Mindennapi árnyaink
Az érzelemdús
lelkivilágban az öröm és a fájdalom egyaránt erős formát ölt.
Kortárs
versválogatásunk a nehézségeket, és a mindennapi súlyok cipelését
emeli lírai szintre.
Albert Zsolt
Elfelejtettem
volna,
de megint szembejött,
piszkos
arcú nincstelen szerda délután.
Léptei
alatt nyári utcapor,
szatyraiban
múlt lötyög, pár liter jövő,
száz
hónap nadrágján zsíros hajnalok.
Száradt
ráncaiban szürke ősz,
fák
hajában szűrt tavasz,
szemeiben
meztelen vitorláshalak.
Kint
töltött éjszakán így húztak el nyarak
utakon
egymás után piszkos légkörön.
Forgalom
ordított virrasztó bokrok mögött
most
aludttejben fürdik a cirózisos nap.
Idő
megáll ahogy állnak utcabútorok
eltaposott
a város mint kormos csikknyomot.
Nagy
Ilona
Hull a csillag...
Jaj,
mi legyen, ha szürkét szőtt az este
és
széjjelfolyik hideg vállakon,
ahol
már senki semmit se keresne,
csak
árnyak lépnek át az árnyakon,
hol
szétfeszül a csend ezernyi hangban,
s
koromba hull az esti „élnikék”,
és
vágyfullasztó-sóhajokba haltan
csak
semmiket visz messzi, messzi, szét,
és
hull a csillag, hull az égi pernye,
s
a nincstelenség-fonta vágyruhát
fojtja
rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe”
hamvadó éjszakát.
Márkus László
Révületben
ringatózva
nem vesszük észre
hogy herdáljuk időnket
hogy vágyálmokat
kergetünk
hogy pökhendi módon
száműzünk szeretetet és
szerelmet
miközben azzal vagyunk
elfoglalva
hogy eltagadjuk
félelmeinket
hogy hazugság legtöbb
mondatunk
hogy szégyelljük
könnyeinket
mi veszteségeink láttán
gyöngyözik
önsajnálatba burkolva
lelkünket
hogy számolunk el e
földi léttel
hogy nézhetünk unokáink
szemébe
hogy építünk boldogabb
otthont és hazát
melyben kézen fogva jár
értelem és érzelem
beidegződéseink
fogságából kitörni úgy tudunk
hogyha eldobjuk
álarcunkat
hogyha megvalósítjuk
álmunkat
hogyha felemeljük
hangunkat
mindenkor egy élhetőbb
világért
miért nem merünk új
utakra lépni
sérült egónkat
lelkünkből kitépni
révületben ringatózva
telnek napjaink
Barna
Júlia
hangulatok 2.
az
élet jól begyakorolt salto mortale
dobpergés között sikoltó üzenet:
figyelj rám!
naponkénti mutatványra kényszeríted
az egyre lomhább fáradt testet
a túlélés esélye minden nap csökken
míg egyszer a láncra fűzött
mozdulatok közül
az egyik kiszakad –
taps helyett pillanatnyi döbbenet
de holnap már
más mutatványoknak tapsol
a világ elfelejt
dobpergés között sikoltó üzenet:
figyelj rám!
naponkénti mutatványra kényszeríted
az egyre lomhább fáradt testet
a túlélés esélye minden nap csökken
míg egyszer a láncra fűzött
mozdulatok közül
az egyik kiszakad –
taps helyett pillanatnyi döbbenet
de holnap már
más mutatványoknak tapsol
a világ elfelejt
Bakos
Erika
felidézve
néma
gyötrelem
felidézett
évek
fájdalmas
hiányok
veled-nincs
élet
szúrtak
a tüskék
erősen
a húsba
kongott
az üresség
a
kiszáradt kútba
különös
magányok
egy
tóparti stégen
versek
és sirámok
könnyek
a szélben
tavasz
van virágzás
kielégült
álom
hol
a szerelem
még
repülni vágyom
Arany-Tóth
Katalin
Az ember…
Az
ember naivan mindig arra vágyik,
hogy
a holnap majd messze űzi bánatát.
Hajnal-harmatra
vetülő, kusza fények
árnyékában
múlnak el a fáradt évek,
és
oly ritkán halljuk a szeretet szavát.
Bús
fátylat bontunk a meghitt ébredésből,
s
míg karjába zár a hajléktalan magány,
remények
mélyén lapuló Isten-hitünk
imáiban
kegyes feloldozást kérünk –
csak
ne remegjen úgy szívünkben a hiány!
Valamit
mindig várunk, vagy elmulasztunk,
szüntelen
keresve tévedésünk okát.
Hallgatjuk
és siratjuk a hűvös csöndet,
szemünkben
messzi mereng egy égi könnycsepp,
hogy
egy sóhajjal csodákba emeljen át.
Bánfai Zsolt
Úgy gurulnak előttem az
elhasznált évek
mint gesztenyék játszó gyermek előtt
s velük hűlnek a foszló, színes álmok,
születnek és törpülnek a valóságok –
ráncok fáznak meredten kemény tükör előtt
az elpergő időt siratva szőnek át, mint
hajdan színes álomparkban ottfeledett fák tövén
a moha – ahogy ágat, vesszőt, indát, mindent benőtt –
hálózzák vénülő szívem évek, erek, emlékek, dalok,
s néha-néha még azt álmodom, hogy
kertemből kinőtt évszázados diófa vagyok,
mely éjszakánként még felmered a néma égboltra,
s dicső élet vágyát álmodja le róla.
Roppanó faágakon csüng a szédült éjszaka,
régi szerelmek, bársonyléptű érzelmek búja fáj,
kabátomban doboló szívem vad ritmusokra jár
s holdfény ízű létem ereimben még mohón élem
de a nedves-fényes, nyirkos este
álmomban már reá szállt a levelekre;
küszöbökre száradt sóhaj már a táj
s ahogy szép szívem dobszavát hallgatom
az emlékek vonulása sajog,
és fáj, és fázom, és élek... még nagyon.
mint gesztenyék játszó gyermek előtt
s velük hűlnek a foszló, színes álmok,
születnek és törpülnek a valóságok –
ráncok fáznak meredten kemény tükör előtt
az elpergő időt siratva szőnek át, mint
hajdan színes álomparkban ottfeledett fák tövén
a moha – ahogy ágat, vesszőt, indát, mindent benőtt –
hálózzák vénülő szívem évek, erek, emlékek, dalok,
s néha-néha még azt álmodom, hogy
kertemből kinőtt évszázados diófa vagyok,
mely éjszakánként még felmered a néma égboltra,
s dicső élet vágyát álmodja le róla.
Roppanó faágakon csüng a szédült éjszaka,
régi szerelmek, bársonyléptű érzelmek búja fáj,
kabátomban doboló szívem vad ritmusokra jár
s holdfény ízű létem ereimben még mohón élem
de a nedves-fényes, nyirkos este
álmomban már reá szállt a levelekre;
küszöbökre száradt sóhaj már a táj
s ahogy szép szívem dobszavát hallgatom
az emlékek vonulása sajog,
és fáj, és fázom, és élek... még nagyon.
Bakkné
Szentesi Csilla
Rongyos élet
Az
életemen nincsen folt,
ha cérna szakadt, tűm nem volt.
Kikandikál a réseken
az értelmetlen félelem,
hogy tovább hasad s nem lesz ész
eltüntetni mi hibás rész,
és végig totál zavartan
viaskodom majd magammal.
De Isten néhány öltéssel
megtoldhatja pár lépéssel,
és hagyja addig szaladjon,
ameddig kell még haladnom.
Ha megtorpannék szárnyat ad,
hogy teljesítse vágyamat.
Addig se legyen lakatlan,
hisz rongyosan sem tagadtam.
ha cérna szakadt, tűm nem volt.
Kikandikál a réseken
az értelmetlen félelem,
hogy tovább hasad s nem lesz ész
eltüntetni mi hibás rész,
és végig totál zavartan
viaskodom majd magammal.
De Isten néhány öltéssel
megtoldhatja pár lépéssel,
és hagyja addig szaladjon,
ameddig kell még haladnom.
Ha megtorpannék szárnyat ad,
hogy teljesítse vágyamat.
Addig se legyen lakatlan,
hisz rongyosan sem tagadtam.
Gősi Vali
Arany az emlék
Arany az emlék
Még
csorog a gyász a szívemen,
de arany az emlék, mint a méz,
megédesült a szenvedés,
a gyötrelem szelíd-fehér.
de arany az emlék, mint a méz,
megédesült a szenvedés,
a gyötrelem szelíd-fehér.
Még
billen a könny az arcomon,
csillaggá lényegül, elpihen,
enged a szorítás, s a bánatom
valami szép csönd kíséri el.
csillaggá lényegül, elpihen,
enged a szorítás, s a bánatom
valami szép csönd kíséri el.
Még
itt lapít a fájdalom,
de úgy szelídül a pillanat,
mint érdes kéz alatt a kés,
ha lágy kenyéren áthalad.
de úgy szelídül a pillanat,
mint érdes kéz alatt a kés,
ha lágy kenyéren áthalad.
Cs.
Nagy László
Éjszaka
A
sötét a nappal nyelvébe harap,
és égre jajdulnak a csillagok.
Alatta mint sebein elvérző vad,
a forgásban kifáradt föld forog.
és égre jajdulnak a csillagok.
Alatta mint sebein elvérző vad,
a forgásban kifáradt föld forog.
Az
éj ablakán sárga kilincs a hold,
sötét szemét nyitogatja halkan.
A lusta csend kormos felhőkig hajolt,
és suta árnyéka mozdulatlan.
sötét szemét nyitogatja halkan.
A lusta csend kormos felhőkig hajolt,
és suta árnyéka mozdulatlan.
Az
égen szerteszórt csillag-szilánkok,
óvatos, nesztelen lép az Isten.
Hozzád közel, de tőled messze állok,
nincs aki jövőmön átsegítsen.
óvatos, nesztelen lép az Isten.
Hozzád közel, de tőled messze állok,
nincs aki jövőmön átsegítsen.
Képforrások
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése