Ikkyū: Csontváz-dalocskák

Ezek az indiai tintával írt szarkalábak föltárják előtted a teljes igazságot.

Tanítványok, üljetek komolyan zazenben, s akkor fölismeritek, hogy minden, ami született ezen a világon, végső soron üres, beleértve magatokat és a létezés eredeti arcát is. Valójában minden dolog az ürességből merül föl. Ez az eredeti forma- nélküliség a „Buddha”, és minden hasonló fogalom: buddha-természet, buddhaság, buddha-tudat, a Felébredett, Pátriárka, Isten – csupán különböző kifejezése ugyanannak az ürességnek. Ha ezt félreértitek, akkor pokolra kerültök.

Undorral s a folytonos születés-halál világától való szabadulás vágyával telve elhagytam otthonom, és útnak eredtem. Egy este szállást keresve elhagyott templomhoz értem, melyet sírkert vett körül. Hirtelen egy nyomorúságos külsejű csontváz jelent meg előttem, s így szólt hozzám:

Szomorú őszi szél

Süvít át a világon.

Hullámzik a pampafű,

Mi meg sodródunk,

Tenger és kikötő között.

Mit kezdjünk

Egy ember tudatával,

Mely tiszta lehetne,

De csuhát öltve hagyja,

Hogy elsuhanjon mellette az élet?

kép forrása

Minden dolog semmivé lesz, mikor visszatér eredetéhez. Bódhidharma meditációba merülve nézte a falat, de az elméjében fölmerülő gondolatoknak egyáltalán nem volt semmi valóságtartalmuk. Ugyanez áll Buddha ötven évet felölelő Tan-hirdetésére is. A Tudatot nem nyűgözik az ilyen, feltételekhez kötött dolgok.

Ez a mély töprengés nyugtalanná tett, s elűzte álmomat. Hajnaltájt elbóbiskoltam, és álmomban egy csapat csontváz társaságában találtam magam, akik ugyanúgy tevékenykedtek, mint életük során.

Egyikük hozzám lépett, és így szólt:

Az emlékek

Elsuhannak és

Elenyésznek:

Mind jelentés nélküli,

Üres álom csupán.

Ha szembeszegülsz a dolgok valóságával,

S csak fecsegsz

Istenről s Buddháról,

Akkor soha nem leled meg

Az igaz Utat.

Még lélegzel,

Elevennek érzed magad,

Így a temetői holt

Olybá tűnik, mintha

Különbözne tőled.

Jól kijöttem ezzel a csontvázzal – lemondott a világról, hogy az igazságot keresse, a pocsolyából a mély vízbe lábalt. Tisztán látta a dolgokat, éppen úgy, ahogy vannak. Csak feküdtem ott; a fenyvesben motozó szél a fülembe suttogott, és az őszi hold fénye táncolt arcomon.

Van-e más, mint álom? Van, ki nem csontvázként végzi majd? Mint bőrrel borított csontvázak , olyanok vagyunk, férfiak és nők, egymás iránti vágyban égők. Åm ha a lélegzet megszakad, akkor a bőr szétmállik, a nemiség eltűnik, s nincs többé se gazdag, se szegény. Dédelgetett és babusgatott „énünk” bőre alatt most sincs semmi több, mint puszta csontkollekció. Gondolkodj ezen – szegény és gazdag, fiatal és öreg, férfi és nő – mind egyre megy. Ébredj rá erre a fontos dologra, s azonnal megérted, mit jelent a ”nem-születő s meg- nem-haló”.

Ha a holtak emlékét

Kődarabok is

Jelölhetik,

Akkor jobb sírkő lenne

Egy tea-mozsár.

kép forrása

– Tényleg félelmetesek az emberek.

Magányos Hold,

Fényes és tiszta

A felhőtlen égen

S mi mégis botorkálunk

Világ sötétjében.

Figyeld csak meg – ha nem lélegzel és lenyúzod a bőrt, akkor a végén mindenki egyformán néz ki. (Vedd jól szemügyre – ne lélegezz, s nyúzd le a bőrt; a végén mindenki egyformán fog kinézni.) Mindegy, mennyit élsz, a végeredmény nem változik. Vesd el az elképzelést, hogy „én létezem”. Hagyatkozz a szélfútta felhőkre, s ne akarj örökké élni!

Ez a világ

Elfutó

Álom csak.

Miért ijesztene

Illékonysága?

Életed hossza meg van szabva, s nincs értelme könyörögni az istenekhez, hogy hosszabbítsák meg. Elméd rögzítsd szilárdan az élet és halál egyetlen nagy kérdésére. Az élet halállal végződik, ez a helyzet.

Az élet viszontagságai

Bár fájdalmasak,

Megtanítanak minket arra,

Hogy ne ragaszkodjunk

E  bizonytalan világhoz.

Miért szeretik az emberek

Fölcicomázni

E csontgyűjteményt,

Mely eltűnik végül,

S nyoma sem marad?

Az eredeti testnek

Vissza kell térnie

Eredeti helyére;

Ne keresd azt,

Ami föllelhetetlen.

Senki sem ismeri igazán

A születés természetét,

Sem valódi hazánkat.

Visszatérünk a forráshoz,

És porrá porladunk.

Sok ösvény vezet

A hegy lábától

A csúcsra, de fönt

Mindannyian ugyanazt

A fényes Holdat nézzük.

Ha az út végén

Nincs végső

Nyughelyünk,

Akkor miért félnénk attól,

Hogy eltévedünk?

Nincs kezdet,

Nincs vég.

Tudatunk

Születik és meghal:

Ürességnek üressége!

Engedd el magad,

És a tudat

Megvadul;

Urald világodat,

S akkor félredobhatod.

Eső, jégeső, hó és jég:

Egymástól különbözők,

Ám ha lehulltak

Fölissza őket mind

A völgy patakja.

A Tudat hirdetésének módjai

Nagyon sokfélék,

De a bennük  tükröződő

Isteni igazság

Ugyanaz.

Takard tűlevelekkel

Lépteid nyomát

Ne sejtse senki,

Szállásod merre van.

Folyton temetnek

A Toribe-hegyen

Milyen hiábavaló!

Hát nem látják a gyászolók,

Hogy ők kerülnek sorra hamarosan?

„Elillan az élet!”

Gondoljuk a Toribe-hegyről

Fölszálló füst láttán,

De mikor vesszük már észre,

Hogy mi is ebben a cipőben járunk?

Minden hiábavaló!

Reggel még

Életvidám jóbarát,

Este a halotti máglya

Gomolygó füstje.

Milyen szomorú!

A Toribe-hegyről

Fölszálló füstöt

Cibálja a szél,

Té s tova.

Hamuvá lesz,

Ha lángok falják,

S porrá, ha eltemetik.

Csak a bűneink

Maradnak utánunk?

Minden bűn,

Mit a Három Világban

Elkövettem,

Velem együtt

Enyészik el.

Így van ez a világgal.

Akik nem fogták föl a világ mulandóságát, azok meglepődnek és megrémülnek az ilyen változástól. Ma csak kevesen kutatják a buddhista igazságot, a kolostorok szinte üresek. A papok nagy többsége tudatlan, és elveti a zazent, mint kényelmetlent; meditációikban feledékenyek, s csak templomuk díszítésével törődnek. Zazenjük átverés, szerzetességük bohóckodás – a köntös, amelyben parádéznak egy napon majd a kín ólomköpenyévé válik.

A születés és halál világában az élet elvétele a pokolba vezet, a mohóság pedig éhes szellemként történő újraszületéshez. Tudatlanságod folytán állatként születsz, a harag démonná változtat. A törvényeket követve eléred az emberi újraszületést. Ha jót cselekszel, az istenek közé emelkedsz. A hat világ fölött található a Bölcs Buddhisták négy birodalma: összesen tíz léttartomány. Ennek ellenére, a Megvilágosodás Egyetlen Gondolata elárulja róluk, hogy forma- nélküliek, melyek között nincs semmi különbség, és bennük sincs semmi, amitől irtózni kellene, vagy szeretni és vágyakozni rá. A létezésről kiderül, hogy nem több, mint felhőpamacs a hatalmas égen, vagy tajték a hullámtaréjon. A tudatban nem ébrednek gondolatok, s így nem jönnek létre elemek sem. A tudat és tárgyai minden kétséget kizáróan azonosak és üresek.

Az emberi születés tűzhöz hasonló – az apa a kova, az anya a kődarab, és a kipattanó szikra a gyermek. A tűz az alapelemekből támad, s addig ég, míg el nem fogyasztja tápanyagát. Az apa és anya szeretkezése támasztja az élet szikráját. Mivel a szülők kezdet-nélküliek, kihunynak ők is; minden dolog az ürességből bukkan föl, mely minden forma forrása. Szabadulj meg a formáktól, és térj vissza a létezés eredeti alapjához. Az élet ebből az alapból tör elő, de te engedd el ezt is.

Ha széthasítod

A cseresznyefát,

Nem lelsz bent virágot,

De a tavaszi szellő

Millió bimbót csal elő!

A felhők

Híd nélkül is,

Fölkúsznak az égre

Nem kell támaszkodnod

Gótama Buddha szavaira sem.

Gótama Buddha ötven éven keresztül hirdette a Dharmát, s amikor tanítványa, Kásjapa tanításai lényege felől kérdezte, Buddha így szólt: Az elejétől a végéig nem szóltam egyetlen szót sem! – és feltartott egy virágot. Kásjapa elmosolyodott, és Buddha ezekkel a szavakkal nyújtotta át neki a virágot:

– Te birtokában vagy az Igaz Törvény Csodálatos Szellemének.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Kásjapa.

– Ötven éven át hirdettem a Tant – mondta neki Buddha –, s ezzel mindvégig jelzéseket adtam neked, úgy, ahogy a gyermeket csalogatjuk ölelő karjainkba a jutalom ígéretével.

A  Dharmának  ez  a  virága  nem  írható  le fizikai,  szellemi  vagy  szóbeli fogalmakkal.

Nem anyagi és nem szellemi. Nem intellektuális tudás. A mi Dharmánk a múlt, jelen és jövő minden buddháját hordozó Egyetlen Jármű Virága. Ráfér a huszonnyolc indiai és hat kínai pátriárka; ez a létezés eredeti alapja – minden megtalálható rajta. Minden dolog kezdet nélküli, s így mindent magában foglaló. A nyolc érzék, a négy évszak, a négy nagy elem (föld, víz, tűz, szél), mind az ürességből származik, de ezt csak kevesen ismerik föl. A szél lélegzet, a tűz mozgás, a víz vér; ha a testet eltemetik vagy elégetik, földdé válik. Ezek az elemek azonban szintén kezdet-nélküliek, és sohasem maradandók.

Ezen a világon

Minden dolog, kivétel nélkül

Nélkülözi a valódiságot;

Maga a halál is

Illúzió.

A káprázatban úgy látszik, mintha a test halála ellenére a lélek megmaradna – ez komoly hiba. A megvilágosodottak kinyilvánítják, hogy a test és a lélek együtt enyészik el. A „Buddha” üresség: a föld meg az ég visszatér a lét eredeti alapjához. Félretoltam a szentiratok nyolcvanezer könyvét, s átadtam nektek a lényeget ebben a rövid írásban. Ez nagy áldást hoz majd rátok.

Írni valamit,

Hogy hátrahagyjuk –

Megint egy másfajta álom:

Mikor ébren vagyok, tudom,

Hogy nem lesz, ki elolvassa.

kép forrása

fordította: Bánfalvi András

A Terebess Ázsia E-tár engedélyével