Legyezők - 1

megosztotta: Porcelánszív



Tabi Kazu
Az őrzők, és Lir Morlan Mie című novelláját egy közös játék hívta életre. A két alkotó történetét a "legyező" motívumára építette fel. Egyéniségük és alkotói világuk hasonlósága és különbözősége jól tetten érhető a két mű olvasásakor.




Lir Morlan
Mie


valamikor az Edo-korban
Shinshu tartomány, Japán


– Ryȏsaki-san! Ryȏsaki-san!
Az ősz lassan teljesen átadta helyét a télnek, a dér fehérlő foltokkal követelt helyet magának a satnyán kornyadozó maradék fűszálak felületén, csípős hideggel szurkálva meg a széleit. Az asszony az út szélén állva kiáltott a távolodó férfi után, hangja rekedt volt a hidegtől, és a hosszú, csendben töltött óráktól. Idegesen gyűrögette ruhája ujját, míg a többiek szó nélkül kerülték ki őt, akár egy ottfelejtett tárgyat.
– Ryȏsaki-san!
Néhányan fiatal társuk után néztek, de szemükben az érdeklődés legapróbb szikrája sem csillant, olyanok voltak, mintha idegenek karavánjaként meneteltek volna a rögös úton, – épp olyan keménnyé téve szívüket, mint az éjjeli fagy a néhány napja még lazán sáros talajt.
– Megint ezt csinálja…
– Megint?!
Kayou döbbenten nézett körül. Mintha az arcok is megfagytak volna egy érdektelen, kihűlt álarcot formálva. A legtöbben elfordultak, tovább indultak, nyugodt, ütemes lépéseik egymáshoz igazodva követték az ösvényt a kitűzött cél felé.                            
– Nemsokára esteledik – tette hozzá kissé halkabban, látva, mennyire egyedül maradt aggodalmával – és ebben az évszakban már könnyen öl a fagy.
– Hallod, Ryȏsaki?! – kiáltott vezetőjük is a fiú után, önkéntelenül is összébb húzva magán utazó ruhájának bélelt felső rétegét. – Két nap múlva előadás! Ha megfázol, vagy nem érsz oda időben, kereshetsz másik társulatot!
Kayou volt az egyetlen, aki hosszan nézte a távolodó alakot, aki csak legyezője felemelésével, és egy könnyed intéssel válaszolt a fenyegetésre. Meg sem fordult. Csak ment, előre, a távolabb gomolygó sűrű köd felé.
– De hát arra nincs semmi… – suttogta maga elé a nő, végképp elveszítve reményét, hogy bármit is tehet.
– Dehogy nincs – állt meg mellette egy pillanatra Seiji, ő maga is eltűnődve nézett társuk után. – A Narayama [1] pontosan arrafelé van!
A nő megborzongott. Még ő, az egyszerű, egykori utcalány is ismerte ezt a nevet, ennek a helynek a jelentőségét.
– De… miért menne oda?
Seiji engedékeny mosollyal megvonta a vállát.
– Te miért jöttél velünk, Kayou-san? Mert úgy érezted, ezt kell tenned…

***

Ryȏsaki, néhány perccel korábban még kényelmes tempóban lépkedett a sorban. A kis társaság minden tagjának megvolt a maga célja, haszna és persze szerepe – az életben, és a színpadon egyaránt.
Könnyed mozdulattal kinyitotta a legyezőjét, és megforgatta, hogy mindkét oldalát megcsodálja. Tökéletes munka volt, olyan pontossággal, ami csak a legkiválóbb mestereket jellemzi, és – bár a színpadon is gyakorta használta kellékként – ez nem a társulaté volt. Ez a sajátja! Talán az egyetlen, amit ténylegesen birtokolt, pótolhatatlan volt számára. Olykor csak azért nézett rá, hogy érezze azt a semmihez nem fogható borzongást, ami a látványtól végigfutott tarkójától egészen a sarkáig. Amikor először vette a kezébe szinte letaglózta ez az élmény – nem érzett semmi hasonlót sem azelőtt, sem az óta. Félelme, hogy egyszer csak eltűnik az érzés, alaptalannak bizonyult, minden alkalommal, amikor szétnyitotta, a mozdulat, akárha mágikus kapcsot nyitott volna szét a köpenyén, elárasztotta ezzel a földöntúli varázzsal. Mintha lelke kiszabadult volna a testéből, és míg az ottmaradt hüvely tette a dolgát, bármi volt is az, a lélek…
Ó, a lélek!
Csakis ilyenkor érezte, hogy neki is van lelke!
Tekintete egy pillanatra elidőzött a világosabb oldal tökéletesen festett virágain, aztán átsiklott az előtte haladó haorijának [2] felszínén, és a távolban állt meg. A horizonton… a semmiben.
Érezte, hogy újra megtörténik.
Lábai önkényesen indultak más irányba, kilépve a sorból, kikerülve a társulat kis kordélyát, és másfelé vitték, mint amerre a többieket követve mennie kellett volna.
Ilyenkor látta, hogy merre megy, hová lép, felfogta, mi történik vele és körülötte, az egész mégis távolinak, elmosódottnak tűnt, akár egy sűrűn szövött lepel mögül nézni mások tetteit.
Hallotta az utána kiáltó kétségbeesett hangot,  és bár nem értette, miért ragaszkodik hozzá az új jövevény, kezdettől érezte, hogy így van. Kayou valamiért kedvelte őt, amivel Ryȏsaki nem tudott mit kezdeni – sosem kereste az emberek barátságát, de még a társaságát sem, épp csak elviselte őket maga körül. Ritkán érzett bármiféle késztetést arra, hogy beszélgessen, még ritkábban, hogy ezt maga kezdeményezze.
Az asszony két várossal ezelőtt csatlakozott hozzájuk – hogy miért, nem tudta senki. Segédkezett. Ruhát varrt, vacsorát főzött, és ha valaki kérte, azzal ágyba is bújt, így senkit nem zavart, hogy velük tart. Talán jobb volt így neki, mint a bordélyban, ahol előzőleg dolgozott, talán menekült valami elől, vagy az álmait kergette… Ryȏsakit a legkevésbé sem ajzották fel a Kayou személyét érintő találgatások.
Ő maga nem törődött vele, hogy meddig és miért tart velük, csak próbálta elkerülni. Ami nem volt könnyű, lévén Kayou valamiért erőteljes vonzalmat érzett iránta. Ez pedig mindkettejük számára feloldhatatlan nehézségnek bizonyult.
– Ryȏsaki!
Hallotta a hangot, de mintha nem is az ő neve lett volna.
– … Ha nem érsz oda, kereshetsz másik társulatot!
Felemelte a kezét, és anélkül intett vissza, hogy megfordult volna.
Nagybátyja jó vezető.
Azzal is tisztában volt, hogy ő maga a legkevésbé sem illik se a családba, se a társulatba. Mégis elnézték neki a különcségét. Egyrészt a vér okán, másrészt mert a színpadon remek volt. Nem is csoda, ott kiismerte magát. Ott minden póz, minden mozdulat, minden hang jelentőségét értette, értelmük volt, átlátható egésszé álltak össze, logikus, megtanult rendben és rendszerben. A karakterekről már első pillanatban tudni lehet, hogy mi várható tőlük, hogy jók, rosszak, dühösek, vagy kedvesek. Az arcukra festett vonások messziről elárulták mindezt, és mindig a szerepnek megfelelően is viselkedtek. Bár színház volt, mégsem kellett színleléstől tartani, minden aszerint történt, ahogy eleve elrendeltetett, ahogy a drámaírók megírták… Az a világ sokkal közelebb állt Ryȏsakihoz, mint a valós.
Még hallott néhány szót, ahogy távolodott, de nem törődött velük. Csupán az egyik ütötte meg a fülét: Narayama…  Igen. Már ő is tudta. Oda tartott.

***

– Nagyjából húsz hónapja egy városba érkeztünk, – igazította a lépéseit Seiji a nő lassúbb tempójához – ahol a kastélyban léptünk fel. A helyi nagyúr rendkívül nagyra tartott, és személyes vendégeinek tekintett minket… a városban viszont, sajnálatos módon, járvány volt. Elzárták a kikötői területet, hogy megfékezzék a betegséget, és már előre figyelmeztettek, hogy ne hagyjuk el a palotakert területét. Ott nem lehet semmi bajunk… A nagyrabecsült urak biztonságban voltak, semmi nem fenyegethette az életüket, vagy a szórakozásukat.
A férfi elhallgatott, és jó néhány lépésen keresztül szótlanul haladt a nő mellett.
Kayou igyekezett csendben maradni, de beszélgetőpartnere mintha túlságosan is elmerült volna gondolataiban. Szimpatikus volt neki a magas, erős férfi, aki a legnyugodtabb volt a társulat tagjai közt, szinte már olyannak tűnt, mint egy szerzetes.
Sokszor viselkedése is hasonló volt, és csuklójára tekerve épp olyan imagyöngyöket hordott, mint régen a faluja határában élő papok.
– Seiji-san? – szólalt meg végül, mert bár igyekezett tiszteletben tartani a másik elrévedő múltidézését, úgy vélte, hogy a történetnek valami köze van Ryȏsakihoz, azért is kezdett bele a férfi.
Az a fiú jobban érdekelte, mint bárki korábban, és az iránta érzett különös, heves, rejtélyes vonzalom olyasmi volt, amit nem tudott megmagyarázni. Nem hasonlított a korábbi, férfiakkal szemben érzett lángolásra, nem hasonlított a vágyra, se a testvéri érzésre, vagy az anyai szeretetre… egyszerre volt mind, és egyik sem. Megfoghatatlan, titokzatos volt számára, és ezzel olyan félelmetessé vált, mint semmi korábban. Pedig nehéz sorsa alatt sokszor találta szembe magát olyan akadályokkal, ami mások számára végzetesek lehettek volna. Mégis, egyik sem tűnt most olyan rémesen lélekszaggatónak, mint ez az ismeretlen érzés.
Az, hogy a fiú legalább tíz évvel fiatalabb volt nála, csak még nehezebbé tette a helyzetet, a távolságtartó viselkedése pedig egyszerűen elviselhetetlenné. Valahol a szíve mélyén tudta, hogy az ifjú nem korábbi életét, vagy a személyét kifogásolja, de ez mit sem segített lelkének emésztő sajgásán, ami erőt vett rajta, valahányszor a különös, fiatal arcra nézett.
Szép volt, ahogy az el is várható egy híres onnagata [3] fiától, és nem csupán a színpadon, az életben is rendkívül kecses volt minden mozdulata, még fejének legegyszerűbb billenése is.
Kayou ha megmagyarázni nem is tudta, szabadulni akkor is képtelen volt tőle, szégyenkezve vette észre magán, hogy pillantása újra és újra a fiúra téved, és az idegen, kegyetlen érzés ismét megkörnyékezi a lelkét.
Nem tartotta szerelemnek, inkább valami karmikus, eleve elrendelt köteléket látott benne, aminek mibenlétét talán nem is értheti meg ebben az életben.
– Ryȏsaki az előadás után, éjjel elhagyta a szállásunkat. Rossz érzésem volt, ezért követtem. – folytatta mosolyogva a férfi, miután a nő hangja magához térítette. – Egyenesen a lezárt területre ment.
Kayou szemében ideges tűz villant, amit igyekezett leplezni, így lesütötte pilláit, és a hideg göröngyöket figyelte mereven a város felé tartó csapáson, a dérrel benőtt, satnya fűmaradványokat, vagy éppen saját leheletének páráját, amint elveszett a semmiben. Illetlenség lenne, ha meglátnák rajta az érzéseit.
– Nem voltam biztos benne, hogy jól teszem-e, ha követem. Egyfelől természetes aggodalmat éreztem iránta, hiszen a családunk fontos tagja, másrészről korában azt mondták, hogy a járvány nagyon heves, kegyetlen, és minden esetben fájdalmas halállal végződik.
– Végül mit tett, Seiji-san? – kérdezte újabb néhány csendben megtett lépés után félénken az asszony.
Hogy fagyott ujjait melegítse kimonója ujjába rejtve összekulcsolta kezét, és ahogy a hideg kézfej az alkarjára simult, az egész testét jeges dermedtség járta át. Mintha előre jelezte volna, mi következik.
– Hosszan vártam rá odakint. A mai napig nem tudom, hogyan sétált át az őrök közt oda-, és visszafelé is észrevétlenül, de mintha a kamik [4]segítették volna…
Kayou kissé csalódott volt, többre számított a történettől, de nem szólt. Seiji elővett egy onigirit [5], amit még indulás előtt készítettek, és jóízűen falatozni kezdett. A nő nem akarta megzavarni, így szótlanul haladt mellette elmerülve gondolataiban.
Ryȏsaki-san viselkedése eddig is furcsának tűnt, ez a rövid történet azonban még inkább erősítette benne az érzést – ez a fiú a legkevésbé sem hasonlít másokra. Nehezen tudta elképzelni, hogy az őrök közt átsétáljon egy ilyen feltűnő jelenség, főként, hogy a társulat tagjai mindannyian a család jelképével díszített ruhákat hordták, ami messziről feltűnhetett bárkinek. Talán éjjel a sötétben mégis el tudott tűnni a figyelő szemek elől… de miért ment oda?
– Órákon át álltam ott, attól félve, hogy a város őrsége esetleg elfogja. Úgy hittem, hogy ha én kísérem haza, több esélyünk van vitás félreértések nélkül visszajutni a palotába. Ryȏsaki nem az a fajta, akire a finom meggyőzést rá lehetne bízni, így vártam. Végül megláttam őt, ahogy kifelé jött az egyik utcán. Azt hiszem, csak a színpadon láttam korábban hasonlónak. Mintha nem is ő lett volna, előkelő volt, magabiztos, és szinte hatalmas… Mondom, Kayou-san, mintha nem is Ryȏsaki lett volna…

***

A korai alkony fénye mind inkább veszített erejéből, az ég egész nap szürke volt, az egyre sűrűbb köd pedig tejfehér látomássá fagyasztotta a valóságot. A világ többi része teljesen elmosódott, mintha nem is létezett volna, nem volt, csupán az a néhány saku [6] távolság önmaga körül, ami lépésről-lépésre változott.
Az ösvény mintha nem is a hegytetőre vezetett volna, a mellette futó meredélyek eltűntek a mindent elborító egyszínű semmiben. Léptei alatt besüppedt a sáros föld, ruhája átnedvesedett a mindenen megülő, kicsapódó cseppektől, ő azonban mintha mindezt meg sem érezte volna. Nem gondolkodott a „hová”-n és a „miért”-en, csak engedte, hogy lábai vigyék előre. Hidegtől elgémberedett ujjai közt összecsukva tartotta a legyezőt, de eszébe sem jutott kezeit kabátujjába rejteni, hogy kevésbé fázzon. Saját teste is olyan távoli és valótlan volt számára, mint a köd mögé bújt táj, a sziklák csipkéivel, az erdők sötétlő foltjaival, vagy a mély szakadékok halált hozó, kitárt karjaival.
Ryȏsaki nem állt meg, nem pihent, nem evett, és talán nem is gondolkodott, legalábbis nem a hagyományos értelemben, csupán ment előre a kijelölt úton, amióta elszakadt a társulattól. Tudta, amit tudnia kellett, ugyanakkor nem tudott semmit, és ez mégsem zavarta meg.
Az első test, amit meglátott, a földön feküdt. Már jó néhány napja elhagyta az élet, összegörnyedve bukott előre, és méltatlan pózban, arccal a földön végezte be. Nem időzött ott, nem volt dolga vele. Nem ez volt az első holttest, akit látott, és a legkevésbé sem érintette meg a látvány. Se ez, se a következő holtak, sem az élő, halálraítélt szerencsétlenek, akik mellett elhaladt szó nélkül. Nem néztek rá, mintha nem is látták volna a ködfátyolon túl.
Egy férfi éppen letette az apját. Nem búcsúzott, az illetlen és ostoba dolog lett volna, és nem is fordult vissza, amikor ott hagyta az öreget. Így írták elő a szabályok. Elsietett, hosszú léptekkel haladva lefelé a lejtős, sáros úton, nem törődve vele, hogy hányszor csúszik meg… csakis azzal, hogy véletlenül se forduljon vissza. Az idős férfi megszegte a szabályokat. Fia után nézett hosszasan, és még a kezét is felé nyújtotta – de végül nem szólt. Elfogadta a sorsát, a halált, ami a hegyen vár rá, valószínűleg ezen az éjjelen. Mert ez volt a törvény. És ha vágyott volna szíve mélyén arra, hogy másként legyen, hát bizonnyal felrémlett előtte az út, amikor ő kísérte vénné vált apját fel ide, és ő sietett lefelé az ösvényen minden erejével arra koncentrálva, hogy ne forduljon vissza…
Leengedte a kezét, összébb húzta magán a ruháját, és reményvesztetten nézett a semmibe.
A sűrű fehér köd legalább színében a havat idézte. Ez is volt olyan jó, mint bármelyik nap, és éjjel biztosan fagyni fog…
Ryȏsaki elhaladt előtte anélkül, hogy bármelyikük a másikra emelte volna a tekintetét. A holtak és halálra várók tucatjai közt vezető út alatt furcsa kép ötlött a fejébe.
Olyan mozdulatlanok! Olyan merevek, és annyira különleges testtartásokat vesznek fel.
Akár a mie [7]
A színpadi hősök jellegzetes póza, mely kifejezi lényegük legmélyét, a személyiségük összesűrítése egyetlen kimerevített képben. Mindegy, hogyan élték az életüket, mindegy, mivé akartak válni, az utolsó póz teljességgel kifejezi, milyenek voltak. Az egyik alak mereven ült, bátran, és mindenre felkészülten. Elfogadta a sorsát, tisztességgel és elszántan várta a véget. Bizonyos, hogy így élte le egész életét, és cseppet sem kellett tartania a befejezéstől…
Aki eljut idáig, az utolsó fellépésig a mindenség színpadán, az ebbe a miébe sűrítve ismeri meg saját karakterének valódi mibenlétét. Itt talál rá arra az igazságra, amit mindvégig keresett…
Egy korábbi alkalommal, amikor itt járt, egy párt látott, az emlékük még inkább megerősítette benne ezt a különös elméletet. A nő és a férfi egész életében szerette egymást, de soha nem volt alkalmuk ezt kifejezni. Mással kötettett a házasságuk, és beszélniük sem volt szabad. A falu, melyben születtek, felnőttek, éltek és megöregedtek mit sem sejtett minderről. Egy nap különbséggel érkeztek a hegyre, és együtt haltak meg. Tudta. Itt volt. Egymás felé nyújtották a kezüket, és végre, életükben talán először meg is érintették egymást. Az a tömör pillanat nem hasonlított a színpadira, mégis ugyanaz volt! Teljes lényük, egész valójuk megjelenítése!
Megállt, majd leült egy kőre – egy asszony mellett, aki lehunyt szemmel, mozdulatlanul várakozott. Korábban imádkozhatott, és most már csak várta az éjjeli fagyot. Csendben, szótlanul. Talán belefáradt az életbe, talán félt, hogy ha kinyitja a szemét, belefagy a könny… talán csak nem volt már semmi oka rá, hogy felnézzen…
– Szerencsés az, akit a Nara hegyen ér a hó – mondta a fiú, és az idős asszony mégiscsak kinyitotta a szemét.
– Mit keres itt, uram? Eltévedt? – suttogta, hosszú ideje nem használt hangszálai nehezen engedelmeskedtek akaratának.
– E hely nyugalmát nem szokták az élők megzavarni. De nem tévedtem el, Mizuki-san. Hozzád jöttem…
Az asszony testtartása megváltozott. Kiegyenesedett, és az ifjúra nézett.
– Ki vagy te, tiszteletreméltó uram?
Ryȏsaki halvány, megnyugtató, szeretetteljes mosollyal végigsimított az öreg, ráncos arcon, majd egy laza mozdulattal kinyitotta legyezőjét.
– Látod ezt, Mizuki-san? Látod a festett virágokat?
Végighúzta ujjait a díszítésen, és követte a szirmok vonalát egészen a középsőig.
– Tökéletesek!
– Tökéletesek! – ismételte az asszony elbűvölten.
Életében sosem látott efféle gazdag holmit, ilyen gyönyörű tárgyat, még a vándor árusoknál sem. Ebben a pillanatban bizonyosan érezte, hogy ez nem valóság. Ez csupán álom.
Ryȏsaki finom, gyakorlott mozdulattal lassan megfordította a legyezőt. Ez az oldal sötét volt, és sokkal kevesebb minta került rá, a közepén mégis, éppen ugyanolyan tökéletes cseresznyevirág díszelgett, mint a másik oldalon, pontosan ugyanott, a fiú vékony, kecses ujja alatt.
– Csak a virágot figyeld, Mizuki-san! Csak a virágot!
Ryȏsaki újra megfordította a legyezőt, majd ismét. Lassan, mintha csak egy más számára nem hallható dallam ütemére tenné tánc közben újra és újra el-, és feltűnt a két oldal egymást váltva. Fény, és sötét. Nappal, és éj…
– Csak a virágot nézd, Miziki-san! Semmi másra ne figyelj! Titokban felkísérted ide az anyádat, bár nem kellett volna. Ahogy a lányod is felkísért téged… Az óta a nap óta vártad, hogy mikor érkezik el a te pillanatod, és amikor megérkeztél, ugyanarra a helyre ültél le, mint annak idején ő… Figyeld a virágot, Mizuki-san! Figyeld a virágot! Nézd a tökéletesre rajzolt szirmok egyszerű fenségességét! Milliónyi hasonló közül mégis ez az egyetlen… Csak nézd a virágot…
Lassan földet értek az első hópelyhek. A sűrű fehérség csatát nyert a világ ellen, és a levegő után kész volt meghódítani a föld birodalmát is.
 Az utolsó lélegzet sokkal mélyebb volt. Hosszan tartott, egy hosszú életet leélt emberé nem is lehetett más. Mennyi kimondatlan gondolat, visszafojtott sóhaj, és elfeledett dal szabadult ki a lélekből…
Ryȏsaki összecsukta a legyezőt. A nő nem érzett fájdalmat, ezt tudta jól. Arcán szelíd, elégedett mosoly ült, két kezét összefogta ölében. Tökéletes póz volt, mely teljesen illett a lelkéhez. A fiú egy papírból hajtott apró virágot húzott elő kabátja ujjából, és az asszony gyér, ősz hajába tűzte.
– Most már tökéletes! Csak a virágra figyelj, Mizuki-san!
Hátradőlt egy pillanatra, mit sem törődve a körülötte lévő élő, és élettelen holtakkal. Járt neki még egy perc azelőtt, hogy tovább indul.

***

Seiji különös mosollyal bólintott.
– Bizony Kayou-san. Teljesen más embernek látszott, ahogy a haldoklók negyedében sétált.
– De… bocsásd meg a kérdés Seiji-san… mégis mit csinált ott?
A férfi ajkairól továbbra sem tűnt el az a különös mosoly. Végigsimított kopasz fején, majd feltette a szalmából készült kalapját.
– Nemsokára havazik – magyarázta, majd szélesebb mosollyal folytatta. – Ryȏsaki közeledett az utcán, én pedig biztos voltam benne, hogy semmi esély rá, hogy kijusson onnan. Persze nem tudhattam, hogy őt is megfertőzte-e a járvány, abban viszont biztos lehettem, hogy az őrök nem engedik majd át! Nem is engedhették, ha akár csak egyetlen fertőzött is kisétál onnan, vége a városnak… Ryȏsaki pedig azonnal a palotába vitte volna a betegséget, egyenesen a daimyo [8] termeibe…
Az asszony elsápadt. Biztos volt benne, hogy ilyen körülmények közt a legszigorúbb parancs, hogy élve senki nem távozhat, és ez vonatkozik az eltévedt nemesekre is, de talán még a nagyúr családtagjaira is adott esetben. A többség védelme a kevesek feláldozása által…
– Mégis kijutott – suttogta aztán, – és nem lett beteg, hiszen életben van!
– Így igaz – bólintott Seiji – úgy sétált át az őrök közt, mint egy szellem! Mintha nem is látták volna, pedig esküszöm, az egyikük éppen rá nézett! De tudod, Kayou-san, nem ez volt a legdöbbenetesebb!
Az asszonyban még a levegő is megrekedt, ahogy a társa szavait leste.
– Mielőtt elérte volna a lezárt határt, Ryȏsaki megállt az utcán. Letérdelt egy haldokló mellé, és beszélt hozzá. Kinyitotta a legyezőjét, és mintha a színpadon lenne, lassan forgatni kezdte az ujjai közt… Akkor hagyta csak abba, amikor az az ember meghalt… Kayou-san, láttam távozni a lelkét…
A nő döbbenten meredt maga elé. Nem volt biztos benne, hogy Seiji valóban azt mondta, amit hallott, még kevésbé, hogy úgy is értette, ahogyan ő, de nem mert kérdezni. Arcára kiült a pír, és szíve heves dobogására a füle is csöngeni kezdett.
– Kayou-san, az óta inkább nem kérdem meg, hová is megy a kis védencünk ilyenkor. Teszi a dolgát. Úgy vélem, valami olyasmit, amiről jobb nem tudni.
– Hogy érted ezt, Seiji-san? – suttogta alig hallhatóan.
– Az óta az este óta úgy hiszem, hogy Ryȏsaki teste fölött ilyenkor valami átveszi a hatalmat. Valaki, vagy valami… Úgy hiszem, ő kész volt ezt elfogadni. De sosem beszéltem vele erről. Azt hiszem, jobb is így, nem hiszem, hogy szívesen válaszolna kérdésekre… Az a valami pedig megvédte a testvérünket a biztos haláltól.
Az asszony mély levegőt vett, és csak hosszú-hosszú percek elteltével szedte össze a bátorságát, hogy megkérdezze.
– Mit gondolsz, nagyrabecsült uram? Mi az a valami?
– Azt nem tudom – sóhajtott lezárólag Seiji. – Talán egy shinigami [9]





Látomás kísért.
Halni kitett asszonnyal
nézem a holdat.
(Matsuo Bashȏ) [10]













[1] Narayama – Nara-hegy Japán Shinshu tartományában.  A szegényebb, környező területek gyakran ide küldték meghalni az öregeket, hasonlóan más országokban is felbukkant ez a szokás. Általában a gyermekük kísérte-vitte fel őket, ahol aztán magára hagyta a már „hasznavehetetlen” öreget. Ez egy hosszú, rituális útja az önfeláldozásnak, melynek sajnos megvoltak a maga okai – elsősorban a szegénység. Az, aki szerencsés volt, első éjjel halálra fagyott…
[2] haori – japán ruhadarab, kabátféle felső felöltő
[3] onnagata – a női szerepet játszó színész
Az Edo-korban betiltották a nők szereplését a kabuki darabokban, és (a középkori európai színházhoz hasonlóan) a női szerepeket is férfiak játszották. A szerepekre gyerekkoruktól kezdve készültek a színészdinasztiák gyermekei.
[4] kami – a sintó vallás „istenei”, szellemei a létező dolgoknak
[5] onigiri – japán étel, rizsből készített gombóc, vagy lepény, gyakran különböző egyéb hozzávalókkal töltve. Útra is könnyen csomagolható
[6] saku – japán hosszmérték, nagyjából egyharmad méter
[7] mie – a kabukiban egy-egy karakterre jellemző, a szerep lényegét összesűrítő, hosszan kitartott póz
[8] daimyo – hűbérúr, a korabeli japán hierarchiában magasan elhelyezkedő, általában komoly vagyonnal és befolyással bíró földesúr
[9] shinigami – egyfajta halálisten, dolga a halandók átkelésének segítése, életük, tetteik megítélése. Koronként más elnevezés használatos, a shinigami az edo-korszakban vált jellemzővé
[10] ford: Kányádi Sándor

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése