Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

Dr Csapó Csaba élvezetes, "kedvcsináló" gondolatai ehhez a nagyszerű könyvhöz

„Azt hiszem – mondta egyszer –, hogy egy virágszirom, egy kis hernyó az úton sokkal többet mond, sokkal többet jelent, mint bibliotékánk valamennyi könyve. Betűkkel és szavakkal semmit sem lehet elmondani. Néha leírok egy görög betűt, téthát vagy ómegát, s miközben kissé elfordítom a tollat, farkát csóválja a betű, hallá változik, és abban a pillanatban máris a világ valamennyi patakjára és folyamára, minden hűvösségére és nedvességére, Homérosz Óceánjára, és arra a vízre emlékeztet, amelyen Szent Péter vándorolt, madárrá változik a betű, farkát billegteti, tollát borzolja, fölfújja begyét, nevet, és messzire röppen. Nos, Narziss, te bizonyára nem sokra tartod az ilyen betűket? De mondom neked, velük írta Isten a világot.” (Hermann Hesse: Narziss és Goldmund)

Hermann Hesse nevével kapcsolatban elsősorban az Üveggyöngyjáték szerzője jut eszünkbe; valóban a fenti regényt tartjuk mi magunk is Hesse írásművészete egyik magaslatának, de emellett szinte valamennyi regénye és elbeszélése és verse a világirodalom csúcsalkotásainak tekinthető. Hesse regényeiben nincs egy sornyi üresjárat sem, gondosan, precízen megszerkesztett nyelve időnként barokkosan cizelláltnak hangzik, ám nála minden mondat a helyén van, és lényeges szerepet kap. A Narziss és Goldmund is mutatja azokat a jellegzetességeket, amelyeket az író szinte valamennyi regényét jellemzik: a modern jungi pszichoanalízis és Friedrich Nietzsche filozófiája mellett a keleti tanítások, valamint a német irodalmi hagyományok egyaránt kimutathatók a műben.

Mielőtt a fentieket kifejtenénk, nem árt egy kis kitérőt tennünk Hesse kapcsán annak megemlítésére, hogy az írót legtöbb kollégájával ellentétben nem a nők, hanem a sokkal inkább a férfiak érdeklik. Ezalatt az értendő, hogy az írók zöménél – szexuális orientációjuktól függetlenül – szinte mindig a női karakterek a legérdekesebbek; a nő a megfejtendő rejtély, még akkor is, ha a főszereplők férfiak, szinte mindig akad egy vagy több, a férfiaknál sokkalta érdekesebb női karakter. Ez még a bizonyítottan meleg férfiírók nagy többségénél is így van, példának okáért elég, ha Tennessee Williams színműveire, vagy magyarra még le nem fordított két regényére és számos novellájára gondolunk, ahol szintén a nők a legérdekesebb karakterek. Hessénél másképp van: nála a férfiak egymáshoz fűződő viszonyai, vagy maga a férfi a megfejtendő rejtély, s a női karakterek csak ürügyül szolgálnak a férfilélek teljesebb megmutatásához (lásd pl. a következő regényeket: Gertrúd, Rosshalde, A pusztai farkas)

Carl Gustav Jung a freudi pszichoanalízist új utakra terelte, de ennek ismertetése meghaladná eme írás terjedelmét. Azt viszont el kell mondanunk, hogy Hesse ismerte Jung elméletét, mely műveire erős hatást gyakorolt. Míg Jungnál az aninus és anima a belső tudattalan kettőssége, addig Hesse műveiben is megjelenik a két pólus – talán par excellence példája ennek a Demian című regénye. Nietzsche A tragédia születése (1872) című korszakos könyvében többek között azt is kifejti, miszerint a művészet fejlődésében az apollóni és a dionüszoszi jelleg kettőssége figyelhető meg. A Narziss és Goldmundban a nietzschei apollóni kontra dionüszoszi lélekről szóló felfogás nyilvánvaló: Narziss individualista, apollóni karaktere ellentétben áll Goldmund szenvedélyesen buzgó dionüszoszi természetével. Mindazonáltal a két ember sorsa nemcsak ellentétbe kerül, hanem össze is fonódik, párhuzamba, majd egyensúlyba kerül mindazzal, amit képviselnek. Goldmund törekvése az, hogy egész életén át a művészi tökéletességet keresi, viszont tehetségének kibontakoztatásához valódi önmagára kell rátalálnia. Ehhez a törekvéshez el kell hagynia a biztonságot nyújtó kolostort, és megtapasztalnia az élet végleteit. Az utazás, mint az önfelfedezés metaforája Homérosz óta állandóan visszatérő toposza az irodalomnak; úgy tűnik, az önmegismerés a világ mocskában való elmerüléssel, majd az abból való tisztulási folyamat a keleti filozófiák, főleg a buddhizmus hatását mutatja Hesse regényeiben. Nála az útkereső ember bejárja a mennyet és a poklot, hogy új, megtisztult emberként tűnjék fel újra régi világába visszatérve (lásd pl. Sziddharta, Üveggyöngyjáték).

 Írónk szinte valamennyi művében a főhős oldalán megjelenik egy lelki vezető, aki deus ex machinaként a legmegfelelőbb pillanatokban, mikor valóban szükség van rá, ott terem, akárcsak egy bódhiszattva a buddhista mesékben. (lásd pl. Demian, Rosshalde). Hessénél ez még összetettebbé válik a német irodalmi hagyomány hatásai miatt, ugyanis a Narziss és Goldmund fejlődésregény (Bildungsroman), amely a német regényben általában a művészregény (Künstlerroman) speciális esete szokott lenni, Hessénél viszont a kettő egybefonódik, a fejlődés (Bildung) egyfajta érési folyamat, vándorévekkel, tapasztalatok megszerzésével, bölcs tanítóval, aki egyben lelki vezető is. Ebben a regényben a fejlődés speciális, mert nem csupán Narziss fejlődéséről, a művészi éréséről van szó, mivel a Bildung kétirányú, azaz Goldmund legalább annyit tanul barátjától, mint emez őtőle. Hesse tehát merít a német regény hagyományaiból, ötvözi azt a buddhista mesékből átvett szerkesztési formákkal; a német irodalmi hagyományoktól viszont el is tér annyiban, hogy a fejlődés, valamint az érési folyamat nem goethei befejezésű (Wilhelm Meister tanulóévei), de nem is érinti a művész és a polgár Thomas Mann-i problematikáját, mint pl. ahogy az A varázshegyben is nyomon követhető.

A két férfi először egymás ellentétének tűnik, majd a Bildung végére megtörténik a jungi értelemben vett ellentétes pólusok egyesülése (Mysterium Coniunctionis), s kiderül, a két barát ugyanazt kereste egész életében, csak másutt. Narziss tudós, aszkéta paptanárként a ráció embere, míg Goldmund a művészetében hozza létre mindazt, amit barátja szavakban tud kifejezni. Mindkettőjük célja a Léthez, az istenihez való eljutás, de ehhez először a valódi önmagára való rátalálás szükségeltetik, akár az ókori görög „Gnothi seauton”, akár a buddhista én-káprázattól való megszabadulás értelmében. A tökéleteshez való közelebb kerülés a cél, ezért marad Narziss a kolostorban, és tudósként műveli szellemét, míg Goldmund művészi kibontakozásához az érzéki tapasztalatokon át visz az út. Műveltség és értelem feszül az ösztönös művészi kreativitásnak, a szellem embere áll szemben a művésszé érő barátjával, a világi örömökről való lemondás az örökös kereséssel és nyugtalansággal. 

A regényben Goldmund alakja az örökös kereső képében rajzolódik ki, aki bejárja a világot, miközben a nietzschei apollóni és dionüszoszi elemek kavarognak benne. Számára az eksztatikus érzéki tapasztalatokat, szexuális kalandokat kell átélnie ahhoz, hogy művészi tehetsége kibontakozhassék. Mint Hesse legtöbb regényében, itt is megtalálható a buddhista utalás, miszerint a vándor a tengernyi küzdelem során jut el önmagához és a tökéletesedéshez. A jungi pszichoanalízis értelmében őbenne teng túl az „anima”, a női princípium, mely a természettel és a művészettel állítható párhuzamba. Mint fentebb említettük, Narziss a tudomány és a logika embere, a jungi „animus”, aki az felsőbb isteni minőséget képviselni, buddhista analógiája a bódhiszattva, aki a lélek vezetőjeként mindig ott van, ahol szükség van a segítségére. 

A regény végére a két férfi újra találkozik megannyi évtized után; a halála felé közeledő Goldmund visszatér a kolostorba, ahol egykoron, gyerekként Narziss diákja volt. Megkapó szépséggel vall a művészet erejéről:

„Talán – gondolta – minden művészet és talán minden szellemi gyökere is a halálfélelem. Félünk a haláltól, borzadunk az elmúlástól, szomorúan nézzük őszről őszre a virágok, hamari hervadását, a levelek hullását, és szívünkben érezzük bizonyosságát: mulandók vagyunk magunk is, hamar hervadók. Amikor tehát a művész kezével képeket alkotunk, a gondolkodó agyával törvények után kutatunk, gondolatokat formulázunk, azért tesszük, hogy valamit mégis megmentsünk e roppant haláltáncból, valamit odaállíthassunk, ami maradandóbb, mint mi magunk.”

Bár mindkét férfi teljesen más utat járt be, ugyanoda jutnak el, így régi barátságuk töretlen. Idős és bölcs emberként mindketten teszik a dolgukat a világban, s kiderül, a tudomány és a művészet ugyanazt célozza meg mindkettőjük alakjában. Erre ők is rájönnek, s már nem az ellentéteket látják egymásban, hanem az egységet, amire mindketten egész életükben vágytak.

Végezetül érdemes felidéznünk, mit gondol Narziss a fent mondottakról:

„– Sokat tanulok tőled, Goldmund. Lassan megértem, mi is a művészet. Régebben a gondolkodással és a tudománnyal ha összevetettem, úgy tetszett, nem éppen komoly dolog. Valahogy így gondoltam. Ha már egyszer az ember szellem és anyag kétes keveréke, ha a szellem tárja föl előtte az örökkévalót, az anyag azonban lehúzza, és a mulandósághoz bilincseli, törekedjék, távolodva az érzelmektől, a szellemi felé, hogy életét magasztosabbá tegye, és értelmet adjon neki. Hangoztattam ugyan megszokásból a művészet nagyrabecsülését, de voltaképpen gőgös voltam, és lenéztem azt. Most látom először, milyen sokféle is a megismerés útja, és nem a szellemé az egyetlen, talán nem is a legjobb. No persze, ez az én utam, nem térek le róla. De látlak téged az ellenkező úton, az érzékek útján, látom, éppoly mélyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondolkodó.

– Felfogtad-e már – mondta Goldmund –, hogy miért nem értem meg a képzelet nélküli gondolkodást?

– Régen felfogtam már. A mi gondolkodásunk szüntelen absztrahálás, elfordulás az érzékitől, a tisztán szellemi világ felépítésének kísérlete. Te azonban a legállhatatlanabbat, a leghalandóbbat fogadod szívedbe, és a világ értelmét éppen a mulandóban hirdeted. Nem tágítasz attól, ami veszendő, átadod magad neki, és odaadásod által magasztossá válik, hasonlatossá az Örökkévalósághoz.”

Forrás: http://www.csapocsaba.hu/cikkek/kedvenc-konyveim----------/hermann-hesse--narziss-es-goldmund.html