Sütő Fanni: Téltelen

megosztotta: Porcelánszív




A végtelen nyár lusta örömlányként nyúlt végig a tájon, forró leheletével melegítve az amúgy is izzadó alattvalókat. A kalászok csordultig teltek aranyos búzaszemekkel, és a kastély kertjében dús fonatokban csüngött a jázmin a fákról, émelyítően édes illatba burkolván a tájat. Auguszta királynő a teraszon állt, csukott szemmel élvezte, ahogy három udvarhölgye gyöngyház berakásos fésűkkel simogatja napszínű haját. Ő, Auguszta, a hatalmas varázslónő hozta el a népének az örök nyár áldását, és nem várt következményként, az el nem múló fiatalságot. Eterniában már évek óta nem halt meg senki, de még csak meg sem öregedtek. A gyerekek megtalálták az igazi Sohaországot. Szépségben és fiatalságban fürdött az egész birodalom, és az utcára lépve az alattvalók mindig mosolyogtak. Hogyan is lehettek volna boldogtalanok, ha a szeretett királynőjük elhozta nekik a Kánaánt?
Algernon nagy sóhajjal pattant le almásderese hátáról, majd bevezette az állatot az istállóba. Táskájában poros gerincű könyvek lapultak a városi könyvtárból, amit már szinte senki sem látogatott. A fiú viszont egyre több időt töltött a polcok között, szüntelenül keresve-kutatva a megoldást, ami elmozdíthatná a családját ebből az átkozott időpocsolyából. Már tíz éve betöltötte a felnőtt kor határát jelző huszonegyedik életévét, de még mindig egy tizenkét éves testében raboskodott. Nem sok esélyét látta annak, hogy valaha kiszabadulhat az átkos áldás alól. A pár szó, amit hasonló helyzetben levő barátaitól elkapott a sajátjához fogható kétségbeesést tükrözött, de ők már a reményt is elvesztették. Aztán ott voltak még a várandós anyák a soha meg nem születő gyermekeikkel. Végtelen hosszan élhettek volna úgy, hogy soha nem ismernék meg az életet, ami bennük lakott. Hiszen amikor megállt az idő, a gyermekeket örök magzat létre kárhoztatta. Legtöbb állapotos nő azonban egy-két év után eltűnt, és soha többet nem látták őket.
Algernon nagyapja a poros karosszékében ült, mint mindig, és az elhagyatott kandalló feletti festményt nézte rezzenéstelen tekintettel. A festményen egy középkorú nőt ábrázolt, gesztenyeszín hajába már fehér szálakat szőtt az ősz, de a szemében még a fiatalság égett. A nagymama volt az, akire Algernon csak halványan emlékezett, és aki eltávozott az örök tél világába, amikor még nem hagyta el őket a halál adománya. Fürge árny repült a szoba sarkából Algernon felé, egy ezüsthajú árva lány, akit még évekkel ezelőtt fogadtak be Algernon nagyszülei. Egymás mellett nőttek fel, szülők nélkül, a sorsuk összefonódott, mint az orchidea gyökerei a faágak ujjaival. Aztán egyszer csak megállt velük az idő, mint mindenkivel a birodalomban, és bár a lelkükben a kamaszok féktelen vágya égett, gyermektestük nem tudott az érzéssel mit kezdeni. Cordelia reménytelin nézett Algernon gondterhelt szemeibe. A fiú válaszul a szájához emelte a lány hideg kezét, és a tenyerébe lehelt egy csókot.
– Találtál valamit? – súgta Cordelia.
– Hogy van a nagyapa? – kérdezte Algernon, a hangja reszelős volt, mint aki jó ideje nem ivott.
– Ugyanúgy. Tudod, hogy már nem érdekli semmi ebből a világból. A lelke már rég elköltözött a felesége után, de a teste fennakadt az örök élet hálójában.
– Szerinted készen áll egy nagy utazásra? – kérdezte Algernon, és elindult a konyha felé.
– Szerintem pont egy ilyen nagy utazásra vártunk már mindannyian – mosolyogta Cordelia, és végigsimított Algernon karján.
– Készíts össze meleg ruhákat, és amire még szükségünk lehet. De csak egy lovunk lesz a szekér elébe, nem engedhetjük meg magunknak, hogy túl sok holmit vigyünk. Én összeszedem, ami élelmünk van.
A lány hang nélkül bólintott, és pakolni kezdett. Nem sok mindenük volt, hamar elkészültek. Cordelia a kezében egy kosárral, Algernon a hátán egy zsákkal állt az idős férfi elé, aki szinte már beleolvadt a fotel kopott mintájába.
– Elmegyünk, nagyapa – mondta Algernon halkan. – Oda, ahol mi felnőhetünk, és te... békét nyerhetsz.
A nagyapja szemében évek óta először mintha megértés csillant volna, de aztán csak nézett tovább előre, a halott felesége szemébe.
Algernon próbálta gyengéd erőszakkal, felállítani, de a férfi, mintha makacsságában ólomsúlyúvá vált volna. Cordelia megcsóválta a fejét, felállt egy sámlira, és leakasztotta a képet. A nagypapa hálásan sóhajtott, és Algernon máris könnyebben segítette fel a székből.
A szekér nagyot nyögött, ahogy elfoglalták a helyüket. Algernon felmászott a napharapta bakra, és letörölte a homlokáról az első izzadtság gyöngyöt.
Dél volt. Ilyenkor jártak a legkevesebben az utcán, ilyenkor lehetett mindenki orra alatt megszökni. Algernon nem tudta, hogy tilosat cselekednek-e, nem tudta, hogy meg fogják-e próbálni megállítani. Csak hajtotta a deresét, ki a városból, át a mezőkön, keresztül szendergő falvakon. Akkor álltak meg csupán, ha elfogyott a vizük, vagy túlságosan hívogató árnyék akadt utukba. De nem pihentek túl sokat, a fiú hajtotta a szegény lovát, amíg csak bírta. Egy erdő szélén álltak meg éjszakára, egy útjelző tábla tövében.
„Őszhágó 100 mérföld” hirdette a felirat, és Algernon boldog mosollyal az ajkán tért nyugovóra. A könyvek nem hazudtak.
Hajnalban újra elindultak, és egy kis idő után Algernonnak köpenybe kellett burkolóznia. A szél egyre hűvösebb lett. Aranyszegélyű levelek csoportja táncolt el mellettük, és a szél szőlőlugasok borzamatú illatát görgette maga előtt. Nem sokkal később feltűnt előttük a hágó, amin túl a tájat szemkápráztató fehérség fedte.
– Szóval a normális világban most tél van – dünnyögte Algernon. Az évszak neve idegenül ült a nyelve szélén, de aztán kellemesen ráolvadt, mint az arcára hulló hópelyhek.
Sehol nem látott egy házat, vagy bármilyen támpontot, ahol az új életüket megvethetnék, de hitt abban, hogy nem hiába hagyta hátra kinőtt gyermekkora világát.
Puha érintést érzett a vállán. Amikor megfordult, Cordelia ezüstfényű tekintetével találta szembe magát. Nem az a lány volt már, akivel elindult. A hátrahagyott évek utolérték őket, és egy huszonéves hajadon mosolygott Algernonra szomorúan, szeme sarkában egy jégcsepp remegett.
A fiú tekintette a lányról a nagyapjára csúszott, akinek a hideg ajkaira hálás mosoly fagyott. A végtelen ég alatt ő is megtalálta a szabadulást.



Kép forrása

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése