Legyezők - 1
Tabi Kazu – Az őrzők, és Lir Morlan – Mie című novelláját egy közös játék hívta életre. A két alkotó történetét a "legyező" motívumára építette fel. Egyéniségük és alkotói világuk hasonlósága és különbözősége jól tetten érhető a két mű olvasásakor.
Lir Morlan
Mie
valamikor
az Edo-korban
Shinshu
tartomány, Japán
– Ryȏsaki-san! Ryȏsaki-san!
Az ősz lassan teljesen átadta helyét a télnek, a dér fehérlő foltokkal követelt helyet magának a satnyán kornyadozó maradék fűszálak felületén, csípős hideggel szurkálva meg a széleit. Az asszony az út szélén állva kiáltott a távolodó férfi után, hangja rekedt volt a hidegtől, és a hosszú, csendben töltött óráktól. Idegesen gyűrögette ruhája ujját, míg a többiek szó nélkül kerülték ki őt, akár egy ottfelejtett tárgyat.
– Ryȏsaki-san!
Néhányan fiatal társuk után néztek, de szemükben az érdeklődés legapróbb szikrája sem csillant, olyanok voltak, mintha idegenek karavánjaként meneteltek volna a rögös úton, – épp olyan keménnyé téve szívüket, mint az éjjeli fagy a néhány napja még lazán sáros talajt.
– Megint ezt csinálja…
Az ősz lassan teljesen átadta helyét a télnek, a dér fehérlő foltokkal követelt helyet magának a satnyán kornyadozó maradék fűszálak felületén, csípős hideggel szurkálva meg a széleit. Az asszony az út szélén állva kiáltott a távolodó férfi után, hangja rekedt volt a hidegtől, és a hosszú, csendben töltött óráktól. Idegesen gyűrögette ruhája ujját, míg a többiek szó nélkül kerülték ki őt, akár egy ottfelejtett tárgyat.
– Ryȏsaki-san!
Néhányan fiatal társuk után néztek, de szemükben az érdeklődés legapróbb szikrája sem csillant, olyanok voltak, mintha idegenek karavánjaként meneteltek volna a rögös úton, – épp olyan keménnyé téve szívüket, mint az éjjeli fagy a néhány napja még lazán sáros talajt.
– Megint ezt csinálja…
– Megint?!
Kayou döbbenten nézett körül. Mintha az arcok is megfagytak volna egy érdektelen, kihűlt álarcot formálva. A legtöbben elfordultak, tovább indultak, nyugodt, ütemes lépéseik egymáshoz igazodva követték az ösvényt a kitűzött cél felé.
Kayou döbbenten nézett körül. Mintha az arcok is megfagytak volna egy érdektelen, kihűlt álarcot formálva. A legtöbben elfordultak, tovább indultak, nyugodt, ütemes lépéseik egymáshoz igazodva követték az ösvényt a kitűzött cél felé.
– Nemsokára esteledik
– tette hozzá kissé halkabban, látva, mennyire egyedül maradt aggodalmával – és
ebben az évszakban már könnyen öl a fagy.
– Hallod, Ryȏsaki?! –
kiáltott vezetőjük is a fiú után, önkéntelenül is összébb húzva magán utazó
ruhájának bélelt felső rétegét. – Két nap múlva előadás! Ha megfázol, vagy nem
érsz oda időben, kereshetsz másik társulatot!
Kayou volt az
egyetlen, aki hosszan nézte a távolodó alakot, aki csak legyezője
felemelésével, és egy könnyed intéssel válaszolt a fenyegetésre. Meg sem
fordult. Csak ment, előre, a távolabb gomolygó sűrű köd felé.
– De hát arra nincs
semmi… – suttogta maga elé a nő, végképp elveszítve reményét, hogy bármit is
tehet.
– Dehogy nincs – állt
meg mellette egy pillanatra Seiji, ő maga is eltűnődve nézett társuk után. – A Narayama [1]
pontosan arrafelé van!
A nő megborzongott.
Még ő, az egyszerű, egykori utcalány is ismerte ezt a nevet, ennek a helynek a
jelentőségét.
– De… miért menne
oda?
Seiji engedékeny mosollyal megvonta a vállát.
Seiji engedékeny mosollyal megvonta a vállát.
– Te miért jöttél
velünk, Kayou-san? Mert úgy érezted, ezt kell tenned…
***
Ryȏsaki, néhány
perccel korábban még kényelmes tempóban lépkedett a sorban. A kis társaság
minden tagjának megvolt a maga célja, haszna és persze szerepe – az életben, és
a színpadon egyaránt.
Könnyed mozdulattal
kinyitotta a legyezőjét, és megforgatta, hogy mindkét oldalát megcsodálja.
Tökéletes munka volt, olyan pontossággal, ami csak a legkiválóbb mestereket
jellemzi, és – bár a színpadon is gyakorta használta kellékként – ez nem a
társulaté volt. Ez a sajátja! Talán az egyetlen, amit ténylegesen birtokolt,
pótolhatatlan volt számára. Olykor csak azért nézett rá, hogy érezze azt a
semmihez nem fogható borzongást, ami a látványtól végigfutott tarkójától
egészen a sarkáig. Amikor először vette a kezébe szinte letaglózta ez az élmény
– nem érzett semmi hasonlót sem azelőtt, sem az óta. Félelme, hogy egyszer csak
eltűnik az érzés, alaptalannak bizonyult, minden alkalommal, amikor
szétnyitotta, a mozdulat, akárha mágikus kapcsot nyitott volna szét a köpenyén,
elárasztotta ezzel a földöntúli varázzsal. Mintha lelke kiszabadult volna a
testéből, és míg az ottmaradt hüvely tette a dolgát, bármi volt is az, a lélek…
Ó, a lélek!
Csakis ilyenkor
érezte, hogy neki is van lelke!
Tekintete egy
pillanatra elidőzött a világosabb oldal tökéletesen festett virágain, aztán
átsiklott az előtte haladó haorijának [2] felszínén,
és a távolban állt meg. A horizonton… a semmiben.
Érezte, hogy újra
megtörténik.
Lábai önkényesen
indultak más irányba, kilépve a sorból, kikerülve a társulat kis kordélyát, és
másfelé vitték, mint amerre a többieket követve mennie kellett volna.
Ilyenkor látta, hogy
merre megy, hová lép, felfogta, mi történik vele és körülötte, az egész mégis
távolinak, elmosódottnak tűnt, akár egy sűrűn szövött lepel mögül nézni mások
tetteit.
Hallotta az utána
kiáltó kétségbeesett hangot, és bár nem
értette, miért ragaszkodik hozzá az új jövevény, kezdettől érezte, hogy így
van. Kayou valamiért kedvelte őt, amivel Ryȏsaki nem tudott mit kezdeni – sosem
kereste az emberek barátságát, de még a társaságát sem, épp csak elviselte őket
maga körül. Ritkán érzett bármiféle késztetést arra, hogy beszélgessen, még
ritkábban, hogy ezt maga kezdeményezze.
Az asszony két
várossal ezelőtt csatlakozott hozzájuk – hogy miért, nem tudta senki.
Segédkezett. Ruhát varrt, vacsorát főzött, és ha valaki kérte, azzal ágyba is
bújt, így senkit nem zavart, hogy velük tart. Talán jobb volt így neki, mint a
bordélyban, ahol előzőleg dolgozott, talán menekült valami elől, vagy az álmait
kergette… Ryȏsakit a legkevésbé sem ajzották fel a Kayou személyét érintő
találgatások.
Ő maga nem törődött
vele, hogy meddig és miért tart velük, csak próbálta elkerülni. Ami nem volt
könnyű, lévén Kayou valamiért erőteljes vonzalmat érzett iránta. Ez pedig
mindkettejük számára feloldhatatlan nehézségnek bizonyult.
– Ryȏsaki!
Hallotta a hangot, de
mintha nem is az ő neve lett volna.
– … Ha nem érsz oda,
kereshetsz másik társulatot!
Felemelte a kezét, és
anélkül intett vissza, hogy megfordult volna.
Nagybátyja jó vezető.
Azzal is tisztában
volt, hogy ő maga a legkevésbé sem illik se a családba, se a társulatba. Mégis
elnézték neki a különcségét. Egyrészt a vér okán, másrészt mert a színpadon
remek volt. Nem is csoda, ott kiismerte magát. Ott minden póz, minden mozdulat,
minden hang jelentőségét értette, értelmük volt, átlátható egésszé álltak össze,
logikus, megtanult rendben és rendszerben. A karakterekről már első pillanatban
tudni lehet, hogy mi várható tőlük, hogy jók, rosszak, dühösek, vagy kedvesek.
Az arcukra festett vonások messziről elárulták mindezt, és mindig a szerepnek
megfelelően is viselkedtek. Bár színház volt, mégsem kellett színleléstől
tartani, minden aszerint történt, ahogy eleve elrendeltetett, ahogy a drámaírók
megírták… Az a világ sokkal közelebb állt Ryȏsakihoz, mint a valós.
Még hallott néhány
szót, ahogy távolodott, de nem törődött velük. Csupán az egyik ütötte meg a
fülét: Narayama… Igen. Már ő is tudta. Oda tartott.
***
– Nagyjából húsz
hónapja egy városba érkeztünk, – igazította a lépéseit Seiji a nő lassúbb
tempójához – ahol a kastélyban léptünk fel. A helyi nagyúr rendkívül nagyra
tartott, és személyes vendégeinek tekintett minket… a városban viszont, sajnálatos
módon, járvány volt. Elzárták a kikötői területet, hogy megfékezzék a
betegséget, és már előre figyelmeztettek, hogy ne hagyjuk el a palotakert
területét. Ott nem lehet semmi bajunk… A nagyrabecsült urak biztonságban
voltak, semmi nem fenyegethette az életüket, vagy a szórakozásukat.
A férfi elhallgatott,
és jó néhány lépésen keresztül szótlanul haladt a nő mellett.
Kayou igyekezett
csendben maradni, de beszélgetőpartnere mintha túlságosan is elmerült volna
gondolataiban. Szimpatikus volt neki a magas, erős férfi, aki a legnyugodtabb
volt a társulat tagjai közt, szinte már olyannak tűnt, mint egy szerzetes.
Sokszor viselkedése
is hasonló volt, és csuklójára tekerve épp olyan imagyöngyöket hordott, mint
régen a faluja határában élő papok.
– Seiji-san? –
szólalt meg végül, mert bár igyekezett tiszteletben tartani a másik elrévedő
múltidézését, úgy vélte, hogy a történetnek valami köze van Ryȏsakihoz, azért
is kezdett bele a férfi.
Az a fiú jobban érdekelte, mint bárki korábban, és az iránta érzett különös, heves, rejtélyes vonzalom olyasmi volt, amit nem tudott megmagyarázni. Nem hasonlított a korábbi, férfiakkal szemben érzett lángolásra, nem hasonlított a vágyra, se a testvéri érzésre, vagy az anyai szeretetre… egyszerre volt mind, és egyik sem. Megfoghatatlan, titokzatos volt számára, és ezzel olyan félelmetessé vált, mint semmi korábban. Pedig nehéz sorsa alatt sokszor találta szembe magát olyan akadályokkal, ami mások számára végzetesek lehettek volna. Mégis, egyik sem tűnt most olyan rémesen lélekszaggatónak, mint ez az ismeretlen érzés.
Az a fiú jobban érdekelte, mint bárki korábban, és az iránta érzett különös, heves, rejtélyes vonzalom olyasmi volt, amit nem tudott megmagyarázni. Nem hasonlított a korábbi, férfiakkal szemben érzett lángolásra, nem hasonlított a vágyra, se a testvéri érzésre, vagy az anyai szeretetre… egyszerre volt mind, és egyik sem. Megfoghatatlan, titokzatos volt számára, és ezzel olyan félelmetessé vált, mint semmi korábban. Pedig nehéz sorsa alatt sokszor találta szembe magát olyan akadályokkal, ami mások számára végzetesek lehettek volna. Mégis, egyik sem tűnt most olyan rémesen lélekszaggatónak, mint ez az ismeretlen érzés.
Az, hogy a fiú
legalább tíz évvel fiatalabb volt nála, csak még nehezebbé tette a helyzetet, a
távolságtartó viselkedése pedig egyszerűen elviselhetetlenné. Valahol a szíve
mélyén tudta, hogy az ifjú nem korábbi életét, vagy a személyét kifogásolja, de
ez mit sem segített lelkének emésztő sajgásán, ami erőt vett rajta,
valahányszor a különös, fiatal arcra nézett.
Szép volt, ahogy az
el is várható egy híres onnagata [3]
fiától, és nem csupán a színpadon, az életben is rendkívül kecses volt minden
mozdulata, még fejének legegyszerűbb billenése is.
Kayou ha megmagyarázni nem is tudta, szabadulni akkor is képtelen volt tőle, szégyenkezve vette észre magán, hogy pillantása újra és újra a fiúra téved, és az idegen, kegyetlen érzés ismét megkörnyékezi a lelkét.
Kayou ha megmagyarázni nem is tudta, szabadulni akkor is képtelen volt tőle, szégyenkezve vette észre magán, hogy pillantása újra és újra a fiúra téved, és az idegen, kegyetlen érzés ismét megkörnyékezi a lelkét.
Nem tartotta
szerelemnek, inkább valami karmikus, eleve elrendelt köteléket látott benne,
aminek mibenlétét talán nem is értheti meg ebben az életben.
– Ryȏsaki az előadás után, éjjel elhagyta a szállásunkat. Rossz érzésem volt, ezért követtem. – folytatta mosolyogva a férfi, miután a nő hangja magához térítette. – Egyenesen a lezárt területre ment.
– Ryȏsaki az előadás után, éjjel elhagyta a szállásunkat. Rossz érzésem volt, ezért követtem. – folytatta mosolyogva a férfi, miután a nő hangja magához térítette. – Egyenesen a lezárt területre ment.
Kayou szemében ideges
tűz villant, amit igyekezett leplezni, így lesütötte pilláit, és a hideg göröngyöket
figyelte mereven a város felé tartó csapáson, a dérrel benőtt, satnya
fűmaradványokat, vagy éppen saját leheletének páráját, amint elveszett a
semmiben. Illetlenség lenne, ha meglátnák rajta az érzéseit.
– Nem voltam biztos
benne, hogy jól teszem-e, ha követem. Egyfelől természetes aggodalmat éreztem
iránta, hiszen a családunk fontos tagja, másrészről korában azt mondták, hogy a
járvány nagyon heves, kegyetlen, és minden esetben fájdalmas halállal végződik.
– Végül mit tett,
Seiji-san? – kérdezte újabb néhány csendben megtett lépés után félénken az
asszony.
Hogy fagyott ujjait melegítse
kimonója ujjába rejtve összekulcsolta kezét, és ahogy a hideg kézfej az
alkarjára simult, az egész testét jeges dermedtség járta át. Mintha előre
jelezte volna, mi következik.
– Hosszan vártam rá
odakint. A mai napig nem tudom, hogyan sétált át az őrök közt oda-, és
visszafelé is észrevétlenül, de mintha a kamik
[4]segítették
volna…
Kayou kissé csalódott
volt, többre számított a történettől, de nem szólt. Seiji elővett egy onigirit [5],
amit még indulás előtt készítettek, és jóízűen falatozni kezdett. A nő nem akarta
megzavarni, így szótlanul haladt mellette elmerülve gondolataiban.
Ryȏsaki-san viselkedése eddig is furcsának tűnt, ez a rövid történet azonban még inkább erősítette benne az érzést – ez a fiú a legkevésbé sem hasonlít másokra. Nehezen tudta elképzelni, hogy az őrök közt átsétáljon egy ilyen feltűnő jelenség, főként, hogy a társulat tagjai mindannyian a család jelképével díszített ruhákat hordták, ami messziről feltűnhetett bárkinek. Talán éjjel a sötétben mégis el tudott tűnni a figyelő szemek elől… de miért ment oda?
Ryȏsaki-san viselkedése eddig is furcsának tűnt, ez a rövid történet azonban még inkább erősítette benne az érzést – ez a fiú a legkevésbé sem hasonlít másokra. Nehezen tudta elképzelni, hogy az őrök közt átsétáljon egy ilyen feltűnő jelenség, főként, hogy a társulat tagjai mindannyian a család jelképével díszített ruhákat hordták, ami messziről feltűnhetett bárkinek. Talán éjjel a sötétben mégis el tudott tűnni a figyelő szemek elől… de miért ment oda?
– Órákon át álltam
ott, attól félve, hogy a város őrsége esetleg elfogja. Úgy hittem, hogy ha én
kísérem haza, több esélyünk van vitás félreértések nélkül visszajutni a
palotába. Ryȏsaki nem az a fajta, akire a finom meggyőzést rá lehetne bízni,
így vártam. Végül megláttam őt, ahogy kifelé jött az egyik utcán. Azt hiszem,
csak a színpadon láttam korábban hasonlónak. Mintha nem is ő lett volna,
előkelő volt, magabiztos, és szinte hatalmas… Mondom, Kayou-san, mintha nem is
Ryȏsaki lett volna…
***
A korai alkony fénye
mind inkább veszített erejéből, az ég egész nap szürke volt, az egyre sűrűbb
köd pedig tejfehér látomássá fagyasztotta a valóságot. A világ többi része
teljesen elmosódott, mintha nem is létezett volna, nem volt, csupán az a néhány
saku [6] távolság
önmaga körül, ami lépésről-lépésre változott.
Az ösvény mintha nem
is a hegytetőre vezetett volna, a mellette futó meredélyek eltűntek a mindent
elborító egyszínű semmiben. Léptei alatt besüppedt a sáros föld, ruhája
átnedvesedett a mindenen megülő, kicsapódó cseppektől, ő azonban mintha mindezt
meg sem érezte volna. Nem gondolkodott a „hová”-n és a „miért”-en, csak
engedte, hogy lábai vigyék előre. Hidegtől elgémberedett ujjai közt összecsukva
tartotta a legyezőt, de eszébe sem jutott kezeit kabátujjába rejteni, hogy
kevésbé fázzon. Saját teste is olyan távoli és valótlan volt számára, mint a
köd mögé bújt táj, a sziklák csipkéivel, az erdők sötétlő foltjaival, vagy a
mély szakadékok halált hozó, kitárt karjaival.
Ryȏsaki nem állt meg,
nem pihent, nem evett, és talán nem is gondolkodott, legalábbis nem a
hagyományos értelemben, csupán ment előre a kijelölt úton, amióta elszakadt a
társulattól. Tudta, amit tudnia kellett, ugyanakkor nem tudott semmit, és ez
mégsem zavarta meg.
Az első test, amit
meglátott, a földön feküdt. Már jó néhány napja elhagyta az élet,
összegörnyedve bukott előre, és méltatlan pózban, arccal a földön végezte be.
Nem időzött ott, nem volt dolga vele. Nem ez volt az első holttest, akit
látott, és a legkevésbé sem érintette meg a látvány. Se ez, se a következő
holtak, sem az élő, halálraítélt szerencsétlenek, akik mellett elhaladt szó
nélkül. Nem néztek rá, mintha nem is látták volna a ködfátyolon túl.
Egy férfi éppen
letette az apját. Nem búcsúzott, az illetlen és ostoba dolog lett volna, és nem
is fordult vissza, amikor ott hagyta az öreget. Így írták elő a szabályok.
Elsietett, hosszú léptekkel haladva lefelé a lejtős, sáros úton, nem törődve
vele, hogy hányszor csúszik meg… csakis azzal, hogy véletlenül se forduljon
vissza. Az idős férfi megszegte a szabályokat. Fia után nézett hosszasan, és
még a kezét is felé nyújtotta – de végül nem szólt. Elfogadta a sorsát, a
halált, ami a hegyen vár rá, valószínűleg ezen az éjjelen. Mert ez volt a
törvény. És ha vágyott volna szíve mélyén arra, hogy másként legyen, hát
bizonnyal felrémlett előtte az út, amikor ő kísérte vénné vált apját fel ide,
és ő sietett lefelé az ösvényen minden erejével arra koncentrálva, hogy ne
forduljon vissza…
Leengedte a kezét,
összébb húzta magán a ruháját, és reményvesztetten nézett a semmibe.
A sűrű fehér köd
legalább színében a havat idézte. Ez is volt olyan jó, mint bármelyik nap, és
éjjel biztosan fagyni fog…
Ryȏsaki elhaladt
előtte anélkül, hogy bármelyikük a másikra emelte volna a tekintetét. A holtak
és halálra várók tucatjai közt vezető út alatt furcsa kép ötlött a fejébe.
Olyan mozdulatlanok!
Olyan merevek, és annyira különleges testtartásokat vesznek fel.
Akár a mie [7]…
A színpadi hősök
jellegzetes póza, mely kifejezi lényegük legmélyét, a személyiségük
összesűrítése egyetlen kimerevített képben. Mindegy, hogyan élték az életüket,
mindegy, mivé akartak válni, az utolsó póz teljességgel kifejezi, milyenek
voltak. Az egyik alak mereven ült, bátran, és mindenre felkészülten. Elfogadta
a sorsát, tisztességgel és elszántan várta a véget. Bizonyos, hogy így
élte le egész életét, és cseppet sem kellett tartania a befejezéstől…
Aki eljut idáig, az
utolsó fellépésig a mindenség színpadán, az ebbe a miébe sűrítve ismeri meg saját karakterének valódi mibenlétét. Itt
talál rá arra az igazságra, amit mindvégig keresett…
Egy korábbi
alkalommal, amikor itt járt, egy párt látott, az emlékük még inkább
megerősítette benne ezt a különös elméletet. A nő és a férfi egész életében
szerette egymást, de soha nem volt alkalmuk ezt kifejezni. Mással kötettett a
házasságuk, és beszélniük sem volt szabad. A falu, melyben születtek,
felnőttek, éltek és megöregedtek mit sem sejtett minderről. Egy nap
különbséggel érkeztek a hegyre, és együtt haltak meg. Tudta. Itt volt. Egymás
felé nyújtották a kezüket, és végre, életükben talán először meg is érintették
egymást. Az a tömör pillanat nem hasonlított a színpadira, mégis ugyanaz volt!
Teljes lényük, egész valójuk megjelenítése!
Megállt, majd leült
egy kőre – egy asszony mellett, aki lehunyt szemmel, mozdulatlanul várakozott.
Korábban imádkozhatott, és most már csak várta az éjjeli fagyot. Csendben,
szótlanul. Talán belefáradt az életbe, talán félt, hogy ha kinyitja a szemét,
belefagy a könny… talán csak nem volt már semmi oka rá, hogy felnézzen…
– Szerencsés az, akit
a Nara hegyen ér a hó – mondta a fiú, és az idős asszony mégiscsak kinyitotta a
szemét.
– Mit keres itt, uram? Eltévedt? – suttogta, hosszú ideje nem használt hangszálai nehezen engedelmeskedtek akaratának.
– Mit keres itt, uram? Eltévedt? – suttogta, hosszú ideje nem használt hangszálai nehezen engedelmeskedtek akaratának.
– E hely nyugalmát
nem szokták az élők megzavarni. De nem tévedtem el, Mizuki-san. Hozzád jöttem…
Az asszony
testtartása megváltozott. Kiegyenesedett, és az ifjúra nézett.
– Ki vagy te,
tiszteletreméltó uram?
Ryȏsaki halvány,
megnyugtató, szeretetteljes mosollyal végigsimított az öreg, ráncos arcon, majd
egy laza mozdulattal kinyitotta legyezőjét.
– Látod ezt,
Mizuki-san? Látod a festett virágokat?
Végighúzta ujjait a
díszítésen, és követte a szirmok vonalát egészen a középsőig.
– Tökéletesek!
– Tökéletesek! –
ismételte az asszony elbűvölten.
Életében sosem látott
efféle gazdag holmit, ilyen gyönyörű tárgyat, még a vándor árusoknál sem. Ebben
a pillanatban bizonyosan érezte, hogy ez nem valóság. Ez csupán álom.
Ryȏsaki finom,
gyakorlott mozdulattal lassan megfordította a legyezőt. Ez az oldal sötét volt,
és sokkal kevesebb minta került rá, a közepén mégis, éppen ugyanolyan tökéletes
cseresznyevirág díszelgett, mint a másik oldalon, pontosan ugyanott, a fiú
vékony, kecses ujja alatt.
– Csak a virágot
figyeld, Mizuki-san! Csak a virágot!
Ryȏsaki újra
megfordította a legyezőt, majd ismét. Lassan, mintha csak egy más számára nem
hallható dallam ütemére tenné tánc közben újra és újra el-, és feltűnt a két
oldal egymást váltva. Fény, és sötét. Nappal, és éj…
– Csak a virágot
nézd, Miziki-san! Semmi másra ne figyelj! Titokban felkísérted ide az anyádat,
bár nem kellett volna. Ahogy a lányod is felkísért téged… Az óta a nap óta
vártad, hogy mikor érkezik el a te pillanatod, és amikor megérkeztél, ugyanarra
a helyre ültél le, mint annak idején ő… Figyeld a virágot, Mizuki-san! Figyeld
a virágot! Nézd a tökéletesre rajzolt szirmok egyszerű fenségességét! Milliónyi
hasonló közül mégis ez az egyetlen… Csak nézd a virágot…
Lassan földet értek
az első hópelyhek. A sűrű fehérség csatát nyert a világ ellen, és a levegő után
kész volt meghódítani a föld birodalmát is.
Az utolsó lélegzet sokkal mélyebb volt.
Hosszan tartott, egy hosszú életet leélt emberé nem is lehetett más. Mennyi
kimondatlan gondolat, visszafojtott sóhaj, és elfeledett dal szabadult ki a
lélekből…
Ryȏsaki összecsukta a
legyezőt. A nő nem érzett fájdalmat, ezt tudta jól. Arcán szelíd, elégedett
mosoly ült, két kezét összefogta ölében. Tökéletes póz volt, mely teljesen
illett a lelkéhez. A fiú egy papírból hajtott apró virágot húzott elő kabátja
ujjából, és az asszony gyér, ősz hajába tűzte.
– Most már tökéletes! Csak a virágra figyelj, Mizuki-san!
– Most már tökéletes! Csak a virágra figyelj, Mizuki-san!
Hátradőlt egy
pillanatra, mit sem törődve a körülötte lévő élő, és élettelen holtakkal. Járt
neki még egy perc azelőtt, hogy tovább indul.
***
Seiji különös
mosollyal bólintott.
– Bizony Kayou-san.
Teljesen más embernek látszott, ahogy a haldoklók negyedében sétált.
– De… bocsásd meg a
kérdés Seiji-san… mégis mit csinált ott?
A férfi ajkairól
továbbra sem tűnt el az a különös mosoly. Végigsimított kopasz fején, majd
feltette a szalmából készült kalapját.
– Nemsokára havazik –
magyarázta, majd szélesebb mosollyal folytatta. – Ryȏsaki közeledett az utcán,
én pedig biztos voltam benne, hogy semmi esély rá, hogy kijusson onnan. Persze
nem tudhattam, hogy őt is megfertőzte-e a járvány, abban viszont biztos
lehettem, hogy az őrök nem engedik majd át! Nem is engedhették, ha akár csak
egyetlen fertőzött is kisétál onnan, vége a városnak… Ryȏsaki pedig azonnal a
palotába vitte volna a betegséget, egyenesen a daimyo [8] termeibe…
Az asszony elsápadt.
Biztos volt benne, hogy ilyen körülmények közt a legszigorúbb parancs, hogy
élve senki nem távozhat, és ez vonatkozik az eltévedt nemesekre is, de talán
még a nagyúr családtagjaira is adott esetben. A többség védelme a kevesek
feláldozása által…
– Mégis kijutott –
suttogta aztán, – és nem lett beteg, hiszen életben van!
– Így igaz –
bólintott Seiji – úgy sétált át az őrök közt, mint egy szellem! Mintha nem is
látták volna, pedig esküszöm, az egyikük éppen rá nézett! De tudod, Kayou-san,
nem ez volt a legdöbbenetesebb!
Az asszonyban még a
levegő is megrekedt, ahogy a társa szavait leste.
– Mielőtt elérte
volna a lezárt határt, Ryȏsaki megállt az utcán. Letérdelt egy haldokló mellé,
és beszélt hozzá. Kinyitotta a legyezőjét, és mintha a színpadon lenne, lassan
forgatni kezdte az ujjai közt… Akkor hagyta csak abba, amikor az az ember
meghalt… Kayou-san, láttam távozni a lelkét…
A nő döbbenten meredt
maga elé. Nem volt biztos benne, hogy Seiji valóban azt mondta, amit hallott,
még kevésbé, hogy úgy is értette, ahogyan ő, de nem mert kérdezni. Arcára kiült
a pír, és szíve heves dobogására a füle is csöngeni kezdett.
– Kayou-san, az óta
inkább nem kérdem meg, hová is megy a kis védencünk ilyenkor. Teszi a dolgát.
Úgy vélem, valami olyasmit, amiről jobb nem tudni.
– Hogy érted ezt, Seiji-san? – suttogta alig hallhatóan.
– Hogy érted ezt, Seiji-san? – suttogta alig hallhatóan.
– Az óta az este óta
úgy hiszem, hogy Ryȏsaki teste fölött ilyenkor valami átveszi a hatalmat.
Valaki, vagy valami… Úgy hiszem, ő kész volt ezt elfogadni. De sosem beszéltem
vele erről. Azt hiszem, jobb is így, nem hiszem, hogy szívesen válaszolna
kérdésekre… Az a valami pedig megvédte a testvérünket a biztos haláltól.
Az asszony mély
levegőt vett, és csak hosszú-hosszú percek elteltével szedte össze a
bátorságát, hogy megkérdezze.
– Mit gondolsz, nagyrabecsült uram? Mi az a valami?
– Mit gondolsz, nagyrabecsült uram? Mi az a valami?
– Azt nem tudom –
sóhajtott lezárólag Seiji. – Talán egy shinigami [9]…
Látomás
kísért.
Halni kitett asszonnyal
nézem a holdat.
Halni kitett asszonnyal
nézem a holdat.
(Matsuo
Bashȏ) [10]
[1] Narayama – Nara-hegy Japán Shinshu tartományában. A szegényebb, környező területek gyakran ide
küldték meghalni az öregeket, hasonlóan más országokban is felbukkant ez a
szokás. Általában a gyermekük kísérte-vitte fel őket, ahol aztán magára hagyta
a már „hasznavehetetlen” öreget. Ez egy hosszú, rituális útja az
önfeláldozásnak, melynek sajnos megvoltak a maga okai – elsősorban a
szegénység. Az, aki szerencsés volt, első éjjel halálra fagyott…
[2] haori – japán ruhadarab, kabátféle felső felöltő
[3] onnagata – a női szerepet játszó színész
Az Edo-korban betiltották a nők szereplését a kabuki darabokban, és (a középkori európai színházhoz hasonlóan) a női szerepeket is férfiak játszották. A szerepekre gyerekkoruktól kezdve készültek a színészdinasztiák gyermekei.
Az Edo-korban betiltották a nők szereplését a kabuki darabokban, és (a középkori európai színházhoz hasonlóan) a női szerepeket is férfiak játszották. A szerepekre gyerekkoruktól kezdve készültek a színészdinasztiák gyermekei.
[4] kami – a sintó vallás „istenei”, szellemei a létező dolgoknak
[5] onigiri – japán étel, rizsből készített gombóc, vagy lepény,
gyakran különböző egyéb hozzávalókkal töltve. Útra is könnyen csomagolható
[6] saku – japán hosszmérték, nagyjából egyharmad méter
[7] mie – a kabukiban egy-egy karakterre jellemző, a szerep lényegét
összesűrítő, hosszan kitartott póz
[8] daimyo – hűbérúr, a korabeli japán hierarchiában magasan elhelyezkedő, általában komoly vagyonnal és befolyással bíró földesúr
[9] shinigami – egyfajta halálisten, dolga a halandók átkelésének
segítése, életük, tetteik megítélése. Koronként más elnevezés használatos, a
shinigami az edo-korszakban vált jellemzővé
[10] ford: Kányádi Sándor
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése