Szóképekbe zárt szépség
A
költészet és természet egy dologban mindenképpen közös: a szépség mind a kettőt
lényegileg hatja át. A szépség változatos, a változatosság szépséget ad – az
ezerarcú szépséget pedig kortárs költőink sem hagyhatták szó nélkül.
Lelkes Miklós
Ha meggondolom...
Ha
meggondolom, nincs prózai lélek:
érzések,
vágyak mind versekként élnek.
Az
öröm is vers, akárcsak a bánat,
s
a szerelem, e rejtélyes varázslat,
s
mikor dicsekszik a beért cseresznye
pirosával,
s rigófüttytől a csendre
ezüst
hangjelek itt-ott hullnak, s égnek, –
mily
szépség-vers cseng szívnek, messzeségnek!
Vers
szülhet embert, ki szemekbe néző,
s
az Időt látja, akkor is, ha késő,
s
kinek fájdalmas, amikor kiáltó
tolvajok
által meggyalázott zászló,
s
megért jelent, hogy ferdített meséket
miért
hazudik markolni kész Érdek,
s
akinek kín, ha népe lent, mocsokban,
hol
sunyiság s gyávaság, együtt, ott van.
Olykor
a vers lélek homályban ablak:
lehetőség
ébresztő pillanatnak.
Kitárul,
fénylik? Mindjárt be is zárul?
Az
nem is ember, aki fényt elárul…
Csak
az ember, akiben ott a lélek,
s
szépség-vágya múltat, jelent megérthet,
s
a lélek-vers nem lehet jelen foglya:
Szépség-hittel
néz tájra, csillagosra.
Versekben
élsz, ha ember vagy. Nem érted?
Vágy,
álom, emlék, vers – együtt a Lélek,
Pokolból
menekülő Szépség, amelyben
együtt
Érthető, s még Megérthetetlen.
Damm József
Merengő
Lassan hömpölygő Duna
partján állva csodálom
fenséges folyamunk
csendes hullámai fodrát.
Lágyan mossa a partot,
szél nem jár a határon,
"hallgat a
mély", de a felszín sem fecseg, őrzi a titkát.
Cs.
Nagy László
Áthozom
Ahogy
az éjből szűz hajnal kisarjad,
úgy
őrizlek a sötétből magamnak,
botlásaim
már hiába átkozom,
a
messziségből naponta áthozom,
füvekre
hajló, szélszárnyú nyugalmad.
A
pillanat átsüt széttört tükrömön,
darabjairól
lecsorgó fénykörön,
megfeszül
csillagvakult, árva csendem,
s
ahogy fényed a tótükörre ejtem,
hullámsodort
mosolyodba költözöm.
Kövek
között hagyok mindent magamból,
büszkeségemért
csak csendes harang szól,
hangtalan
zúgását úgysem értenéd,
és
az ajkadról ellopott szép mesét
összeálmodom
a széthullott darabból.
Gősi
Vali
Darvak tánca
– impressziók –
1.
úsznak
a darvak
égre
feszülnek
ringat
e sejtelmes búcsútánc
lebegve
hajolnak a világon át
eleven
fátyol a láthatár
2.
húznak
a darvak messzi délre
búcsútáncot
járnak keringve
ringásuk
lüktető lágy ütem
égre
feszülő éj-lepel
táncuk
sejtelmes lebegő fátyol
áthajolnak
a látóhatáron
B. Mester Éva
Évszakok közt
Fékentartott
eb pórázán
liheg
a vadászszenvedély.
Vadkacsák
úsznak a tavon,
vízinövényen
zöld a fény.
Partközelben
sárgult élet,
lopakodik
a rőt vörös.
Mosolyog
ma mégis minden.
Ki
tudja miért? Ösztönös.
Kilátóból
messze nézek,
tekintetem
az égig ér,
ködként
kéklő hegygerincen
imádkozom
a tegnapért.
Forrást
csobog megpattant ér.
Madarak
szárnyán dal pihen.
Fagy
lapul egy parittyában,
talán
előle bújtak el.
Évszakváltó
indiánnyár,
tarka
bársony a szívemen.
Szertefoszlásában
is szép,
mint
az utolsó szerelem.
Hajnal Éva
térdel az este
távoli
réten térdel az este
szórakozottan
égre meredve
nézi
a felhőt elheveredve
úszik
az égen ring pityeregve
csipke
az erdő reszket a kedve
libben
a szoknya lépkedek én is
látom
a felhőt bámulom éppen
kézben
a kéz s már úszom az égben
alkonyodásom
nézi az ég is
úszik
a vágyam hűs ligetekkel
mozdul
a libben kénye a kedve
tánca
a felhőn jár pityeregve
úszik
a nézi
térdel
a kedve
libben
a lépked
ringat
az este
Sylvester Anita
Utolsó
Rózsa
Még itt nyílik az
utolsó rózsa,
érleli bennem bársony
mosolyát,
rőt ajka fénylik, mint
bíbor brokát.
Habár a kert száraz és
kietlen,
a szél hordja a hulló
lombokat,
de virít még a rózsa
keblemen.
Itt a pusztaságban még
átölel,
szomjasan simul lázas
szívemre,
és megpihen nálam
fáradt teste.
Könnyeim, mint a
reggeli harmat,
ahogy az édes illata
betölt,
álmok fátyolával
betakarnak.
Az első rózsa a
feledésé,
a többi volt a vonuló
élet,
és az utolsóval még
remélek.
Büszkeség tövisei
letörve,
ezer sebet gyógyít a
szeretet,
utolsó rózsa, maradj
örökre.
Kovács Daniela
Éber álmodás
Éjjelenként,
míg ámulom a csöndet,
s
lágy sóhajjá halkul a liget,
szívem
egy régi filmszalagot pörget,
nem
gyötri se friss, se régi seb,
se
titkos ábránd, se dacos tagadás,
ilyenkor
a távolt vizslatom,
és
lassú mérgű vágy, heves akarás
kerget
hozzád, messzi csillagom.
S
míg fészkét rakja mélyemben az öröm,
szűz
derűjében valami forr,
talán
a hit, amelyből álmom szövöm,
hogy
láthatlak majd valamikor.
Sok
szív kihűl, sok bizakodás lankad,
jaj,
változó minden idelenn,
nézd
el így hát, hogy szívem egyre faggat,
a
mi nászunk ugye végtelen?
Vasas Marianna
Gyógyító tudat: a szépség
A
szépségben sosem volt semmi
andalító,
az nem ragyog csak úgy.
Nyers:
úgy lehet finommá fenni,
nem
szállsz fel rá: a szép az gyalogút.
Elsimít
és maszkot tép, szít és egyesít,
beléd
mar, hogy általa nemesedjél.
Vágyakozás,
elnyugvás – létezik még híd:
segít,
hogy tüzesebb légy a sebeknél.
Arccal
előre, hogyha csattannál,
pulzálás
muzsikáját hallgattatja veled.
Tudod
már: ha lesz is teljes halál,
nosztalgiád
jövőbe dúdolják a terek.
Nem
semmisül, és nem éppen örök,
nem
szabályszerű a lénye: kertje kusza.
A
szépség a hang, mi mondja: „Jövök!”
Majd
a gizgazokat mind-mind átugorja.
Öntözheted
őt. Akár le is tépheted virágát.
Nem
haragszik, ezért megbocsátania sem kell.
Észrevetted?
Erdeje fáit lassan mind kivágják.
Nem
kell menteni, túlél minket. Addig is: nevel.
...
gyógyít, egészen addig a pontig,
míg
a szemlélet terjed: a tekintet körbeér.
Itt
van mindenütt, mégsem oldódik.
Színes.
Áttetsző. Mélyfekete és ősfehér.
Képforrások
Szeretetteljes tisztelettel köszönöm a helyet az oldalon. Megindító érzés volt látni a sok szépséges csoda között a saját szógyermekemet is.
VálaszTörlésKöszönöm szépen. :)
VálaszTörlés