Szóképekbe zárt szépség

megosztotta: Porcelánszív




A költészet és természet egy dologban mindenképpen közös: a szépség mind a kettőt lényegileg hatja át. A szépség változatos, a változatosság szépséget ad – az ezerarcú szépséget pedig kortárs költőink sem hagyhatták szó nélkül.







Lelkes Miklós
Ha meggondolom...


Ha meggondolom, nincs prózai lélek:
érzések, vágyak mind versekként élnek.
Az öröm is vers, akárcsak a bánat,
s a szerelem, e rejtélyes varázslat,

s mikor dicsekszik a beért cseresznye
pirosával, s rigófüttytől a csendre
ezüst hangjelek itt-ott hullnak, s égnek, –
mily szépség-vers cseng szívnek, messzeségnek!

Vers szülhet embert, ki szemekbe néző,
s az Időt látja, akkor is, ha késő,
s kinek fájdalmas, amikor kiáltó
tolvajok által meggyalázott zászló,

s megért jelent, hogy ferdített meséket
miért hazudik markolni kész Érdek,
s akinek kín, ha népe lent, mocsokban,
hol sunyiság s gyávaság, együtt, ott van.

Olykor a vers lélek homályban ablak:
lehetőség ébresztő pillanatnak.
Kitárul, fénylik? Mindjárt be is zárul?
Az nem is ember, aki fényt elárul…

Csak az ember, akiben ott a lélek,
s szépség-vágya múltat, jelent megérthet,
s a lélek-vers nem lehet jelen foglya:
Szépség-hittel néz tájra, csillagosra.

Versekben élsz, ha ember vagy. Nem érted?
Vágy, álom, emlék, vers – együtt a Lélek,
Pokolból menekülő Szépség, amelyben
együtt Érthető, s még Megérthetetlen.




Damm József
Merengő


Lassan hömpölygő Duna partján állva csodálom
fenséges folyamunk csendes hullámai fodrát.
Lágyan mossa a partot, szél nem jár a határon,
"hallgat a mély", de a felszín sem fecseg, őrzi a titkát.




Cs. Nagy László
Áthozom


Ahogy az éjből szűz hajnal kisarjad,
úgy őrizlek a sötétből magamnak,
botlásaim már hiába átkozom,
a messziségből naponta áthozom,
füvekre hajló, szélszárnyú nyugalmad.

A pillanat átsüt széttört tükrömön,
darabjairól lecsorgó fénykörön,
megfeszül csillagvakult, árva csendem,
s ahogy fényed a tótükörre ejtem,
hullámsodort mosolyodba költözöm.

Kövek között hagyok mindent magamból,
büszkeségemért csak csendes harang szól,
hangtalan zúgását úgysem értenéd,
és az ajkadról ellopott szép mesét
összeálmodom a széthullott darabból.







Gősi Vali
Darvak tánca
– impressziók –


1.
úsznak a darvak
égre feszülnek
ringat e sejtelmes búcsútánc
lebegve hajolnak a világon át
eleven fátyol a láthatár

2.
húznak a darvak messzi délre
búcsútáncot járnak keringve
ringásuk lüktető lágy ütem
égre feszülő éj-lepel
táncuk sejtelmes lebegő fátyol
áthajolnak a látóhatáron







B. Mester Éva
Évszakok közt


Fékentartott eb pórázán
liheg a vadászszenvedély.
Vadkacsák úsznak a tavon,
vízinövényen zöld a fény.

Partközelben sárgult élet,
lopakodik a rőt vörös.
Mosolyog ma mégis minden.
Ki tudja miért? Ösztönös.

Kilátóból messze nézek,
tekintetem az égig ér,
ködként kéklő hegygerincen
imádkozom a tegnapért.

Forrást csobog megpattant ér.
Madarak szárnyán dal pihen.
Fagy lapul egy parittyában,
talán előle bújtak el.

Évszakváltó indiánnyár,
tarka bársony a szívemen.
Szertefoszlásában is szép,
mint az utolsó szerelem.





Hajnal Éva
térdel az este


távoli réten térdel az este
szórakozottan égre meredve
nézi a felhőt elheveredve
úszik az égen ring pityeregve

csipke az erdő reszket a kedve
libben a szoknya lépkedek én is
látom a felhőt bámulom éppen
kézben a kéz s már úszom az égben

alkonyodásom nézi az ég is
úszik a vágyam hűs ligetekkel
mozdul a libben kénye a kedve
tánca a felhőn jár pityeregve

úszik a nézi
térdel a kedve
libben a lépked
ringat az este



Sylvester Anita
Utolsó Rózsa


Még itt nyílik az utolsó rózsa,
érleli bennem bársony mosolyát,
rőt ajka fénylik, mint bíbor brokát.

Habár a kert száraz és kietlen,
a szél hordja a hulló lombokat,
de virít még a rózsa keblemen.

Itt a pusztaságban még átölel,
szomjasan simul lázas szívemre,
és megpihen nálam fáradt teste.

Könnyeim, mint a reggeli harmat,
ahogy az édes illata betölt,
álmok fátyolával betakarnak.

Az első rózsa a feledésé,
a többi volt a vonuló élet,
és az utolsóval még remélek.

Büszkeség tövisei letörve,
ezer sebet gyógyít a szeretet,
utolsó rózsa, maradj örökre.




Kovács Daniela
Éber álmodás


Éjjelenként, míg ámulom a csöndet,
s lágy sóhajjá halkul a liget,
szívem egy régi filmszalagot pörget,
nem gyötri se friss, se régi seb,

se titkos ábránd, se dacos tagadás,
ilyenkor a távolt vizslatom,
és lassú mérgű vágy, heves akarás
kerget hozzád, messzi csillagom.

S míg fészkét rakja mélyemben az öröm,
szűz derűjében valami forr,
talán a hit, amelyből álmom szövöm,
hogy láthatlak majd valamikor.

Sok szív kihűl, sok bizakodás lankad,
jaj, változó minden idelenn,
nézd el így hát, hogy szívem egyre faggat,
a mi nászunk ugye végtelen?




Vasas Marianna
Gyógyító tudat: a szépség


A szépségben sosem volt semmi
andalító, az nem ragyog csak úgy.
Nyers: úgy lehet finommá fenni,
nem szállsz fel rá: a szép az gyalogút.

Elsimít és maszkot tép, szít és egyesít,
beléd mar, hogy általa nemesedjél.
Vágyakozás, elnyugvás – létezik még híd:
segít, hogy tüzesebb légy a sebeknél.

Arccal előre, hogyha csattannál,
pulzálás muzsikáját hallgattatja veled.
Tudod már: ha lesz is teljes halál,
nosztalgiád jövőbe dúdolják a terek.

Nem semmisül, és nem éppen örök,
nem szabályszerű a lénye: kertje kusza.
A szépség a hang, mi mondja: „Jövök!”
Majd a gizgazokat mind-mind átugorja.

Öntözheted őt. Akár le is tépheted virágát.
Nem haragszik, ezért megbocsátania sem kell.
Észrevetted? Erdeje fáit lassan mind kivágják.
Nem kell menteni, túlél minket. Addig is: nevel.

... gyógyít, egészen addig a pontig,
míg a szemlélet terjed: a tekintet körbeér.
Itt van mindenütt, mégsem oldódik.
Színes. Áttetsző. Mélyfekete és ősfehér.







Képforrások



1 megjegyzés:

  1. Szeretetteljes tisztelettel köszönöm a helyet az oldalon. Megindító érzés volt látni a sok szépséges csoda között a saját szógyermekemet is.

    VálaszTörlés