"Köszönet a nőknek"

“Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. […]

És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején.
Köszönet a nőknek, köszönet."

/Márai Sándor/

Minden Olvasónknak kellemes perceket kívánunk nőnapi versválogatásunkkal!

Gősi Vali
A nő

a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik

B.Tomos Hajnal

Jegyzőkönyv

Ma verset írok,

asztalon már

papír és

tettrekész-toll

de előbb fölteszen

forrni a vizet,

aztán lassan leirom

a k-betűt –

csöngetnek:

megjött a gázszámla,

– hol lehet a tárca? –

bele kell kavarnom

közben,

(oda ne kozmáljon)

s a kaput újra

bezárom –

végre jöhet az e,

de sípol a kukta

és újra ugrok,

üzenetet küldök,

hogy nem érek rá,

ma költök:

(csak képzelem,

hogy most az (e) l következik)

takarékra teszem

a lángot

– hadd párolódjon –

kezemben végre toll

hát nem csodás?

újra írok:

estig befejezem

az első szótagot.

Nászta Katalin

Nőkről (nemcsak) nőknek

írjál a nőkről, mit éreznek

adnak-e szavukra

vagy kivéreznek

az első szóra

írd meg mit gondol az anya

a mostoha

s mint vélekedik

róla a fia

vagy az unoka

egy biztos

mint az egyszeregy

az életed csak egyszer élheted meg

nincs főpróba

s ha úgy érezted

elszúrtad nagyon

tudd, az volt

az utolsó alkalom

Gősi Vali

Vagyok

akár a Föld hátán

ütemre forgó évszakok

homokszem-létű ember

− gyermek anya és nő is −

úgy vagyok

voltam bár

májusra ébredő

szivárvány- létcsoda

lettem

a forduló idővel

ostoba

− perzselő nyári láz után

vacogó faágtól

titokban jajongva búcsúzó

− haldokló falevél

lapuló hant alatt

rég halott madarak

kísértetdala volt

könnyű altatóm

mozdultam kő alól

− didergőn kibújó hóvirág

hajoltam előre-hátra

süvítő szél dalára

− vajúdón táncoló barkaág

vagyok a fény

egy csillag mosolya

halálon túl is

örök anya

Barna Júlia

hétköznapi óda

– nők ötvenen túl –

szépek vagytok

kifakult szemetek kristálykékje

fény-zománca lepergett lakója béke

a gyöngyfogú nevetések elmaradtak valahol

de szívkarátokat szór mosolyotok

és őszi színeitek szépek mint a lombhullató fáké

amelyekben – túl a virágzás és a gyümölcsérlelés

lebegő másállapotain kiszáradó keringéssel  –

felismerni vélitek magatokat

haldokló évszakok szívében éltek

de őrzitek a ragyogást

mint a régi házak festmények borok

az idő és a fény kettős sugárzása

műalkotást teremtett a vázlatból akik voltatok

erősek vagytok

hamuvár-szerelmetek felperzselt menedék

de üszkös romok közt is kiteleltek

a remény egyetlen magjából erdőket neveltek

szemetekben dacos főnix-fények gyúlnak

elégtek és mindennap újra megszülettek

kérve kéretlen segítő kéznek:

felépültök gyengéket védő vasvirág-kerítésnek

bátrak vagytok

rég feladtátok a reményt

hogy a dolgok maguktól rendeződnek

a gyávák óva intenek – nyerhetetlen csatákba mentek  –

de ti nem hátrálok mindent mertek

és a győzelemhez lesz elég hitetek

gazdagok vagytok

a nincsetekből is mindig tudtok adni

és a lelketekben nőnek a szeretet

legszebb örökzöldjei

bölcsek vagytok

a csendet nem szaggatjátok ronggyá panasszal

nem pazarlódik a szó

hiányaitok szemébe néztek és tűnődve szóltok:

megvan mindenem – beosztjátok az időt és a pénzt

nem érdekelnek a nagy áron kapható semmiségek

veszteségeitek agyatokba vésődtek

mint a fizetési határidők

de alázatosak vagytok nem akartok mindig nyerni

kenyeretek és álmotok javát megettétek

a vágyakozás és a  várakozás nyugtalansága

leülepedett a feleslegessé vált dolgok alján

végleg beköltöztök a mesétlen hétköznapokba

meghúzódtok a tennivalók zegzugaiban

bonyolult tudás domborítja agyatokban az idegsejteket

de kis körötökből becsvágy nem űz el:

létetek egykor veszélyes hullámokon rezgett

amit át- és túléltetek

most parti szikla vagytok mely érti már a tengert

igazak vagytok

a színlelés lehámlott rólatok mint viszkető nap-égés

a látszatokat elhessentitek a valótól

átláttok a hazugságokon

az igazság mint a hűlő láva

megszilárdult bennetek és felvette alakotokat

egyszerűek vagytok és helyénvalók

mint betűkön az ékezet

hiábavalóságok nem érintenek

mint akiket tévedhetetlen iránytű vezet

ösvényt vágtok a világ káoszában

és – mosolygó kariatidák –

tartjátok ha kell vállatokon a terheket

szabadok vagytok

magatokkal fizettetek érte

kinek is tartoznátok engedelmességgel?

a napokról lepattannak a kötelesség abroncsai

sohasem jött megállítani érdemes pillanat

 de most engeditek hogy kápráztasson

a lét fájó tündöklése

békések vagytok

mint aki minden kérdésre

megnyugtató választ kapott

és ebben a végső világosságban

kívül-belül látja már a rendet

hagyjátok hogy a hullámok kisimuljanak

a csont-fákon a csontalma-emlékek

maradjanak vagy hulljanak

és ha váratlan vendégként a remény

kopogtat ti mindig beengeditek

távolodtok

apad a jövő a múlt aránya nő

úgy éltek mégis mintha sok holnap jönne még:

ha egymásba hanyatlanak az éjszakák

az idő túloldalára híd-méltósággal átíveltek

hiányotok mint délután az árnyék

észrevétlen nőni kezd.

Sógor Zsuzsa

Réten megyek

kislány vagyok, réten megyek,

felfelé a domboldalon,

a nyári nap követ,

illatos füvek között gyíkot látok,

igyekvő bogarak  sietnek apró lábaikon,

vajon hová, gondolkodom, nem tudom,

de azt szeretném, ha családjuk lenne nekik is,

pirinkó házuk valahol,

bogárapu,  bogáranyu, bogármese,

úgy döntök, ennek így kell lennie,

sárga virágok szirmát  lebbenti most a szél,

sok-sok sárga virág, virágcsalád,

viráganyu, virágapu, virággyerekek,

igen, másként ez nem lehet,

én is most már hazamegyek,

anyukám vár, apukám vár

B.Tomos Hajnal

Szelfi balladásan

Milyen a múltad?

Körte ha hull

Súlyos-pépesen,

Mély már a kút,

Arcomat sohasem

Éri el.

Mivé nőttél?

Szálfává, nádszállá,

Derekat hajtóvá,

Asszonyi örömbe,

Játékos könnyekbe

Merülve, cérna,

Gyűszű varrja,

Bajba becsavarja,

Sebem kitakarja.

Mit próbáltál?

Rongyot, omló partot,

Léptek között alvó

Kuvasz-szakadékot,

Öröm ízét,álom sóját,

Soha be nem futók

Vesszőparipáját.

Mire vágysz?

Talán a hársfa neszére,

Alkonyatkor egy fapadon

Fellegek vérére.

Kránitz Laura

kérdések…

mennyi fény kell

az árnyék oldáshoz

a sötétben hány

ember sétál az álmokon

melyik történet a jó

a szép -vagy csak a megrázó

utcákba tévedünk

sétáltatjuk a múltat

kezünket összekulcsoljuk

de nem férünk el

egy kulcslyukban

társbérlet szobákra osztva

rálátunk a szomszédra

kialudt tüzeket szítunk

magunkat elviselni is alig bírjuk

a haladás iránya

mit változtat?

Barna Júlia

a nő mindenütt és sehol

pillantásoddal alakítod a környezeted

szeretetre inted

mérhetetlen a türelmed

magaddal viszed mindenhova az átlátható rendet

mindenből teremtesz valamit

érzéseidből házat menedéket szeretteidnek

erőd feszíted hogy jobb legyen minden

a terheket könnyedén felveszed leteszed

helyrezökkented a bárhol bármikor kibillent egyensúlyokat

a helyes vágányra állítod a kisiklott hétköznapokat

simogatásod lázat csillapít

a betegségekre tudod a gyógyírt

a kérdésekre a választ

a gondokra a megoldást

otthon vagy az állandó változásban is

hiszen te is változol

kitalálod magad a tegnapi történetből

a mai határidőkből

a váratlanokból és a véletlenekből

állandóan újratervezed

nem érsz rá megélni egyszeriséged titkod

mindenki akar tőled valamit

mindenütt vagy és sehol

mások vannak mindig

százfelé osztott

figyelmed fénylő fókuszában

Sógor Zsuzsa

Volna

az ég kékségét

az út kanyargó porát

a liliom hulló aranyát

nézhettük volna

a szél súlyos sóhaját

a folyó habzó moraját

a szavak megélt igazát

hallhattuk volna

                  

a gyümölcs érett mézét

a tej meleg fehérségét

a kenyér élet-ízét

ízlelhettük volna

a gyapjú puhaságát

a kavics érdes testét

a bőr sima selymét

tapinthattuk volna

a szerelem erejét

a múló idő türelmét

a jövő fénylő reményét

érezhettük volna

B.Tomos Hajnal

A régi  park

Volt egy időben,

Piros delelőben,

Egy viruló park,

Arcomnyi part.

Örömöm öntözte,

Gondosan gyöngyözte,

Földjét puhitottam,

Pírját ápolgattam.

Volt benne bimbó,

Pipacs mosolya,

Szemem ablakából

Kihajló ibolya.

Most csak bámulom

Tükörben az arcom,

Akárha álmodom,

A régi ápolt parkom.

Öreg árnyak alatt

Mint rövidlátó kócsag,

Baktatok lassan,

Hogy meg ne botoljak.

Veréb ingatja az ágat,

Maradékát szeli,

Legkarcsúbb nyírfámat,

A közöny levizeli.

Kránitz Laura

illuzórikus szóképek

a megvalósítás lépcsője

már nem reprodukál

széppé 

elkopott utamat 

hamvadt holnappá mérték

a hétköznapok

elnyüvő semmisége 

egyengeti az új mércét

jogosan faggatja az ember

a dolgok miértjét

a válaszok

mint formabontó denevérek

állnak

mert nem bírták 

hogy mindig lenéznek

és túl sokáig hibernáltak

az éjszaka csendjét

a reggel sem feledteti

Gősi Vali

Örök nőként

Ősz hajad ezüst felhővé lényegült,

könnyektől fátyolos ég-szemed tükörré,

törékeny tested kecses angyallá lett,

vigyáznak, óvnak örökbecsű szentek.

Megkoszorúzva arany-fény ágakkal

– vágyak kötelétől lágyan eloldozva –

ragyogsz örök nőként, gyönyörű Madonna,

őszülő árváid halhatatlan anyja!

Urbancsek Márta

Szárnyad rejtekében

Meztelen talpam méri a levegőt

ólmos álommá szenderülten.

Bársonykanapém nem vágyik szeretőt

szívem lepihent kimerülten.

Kicsorbult késem sebzi a lepedőd

csak kicsinyke résre feszülten.

Pislogó fényem fonja a lebegő

langy hiányodat, menekülten.

Mozdul a lélek, pedzi az epedő

atomjaimat sebesülten.

Lankadó szárnyam érzi a remegő

hangjegyeidet hegedűdben.

Barna Júlia

a láthatatlan lány

az idősíkok egymásba vetítődnek

kristálytükörnek emlék-temetőnek:

a kezdetekre visszanézve látom

lobogót lengetnek álmodó várfokok

a remélve rettegett jövőnek

a láthatatlan lánynak aki voltam

szürkévé alázottan nem tudok

a színekről számot adni

a remények és a kétségek

összeütköztek vagy kitértek egymásnak

ismeretlen középpontok körül

pörgetett a centrifugális erő

kicsapódtam messze lakhatatlan vidékekre:

azóta már átlábaltam

a felnőttkor tárgyilagos jelen idején

megérkeztem a múltat gyengeségből

torzító nosztalgia terméketlen tájaira

legbecsesebb emlékeimet

(bár értelmét ennek sem látom)

a fénytől is óvom

szétmállana mind a napvilágon:

fűtetlen szükséglakás a jelen

felette az ég jeltelen

az ágy kivet a tükör eltaszít

az vagyok aki nem akartam lenni

mit kezdjek ezzel az idegennel?

(az is idegen aki nem lehettem)

árnyékba csomagol az este az elmúlás jön szembe:

megbocsáthatom-e magamnak késve

– az idővonat ablakából nézve – az álmokat

és az álmoktól folyton távolodó valóságokat?

Sógor Zsuzsa

El nem mondhatom

Felébredtem,

s fölém hajolva

téged láttalak,

amint közelről

nézed arcomat.

Évek teltek el

talán, vagy csak

egy pillanat?

Azt kérdezted,

mondd, ki vagy?

Ki vagyok?

Neked már el

nem mondhatom.

A válasz szépsége a tiéd.

Már csak annyit segíthetek,

a legjobban akkor szerettelek.

Kozák Mari

Rég tudom…

(egyedül minden nő – magányos)

Már oly rég, olyan nagyon rég,
hogy fázom nélküled,
és arcom szürke eső mossa
ha a reggel lassan közeleg,
és fáradt karom öleli – magamat,
hisz ki is tehetné – te elhagysz…

aztán a napok is gonoszak
éjjel keresnek – átkoznak,
és megtépik hajam
arcomra ráncokat festenek,
ujjaimról az imák földre esnek
a szépek is elfelednek…

már oly rég, olyan nagyon rég,
hogy fázom nélküled
és takaróm lett csended,
lehet holnap magaddal viszed,
madarak dalát sem hallja szívem
halott léptedben fű sem terem…

…csak futnék előlem
hagynám mögöttem a fájt,
már oly rég, olyan nagyon rég,
tudom – nem vársz.

Urbancsek Márta

Hit

Törött térdeimen kötés

csak ülök szép derékszögben,

rám ruházott csended kevés

hiányod a téli ködben 

szétporlik, már nem lényeges

dolgokat dobozba raktam,

így rólad már a tényleges

helyzetjelentésed kaptam

egy szó, egy jel, egy érintés

borítékon kívül hever

élek, nem kell a porhintés 

rád gondolni már nem teher,

törött szívemen a kötés

csak ülök, de már lélek-zem

összeforr, mondta a Sebész

összeforr, csak higgy bennem!

B.Tomos Hajnal

Ha nem lett volna Éva

Hátrahagyva a betonvárost,

s benne az álmositó harangzúgást,

(szandál és fügelevél nélkül)

vasárnaponként elsétálhatnék

a tudás fájához,

megnézni, hogy állunk

az idei terméssel.

Persze a kígyóra ügyet sem vetnék:

semmi újat nem mondhat már.

Kránitz Laura

kísértő hangok

hezitáló létem

bizonytalan partján

keresem a túloldalát

csónakom ködbe vesző

utat keres az evező

mögöttem falakra

tapadt érzések

lemosnám róla

mert bánt a nézése

így nem halad semmi

érdemtelenné vált

a többet tenni

Kozák Mari

A hétköznap
(olykor az ünnep is hétköznappá lesz)

Szürke hétköznapot öltöztetek
színes - tiszta ruhába,
álmokat csomagolok,
és selyemszalaggal átkötve
teszem öreg komód aljára,
a pillanat kezét fogva,
még néhány percet rejtek
tenyerem mélyére,
hagyom az időt,
szaladjon tőlem
világnak végére.
Félős reggeleken
egy mosoly kérezkedik
ráncokkal barázdált
számszögletébe,
néhány könnycsepp felébred,
s gördülne a földre,
keltene életre
szépséges napokat,
hagyva magára
a megtépázott tegnapokat.
Míg öltöztetem
a szürke hétköznapot,
pergő könnyeim
asztalsarkán sorakozva
várnak a kézre,
hogy gyöngysorrá fűzze,
ám szökik a perc,
földön hallgat a pillanat,
kezembe’ szakadtan vár,
a színesbe öltözött hétköznap.

Barna Júlia

gondolatok egy fényképről

a naiv hitet hogy várt rám

és befogad a világ

úgy hordoztam a szememben

mint naptól kölcsönvett ragyogást

a kihűlt csillagok

úgy rímeltem minden örömre

mintha egyek lennénk már örökre

a tavaszban mindennel együtt rezegtem

álmomban minden lehettem

nem éltem csak könyököltem

lebegő légvárak ablakában

előre nem láthattam miként hasít

zuhanó testem sebet a levegőbe

igen ez volt az ártatlanság kora

tizennyolc éves voltam akkor

mesékben hívő jó és ostoba

mint beíratlan fehér lap

mely verset írni vagy rajzolni csábít

ilyen volt az arcom – bűnöktől tiszta

csak határtalan szeretet-

és tudásvágy tükröződött rajta

nem ismertem még erőmet és gyengeségemet

másokkal szemben és másokhoz viszonyítva

a barát-ellenség-felismerő radar

még nem működött bennem

még nem tudtam a hangsúlyokat hova tenni

nem tudtam hogy az élet örökös életveszély

a szív lehetetlen izgalmaival átjárt kockázat

meddő vágyakkal megfertőzve

lángjaikat lobogtató reményekkel beoltva

észre sem vettem hogy

a káprázatos színjátékok az eldobható hitek

és az egyszer-használatos eszmék korában élek

és nem sejtettem hogy a lét

zaklatott zajos ünnepére

milyen hamar jön

a megnyugtató halál

Kránitz Laura

hatások

odaadásom hangtalan

csenevész szólamok

ritkított koppanása

mint csupasz faágon

árva madár daloló

próbálkozása

ha nincs háttér

nem jut el a dallam

csak hallod

régen

mennyivel jobb volt

és a feltett lemez

csak forgott

körbe forgott…

Gősi Vali

Bájoló

– a nőhöz –

Érkezel

a hajnal üde illatával,

éjente megteremsz csillagragyogásban.

Álmomban meglelem mosolyod derűjét,

érzem ujjaidnak bársony érintését.

Ott vagy

a fűszálak sejtelmes táncában,

felöltöztetsz selymes napfény aranyával.

megbújsz a szivárvány tündöklő ívében,

megsimítasz minden szellő-érintéssel.

Feltűnsz

a nyári ég azúr-kék színében,

látlak a tengerek kék verőfényében,

Hallom a hangodat kövek csenddalában,

újjászületsz tavaszok rügyfakadásában.

Melegszem

mosolygó arcod derűjében,

fürdök az emlékek balzsamos  ízében.

Szemed villanása csillagfényű  lámpás,

hangod rezdülése gyönyörű szép áldás.

Fotók: B.Tomos Hajnal