Pichlerné Kondra Katalin: Ludmilla
Karácsony előtt néhány nappal
meglátogattam öreganyámat.
Szokatlanul enyhe volt
az idő aznap, súlyos felhőket hajszolt a déli szél, de csapadék nem hullott,
csak néhány falevél, mely akkor esett le zörögve a lábam elé, amikor beléptem a
kapun.
Bent a házban öreganyám
a tüzet élesztgette, a hátáról alálógott nagy fekete kendője, melyet általában
temetéseken viselt.
–Voltál valahol?
—kérdeztem tőle, miután megöleltem.
–Ludmilla temetésén
—mondta szűkszavúan.
–Ki volt Ludmilla?
—kíváncsiskodtam, mert idegenül hangzott ez a név, nem emlékeztem, hogy valaha
is hallottam volna róla. –Ő volta a cigányasszony, aki tenyérből jósolt?
–Nem. Ludmilla nem volt
cigány, se jós, se semmi. Az emberek mindenféléket beszéltek róla, de én
biztosan tudom, hogy ártatlan volt.
Most már végképp nem
értettem öreganyám szavait, összezavarodtam, ezért megkértem mondjon el mindent
Ludmilláról.
A kályhában a parázs
időközben meggyulladt és beleharapott egy fába, melynek lángja megvilágította a
sötét szobát. Öreganyám nem szerette égetni a villanyt, annál inkább
gyertyákat, mécseseket. Most is ezeknek fényénél öntött teát mindkettőnknek,
majd előkerült az áfonyás pite, ami nála mindig volt, ha jöttem, és
karosszékébe süppedve mesélni kezdett.
Ludmilla januárban került a faluba, nem
tudni honnét jött. Zárkózott nő volt és gyönyörű, legalább is a férfiak
szerint. Én nem találtam a külsejében semmi rendkívülit, rövid, fekete haja
volt, borostyánszínű nagy szemei, a bőre fehér, orcája rózsás, termete átlagos,
de volt benne valami. Ezt nem tudom elmagyarázni, mert ezt érezni kellett, és
aki a közelében volt érezte is. Emlékszem, amikor először találkoztunk a
pataknál.
Mindketten gyógyfüveket
gyűjtöttünk, amikor megláttam őt, szinte rátapadt a tekintetem, úgy vonzott,
mint a mágnes. Köszöntött, én vissza köszöntem, azután bemutatkoztam neki, de ő
csak a nevét mondta. Másodszor a templomban láttam, illetve hallottam. Ekkor
kezdődött el valami, amit a faluban boszorkányságnak neveztek.
Ludmilla énekelt,
persze nem egyedül, hanem együtt a tömeggel, de a hangja életre kelt és mindent
betöltött, a férfiakat megbabonázta.
A farsangi bálon, ahol
az egész falu jelen volt, azt vettem észre, hogy a férfiak keresik Ludmilla
társaságát, noha ő sem megjelenésében sem viselkedésében nem volt csábító.
Pár hét múlva Veres
Jolánt kisírt szemekkel látta valaki bemenni Ludmilla házába, ebből aztán
elindult a szóbeszéd, hogy Jolán férje, István félrelépett a szirénnel, mert
ettől kezdve csak így emlegették Ludmillát.
Valami alapja lehetett a
szóbeszédnek, hisz magam is láttam, hogy István a farsangi bálon gyakran oda
ült Ludmilla mellé, aki barátságos beszélgetésbe elegyedett vele, egyszer még
táncoltak is. Állítólag attól fogva a férfinak nem volt sem éjjele, sem
nappala. Idegesen járkált fel-alá, nem tudott se enni se dolgozni, eközben
pedig egyre gorombábban bánt Jolánnal. Jolán ekkor felkeresett engem, mint a
falu füvesasszonyát, adjak neki valami főzetet, hogy az ura megszabaduljon a
szirén kötelékéből, mert bizonyos volt abban, hogy ez áll a háttérben.
–Miből gondolod, hogy
Ludmilla minden bajotoknak az oka? — kérdeztem.
–Margit néni, hiszen
ismer minket, tudja milyen nagy volt a szerelmünk, hiszen Margit néni hozott
össze bennünket —tört ki könnyekbe a fiatalasszony.
Igaza volt, mert régebben
csináltam néhány szerelmi kötést, de csak olyan esetekben, ahol láttam, hogy a
felek összeillenek és esély van egy boldog kapcsolatra. Ilyennek tűnt akkor az
István és Jolán között kezdődő vonzalom, én csak rásegítettem. Éreztem, hogy
Jolán azt várja tőlem, mentsem meg a házasságát, én azonban sehogy se tudtam
Ludmillát okolni a történtek miatt, ezért azt tanácsoltam, menjen el hozzá,
beszéljen vele.
–Mi lett azután?
—fokozódott a kíváncsiságom, mert egy baljós szerelmi viszony kezdetét véltem
felfedezni öreganyám elbeszéléséből.
–Tragédia. István egyre
soványabb lett, majd ágynak esett és meghalt —folytatta öreganyám, akin láttam,
hogy nagyon megrázták az események.
–A temetésre Ludmilla
is eljött. Távol állt meg, távol a gyászoló tömegtől, de a hangja elért a
sírig. Szívszaggatóan énekelte „körül vettek engem a halál félelmei” kezdetű
gyászindulót. Jolánt a bánat szerencsére érzéketlenné tette minden kívülálló
hatással szemben, a tömeg azonban felhördült.
–Hogy merészeli?
—súgtak össze többen is.
Elejét akartam venni a
kitörni készülő botránynak, ezért odamentem Ludmillához és felajánlottam, hogy haza
kísérem.
Karon fogva vezettem,
mert szinte tántorgott, otthon aztán leroskadt a díványra és percekig csak
zokogott. Ezalatt készítettem neki egy gyógyteát, megitattam vele, miután kissé
megnyugodott beszélni kezdett.
–Margit néni tudja-e ki
vagyok? —kérdezte nagy szemeit rám függesztve.
–Te vagy Ludmilla, egy
gyenge, magányos asszony —válaszoltam.
–Nem. Én egy démon
vagyok —emelte fel a hangját.
–A démonok nem ilyenek
—mosolyodtam el.
–Mindenki meghal, akit
szeretek —zokogott fel, majd folytatta. –Nem akarom a szerelmet, én nem.
Folyton menekülök, rejtőzködök, de mégis megtalál, a férfiak belém szeretnek,
aztán…
–Mi volt közted és
István között?
–Azt mondta, a hangom
csábította el. Azt is mondta, hogy meglátta a lelkem, csukott szemmel, mert
engem csukott szemmel kell hallgatni. Olyan gyönyörű volt, amit mondott. Így
még nem beszélt hozzám senki, és fázott a szívem egyedül. Úgy-e az még nem baj,
ha vágyik az ember a szerelemre?
–Az nem baj
—vigasztaltam, —bizonyára nem tudtad, hogy Istvánnak felesége van.
–De tudtam, csak azt
nem, hogy az mit jelent. Gondoltam, ha énekelek, nem teszek azzal semmi
rosszat. Sokszor órákon át énekeltünk együtt, egymás lelkét simogattuk a dallal,
aztán beszélgettünk, más nem történt köztünk.
–Elhiszem —szólaltam
meg elgondolkodva. –István veled valami olyat élt át, ami a házastársak között
szokatlan. Őket lekötik a hétköznap gondjai, egész nap terheket cipelnek,
estére elfáradnak és már nincs kedvük egymáshoz. Te nem akartad, mégis magadhoz
láncoltad Istvánt azzal, hogy melletted megnyílt egy új dimenziója a
szerelemnek. Ez veszélyes dolog, Ádám és Éva is boldogok voltak, amíg meg nem
ízlelték a tiltott gyümölcsöt. Az emberek általában boldogan leélik egymással
az életüket, amíg elhiszik, hogy ők egymásnak a legjobbak.
–Mit tegyek Margit
néni? Mindez nem azért történt, mert így akartam volna. A hangom az oka
mindennek? Ha így van, elnémulok —mondta és az arca olyan mély fájdalomról
tanúskodott, hogy beleborzongtam.
–Többé nem hallottátok
énekelni? —kérdeztem és a szívem összeszorult.
–Így van. Ludmilla
hallgatott a templomban, de az utcán is úgy járt-kelt mintha valóban megnémult
volna, ez aztán újabb szóbeszédre adott okot. Sokan állították, hogy az orvosra
is kivetette hálóját, pedig szerintem azért látták ott olyan gyakran, mert a
lelkiállapota miatt megromlott az egészsége.
–Azért halt meg, mert
beteg volt? —szólaltam meg csalódottan, mert valami rémtörténetbe illő befejezésre
számítottam.
Öreganyám lehajtotta a
fejét és titokban letörölt néhány arcán legördülő könnycseppet.
–Úgy halt meg, mint a
középkorban a boszorkányok, pedig nem volt az. Elégett a szerelem máglyáján,
mert féltékenység szülte gyűlöletből valaki vagy valakik rágyújtották a házat.
A döbbenettől nem jutottam szóhoz, pedig
azzal a szándékkal jöttem el öreganyámhoz karácsony előtt, hogy elhívjam az
adventi hangversenyemre, ahol duettet énekelek egy férfival. Amíg nem ismertem
Ludmilla történetét boldog voltam, boldog, mert énekesi pályám felfelé ívelt
egy nős férfi mellett, akinek hangjára támaszkodva sokszor a csillagok közt
jártam. Minden közös dalunkban együtt szárnyaltunk olyan magasságok felé, ahol
csak felhők vannak és gyakran láttam magunkat gyermekként, amint felhőkön ülve
a lábukat lógatjuk.
Nem tudtam, hogy ilyen
is lehet a szerelem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése