Sakura-legendák I.

A Sakura, vagyis a cseresznyevirág Japán egyik legismertebb szimbóluma.

Sokan tudják, hogy a japán emberek évszázadok óta évről évre kivonulnak megcsodálni a virágzó fákat, családjaik, barátaik körében, ünnepi hangulatban áldoznak a természet e szépségének.

Azonban a cseresznyevirág nem csupán szépsége miatt jelentős.

Túl a kellemen és a látványon más jelentést is hordoz. A múlandóság, a halandóság érzését, ugyanakkor a múlhatatlanságét, a körforgásét, az újjászületését.

Öt szirom, megannyi szimbólum, érzés és jelentés. Múlt, jelen és jövő egyetlen virágban.

Páratlan szépsége csupán rövid életű, néhány nap alatt kipattannak majd elnyílnak és lehullanak a virágok. A percet, amikor csodálhatjuk őket, meg kell becsülni, ám ezt a nyugodt, felemelő érzést mégis belengi a közelgő múlandóság halvány árnya. 

Számos vers, történet és műalkotás központi eleme a cseresznyevirág.

Néhány kevésbé ismert, klasszikus elbeszélést hoztunk el ezalkalommal, így hódolunk e pillanatnyi szépség előtt, csodálattal, ugyanakkor emlékezve a múló időre.

JIU-ROKU-ZAKURA

kép forrása

Iyo provincia egyik körzetében, Wakegoriban áll egy ősi, híres cseresznyefa, amit úgy neveznek: Jiu-roku-zakura, vagyis a „Tizenhatodik nap Cseresznyefája”, mivel virágba borul minden év tizenhatodik napján, rögtön az első hónapban (a régi holdnaptár szerint) – és csakis erre az egyetlen napra! A virágzása éppen a nagy hidegek és fagyok idejére esik, ilyenkor a cseresznyefák még téli, dermedt álomban várakoznak. De a Jiu-roku-zakura virágait olyan erő éltetni, amely nem – vagyis eredendően nem – a sajátja. Egy férfi szelleme élteti a fát.

Élt Iyo-ban egy szamuráj. A fa a kertjében állt, és, ahogy a többi fa, ez is március végén, április elején hozta a virágait. A férfi már gyermekként is a fa alatt játszadozott, ahogy szülei, nagyszülei, és számtalan őse, évről-évre, századokon át, felmászott a virágzó ágakra, és virágfakadáskor színes papírcsíkokon kívánságokat vagy verseket akasztott rá. Számtalanszor csodálta a cseresznyevirágokat, szíve ilyenkor megtelt békével és örömmel.

A szamuráj lassan megöregedett, túlélte minden gyermekét, és végül semmi más nem maradt a virágon, ami boldogította, csupán ez a fa. És aztán… az egyik nyáron a fa kiszáradt és meghalt!

Az idős ember mély bánatba süllyedt. Szerető szomszédai találtak egy gyönyörű, ifjú cseresznyefát, és elültették a kertjében, remélve, hogy jobb kedvre deríti. Bár hálásan megköszönte nekik, szíve mélyén még mindig fájdalom ült, ő a régi, öreg fát szerette, és semmi nem pótolhatta hiányát a szívében.

Végül eszébe jutott egy lehetőség, amivel talán megmentheti a szeretett, halott fáját.

Éppen az első hónap tizenhatodik napja volt. Kiment a kertjébe, és leborulva a kiszáradt fa előtt, így szólt:

– Hódolattal kérlek, virágozz ki újra, meghalok helyetted!

Úgy vélték, hogy ha valaki őszinte szívvel, valóban feláldozná magát egy másik teremtményért – és ez nem csupán ember lehetett, hanem akár egy fa is –, akkor az istenek meghallgatják a kérését. Úgy nevezték: migawari ni tatsu, átvenni valaki helyét.

Ezután fehér ruhát öltött, szertartásosan elhelyezkedett a fa tövében, majd szamuráj módra hara-kirit követett el.

És abban a pillanatban, a szelleme a fába költözve ismét virágba borította azt néhány órára!

Azóta is, minden évben, az első hónap tizenhatodik napján, a havas évszakban, a legnagyobb hidegben… még mindig virágzik a fája!

Lafcadio Hearns: Kwaidan

 

Eredeti illusztráció a tokiói 1932-es kiadásból

*****

UBAZAKURA

kép forrása

Háromszáz évvel ezelőtt, Asamimura faluban, Iyo provincia Onsengori körzetében, élt egy jó ember, akit Tokubeinek hívtak. Ő volt a környék leggazdagabb embere, és a muraoda, vagyis a falu vezetője. Az élet legtöbb területén igen szerencsés volt, de elérte a negyvenedik évét anélkül, hogy apa lett volna. Ezért ő, és a felesége sokat imádkoztak Fudo Myo O istenséghez, akinek Asamimurában volt egy híres temploma, a Saihoji.

Imáik végül meghallgattak, Tokubei felesége gyönyörű kislányt szült, aki a Tsuyu nevet kapta. Amikor az anyja teje elapadt, egy szoptatós dajkát vettek fel a kislány mellé, akit O-Sode-nak hívtak.

O-Tsuyu gyönyörű lánnyá növekedett, de amikor tizenöt éves lett, megbetegedett, és az orvosok úgy vélték, menthetetlen. Ekkor O-Sode, aki éppen úgy szerette O-Tsuyut, mint a saját anyja, elment a Saihoji templomba, és buzgón imádkozott Fudo-Samához, hogy a lány meggyógyulhasson. Minden nap, huszonegy napon át, újra és újra elment a templomba az isten segítségét kérni, és végül O-Tsuyu hirtelen és teljesen felépült.

A Tokubei házban nagy volt az öröm, és minden barátjukat meghívták, hogy megünnepeljék a csodát, de az ünnep estéjén O-Sode hirtelen megbetegedett, és az orvos, akit hívtak, hamarosan közölte: haldoklik.

A család nagy bánatban gyűlt az ágya köré, hogy búcsút vegyenek tőle, de ő mély nyugalommal így szólt hozzájuk:

– Itt az ideje, hogy elmondjak nektek valamit. Az imáim meghallgattattak. Fudo-Samát kértem, hogy átvehessem O-Tsuyu helyét a halálban, és ő nagy kegyességében megadta nekem ezt az áldást! Ezért, kérlek, ne bánkódjatok a halálomon! … De lenne egy kérésem. Ígértet tettem Fudo-Samának, hogy köszönetként és megemlékezésként egy cseresznyefát ültetek Saihoji kertjében. Sajnos nem vagyok már képes rá, hogy magam tartsam be az ígéretem, ezért benneteket kérlek, hogy teljesítsétek a fogadalmamat… Ég veletek, barátaim, és emlékezzetek rá, hogy boldogan haltam meg O-Tuyuért!

O-Sode temetése után Tsuyu és a szülei egy kis cseresznyefát – a legszebbet, amit találhattak – ültettek el Saihoji kertjében. A fa nőtt és bimbózott, és a következő év második hónap tizenhatodik napján – pontosan O-Sode halálának évfordulóján – virágba borult. Ez aztán megismétlődött újra és újra, kétszázötvennégy éven át – mindig a tizenhatodik napon a második hónapban, – a virágai pedig egyszerre voltak rózsaszínek és fehérek, jelképezve a nő mellét és tejét, mellyel a gyermeket táplálta. Az emberek Ubazakurának nevezték el, vagyis a Dajka Cseresznyefájának.

Lafcadio Hearns: Kwaidan

Eredeti illusztráció a tokiói 1932-es kiadásból

*****

A 'JIROHEI' CSERESZNYEFA

kép forrása

Kyoto északi részén áll egy Shintó templom, amit Hirano-nak hívtak, és amely híres gyönyörű cseresznyefáiról, melyek ott nőnek. Van azonban köztük egy vén, halott fa, melynek a neve „Jirohei”.

A cseresznyevirágzás idején rengeteg ember érkezik, hogy a fákat csodálja, és nem csak nappal, de éjjel is. Ilyenkor apró lámpásokkal világítják meg a virágzó faágakat, és a látvány talán még a nappali képnél is pompásabb.

A Jirohei-fához közel, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt állt egy nagy, jól működő teaház, melynek a tulajdonosát hívták Jiroheinek. Szépen keresett, az üzlet jól ment, ezt leginkább a hatalmas, gyönyörű cseresznyefának tulajdonította, ami a kertjében állt, és amit ezért nagy tisztelettel vett körül. Sosem hagyta, hogy a gyerekek felmásszanak rá, vagy bárki az ágait tördelje, vigyázott rá, akár a szeme világára. A fa virágzott, és az üzlet is.

Egy reggel egy szamuráj – amolyan vérfagyaszót külsejű – érkezett a Hirano templomba, és leült Jirohei teaházánál, hosszan nézve a cseresznyefát. Erős volt, magas, gonosz tekintetű.

– Te vagy a teaház tulajdonosa? – kérdezte.

– Igen, uram – felete Jirohei mélyen meghajolva – én vagyok. Hozhatok valamit az úrnak?

– Nem kérek semmit – mondta a szamuráj. – Milyen szép cseresznyefája van a teaháznak!

– Igen uram! Úgy hiszem, ennek a fának köszönhetem, hogy ilyen jól megy az üzlet! Köszönöm, uram, hogy megdícsérted!

– Akarok egy ágat a fáról! – mondta a szamuáj. – Egy gésának!

– Legmélyebb sajnálatomra, uram, – tördelte a kezét a fogadós – ezt a kérést nem teljesíthetem! Senkinek sem tehetném meg! A templom papjai, akiké ez a terület, mielőtt engedélyezték az építkezést, feltételül szabták, hogy nem törhetünk ágat. Mindegy, hogy ki az, aki kéri, el kell, hogy utasítsam. A lehullott virágokból vagy szirmokbó bármennyit vihetsz, uram, ha úgy gondolod! Kérlek, jóuram, ne feledd a régi közmondást, szilvaágat vágj a vázádba, de cseresznyét soha!

– Valóban vitatkozni merészelsz velem?! – dühödött meg a szamuráj. – Már megmondtam, mit akarok, úgyhogy jobban jársz, ha indulsz, és vágsz nekem egy ágat, most azonnal!

– Bármilyen határozott légy is, uram, el kell utasítanom a kérésed – mondta Jirohei halkan és udvariasan.

– És bármilyen határozottan utasítod is el, a végén úgyis az lesz, amit én mondok! Szamuráj vagyok, azt kell tenned, amire utasítalak! Tényleg úgy hiszed, hogy el tudsz tántorítani a szándékomtól?! Ha nem adod szép szóra, elveszem erővel! – mondta, és hogy szavai súlyát bizonyítsa, előhúzta a kardját, hogy levágja a legszebb ágat, mind közül.

Jirohei belekapaszkodott a kardot tartó kézbe.

– Kérlek, uram, ne bántsd a fát! Kérlek, vedd inkább el az én életemet helyette!

– Arcátlan, bosszantó bolond! Teljesíthetem a kívánságod! – mondta, kirántva a karját a fogásból, megszúrta a fogadóst.

Jirohei nem halt meg azonnal, a fa elé állt, hogy megakadályozza az ág levágását, de nem volt hozzá elég ereje, így átölelte a fát. A szamurájt mindez nem hatotta meg, felemelte a kardját, és egy suhintással levágta az ágat, és ugyanakkor ismét lesújtott a fogadósra is, ezúttal halálosan. Látva a vérző halottat, a szamuráj végül gyorsan elsietett a tetthelyről, a levágott, virágokkal telt ágat pedig, amit a fogadós vére borított, ott hagyta a földön.

Hallva a zajokat, Jirohei felesége és a szolgák kisiettek a fogadóból. Borzalmas látvány fogadta őket. Jirohei ugyan halott volt, de halálában is olyan szorosan ölelte imádott fáját, hogy egy óra is eltelt, mire karjait le tudták fejteni róla.

Jirohei meggyilkolásának napjától kezdve a fa halványodni, sorvadni kezdett, és hamarosan egyértelművé vált, hogy haldoklik. A fogadós felesége pedig néhány nappal a férje halála után felakasztotta magát a fára.

Ettől kezdve a teaháznak rosszul ment. Egyre kevesebb ember jött, és így egyre kevesebb volt a bevétel, hamarosan be is kellett zárni. Az emberek azt beszélték, hogy szellemjárta hellyé vált, és hamarosan senki nem közelítette meg éjjel a helyet. A balszerencse átragadt a szomszédos teaházakra, sőt, magára a templomra is, amely ettől kezdve népszerűtlen lett, és egyre kevesebben látogatták.

A szamuráj, aki mindennek oka volt, titokban tartotta az eseményeket, és senkinek nem beszélt róla, az apját kivéve, akinek elmondta, hogy szándékában áll visszatérni a templomba, és ellenőrizni a kísértetről szóló híreszteléseket. Bár apja mindent megtett, hogy lebeszélje erről, a harmadik hónap harmadik napján, Keio harmadik évében (1868) egyedül, de fegyveresen indult útnak, egyenesen a kiszáradt fához ment, és elrejtőzött egy kőlámpás mögött.

Legnagyobb megdöbbenésére, éjfélkor a fa hirtelen virágba borult, és pontosan úgy nézett ki, mint Jirohei halálának a napján, amikor levágta az ágát. Ezt látva félelmében kardjával szabdalni kezdte a fát, őrült rettegéssel csapkodta újra és újra, mint aki darabokra akarja vágni. Rögtön az első csapás után rettenetes kiáltás hallatszott, borzalmas halálsikoly, mely mintha magából a fa törzséből jött volna, a szamuráj azonban nem állt meg, eszement, félelemmel vegyes dühe nem csillapodott, csak jó fél órával később. Várt az első hajnalfényig, hogy megnézze, milyen kiváló munkát végzett, de amikor kivilágosodott, a szamuráj saját apja feldarabolt tetemét találta vérbe fagyva a földön. Az apa, valószínűleg, aggódva fia miatt, követte, hogy biztos legyen benne, hogy nem esik baja.

A bánattól és szégyentől sújtott szamurájnak nem maradt más, minthogy az istenek bocsánatáért fohászkodjon, és hara-kirit hajtott végre.

Ettől kezdve mintha a helyet sújtó átok a szellemmel együtt elenyészett volna, az emberek lassan ismét járni kezdtek a cseresznyefákhoz. Senki nem tudta megmondani, hogy a korábbi kísértet kié lehetett… Jiroheié volt, vagy a feleségé? Néhányan azt gondolták, maga a cseresznyefa szelleme volt, mely akkor halt meg, amikor az ágát lemetszették…

Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan

Eredeti illusztráció a történethez