Az idő tükrében
Mai
kortárs válogatásunkban a versírók múlt, jelen és jövő titkait tárják fel
különböző szemszögből.
Bódai-Soós Judit
Nincs
Nincsenek
bennem válaszok,
csak
a kérdések kanyargós árkai,
s
fakóra kopott hiányjelek.
A
megzsibbadt remény elnyúlt árnyai
magamba
nézve, kétségbe ejtenek.
A
célt nem találom, mi életre hívott –
üresen
vágtató vak bolond vagyok.
Miért
is ülnék múltam vigyázni ott,
hol
jövőt nem építhetek,
s
a Nincs belém fagyott?
Míg
e jeges űrben reszkető tétova hiány
hangtalan
kacajra kap,
monoton
mormolom istentelen imám,
mert
nincs többé csend,
csak
a hallgatás marad.
Márkus László
Sirámok
Szép
szerelmünk
smaragd
könnyei
felszáradtak
nyomuk
sincs már
emlékeink
cizellált
rojtjait
szétcincálja
a
zsigereinkbe
ivódott
béna
indulat
mely
megköti
reszketeg
kezünket
pedig
bódult
agyunk
nyújtaná
békülésre
megváltást
remélőn
de
a holnap virágait
ma
nem tudjuk
tarka
csokorba szedni
elcsattant
csókjaink
áfonyás
íze mára
keserédes
mákony csupán
hagymázas
elménk
taszít
és vonz
egyszerre
az
idő kereke
pedig
forog
tovább
Sz. Pál-Kutas Orsolya
Törékeny
emlék
Hol
van életem boldogsága?
Hová
tűnt el fénylő napom
Üvegpohár
szilánkokként
Kezem
között a tegnapom.
Karom
kósza szellőt ölel,
A
napnak árnyékát kapom,
S
viharként süvítő szélben,
Csak
halkan hallik sóhajom.
Törékeny
emlékkép álmom,
Minden
reggel magamra hagy,
Szívemet
magányba zárom,
S
e boldog emlék a lakat.
Bakkné Szentesi Csilla
Emberöltők
titka
hatvanas
évek fülébe
sárga
villamos csilingel
kócolt
áramszedőjére ül
kiismerhetetlen
mosollyal a holnap
peronon
vörös ajkú kalauznő
lyukaszt
jegyet
csengő
kanócát rántva harsogja
lépcsőkön
kapaszkodjanak
mehet
nyomában
macskakövek közt
sínek
sikongnak
fapadon
szerelmes szemekkel
vállamnak
dől s hogy pirulok
továbbidőz
egy plátói sóhaj
csicsergő
gyerekek hangjában
karton
ruhába öltözik a múlt
míg
keserű mandula illatú éjfél vár
hajnali
lombsusogásra
a
világ szíve is halkan dobban
a
folytatásban
mint
érett gyümölcs terített ponyvára
ismétlődő
évszakok peregnek
megállás-nélküli
emberöltő-képek
köztük
sejlik én is ott vagyok valahol
e
folyton-születő nyüzsgésben
tétova
jövő kosarában
kihűlt
csillagok fénye bújik
fekete
kérdőívek
de
hiába rajzolom rájuk
filccel
a választ
még
körvonalakat sem láttat`
a
majdanit
meg
sosem értem
Jóna
Dávid
Időt állok
Szellemi gyógytorna,
a belső impérium
prémiuma
borítékolva éveken át
rozsdás fedőként teszi
a múltra magát,
s ahogy a függönyminta
vetül padlóra
a délutáni fényben,
örvénylő vizek
hajósaként örök reménységben
időt állok.
mint a ponyva gödrében
megülő harmat
menetszélre vár,
felfordított csónak,
leláncolt evezőkön
minden ősszel kattan a
zár,
a lélek, avarral teli
árok...
az átálltaknak
könnyebb, gyakorlatuk van benne,
a verandán bámulok a
kéziratos csendre,
hol az időzsugorítás
náluk, de a kiemelés tőlem,
kelleti magát sok
pierrot, ő igen, de bizonyosan, ő nem!
egy darabig vártam,
de ma már tapasztalat:
nem ugrik a majom a vízbe,
az itatóspapír pedig
megtelik,
hiába írok reggelig,
kisfiam odajön
gerlemozdulattal buccol,
fogat mos, táskát rak;
cuccol
és dünnyög ismeretlen
dallamokat,
fintor nélkül utánozza
az angyalokat.
igen, időt állok,
Határ Győzőnek előre
kiáltok (ma már híre-hamva, jött a hamva híre...)
ahogy ül a Vörösmarty
téren,
szalmakalapja glóriázza
a tört fehér nyári zakót,
megzavarja a
kanálgörbítés a valódi imádkozót,
s egy könnyed tv műsort
keres mára,
világot vádló napi
fájdalmára.
színpadi szikla – pont
olyan arcok vártak,
ez is jó lesz az
áltragédiáknak,
sunyi bárdok,
helyezkedők, jól fogy a köpönyeg,
cinkosan kancsít a
morzsára várva a tömeg...
anzágolás, máz és
öntudat,
beszél hasakba lukat,
építi kényeskedve
nimbuszát,
a zsinórpadláson már
látni a darab végét,
a kézzel behajtott
csavarok himnuszát.
/és itt még dolgozik
bennem az eufémizmus/
mikor látom, hogy a
magázódásból a tisztelet a hiány,
mit magából kihány
a belterjes sznobizmus,
miközben ítél,
undorodik és lenéz...
ez nehéz... de adott a
ritmus.
a fotókarton
nagyvonalúságot kíván,
néha tapsot a
kártyatrükk véginél,
miközben a beavatottaknak
mosoly jelzi, hogy én tudom,
az ott nem varázspálca,
csak egy partvisnyél!
Cs. Nagy László
Pillanat
Egy
villamos, ahogy lefékez éppen,
vagy
csak a sín, ahogy kettéragyog
a
kora-őszi, fáradt napsütésben,
míg
hátam támasztja a vén padot,
az
a pillanat, sárgán és merészen,
mint
kávéskanál a tejszínhabban,
és
nem érdekel, hogy éppen lekésem
váltott
jeggyel az időt magamban,
villanás,
és mégis egy örökké volt,
minek
se kint, se bent része lettem,
és
az ősz, ahogy szép lassan közénk folyt,
mikor
a könyvet mellém letettem,
egy
pillanat, elolvadt semmi, semmi,
egy
rövid sor a zárt lapok között,
neked
írtam, majd el tudod feledni,
ahogy
nap nyugszik a sínek fölött.
Paál Marcell Hesperus
Egyenlet
Úgy
hiszem, az idő színtelen szövet
vagy
végtelenül nyúlós, lágy zselé.
Félig-meddig
elnyel minden szótövet,
bár
hangja nincs, de gondosan beszél.
.
Az
időtlen helyeknek nincs gazdája,
csak
képzeletben könnyen járhatók.
Az
Istennek kinyílt a szívcsakrája,
és
vérző ajka sosem zárható.
Úgy
hiszem, az idő néha felszakad,
hogy
megmutassa merre léphetünk.
Múlik,
ami más. Az egy közös marad.
Szemed
őrzi örök képletünk.
Nagy Ilona
Peregszem...
Néha
úgy folyik át a kezemen az idő,
ahogy
homokszem szökik a szitaszöveten,
nem
látom hol a volt és merre a jövő,
figyelem
a távolt, de már nem követem.
Látod,
elvesztek a régen-volt hitek,
a
tegnap elaludt, a holnap messze még,
a
nincsből nem adhatok – nem kell senkinek –
és
a van oly ritka, amilyen távoli a rég…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése