Tavaszi séták

megosztotta: Porcelánszív



Lassan, de biztosan érkezik a tavasz, a természet ébredése az ember hangulatát sem hagyja érintetlenül. A következő kortárs versekből a kikelet elevenedik meg.





Barna Júlia
hatvanadik tavasz


optimistán
bizalmatlanságom a napba olvad meggyőzöm magam
a tavasz még nekem is tud újat mondani
a föld misztikus másállapotából
most születő jövő csukott arcába nézek
a magok új és új végtelent csíráznak
szárnyat emelnek a levelek –  minden repülne –
mint meggyfa-menyasszonyok fátyla a szélben
a kezdődő csodák közt szédülten keringek
mintha az élet befizetne
az évszak-körhintán még egy utolsó menetre
kételyeim rejtőznek mint a könnyes szemek
oxigént vedel a vér
ér-háló-tüze határtalan vágyaim lobogja
– a lehetetlennél több lehetőt!
egy élet helyett kettőt! –
mintha rátalálnék a mindent nyitó kulcsra
a tavaszban otthonosan berendezkedem
el akarom hinni
hogy a tél nem bír majd velem




Cs. Nagy László
Tavaszkiáltó


Nem búj' a szél a fák között,
már nap pirong' a rét fölött,
fény-csipke leng az ágakon,
kék mögé bújt az ég-korom,

ebegnek pajkos illatok,
a harmat néha felragyog,
rügyek csilinge' szép dala
zenél, mint zengő orgona,

levél tolakszik, lengedez,
az ágra zöld ruhát szegez,
fészkek mélyén a némaság
dalokkal fényes égre hág,

fűszál hegyén egy kis bogár
szárnyát próbálja, szállna már,
és csókra nyíló szirmokon
a tavasz fürgén átoson.






Vasas Marianna
Tavasz-esszencia


Cívódik a tél a távoli nyárral.
Hő-híd lesz majd, mi összeköti őket.
Ha találkoznak, a tavasz felszárnyal –
a tavasz főnixmadárként ér földet.

Csak az emlékező mag hallhatja
feszültségek titkos egységét.
…kis sziromba zárul ősi dala,
akkor is cseng, ha már letépték.



Hajnal Éva
rózsaszirom hull

rózsaszirom hull
illat az este
illan a szellő
gyöngy a kezemre
gyöngy a kezedre

selymes a fény is
rózsa a lépte
szélölelése
szép derekára
karcsú nyakára
moccan a karja
lépked a lába

rózsaszirom hull
gyöngymosolyára






Szedő Tibor
Tavaszodik

Felszínre tör a kikelet,
pattanásos a fa ága.
Kérges erdő-ablakkeret,
kileng a természet-inga.

Színözön ömlik a rétre,
üde tavasz lágyan dalol.
Harmat ül a farönk-székre,
csend az égre mosolyt karcol.

Fűben matató napsugár,
arany fény táncol a mezőn.
Szélben hajlongó virágszár,
nyugalom a hajnal-kendőn.

Szüntelenül tavaszodik,
égvásznon felhő hólyagja.
Izzadt táj nekivetkőzik,
csírázik a búza magja. 




Vincze Andrea Viktória
Barackvirág


Ma még csak sár a tavasz,
összeborult faágakon ugrál
bohókásan a déli fény,
– bájos barackvirág,
mint leendő vigasz,
mosolyog rám a tölgyfakéreg
érdesre csókolt felén.
Még elérem talán a lelkét,
de a csalfa széllel keringőzve
végtelen magasba repül,
– bár elül a sodródó,
délutáni tánc,
majd lehull a kis szirom,
mint lakat nélkül a lánc,
végül teste mégis
a sűrű sárba ér...
– rózsaszín álom volt a lét,
s most párát könnyez a halál
apró szirom-szemén,
lágyan a kezembe veszem,
talán egy könyvbe préselem,
s megőrzöm csalfán bíborló
szerelmes szirmait,
hisz mulandó léte már enyém…






Böröczki Mihály
Tavaszi Hószirom


Egy ébredező, mély lila csoda,
ahogy rügyet pattint az orgona,
és friss pamacsot simogat a fény
a zöldbe mártott fenyők ághegyén,
a meggyfa fehér blúzba öltözött,
friss százszorszép örül a fű között,
és úgy mereng az öreg almafa,
hogy törzse-ága egybehajlana,
kivirulnak a vén cseresznyefák,
szél borzolja az ág virág-haját,
és szétterülve leng a pázsiton,
mint tavaszi hó, a virágszirom,
a gyöngyvirágba most karol bele
kis ívbe hajló karcsú levele,
egy virtuóz kis cinege talán
a hívó hangért röppen át a fán,
az egész kert új zöld zenét akar,
s egy rigófüttyel szétterül a dal.




Nagy Ilona
Nincsen veszély…


Ha virágba borulnak a fák,
sétányra szórják szirmukat,
s mint illatukat az orgonák,
úgy hintik szét varázsukat,

s én olyan leszek, mint egy gyerek,
ki nem hitte, de létezett,
úgy lépek, Apu, ahogy veled,
s tudom, a kezed még vezet.

Bár akadnak néha bús napok,
s fáradt arcomon könny pereg,
de nem hagyom, és nem adhatom
a régi, boldog gyermeket,

mert magvait szórta sok imád,
és újjáéled a kövön,
a résekből bújó gyöngyvirág,
Anyu, ezt neked köszönöm.

Amikor úgy érzem, fáradok,
megcsodálom a kék eget,
s egy kopott dallamot hallgatok,
amit Nektek köszönhetek,

és mint kit sosem hasít a szél,
átcaplatok az életen,
ne féltsetek, hisz nincsen veszély,
egyszer én is megérkezem…




Lir Morlan
Tájképek


Áldott enyhet ígér a megnyúló árnyék,
Leheletkönnyűen közelgő fuvallat,
Mélyzöld tüzű levél moccanatlan áll még,
Oltalmazó fészek víg madárdalt hallat,
Suttogó fűzfaág nagy titkokról vallhat.

Temérdek gyermekét játszani engedi,
Álmot aranyporral fest a fellegekben,
Járt ösvények nyomát fátylával elfedi,
Rőt lombkoronáján fény táncol mind szebben,
Arany díszruhája nehéz fénnyel lebben.

Hólepte bálterem víg táncban gomolyog,
Uszálynak jéglepel hull alá a fákra,
Libbenő hókristály-keringő kavarog,
Lassan újabb pehely telepszik az ágra.
Ódon lélek lebben át a boldogságba.

Lágy madárdal ruhát öltenek most a fák,
Eleven fehérrel fest felhőt az égre,
Virágkoszorút kap mind a szűzi faág,
Égszínű tótükrön egy hullám kél éppen.
Lélek ébred újjá a remény színében.






Zajácz Edina
Ébredés


Apró ágacska végén hintázott,
a szél játszva ide-oda fújta,
teste langyos esőben mártózott,
miközben a napfényt vágyta újra.
Az első zöldellő levelecske,
előcsalta a korai tavasz,
vagy a kíváncsiság, hogy élhet-e
ott, ahol egyszer süt, aztán havaz.
Nyújtózkodva nézte a felhőket,
mintha előre érezte volna,
emelt fővel magasabbra nőhet,
mielőtt a föld felé hajolna.




Kovács Daniela
A hamu újra lobot vet


Még üres ugyan minden fecskefészek,
s a kegyetlen szél még durván rám rivall,
de ellenére vígan fütyörészek,
ajkamon éled egy fényünnepi dal.

A szél elnémul. Nem zörög, nem zihál.
Bár háttal állok neki, hallom, követ,
tetszhalottként ül a fák lábainál,
mint a némaságra kényszerült kövek.

És hirtelen az ég aranylángot ont,
édes enyhülést és gyémántport havaz,
s a nyír derekán, hol eddig hólé folyt,
tüzet rak az árnynak újra a tavasz.




Lelkes Miklós
Tavasz jön...


Tavasz jön, madárhangok
fénylenek a havon,
de nekem nem tavasz kell,
csak álomtavaszom,

nem kis kerteknek osztott
arany dal-tulipán,
csak az a végtelen kert:
tavasz-álomhazám.

Az a boldog fehérség
fákkal, virágidő,
amelytől szebb a szépség,
s szelíd bánata nő,

tavasz, melyben, ha felhő
siet szélben tova,
zászlók lobognak, s rajtuk
tündérek mosolya.

Tudom, álomhazámig
nem érek el: haza.
Nem lesz valóvá szívem,
álmaim tavasza.

Lehulló madárhangok
fénypontok a havon.
A fenyők elmerengnek
egy álomtavaszon,

tavaszon, mely szabadság,
mely hív új égbe fel,
melyben varázsló isten
nagy karja átölel,

melyben az öröm: ének,
mely hazád és hazám,
s égi kert-végtelenben
piros dal-tulipán.






Képforrások



2 megjegyzés: