizenkét kappa volt látható: részben kardot szorongattak, részben trombitáltak. A rajz felett a kappák óracsavarra emlékeztető betűivel hozzávetőleg a következő szöget állt (itt megint lehetnek apróbb eltérések a valóságtól; én mindenesetre ezt jegyeztem fel a velem sétálgató diák-kappa, Lapp fordítása nyomán):
Egy ízben, amikor a születésszabályozás kérdését feszegettük Csakk doktorral, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy a csíptető is lepottyant az orráról. Mikor sértődötten tudakoltam e nagy vidámság okát, körülbelül ezt válaszolta (ha néhány apróbb vonatkozásban nem egészen pontos a tolmácsolásom, úgy ez csak azért van, mert még nem értettem meg a kappa nyelv minden kifejezését):
- Hát nem kacagni való, hogy egyedül a szülők szempontjai legyenek mérvadók ebben a kérdésben? Nem túlságosan önző dolog ez?
Nekünk, embereknek, viszont az a módszer tűnik fel rendkívül nevetségesnek, ahogy a kappák világában zajlik le a szülés. Nem sokkal e beszélgetés után meglátogattam Baggnak gyermekágyban fekvő feleségét. A szülés - akárcsak nálunk - orvos vagy bába segítségével folyik le. Amikor azonban megkezdődik a vajúdás, az apa ajkát a szülő nő... mondjuk, méhszájához illeszti, és hangosan bekiált, mint valami telefonkagylóba:
- Óhajtasz megszületni erre a világra? Gondold meg alaposan, az azután válaszolj!
Bagg is többször megismételte ezt a kérdést térdeplő helyzetben, majd az asztalon levő fertőtlenítőszerrel kiöblítette a száját.
A magzat nem lehetett a legkényelmesebb helyzetben, mert fojtott, alig érthető hangon felelte:
- Nem óhajtok megszületni. Egyrészt azért nem, mert nincs kedvem az ön idegbaját örökölni, másrészt pedig: helytelennek találom a kappa életformát.
Bagg zavartan vakargatta a fejebúbját, a bába pedig üvegcsövet illesztett a méhszájhoz, és valami folyadékot fecskendezett bele. A szülő nő megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben dagadt hasa összezsugorodott, mint valami léggömb, amiből kiengedték a hidrogént.
Mint a magzat válaszából sejteni lehet, a kappák megszületésük után azonnal beszélni és járni tudnak. Dr. Csakk beszélt nekem egy gyermekről, aki születése után huszonhat nappal már értekezést olvasott fel arról a kérdésről, hogy van-e isten, két hónapos korában azonban elhunyt.
Most beszámolok arról a nagy plakátról, amelyet a születésszabályozásról folyt vitánk után, Kappaország-beli tartózkodásomnak körülbelül harmadik hónapjában, az egyik utcasarkon pillantottam meg.
A plakát alján tíz-tizenkét kappa volt látható: részben kardot szorongattak, részben trombitáltak. A rajz felett a kappák óracsavarra emlékeztető betűivel hozzávetőleg a következő szöget állt (itt megint lehetnek apróbb eltérések a valóságtól; én mindenesetre ezt jegyeztem fel a velem sétálgató diák-kappa, Lapp fordítása nyomán):
CSATLAKOZZ AZ EUGENETIKA ÖNKÉNTES
KATONÁIHOZ!
EGÉSZSÉGES KAPPA FIÚK, KAPPA LÁNYOK,
VÁLASSZATOK BETEG KAPPÁKAT ÉLETTÁRSATOKUL,
HOGY ÍGY ELVÁGHASSUK AZ ÖRÖKLŐDŐ BAJOK ÚTJÁT!
EGÉSZSÉGES KAPPA FIÚK, KAPPA LÁNYOK,
VÁLASSZATOK BETEG KAPPÁKAT ÉLETTÁRSATOKUL,
HOGY ÍGY ELVÁGHASSUK AZ ÖRÖKLŐDŐ BAJOK ÚTJÁT!
Én persze nyomban kijelentettem Lappnak,
hogy ez az út járhatatlan. Szavaim azonban nemcsak a diákot, hanem a plakátot
olvasó többi kappát is harsány kacagásra ingerelték.
- Járhatatlan? - vetette ellene a diák. - De hiszen ön saját maga mesélte, hogy ez a szokás az emberek között is dívik! Vajon miért szeretnek bele cselédlányokba a gazdag úrfiak? Előkelő kisasszonyok miért választanak sofőröket? Nem az öröklődő bajoktól kívánnak-e ösztönösen megszabadulni? Nem nemesebb ügyért harcolnak-e vajon nálunk az eugenetika önkéntes katonái, mint azok, akik önöknél egy-két rőfnyi vasútvonal birtoklásáért gyilkolják egymást?
Lapp komolyan beszélt, oldala azonban csak úgy remegett közben a visszafojtott kacagástól. Csatlakozni akartam a nevetőkhöz, de hirtelen más, sürgősebb dolgom akadt; egy kappát kellett fülön fognom, aki elcsente a töltőtollamat. Ez azonban nem könnyű feladat, mert a kappák bőre igen síkos: a tolvaj kicsúszott a kezeim közül. Szúnyogszerűen sovány teste szinte kétrét hajolt, és elmenekült, még mielőtt megmarkolhattam volna.
- Járhatatlan? - vetette ellene a diák. - De hiszen ön saját maga mesélte, hogy ez a szokás az emberek között is dívik! Vajon miért szeretnek bele cselédlányokba a gazdag úrfiak? Előkelő kisasszonyok miért választanak sofőröket? Nem az öröklődő bajoktól kívánnak-e ösztönösen megszabadulni? Nem nemesebb ügyért harcolnak-e vajon nálunk az eugenetika önkéntes katonái, mint azok, akik önöknél egy-két rőfnyi vasútvonal birtoklásáért gyilkolják egymást?
Lapp komolyan beszélt, oldala azonban csak úgy remegett közben a visszafojtott kacagástól. Csatlakozni akartam a nevetőkhöz, de hirtelen más, sürgősebb dolgom akadt; egy kappát kellett fülön fognom, aki elcsente a töltőtollamat. Ez azonban nem könnyű feladat, mert a kappák bőre igen síkos: a tolvaj kicsúszott a kezeim közül. Szúnyogszerűen sovány teste szinte kétrét hajolt, és elmenekült, még mielőtt megmarkolhattam volna.
5
Ennek a Lapp nevű kappának legalább
annyi hálával tartozom, mint Baggnak, a halásznak. Nem szabad például
elfelejtenem, hogy Lapp ismertetett meg a költő-kappával, Tokk-kal. A költők
egyébként ott is hosszú hajat hordanak, akárcsak nálunk.
Gyakran jártam Tokk otthonába az időt múlatni. Cserepes alpesi növényekkel díszített, szűk szobácskájában Tokk versírogatással, cigarettázással töltötte napjait. A szobában rendszerint egy nősténykappa is üldögélt és kötögetett: Tokk a szabadszerelem híve volt, és nem nősült meg.
A költő mindig mosollyal üdvözölt, amikor meglátogatott (nem mintha egy mosolygó kappa olyan szép látványt nyújtana; eleinte legalábbis mindig végigfutott hátamon a hideg, ha ezt a mosolyt megpillantottam).
- Á, örvendek a szerencsének! Erre a székre üljön le, pajtás!
Tokk gyakran szóba hozta a kappák életének és művészetének kérdéseit. Meggyőződéssel hirdette, hogy átlagkappa életmódjánál butább dolog nincs a világon. Szülő és gyermek, férj és feleség, testvér és testvér csak egymás keserítésében talál gyönyörűséget. Különösen a családi rendszert ítélte a butaságok netovábbjának.
- Nézze csak, micsoda tökfilkó - sziszegte egyszer egy fiatal kappára mutatva az utca járókelői között, aki egy ugyancsak fiatal kappát, két - szüleinek látszó - idősebbet és további hét-nyolc hím- és nősténykappát cipelt fulladozva a nyakában. Én azonban - éppen ellenkezőleg - nagyon dicséretre méltónak találtam az ifjú kappa áldozatkészségét.
- Szóval, önben is megvannak azok a tulajdonságok, amelyek országunk méltó polgárává tennék! Erről jut eszembe: ön ugye szocialista?
Mi mást felelhettem erre mosolyogva, mint azt, hogy "qua", ami kappa nyelven "természetesen"-t jelent.
- Akkor helyeselnie kell, hogy egy lángészt áldozatul dobjanak száz közönséges ember kedvéért.
- De hát ön melyik izmusnak a híve végeredményben? - kérdeztem. - Valaki azt állította, hogy az anarchizmusé.
- Én? Én felsőbbrendű ember (ez pontosabban úgy hangzott, hogy "felsőbbrendű kappa") vagyok! - vágta rá Tokk diadalmasan.
Barátom a művészettel kapcsolatban is egyéni nézeteket vallott. Helytelennek tartott minden ellenőrzést a művészet felett; a "művészet a művészetért" elv híve volt. Ennek következtében a művésznek - szinte - az átlagembernél sokkal inkább jó és rossz felett kell állnia.
Tokk nem állt egyedül e véleményével, valamennyi költő-barátja többé-kevésbé osztotta nézeteit. Társaságban gyakran felkerestem a Felsőbbrendű Kappák Klubját. Költők, novellaírók, drámaírók, kritikusok, festők, szobrászok és műkedvelők adtak itt egymásnak találkozót, folytattak élénk beszélgetéseket a villanyfényes szalonban, s itt mutatták be időnként önelégülten egymásnak, hogyan is él a felsőbbrendű kappa.
Egy ízben például az egyik szobrász-tagot figyeltem meg, aki hatalmas tüskés pálma árnyékában egy fiatal kappát szorongatott, és játszadozott a nemi szervével.
Egy női novellista pedig az asztal tetején ürített ki a szemem láttára hatvan kupica abszintot. A hatvanadik után, sajnos, leesett az asztalról, és minden további nélkül kimúlt.
Egy szép holdvilágos este karonfogva tartottam Tokk-kal hazafelé a Felsőbbrendű Kappák Klubjából. A költő - szokása ellenére - borongós hangulatban, szótlanul lépegetett mellettem. Utunk egy kivilágított kis ablak előtt vezetett el. Az ablak mögött asztalkát pillantottunk meg, amely körül egy kappa házaspár vacsorázott, három-négy kappa gyermek körében.
Tokk mélyen felsóhajtott:
- Én szerelmi téren is felsőbbrendű kappának vallom magam, de ha ilyen családi jelenetet látok, mégiscsak elfog az irigység.
- Nem kerül ellentmondásba önmagával? - kérdeztem.
A költő az öt békés kappa által körülült vacsoraasztalt bámulta a kis ablakon keresztül, a holdfényes éjszakában.
- Azt hiszem, a tojásrántotta mégiscsak higiénikusabb dolog! - mondotta nagysokára.
Gyakran jártam Tokk otthonába az időt múlatni. Cserepes alpesi növényekkel díszített, szűk szobácskájában Tokk versírogatással, cigarettázással töltötte napjait. A szobában rendszerint egy nősténykappa is üldögélt és kötögetett: Tokk a szabadszerelem híve volt, és nem nősült meg.
A költő mindig mosollyal üdvözölt, amikor meglátogatott (nem mintha egy mosolygó kappa olyan szép látványt nyújtana; eleinte legalábbis mindig végigfutott hátamon a hideg, ha ezt a mosolyt megpillantottam).
- Á, örvendek a szerencsének! Erre a székre üljön le, pajtás!
Tokk gyakran szóba hozta a kappák életének és művészetének kérdéseit. Meggyőződéssel hirdette, hogy átlagkappa életmódjánál butább dolog nincs a világon. Szülő és gyermek, férj és feleség, testvér és testvér csak egymás keserítésében talál gyönyörűséget. Különösen a családi rendszert ítélte a butaságok netovábbjának.
- Nézze csak, micsoda tökfilkó - sziszegte egyszer egy fiatal kappára mutatva az utca járókelői között, aki egy ugyancsak fiatal kappát, két - szüleinek látszó - idősebbet és további hét-nyolc hím- és nősténykappát cipelt fulladozva a nyakában. Én azonban - éppen ellenkezőleg - nagyon dicséretre méltónak találtam az ifjú kappa áldozatkészségét.
- Szóval, önben is megvannak azok a tulajdonságok, amelyek országunk méltó polgárává tennék! Erről jut eszembe: ön ugye szocialista?
Mi mást felelhettem erre mosolyogva, mint azt, hogy "qua", ami kappa nyelven "természetesen"-t jelent.
- Akkor helyeselnie kell, hogy egy lángészt áldozatul dobjanak száz közönséges ember kedvéért.
- De hát ön melyik izmusnak a híve végeredményben? - kérdeztem. - Valaki azt állította, hogy az anarchizmusé.
- Én? Én felsőbbrendű ember (ez pontosabban úgy hangzott, hogy "felsőbbrendű kappa") vagyok! - vágta rá Tokk diadalmasan.
Barátom a művészettel kapcsolatban is egyéni nézeteket vallott. Helytelennek tartott minden ellenőrzést a művészet felett; a "művészet a művészetért" elv híve volt. Ennek következtében a művésznek - szinte - az átlagembernél sokkal inkább jó és rossz felett kell állnia.
Tokk nem állt egyedül e véleményével, valamennyi költő-barátja többé-kevésbé osztotta nézeteit. Társaságban gyakran felkerestem a Felsőbbrendű Kappák Klubját. Költők, novellaírók, drámaírók, kritikusok, festők, szobrászok és műkedvelők adtak itt egymásnak találkozót, folytattak élénk beszélgetéseket a villanyfényes szalonban, s itt mutatták be időnként önelégülten egymásnak, hogyan is él a felsőbbrendű kappa.
Egy ízben például az egyik szobrász-tagot figyeltem meg, aki hatalmas tüskés pálma árnyékában egy fiatal kappát szorongatott, és játszadozott a nemi szervével.
Egy női novellista pedig az asztal tetején ürített ki a szemem láttára hatvan kupica abszintot. A hatvanadik után, sajnos, leesett az asztalról, és minden további nélkül kimúlt.
Egy szép holdvilágos este karonfogva tartottam Tokk-kal hazafelé a Felsőbbrendű Kappák Klubjából. A költő - szokása ellenére - borongós hangulatban, szótlanul lépegetett mellettem. Utunk egy kivilágított kis ablak előtt vezetett el. Az ablak mögött asztalkát pillantottunk meg, amely körül egy kappa házaspár vacsorázott, három-négy kappa gyermek körében.
Tokk mélyen felsóhajtott:
- Én szerelmi téren is felsőbbrendű kappának vallom magam, de ha ilyen családi jelenetet látok, mégiscsak elfog az irigység.
- Nem kerül ellentmondásba önmagával? - kérdeztem.
A költő az öt békés kappa által körülült vacsoraasztalt bámulta a kis ablakon keresztül, a holdfényes éjszakában.
- Azt hiszem, a tojásrántotta mégiscsak higiénikusabb dolog! - mondotta nagysokára.
(Folytatás következik... )
Forrás: A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó,
1960
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrása: jp.zekkeijapan.com
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrása: jp.zekkeijapan.com
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése