Pusztai Andrea: A Mademoiselle

Párizsban minden közel esett a Szajnához, a Café de Flore is, egy sarki kávézó, a Saint Germains és a Rue Benoit sarkán. Teraszát bársonypárnás székekkel színesítették, hívogatón, mint amikor egy vérvörös ruhában szenvedélyt provokáló kokott tetszelegni akar. Vonzotta a téli szürkeséghez szokott szemet a nyugodt, tavaszi napsütésben. Az üres székek vendégek után ásítottak az asztalok körül. Pár hete még fagyott reggelente, de íme, elérkezett a tavasz első meghitt pillanata, a napsugarak gyengéd dajkaölelése, és az utcafronton még a szomszédos éttermekből is kiálltak a pincérek az ajtók elé. Fekete-fehér ruhájukban éppúgy fontoskodtak, hasukat a napsütés felé fordítva, mint a telegráfdróton incselkedő fecskék, amik hangos rivalizálás közben tollászkodnak. Egészen addig cimboráltak így, míg be nem tért egy vendég. A vendég jelenléte szent, ilyenkor diszkrét csend éledt a zsivaj hamvaiból, és szigorú etikett szerint ment végbe a kiszolgálás. 

A Café de Flore pincérei voltak a legjobbak Párizs belvárosában. Nem véletlenül járt hozzájuk a Mademoiselle. Egy kígyózóan karcsú, kegyetlen szépségű nő. Szoros fűzőben, habszerű, könnyű ruhában, pillekönnyű mozdulatokkal lépkedett, fejét néha félrebiccentette és jól megnézte a szomszédos antikvárium kirakatát. Ahogy így közeledett, már előre összesúgtak a pincérek, tobzódva várták, hogy végre odaérjen hozzájuk. Sorsot húztak, melyikük is menjen ki a kettes asztalhoz, ahová mindig ülni szokott. Még nem tudták a nevét, készpénzzel fizetett, sosem hagyott váltót vagy csekket, amin az adatai szerepelnének, és nem is csevegett. 

forrás: mnl.gov.hu

A Mademoiselle minden délután kettőkor érkezett, kezében hófehér csipke napernyőt tartott, de nem nyitotta ki, csak bohókásan meglóbálta néha. Széles karimájú, virágos dámakalapot viselt, és a szűk utcák közé belopakodó szellő néha megemelte annak huncut, színes szalagjait. A Mademoiselle az elmúlt hetekben minden alkalommal ugyanoda ült, a kávézó jobb oldali, napsütéses szegletébe, ahonnan jól belátni a teret, a körút túloldalán álló Flóra-szobrot, és a főutcán zsibongó járókelőket. Nem mintha egyszer is nézelődött volna. Kalapja állásából odabent is tudták, nem forgolódik, mint a kíváncsi turisták, vagy a bigott vénasszonyok, akik az utcai népeken élezik nyelvüket, és hangoztatják kéretlen véleményüket a legújabb divatról. A Mademoiselle nyájas, nyugodt ültében mindig csak a szemközti széket bámulta. 

Luis Breton, a főpincér felsóhajtott. Ez volt a nap fénypontja, amikor a Mademoiselle betért hozzájuk, az ebédidőt követő őrületes rohanás után, pontban kettőkor. Ilyenkor már jóllakottan, elcsendesedve csellengtek a népek az utcákon, az éttermek kiürültek egy röpke órácskára, hogy aztán annál nagyobb lendülettel érkezzenek meg a vendégek estére, és a maguk szertelenségével hozzájáruljanak ennek a vén városnak a virulens vérkeringéséhez. Végigsimított fehér pincérkötőjén és szemmel tartotta a fiúkat, hogy a Mademoiselle-t tökéletes kiszolgálásban részesítsék. A szokásos tejeskávét rendelte, és két szelet csokoládétortát. 

Megint. 

Mintha ez a visszatérő hölgyvendég otthonosságot adott volna ennek az amúgy is hangulatos kis helynek, ahol már oly régóta dolgozott. Breton kezdett a nőre valamiféle csodálatos szimbólumként tekinteni, akihez lassan hozzátartozott a Café de Flore messze földön híres csokoládétortája. Akárhányszor ránézett reggel a frissen készült süteményre, mindig eszébe jutott ez a nő. 

Eleinte azt hitte, vár valakit, ezért rendel kettőt, vagy, mert később kívánja elfogyasztani, de soha nem ette meg csak az egyik szelet süteményt. Érthetetlennek találta, egészen addig a napig. 

Őt figyelte éppen, a többi pincérrel a hátsó pultban lázas tevékenységet mímelve, mélyen az épület titokzatos gyomrában, fikarcnyi gyanút sem ébreszthettek a vendégben, hogy kíméletlenül ki van téve a férfiszemek vizslatásának, amikor egy ismerős alak toppant be. Illedelmesen kalapot emelt, és Breton szívélyes örömmel sietett elé, ahogy azt az illem megkívánta. 

– Doktor Charchot? Örülök, hogy újra látom, régen járt már nálunk! 

– Á, Breton, ön még itt van? Azt hittem már New Yorkba költözött! 

– Nem uram, végül mégis itt maradtam. Foglaljon helyet, kérem! Hozhatom a szokásosat? 

– Nem ezért jöttem, kedves barátom, az ügy most személyesebb. A vendége miatt, kint a teraszon – suttogta, és alig láthatóan a Mademoiselle felé biccentett. Breton odakapta a tekintetét. 

A nő a tejeskávét kavargatta. Kisujját kitartva, kimért mozdulatokkal, mereven tartotta a kanalat, mintha csak abban az adott szögben keveredne el a cukor, sehogy máshogy. Volt ebben valami elbűvölő. Ez a néma kiszámítottság bájossá és elegánssá tette, tökéletesre rajzolt belőle valami félénkséget, és Breton meg volt győződve róla, finom, arisztokrata nő lehet, aki nemrég költözött a környékre. Kezén nincs gyűrű, hajadon. Mandula és jázminillat árad belőle, ezzel az illatfelhővel pedig pajkosan játszadozik az utcák közül kiszabaduló szertelen szél, vidáman végiglabdázza vele a macskaköves utat, keresztül a Place Saint-Germain-des-Prés túloldalán a Flora szoborig. 

A nő szelíd. Fekete haja erős és csillogó, kontya szoros, szabályos, benne minden szál pontosan elrendezett, sötét pillái és tejfehér bőre, meg az a barna szempár, melynek pimaszsága egyenesen elbűvölő. Sosem mosolyog, sosem tesz baráti gesztusokat, nem biccent, csak ha illőn megköszön valamit, és nem szól, csak ha muszáj. Valamiért folyton zavarban van, egyenes háttal ül, mégis mindig lesüti a szemét, soha nem kapkod, soha nem nézi az időt, andalogva megy haza, és másnap andalogva érkezik. Különös nő, két szelet csokoládétortával, amit mindig úgy kell elhelyezni az asztalon, mintha az üres székbe éppen várna még valakit, aki mindjárt megérkezik. 

De sosem jön hozzá senki. Még nem oldódott fel egy másik vendégben az őt mélán körüllengő mandulaízű magány. 

– A kalapos hölgy. Mi van vele? 

– Ismeri? 

– Nem uram, de ha ismerném, akkor sem mondanék róla semmit. 

– Hál’ Istennek, hogy ezt mondja! 

– Nem vetne ránk jó fényt, ha kibeszélnénk a törzsvendégeket, nem gondolja? 

– Tökéletesen egyetértünk, Breton. De most van egy kis probléma. Tehát nem először jár önöknél az illető hölgy? Nos, én ismerem őt, és amit most elmondok Önnek, az szigorúan bizalmas. A Mademoiselle családjával baráti viszonyt ápolok. Kérem, amennyiben bármilyen probléma előfordulna, ha rosszul érezné magát, legyen szíves, hozza el őt erre a címre. 

– Csak nem a betege? Mi baja? – kérdezte Breton, hiszen a hölgy némi tavaszi sápadtságot leszámítva egy fikarcnyit sem tűnt betegnek, inkább afféle csodabogárnak, de betegnek semmiképp. 

– Erről nem beszélhetek. Csak azt kérem, ne hagyja őt cserben, ha bajba kerül. Erre jártam, megláttam, szívemen viselem a sorsát. Elégedjen meg ennyivel, kérem. Ha pedig ezen a cetlin – meglóbálta kezében a papirost –, elolvassa a nevét, higgye el, tudni fogja, ki ő. 

– És akkor csikóhalak is úsztak az égen, nézd, ott a fehér felhő mögött, ami egyébként is olyan, mint egy tejszínhabból készült bálna. A kis halacska tovább úszott az áramlattal, és továbbra is az égbe vágyott, felfelé nézett, mint egy eszelős, mert a levegőben akart élni, és nem a tengerek alján, sötét hínárok között. A napba akart nézni, nem a fekete iszapba ásni magát. 

– Csoki ment a fogad közé, anya – nevetett a fiúcska, apró termetével elveszett a nagy, piros párnás székben. 

– Fogadjunk, hogy az enyémen is van. Nézd! – azzal vicsorítani kezdett, mint egy harapásra készülő kutya, és a fogai hirtelenjében tűhegyesnek látszottak, de a következő pillanatban szőke buksiját riadtan egy közellépő idegen felé kapta. 

Sötéten jött, morajló, baljós hangok kíséretében, egy idegen férfi, aki fekete ruhát viselt. Tátogott, de hang nem jött ki a száján, az arca kivehetetlenül elmosódott, majd miután meghajolt, és kezet csókolt a hölgynek, minden előzmény nélkül ráült Armandra. A gyerek visított a fájdalomtól, és felugrott az asztalra. Percek teltek el, vagy talán órák. A férfi enni kezdte az előtte fekvő süteményt, és a gyerek szívrepesztő sírásba kezdett. Aztán az anyjához fordult, és üvöltötte: – Ez megeszi a tortámat! – Arca szürke lett, nevető barna szeme ezennel elsötétült és négykézláb az asztal tetején egész közelről üvöltött Hegyes fogai a nő arca előtt csattogtak, hogy még a kifröccsent nyál is arcul csapta. – Csinálj valamit anya, csinálj valamit! Ez a rohadék megeszi a tortámat, anya! Félünk, anya! 

A doktor távozása után Breton a zsebében kotorászott. Azon tűnődött, akarja-e tudni ki ez a nő. Nem maradt túl sok ideje ezen gondolkodni, mert egy fiatal férfi tért be a kávézó teraszára és egyenesen a nőhöz ment. Bizonyára valami udvarló. Breton figyelte őket, le sem vette róluk a szemét, még az asztalokat is kiment letörölgetni, noha ezt már évek óta nem ő csinálta. Odasandított, látta, ahogy a nő kínos zavarban pillog, majd lesüti a szemét. A férfi leült vele szemben, és alig telt bele pár perc, nem tudott ellenállni a Café de Flore csodálatos, és híres süteményének, jóízűen falatozni kezdte. 

A főpincért büszkeség futotta át, akaratlanul is elmosolyodott. A férfi fehér öltönyt viselt, és kedves gesztusokkal igyekezett a Mademoiselle-t elvarázsolni, de az csak a csokoládémaszatos tányérjára bámult mereven. Nem mozdult, mint aki attól retteg, ha megmoccan, akkor ráomlik a világ. 

Bretonban furcsa gyanú ébredt, a nő nem ismeri ezt a férfit, nem randevú ez, és a fickó éppen inzultálja. A mindenit! Tennie kellene valamit? Tanácstalanul rontott be az épületbe, és intett a fiúknak, hogy legalább csináljanak úgy, mintha csinálnának valamit, mielőtt még idegességében szétcsapna közöttük. Próbáltak volna egyszer is rendetlenséget, vagy foltos poharat hagyni maguk után. Felkészültek már az esti rohamra, feszült semmittevésben mímelték, hogy lázasan dolgoznak. 

Breton előkapta a kis cetlit, amire doktor Charchot úgy fél órája felírta a hölgy nevét és címét. 

Igazából annyira csodálatosnak látta, nem akarta volna tudni, hogy az elmegyógyász milyen névvel illeti a baját, hogy a világ, amiben él, azt orvosilag minek nevezik. Az andalgó alakját akarta, minden nap, ahogy eddig, ismeretlen varázsában, a ködös, távolba ringatózó mélabús tekintetével és szomorú szótlanságával, a múltja és terhei ismerete nélkül. 

Szétnyitotta a papírt és tátva maradt a szája. 

Olvasott az újságban erről az esetről évekkel ezelőtt. Emlékezett rá, hogy a híres balerina milyen furcsa betegségben veszítette el a hétéves kisfiát, hogy a díva soha nem tudta feldolgozni az esetet. Tudta, hogy ismerős neki ez a nő. Hatalmas világhír és óriási balett-táncos karrier elé nézett, Párizs reménysége és üdvöskéje volt, naponta cikkeztek róla, és a név ott állt a papíron. Claire Leiris. Párizs tehetséges balerinája elvesztette kisfiát! – a címlapokon hozták, tapintatlanul, vastagon szedett betűkkel. Leírták, élveboncolták a lelkét, hogyan is törhet ketté egy életet a színtiszta anyai szeretet. A bánat. A gyász. 

Egy nő, akinek oly sötét, fájdalmas vesztesége van. Sosem volt férjnél, amikor megszületett a kisfiú, botrányt kavartak körülötte, az apa személye titok maradt, de a gyermek nem. Akkor még a megaláztatás ellenére is megmaradt a táncnál, ami önmagában sem lehetett könnyű. A szívében mindörökké balerina maradt. Merev, mozdulatlan, mint a zenélő dobozok csendes gyomrában kerengő kecses, és törékeny bábu. 

A gyermeke temetésén őrjöngött, és nem engedte, hogy földet tegyenek a kicsire. Sikoltozva lökött félre mindenkit, kivette a fiút a koporsóból, és a gyásznép előtt ölelgette magához sírva, nem bírta elengedni. Kezei görcsben maradtak, hetekig úgy tartotta még őket. 

–Anya! Csinálj valamit! Megeszi a tortámat! Félünk! 

Mikor a Mademoiselle felnézett, hunyorgott az idegen férfira, de nem válaszolt. Zihálni kezdett, mint aki egyre kevésbé kap levegőt. A karcsú derekára mereven simuló fűzője fölött zaklatottan emelkedett és ereszkedett a mellkasa, fehér keblének lágy íve követte a mozgást. 

– Claire, kedvesem, hát nem emlékszik rám? – kérdezte a férfi, aki tehát mégiscsak ismeri őt. 

Breton felkapta a fejét, a nő majdnem felborította az asztalt. Lendülettel felmarkolta az esernyőjét és fizetés nélkül, tőle szokatlanul hosszú, fürge léptekkel távozott. 

– Claire! – kiáltott utána a férfi. 

Breton odasietett a ketteshez, a férfi kicsapott pár tízest az asztalra, hogy rendezze a számlát. Láthatóan a nő után akart menni, Breton óvatosan megfogta a karját. A ruhájának olyan puha, idegen érintése volt, ez az ember egy távoli utazó, érezte idegen, olyan illat lengte körül, mintha csak most szállt volna le valamelyik óceánjáróról. Megpróbálta visszatartani. 

– Kérem, uram, hagyja őt elmenni! – mondta kényelmetlenül. 

– Ismeri a hölgyet, főúr? 

– Nem ismerem, uram. 

– De hát ő Claire Leiris! Nem értem, mi történt vele. Valamikor a kedvesem volt, de úgy tűnik, már nem emlékszik rám. Talán férjhez ment. Roppant kínos. 

– Sosem volt senkije – dünnyögte a pincér és a tányérok után nyúlt. 

– Néhány évig távol voltam… Csak összekevertem valakivel. Claire, az én Clairem, nem ilyen. 

A férfi fájdalmasan felsóhajtott, teljesen feldúlta, hogy a nő nem állt szóba vele. Láthatóan nem szokott ilyen rideg elutasításhoz. Toporgott, merre induljon. 

– Roppantul sajnálom ezt az incidenst. Kérem, adja át neki bocsánatkérésemet, ha lenne rá módja. Viszontlátásra! – Emelte meg a kalapját. Bretonba belényilallt valami furcsa érzés. Mit tegyen? Ez a férfi ismerte a Mademoiselle-t még amikor sikeres, ragyogó nő volt, és nem ragadta el ép eszét a gyász. Talán visszahozhatná őt a valóságba. Talán ők ketten tehetnének valamit egymásért. Hirtelen kitört belőle a szó. 

– Volt egy fia! Pár évvel ezelőtt eltemette. Az újságok is megírták. 

– Ő az, ugye? Tudtam! Utána kell mennem! 

– Várjon! 

Breton elővette a cetlit a zsebéből. Olyasmit tett, amit soha előtte, sem azután. 

– Inkább keresse meg az orvosát, doktort Charchot-ot, ő segíthet. Itt megtalálja, uram. – Azzal a férfi kezébe nyomta a papírt. 

– Claire Leiris. Tudtam, hogy ő az. Köszönöm, főúr! – Hálásan bólintott, és rögvest a nő után vetette magát. Breton egy ideig követte tekintetével a sietős léptű férfit, és mire feleszmélt, a Café de Flore ismét teltházas lett. 

Pár nappal később, szerda délután Breton is a hasát süttette a kávézó déli teraszán, mikor a pincérinasok pusmogni és mutogatni kezdtek mellette. Azt hitte, a Mademoiselle nem jön már soha többé, még a gondolat is tátongó ürességet hagyott a mellkasában, és a délután két óra ezennel beivódik a napok összefolyó, örvénylő káoszába. 

Mindannyian elképedve figyelték, hogy közeledik a Mademoiselle, egy fiatal férfival az oldalán, és a fiúk hátraszaladtak sorsot húzni a ketteshez. A férfit irigy tekintetek özöne övezte. Breton akaratlanul is elmosolyodott. Felismerte Claire Leiris egykori kedvesét, aki elmondása szerint hosszú évek után tért vissza Párizsba és itt, ezen a helyen találta meg őt. Kis segítséggel. Breton elnézte őket, és remélte, jól cselekedett. Szívében Isten után kutakodott, talán egy napon a Mademoiselle meggyógyul, táncra is perdül, és üdítő lénye betöltheti a Párizs fölött lebegő örökkévaló atmoszférát. Hiszen az igaz szerelmek nem múlnak el, bármennyi fájdalmat hordoznak is a szívek, a maguk módján örök lenyomatot hagynak egymásban. 

Miután a párocska helyet foglalt a kettes asztalnál, rendeltek három szelet csokoládétortát. Egyet úgy kellett elhelyezni az asztalon, mintha még várnának valakit maguk közé.