Takiguchi Yasuhiko: A kérők
A kérők, Kohajato és Genpacsi
1.
– Mi lett velük, elmentek? – fordult a feleségéhez
Icsidzaemon, amint az asszony visszatért az előcsarnokból a fogadószobába.
– Kifele is egyszerre léptek ki a házból – válaszolt Cune,
mint akinek semmi különös nem tűnt föl a legények viselkedésén.
– Fura fickó mind a kettő... – nevetett Icsidzaemon az iménti
látogatókon – A nagy egyetértésből is megárt a sok!
– Miért? Az ilyen barátság igazán derék dolog – így az asszony.
Szavai Icsidzaemon fülében meglehetős együgyűen csengtek. A cseresznye virága
elnyílott már, szirmok szállingóztak a levegőben. Egy ilyen napon, délután
történt, hogy Icsidzaemonnál, vagyis a Cugava-háznál megjelent két fiatal
vitéz, hogy tiszteletét tegye. Bizonyos Ikuno Genpacsi és Aszakura Kohajato.
Egyikük, a fent nevezett Genpacsi, családja örököse,
százötven bála rizs évi jövedelmet húzott a lovasságnál, ott szolgált Kohajato
is, a másik, neki meg százhetven bála rizs jutott, továbbá az Aszakura
családban az elsőszülött rangja.
Genpacsi és Kohajato korára nézve egyaránt huszonhat
esztendős volt. A lányos háznál, vagyis Icsidzaemonéknál hírből-látásból
mindkettejüket ismerték, de azért eleddig annyira nem, hogy az ifjak csak úgy
beállíthattak volna hozzájuk.
Icsidzaemon, a családfő, mégis fogadta őket.
A látogatók egy kurta órácskát időztek ott, s már távoztak
is.
– Fura fickók... – ismételgette Icsidzaemon.
– Ugyan miért? – érdeklődött az asszony.
– Tudom is én... – felelt talányosan a ház ura, de érdekes
módon az arcán nyoma sem volt a neheztelésnek, inkább úgy tűnt, mintha
kedvtelve gondolna az ifjakra. Cune ekkorra már sejtett valamit:
– Csak nem?...
– De bizony.
Most már feltűnt az asszonynak, hogy két ifjú vendégük
egyidősforma.
– Nem volt velük házasságközvetítő sem... – mondta -, melyik
jött akkor lánykérőbe?
– Ha csak egyikük lett volna, nincs abban semmi meglepő...
– Csak nem mind a kettő?!
– De úgy ám.
Icsidzaemon nyugodtan végiggondolta a történteket. Hogy is
volt? Genpacsi azon kezdte a szót, hogy:
– Micsi kisasszony... – itt azután Kohajato csatlakozott:
Miután egy darabig választ nem kaptak, ezúttal Kohajato
zendített rá:
– Micsi kisasszonyt...
–...szeretnénk feleségül kérni tisztelettel – kapta el a
mondat végét Genpacsi.
Végre aztán Icsidzaemon rájött, hogy itt korántsem azért
visszhangozza egyik a másikát, hogy nyomósabbnak hasson a kérés. Ugyanazt
akarja mindkettő!
– Kegyelmetek talán még mondókájuk sorrendjében is
megegyeztek?
– Igen, sorsot vetettünk rá. – hangzott kórusban a válasz. – Várjuk
tisztelettel a beleegyezését és kérjük, hogy mint a család feje, juttassa el
hivatalos úton a választ az elöljárókhoz.
Így folyamodtak a lányért egy emberként – ketten.
Valójában – néhány nappal azelőtt – házasodási szándékát
Genpacsi fedte föl elsőnek, így szólt Kohajatóhoz:
– Én bizony arra jutottam, hogy megkérem a Cugava-házból
Micsi kisasszony kezét... mit szól ehhez?
Kohajato váratlanul kijött a sodrából:
– Hogyisne! Nagy baj lenne abból. Méghozzá nekem, hiszen
Micsit én akarom elvenni.
– Nocsak!? – így Genpacsi. – Hát... ha már így megtudtam:
hogyan is tolhatnám magam előre?
– No, de azt én sem tehetem ám.
Ezért kettesben mentek lánykérőbe azon a bizonyos napon.
– Fura fickók! – szólt az apa, Icsidzaemon.
– Bizony – furcsállotta az esetet most már az asszony is.
Általában szólva ilyen esetben az a szokás, hogy ha mondjuk
Genpacsi rukkol elő elsőnek, gondolhatja ugyan erre a másik, hogy neki is éppen
szívéből szól, de – mint igazi szamurájnak
– a szeme sem rebben, szó nélkül hagyja a dolgot és szépen
visszavonul. Ám Kohajato elvesztette a fejét és elszólta magát:
– Hogyisne! Nagy baj lenne abból!
– Ha belegondolunk, mégiscsak így volt őszintébb – mondta
erre Cune, az asszony. Nem kétséges, hogy Icsidzaemon sem gondolta másként, de
csak annyit szólt megint, hogy:
– Fura fickók! – méghozzá érezhető rokonszenvvel.
Különben – amilyen természete volt Cugava Icsidzaemonnak – teketória
nélkül kikergeti őket a házából és rájuk is ripakodik:
– Micsoda faragatlanság ez! Be mernek ide állítani ilyen
szándékkal – házasságközvetítő nélkül!
De... nem mondta. Összefonta a karját és feltette a kérdést: – Most azután mitévők legyünk?
Ebben az esetben még azt sem tehette, ahogy szokásban volt a
nemesi szamurájcsaládban, hogy tudniillik sorra járja a rokonságot és egyenként
kipuhatolja a véleményüket.
Icsidzaemon estére mégis összehívta a családot: vagyis csak a
szóban forgó leányt, Micsit, elsőszülött fiát, Jadzsúrót, meg azután a
feleségét, Cunét.
Jadzsúró huszonöt volt ekkor. Közvetlenül nem, csak hírből
ismerte Kohajatót, Genpacsit.
– Bármelyiküket is nézzük, kivetnivaló egyikükben sincs – jelentette
ki. De ebből egyáltalán nem következett, hogy pártolta volna eljárásukat:
– Vissza kell őket utasítani.
Az okát Icsidzaemon is sejtette.
– Nehogy összeveszejtsük őket! Azt semmiképpen, igaz?
Jadzsúró bólintott.
– Erről szó sincsen – ellenkezett Cune -, nem is úgy viselték
magukat, mint akik Micsi miatt
összetűznének egymással.
– Nem úgy! Mégiscsak vissza kell őket utasítani.
Harag nincsen. Szó sincs arról, hogy a kérők közül bármelyik
ne lehetne elfogadható párja a leánynak, erősködött Jadzsúró.
Maga Micsi mindvégig lesütött szemmel hallgatott, olykor
felemelte a fejét, majd meg lehaj-totta. Nem szólt egy szót sem, de azért az
apja figyelmét nem kerülte el, amint a lány arcán egy-egy pillanatra halvány
mosoly suhant át.
– Ha lehetne, én választanék – mondta az apa. Jadzsúró sietve
hozzátette:
– Semmiképpen sem ellenkezem apámuram akaratával. Szóba sem
jöhetett volna, hogy az elsőszülött fiú szembeszegüljön a családfővel, Jadzsúró
egyszerűen csak kimondta a véleményét.
Az anyának, Cunénak sem volt ellenvetése. Igaz, beállítani
valahová közvetítő nélkül, és választ kérni – kissé szokatlan, de ha egyenlő
eséllyel két ifjú is jelentkezik: nem rossz lánykérés. A gond csupán annyi,
kettejük közül melyiknek mondjanak igent.
– Micsi vajon mit gondol erről? – kérdezték végre a lesütött
szemű leányt is, de helyette Cune szólt s vetett egyben mentőövet szabódó
leányának:
– Ugyan ne erőltessük már...
– Kissé tanácstalan vagyok... – ezt Icsidzaemon mondta, de
korántsem volt annyira nagy zavarban. Látszott rajta, hogy titokban kissé
mulattatja a dolog.
– Apámuram, hiszen nem is nekünk kell választani... – villantotta
ki fehér fogát a fia.
– Igaz! – döbbent rá Icsidzaemon. Tényleg, annyi bizonyos,
hogy nem az ő dolguk, hogy megoldást találjanak. Át lehet hárítani a kérőkre a
választás gondját.
– Micsi... – szólt a lányára és folytatnia sem kellett, mert
Micsi olvasott apja gondolataiban, megértette, hogy neki nem kell döntenie.
Genpacsival és Kohajatóval jó néhányszor összefutott, de esze
ágában sem volt szóba hozni a dolgot, hiszen egyikük sem volt ellenére.
– Az apára bízzuk, igaz? – kérdezte az anyja.
– Ühm – szólt a válasz, mint a légyzümmögés.
2.
Néhány nap múltán egy délutánon, mivel előző nap Icsidzaemon
üzent nekik, megjelent
Genpacsi és Kohajato.
– Egyidőben kaptuk kézhez sorait... Elnézést az
alkalmatlankodásért... – szóltak, egymás között váltogatva a szót. Valóban,
Icsidzaemon két küldöncről is gondoskodott, hogy egy-szerre érjenek a kérőkhöz.
Üzenete így szólt:
“Kérjük, várjanak a
kapunál, bebocsáttatást nyernek majd, mihelyt hatot üt az óra.”
– Ez nem tréfabeszéd.
– Világos – egyeztek meg a kérők, a megadott időben el is
mentek, aztán illő módon letelepedtek.
– Helyt adunk kérésüknek, de a döntést már nem mi hozzuk,
kérjük, egyezzenek meg egymás között! – indította a beszélgetést Icsidzaemon.
– Megértettük – jelentették ki a kérők ellenvetés nélkül.
– Hát ezt jól kieszelték... – a lányos ház kapuját elhagyva
egymásra néztek és elnevették magukat. A legények viselkedése Icsidzaemon
fülébe jutott, mivel Jadzsúró hazatértében éppen arra járt.
Icsidzaemon erre megint csak kedvenc szavajárását tudta
ismételni. – Fura fickók –, majd hozzátette: – milyen mulatságos.
Érdekes lett volna tudni, hogy azok ketten mire is jutottak.
Így, vagy úgy, Icsidzaemon mosolyogva latolgatta magában az esélyeket. Cune
kissé neheztelt.
– Szemtelenség... – jegyezte meg, de furcsamód ő is
palástolni akarta derültségét. Érzéseikben osztozott Jadzsúró. Csak az
érintett, vagyis Micsi arca volt kissé borongós. Nem szerette volna, hogy
miatta ifjak civakodjanak. Végig sértette ez a gondolat, nem tudott róla elfelejt-kezni.
– Ne félj Micsi, majd csak megegyeznek valahogy – nyugtatta
Jadzsúró.
Megint eltelt néhány nap. Lehullottak a cseresznyevirágok
szirmai és a fákon megjelentek a nedves, zöld levelek.
Ám azok ketten nem kerültek elő.
Micsi néha felsóhajtott.
– Nagyon várja már... – mindenki sajnálta szegényt, de mit
tehettek volna érte?
Cune is aggódott a szíve mélyén. Bizonyára Jadzsúró sem volt
olyan közömbös, mint amilyennek látszani szeretett volna.
Ez a Jadzsúró egyik este sötét arccal jött haza a gyakorlótérről.
– Ikuno Gonnodzsó uramat meggyilkolták.
– Hogyan? Genpacsi atyját?
Gonnodzsó valami hivatali dolgon összeszólalkozott Kudó
Den’emonnal, az meg, hogy a vitában alulmaradt, lekaszabolta Genpacsi apját.
– Úgy hallottam, tegnap este történt.
– Úgy beszélik, Kudó belopódzott a házba, ott leste ki
áldozatát, egyetlen kardcsapással végzett vele, majd nyom nélkül eltűnt.
– Akkor Genpacsi lánykérésének befellegzett.
Rövidesen Genpacsira száll a családfő tiszte, tehát
éppenséggel előáll az, amit előre nem látható kényszerhelyzetnek neveznek. Ám
az ifjú nem nyughat, míg meg nem bosszulja a gaztettet: vállalnia kell a
felelősséget, elégtételt kell vennie a gyilkoson.
Másnapra előkerült a másik ifjú, Kohajato.
– Genpacsi elfoglaltsága miatt ezúttal egyedül jöttem.
Az ifjú tolmácsolta az üzenetet, miszerint Genpacsi elnézést
kér, de tekintsék múltkori ajánlatát – semmisnek.
Elégtételt venni főbenjáró vétségért – könnyű mondani, de a
valóságban ez nem olyan egyszerű, mindennapos eset. Ritka szerencse, ha valaki
három-öt év alatt sikeresen végére jár az ügynek, olyor tíz, tizenöt esztendő
múltán sem tud célba érni. Pedig a feladat teljesítése nélkül nincsen
visszatérés a szolgálatba. Vagy céltalan bolyongássá válik az élet, vagy
feladva a hazatérés reményét, új életet kezd az ember az ismeretlenben – csak e
két út között lehet választani.
– Még ha – mondjuk szerencsés esetben – öt év leforgása alatt
sikerül is a tettest utolérni és megbüntetni... azalatt Micsi kisasszony felett
eljárnak az évek. Ezt tőle nem várhatja el senki, tehát kéretik a múltkori
lánykérést meg nem történtnek tekinteni. – tolmácsolta Kohajato, hozzátéve,
hogy mindez szóról-szóra Genpacsi szájából származik.
– És mi a szándéka Kohajato úrnak? – kérdezte a fiatalembert Icsidzaemon.
– Természetesen, mint Genpacsi, magam is visszavonom
ajánlatomat.
– Ez így igazságos. Tudomásul vesszük.
Icsidzaemonnak nagy bánatára fel kellett adnia a reményt, az
érvek előtt meg kellett hajolnia.
Kohajato mondókája végén elhallgatott egy kicsit, de úgy
tűnt, mintha még valami nyomná a lelkét.
– Nos?
Kohajato nehezen fogott hozzá:
– Mit is akarok mondani... Átadtam mindazt, amit Genpacsi
megbízásából közölnöm kellett...
Kibökte, hogy szabad-e kérnie Micsi kisasszonyt, várna még
három évet, míg Genpacsi végére jár küldetésének.
– És ha lehetne, tartsák javaslatomat titokban Genpacsi
előtt.
– Ilyet nehezen ígérhetek.
– Én mégis kérném...
– Ne makacskodjék – utasította rendre a családfő, de belül
nem neheztelt.
– Elnézést, ha túl messzire mentem – Kohajato gyorsan
elköszönt. Az eset napok múlva jutott Micsi tudomására.
– Nos, akkor várjuk csak meg Genpacsi urat – gondolta
magában.
A május beköszöntével egy szép napon
odaállt a Cugava-ház kapujába Genpacsi – útrakészen. Kinézett Icsidzaemon és
hívta, jönne beljebb.
– Köszönöm – mondta az ifjú -, engedelmükkel idekint
maradnék.
– Indul elégtételt szerezni?
– Igen, elmúlt már a negyvenkilenc nap, a megholt lélek már
odaát van.
– Szívből kívánok minden jót küldetése szerencsés
teljesítéséhez.
– Mélyen lekötelez – hajtotta meg a fejét tisztelettel
Genpacsi, majd kissé megváltozott arccal folytatta:
– Bátorkodom kérésemmel alkalmatlankodni.
– Mondja csak – biztatta Icsidzaemon, hogy megkönnyítse a
szólást.
– Megkérhetném tisztelettel, hogy adják Micsi kisasszonyt
Kohajatóhoz?
– Kohajato már közölte, hogy visszavonja ajánlatát.
– Ezt magam is hallottam már tőle.
– Akkor most?...
– Kérem, hallgassanak énrám...
– Ez igen derék... – mondta Icsidzaemon de nem bólintott rá,
Genpacsi érezte, hogy nincs értelme tovább erőltetnie a dolgot.
Elbúcsúzott:
– Bocsássanak meg nekem... – majd sarkon fordult és már csak
távolodó alakját követhették a szemükkel.
– Fura fickók... – mormogott magában megint Icsidzaemon.
becsület és barátság mindenek felett |
3.
Kétszer is fordult az esztendő mióta Genpacsi elutazott, hogy
végrehajtsa küldetését. Hervadt már a tél végét jelző szilvavirág, beköszöntött
a cseresznyevirágzás ideje.
Micsi húsz éves lett, már jócskán eladósorba került. Háromszor
is megkérték már, de Icsidza-emon mindenkit elutasított. A leány pedig hálás
volt érte, szépen megköszönte, valahányszor tudomására jutott.
Genpacsinak azonban se híre, se hamva. Arról szó sem
lehetett, hogy családjánál érdek-lődjenek, hiszen még nem fűzték össze őket
rokoni, vagy baráti szálak.
Cune néha kissé tapintatlanul megjegyezte:
– Bizonyára sokat töri magát szegény Genpacsi...
– Vajon mikor tér már haza? – sóhajtott a leány.
Icsidzaemon is töprengett. A kilátások nem voltak túl
biztatóak. Megkérte barátját, Szenuma Csúbee jegyzőt, aki utánanézett hasonló
eseteknek a krónikákban. Az eltelt ötven esztendőben öt hasonló ügyre akadt.
Ezek közül annak rendje-módja szerint csak kettő jutott el a teljesítésig, a
többi három nem nyert elintézést, az utolsóhoz cinóberszínnel odarótták:
“A család kihalt.”
Mindezt Icsidzaemon Micsinek nem
mondta tovább. Nem vitte rá a lélek. Egy ízben üzenetet küldött Kohajatónak,
fáradna el hozzájuk – abban a reményben, hátha ő tud valamit Genpacsi
hollétéről.
Az ifjú udvarias elutasító választ küldött, de hozzátette: – Mind
ez ideig Genpacsi felől semmit nem tudok.
Nyilván azért állta meg, hogy hírt adjon magáról, nehogy
levelével megríkassa szegény Micsit.
– Kemény fickó! – ismerte el magában Icsidzaemon.
A cseresznyefák elhullatták szirmaikat. Ekkor szóbeszéd
kerekedett és eljutott Icsidzaemon fia, Jadzsúró fülébe is.
Azt beszélték, hogy az Aszakura-házban Kohajatóra szállt a
családfői tisztség. Apja, Mondo ugyanis visszavonult, Kohajato pedig örökébe
lépett, még a Mondo nevet is átvette tőle.
– Akkor asszonyt is kap egyhamar – vélte Icsidzaemon.
Ha már családfő lett, nyilván nem maradhat tovább
legénysorban.
– Erről nem hallani.
– Hát akkor?
– A tisztség átvételével egy időben kérvényezte, hogy azt
később öccsére ruházhassa át. Tehát mégsem szándékozik megházasodni – vélekedett
Jadzsúró.
Ugyan ki feltételezné Kohajatóról, hogy míg elválaszthatatlan
barátja valahol az ismeretlenben bolyong, addig ő idehaza családalapítással
foglalatoskodjék.
– Eltúlozza a lovagiasságot – furcsállotta Icsidzaemon.
– Ha Gonnodzsó uram életben marad, ugyan mi lenne most? – tűnődött
Cune asszony halványan mosolyogva. Erre Micsi, aki némán ült ott eladdig,
sebbel-lobbal felállt és kiment a szobából. Mikor behúzta maga mögött az ajtót,
maga is sejtelmesen elmosolyodott.
Mert ha egyszer Kudó En’nemon nem vágja le Gonnodzsó uramat,
Genpacsinak sem kellene most úttalan utakon bolyongania, hogy elégtételt vegyen
atyja haláláért. Így azután a két jó barát már kieszelhetett volna valamit
Micsi gondjának orvoslására. Hogy azután ez milyen megoldás lett légyen, erre
Icsidzaemon és Cune is igen kíváncsi volt. Ám Micsi szemszögéből nézve még a
szüleitől is tűrhetetlennek tűnt, hogy megmosolyogják.
Megállt kint a tornácon.
A kertben az egyik cseresznyefa már félig virágba borult.
– Tényleg, mi lett volna fordított esetben... – tűnődött.
Vagyis ha nem Genpacsinak kellett volna elmennie elégtételt szerezni, hanem
Kohajatónak. Akkor bizonyára a távol lévő foglalja el szívében a közeli helyét.
Hiszen most Genpacsi felé hajlik, feltéve, hogy bizonyosan visszatér néhány év
múltán.
– Mitévő lett volna Kohajato?
Vajon megtette volna, mint Genpacsi, hogy vetélytársára
hagyja Micsit? Dehogyis, nem valószínű. Akármilyen elválaszthatatlanok is,
magától értetődik, hogy a két ember nem lehet azonos, Genpacsi: Genpacsi,
Kohajato pedig Kohajato. De hogy miben különböznek, azt nagyon szerette volna
megtudni.
kényszerű várakozás... |
4.
Április végén a hűbérúr, Naokata hazatért az edói
palotaszolgálatból, mivel végre engedélyt kapott az udvarból való távozásra.
Csak a következő év március közepén áll össze ismét a főúri menetoszlop, hogy
nekivágjon az útnak, mely ismét szolgálatba vezetett. Addig is a nagyúr
csatlósaival birtokain tölti idejét.
Naokata hazatérte után Kohajato engedélyt kapott arra, hogy
immár hivatalosan Aszakura Mondóként, vagyis apai nevén a várban mutatkozzék.
A visszavonult családfőt ekkorra már Kanszainak hívták. Ám az
öreg még sokszor a régi, megszokott néven szólongatta fiát:
– Kohajato!
Ilyenkor az ifjú tette magát, hogy nem hallja.
– Vagy úgy... – Kanszai mindjárt rájött a hibára. – Mondo! – javította
ki magát és feltette a kérdést:
– Mikor szánja már rá magát Mondo a házasodásra?
– Később, nemsokára.
– Ennyire komolyan veszi a Genpacsi iránti kötelezettséget?
– Ezek szerint apámuram fülébe jutott a dolog...
– Furcsa lenne, ha valaki nem hallott volna az esetről – mondta
csendesen Kanszai, hiszen Genpacsi és Kohajato esetének híre eléggé elterjedt a
vidéken.
– Ő is már huszonnyolc éves...
– Tudom.
Kohajato három, legalább három esztendeig akart várakozni, s
ekkorra kettő már lejárt.
– Még egy év hátra van.
– Ha tehát Genpacsi azalatt haza nem tér, rászánja magát a
családalapításra?
– Feltett szándékom.
De nem a Cugava-ház leányával, Micsi kisasszonnyal – fűzte
hozzá magában. Mikor Genpacsi apját megölték, megmondta Icsidzaemonnak:
– Ha három év alatt Genpacsi sikerrel elvégzi küldetését,
legyen övé Micsi keze.
– Ilyet nem ígérhetek – utasította el akkor Icsidzaemon.
Ám kijelentése eladdig puszta szó maradt, tudvalévő, hogy
másnak sem adta a leányt, három kérőnek is kosarat adott még ezután.
– Genpacsi! Még egy éved van! – szólongatta magában Kohajato
a távollévőt, igen szerette volna, ha Genpacsi hazatérve megkapja fáradozásai
jutalmát – miután három év alatt végére járt becsületbeli ügyének, s atyjának
gyilkosa halállal lakolt.
Az egyetlen kérdés csak az volt, hogy hazatér-e a kijelölt
időn belül. Mert ha az letelt: nincs arra ok, hogy tovább várakoztassa Micsit.
Sejtelmük sem volt Genpacsiról: él-e, hal-e... Hol-merre
járhat – fogalmuk sem volt róla.
Genpacsi anyja szülei egykori házában
talált menedékre. Igaz, az öregek már rég kihaltak belőle, az asszony öccse
lakott ott. Bizonyára össze kellett húzniok magukat ezekben a nehéz időkben.
Kohajato néhányszor meglátogatta az anyát: – Nem üzent
semmit? – faggatta.
A válasz mindig előre várható volt:
– Nem – csak ennyi. Kohajato, hitte is, nem is. Lehetségesnek
tartotta, hogy a fiú figyelmez-tette anyját, el ne árulja – ez nagyon is
Genpacsira vallott.
Nemsokára beköszöntött az ősz. Továbbra sincs semmi hír.
– Ugyancsak bizalmatlan... – gondolta Kohajato, de elismerést
érzett Genpacsi állhatatossága láttán.
Mikor a Hold túljárt az ősz közepén megint hallani lehetett
ezt-azt a vár alatt, még Kohajato fülébe is eljutott a szó. A húga, Kodzue
hozta a hírt.
– A nagyúr tetszését megnyerte Micsi kisasszony... – rebesgették.
– Jöjjön tehát föl – udvari szolgálatra! – Naokata nagyúr
óhaját a Cugava-ház tudomására hozták.
– Mit szólt ehhez Cugava Icsidzaemon?
– Nagy kínban van.
Naokata úr nem volt kényúr, de ami a nők iránti vonzalmát
illeti – jóhírűnek éppen nem volt mondható. Volt arra példa addig is, hogy
eljegyzett menyasszonyát végül udvari szolgálatra fogta.
De ha a nagyúr parancsol, mi mást lehet tenni, mint könnyeket
nyelve térni nyugovóra. Nem volt kihez fellebbezni az ügyben. Bőséges ok volt
tehát az aggodalomra: Micsi esete sem lesz kivétel.
A vár alatt másról sem lehetett hallani, mint hogy:
– Háromszor is járt már küldönc az udvarból, hogy rávegye
Cugaváékat.
– Legyen bár házának feje Icsidzaemon, végül is engednie
kell.
– Apámuram! – szólította Kohajato Kanszait, mikor belépett
atyja szobájába. Az öreg tudta rögtön mi járatban lehet.
– Hallgatom – szólt kurtán és felvonta szemöldökét.
– Én... – kezdte mondókáját a fia, de nem kellett folytatnia,
apja tekintete felmentette a további magyarázkodás alól.
– Ühm – felelte és rábólintott. Ami nagyjából annyit tesz,
hogy: “Tégy úgy, ahogy jónak látod”.
5.
– De jó, hogy láthatom! – üdvözölte Icsidzaemon a hozzá
látogatóba érkező Kohajatót, akin látszott, hogy az elmúlt napok igencsak
megviselték – nem is tudta palástolni.
– Hallotta a szóbeszédet, igaz?
Nemrég az újhold alkalmával tartott mulatságra Micsi
harmadmagával meghívást kapott az udvarból. Az ilyesmi nem ment éppen
ritkaságszámba, ugyanezért az apa minden gyanakvás nélkül elengedte lányát.
Csakhogy néhány nap múltán sürgős üzenet érkezett.
– Micsi kisasszonyt kéretik – ez volt a nagyúr akarata. Nem
mondták ki elsőre világosan, hogy ágyasnak, inkább valamilyen elfogadható nevet
akartak adni a dolognak.
– Udvari szolgálatra igen alkalmatos... – szólt az üzenet.
Ezt így nehezen lehetett volna visszautasítani. Akkor
viszont, ha elengedik a szolgálatba – száz az egyhez: végül is az ágyasházba
juttatják.
– Nem akarom! – tiltakozott Micsi.
Az apa nem mondta, hogy kire gondol, de kibukott a száján: – Pedig
ő annyi kedvére valót találhat, amennyit csak akar!
Az volt a baj, hogy miután lányát elengedte a mulatságra,
nehéz kitalálni neki hirtelen valami betegséget. Meg aztán, ha erre
hivatkoznak, mit mondanak akkor, ha megkérik a kezét?
Genpacsi nevét még szóba sem hozták ez idő szerint.
Már nem is volt hivatalosan a nagyúr csatlósa. Egy időre
felfüggesztették.
– Cugava uram! – hajolt meg ültében mélyen Kohajato – Igaz,
vétek Genpacsi ellen, de most mégis arra kérem, adja nekem Micsi kisasszony
kezét!
Ebben a helyzetben nem volt más kiút.
– De az ön atyja hogyan vélekedik erről?
– Nincs kifogása ellene.
Azon nyomban be is nyújtják a kérelmet a házassági
engedélyért az elöljáróságnak. Remény-kednek benne, hogy odafönn is vannak jó
emberek, nem csak olyanok, akik a nagyúr kénye-kedvét lesik folyton.
A palotából eladdig szerencsére csupán afféle nem hivatalos
tapogatózásokkal próbálkoztak a Cugava-családnál, írásos parancsba nem
foglalták Naokata nagyúrnak egyelőre még csak belső körökben ismeretes óhaját.
De a házassági kérvényre, ha már egyszer benyújtották, halogatás nélkül ki kell
bocsátani az engedélyt. Csak hamar megérkezzen, nehogy Micsinek szolgálatba
kelljen állnia addig!
Kohajatónak azonban éppen kapóra jött az engedélyezés okozta
késedelem, hiszen lassan lejárt a hároméves határidő.
Icsidzaemon szinte le tudta olvasni az ifjú arcáról a
kiáltást:
– Siess haza, Genpacsi!
– Micsi! – szólt át az apa a szomszéd szobába, mire a leány
engedelmesen megjelent.
– Aszakura uram az imént megkérte a kezedet – tudatta vele a
kérő szándékát, s azzal röviden elmondta lányának Kohajato tervét.
– Kérem, tegyen úgy, ahogy jónak látja – tette össze a kezét
Micsi. Ezzel a kérdés eldőlt.
– Akkor holnap ismét eljövök – mondta az ifjú és elbúcsúzott.
Másnap már új nevén, mint az Aszakura-ház feje adta be folyamodványát az
elöljárósághoz házassági szándéka jóváha-gyatása végett.
Ezután egy darabig semmi hír. Még a palotai szolgálatot sem
erőltették odafentről. Nem vitás, az ügy valahol elakadt.
A nagyúr főtanácsosa, Szakaki Sikibu eszelte ki, hogy Micsit
belső szolgálatra rendeljék. Úgy tűnt, hogy ezt a vének tanácsának második
embere, Togicu Deva úr jóváhagyja. A vének feje, Itó Szandzaemon betegeskedett.
Viszont a harmadik tanácstag, Ómori jegyző, a távollévő Itó úr véleményének
ismeretében a terv ellen foglalt állást. Ők ketten már régóta rossz szemmel
nézték uruk kicsapongásait. Ezért eleve nem voltak Micsi palotai szolgálatának
támogatói.
Mégis úgy látszott, hogy a házasságkötésre vonatkozó döntést
egyre csak halogatják.
Telt-múlt az idő válasz nélkül – míg csak lassan be nem
köszöntött az új esztendő. A harmadik évforduló Genpacsi híre-nyoma nélkül.
Faggathatták időnként az édesanyját, az mindig csak ugyanazt hajtogatta.
6.
Amikor az újévi fenyődíszeket levették a kapu elől, üzenet
jött Kohajatóhoz a vének tanácsá-nak második emberétől, Deva úrtól. Az idézés
aznap estére szólt, de nem a palotába, hanem
Deva rezidenciájára.
– Szaga van ennek... – fintorodott el magasra emelve
szemöldökét az apa, Kanszai. Merénylettől talán nem kellett tartani, de félő
volt, hogy igencsak megszorongatják Kohajatót.
– Készüljünk fel a legrosszabbra...
– Készüljünk.
Kohajato annak rendje-módja szerint meg is jelent Togicu Deva
úr portáján, a várudvar második kerületében. Azonnal bevezették a belső
fogadóterembe.
– De jó, hogy eljött – köszöntötte barátságosan mosolyogva
Deva úr, oldalán az udvari szolgálatot kitervelő Szakaki Sikibuval.
Deva úr negyvenkét-negyvenhárom éves lehetett, arca fehér
volt és jóindulatú. Tehetségét az udvarban sokan elismerték.
Sasaki Sikibu uram politikai képessége viszont nem emelkedett
túl az átlagon, ám mégis értékén felül becsülték – a nagyúr kegyeltje volt.
– Mondo!
– Jelen! – válaszolt Kohajato. Felemelte a fejét, mire a lámpatartón
égő szilács lángjától arcára fény derült.
Feltűnően sápadt volt.
– Nem vonná vissza szépszerével házassági kérvényét? – vágott
bele Deva úr kertelés nélkül.
– Miért – ha szabad kérdeznem?
– Az okot tudnia kell.
– Hogyan...? – tette Kohajato az ártatlant.
– Bizony nem, miről van szó, kérem?
– Icsidzaemontól nem hallott semmit?
Kohajato gondolkozott egy darab ideig. Nem árulhatja el
Icsidzaemont, de ha letagadja – az is rossz. Választania kell!
– Azt akarja mondani talán, hogy Icsidzaemon mit sem mondott
magának? – sürgette Deva. – Egy árva szót sem?
Ekkorra Kohajato döntött:
– Nekem nem, én ugyan semmit sem hallottam.
Természetesen egy olyan tapasztalt udvaronc, mint Deva nem
veszi készpénznek az efféle választ. Ennek ellenére tette magát, hogy elhiszi
és elmondta nagyjából, miről is lenne szó. Ezután Kohajato színlelte, hogy
először hallja a történetet, nagy odaadással figyelt, csakhogy közben folyt
róla ám a veríték.
– Mondo! Mit tett volna, ha mindezt előbb hallja?
Ravasz kérdés volt, de Kohajato elhárította.
– Nehéz felelni a feltételezésre – válaszolt röviden,
óvatosan felkészülve a buktatókra. Egy pillanatra Deva úr homlokán kidagadt egy
kék ér, de volt annyira tapasztalt az öreg róka, hogy nem engedte szabadjára
indulatait.
– Mindegy is, most az a kérdés: megtenné-e nekünk, hogy
visszavonja kérelmét, vagy sem? – mondta mosolyogva, de nyomatékkal. Kohajato
figyelt a kifejezés finomságára és megértette, mit jelent: “megtenné-e nekünk”.
Inába szállt a bátorsága, de nem mutatta.
– Tanácsnok uram! – szólalt meg Szakaki Sikibu.
Deva úr ráemelte tekintetét.
– Ha Icsidzaemon nem mondott semmit, Mondót miatta nem
hibáztathatjuk.
Úgy van. Minden annak az Icsidzának a felelőssége.
Nyilvánvaló volt, hogy Kohajatót akarják színvallásra bírni.
Az ifjú azonban hallgatásba burkolódzott, ezután már nem mondott semmit.
– Most itt a baj.
– Hogy mondjuk meg ezt a nagyúrnak?
– Nincs más hátra, azonmód, ahogy van.
Kohajato bezárkózott. A továbbiakban egy szó sem hagyta el az
ajkát. Fejére szól, ha meg-gondolatlan. Némán ült, mint a kő.
– Nos, elmehet. Köszönjük, hogy idefáradt. Atyjaurát
üdvözöljük – vetette oda a szót Deva uraság.
Mióta Kanszai visszavonult, korán tért nyugovóra, ezen az
estén azonban nem feküdt le, várta Kohajatót.
– Meglehetős férfiak ezek... – bólogatott hallva a
történteket, de nem felejtkezett meg utódja bátorításáról sem:
– Fiamuram állta a sarat.
– Nem tudom. Akárhogy is, nem maradhatnak a dolgok ennyiben.
– Vajon Deva uraság átlátott-e rajtam...
Azután Genpacsi is szóba került.
– Legalább valami mende-mondát hallanók már – sóhajtott fel
az apa, Kanszai. Kohajato meghajolt és elbúcsúzott.
– Elnézést, hogy gondot okoztam.
– Nem kell most már visszakozni egy lépést se tovább. Aki
utoljára marad, beteszi az ajtót: ha kell, majd én bevégzek mindent – nyugtatta
meg fiát az apa, Kanszai.
7.
Odafenn mindenesetre arra vártak, hogy az Aszakura és a
Cugava család meggondolja-e magát. Az udvarból egy darabig nem jött semmi
üzenet.
A hallgatás ereje majd megteszi a magáét.
Togicú Deva és Szakaki Sikibu legalábbis így gondolták. Jobb
bevárni, amíg a két család magától visszavonja a házassági kérvényt. Jobb, mint
erővel rákényszeríteni őket.
Kohajatónak azonban esze ágában sem volt lemondani.
– Mi aztán nem adjuk fel – Icsidzaemon is titkon így üzent
neki.
Nem állítható, hogy
a rokonságból ne
hallatszottak volna megadást
javasló hangok, de
Kanszai keményen rendreutasította őket.
A cseresznyefa ekkorra már leveleit bontogatta. Kohajatót
pedig soron kívül felrendelték a palotába.
– Kezdik – gondolta és gyorsan küldöncöt menesztett
Icsidzaemonhoz. Tőle azt a választ kapta, hogy hozzá ugyan nem érkezett
semmiféle hivatalos értesítés.
Késedelem nélkül új ruhát öltött magára és a parancsba adott
időben fölment a palotába.
Az Aszakura-ház vagyonára nézve a kisebbek közül való, de jó
hírnévnek örvendő család volt. Bejáratosak a nagyúr udvarába. Erre külön
engedély is volt birtokukban.
Ennek a fölrendelő parancsnak a módja ezúttal mégis rendhagyó
volt.
Kohajatót betessékelték a fogadóterembe.
Maga a nagyúr, Naokata nem mutatkozott, de a főhely lépcsőjén
helyet foglalt Togicú Deva és Szakaki Sikibu tanácsnok.
– Tolmácsoljuk urunk legmagasabb akaratát – mondta lassan Deva
úr és arca olyan jóakaratú kifejezést öltött, hogy egy pillanatra
megtévesztette Kohajatót.
– Menjen a Cugava-házhoz! Ott Icsidzaemont kell jobb
belátásra bírnia.
Kohajato most értette meg a félmosoly jelentését. Tehát
Icsidzaemont éppen neki kellene rávennie, hogy küldje Micsit palotaszolgálatra.
– Gondolhattam volna – ébredt rá a valóságra. – Ezt aztán jól
kieszelték.
Ha pedig a legmagasabb akaratról van
szó, tetszik-e vagy sem, nincs mit tennie, a hűbéres engedelmeskedik gazdája
parancsának.
– Megengednek egy kérdést?
– Mondja csak.
– Ha ne adj’ Isten Icsidzaemon mégsem hajlana a szóra, mi a
teendő?
– Nyerje el azon nyomban méltó büntetését.
Nyilván ez kivégzést jelenthet – felső parancsra. Ám Deva
óvakodott ezt néven nevezve kimondani. Furfangosabb volt ő annál. Csakhogy
Kohajato átlátta a helyzetet és újfent értet-lennek tetette magát.
– Én, Aszakura Mondo még semmit életemben meg nem bántam, nem
szeretnék tévedésbe esni most sem a “méltó büntetés” mértékét illetően. Kérem,
mondják ki világosan, mi légyen az.
Ezt nem várta volna Deva úr, ezért kissé meghökkent. Zavara
azonban nem tartott tovább egy múló pillanatnál.
– A méltó büntetés az... méltó büntetés – mondta.
– Felső parancsra történő kivégzés, nemde... – vágta rá
Kohajato.
– Csínján a szavakkal...
– Mikor nagy a tét, pontosan kell fogalmazni. Kevés annyit
mondani, hogy valaki nyerje el méltó büntetését...
Deva ki akart térni a kérdés elől: vagyis, hogy Kohajato
lekaszabolja-e az ellenkező Icsidzae-mont?
– Az utasítás méltó büntetésre vonatkozott, nem hangzott el
utána a felső parancsra történő kivégzés – mondta.
Valószínűleg senkinek sem állott szándékában megöletni
Icsidzaemont. Deva csak annyit szeretett volna elérni Kohajatónál, hogy vonja
vissza házassági kérvényét. Ha ugyanis önként lemond szándékáról, Icsidzaemon
sem tehet mást, mint hogy enged Naokata nagyúr kívánságának és a körmönfont
cselvetést siker koronázza.
Kohajato ezt ugyan nem látta át egészen, de a felső parancsra
történő kivégzés veszélyét elhárította.
– Akkor hát ugye befejezte, Mondo – szólt Deva úr és
felemelkedve ültéből jelezte a kihallgatás végét. Példáját haladék nélkül
követte Szakaki Sikibu.
Az ifjú mégsem hagyta annyiban.
– Tiszteletre méltó tanácsurak, a feladatot én nem vállalom,
kérem, kerítsenek elvégzésére mást.
– Ez felső parancs! – kiáltott fel Deva úr.
– Még ha úgy is van – ezt a feladatot én nem vállalom.
Kohajato nem tágított, keze ökölbe szorult. Pedig jobb
öngyilkosságra kérni engedélyt, mint a nagyúr parancsának ellene szegülni.
– Akkor várjon! Megtudakolom, mi a nagyúr akarata! – azzal
Deva eltűnt a szomszéd szobában. Szakaki Sikibu utána. Kohajato magára maradt.
Önkéntelenül is Genpacsi ötlött halványan az eszébe.
Nem tudni mennyi idő telt el így, míg a baloldali tolóajtó
mögül Togicú Deva feje bukkant elő. Az ifjú mélyen meghajolt.
– Felemelkedhet – Deva hangja váratlanul barátságosan
csengett. Kohajato felnézett.
– Állhatatossága elragadó. Ezért hát különös igényének
engedve, házassági kérelmének helyt adunk.
– Tanácsnok úr... – Kohajato elámult. Hihetetlennek tűnt,
amit hallott.
Hiába volt a nagyúri parancs, a húrt nem lehetett tovább
feszíteni. Úgy látszott, hogy ezt be kellett látniok.
– Győzelem! – gondolta Kohajato, de öröme korai volt.
Mint ahogy nyilván maga is tudja – kezdett hozzá Deva úr,
hogy minden kertelés nélkül tol-mácsolja ura akaratát -, a nagyúr március
derekán útra kél, hogy Edóba vonuljon szolgálat-tételre. Kívánsága, hogy a
házasságkötésre a menet elindulása előtt sor kerüljön.
– Elnézést kérek, de...
– Mit akarhat még...
– Hallottak kegyelmetek Ikuno Genpacsi esetéről?
– Ha becsületbeli ügyének rendezéséről van szó, természetesen
van róla tudomásunk – válaszolt szárazon, de barátságosan Deva úr, arcán nyoma
sem volt ártó szándéknak.
Kohajato meghökkent. Hiszen minden, amit eddig gondolt és
tett, csakis Genpacsi érdekében történt. Hogyan is tehetne vele ilyet: nincs
arra mód, hogy fogadalmát megtörve a három év letelte előtt lakodalmat üljenek.
Szája széle megrándult.
– Rászedtek – gondolta magában.
– Mi a baj, Mondo? – Deva elnevette magát, de nevetésében nem
volt rosszindulat.
– Tanácsurak! – csattant föl Kohajato hangja. – Tisztelettel
esedezem, hogy a nagyúr parancsának teljesítéséig várják meg május harmadik
napját.
Május harmadikán telt volna le a három év azután, hogy
Genpacsi elment becsületbeli ügyét rendezni.
8.
Deva azután elbeszélte Szakakinak, mi is történt valójában.
– Az elmúlt éjszaka ez az Icsidza... iderohant a
rezidenciámra...
Ott azután Icsidzaemon töviről-hegyire mindent elmondott
Devának.
– Nagyurunknak pedig én terjesztettem fel az ügyet. Ő
jóakaratú megértéssel viseltetett.
– Akkor az iménti beszélgetés?...
– Bocsássa meg nekem. Bizonyosságot akartam szerezni Kohajato
valódi szándéka felől.
– Icsidza... is összezavarja az embert ahelyett, hogy
kezdettől fogva nyíltan tudtunkra adta volna, miről van szó – magyarázkodott
Deva úr.
A nagyúr március derekán útra kelt,
hogy Edóba vonuljon szolgálattételre. Majd elkövetkezett május harmadik napja.
Letelt a három év és Genpacsi még mindig sehol.
Kohajato és Micsi lakodalmát május közepére tűzték ki. Micsi
ugyan úgy vélekedett, hogy:
– Várjunk még Genpacsi úrra.
És Kohajato engedelmesen igazat adott neki:
– Ahogy Micsi kisasszony gondolja... – ő is szerette volna
halogatni a szertartást. Ám Micsit nem más, hanem éppen Genpacsi anyja vette rá
a házasságra. Kohajato ugyan egy csöppet sem félt Deva úr fenyegetésétől, de
Genpacsi anyja más véleményen volt:
– Deva úr parancsát nem lehet tréfára venni – figyelmeztette
a leányt és ezzel egy csapásra megváltoztatta Micsi elhatározását. Főleg, mikor
hozzátette:
– A legjobban maga Genpacsi örülne kettejük egybekelésének.
Bizonyítékként megmutatta azt a levelet, melyet Genpacsi
bízott rá elindulása előtt.
– Nem tartozik rám Genpacsi levéltitka, hogy megossza velem –
húzódozott Micsi.
– Jó, akkor hívjuk ide Kohajatót.
És a levél tényleg azt írta, hogy ha három évig nem térne
vissza, azt szeretné, ha Micsi és Kohajato férj-feleség lenne.
– Ez kétségkívül az ő keze írása... – akarta mondani
Kohajato, de csak annyira futotta, hogy:
– Genpacsi... – és többet nem szólt.
Egy hétre rá, hogy megtartották a lakodalmat – miután
dicséretesen véghezvitte küldetését – visszaérkezett a vár alá Genpacsi.
– Egy lépéssel elkéstem – szólt, midőn úti köntösében megállt
az Aszakura-ház portája előtt. A májusi esők ideje volt már, de még nem nyíltak
meg az egek.
– Hol sikerült véghezvinned a dolgot? – esett rá valósággal
Kohajato.
– Ecsigóban – felelte keményen megnyomva a szót Genpacsi.
– Ecsigo... csak ennyi?
– Itoigavában.
Ezen és ezen a napon...
Kohajato zavarba jött.
– Majd később elmondok mindent – azzal Genpacsi sarkon
fordult és könnyedén megindult a kapun kifelé. Kohajato mezítláb szaladt utána.
Intett Genpacsinak, aki erre visszafordult.
– Gondold azt, hogy te vagy az én testem – és mintha mi sem
történt volna, folytatta útját. Kohajato némán megállt.
Genpacsi anyjának arca felderült, boldogsága határtalan volt,
midőn szemei végre újra megláthatták a fiát.
Fordította: Erdős György
esküvői öltözet |
A megosztást a Terebess Ázsia E-tár engedélyezte
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése