Sütő Fanni: Téltelen
A
végtelen nyár lusta örömlányként nyúlt végig a tájon, forró leheletével
melegítve az amúgy is izzadó alattvalókat. A kalászok csordultig teltek aranyos
búzaszemekkel, és a kastély kertjében dús fonatokban csüngött a jázmin a
fákról, émelyítően édes illatba burkolván a tájat. Auguszta királynő a teraszon
állt, csukott szemmel élvezte, ahogy három udvarhölgye gyöngyház berakásos
fésűkkel simogatja napszínű haját. Ő, Auguszta, a hatalmas varázslónő hozta el
a népének az örök nyár áldását, és nem várt következményként, az el nem múló
fiatalságot. Eterniában már évek óta nem halt meg senki, de még csak meg sem öregedtek.
A gyerekek megtalálták az igazi Sohaországot. Szépségben és fiatalságban
fürdött az egész birodalom, és az utcára lépve az alattvalók mindig
mosolyogtak. Hogyan is lehettek volna boldogtalanok, ha a szeretett királynőjük
elhozta nekik a Kánaánt?
Algernon
nagy sóhajjal pattant le almásderese hátáról, majd bevezette az állatot az
istállóba. Táskájában poros gerincű könyvek lapultak a városi könyvtárból, amit
már szinte senki sem látogatott. A fiú viszont egyre több időt töltött a polcok
között, szüntelenül keresve-kutatva a megoldást, ami elmozdíthatná a családját ebből
az átkozott időpocsolyából. Már tíz éve betöltötte a felnőtt kor határát jelző
huszonegyedik életévét, de még mindig egy tizenkét éves testében raboskodott. Nem
sok esélyét látta annak, hogy valaha kiszabadulhat az átkos áldás alól. A pár
szó, amit hasonló helyzetben levő barátaitól elkapott a sajátjához fogható kétségbeesést
tükrözött, de ők már a reményt is elvesztették. Aztán ott voltak még a várandós
anyák a soha meg nem születő gyermekeikkel. Végtelen hosszan élhettek volna úgy,
hogy soha nem ismernék meg az életet, ami bennük lakott. Hiszen amikor megállt
az idő, a gyermekeket örök magzat létre kárhoztatta. Legtöbb állapotos nő
azonban egy-két év után eltűnt, és soha többet nem látták őket.
Algernon
nagyapja a poros karosszékében ült, mint mindig, és az elhagyatott kandalló
feletti festményt nézte rezzenéstelen tekintettel. A festményen egy középkorú
nőt ábrázolt, gesztenyeszín hajába már fehér szálakat szőtt az ősz, de a
szemében még a fiatalság égett. A nagymama volt az, akire Algernon csak halványan
emlékezett, és aki eltávozott az örök tél világába, amikor még nem hagyta el
őket a halál adománya. Fürge árny repült a szoba sarkából Algernon felé, egy
ezüsthajú árva lány, akit még évekkel ezelőtt fogadtak be Algernon nagyszülei.
Egymás mellett nőttek fel, szülők nélkül, a sorsuk összefonódott, mint az
orchidea gyökerei a faágak ujjaival. Aztán egyszer csak megállt velük az idő,
mint mindenkivel a birodalomban, és bár a lelkükben a kamaszok féktelen vágya
égett, gyermektestük nem tudott az érzéssel mit kezdeni. Cordelia reménytelin
nézett Algernon gondterhelt szemeibe. A fiú válaszul a szájához emelte a lány
hideg kezét, és a tenyerébe lehelt egy csókot.
– Találtál
valamit? – súgta Cordelia.
– Hogy
van a nagyapa? – kérdezte Algernon, a hangja reszelős volt, mint aki jó ideje
nem ivott.
– Ugyanúgy.
Tudod, hogy már nem érdekli semmi ebből a világból. A lelke már rég elköltözött
a felesége után, de a teste fennakadt az örök élet hálójában.
– Szerinted
készen áll egy nagy utazásra? – kérdezte Algernon, és elindult a konyha felé.
– Szerintem
pont egy ilyen nagy utazásra vártunk már mindannyian – mosolyogta Cordelia, és
végigsimított Algernon karján.
– Készíts
össze meleg ruhákat, és amire még szükségünk lehet. De csak egy lovunk lesz a
szekér elébe, nem engedhetjük meg magunknak, hogy túl sok holmit vigyünk. Én
összeszedem, ami élelmünk van.
A
lány hang nélkül bólintott, és pakolni kezdett. Nem sok mindenük volt, hamar
elkészültek. Cordelia a kezében egy kosárral, Algernon a hátán egy zsákkal állt
az idős férfi elé, aki szinte már beleolvadt a fotel kopott mintájába.
– Elmegyünk,
nagyapa – mondta Algernon halkan. – Oda, ahol mi felnőhetünk, és te... békét
nyerhetsz.
A
nagyapja szemében évek óta először mintha megértés csillant volna, de aztán
csak nézett tovább előre, a halott felesége szemébe.
Algernon
próbálta gyengéd erőszakkal, felállítani, de a férfi, mintha makacsságában
ólomsúlyúvá vált volna. Cordelia megcsóválta a fejét, felállt egy sámlira, és
leakasztotta a képet. A nagypapa hálásan sóhajtott, és Algernon máris
könnyebben segítette fel a székből.
A
szekér nagyot nyögött, ahogy elfoglalták a helyüket. Algernon felmászott a
napharapta bakra, és letörölte a homlokáról az első izzadtság gyöngyöt.
Dél
volt. Ilyenkor jártak a legkevesebben az utcán, ilyenkor lehetett mindenki orra
alatt megszökni. Algernon nem tudta, hogy tilosat cselekednek-e, nem tudta,
hogy meg fogják-e próbálni megállítani. Csak hajtotta a deresét, ki a városból,
át a mezőkön, keresztül szendergő falvakon. Akkor álltak meg csupán, ha
elfogyott a vizük, vagy túlságosan hívogató árnyék akadt utukba. De nem
pihentek túl sokat, a fiú hajtotta a szegény lovát, amíg csak bírta. Egy erdő
szélén álltak meg éjszakára, egy útjelző tábla tövében.
„Őszhágó
100 mérföld” – hirdette a felirat,
és Algernon boldog mosollyal az ajkán tért nyugovóra. A könyvek nem hazudtak.
Hajnalban
újra elindultak, és egy kis idő után Algernonnak köpenybe kellett burkolóznia.
A szél egyre hűvösebb lett. Aranyszegélyű levelek csoportja táncolt el
mellettük, és a szél szőlőlugasok borzamatú illatát görgette maga előtt. Nem
sokkal később feltűnt előttük a hágó, amin túl a tájat szemkápráztató fehérség
fedte.
– Szóval
a normális világban most tél van – dünnyögte Algernon. Az évszak neve idegenül
ült a nyelve szélén, de aztán kellemesen ráolvadt, mint az arcára hulló
hópelyhek.
Sehol
nem látott egy házat, vagy bármilyen támpontot, ahol az új életüket
megvethetnék, de hitt abban, hogy nem hiába hagyta hátra kinőtt gyermekkora
világát.
Puha
érintést érzett a vállán. Amikor megfordult, Cordelia ezüstfényű tekintetével
találta szembe magát. Nem az a lány volt már, akivel elindult. A hátrahagyott
évek utolérték őket, és egy huszonéves hajadon mosolygott Algernonra szomorúan,
szeme sarkában egy jégcsepp remegett.
A
fiú tekintette a lányról a nagyapjára csúszott, akinek a hideg ajkaira hálás
mosoly fagyott. A végtelen ég alatt ő is megtalálta a szabadulást.
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése