Valamikor régen, a Grimm testvérek előtt...

A libapásztor és a kappák

A Grimm testvérek ötletgyűjtéseik során akadtak erre a régi történetre, amit aztán felhasználtak vílághírűvé vált meséik közül a "Libapásztorlány a kútnál" címűben. Igaz, kissé átírva, az ő világukhoz igazítva. Az igazi történet azonban így szólt:

A pihenéshez készülődő erdő csendjét ágak ropogása szakította félbe. A madarak többsége már a fészkébe visszahúzódva várta az estét, ám a váratlan zajra riadtan kezdték nyújtogatni a nyakukat. Vajon ki háborgatja megszokott nyugalmukat? Karcsú kis alak sziluettje bontakozott ki lassan a vénséges fák alatt burjánzó sűrű aljnövényzetből. Botladozva haladt, bele-beleakadva a levelek alatt láthatatlanul tekergő indák szövevényébe.

Ahogy a Nap egyre mélyebbre merült az erdő mögött, úgy nyert egyre nagyobb teret a szürkület, lassan homályba borítva a vidéket. Az ismeretlen vándor hirtelen megállt és egy fenyő vaskos törzsének támaszkodott. Válla megrázkódott és sírva fakadt. Hátracsúszó kámzsája alól aranyszőke hajzuhatag bomlott ki. Hulló könnyei a fekete földre érve fehéren csillantak, de nem vett róla tudomást. Aztán elcsitult a zokogás. Nagyot sóhajtott és körbenézett. Kék szemei riadtan fürkészték az egyre áthatolhatatlanabbnak tűnő rengeteget. Leakasztotta övéről kulacsát és mohón belekortyolt, de rögtön undorodva ki is köpte. Reményét vesztetten rogyott a földre, miközben könnyei újra potyogni kezdtek.

- Bárcsak meghalnék!  - kiáltott fel, ám a következő pillanatban rémülten lapult a fatörzshöz.

Surrogó zajt hallott fentről, ami gyorsan közeledett, majd süvítő hang, vízcsobbanás, és újra csend lett.  Visszafojtott lélegzettel figyelt, de miután nem hallott semmi gyanúsat, óvatosan előmerészkedett és elindult abba az irányba, ahonnan a víz csobbanása hallatszott. Halkan ropogtak az ágak, ahogy mind mélyebbre küzdötte magát a bozótosban, ám a következő pillanatban eltűnt lábai alól a talaj és csúszni kezdett lefelé. Hiába próbált megkapaszkodni a bokrokba, a gyenge ágak eltörtek és hangos loccsanással esett bele a folyondárok alatt rejtőző sötét vizű kútba. Örömmel ivott a hűvös, édes vízből, ám öröme hamarosan félelembe csapott, amikor rájött, hogy nem tud kimászni. Mintha valaki lecsiszolta volna a sziklahasadékot, amibe beleesett, és hogy a baj ne járjon egyedül, valami végigsúrolta a lábát, s mielőtt sikolthatott volna, lerántották a mélybe.

Derengő fény hatolt be lezárt szemhéja mögé.  Felnézett és először a bodros felhőket látta meg, melyek kényelmesen vonultak tova a különös égen. Mintha az ég maga is felhők dunnájából lett volna, olyan hatást keltett szürkés-kékes foltjaival, de nem maradt ideje találgatásokra, mert valaki halkan köhécselni kezdett mellette.  Oldalra pislantott és az első pillantás hatására legszívesebben felugrott volna, hogy elrohanjon, de moccanni sem tudott.

- Kialudtad magad?

Egy idegenszerű, furcsa lény guggolt mellette. Bőre olajzöld és sima, az arca mintha egy öreg gyermek lúdcsőrös egyvelege lenne. A haja sötétszínű és selymesnek tűnt, de a feje tetején egy kopasz rész fénylett, szemei sárgásak és nagyok, karjai vékonyak, ujjai között úszóhártya látszott. Ruhája egy végét járó, viseltes kötényre hasonlított.

- Bocsáss meg! – köhécselt szabadkozva, és nekilátott letekerni a lányról egy tengeri hínárra hasonlító valamit. – Szükséges volt, nagyon kapálóztál és Grukk barátomat alaposan fejbe rúgtad, de most már nem kell ettől tartani, ugye? Kissé nehezen viseljük, ha a fejünket rugdalják… hum, hum… Grukk még most is körbe-körbe forog.

A lány zavarodottan bámult mocsárszínű szemeibe és határozatlanul bólintott.

- Bocsánat, igazán nem akartam senkit sem bántani – szabadkozott félénken a lány, aztán óvatosan megkérdezte: - Ho… hol vagyok?

- Nos, hát… khm…  az emberek Agarutának hívják, vagy valahogy hasonlóan – mormogta mellékesen. – Mivel az én nyelvemen nem értenéd, és ki sem tudnád mondani… nos, szóval ha meg akarod nevezni, akár ki is találhatsz magadnak tetszőt. Igazán nagy szerencséd, hogy több nyelven beszélek, az emberekén is! - tette hozzá büszkén, aztán kérdés nélkül folytatta. - A külső szigeten születtem, de tudod, elég kíváncsi a természetem, ami addig is okozott több kellemetlenséget. Egy alkalommal, mikor a családommal meglátogattuk az egyik rokonunkat, elmentünk a közeli hőforrások barlangjába. Volt ott egy feneketlen kürtő, aminek még a közelébe sem mehettünk. Hát, én mégis odamentem, hogy belelessek, aztán beleestem. Döbbenetemre egy hosszú alagúton keresztül kerültem ide, ami egy zuhatagban végződik. Évekkel ezelőtt történt, a családom bizonyára rég halottnak hisz.

- Meg sem próbáltál hazamenni? – érdeklődött együttérzőn a lány.

- Minek? Jó dolgom van itt. A folyóban nyüzsögnek a halak, a házainkat nem kell fűteni és bujkálni sem kell az emberek elől.

Elhallgatott és fürkészően mérte végig a lányt.

- Mondd csak! – folytatta – Tulajdonképpen hogy kerültél a kútba?

- Beleestem.

Csend lett. Talán mindketten a megfelelő kérdésen törték az agyukat, amikor egy újabb lény érkezett. Valamivel karcsúbbnak tűnt és a bőre világosabb árnyalatú volt.

- Látom, felébredtél – fordult a lányhoz, miközben meghajolt. – Grakki a nevem és a tiéd?

- Alíz –motyogta a lány.

- Ariszu – ismételte furcsán a lénv.

- Alíz – javította ki a lány óvatosan.

- Értem én, értem! – bólogatott öntudatosan a lény – Ariszu. Gondolom a férjem már bemutatkozott. Akkor nem ismétlem el, hogy Grakknak hívják, rokonainkat és minket nekknek, nekkinek, kelpinek, meg kappának neveznek, és hogy a fajtámmal az emberek egymást, de főleg a gyerekeiket ijesztgetik. Micsoda ostobaság! Igaz, mit is várhatunk az emberektől!  Kérlek, kedvesem, bocsáss meg, nem szántam személyeskedésnek, ám tapasztalataim alapján igaz az állításom, de mivel nem szeretnélek elbátortalanítani még jobban, ezért talán jobb, ha most megyünk!  Ógrekk már vár minket!

Nem közölte, hogy ki is lehet az a bizonyos Ógrekk, hanem rögtön elindult, ám férje elkapta a karját.

- Képzeld! – mutatott a vendégükre. - Beleesett a sötét vizű kútba, pedig nem is lesett bele!

Jelentőségteljesen összebólintottak, aztán gyengéd nógatással elindították a lányt maguk előtt.

Ógrekk volt az uralkodó. Egy jókora, göcsörtös fatörzsön ücsörgött, amit kagylók és csigák héjával raktak ki díszítés gyanánt. Hasonlóak díszítették az ő viseltes köténykéjét.

- Aha! Hát te volnál hát az idegen! – jegyezte meg kissé vartyogó hangon. – Éppen jókor érkeztél, mert a libáinknak újabb gondozóra van szükségük. Az idén nagyon sikeres volt a szaporulat. Grakki majd elmagyarázza a dolgodat és megmutat mindent. Mondd csak! Miért van a kulacsodban sós víz? Igazán kedvelem a sót, de ez még nekem is sok volt.

- Az egy hosszú történet – hajtotta le szomorúan a fejét a lány.

- Óh! – csillant fel az uralkodó szeme. – Szeretem a hosszú történeteket. Elmeséled?

És Alíz belekezdett. Elmesélte, hogy a földkerekség leghatalmasabb, legerősebb és leggazdagabb királyságából jön. A királynak mindene megvolt, amire csak vágyott, termékeny földek, kincsek, hűséges alattvalók, a legcsodásabb művészi alkotások, melyeket ember készített és az ő három lánya volt a legszebb egész birodalmában. A legidősebb szőtte a legfinomabb selyemvásznat, a középső festette meg őket a legtökéletesebb színekkel, s a legkisebb könnyeiből született igazgyöngyökkel díszítették a páratlan szépségű selyemből varrt palástokat és ruhákat, melyeket az uralkodó viselt. A király 40-dik születésnapja alkalmából hatalmas ünnepséget rendezett, amire meghívta a szomszédos birodalmak urait is.  Pompásan faragott kőkutakból folyt a legzamatosabb bor, az asztalok roskadoztak az ételektől, ötvösök által készített ezüstfákról valódi gyümölcsöket szedhettek a vendégek és sűrű arany pókhálókról különleges édességek lógtak. A király egy rózsaszínű sókristályból faragott páratlan szépségű trónon ült, amelyet bányáiból hoztak fel és legtehetségesebb kőfaragója faragta ki. Ezek a bányák voltak a vidék egyedüli bányái és ezek látták el az összes királyságot sóval. A vendégek egyik ámulatból estek a következőbe, és csodálatukat nem tartották titokban a király megelégedésére, ám az ünnepség csúcspontján úgy érezte, hogy többre vágyik a hivalkodó kincseknél, ezért váratlanul magához szólította a lányait és megkérdezte tőlük, hogy mennyire szeretik őt. A legidősebb azt felelte, hogy annyira szereti, mint a legragyogóbb fényű drágakövet. A középső azt mondta, mint a legédesebb cukrot. A legkisebb elmerengett, aztán az apjára mosolygott és ezt felelte:

- Mint a sót.

A király éktelen haragra gerjedt. A legkedvesebb lánya úgy szereti őt, mint a közönséges sót? Megszégyenítette a vendégei előtt! Haragja feledtette szeretetét és megparancsolta, hogy azonnal takarodjon a birodalomból és soha ne térjen vissza. A kulacsát sós vízzel töltötték meg, és a birodalom határáig kísérték katonái.

- Hm… Szomorú történet – nézte a lányt a kappa uralkodó. – Mindenesetre sikerült apádnak örökre megszabadulnia tőled, mert itt ugyan meg nem talál. Sírj csak nyugodtan! – bámulta kikerekedő szemekkel a szaporodó gyöngyöket a fűben, aztán vigasztalóan hozzátette – Ne félj, nem lesz itt rossz dolgod, tán még barátokat is lelhetsz!

Grakki elvezette a zokogó lányt, néhány kölyök kappa meg a földre hullott gyöngyöket szedegette össze.

Tágas mezőre értek. Vadvirágok illatát vitte a hátán a langyos szellő szerteszét. Ludak gágogása hallatszott a távolból és hamarosan meg is látták őket. Sötétkék tó bukkant elő, aminek a vizében seregnyi tollas jószág úszkált. Kissé távolabb takaros faház álldogált. A tótól a házig vezető út mellett fura kis építmények sorakoztak.

- Azok a lúdszállások! – mutatott rájuk Grakki és egyenesen a ház felé tartott.  Mikor odaértek, füttyentett egyet.

- Jövök! – hallatszott és a ház mögül egy fiú jött az üdvözlésükre, kezében egy kosár uborkával.

- Hoztam segítséget – közölte Grakki és felcsillant a szeme, mikor átvette a kosarat. – Mennem kell, még sok a tennivalóm és kiszárad lassan a hajam is. Nyakláncot kell fűznöm a királynénak a gyöngyeidből. Ha kell valami, tudjátok, hol találtok.

Azzal gyorsan távozott kurta lábain, a lány meg zavartan toporgott.

- Most vagy itt először, igaz? – kérdezte csintalan mosollyal a fiú.

Alíz nagyra nyílt szemekkel nézte, aztán felszabadultan elkacagta magát.

Eltelt az első hónap, bár errefelé nem nagyon számolták a napokat, mert valahogy másképpen működtek, mint a kinti világban. Elmesélték egymásnak a történeteiket. A fiú, Jin, egy nagy szigetről került ide, arról, ahonnan Grakk is. Apja halász volt és naponta kijárt a falujuk határában levő tóra. A felnőttek sokszor figyelmeztették a gyerekeket, hogy ne merészkedjenek közel a vízhez, csak ha a szüleikkel vannak, és mindig legyen náluk uborka, mert a tóban élő szörnyek azt nagyon szeretik, jobban, mint a gyerekek zsenge húsát. Jin nem hitt ezekben a mesékben. Kíváncsisága erősebb volt a tiltásoknál és gyakran elrejtőzött a nádasban, vagy a bokrok alján és türelmesen figyelte a vizet. Egy alkalommal, éppen a nádasban keresett leshelyet magának, mikor segélykiáltást hallott. Azt hitte, hogy valamelyik gyerektársa került bajba, ám annál nagyobb volt a meglepetése, mikor egy csapdába került kappával találta szembe magát. Az első pillanatban megijedt, aztán eszébe jutott az uborka. Félve nyújtotta a lény felé, miközben udvariasan meghajolt, ahogy azt otthon tanulta. Ámulatára a kappa is hajlongani kezdett, és nagy élvezettel harapott az uborkába.

- Ha megígéred, hogy nem bántasz, akkor kiszabadítalak – mondta némi bizonytalansággal, aztán miután a kappa ünnepélyes ígéretet tett, előhúzta a kését és szétfeszítette a zöldes lábat fogva tartó kétszínű nádkagylót.

Ekkor kezdődött a barátsága Grakk-kal, aki még maga is gyerek volt, és ez a barátság okozta Jin vesztét, vagy szerencséjét?... Ki tudja… mindenesetre meg akarta keresni elveszett barátját és beleugrott abba a kürtőbe, amibe Grakk belecsúszott. Így került ide és azóta az idetévedt ludakat gondozza, kis házakat épít nekik szállásul, és minden évben, mikor a kinti világban a legnagyobb a Telihold, akkor pár napra felviszi őket egy erdei tóhoz, hogy megfürödhessenek a Hold fényében, ami ezüstösre festi tollruhájukat. Amely lúdé ezüst lesz, az visszatérhet vele, amelyeké nem, azok elfeledik a lenti világot és útra kelnek az emberek világában, hogy megkeressék társaikat. Még egy hónap volt a Nagy Teliholdig.

A két fiatal gyorsan megértette egymást és együtt a munka már nem is volt munka. A kis kert, ahol Jin uborkát termesztett, Alíz ügyességének és szorgalmának köszönhetően egyre növekedett, és a kappák legnagyobb örömére egyre több és finomabb uborka került az étlapjukra.

- Holnap felmegyek a libákkal a Fekete-tóhoz – mondta szomorkásan Jin egy délután. – Három napig nem fogunk találkozni… és… és… - elhallgatott, miközben a földet bámulta.

- És? – nézte feszülten a lány, közben úgy érezte, hogy összeszorítja valami a szívét.

- Hiányozni fogsz – mondta vörösödő arccal a fiú, azzal felugrott és berohant a házba.

Másnap reggel megjelent Grakk és a felesége Grakki, hogy segítsenek a ludakat elvinni addig az átjáróig, ahonnan kijutnak a Fekete-tóhoz. A két fiatal szótlanul terelgette a tekergő folyócska mellett a gágogó szárnyasokat, ami nem kerülte el Grakki figyelmét. Mikor egy barlang bejáratához érkeztek, csakúgy mellékesen megjegyezte:

- Ógrekk azt kéri, hogy mindketten menjetek fel! Miért unatkozzon Jin barátunk három napon keresztül? Persze, csak ha kedved van Ariszu kedves – tette hozzá hamiskás mosollyal.

Alíz Jinre pillantott és ragyogó szemekkel bólintott, és a fiú sem tudta elrejteni boldog mosolyát.

A barlangban a folyócska zubogva tűnt el a sziklák alatt.

- Ne félj! – szólalt meg a fiú. – Csak ne engedd el a kezem!

Beléptek a vízbe és lebuktak a fehér habokba, a libák követték őket. Alíz érintést érzett az arcán. Lassan, félve kinyitotta a szemét és elámult. Fényben úszott körülöttük minden, mintha a víz fénylene a sok aprócska buboréktól, de a legmeglepőbb az volt, hogy tudtak benne lélegezni. Körülöttük lúdszárnyaktól fehérlett az átjáró, de ahogy kiérkeztek a sziklajáratból, hirtelen sötét lett. Az indigószínű vízbe érve a következő lélegzetvételtől fuldokolni kezdett a lány, ám ekkor kiértek a felszínre.

- Megérkeztünk – segítette ki a fiú a partra. – Mindjárt jobb lesz. Gyere! – és egy kis kunyhóba vezette, ami a sűrű bokrok rejtekében alig látszódott.

Száraz ruhákat vett elő és tüzet gyújtott az aprócska kandallóban, ezalatt a libák szorosan összebújva üldögéltek a tó partján. Tollukra a Hold kékes fénye vetült.

Senki nem sejtette, hogy a birodalom királya hamar megbánta hirtelen haragját és kihirdette, hogy annak a vitéznek, vagy királyfinak, aki megtalálja és épségben visszahozza a lányát, annak adja feleségül és a birodalma felét is. Sokan indultak útnak, de senki sem bukkant az elveszett királykisasszony nyomára, aztán egy herceg vándorlása során betévedt egy ismeretlen erdőbe. Ahogy egyre mélyebbre jutott, egyre áthatolhatatlanabbá vált az aljnövényzet. A kardjával próbált utat vágni magának. Mikor beesteledett, felmászott egy fára, hogy ott töltse az éjszakát, és akkor pislákoló fényt látott meg a távolban. Úgy döntött, közelebb merészkedik.

Ezalatt Alíz elrakta a vacsorájuk maradékát és kisétált a tóhoz, hogy elmossa a tányérokat, meg az evőeszközt. Sötét kendőt borított a fejére a hűvös éjszaka miatt és ekkor eszébe jutott az apja, a testvérei, a régi otthon. Elszaladhatna, elmenekülhetne, és talán apja megbocsátana neki… talán, de mi lenne Jinnel? Ő megbocsátana? És egyáltalán el akar szökni onnan, ahol nem fogoly?

Letérdelt a vízpartra és hajáról lecsúszott a kendő. Aranyosan csillámlott a Hold fényében. Lassan a víz fölé hajolt és nem látta meg a magasban leselkedőt.

A hercegnek sikerült eljutnia a tóig és észrevette a kis kunyhót. Nem mert bekopogni, mert hallott már mély erdőkben élő gonosz boszorkányokról, meg még gonoszabb varázslókról, inkább úgy döntött, hogy inkább kilesi, mifélék laknak itt, ezért felmászott egy partközeli fára és várt. Nem kellet sokáig várnia, mert kinyílott a kis házikó ajtaja és karcsú alak lépett ki. A vízhez tartott. Mikor letérdelt, lecsúszott fejéről a kendő és a herceg ámulva nézte kibomló aranyló haját. Keble dagadni kezdett az örömtől. Talán ő az elveszett királylány és akkor ez a kaland élete legszerencsésebb kalandja! Nem csak szép feleséget, hanem hatalmas vagyont is nyer, ha hazaviszi a lányt. Már éppen ahhoz készülődött, hogy felfedi magát, amikor tekintete a mozdulatlan víztükörre esett. A Hold fényében arcvonások bontakoztak ki. Egy ráncos, libacsőrhöz hasonló orrú arc bukkant fel a víztükörben. A herceg rémülten hátrált visszafelé. Gyorsan lekúszott a fáról és eszét vesztve menekült arra, amerről jött.

- Grakki! – kiáltott fel Alíz meglepetten, mikor barátnéja lassan kiemelkedett előtte a tóból.

- Úgy döntöttem, meglátogatlak benneteket! – mászott ki a kappa asszony kuncogva a partra. Hoztam nektek egy kis gyümölcsöt, na meg talán nem bánjátok a jó társaságot. Az igazat megvallva – hajolt a lányhoz – hiányoztatok már. Elhoztam Jin hangszerét is, hogy vidámak legyenek az esték!

Alíz nevetésére kijött a fiú, és az első meglepetést hamarosan nevetgélés és zeneszó váltotta fel. Talán még sohasem volt ilyen vidám a ludak nyáresti holdfürdője.

A harmadik éjjelen pont felettük állt a Hold. Sugarai beterítették a kis tisztást és a tavon várakozó ludakat. A levegő meg-megcsillant és a madarak mozgolódni kezdtek. Néhányan felrepültek és keringeni kezdtek a fák felett. Páran még csatlakoztak, majd egyetlen kiáltás nélkül elrepültek. Azok viszont, akik maradtak, ezüstösen fénylő tollakkal úszkáltak a vízen.

- Ideje indulni! – rikkantott Grakki és Jin megfogta Alíz kezét. -  Figyelj!

A víz pezsegni kezdett és a ludak egymás után merültek alá. Jin megszorította a lány kezét.

- Hazamegyünk! – mondta és Alízra mosolygott.

- Igen, hazamegyünk! – mosolygott vissza rá a lány, avval belegázoltak a tóba és hamarosan eltűntek a mélyben.

A leggazdagabb királyság leghatalmasabb uralkodója gondterhelt arccal ült aranytrónján. A sok vitéz, akik lányát keresték, mind üres kézzel tértek vissza. Egy herceget félholtan találtak egy messzi sivatag szélén. Félrebeszélt, elvarázsolt erdőről, meg szörnyűséges boszorkányról dadogott, aki el akarta őt veszejteni és alig bírt elmenekülni arról a szörnyű helyről. Újabb csalódás, ám nem ez volt a király legfőbb gondja. Sóbányáit víz öntötte el és képtelenek voltak akár egyetlen aprócska tömböt is felhozni. Mintha az összes só kioldódott volna és elfolyt volna valahová a mélybe. Amit találtak helyette, az közönséges mészkő volt. Az egyetlen, ami egész birodalmában megmaradt, az a kősóból faragot díszes trón volt.

Bizonyára felmerül néhány Olvasóban a kérdés, hogy ugyan minek volt szükség odalenn a libákra? Erre egy másik történetben kaphatják meg a választ!

Tabi Kazu 2017 

A mese ötlete Lir Morlan főszerkesztő barátomé. Az ő javaslatára írtam meg ezt a történetet. Remélem csupán, hogy nem csak nekem okozott örömet a megírása, hanem az Olvasóknak is az olvasása!

 Kép: Kappa by crunchyroll.com