Lir Morlan: Éj

megosztotta: Porcelánszív




Az alkony emlékeként a horizonton nyugvó utolsó fénypászmákat is meghódította végül a keletről érkező sötét – csillagfestett díszletfüggönye borult az új felvonás fölé.
Ideért az Éj.
Nem sietett, lassan lépett, maga előtt terelve a fényeket, előbb a világosabb árnyalatokat szorítva ki, majd a felhők bíborára szórt sötétezüst port – szürkébe hajlott innen lentről. Eltűnt lassan minden vörös, minden sárga és minden zöld, a mély tónusú kék is követte, feketévé érlelve önmagát.
És ahogy Ő közeledett, magával hozta az ezernyi csodát! Léptei nyomán elsimultak az egyenetlenségek, feketévé fakult minden létező, és az árnyak teljesen feloldódtak a valóságban. Érintése nyomán csillagok ezrei gyúltak, és halovány, elegáns, apró gyémántokként szórták kristályszín fényüket a világra. Rég nem hallott, ősi altató ritmusára pulzáltak a végtelen messzeségben.
Csillagpor hullott felleghajtója alól, és a könnyed szél keverte csillám szétterült a város fölött, megannyi álmot hintve szét.
Hisz az álmok ugyanabból az anyagból születnek, mint a csillagok. Forrva, izzón, magukban hordva a mindenséget szállnak alá, hogy az emberi lélek által keljenek életre. Teljesülve pedig – talán – visszatérjenek az Univerzumba.
Ő levette köpenyét, és szétszórta róla az új ígéret meséjét, hogy álomba szenderítse általa a világot.
Itt volt.
Ideért az Éj, és visszatérő barátként ölelte át a Létezést, újra egyesülve a Nyugalomban.


ideért az éj...


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése