Czap Ferenc: Fuss a ködbe

megosztotta: árnyakhangja





Egy ismeretlen helyen vagyok. A lassan leszálló köd mindent eltakar. A talpam érzi az oly biztosnak hitt talaj minden egyes részét, mely sáros csúszós és hideg. Fáj. A tüdőm nehezen szívja magába a hideg levegőt. A magas lámpák fényei küszködve vágják át magukat a ködön, homályosabbá válik így minden, még az elmém is.

Az egyik ismeretlenből a másikba érkezem. Úgy menekültem el előle, hogy csak az ujjlenyomatomat hagytam ott. Azt is egy párás ablakon és egy kés nyelén.

A hajnali órák kiismerhetetlensége rémisztően hat rám. Haza akarok menni, de egész egyszerűen nem találom a helyes utat. Bármerre indulok, mindig akadályba ütközök. Fehér, puha, láthatatlan akadályba. Elmém össze van zavarodva, forog körülöttem a világ, az egyre sötétebb és ridegebb világ. Ha nem érek haza, minden bizonnyal meg fognak találni. Szerencsém, hogy senki sem látott meg, amikor… Hirtelen nem is tudtam, hogy mit tettem valójában. Biztosan én voltam? A hideg futott végig rajtam, legjobban a talpamban éreztem, mintha nem lenne rajtam cipő. Lenéztem, de nem láttam a lábamat. Homályos volt minden, biztosan a köd miatt, ami nem akart elmúlni.

Hirtelen hatalmas ütközést éreztem a vállamban, valami nekem jött. Fájdalom hasított belém és majdnem elestem. Rongybabaként zuhantam félre, de valaki megfogott. Amikor rám nézett, hatalmasat sikított, majd elrohant.

Nem tudom, mi lehet velem, de ez nem jó jel. A vállam kegyetlenül fájt, azt hiszem, pár centivel lejjebb van a kelleténél. Legszívesebben üvöltenék, de nem tehetem. Már így is nagy a baj, nem lett volna szabad, hogy meglássanak. Bármennyire is erőltetem agyamat, egyszerűen nem tudom, hogy hol vagyok. A sötétben tapogatózom. Semmilyen ismerős dolgot nem látok, habár a köd még mindig az utamban áll. A fájdalom arra késztet, hogy álljak meg és pihenjek. A testem legyőzött: összeestem ott ahol voltam: az ismeretlenben.

Az áldozat rettegéssel megtelt tekintetére riadtam fel, amint mélyen a szemembe néz, és nem könyörög, hanem átkoz. Álom volt. Valami olyasmit mondhatott, hogy visszajön értem és visszakapom mindazt, amit adtam neki. Ez a tekintet fog az őrületbe kergetni. A szemeim lassan nyíltak, még mindig homályos volt minden. Biztos voltam benne, hogy nem egyedül kerültem ide. Hirtelen minden ismerős lett: otthon vagyok. Ez még jobban megrémített, mert akkor egy ismerős hozott haza, ez pedig azt jelentette, hogy magyarázkodnom kell. Egyelőre senkit sem láttam, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A vállamba még mindig hasított a fájdalom, most már be is volt dagadva, azonnal tudtam, hogy vissza kell rakni a helyére.

– Mit tettél? – kérdezte valaki. Hangja ismerős volt. A férfi a sötéttel takarózott, nem mutatta magát. Nem tudtam mit feleljek, zsákutcába kerültem. Sok minden kiesett.

– Ki vagy? – kérdeztem vissza. Az alak előrébb lépett, de arcát még mindig nem lehetett látni. Az nem számít, hogy ki vagyok. Végig a nyomodban voltam. Tudom, mit tettél.

Megrémültem. A gyilkosságra emlékszem, a többire nem. Vajon mennyit tudhat az idegen? Van bizonyítéka ellenem?

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Azonnal orvosra van szükségem – mondtam, és bíztam benne, hogy elhiszi a hazugságomat.

– Megöltél egy nőt. Egy késsel. Az ujjlenyomatodat is otthagytad. A helyszínen is és a gyilkos fegyveren is.

Tényleg mindent tud.

– Mit akar tőlem?

– Az igazságot.

– Az igazság nagyon sokba kerül - feleltem.

– Rendben. Szóljon, ha meggondolta magát. Ezzel az ismeretlen fogta magát és elment.

forrás

  
Nem értettem az egészet, de abban biztos voltam, hogy ez nem ennyire egyszerű. Néhány perc múlva felálltam, majd körbejártam a lakást. Nem volt itt. A helyzet akkor is gyanús volt. A fájdalom újra a vállamba hasított, újra eszembe juttatva, hogy orvoshoz kell mennem, nem várhatok tovább.

Fél óra múlva készen álltam az indulásra. Az ajtó viszont zárva volt. Bezártak, ez volt az első gondolatom, amitől megrémültem. Ez volt a csel. Csapdába csaltak. Szóljon, ha meggondolta magát. A rohadék. A fájdalom újra feltámadt vállamban, ettől még idegesebb lettem. A rohadék. Csak ennyire voltam képes. Mit csináljak? Üvöltöttem. A fájdalomtól és a kétségbeeséstől egyszerre, aztán megint üvöltöttem, majd belerúgtam az ajtóba, amitől hátra estem. A fájdalom ezerszer erősebb lett az esés következtében. Sírtam, aztán könyörögni kezdtem, hogy engedjen már ki valaki. Szólok, tessék, itt vagyok, mindent elmondok, amit hallani akarsz, csak engedj ki!

De valójában nem emlékeztem semmire. Már abban sem voltam biztos, aminek valóságáról eddig meg voltam győződve. Próbáltam gondolkozni, de nem ment. Vissza kell mennem a helyszínre. Meg kell kérnem az idegent, hogy segítsen. A párás ablak, az ujjlenyomat és a kés is egyre homályosabb. Ki kell találnom valamit, amivel előcsalhatom az ismeretlen embert.

A fájdalomtól nem tudok gondolkozni. Kezdek elveszíteni mindent, ami a józan gondolkodáshoz szükséges. Nem tudok logikus következtetéseket levonni, a helyzet értékelhetetlenné vált számomra. Megőrültem. Talán ezt már mondta nekem valaki.

Ekkor, mintha meghallotta volna kétségbeesésemet, újra megjelent a lakásomban. Most inkább megnyugtatott, mint megrémített. Ő volt az utolsó reményem.

– Jól hallottam, hogy engem hívott? - kérdezte.

– Ki kell engednie. Orvosra van szükségem – könyörögtem. Az alak mosolygott.

– Tudom. Segítek magának, mondtam már, de cserébe…

– Nem tudom az igazságot! – kiabáltam. – Nem emlékszem semmire. De bármit elmondok, amit hallani akar.

– Nekem csak az igazság kell. Más nem érdekel. Szóljon, ha meggondolta magát. Aztán újra elment.

Most már nem volt erőm üvölteni, megfogtam a vállam, majd egy szakszerűnek egyáltalán nem nevezhető mozdulattal megpróbáltam visszarakni a helyére. Hogy sikerült-e, azt nem tudom, mert azonnal elájultam.

Kopogásra ébredtem. A kopogásból pedig hamarosan dörömbölés lett. Valaki meg akar menteni, ki akar szabadítani, kapok észbe, majd azonnal az ajtóhoz rohanok. Itt vagyok, itt vagyok, kiabálom, de mintha nem hallanának, pedig tudom, hallom és érzem, hogy valaki itt van. Semmi válasz. Tovább kiabálok, aztán mintha hallanék valamit.

– Töröld le… - suttogja valaki. Nem értek semmit, kiráz a hideg. Töröld le az ablakot a szobában. Ekkor belém villan a felismerés. A bizonyíték, amit az ablakon hagytam, el kell tüntetnem.

– Nem tudok kimenni –suttogom a semmibe.

– Tudom – feleli az ismeretlen megmentő.

– Ki vagy? – kérdezem, aztán egy hangos puffanást hallok. A hang egyre távolodik. Valaki leesett a lépcsőn. Nem. Valakit lelöktek a lépcsőn. Megdermedek, mozdulni sem tudok. Beszaladok a szobába, magamra zárom az ajtót. Tisztán hallom, hogy bejön. Hosszú percekig csend. Az ablak alatt kuporgok.

– Ez az igazság? – kérdezi Ő. – Hogy megpróbálsz elmenekülni? Segítséget hívsz?

– Én nem… és ekkor magam mellé nézek. Majdnem elájulok, mert mellettem a kés. A véres kés, ami kiáll egy testből. Hogy nem vettem észre? Hirtelen felállok, a vállam mintha soha nem fájt volna. Ki kell jutnom. Az ablakon. Amikor rá nézek, párás, és öt darab ujjlenyomat húzódik lefelé. Ez nem lehet, mondom ki hangosan. Engem át akartak verni. Rám akarták kenni a gyilkosságot. Kirontok az ajtón, futok, menekülök. Nem foglalkozom a bejárati ajtóval sem, lábammal rúgom ki, azonnal engedelmeskedik. Lenézek a lépcsőn, nincs ott senki, pedig tisztán hallottam. Hirtelen visszafordulok az ajtó felé, ott sem látom Őt. Dobogást hallok lentről. Jönnek. Vissza kell mennem. El kell bújnom újra.

– A sarokban van – mondja az egyik fehér köpenyes, amikor benéz a gumiszoba ablakán.


– Ezt meg hogyan csinálta? – kérdez a másik az ajtóra pillantva.

– Fogalmam sincs.

A sarokból figyelem őket. Egyre csak közelednek.

– Tudtam, hogy te is elárulsz. Hiába mondtad az ablakot. A késekkel mi lesz? A felügyelők értetlenül néztek rá.

– Hogy csináljuk? – kérdezte az ápoló a kollégájára pillantva.

– Csak a szokásos – feleli a másik mosolyogva, majd bezárja az ajtót.

Aztán csak egy üvöltés hallatszik. Nagyon halkan.


Korábban, amikor meglátogatott csak annyit kértem tőle, hogy halálra akarok rémülni. Ő azt állította, hogy olyat senki sem kívánhat – mert az őrültség -, de én határozottan állítottam igazamat, miszerint én igenis akarok.

– Miért? – kérdezte szinte már undorítóan, mintha nehezére esne a beszélgetés. Pedig nem én akartam, hogy találkozzunk, hanem Ők. Azt állították, hogy így talán jobb lesz nekem és hazamehetek. Ha a vasrácsok nem lettek volna közöttünk sokkal könnyebb dolgom lett volna.

– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig. Ilyenkor elképzeltem milyen lenne, ha kezem megnyúlna, elkapnám a nyakát, aztán megfojtanám, lassan, nagyon lassan. Talán könnyebb lenne, talán akkor megszűnne a fájdalom, az örökös suttogás a ködben.

– Nem akarok a ködbe menni – mondtam mindig. – Félek ott.

– De menned kell és ott kell találkoznunk. Azon a helyen kell megtenned azt, amit igazán akarsz. Hirtelen gondolkodóba estem, majd félve kimondtam:

– Ott kell, hogy megöljelek? – suttogtam mosolyogva, nehogy valaki meghallja, amit mondtam.

– Megtennéd? – kérdezte ugyanolyan halkan. Egyszerű kérdés volt mégsem tudtam azonnal válaszolni rá. Féltem, ha rossz választ adok, újból feljön valaki a lépcsőn és... Szemgolyóim gyorsan le-fel mozogtak, majd a jobb felső részen megálltak. Amikor máj fájni kezdtek szemeim – nem is pislogtam -, mélyen a szemébe néztem:

– Menjünk. Megteszem.


Újra kint voltam. Ugyanaz minden, szinte tökéletesen lemásolva. Lihegtem a kimerültségtől, végig futottam. Nem látom sehol őt. Remélem, nem vert át. Csak álltam ott néhány percig, aztán lassan világosodni kezdett. A köd lassan felszállt és ezzel mintha elmém is kitisztult volna. Aztán megjelent. Teste apránként kezdett kirajzolódni előttem. Már majdnem elfelejtettem tervemet, amikor hirtelen mindent beugrott: hogyan fogjuk megölni őt. Igen, van egy társam, akire mindig számíthatok. Ezt senki sem tudja, és senki nem ismeri őt. Még ők sem.


Lassan elindultam felé. Mosolygott rám, nem látszott rajta félelem. Éreztem, elméje elmémbe kapaszkodik, mintha egyek lennénk. Magabiztosnak éreztem magam. Egy pár méterre megálltam előtte. Szinte éreztem leheletét, szívének dobbanását, mintha az enyémmel együtt dobogna. Arca homályosodni kezdett, a köd kezdett újra leszállni közénk. Ekkor az én jó barátom, pontosan, ahogyan megbeszéltük és oly régóta elterveztük a háta mögül csapott le rá. Az ütéstől térdre rogyott, feje hátracsuklott és a köd szállt ki szájából. Rémisztően gyönyörű volt. Ugyanebben a pillanatban eltűnt belőlem valami, amit nem tudok megmagyarázni. Kevesebb lettem valamivel. De mivel? Kérdeztem magamtól és tőle is. Választ nem kaptam. Aztán a társammal egymásra néztünk, szinte egyszerre mondtuk: újra ketten vagyunk...

Majd ő arccal a földre esett. Akkorát puffant, hogy megfájdult a fejem, aztán hallani kezdtem őket. Vagyis a dobogásukat a lépcsőn. Újra itt vannak. El akarnak vinni. A vállam fájni kezdett.

– Rejtsd el – mondtam boldogan.

– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig.


Hiába kutatok emlékeim között, nem találok semmit, ami önmagamra emlékeztetne. Arra az önmagamra, aki élni akart. Csak egy labirintus bejáratát látom, ahová egyedül megyek be és csak a bizonytalanság vár.

Így nem jó, nem akarok itt lenni. Tudtam, hogy mindent elrontottam azzal, hogy bevettem még valakit a tervem végrehajtásához. Tudtam, hogy nem kellett volna. Szándékosan csak neki szóltam, nem pedig mindenkinek. Ilyen vagyok.


A ködbe – ami eltakarja az ismerőst –, beleszaladni őrültség. A legnagyobb ostobaság, amit ember megtehet. De én mégis megtettem.

Most itt lógok kikötözve, a jobb vállam a derekamnál lóg, a szám bekötve. Velem szemben egy hatalmas tükör, körülöttem orvosok. Azt hiszik nem hallom őket, de mindent tisztán értek: azt akarják, hogy keressek meg valakit, aki a fejemben van és öljem meg. Újra. De ez ostobaság, tudom, hiszen az én jó barátom elrejtette kérésemre őt az erdőbe. Mondtam neki, hogy semmi esetre se mondja meg nekik, hogy hol van. Bármi történjék is.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése