Sütő Fanni: Az ősz tüzei

megosztotta: Porcelánszív





Parázs imádta az ősz illatát: a túlérett gyümölcsök haldokló édességét, a hulló levelek ropogós frissességét. A teraszon állt, mezítláb, a hűvös kő selymesen simult a talpa alá. A nap lassan bukott alá a hegyek takarásába, narancssárga ragyogásba vonva a tájat. Fényében a terasz alatt elterülő kert szinte lángra kapott, a kerek kavicsok fehéren izzottak a tekergő ösvényen, a koi pontyok tüzes nyílként hasították a tavacska vizét.
Az elválás tökéletes pillanata volt ez: a nap búcsút intett a világnak, átadva helyét a közelgő sötétségnek, a nyárutó melege is eltávozóban volt, és Parázs… A lány megrázta a fejét, még nem akart ezzel foglalkozni. Vörös kimonót viselt, amelyet óarany, hímzett levelekkel hintettek tele. A selyem szorosan ölelte kecses alakját, s a lány inkább tűnt egy festmény alakjának, mint igazi embernek.
Szomorú volt, mert úgy érezte szép életet épített fel itt magának, de fény derült a titkára, s békéjének törékeny percei meg voltak számlálva. Elmúlás szállingózott a levegőben, a halotti máglyák füstjével érkezett az esti szél hátán. Keserű íze volt, mint a mandulának és mennydörgő léptei, mint a katonák nehéz csizmáinak. A császár mágusai közel jártak, Parázs szinte érezte kapzsi fújtatásuk a tarkóján. Tudta jól, mi várna rá. Kalitkába zárnák, darabokra cincálnák, újra és újra felboncolnák, és mégsem értenék meg soha a lángot, ami a szívében lobog.
Fülsüketítő robajjal csapódott ki az ajtó, katonák és mágusok lepték el a teraszt. Mielőtt azonban túl közel érhettek volna, Parázs a földre dobta kimonóját. Egy pillanatban még a lány alabástrom fehér, meztelen bőre vakította el őket, a következőben a vörösen táncoló lángok.
Amikor a tűz elcsendesedett, a császár emberei még láthatták a távolban, ahogy az utolsó főnix a szabadsága felé repül.


a lány inkább tűnt egy festmény alakjának, mint igazi embernek


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése