Molnár Csaba: Jóslat

AZ ANYA

„Lányom, te a kapanyélhez fogsz feleségül menni!” – mondta az anyám. Nem hittem neki. Tulajdonképpen sosem hittem neki. 

* * * 

A városi gimnáziumban voltam harmadéves, amikor elért a szerelem. Tizenhét éves fejjel nem érdekelt a jövő, csak a jelen. Mutasson nekem valaki olyan tizenhét évest, akit foglalkoztat a jövő! A jelen érdekelt, meg Bandi. 

Bandi az egyik osztálytársnőm bátyja volt. Magas, jóképű, szőke, kékszemű, olyan mosollyal, amilyen James Dean-nek volt az „Óriás”-ban. Elvarázsolt engem, és rajtam kívül még minden lányt az osztályban. De ő engem választott! Csakis engem! Legalábbis akkor ezt hittem. 

Terhes lettem. Amikor apám megtudta, fogott egy nadrágszíjat, és véresre vert, amíg a fájdalomtól már csak vonyítani tudtam, mint egy kutya. 

„Kaparjanak csak ki! Neked főiskolára kell menned! Megértetted?!” – üvöltötte. Szüleim törekvése, hogy én legyek az első diplomás a családban, érthető volt. De mint mondtam, engem a jövő nem érdekelt, csak Bandi, na meg a vele való esküvő és az utána következő mézeshetek. Így hát tűrtem a fájdalmat, és biztos voltam benne, hogy a gyereket megszülöm, tűzön-vízen keresztül is. 

Nagyon szerettem a szüleimet, különösen apámat. Egyke voltam, minden szeretetet megkaptam, és viszonoztam is, a magam módján. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, eltávolodtunk egymástól apuval. Nem voltam az ő kicsi lánya többé! Azt hiszem, sosem tudott nekem megbocsátani. Haláláig benne maradt ez a tüske. Én pedig hurcoltam magammal a fájdalmat, mint valami mázsás követ. 

Nem volt nagy esküvő, amilyenről minden fiatal lány álmodozik. A mézeshetek sem úgy alakultak, ahogy én azt annak idején terveztem. Az esküvő utáni napon Bandi lelépett, és csak öt nap után tántorgott haza tökrészegen. A szüleimmel laktunk együtt egy nagy családi házban. Akkor még úgy gondoltam, hogy ez az együttélés tett rosszat a házasságomnak, de ma már tudom, hogy mindegy volt. Mindennaposak voltak a veszekedések köztem és a férjem között, köztünk és a szüleim között. Szép lassan pokollá vált mindannyiunk élete. 

Bandi úgy költözött oda, hogy egy utazótáskában hozta mindenét. A szüleim ruházták fel, vettek neki cipőket, ingeket, nadrágokat, télikabátot. Hát elég rossz szemmel nézték, hogy Bandi a fizetésnapok után egy hétre eltűnt, majd csaknem minden esetben részegen tért meg. Persze a fizetése nélkül… 

Apám mindenbe beletörődött, a háta meg szép lassan meggörnyedt, akkora terhet rakott rá nem kívánt terhességem és házasságom. A gyereket, persze, nem vetettem el. Arra gondoltam - és a szüleim is -, ha megszületik, Bandi is megváltozik, többet lesz otthon, a közös gyereknevelés elvonja majd csavargásaitól. Mekkorát tévedtem! 

* * * 

forrás

A nyolcadik hónapban járhattam (persze a gimnáziumot abbahagytam, a mai napig sincs meg az érettségim), amikor elhatároztam, hogy elmegyek egy jósnőhöz. Ne nevessenek ki, igenis hittem benne! 

A város szélén (az utca jobb oldalán ott díszelgett a „település vége” tábla) lakott egy nő, aki könyvelő volt egy vállalatnál, de mindenki tudta róla, hogy jóslással is foglalkozik. Két hónapot vártam egy időpontra, de úgy gondoltam, megéri. 

Lilla egy kacsalábon forgó házban élt. Gondozott előkert, három szint a tetőtérrel, dupla garázs, a kocsifelhajtón két autó is állt. A jósnő egy extrán berendezett helyiségben fogadott. Értékes képek a falakon, kényelmes kanapé, súlyos függönyök, rusztikus bútorok mindenütt, és mindezek éles kontrasztjaként a szoba közepén egy puritán asztalka két székkel. 

Lilla (akivel azelőtt még sosem találkoztam) úgy nézett ki, mint egy filmsztár: divatos szoknya, melleket kivillantó felső, körömcipő, szőke, hosszú haj, hibátlan, csillogó fogsor, manikűrözött körmök. Lehetett vagy harmincöt talán. Láthatta zavarom (az emberfiának azért egészen más elképzelései vannak a jósnőkről és lakásukról), mert elém sietett, és megsimogatta a hasam. 

„Fiú lesz!” 

Ezt tényként közölte, ellentmondást nem tűrő hangon. Fennakadtak a szemeim. Persze, én is tudtam már, hogy fiam lesz. Tudtam már, úgy négy hónapja. 

„Látom, mást vártál” – a tegeződés természetes volt számára. „Üveggömb, fekete macska…” 

Még mindig nehezen szólaltam meg: „Hát valahogy úgy…”. 

„Sokat fizetsz, ne húzzuk az időt!” – ültetett le a kis asztalkához. Ő szemben foglalt helyet. 

„Tedd a kezeidet az asztalra, tenyérrel lefelé!” Meglepődtem (tenyérjóslást vagy kártyát vártam), de engedelmeskedtem. 

„Nézz a szemembe, és próbálj meg nem pislogni!” Ez nehezen ment, de amikor már a könnyeim kicsordultak volna, elveszítettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, a kanapén feküdtem. 

„Oké! Kész vagyunk. Sokat tudok már a jövődről. A kérdés az, hogy te akarod-e hallani?” 

„Ennyi volt?” – kérdeztem megilletődve. 

„Én a szemekből olvasok. Fél óra elég.” 

„Fél óra…?” 

„Igazán hallani akarod a jövőd?” 

„Persze… Azért jöttem…” 

„Nem. Te azért jöttél, hogy megnyugtassalak: problémamentes szülésed lesz, egészséges kisfiad, a férjed visszatalál hozzád, apáddal rendeződik a kapcsolatod, hátralévő életed boldog lesz.” 

„Tényleg ezért jöttem”- ismertem be. 

„A jövő azonban nem ezt tartogatja számodra…” 

„Hallani akarom!” 

„Tudom, hogy hallani akarod, de nem fogsz hinni nekem.” 

„Hallani akarom!” 

(„Rendben!”) 

* * * 

Nem hittem el. Hát persze, hogy nem hittem el. 

* * * 

Júliusban megszületett a kisfiam. Az apja után András lett a neve. 

(„Megszületik a kisfiad, …”) 

* * * 

Bandi két év múlva elhagyott. Egy másik nőtől is született gyereke. Őt választotta. Amikor elköltözött, négy telepakolt bőröndöt vitt magával. Apám csak ennyit mondott: „Mi megmondtuk! Tönkre fogod tenni az életed!” 

Heteken keresztül, minden délelőtt, délután és éjszaka sírtam. Én nem is gondoltam volna, hogy egy ember ennyit bír sírni. Hat kilót fogytam, és nyugtatókon éltem. Bármilyen alak volt is Bandi, nagyon szerettem. Nem akartam elengedni. Nem akartam elválni. Mindent lenyeltem volna: az ivást, a nőügyeit, a hülye haverjait. Megbocsátottam volna neki, csak maradjon mellettem és a fia mellett. Apám ezt mondta: „Aki el akar menni, azt el kell engedni!” 

A válás utáni első év végén elmentem dolgozni. A városi gyógyszertári központban lettem pénztáros (persze protekcióval, mert a gimnáziumot nem fejeztem be). Kisírtam magam, új életet akartam kezdeni. A családi béke helyreállt, a szüleimmel együtt neveltük Andrist. És akkor jött Sándor… 

(…de a férjed el fog hagyni benneteket.”) 

* * * 

Nem szerettem olyan lobogó szerelemmel, mint Bandit, de hozzámentem feleségül. Apám ezt életem második nagy tévedésének könyvelte el. 

Sándor az egyik kolléganőmnek volt a távolabbi rokona, és egy céges rendezvényt követő házibuliban ismerkedtünk össze. Sándor kopaszodott, egy picit alacsonyabb volt, mint én, rendetlenül öltözködött, de az ő mosolya is csodálatos volt. Intellektusa levett a lábamról. Annak ellenére, hogy egy pici faluban élt városunktól elég messze, többet tudott a világról, az emberekről, a napi eseményekről, egyáltalán mindenről, mint azok a városlakók, akiket eddig megismertem. 

Járni kezdtünk. A második hónap után bemutattam a fiamnak. A negyedik hónap végére Andris már apának kezdte szólítani Sándort. Egy év után Sándorhoz mentem feleségül. És másfél év után elhagytam a fiamat… 

(„Másodszor is férjhez mész, …”) 

* * * 

Az esküvő előtt anyám elment Sándor falujába, hogy megismerje leendő férjem szüleit. Apám nem kísérte el. Körülnézett a nagy házban, az óriási kertben, a falu határában elterülő szőlősben, majd hazautazott. 

„Lányom, te a kapanyélhez fogsz feleségül menni!” – mondta az anyám. 

„A fiad itt marad velünk! Nem engedem oda veletek! Mi neveljük tovább!” – mondta az apám. „Ha látni akarod, hazajössz, vagy egyikünk elkíséri a faluba hozzátok!” Nem tudtam vitatkozni. Már fáradt voltam hozzá. Talán Andrisnak is jobb lesz így… 

* * * 

Sándor szülei épphogy csak megtűrtek. A kutyának nagyobb becsülete volt a háznál, mint nekem. Életemben nem dolgoztam még annyit, de az ebédet és a vacsorát úgy lökték elém. Sándor főiskolát végzett, intelligens ember volt, de a szülei csak végtelenül egyszerű parasztok. Utáltak engem, és ezt sosem rejtették véka alá. Sándor harmincnégy éves volt, túl egy váláson, én pedig az elkényeztetett huszonkét éves városi lány, szintén túl egy váláson. Sándornak is volt egy gyereke, egy kislány. Amikor a felesége egyéves házasság után (amelyben egy veszekedés, egy hangos szó sem volt köztük) váratlanul összepakolt, és a kislánnyal együtt visszaköltözött a fővárosba az anyjához, Sándor hallani sem akart róluk többet. Nem értette a válást, de nem is akarta megérteni. 

Sándor szülei imádták az első feleségét. Engem meg utáltak a végtelenségig. 

Férjem erdőmérnök volt, egy közeli erdőgazdaságba járt naponta dolgozni. Én a falu egyetlen szállójában lettem recepciós. Amikor hazaértem, már várt a kerti munka. A derekam majd’ szétszakadt. Esténként úgy ájultam be az ágyba. Ha tehettem, mindig hazautaztam hétvégeken, hogy minél többet lehessek a fiammal és a szüleimmel, de főleg azért, hogy elmenekülhessek az öregek, meg a kerti munka elől. 

„Ne panaszkodj!” – mondta ilyenkor az apám. „Te választottad!” 

Fél év után elhagytam Sándort. Megváltam a parasztháztól, a kerttől, a szőlőstől, a falusi létformától, az állandó gyűlölködéstől, a kapanyéltől. Egyik nap összecsomagoltam, és mielőtt Sándor hazaért volna elindultam otthonról. Tulajdonképpen sajnáltam a férjemet. Nem ő tehetett róla, de már a második felesége hagyta faképnél teljesen váratlanul. 

Új életet akartam kezdeni! Mindentől és mindenkitől távol. Senki sem tudta, hogy hová megyek. Még a kisfiam sem… 

(„… de ez a házasságod sem fog működni. Aztán el fogod hagyni a családodat, a szüleidet, meg a fiadat. Új életet kezdesz, és majdnem sikerül.”) 

A FIÚ 

„Mi duplán felelősek vagyunk érted” – mondogatta mindig a nagyanyám. „Anyád felé is felelősséggel tartozunk.” 

* * * 

Kétéves már elmúltam, amikor apám eltűnt az életemből, és nem voltam még öt, amikor anyám is. 

Apámra egyáltalán nem emlékszem, anyámra is csak halványan. Nekem a nagyanyám volt az anyám, a nagyapám pedig az apám. Amikor már idősebb lettem, elmondták, amit feltétlenül tudnom kellett ahhoz, hogy édesapámat megutáljam, és állandó vágyat érezzek anyám megkereséséhez. Nagyszüleim szerint apám egy szarházi ember volt, akit ők a koszból vakartak ki, ruháztak, etettek, mert arra képtelen volt, hogy a családját eltartsa. Teherbe ejtette anyámat, amikor még gimnazista volt, tönkretette a jövőjét, beleült a jólétbe, de a fizetését az első héten már eltapsolta piára, meg kurvákra. 

Nevelőapámról is voltak halvány emlékeim: emlékszem, hogy volt egy bácsi, akit apunak szólítottam. 

Nagyszüleim nem tudták megemészteni anyám eltűnését, de egy idő után beletörődtek, Úgy hitték, hogy valahol (akár idehaza, akár külföldön) megtalálta a lelki békéjét és boldogságát. Ezt kellett hinniük, csak így élhettünk tovább. A bátorságát elismerték. Valóban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy hátrahagyja a múltját, eddigi szétszaggatott életét, meg a fiát. 

Nem ítéltem el anyámat. Minél idősebb lettem, annál kevésbé. A vágy örökké élt bennem a keresésére. Apámat nem akartam keresni, legkevésbé megtalálni. Erről nagyszüleim történetei megfelelően gondoskodtak. 

Mivel lányukat elveszítették, nagyszüleim minden szeretetét én kaptam, de az örökös gondoskodás és féltés egyre terhesebb lett. 

„Te csak tanulj, fiam!” – mondogatta nagyapám. „Te leszel az első diplomás a családban!” Semmit nem kellett otthon tennem, csak tanulni. Az iskolából hazajöttem, be a szobámba, és neki a házi feladatnak. Semmi sport, szakkör, iskola utáni összejövetel a barátokkal. „Ezekből sosem fogsz megélni!” – ezt nagyanyám hajtogatta gyakorta. 

Kiváló tanuló voltam mindig, de ez volt az elvárási szint is. Ha ötösöket vittem haza, az volt a természetes, hiszen nekem „csak” tanulnom kellett. A négyes jegyekért már megróttak, a hármasoknál már állt a bál. Nagyapám velem együtt tanulta újra a történelmet, a földrajzot, a kémiát. Napról-napra kikérdezte tőlem a leckét (még középiskolás koromban is), és ha nem tudtam jól, visszadobta a könyvet, hogy addig tanuljam, amíg álmomból felébresztve nem fújom. 

Az általános iskolát gyűlöltem. Mivel nagyszüleim állandóan tömtek, kövér voltam, ráadásul stréber. Az osztálytársaim csúfoltak, kiközösítettek. 

Az általános iskola után nem gimnáziumba mentem (bár továbbtanulásom nem volt kétséges), hanem szakközépiskolába. 

„Csak az érettségivel semmire sem mész, a gimnázium nem ad szakmát!” – mondta nagyanyám. 

„De én úgyis egyetemre megyek, mama!” 

„És ha nem vesznek fel?” 

„Most viccelsz, ugye?” 

A középiskolát imádtam. Elég messze laktunk a sulitól, és mivel nem volt buszjárat, az utat gyalog tettem meg minden nap oda-vissza. Már az első évben lefogytam. Kemény munkával kicsikartam, hogy a tanulás mellett iskola után eljárhassak ide-oda. Természetesen a középiskolában ugyancsak kiváló tanuló voltam, de itt már népszerű srác is. Új felhők gyülekeztek hát a nagyszüleimmel való békés együttélés egén: a lányok. 

„Manapság egy fiúgyereket jobban kell félteni, mint egy lányt!” – mondta nagyanyám. 

„Ezt meg hogy értsem?” 

„Felcsináltatja magát, aztán el kell venned feleségül! Lőttek a jövődnek!” 

„Jézusom, mama…” 

Ismét jöttek a korlátozások, de most már keményen lázadtam ellenük. Nagyon vártam már az érettségit és az egyetemet. Vágytam a szabadságra és a függetlenségre. 

* * * 

Simán felvettek az egyetemre: sem az érettségim, sem a felvételim nem volt izzadságszagú. 

A szüzességemet az érettségi bankett után a matektanárnőm vette el. Felejthetetlen élmény volt. 

Ezután csak az idősebb nők érdekeltek. 

* * * 

Az egyetem másik városban volt, nem is túl közel lakhelyemhez, így kollégista lettem. Az egyetem első éve elég laza volt, így elérkezettnek láttam az időt, hogy megkeressem az anyámat. A nagyszüleimtől kaptam egy használt autót a ballagásomra, így szabadon mehettem erre-arra. A keresést a faluban kezdtem, ahol anyám Sándorral fél évig házasságban élt. 

Sándor szülei már nem éltek, de ő még mindig ott lakott. 

Becsengettem, kijött, bemutatkoztam. A nevem semmit sem mondott neki, mivel középiskola utolsó évében (nagyszüleim heves tiltakozása ellenére) megváltoztattam. Olyan nevet választottam, ami senkihez sem köt, sem apámhoz, sem anyámhoz, sem a nagyszüleimhez. 

Mikor leesett neki, ki áll vele szemben, becsapta az ajtót. 

Beültem az autómba, és meglehetősen dühösen, hogy kétszáz kilométert autóztam hiába, visszaindultam a kollégiumba. 

A falu határában pedig halálra gázoltam egy részeg biciklistát… 

* * * 

Otthagytam a holttestet… 

Az eset után fél évig rettegtem, rémálmaim voltak, és folyamatosan furdalt a lelkiismeret. 

De nem találtak meg. És én szép lassan kezdtem elfelejteni, hogy megöltem egy embert. 

* * * 

Harmadéves voltam, amikor megismertem Gabit. 

A kollégiumban együtt laktam egy madagaszkári sráccal. Odin már hét éve járta az egyetem négy évét, és esze ágában sem volt visszatérni hazájába. Piszok jól érezte magát nálunk. Magyarul nagyon rosszul beszélt, de káromkodni kiválóan megtanult. Egyik nap ujjongva jött be a szobánkba: 

„Én megismerkedni két bomba nő, bázsmeg…” 

„Hogyan, Odin?” 

„Ők ülnek asztalnál az …utca, a …terasz, én meg mondok: este fászá buli jöhet?” 

„És?” 

„Telefonszám itt!” – nyújtotta át a cédulát. 

Felhívtam a lányokat, és este találkoztunk velük egy bárban. Gabi rögtön megtetszett. Gyönyörű volt: vörös haj, karcsú test, nagy mellek, kevés smink, bájos mosoly. Úgy harmincnak nézett ki. Azt mondta, nagyon emlékeztetem egy régi szerelmére. Még aznap éjszaka lefeküdtünk egymással. Szerelmes lettem, bezsongtam, mint még soha. 

Két hónap után elhagytam a kollégiumot, és hozzá költöztem… 

* * * 

A nagyanyámtól hallottam, hogy a város szélén él egy nő, aki jóslással is foglalkozik. Csak úgy, buliból kértem egy időpontot. Három hónapot vártam, mire fogadott. Elkerekedtek a szemeim, amikor megláttam, hol lakik, és hogy néz ki. Ötven fölött járt már, de istenien festett. Leültetett egy egyszerű kis asztalhoz. 

„Anyád is járt nálam, amikor te még a hasában voltál” – mondta. 

„Tényleg?” – lepődtem meg. 

„Nem hitte el, amit mondtam neki a jövőjéről…” 

„Mit mondott neki?” 

„Hogy el fogja hagyni a férje, hogy másodszor is férjhez fog menni, de az a házassága sem fog sikerülni, és végül elhagyja a férjét, a szüleit és a családját.” 

„Hát ez így is történt…” 

„Ezt a részét még elhitte, de a folytatást már eléggé nehezére esett megemészteni.” 

„Volt folytatás is?” – kérdeztem. 

„Nézz a szemembe, és próbálj meg nem pislogni!” – határozott hangját még most is hallom. Erőlködtem, aztán minden elsötétült előttem. 

„Rendben, Andris! Mindent tudok rólad!” – Lilla hangja térített magamhoz. Egy kanapén feküdtem. Lassan próbáltam felkecmeregni. 

„Nem válaszolt az előbb. Mit mondott még el anyámnak?” 

„Nem szívesen beszélek róla, de végül is jogod van tudni, mivel a te múltadat és jelenedet is érinti. 

„Múltamat?” 

„Tudom, hogy három évvel ezelőtt egy távoli falu határában elütöttél egy részeg embert. Abban a faluban élt anyád egy rövid ideig a második férjével, és annak szüleivel. De a te édesapád is ott telepedett le, jóval azután, hogy anyád elhagyta a falut. Sajnos, Bandi nem változott, alkoholista maradt. A falu egyik kocsmája, a „Kiscsiga” volt a törzshelye. Aznap este is onnan próbált meg hazakerekezni. Akit te halálra gázoltál akkor, az édesapád volt.” 

Ha nem a kanapén ülök, összeesek. Teljesen összezavarodtam. Nem éreztem a végtagjaimat, levegőre volt szükségem. 

„Hol… Hol találom az anyámat?” 

„Már megtaláltad. Most vele élsz…” 

(„De kísérteni fog a múltad. A fiad megöli az édesapját, és beléd szeret. Bűnös kapcsolatban fogtok élni, ...”) 

* * * 

Hogy mondjam meg neki? Ezen gondolkodtam, miközben őrült tempóban hajtottam hazafelé. Elmondjam-e neki egyáltalán? Hihetek-e a jóslatban? 

Ömlött az eső, az ablaktörlők folyamatosan a legnagyobb sebességgel dolgoztak. Ő is nevet változtatott… Azt hittem, hogy csak harminc éves… Aztán majdnem negyven! Ezért mondta hát mindig, hogy egy nagy szerelmére emlékeztetem… Jó ég, mit tettem! Mit tettünk! 

Amikor hazaértem, láttam, hogy Gabi (még mindig nehezemre esett úgy gondolni rá, mint az anyámra) abban a fiókban keresgélt, ahol az irataimat tartottam. Rosszat sejtve léptem a nappaliba. Gabi a kötelet a plafon csillártartó kampójára hurkolta. Már régóta halott volt. A padlón ott hevert a névváltoztatási kérelmem másolata… 

(…és végül öngyilkos leszel.”)