B. Tomos Hajnal – Kivételes lélekszépülés
Épp a reggeli kávémat töltöttem ki kedvenc
majolika csészémbe, amikor csengettek az ajtón. Amikor kinyitottam, egy
gyönyörű fiatal nő állt előttem, földig érő ruhában, vagy legalábbis úgy tűnt,
hogy földig ér, mert csak az arcát meg a nyakát lehetett látni. Olyan volt,
mint egy tünemény s én hirtelen visszapillantottam a nyitott ajtón át a konyhába:
vajon tényleg befőztem a kávét és tényleg ott van az asztalon a kedvenc
majolika csészém, vagy még mindig alszom. De a hölgy nagyon is valós volt, sőt
meg is szólalt:
– Én vagyok a Szépség
– Hát azt látom – motyogtam, – de mi járatban
van nálunk?
– Most került sor Önre, hát eljöttem…
– No, hát ezzel jócskán elkésett – buggyant ki
belőlem a kacagás, mintha egy jó viccet hallottam volna.
De a szép hölgy komoly maradt sőt, mintha
megsértődött volna.
Hátat fordított s úgy haladt lefele a
lépcsőkön, mint akinek nincs lába, hanem csak lebeg pár centivel a fokok
fölött. Ekkor már bánni kezdtem a durvaságomat és valahogy marasztalni
szerettem volna:
– Hölgyem! Izé… Szépség! Ugye nem csak a testi
szépségre gondolt… mert azt mondják, van más is, ami így kívülről nem látszik...
– De igen, én csak a testi szépségért felelek,
de mondja csak, az ön lakásából áradozik ez a finom kávéillat?
– Igen, éppen most főztem… parancsol egy csészével?
– Hát azt nagyon megköszönném… egyébként
azt hiszem, most az egyszer tehetnék egy hangyányi kivételt. Elvégre… a lélek
is a test tartozéka.
"Én vagyok a Szépség" |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése