Nosztalgiáink
Életkortól függetlenül
a legtöbbünket elkap olykor az emlékek áradata. Kortárs verseinkben a
nosztalgia, a múlt, és a tűnődés játszik kulcsszerepet.
Vaskó Ági
Múltölelő
Takaros
kis ház volt hatvan éve,
vakított
az oltott mészköténye,
fal
tövében sárgalléros pócik
kérkedett,
hogy fénnyel takaródzik,
s
ha húsvétra fakult pirosabbja,
szorgos
kéz meszelte csinosabbra.
Tündértánctól
ragyogott az ablak,
horgolt
függöny rojtjai csillantak,
s
mikor jött a csendes léptű éjjel,
mennybolt
mesélt, ezer csillagképpel.
Takaros
kis ház volt hatvan éve,
aranynád
font süveget fejére,
jó
anyaként védte télen, nyáron,
gúzskötését
tűrve a nádszálon.
Bársonymoha
jelzett, hol van észak,
s
mi, vonyogóval lehúztuk játéknak.
Mily
erős volt, e nádtető télen,
álmában
sem lehetett törékeny,
zokszó
nélkül tartotta hóterhét,
mint
konyha priccs a ráterített csergét.
Takaros
kis ház volt hatvan éve,
októbertől
füstölgő kéménye
a
hidegben dölyfös grófot játszott,
semmittevőn
hátradőlt, s pipázott.
Ha
megenyhült odakünn a zord tél,
nádszálakon
könnyezett a hólé,
a
szél csókja cseppenként faragta –
hidegnyelű
üvegkard alakra.
S
mi nem voltunk egy percig sem restek,
levertük,
ha maguktól nem estek.
Takaros
kis ház volt hatvan éve,
az
egy utcányi, Alsóhegy tövébe’,
parolázott
léckerítés jobbja,
figyelve
a kedves szomszédokra.
De
az idő mély sebeket ejtett…
vert
faláról a mész rég lepergett,
bodza
nőtte be a döngölt gádort,
s
az elmúlás vesztőhelyet ácsolt.
Győztes
lett a múltölő enyészet,
de
lábnyomán újra hajt az élet!
Vincze Andrea Viktória
Csend
...öreg karosszékébe
telepszik
a tükörcsontú csend,
lába mellé guggol
a lassan mozgó idő,
reszkető
hajnal-ruhába
öltözik a fény,
s bíbor köntöst terít a
tájra
az emlékezet.
Elérkezett végül
a lassú ébredés,
mosolyt csókol
minden haldokló
sziromra
a reggel,
csak az őszirózsák
suttognak álmosan
a szelekkel,
s fejüket lehajtva
sírnak harmatot
a bánat-barna
sárba.
Hiába nyílik meg az ég,
s remegve hintenek
új remény-fátylakat
a felhők,
keserű könnyeket
ereszt ki magából
a képzelet,
nem repül
madárszárnyon felém
a valóra-váltó álom,
s a végtelen, üres tér
újra
önmagába temet...
Lelkes Miklós
Vers egykori
pöttömkénknek
(Rusovszki Szilviának 2017)
A
Pilis, igen! Fény-, s Árnyország szárnya
suhant,
s – mint írtad – szinte Himalája
volt
nekünk a hegy, amely messze nézett.
Homlokán
kék ragyogtatott fehéret…
Ó,
kis Költőnő! Verseiden akkor
mesék
ámultak: sárkányos lovagkor
hajolt
föléjük, s forgatták az álmot
itt
is, ott is égszín katángvirágok.
Ösvények
vittek és ösvények hoztak,
lengett
léginge lepkés illatoknak,
madár
idő röppent át nyárról nyárra,
lobbant
pipacs merész láng-boldogsága,
majd
tó ringatott ide-oda nádast,
s
elszenderült harangszavas vasárnap..
Közben
Nagymamád főzte az ebédet
a
telken, hol kört írt le darázsének,
főzte
és kész lett, meg is jöttünk délre,
csábításra
is: gulyáslevesére..
Volt
tükörben akkori arcod látom.
Mint
csillogott a csend a csigacsápon,
mily
kedvesen! Mily más világban éltünk!
Volt
tükörben akkori álomlétünk..
Kisgyermekként
mint szeretted a telket,
tájat,
estét, ha csillagok remegtek,
vagy
a hajnalt, ha piros hangok jöttek!
Az
emlék gyakran olyan: tükrös könnycsepp,
kis
gömb, de rajta mégis végtelenség
rejti
s mutatja az embert, – a lelkét..
Gősi Vali
Tükre
lennék
Tükre lennék tiszta
mosolyoknak,
gyűjteném hosszan
magamba a fényt,
visszacsillannék borús
alkonyatban,
idézném a tavasz
színét, melegét.
Ajkamon a hang hiába
némulna,
a szememben bújó ősi
csillogás
emlékként élne tűnt
mosolyokban:
rejtőzködő fényű,
szelíd folytatás!
Féltve őrizném,
végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen,
titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta
hagyatékát:
áhítatot ódon
templomkerteken,
búcsúzó madarak éteri
dalát,
míg örök hajnalra
virrad a világ.
Kamarás
Klára
Nosztalgia, Pécs
Mért
keresném a régi arcokat
az
utcán hömpölygő diákseregben…?
Az
élet friss és mindig újuló,
a
lelkünk az, hol a múlt árnya rebben.
Én
visszamenni többé nem tudok,
ott
már a levegő is rég megváltozott…
Csak
ódon házak, lombos fák sora
és
templomok hűs tömjénillata
idézne
titkolt, égő vágyakat,
vagy
sörhabjával tán a Tettye várna…
Romok
között hősök kísértő árnya
még
ott lebeg… de mindhiába várnám
a
sárga, pécsi villamost, csak árván
állnék
a tündöklő, tavaszi fényben,
csak
állnék… várnék… mint valaha régen…
Nem
hűtlenül, mert szeretem, szerettem
a
várost, ahol életre születtem.
Ezer
kakukknak édes otthona,
én
hívő és hitetlen, mostoha
gyermeke,
akit, lám, kitaszított,
most
üzenem: Még nem vagyok halott.
A
büszkeségem talán ostoba:
hová
nem várnak, nem megyek soha.
Szépséges
anyám, kedves városom,
maradj
álmom, ha nem vagy otthonom…!
Hajnal Éva
néha álmodom
néha
álmodom
ilyenkor
sárba
pottyant csillagokat szedegetek
letisztogatom
róluk a valóság szöveteit
és
sorba rendezem mind
felszisszenő
fűszálakat fésülgetek
visszarakosgatom
a leveleket a fákra
vagy
visszahajtogatom
őket a levélrügyekbe
máskor
a fák véredényeibe pakolgatom mindahányat
ahol
még csak emlék volt valamennyi
ilyenkor
fényből szőtt tenyerem poros tócsákat tesz ragyogóvá
és
ideálmodlak
éppen
rétest sütsz
nagyvonalúan
szeleteled hogy mindenkinek bőven jusson
ilyenkor
csupa
illat az álmom
igazi
nagymamaillat
Balogh
Bea
Mama
Látom
alakod,
amint
felsejlik az est
köd-ruhája
mélyén,
majd
angyali mivoltában
égi
édenbe reppen.
Mennybéli
képek elmosódott kontúrja
fátyolos
szemeim előtt látomásként dereng.
Lágyan
csilingelő hangod foszlánya,
a
lég bús szólamán
idők
távlatából remeg
újra
füleimbe.
Szívemben
üvölt a keserűség,
szakadt
köntösében csak áll mozdulatlan,
felejthetetlen
lényed siratja.
Forró
könny-zuhatagommal
pergő
évek fájó sóhaján
ismét
megidézlek.
Deres
leheletével ma lelkünkbe
mart
a hajnali gyász:
–
már nem nevetsz
többé
a Földön, Mama…
Damm József
Az
első, akit nem felejtek
Emlékszem egy lányra,ki
enyém volt talán.
Homályba vesző,
édes-bús, borzongató.
Hallom hangját, látom
szemét, oly csillogó.
A kelő hold halvány
fénye játszik haján.
Gyöngy kacagása, az
éjszaka varázsa,
megtörte ifjú
férfi-szívem magányát.
Felcsigázta képzeletem
önző vágyát:
enyém legyen e lány, más
senki ne lássa!
De! De! Lássa mindenki!
Az egész világ!
És tudja meg, hozzám
tartozik e csodás
tünemény, szebb, mint a
legragyogóbb virág!
Jaj, szívem! Csillapodj
már te bolond! E kép
elillan, s mi marad?
Marad az új magány,
s az emlék, mely ha
felbukkan, szebb mint a szép!
Cs. Nagy László
Vértezetlenül
Felsérti
tollam rozsdás vértemet,
a
mindenség kúszik homlokomra,
a
tűnő végtelenen vág eret,
csillagodból
égig felrakódva
csak
hagyom, hogy naponta kifosszon
emléked,
szentséges ájulásig,
létemet
csak remegve bitorlom,
mindig
újraszül valami másik
tükörkép,verseken
átkeverve,
míg
feladják sejtjeim a harcot,
egyetlen
ponttá szűkül az elme,
és
pupillámra ráég az arcod,
elkezdhetem
újra megfejteni,
képed
végtelen dimenzióit,
míg
végül nem marad, csak emberi
páncél,
mi megint életre gyógyít.
Kovács Daniela
Jó
volna
Jó volna, ha újra
gyermek lehetnék,
lánghajammal megint
játszhatna a szél,
Apám ölében oltalmat
keresnék,
oda menekülnék, mikor
szívem fél.
Oly jó volna, ha vissza
tudnék menni,
oda, hol gyermeki
emlékem cikáz,
múltam illata
elönthetné megint,
akár beteget a forró
esti láz.
Jó volna, ha újra
gyermek lehetnék,
Apámra néznék, akár a
múltban rég,
és hozzábújva
suttognék, remegnék,
hogy az élet szép, ó,
istenem, de szép...
Képforrások:
https://pixabay.com/hu/f%C3%A9nyk%C3%A9p-album-fot%C3%B3s-f%C3%A9nyk%C3%A9p%C3%A9sz-256889/
https://pixabay.com/hu/fa-term%C3%A9szet-t%C3%A9li-%C3%A9vad-a-sziluett-3361331/
https://pixabay.com/hu/dawn-fa-alkonyat-madarak-3358468/
https://pixabay.com/hu/hold-tengeri-telihold-2762111/
https://pixabay.com/hu/zseb%C3%B3ra-id%C5%91-homok-%C3%B3ra-sz%C3%A1mlap-3156771/
Hálásan köszönöm, hogy a gyönyörűbbnél gyönyörűbb visszarévedés között, az enyém is helyet kapott a Porcelánszív Irodalmi Folyóiratban.
VálaszTörlésKöszönöm és szívből gratulálok szerzőtársaimnak.
VálaszTörlésNagy örömmel olvastam a csodás visszaemlékezéseket. Köszönöm, hogy az enyém is itt lehetett!
VálaszTörlésGratulálok mindnyájatoknak, nagy szeretettel!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy a versem bekerült a válogatásba. Életem első 22 évét Pécsett töltöttem és még sokáig visszajártam látogatóba. Lehet talán 30 éve is, hogy utoljára ott jártam és tudom, hogy többé már nem láthatom kedves városom.
VálaszTörlés