Bacsai Gábor: Mint szél hátán a toll
„A
schtriga, vagy másképp striga, illetve strix, az egyik legveszélyesebb és
legfélelmetesebb élőholt lény, mellyel a vadászok szembeszállhatnak. A strigák
eredete még mindig rejtély, úgy tűnik, hogy valami hatalmas átok az, amely a
halott nőket ilyen szörnyekké változtatja át. Néhányan azt mondják, hogy a
gonosz, kegyetlen és bűnös nőknél – mint a boszorkányok, vagy gyilkosok – van
arra esély, hogy strigává váljanak. Mások azt állítják, hogy az átok az idő
előtt meghalt gyermekeket sújtja – akik házasságtörés, vagy vérfertőzés kapcsán
születtek. Egy dolog biztos, e női halottak minden teliholdkor feltámadnak
sírjukból és az élőkre vadásznak.
–
Hogy őszinte legyek veled, valószínűleg szívesebben találkoznál akár egy
sárkánnyal is, mint a strigával – ekkor legalább egy intelligens,
jelentőségteljes beszélgetésben lehetne részed, mielőtt idő előtt eltávozol.”
(részlet
Jürgen von Bensa tanításából, valahol a Fekete-erdő mélyén)
A fonó
ajtaja sóhajtva kinyílt, a beáradó késő őszi szél felkavarta a kosarakban a
kenderszöszt és összekuszálta a fonalak szálait a belépő férfi nyomán. A
petróleumlámpák tompa fényében a jövevény szakadt, viseltes ruhájában inkább
holmi útszéli kódisnak nézett ki, mint vadásznak. Azonban az oldalára szíjazott
dupla penge minden kétséget eloszlatott kilétét illetően. Az ébenhajú idegen
két héttel ezelőtt érkezett a faluba, jelenléte és kérdései csak fokozták a
Radványt megülő baljós hangulatot. Rég elfeledett titkok, évtizedek
szégyenteljes hordaléka vetődött felszínre nyomozása során. Senki sem
csodálkozott, mikor a jövevénynek egyik napról a másikra nyoma veszett.
I.
Rezzenéstelen
arccal hajítottam a levágott fejet a terem közepére. Az alvadt vérrel borított
torz csonk többször megpattant a padlón, majd megállapodott a fonó közepén.
– Oh! Irgalom atyja ne hagyj el! – nyögte egy asszony.
Az
összegyűlt nők ijedtükben összerezzentek, tisztességben megőszült asszonyok
eltakarták az ifjabb lányok szemét. A látvány egyszerre volt földöntúli és
visszataszító. A fonóban tapintani lehetett a feszültséget, mindenki a terem közepére meredt. A testétől megfosztott, rothadó fej félig madár-, félig
emberszerű volt. Csapzott, csimbókokban lógó vörös haja, akár az oszmán zászló.
A ráncos női vonások alatti száj és csőr keveréke néma sikolyra torzult élete
utolsó percében. Az átváltozás sosem befejeződött be. Három szívdobbanásnyit
kivártam, majd halkan megszólaltam.
– Radványiak!
Az életeteket és jövőtöket megkeserítő striga halott! Falutok megmenekült a
kárhozattól és a pusztulástól!
A bent lévők
megkönnyebbülten sóhajtottak fel és halk duruzsolásba kezdtek. Hangosan szólni
senki sem mert, csak árgus szemekkel bámultak rám.
– A jegyző
merre van? – kérdeztem hangomat megemelve. – Elszámolnék vele a járandóságom
végett!
Jobbszélen,
a faragott padon ülő nők közül, egy csuparánc vénasszony kapott észbe
leghamarabb. Megköszörülte a torkát, jelezve a többieknek, hogy szót kér.
Kimérten maga mellé tette guzsalyát és lassan felállt.
– Nagyuram,
ilyenkor a jegyző már alszik, de ha kívánod, felébresztem és...
– Menj! – szakítottam
félbe. – Szót se többet, nyomban kerítsed elő azt a hájas gazembert!
– Egy pillanat
türelmét kérem. – mondta az asszony és rojtos vállkendőjét a torz fejre
terítette. – Sietek, de addig is nagyuram, csukja be azt az ajtót, nagyon bevág
a szél. Régen túl vagyunk már a tavaszi éjszakákon, hogy tárva-nyitva legyen
minden. Üljön le a kemencéhez, oda ni! – mutatott a meleg sarok felé. – Megyek
és felkeltem jegyző urunkat. Kend is biztos átfagyott a hosszú úton, a leányok
mindjárt adnak egy stampedli lélekmelegítőt a ládafiából, és gondoskodnak
valami harapnivalóról is estebéd gyanánt, hogy ne teljen unalmasan a várakozás.
II.
Sosem dicsekszem
azzal senkinek, hogy pénzért szörnyekre vadászom. Kedvemre való, mert gyakorta
van benne kihívás és izgalom. Mindig is távoli vidékekre vágytam, olyan hősi
harcokra, ahol nevet, címet és birtokot szerezhetek magamnak és családomnak.
Álmaimat hamar összetörte a nyers valóság. Az életem sajnos nem úgy alakult,
mint ahogy azt régen elképzeltem. Olyan helyeken jártam – túl a Monarchia
határain – amikről csak a kobzosok énekelnek a nagyobb kocsmákban és
fogadókban, de mindezek ellenére mégsem mondhattam szerencsésnek magam. Az
országokról – Itália, Frankhon és Poroszország – ahol megfordultam, az itteni
parasztok talán nem is tudják, hogy léteznek. Forrófejű ifjúként beálltam
zsoldosnak, és harcoltam mindenkivel, aki a hűbéruram ellen volt: a Kárpátok
bércein fosztogató tatár hordákkal küzdöttem, és a seregből évek múlva a
Rajna-menti megtorló rajtaütést egyes-egyedül csak én éltem túl. A
Fekete-erdőben bujdosva nem hittem, hogy megmenekedem ép bőrrel, és ha nincs
Jürgen von Bensa, akkor valószínűleg odaveszek a sűrűben egy kóbor éjlidérc
karmában. A keményfejű német lovag megmentett, és kitanított a maga módján. A
vele töltött évek alatt szereztem a testemet borító hegek túlnyomó részét – tőle,
hogy a fene vigye el! Ha nem akart volna annyira bosszút állni Hermész Rendjén,
akkor a mai napig együtt kóborolnánk, és sosem térek vissza Magyarhonba. Be jó
életem lenne!
Elhessegettem
a múlt keserédes emlékeit. Mohón beleharaptam az elém tett cipóba és kolbászba.
A helyi ízek jólesően borsosak voltak, kellemesen csiklandozták a torkomat, az
utóbbi hetek koplalása után szinte habzsoltam. Fárasztó hajszán voltam túl, és
közeledett az idő, hogy végre istenesen kipihenhessem magam. Talán még a
nyakára hághatok annak a fehérpénznek is, amit az a sunyi képű jegyző helyezett
kilátásba a kezdet kezdetén.
Persze, a
fizetségemért – most is, mint mindig – alkudnom kellett. Hiába ismételgették a
sokat hallott mondást a parasztok, Isten sosem fizette meg a szolgálataimat.
Várhattam én a Mindenhatótól útmutatásra vagy segítségre, az sosem jött – vagy
csak én nem vettem észre a jeleket. Isten szolgái arról prédikáltak, hogy kellő
ájtatossággal, feltétel nélküli hittel megváltást nyerhetek, és vár rám a
Mennyek Országa. Biztos voltam benne, hogy oda én sosem nyerek bebocsátást.
Amennyi mocskot, hazugságot, szörnyet és vért láttam… és a kereszténység által
tiltott rituálék… A szenny mindörökre belém égett, lelkem nem nyugszik meg pár
Miatyánktól és Üdvözlégy Máriától. Ahogy annak a nevenincs falunak is
rettegésben kellett volna élnie, ha nem hallom meg az útszéli pletykákat…
A szomszédos
megyében éppen végeztem a megbízásommal, egy kísértetté fakult mosónőt
helyeztem örök nyugalomra, mikor a helyi bírótól hírét vettem, hogy Radványban
is felbukkant a Gonosz. Szentségtelen, földöntúli erő keseríti meg a falubeliek
életét. Több se kellett, egyből tudtam, hogy pénz áll a házhoz.
Utam során
úgy szedtem össze az elszórt félmondatok morzsáit, mint aratás után a verebek a
magokat a tarlóról. Egy görögtől megtudtam, hogy a falujában könnyebben bűnbe
esnek az emberek. Ifjú legények lesznek öngyilkosok a szerelem miatt, és
tisztességes, jóravaló férfiak keresik felebarátaik asszonyának társaságát. A
Bárczi nemzetség birtokának számító Radványi-erdőben az úri vadászatok, sőt a
vadállományt dézsmáló tűzvörös bundájú naprókák hajtása is elmaradt. Az útszéli
fogadókban pedig mindenfelé ördöngösségről és boszorkányságról pusmogtak az
atyafiak. A kocsmai pletykák szerint a varjak annyira elszemtelenedtek és
megszaporodtak Radvány határában, hogy megtámadták a tehénnél kisebb állatokat.
Ezt nehezen hittem el, mert tódítottak ezek, ha kellett, ha nem, csak essen le
nekik egy pohárka veres bakator. Állítólag magának a tizedet szedő decimátornak
és kíséretének is meggyűlt velük a baja. Ha viszont igaz, amit mondanak, akkor
egy lesivel vagy egy strigával lesz dolgom Radvány falujában. Mesterem
elmondásából már tudtam, hogy mindkettő vérszomjas bestia, egyik kutya, másik
eb. Tengelyt akasztani velük nem épp a legszerencsésebb dolog. Már megtanultam,
hogy sose igyak előre a medve bőrére, a kétségbeesett népek úgyis mindig
megelőztek ezzel. Akárhogy is, én örültem. A hírek hallatán felpezsdült a vérem
és talán örökké sovány erszényem is megtelhet a munka végeztével.
Az ősz
derekán jártunk, a tél már próbálgatta erejét: a nappali esőzések feláztatták a
vidéket, az estelente feltámadó hideg szél megdermesztette a földeket, reggelre
a táj deres köntösbe öltözött. Az utazás az isten háta mögötti faluba
elviselhetetlenül hosszúra nyúlt, lévén nemegyszer a lovam mellett kutyagoltam,
nehogy leghűbb társam lábát törje a csúszós utakon.
Mikor
elértem a falu határát jelző ágasfát, szörnyű gyanú lopta be magát szívembe.
Sötét fellegek gyülekeztek a község felett, regnáló királyként ülve meg a
horizontot. A határban fekvő szántóföldek egy része megművelve, míg a többi
ugarként, parlagon hevert. Az út mentén jegenyék magasodtak. Annyi varjú ült
rajtuk, hogy a fák sötétlettek tőlük, és ágaik meghajlottak. Első látásra
megfeketedett lombkoronának véltem őket, de a krampácsmadarak károgását nem
lehetett semmivel összetéveszteni. A tél hírnökeinek felbukkanása még korai
volt, csak később derült ki, hogy egész más okból van ennyi halálmadár a falu
határában. Hangos lamentálásukkal mintha kivívták volna az ég haragját, szél
kerekedett a semmiből, és kövér vízcseppek koppantak kalapomon, ahogy kesely
lovam hátán beügettem Radványba.
III.
A
kicsiny falu tényleg olyan volt, mint amilyennek az atyafiak lefestették.
Kisebb-nagyobb vályogházak mentén poroszkáltunk egészen a templomtérig, ahol
három nagyobb épület állt: a faluháza, a templom – legalábbis a rajta lévő
görbe kereszt erre utalt -, végül egy díszes faragásokkal ékített ház, ahol
valószínűleg a falu elöljárója lakhatott.
Érkezésem
jókora feltűnést keltett Radványban, hisz nem mindennap látnak fegyverest a
faluban. Elnyűtt gúnyába bújt asszonyok és maszatos arcú gyerekek jöttek elő a
házakból, érdeklődve lesték minden mozdulatom. Az idősebbek csak némán
bólintottak, ahogy elkaptuk egymás tekintetét. A gyerekek azonban ott ugráltak
körülöttem, a lovam majd’ megbokrosodott tőlük. Mindenféléről kérdezgettek, de
válaszra se méltattam őket. Kiválasztottam a legtalpraesettebbet és
megtudakoltam tőle, hogy estére hol hajthatnám álomra a fejem. A fiú azt
mondta, hogy ugyan fogadó nincs a faluban, de az öreg takács jó pénzért kiadja
átutazóknak használaton kívüli műhelyét. Odavetettem egy garast a gyereknek, és
útbaigazítása alapján könnyen odataláltam a roskatag portához.
Az
eső jobban rákezdett, én pedig hamar megalkudtam az ősz takáccsal, idősebb
Somorjai Jánossal. Tisztes kort megélt mesteremberként nem kért és nem beszélt
sokat. Nem is kellett neki, mert ahogy megemlítettem látogatásom célját, az
arcán átfutó árnyék többet jelentett minden szónál. Nem mondott semmit a
történtekről, ám megígérte, hogy szól az elöljárónak. Azt tanácsolta, amíg nem
jutok vele dűlőre a részleteket illetően, ne mozduljak ki a műhelyből. Így is
elég nagy feltűnést keltettem, nem szükséges a kedélyeket tovább borzolni.
Mostanra úgyis tudja már a fél falu, hogy egy idegen fegyveres érkezett.
Házigazdám gondoskodott élelemről és a lovam is jól megfért a tehene mellett az
istállóban.
A
gondterhelt arcú jegyző nem sokkal az esti harangszó után bukkant fel az ajtó
előtt. Az ablakom alatt tanyázó varjak tébolyult károgásától nem tudtam
pihenni, és alig hallottam meg a kinti motoszkálást. Egy szempillantás alatt
ott termettem és felrántottam a durván munkált ajtót. Kivont pengével fogadtam.
A
hájas, sunyi képű alak az éjszakai hideg ellenére úgy izzadt, mint a hazugok a
templomban. Pár bátorító szó, és egy kis kerítésszaggató után belekezdett vég
nélküli litániájába, hogy ez a falu milyen rendes, ők mindig befizették a
tizedet, és a bárónak is rendszeresen küldtek ajándékot. Mondta volna tovább
is, de látványosan ásítottam egyet, és felvettem a rozoga szövőszék melletti
asztalról az egyik szerszámot. Amolyan hosszú, hegyes tű volt, amivel a
foszlott anyagot bontják a takácsok. Érdekesebbnek tűnt gyászkeretes körmöm
piszkálása, mint a nagy öntömjénezés hallgatása. Ez megtette a hatását, és
rögtön a tárgyra tért.
A
javasasszonyt – aki hét nyarat töltött a falu szolgálatában – a múlt héten
meggyilkolták. Hamar híre ment, hogy a idősebb Pörge fiú lehet a tettes. Nem
zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. A galád érezvén, hogy szorul a kapca, az
erdőbe menekült és bottal üthették a nyomát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy
megannyi gyilkost és latort kerítettem pandúrkézre, mostanra már elegem lett a
törvényen kívüliek üldözéséből. Mikor rákérdeztem a jegyzőnél, hogy miért is
kell az én segítségem – mert, hogy én más dolgokat is hallottam -, pár kitérő
válasz után színt vallott: a megölt javasasszony teste másnapra eltűnt a
templomkerti halottveremből, pedig személyesen vitték le két megbízható
legénnyel. Hitetlenkedve kérdeztem, hogy nincs-e még valami, amiről tudnom
kellene. Meg kell hagyni, a jegyző nyakas ember volt. Hímezett-hámozott, majd
nagy nehezen kinyögte: Rebekának, a javasasszonynak talán köze lehetett ahhoz,
hogy a Sinkóék lánya összeszűrte a levet a falu kasznárjával. Az is meglehet, –
legalábbis a rossz nyelvek szerint – hogy annak a gyerekét hordta a szíve
alatt, nem a férjuráét – a Pörge Daniét. Mint kiderült, Rebeka sok fehérszemélyt
boronált össze idegen férfiakkal. Míg férjeik a földeken húzták az igát, a
helybéli asszonyok titokban gyakran jártak hozzá. Azt, hogy miről esett szó
köztük, és mi történt valójában, csak Bekka anyó és az őt felkereső nő
tudhatta. Nem kötötték a férfiak orrára, mert ez amolyan női dolog volt.
A
jegyző történetében pár apró részlet nem stimmelt, és a fizetség se ütötte meg
az elvárható mértéket. A beígért tíz ezüsttallér nem tűnt olyan kecsegtetőnek,
mint amilyen nehéznek a munka ígérkezett.
IV.
A
nyíló ajtón keresztül beömlő hideg szél megzavarta merengésemet. A jegyzőt
vártam a fizetséggel – a hasas erszénnyel, hogy végre pihenni térjek, mert
hosszú és fárasztó vadászat volt mögöttem. Estebédemből odasandítván,
meglepődve láttam, hogy férfiak, és férfikorba lépő suhancok érkeztek a fonóba.
–
Adjon isten jóuram! – kiáltotta az egyikük. Csúf, vörhenyes képpel verte meg a
jó isten szegényt. – Azt hallottuk, elkapta a boszorkányt, igaz-e?
– Úgy biza,
igaz! Ott van a bizonyság középen – mondtam rágás közben, és a kendővel
letakart fej felé mutattam. Kínos lassúsággal nyúltam a mézes bor felé. Tudtam,
hogy a vadászatra és a történtekre sokkal kíváncsibbak, mint a szörny tetemének
egy darabjára. Különben mi az öreg isten haragjáért jöttek volna ide a fonóba éjnek
idején? Ez az asszonyok birodalma. Pont ezért jöttem én is ide, mert nem bízom
abban a sunyi képű, hájas elöljáróban. Nagyot kortyoltam a borból, és leraktam
az ónpoharat. Árgus szemek követték minden mozdulatomat, egyre többen érkeztek,
végül már az egész falu itt volt. Míg a legények egy része a striga trófeáját
vizslatta, addig a többiek lecövekeltek előttem, és alig várták, hogy
belekezdjek a történetbe.
– Elmeséled
nagyuram, hogy végeztél a beste jószággal? Na és mi lett a Danival? – kérdezték
egymás szavába vágva.
– El én, ha
kapok valami erősebbet, mint ez az asszonybor. Töviről-hegyire elsorolom az
egész históriát. Addigra tán még a drága jegyző urunk is megérkezik a
fizetségemmel.
Míg a
szatócs nagyobbik fia jobb féle itókáért futott, magamban átgondoltam a
történetet. Muszáj volt mérlegelnem, mit kötök a helyiek orrára. Ha túl sokat
az a baj, ha túl keveset az is baj.
V.
Érkezésem
másnapján friss tejet, vastag húsú szalonnát és kovászos lepényt hozott
házigazdám, az idős takács. Reggeli közben elbeszélgettem vele az élet
dolgairól, a varjakról, a munkáról és arról, hogy ki merre lakik a faluban. A
früstök végén azt is megtudtam, hol találom a javasasszony, Rebeka kunyhóját.
Készségesen segített, és mikor kiléptem az ajtón, atyaian utánam szólt:
– Azért
vigyázzon magára fiam! Arra, hogy kinek mit mond. Itt minden szónak súlya van!
A Pörge ház
felé mentemben, végig az öreg szavai jártak a fejemben.
Elsőnek
mindenképp a gyilkos lator házát akartam felkeresni, hisz onnan indult az
egész. Csak reméltem, hogy felesége, Terézia nem költözött el a gyászos emlékű
helyről. A falu végén, a szántóföldek határában laktak. Az utolsó sarkon
befordulva megtorpantam, mert megláttam a ház asszonyát, amint éppen hosszú,
szerelmes csókot vált egy nagybajúszú férfivel a tornácon. Nem hiába tartja a
mondás, hogy uratlan jószág ebeknek prédája.
A kasznár –
csak ő lehetett – hosszú, barna kabátjával ugyan próbálta elfedni a pongyolában
lévő fehérnépet, de bárki láthatta mit csinálnak a Pörge ház ajtajában. Míg
hosszan, zavartalanul enyelegtek, addig jobban szemügyre vehettem a férfit.
Fényesre suvickolt csizmájában, élére vasalt zöld pantallójában, nemesre
hajazott az egy szál rongyban álló nő mellett.
Szinte sajnáltam ezt a Pörge Danit. Szegény ördög, a maga kis tudatlan
világában boldog lehetett volna, ha nem ragaszkodik ehhez a némberhez.
Házasságkötése a kovács lányával – Terkával – lett
bukásának kezdete. Számtalan háborúság és házipatvar után betelt nála a pohár,
puskát ragadott, és mivel szerette asszonyát, tehetetlen dühében minden baja
okozóját, Rebekát lőtte le. Az vesse Danira az első követ, aki nem így
cselekedett volna. A bosszú csalóka öröme jólesik, ám sose gyógyír a lélek
kínjára. Miután kitudódott a gyilkosság, a többi falusi haragjától tartva az
erdőbe menekült. Minderre a sarkon állva döbbentem rá, ahogy csókolózni láttam
a feleségét a kasznárral
Megvártam
míg a férfi távozik és szerét ejtettem, hogy találkozzam Terkával.
Beszélgetésünk rövid és tartalmas volt, mindent megtudtam, amire kíváncsi
voltam. Közben velem is addig kacérkodott, amíg csak a bölcsőben fekvő kisded
fel nem sírt. Velejéig romlott, elkényeztetett fehérszemélyként viselkedett. A
szemén, a mozgásán látszott, hogy eleddig mindent megkapott az életében, amit
megkívánt. Ezek után nem csodálkoztam rajta, hogy a szegény paraszt mellett egy
módosabb férfira is kivetette a hálóját. A magtár vezetője – a kasznár – többet
tud nyújtani egy ilyen asszonynak és a gyereknek, mint egy földműves. Azt
pedig, hogy kitől volt a gyerek, csak Terka és a jó isten tudta. Meg persze a
javasasszony, Rebeka.
Pörgéék háza
után Rebeka omladozó viskója következett. A falubeliek közül nem akadt olyan,
aki öt lépésnél jobban meg merte volna közelíteni, féltek a halott átkától. A
jegyző boszorkánynak, gonosz hatalmakkal paktáló nőszemélynek állította be és
ha ez valóban így van, akkor megtalálom a nyomait.
Por és a
pókháló lepte be a mindenes helyiségként szolgáló egyetlen szobát. Az asztalon
repedt anyagedények és fakanalak sorakoztak, a gerendáról szárított gyógyfűvek
és madárcsontok lógtak. Mindenütt szétdobált, véres ruhák, rongyok hevertek.
Egyértelműen járt itt valaki, egy nagyobb lábnyom látszott a porban, és a széttúrt
holmik is erre utaltak. Azonban semmi áruló jelet nem találtam, miszerint
Belzebub vagy bármilyen boszorkánykör vazallusa lett volna. Nagy kutakodásomban
a frászt hozta rám egy iromba fekete macska, ami fújva ugrott le az almárium
tetejéről, mert megzavartam álmát. A nyomában lehulló könyv a fejemen csattan,
ha nem hajolok el előle. A kopott borítójú, egérrágta almanach felkeltette
érdeklődésemet, és belelapozva felszaladt a szemöldököm. Az Unaussprechlichen Kulten viharvert
kiadását tartottam a kezemben. Írója, Friedrich von Junzt évtizedekkel ezelőtt
máglyán végezte boszorkányság miatt. Még egykori mesterem, Jürgen mesélt róla,
mikor együtt kóboroltunk a Fekete-erdő mélyén. A tarisznyámba süllyesztettem a
könyvet és kétségekkel, aggodalommal a szívemben távoztam a házból.
Végezetül a
templomkerti halottvermet kerestem fel, ahonnan nyomtalanul eltűnt Rebeka
holtteste. Előre féltem attól, mit fogok találni.
Kele atya
segítőkészen állt rendelkezésemre, és hosszúra nyúló beszélgetésünk során sok
mindent megtudtam a faluról, a benne lakókról és magáról Rebekáról. Szerinte
minden radványi egytől-egyig elveszett lélek volt, és a pap buzgólkodása nélkül
már rég elkárhoztak volna. A javasasszony viszont nem sok vizet zavart, még a
vasárnapi istentiszteletekre is eljárt. Halála megrázta a falut, és testét a
tetemre hívásig a halottverembe helyezték. Azonban az telihold idején rejtélyes
körülmények között, nyomtalanul eltűnt. Társalgásunk végeztével kinyitotta a
földbe süllyesztett ajtót az egyetlen kulccsal, ami éjjel-nappal a nyakában
lógott. Előre mentem a helyiségbe, és amivel ott szembesültem, attól felfordult
a gyomrom. A feltáruló ajtón dög-, és rothadásszag áradt ki, a hirtelen támadt
fényre a sötétből tépett tollú varjak kaptak szárnyra. A madarak veszettül
károgva felemelkedtek a fagyos levegőbe, és még sokáig köröztek a magasban. A
veremben két rothadó holttest várt ránk. Jókötésű legények lehettek éltükben,
de holtukban alig emlékeztettek hajdani önmagukra. Torzonborz, ritkás hajuk
rálógott a lecsupaszított koponyafőre, üres, fekete szemgödrükkel szinte vádlón
néztek ránk. Bőrüket és húsukat kikezdték a bezárt madarak.
– Oh!
Irgalom atyja ne hagyj el! – suttogta elcsukló hangon az atya, és keresztet
vetett. Megingott, utánakaptam, és nekem kellett feltámogatnom a friss
levegőre, hogy visszatérjen belé az élet. Mikor elmúlt a sápadtsága, és
remegése is alábbhagyott, erőt vett magán, és újra lejött velem. A halottakat
ruhájuk alapján ismerte csak fel, hisz templomszolga volt a két tzigán. A
gyilkosság után ők cipelték a verembe a javasasszonyt. Tetemükre találván
meglepődött, hisz úgy tudta, rokonlátogatóba készültek Bárcra. A jelek szerint
szegény ördögök nem jutottak messzire. Megvizsgáltam a holttesteken éktelenkedő
sebeket, láthatóan erős karmoktól származtak. Az egyik legény markát
szétfeszítve fekete szőrcsomót találtam. Gyanúm beigazolódott, Rebeka
strigaként tért vissza holtából!
Megköszöntem
Kele atyának a segítséget, egyúttal meghagytam neki, hogy a lehető legnagyobb
diszkrécióval kezelje az esetet. Valahol belül sejtettem, hogy holnapra az
egész falu tudni fogja és erről fog pletykálni, de nekem most ez a pár óra is
számított. Visszamentem szállásomra, sebtében összeszedtem a felszerelésem, és
egy szó nélkül elindultam az erdőbe. Az a néhány radványi, aki látta távozásom,
tátott szájjal bámult rám, miért hagyom dolgom végezetlen magam mögött a
falujukat.
VI.
Nem telt
bele öt minutum, és két üveg bor meg egy jóféle pálinka volt előttem. Addigra
körém gyűlt a falu apraja-nagyja. Foggal húztam ki a dugót, és nagyot
kortyoltam a szeszből. Csípősen égette végig a garatom, és kellemes melegséggel
töltött el. Elismerően bólintottam a sihedernek, aki a pálinkát hozta.
Kényelembe helyeztem magam a kemencesutban, és nekikezdtem...
A Radványi
erdő nem volt sem sűrű, sem sötét, mint ahogy azt a gyerekmesékben mondják.
Inkább tüskés bokrok és kopár fák ritkás keveréke. Ráncos kalapú taplógombák és
elsárgult varangyfű fedte az erdő talaját. Az első nap végére megtanultam járni
a lábamra tapadt sárkoloncokkal. Szegényes vacsorámat egy hatalmas famatuzsálem
mellett költöttem el, ami termetével és magasságával óriásként emelkedett ki az
erdőből. Ágain különböző méretű és fajtájú állati csontok lógtak, óvó
talizmánként védelmezve a fát és környezetét. Más babonás helyi atyafi talán
visszariadt volna attól, hogy itt éjszakázzon, de én nem. Sem helyi, sem
babonás nem voltam. Mellesleg ismertem az efféle dolgokat, nem egyszer magam is
készítettem hasonlót, ha zavartalan és nyugodt pihenésre vágytam. Aznap este
úgy aludtam, akár egy kisded, még a nyálam is kicsurrant.
Másnap
reggel frissen, kipihenten ébredtem. Annak dacára, hogy kissé rágós és avas
volt, még a szárított húst és a komiszkenyeret is jóízűen majszoltam el. Miután
jóllaktam, felmásztam egy hatalmas tölgy hegyébe, hogy onnan vegyem szemügyre a
környéket. A szürke fák úgy meredtek az égbe, mint a feltámadó holtak sírból
előtörő keze. Szerencsére már megszabadultak lombruhájuktól, így elég messzire
elláthattam. Az erdő egyhangúságát felváltotta a távolban sötétlő hegy. A komor
sziklái között eredő patak kacskaringózva szelte ketté a Radványi-erdő szürke
foltját. Innen fentről minden békésnek és nyugodtnak látszott, de a hegy
lábánál köröző fekete madarak sokasága aggasztónak tűnt. Lemásztam a fáról, és
elindultam arra, amerre a varjúcsapatot láttam. Ha sejtésem nem csal, akkor a
madarak Dani nyomában vannak. Engem csak néhány holló kísért utamon. Az
istenátkák úgy rikácsoltak, mintha akasztott ember fölött köröztek volna.
Kora délután
egy vadászlak bukkant elő az elszórtan álló fák takarásából. Afféle nemesi
kúriára hasonlított, csak jóval kisebb volt. Teljesen elhagyatottnak látszott.
Az ámbitusra elsárgult levelek hullottak, a hátsó gazdasági udvart elszáradt
kóró borította. Úgy döntöttem, hogy a főbejárat felől megyek be a házba. Egy
pillanatra megtorpantam, ahogy megláttam a veranda szemöldökfájára szögezett
friss denevértetemet. Igaz, hogy a gonosz szellemek távoltartására használták,
itt mégis baljós előjelnek hatott.
Előhúztam
ezüstkardomat, és meglazítottam az oldalamra szíjazott acél kardot is, ki
tudja, mit találok bent. A biztonság kedvéért óvó jelet olvastam magamra, majd
kardomat előre szegezve, ordítva berontottam a vadászlakba. Felkészültem rá,
hogy most és mindörökre leszámolok a falu életét megkeserítő szörnnyel. Harcias
kiáltásom betöltötte az üres házat, és kiszabadulva a nyitott ajtón az erdőben
visszhangzott tovább. Egy árva, teremtett lelket sem találtam bent. A
tűzhelyben széttúrt feketés-szürke hamu, az asztalon félbehagyott kosztolás
maradéka hevert. A penész és a rothadás még nem kezdte meg áldásos
tevékenységét, ebből arra következtettem, hogy pár napnál nem lehet régebbi. Az
egyenetlen deszkapadlót tollak, kiszáradt madárcsontok fedték és minden egyes
lépésnél rőzseként ropogtak a lábam alatt. A falakat egérrágta, hímzett
kárpitok, kitömött állatok trófeái, és a Bárczi család jelképével – két alabárd
és egy futó bika – ékesített nemesi zászlói borították. Átkutattam a
helyiségeket, éles szememnek és ördögi szerencsémnek köszönhetően észrevettem
egy rejtett padlásfeljárót. Felmentem a lajtorján, a tető résein beszűrődő
fényben lábnyomokat láttam az évtizedes porban.
A nyomok egy
oldalt álló, szúette komódhoz vezettek, viseltes, vérfoltos ruhákat találtam
benne. Sejtésem beigazolódott. Pörgéék legidősebb fia itt járt, és talán el is
töltött pár éjszakát a vadászházban. Ha szerencsém van, a ruháján maradt haj
vagy szőrszál. Valami, ami hozzá tartozik. Vigyázva levittem a ruhadarabokat,
és módszeresen átnéztem. Megörültem, mikor hosszú, fekete hajszálakat és néhány
szőrszálat fedeztem fel a durva jobbágying egyik ráncában. Farkasmosolyra
húzódott a szám. Ha meglesz Dani, akkor meglesz a striga is!
Kint a nap
nyugodni tért, jobbnak láttam reggelre hagyni az indulást. Vizet húztam a
kútról, utána ajtót-ablakot bezártam. Sót hintettem a lehetséges bejáratok elé
és jól megraktam a kandallót. Kardjaimat – az acélt és az ezüstöt – az asztal
mellé támasztottam, és nekiálltam a főzet elkészítésének. Egy kondérban
felraktam főni a talált madárcsontokat, sárgásvirágú varjúszemmel, fehér levelű
mirtusszal és bíbor maszlaggal elegyítve.
Az asztalon
hagyott kenyérből törtem egy darabot, kikapartam a belét, bevizeztem, és
egybegyúrtam a talált szőr– és hajszálakkal. A masszát a főzetbe mártottam, és
a gőzölgő gombócot az asztalra tettem. Közepébe egy pénzérmét és három
varjútollat tűztem. Ősi igéket mormoltam, és a követés jelét írtam a levegőbe.
Azt az egyszerű fürkészvarázst olvastam rá, amit a mesteremtől tanultam. A
vadászok profán mágiája nem vetekedhet sem Hermész szakrális grimoirejaival,
sem a káiniták ösztönből jövő vérmágiájával, de eleddig mindig bevált. Apró
trükkök voltak ezek, amik megkönnyítették a dolgomat. Holnap reggelre a
kapcsolat létrejön, a pénzérme elvezet Danihoz és a strigához. Széttúrtam a kandallóban izzó hasábokat, csillapítva a tűz
erejét, és hagytam, hadd rotyogjon a főzet. Mikor elkészült, levettem a kondért
a pislákoló tűzről, és belemártottam a kardok hegyét. Tennivalóim
végeztével kényelmes meditációs pózba helyezkedtem, és vártam…
A
boszorkányok órájában úgy lehűlt a levegő, hogy a leheletem is meglátszott a
hirtelen beállt hidegben. A parázsló tűz egy szemvillanás alatt kihunyt. Úgy
pattantam fel, mint akit kígyó mart meg. Fegyvereim a kezembe ugrottak, és
harcra készem vártam kísértőmet, a strigát. Tudtam, hogy eljön értem!
A szoba
távolabbi sarka felől rekedtes hang kélt:
– Kár volt,
kár idejönnöd, ébenhajú! Nem tehetsz semmit már, se te, se senki más nem állhat
a bosszúm útjába! A lator Pörge már a karmaim között van, és nemsokára sorra
kerül Radvány is. A sok képmutató…
Megelégeltem
a szavait és két elszánt ugrással az árny mellett termettem, meglendítettem
mindkét pengémet …
VII.
Itt egy
időre abbahagytam történetem a nagyobb hatás kedvéért és nem kellett
csalatkoznom.
– Mi történt
ezután? – kérdezte egy férfi a fonóban összejöttek közül.
– Rebeka
szelleme volt az?
– Mondd
tovább, vadász!
Elmosolyodtam,
éreztem, hogy a hallgatósággal kezd kialakulni egyfajta kapocs, ami összefűz
minket az éj hátralevő részében. Hirtelen előre hajoltam a kemence
félhomályából, hegek szabdalta ábrázatom megtette kellő hatását. Egyesek hátra
hőköltek, míg mások ijedten felszisszentek.
– Kíváncsiak
vagytok, mi történt a vadászházban? – Szétnéztem és egy korty borral megnedvesítettem
kiszáradt ajkam.
A rongyos
tömeg élete legszebb perceit élte át, magammal vittem őket egy olyan világba,
ami eleddig csak az álmaikban létezett. Egyöntetű morajlás futott végig a
fonóban. Persze, hogy tudni akarták, hisz itták minden egyes szavam.
Sűrű, sötét
este volt és az éjjeli madarak hangján kívül semmit sem hallottam. Az
éjközépkor feltámadt hideg, és a rekedtes hang a padlót borító csontokból,
tollakból formálódott torz árnyalak felől jött. Nem hagytam, hogy befejezze
mondandóját, rátámadtam. Acélpengém átsuhant a testén anélkül, hogy megsebezte
volna, ám az ezüst csontba vágott. Nyakszirtnél érte a csapás, és a gerincén
trónoló madárkoponya messzire repült. Ellenfelem megingott, a semmiből
velőtrázó sikoly harsant, amitől megfagyott az ereimben a vér.
– Ezzel még
nincs vége ébenhajú! Hallod?! Nincs még vége …!
A csontok és
madártollak egyvelege a földre hullott, a jelenés semmivé foszlott. Ma éjjel
győzelmet arattam a gonosz striga lelke felett, de éreztem, hogy a következő
összecsapás alkalmával sokkal nehezebb dolgom lesz. Hiába vártam visszatértére,
az éjjel már csak sötétet, és csendet tartogatott.
A hajnal
első pírjával útnak indultam, hamar elmaradt mögöttem a vadászlak. A kopár erdő
megritkult, bozótos dombok vették át az uralmat az elsárgult varangyfű borította
terepen. Csobogást hallottam, és nemsokára egy patak partjára értem. Egyelőre
nyomát sem láttam átkelőnek, így tovább mentem, hátha találok valami emberi kéz
építette szerkezetet. Semmi kedvem nem volt derékig merülni a sodró vízbe. Fertályórával
később találtam egy keskeny pallót, ami átvezetett a túlpartra a három öl
széles patakon. A deszkák minden lépésnél nagyot reccsentek a lábam alatt, de
hál’istennek kitartottak. Zsebemben felmelegedett a megbűvölt érme. Megálltam
és gyanakodva szétnéztem. A pallótól nem messze, egy apró tisztáson az avar
feltúrva hevert. Az is lehet, hogy a szél fújta szét, ám a melegedő érme mást
sejtetett.
Alapvető
vadásztechnikával – ami nem volt több, mint egyszerű légzésgyakorlat – kiélesítettem
érzékeimet. Látásom, szaglásom, mi több a hallásom is olyan kifinomult lett,
hogy akár a vadászkopókat is megszégyeníthettem volna. Ennek köszönhetően
észrevettem a vérfoltokat, majd nem sokkal utána az avar alatt egy szakadt,
véres kabátujjat találtam. Itt valaki megsebesült, tán még meg is halt. A
levegőben éreztem a halál szagát, régi ismerősöm a csatamezőkről. Az érme még
mindig langyos volt, tehát Daninak még életben kellett lennie. Akkor vajon ki
lehetett a bujdosó betyár következő áldozata?
Összpontosítottam,
és vadászkutya módjára szimatoltam a rongyot. A világ kékes árnyalatba borult a
szemem előtt, és a vérszag testet öltött. Öles sávként húzódott innen a palló
közepéig. Igen, láttam merről-merre tartott. A vörös csíkot követve újra a
pallón voltam, de a középen megszakadt a nyom. Tehát a dulakodás után az
áldozat menekülni próbált, Dani a pallón utolérte és a patakba taszajtotta. Az
erős sodrású víz, elragadván a testet, akár a másik megyéig is elvihette,
hacsak fenn nem akadt valahol. Ha emberlakta területen, akkor valószínűleg
gyorsan kitudódik a gyilkosság. Ha pedig a sűrűben végzi, akkor majd a
természet gondoskodik róla, hogy hamar az enyészeté legyen. Egyetlen
bizonyítékom a barna kabátfoszlány volt, amit jobb híján a zsebem mélyére
süllyesztettem. Akármi legyek, ha ez nem a kasznár kabátjából való…
Az erdő
csendjét lövések hosszan visszhangzó zaja verte fel. Felkaptam a fejem, és
futásnak eredtem. Kitartott még a fortélyom, és majdnem pontosan be tudtam
határolni, hogy merről jött a hang. Lóhalálában rohantam árkon-bokron keresztül.
Felettem varjak károgtak, lamentálásuk élesen hasogatta a fülemet. Kifulladva,
izzadtan érkeztem meg egy újabb gyilkosság helyszínére.
VIII.
Meredek
kaptató mellett találtam rá a görög élettelen testére. Hanyagul kifosztott
hullája az egyik bokor tövében hevert, és csak míves csizmája kandikált ki az
ágak alól. A harcsabajszú férfit a hátán érte a lövés. Kiforgatott zsebei és a
mellette heverő málha tartalma arról árulkodott, hogy a tettes sietett és nem
volt elég alapos. Csak az erszénye és az élelem tűnt el, az értékes vásznak,
kisebb csecsebecsék érintetlenül maradtak. Magamhoz vettem a kereskedő
értékesebbnek látszó portékáit. Ha visszaérek a faluba, majd utánajárok,
vannak-e rokonai.
Nem tudtam
mire vélni a lator újabb kegyetlen tettét. Miért esett áldozatul ez a szegény
kereskedő? Tán csak nem ismerte fel Danit?!
Summáztam
magamban az utóbbi napok eseményeit és arra a következtetésre jutottam, hogy
Pörge végleg megzavarodott. Tetteire nem lehet más magyarázat. Az elkövetett
gyilkosságok miatt már nyakán érezheti a kötelet, kegyelemre nem számíthat.
Elismerem, hogy az életben lehetnek olyan tragédiák, ahonnan már nincs
visszaút, de az emberfia olyankor inkább meghúzza magát. Vagy… – jutott eszembe
egy másik lehetőség, amit eddig kihagytam a számításból. Elméjét uralma alá
hajtotta a striga, ezért nem volt ura tetteinek. Esztelen ámokfutását végiggondolva,
ez a magyarázat sokkal ésszerűbbnek tűnt. Elmélkedésemből a varjak panaszos
károgása mozdított ki. Egy gyertyán-, és jegenyefák szegélyezte úton dél felé
vettem az irányt. Felfelé tartva észrevettem, hogy a zsebemben lapuló érme
kihűlt. Dani sorsa megpecsételődött!
Délutánra
elértem egy kis tisztás, mely a hegyoldal egy nagyobb kiszögelésén bújt meg,
tüskés bokrok és lombtalan fák ölelték körül. Észre se vettem volna, ha nem
hallom meg azt az istentelen nagy madárricsajt. Hollók, varjak és szarkák
százai festették feketére a tisztást. Középen egy kiszáradt fa állt, egyik ágán
magányos holttest himbálózott a feltámadó szélben. Szegény Pörge Danit elborították
a húsából lakmározó madarak. Élettelen teste olyan fekete volt tőlük, mint a
pince mélyén lapuló ászkák.
A
fáradtságtól minden porcikám sajgott, de ha nem szedem össze minden erőmet,
könnyen Dani mellé kerülhetek! Éreztem, hogy ez a tisztás lesz a végső csata
helyszíne. Széles bőrövemre fűztem a zsákomban rejtegetett, kincsnek számító
bombákat – Szánum, Holdpor és a Táncoló Csillag -, pont ilyen alkalmakra
tartogattam őket. Majd elővettem utolsó fiola serkentőmet. A Fecske keserű íze
végigfolyt a garatomon, felpezsdült a vérem, az élet visszatért belém. Eddigi
fáradtságom a múlté lett, és az úton szerzett varrasodó sebeim is behegedtek. A
holmimat egy halomban raktam, és kivont ezüstkarddal léptem a tisztásra.
A
madarak felkapták fejüket, és veszett rikácsolásba kezdtek, mintegy jelezve,
hogy nem kívánatos idegen érkezett. Nem sokat teketóriáztam, első bombámat, a
Szánumot közéjük vetettem. Mindent elemésztő lángok csaptak fel, a puskapor és
a sárkánykő keveréke megolvasztotta a kvarcot is. Elszenesedett madártetemeket
emelt magasba a robbanás ereje, megperzselt tollaik kavarogtak a szélben. A
bestia vérfagyasztó üvöltésétől megnyílt a föld, és a hasadékban felbukkant
vörös, loboncos feje. Olybá tűnt, mintha magából a pokolból mászna elő. Kihasználva
helyzeti előnyömet, két gyors ugrással közelebb kerültem, és hozzávágtam a
Táncoló Csillagot. Behunytam a szemem, kivártam három szívdobbanásnyit, míg
bombám vakító fénye enyhül, aztán rátámadtam a szörnyetegre. A vakon
kikászálódó szörny négy könyökhossz magas lehetett. Szőrös, hordószerű teste,
és félelmetesen hosszú kezei voltak. Egykori emberi mivoltára csak kócos, vörös
lobonca emlékeztetett.
Első,
kétkezes vágásommal hatalmas darabot kanyarítottam ki a földből előbújó striga
hátából, megölni azonban nem tudtam. Második, végzetesnek szánt csapásom a
levegőt hasította ketté, mert lábam elakadt egy madárdögben. A striga haránt
vágású kígyószeme szűkre húzódott, ahogy észrevett.
–
Ébenhajú! Itt a leszámolás ideje! – felém csapott és minden gyorsaságomra
szükség volt, hogy elkerüljem hosszú kezeit. Karmai hatalmas árkot hasítottak a
földbe, következő ütése nyomán pedig megfeketedett madártetemek váltak zúzott
hamuvá. Hátrább táncoltam, és vártam… Vártam az újabb támadást, és a
lehetőséget a visszavágásra. Következő ütésénél szerencsém volt, magasba emelt
karja alatt átgurulva ismét a dög háta mögé kerültem. Minden erőmet beleadva
fejmagasságban meglendítettem a kardom. A penge belehasított a striga nyakába,
és csontropogó hangok kíséretében lefejeztem. Halálsikolyától az akasztottat
ellepő madarak szárnyra kaptak, és őrült körtáncba kezdtek az égen. Veszett
károgásukkal sem tudták megakadályozni a hordószerű test hanyatlását. A striga
lefejezett torzója megingott, majd hátra dőlt, és fekete vért fröcskölve
rángatózott a tisztás üveggé égett földjén.
Kimerülten
rogytam a földre, és zihálva vettem a levegőt.
– Győztem! A
striga nincs többé!
IX.
Történetem
befejeződött, de a szájtátó falusiak még mindig a hatása alatt voltak. Szinte
hallottam a gondolataikat...
– Hogy lehet
az, hogy egy ilyen szörnyet, mint Rebeka befogadtunk a falunkba?
– Ez a
rusnya képű megmentett minket!
– Micsoda
hős, egyszer én is ilyen akarok lenni!
– Az
ébenhajú az utolsó garasig megérdemeli a jutalmát!
– Én meg
majdnem a javasasszonyhoz mentem, hogy segítsen...
Kinyújtóztattam
elgémberedett tagjaimat, a meleg sutban ülve teljesen elmacskásodtam.
Felálltam, az emberek nagy része rajongó pillantásokkal nézett rám. Látszott
rajtuk, hogy a történtek után befogadtak maguk közé. Néhányan odajöttek hozzám,
megveregették a vállam és paroláztak velem. Mintegy végszóra nyílt a fonó
ajtaja, és betoppant az álmos szemű jegyző. Zilált és morózus volt, a ruhák
csálén lógtak rajta, de nekem nem az számított, hogy néz ki. A kezében
szorongatott erszényt szuggeráltam. Első pillantásra is elég laposnak tűnt.
– Á, jegyző
uram! Hát maga merre járt? Lekéste az egész mulatságot!
– Megbocsássa
nagyjóuram, több időbe tellett összeszedjem a fizetségét, mint gondótam vót.
– Na ne
mondja... Innen nézve meglehetősen sovánkának tűnik az az erszény. Tán csak nem
a szemével hizlalgatta eddig? – kérdeztem kajánul.
A falusiak
felnevettek és megvető pillantásokat vetettek a kínosan mosolygó jegyzőre. Az
intett a kezével, erre elhalkult a nevetés.
– Vadász
uram, értem én a viccet, csak nem szeressem, ha az én kontómra megyen. Gyöjjön
csak ide az úr, oszt dióhéjba foglalja csak össze, hogy is vót ez.
– Kívánsága
– kezdtem, és úgy meghajoltam előtte, ahogy azt a Napkirály udvarában szokták –
számomra parancs. – Újra kitört nevetés és a kövér disznó arca elsötétült. Most
nem nevetett... már nem.
Befejeztem a
komédiázást, a nép kellőképp kiszórakozta magát. A tragédiát, ami velük
történt, csak egy kis komolytalanság oldhatta. Így legalább nem úgy emlékeznek
rám, hogy csak egy gyilkos vagyok. Mindent összevetve tényleg az voltam. A
pénzre szükségem volt, és ahhoz a boszorkány feje kellett. Így, vagy úgy.
Oldalamra csatoltam
fegyvereimet és megindultam az elöljáró felé. A falusiak úgy váltak szét
előttem, ahogy Mózes előtt a Vörös-tenger. A jegyző szeme megtelt félelemmel.
Tudom, rémísztő alak vagyok, az összképen sebhelyes ábrázatom, és sáros ruhám
se javított sokat. A kezében tartott erszény felé nyúltam, de…
– Ácsi
nagyuram! Honnét tudjam, hogy a szörny tényleg megdeglett és nem gyün vissza?
Rafinált
disznó volt ez a jegyző, verje meg a jó isten. Látszott rajta, hogy nem szeret
pénzt kiadni a markából, és nem bízik ez senkiben.
– Nade
jegyző uram, a többieknek már töviről-hegyire elmeséltem, mi történt… Kérdezze
csak meg őket. Pörge Dani egy kiszáradt fa ágán végezte a hegyoldalban,
mostanra már a varjak lakomája. Hosszú és nehéz csatában isten segedelmével legyőztem
a szörnyet, bizonyságul elhoztam a fejét. Ott van ni! – mutattam a letakart
strigafejre.
A falusiak
helyeslően morogtak, nekem adtak igazat. A jegyző, jutalmammal a kezében,
tétován megindult a trófea felé.
– Aztán
vigyázzon ám jegyző uram! – szóltam utána – Tudta, hogy az ilyen bestiák még
legyőzve, holtukban is rontást hoznak arra, aki éltükben ártott nekik? Elég egy
pillanatra a holt szemekbe nézni vagy csak megérinteni a dögöt. Ha megfogad egy
jó utolsó tanácsot, én a maga helyében tűzre vetném azt a dögfejet, majd a
hamvait elásnám egy kőrisfa tövében!
Az elöljáró
tekintete elfelhősödött, felváltva nézett a falusiakra és rám. Nagyot
sóhajtott, és elernyedő kezéből földre hullott a zacskó.
– Köszönöm
jegyző uram! Áldja meg kendet a jó isten nagylelkűségéért! – lehajoltam, zsebre
vágtam az erszényt és szó nélkül kifordultam a fonóból.
Sebbel-lobbal
összeszedtem maradék holmimat a takács műhelyében. Az asztalon otthagytam egy
tallért. Lehet, zsivány vagyok, de az öreg megérdemeli, hogy kifizessem a szállást.
A sötétben az istállóba indultam, felszerszámoztam a lovam, hogy a kelő hold
már ne találjon a radványi porfészekben.
– Ha arra
adnám a fejem, egész jó igric válhatna belőlem – gondoltam ügetés közben és
sarkam a ló véknyába vágtam. – Gyorsabban Kese, gyorsabban!
Nem akartam
megvárni, hogy fény derüljön a szélhámosságomra. Vajon ki lesz a legbátrabb a
falusiak között? Melyikük meri először megfogni a hamis strigafejet? Igaz,
jóféle enyvet főztem, de az öreg madártollak hamar elengednek és lehullanak a
koponyáról.
X.
Már eltelt
egy hónap a radványi eset óta és olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a
határvidéki falu szó szerint eltűnt a föld színéről. Az emberek isten
büntetését vagy boszorkányságot sejtettek mögötte. Ahogy hírét vettem a
szóbeszédnek, megnyugodtam, hogy engem nem hoztak összefüggésbe a történtekkel.
Ottjártamra az ég világon semmi sem utalt. Örömömben ellátogattam a város
egyetlen bordélyába – a Vágy Virágaiba – egy kis szórakozásra. Vörös hajú lányt
választottam Rebeka emlékére. Felmentünk az emeleti szobába, kellemesen telt
vele az idő. Iza megdolgozott a pénzéért és mikor már csak egymás karjaiban
hevertünk, beszélgetni kezdtük. Azaz inkább ő kérdezősködött, miközben régi
sebhelyeimet simogatta puha, rózsaszín ujjaival.
– ...és
mondd, te tényleg szörnyekre vadászol?
– Jobbára
igen. Tudod Iza, néha ehhez elég csak a külcsín – kottyantottam el magam.
– Ezt, hogy
érted?
– Ahogy
mondom. Néha elég csak azt mondani, hogy megöltem, miközben… – hagytam félbe a
mondatot.
– Szóval
csaló vagy? – meredt rám számonkérően a lány. – Hazudsz azoknak, akik megbíznak
benned? Rád bízzák a sorsukat, sőt az életüket is, számukra te vagy az utolsó
remény. Hogy teheted? Hogy tudsz elszámolni a lelkiismereteddel?
– Hmm,
meglepően könnyen. Itt a pénz a lényeg! Ha nem garasoskodnának annyit, akkor
talán vakmerőbb lennék, de pár napi betevőért minek vigyem vásárra a bőröm?
Akik hősre vágynak, azoknak ritkán telik rá, ezért a többségnek be kell érnie a
magamfajtával.
A lány
értetlen arckifejezését látva gondoltam, elmesélem neki legutóbbi megbízásom
történetét.
– Nemrég
Radványban volt dolgom… Ugye hallottad, mit beszélnek az emberek arról a
helyről?
– Igen, itt
is pletykáltak ezt-azt a lányok.
– Egy striga
– azaz élőhalott boszorkány – tartotta rettegésben azt a falut. Engem béreltek
fel, hogy vessek véget a szörny földi létének. Miután körbejártam a porfészket
és elbeszélgettem a helyiekkel, sok érdekes dolgot tudtam meg a néhai
javasasszonyról és mesterkedéseiről. A radványi pap nyáját okolta a sokasodó
bajokért, szerinte többüknek feketébb volt a lelke, mint Rebekáé. Ezt
bizonyította az öregasszony könyve is, amit később a kunyhójában találtam. A
falubeliek mindegyszálig benne voltak, sokkal tartoztak neki. Megesett lányok
és asszonyok magzatainak elhajtása, haragosok szemmel verése, lábasjószágok
terméketlenné tétele ráolvasással és főzetekkel – a vén banya mindent
lejegyzett, amire csak felfogadták. Nem tudta, hogy ez a könyv idegen kézbe
kerülve felfedi a falu sötét múltját. Olaj volt a tűzre, hogy a szörnyre
kitűzött vérdíj kevéske volt, de végül így is úgy is a zsebembe vándorolt.
Ehhez csak egy hihető mese kellett, némi enyv és madártoll. Látnod kellett
volna az arcukat, mikor elsoroltam nekik, hogy öltem meg strigát! Olyan
történetet kanyarítottam, hogy magam is meglepődtem rajta.
– és…és…és…
mi lesz veled, ha ennek híre megy? Mindenki megtudja, hogy csak egy csaló,
hazug alak vagy!
– Nem, ez a
hír nem fog szárnyra kapni – mondtam sejtelmesen, kibontakoztam az öleléséből
és a nyitott ablak melletti komódhoz mentem. Felöltöztem és oldalamra csatoltam
a fegyvereimet.
– Miért? – kérdezte
megszeppenve.
– Azért
drága, mert aki tudott róla, már nem él. Sem, akik felbéreltek a szörny ellen, sem,
akinek meséltem róla nagy őszinteségemben – lassan húztam ki hosszú tőrömet a
tokjából. A lány szeme riadtan csillogott, egy hang nem jött ki a torkán.
Károgás ütötte meg a fülem kintről, megint azok az átkozott varjak! Radvány óta
a nyomomban vannak.
– Most még
két ember tudja az én kicsiny titkom és mindkettő itt van, ebben a szobában.
Sajnos csak egy fog távozni élve innen. Gondolom, sejted ki? Nem kellett volna
ilyen kíváncsinak lenned, csak bajt szül, ha mindenbe beleütnöd azt a kis fitos
orrocskád.
Miközben
tőrrel a kezemben felé tartottam, egyre erősödő nyomásként nehezedett rám a
striga akarata. Engedelmeskednem kellett a tudatomat uraló hatalomnak, a
késztetés ellenállhatatlan volt. Az odakint hirtelen feltámadó szél fekete
varjútollakat sodort be a kivágódó ablakon.
Kifejezetten hangulatos :-)
VálaszTörlés