Sütő Fanni: Éjfél
A lány léptei ütemesen kopogtak az utcán,
mint a múló másodpercek. A házak diszkréten elfordították a szemüket, a
csillagok pedig a felhők sötét selymébe rejtették arcukat. Éjfél összehúzta
magán bánat-vörös köpenyét, és megszaporázta a lépteit a kastély irányába, ahol
a nővére, Príma, már biztos a kapuban türelmetlenkedve várta visszatértét.
Éjfélnek nem akaródzott hazamenni, a szíve üres harangként kongott a
mellkasában, és a szája sarkában egy bizonytalan csók emléke ült.
Az álarcosbálon találkozott a fiúval, akin
ezüstszürke mellény feszült, és akinek arcát sötétkék maszk fedte. Olyan
könnyedén fogta át a derekát keringő közben, mintha az ujjai csak kósza
gondolatok lennének, és amikor a forgásnál közelebb léptek egymáshoz, Éjfél
érezte a fiú ruhájából áradó nyári hajnal illatát. Már akkor sejtette, hogy
soha nem lehet több köztük egy zongoradallammal teli éjszakánál. A cselló sírt,
ahogy a kezük elszakadt egymástól, és a lány csak akkor vette észre, hogy a
táncpartnere kesztyűje a kezében maradt, amikor az már rég eltűnt a párok
forgatagában. Éjfél az arcához szorította a reménynél is foszlékonyabb anyagból
készült kiegészítőt, és kisietett a teremből. Amikor a lámpák rebegő bűvkörébe
ért, ráébredt, hogy a fiú a Reggel legidősebb fia, Pirkadat volt, akiről úgy
hírlett, fittyet hány a népük szigorú szabályára és rengeteg szívet tört már
össze. Talán Éjfélé is erre a sorsra fog jutni, de a lányt nem érdekelte a
jövő, csak a pár perc, amiben saját maga lehetett.
A macskakövek együttérzően doromboltak
körülötte, nővére pedig megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre tizenkettőt
ütött a toronyóra. Éjfél hazaért, és Príma elindulhatott élvezni azt a hatvan
percet, ami neki járt a napból, az álmokkal teli egy órát, amit a nap hátralevő
huszonhárom órájában gyászolhat majd.
"az álarcosbálon találkozott a fiúval..." |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése